Share | 

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Hétf. Május 25, 2015 8:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

18+

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tehát nem értettem félre... tényleg azt mondta, tényleg azt a bizonyos sz betűs szót ejtette ki a száján.... annyira másképpen mondta, ahogyan eddig bárki az életemben...  talán azért, mert körülbelül csak pár órája ismerem... és máris ilyet mond nekem. Nem képzelődtem, tényleg... kimondta. És azt hiszem, hogy ezzel valamelyest megkönnyebbültem, de új rész kezdődött az életemben... végre ideje lenne már könnyű mozdulattal inteni a múlt felé, hogy elbúcsúzzak tőle, az egész múltas fejezettől, de eddig nem volt elég erőm... de talán most lesz... igen, lennie kell.
Egyre közelebb éreztem a fülemhez a mentolos leheletét. Beleremegtem, amikor csupasszá vált lábai hozzám értek, és azt hiszem, hogy... még soha ennyire nem vívódott a fejemben két ádáz démon... az egyik ragaszkodott a múlthoz, a másik pedig... élvezni akarta a jelent... és döntenem kellett, de már döntöttem! Abban a pillanatban elvesztem minden józan ítél képességem. Többet akarok... sokkal többet.
Minden bizonnyal... akár nagy gyakorlata is lehetne ezen a területen; a csábítás művészete kétségkívül a kisujjában van, legyen akár tényleg csak simán harminc éves vagy rögtön ötszáz... a pontos korát nem árulta el. De nem fogom letagadni. Vonzereje biztosan nap mint nap új áldozatot követelhetne, ha élne vele... de ő nem olyan, és ezt az egyet biztosan tudtam róla... engem meghódított, és ez pont elég ahhoz, hogy a szememben a hódítás mestere legyen, aki megszerzi magának azokat a vadakat, amilyen én is vagyok... ebben a pillanatban azért vagyok itt, hogy kiélvezzem ezt, adjak magamból valamit, és ne csak ő magából... és mindezt lelkiismeretfurdalás és bizonytalankodás nélkül. Az óvatosságot vagy inkább... felelőtlenséget teljes mértékben magam mögött hagytam. Mi bajom származhatna a dologból, ha most engedem? Talán én is szerelmes leszek... de nem tudom, hogy azt hogyan élném túl ismét.
Éreztem, ahogy mutatóujjával simogatva elindul a hasam aljától felfelé, be a felsőm alá, miután ajkai az enyémet kényeztették. Könyörögtem a kezeimnek, hogy maradjanak a testem mellett, amikor minden porcikámmal meg akarok fordulni és felfalni őt... eléggé irányításmániás vagyok, de most megpróbáltam kizárni ezt... és kényszeríteni magamat arra, hogy ne siessek... semmi értelme nem lenne... most főleg nem.
Összerezzentem, mikor elkezdte felhúzni a felsőmet, és azt a pirinyó csiklandós területet érintette meg, amelynél mindig annyira érzékeny voltam... először csak mosolyra rándult a szám. Kezeim a csupasz vállán pihentek meg, mikor szinte már teljesen feltúrta rajtam a felsőt, legalábbis annyira, hogy ajkai kényeztetően mellkasomat érintsék. Tudja jól, hogyőmilyen hatással van rám. Teljesen elbódít, ahogy ez a férfi közelről tanulmányozza a testemet, és reszkető, kiszolgáltatott ronccsá tesz. Még mindig nem hiszem el, hogy belementem ebbe. De vajon képes lennék itt megállni? Nem, határozottan... nem! Nem tudtam megállni, hogy ne nyúljak hozzá. Mellkasára helyeztem a tenyeremet. Forróságától és keménységétől elakadt a lélegzetem, majd végighúztam az ujjamat a mellizmai között elnyúló árkon, és elmosolyodtam magamban, amikor éreztem, ahogy az érintésem hatására megborzongott...
- Te meg én... - suttogtam rekedten, lehunyt szemekkel, majd hirtelen hajába túrva engedtem el mellkasát. Egyelőre csak élvezni akartam, amit velem művel, majd... azt hiszem, nem fogom tudni viszonzás nélkül hagyni...


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Vas. Május 17, 2015 12:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

18+




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]

A szavaira bólintanom kell, én is így érzem. Hogyan is tehetnék máshogyan? Önként válalt szinte aszkéta út, afféle teljes kvatáció, amelyben úgy vélem elértem azt az állapotot, amikor már nincsen szükségem szeretetre, ölelésre, gyengédségre. Jobb volt így, hiszen ha csak az esküm vezeti a kezemet, nincsen ami eltérítsen attól, hogy majd egyszer a családom számára elhozhatom a hőn áhított megnyugvást. S rá kellett ébrednem, ez már megtörtént nélkülem is. Messze élnek, nincsen szükségük rám. Elfogadták, hogy az életük teljes lehet mindenféle régenvolt bosszúhadjáratok nélkül is. Engem köt már csak a Neirának tett ígéretem, amelyben Vicki is jól látja, lassan tönkremegyek. Becsülnöm kéne az áldozatát, egyben tovább is lépni. Az életenergiáját nekem adta, örökké élhetek, nem vagyok az eskümhöz kötve. Csupán a saját magam számára kiszabott cél volt, hogy ha majd egyszer vége, akkor én magam sem akarnék tovább élni. Nem volt senki, aki miatt lenne értelme. S most itt ez a lány, aki összekuszál mindent, gesztusaiban hol csöppnyi kislány, akit meg kéne ölelgetni, kakaóval itatni, majd betakargatni, hol felnőtt nő, akiből árad a szexualitás, aki tévútra vezet, megbolondít. Bárhogyan is legyen, olyan kötődésre vágyik, amit az elmúlt kétszáz év alatt aligha adhattam volna meg számára. Most, a jelenben kellett találkoznunk, amikor olyan döntést mérlegelek, amely szempontjából meglehet hátat fordítok nagyívű céljaimnak, amelyben netán helyet foglalhat valaki, aki ismét fontosságot adhat az érzelmeknek. Közel sem zavar, hogy miután visszahátráltam, ő teszi meg ugyanezt. Nem vagyunk benne biztosak, hogy el merhetjük-e engedni magunkat, létezhet e olyan szív, amely a sajátunkra van hangolva, átadhatjuk e a kulcsát. Megálljt parancsolna, ahogyan megtettem vele, most sem erőltetek semmit. Megismerni vágyom, ölelni, hogy megpróbáljuk együtt, készek vagyunk-e még bárkit is elfogadni. Ez itt az elfogadásról szól, öröklétűként nem kívánunk újabb sebeket szerezni.
- Azt észrevettem. Ahogyan én sem. Makacs öszvérek vagyunk. – Simítok végig az arcán, majd a hajába túrok, jelezve, hogy mindez mit sem számít. Túl régóta élünk már ahhoz, hogy formálódjon a jellemünk. Ha készek leszünk felvállalni egymást, a sok hasonlóság segíthet abban, hogy a különbségek terén is elfogadjuk azt, amiben netán nem értünk egyet. Behódolni sosem fogunk, az már bizonyos, lesz benünk egyfajta játékos versengés, ám ki lenne olyan ostoba, hogy ezt ne vállalná a magány helyett? Ahogyan az ágyon mellé csúszom, számomra magától értetődő, hogy most kifejezzem, amit érzek. Talán egyszerű ember vagyok, ezáltal kissé ki is számítható. Nem éppen az a típus, aki eszközt avanzsál a gyengébbik nemből, ha valaki erre vágynak, biztosan nem én lennék az embere. Vicki viszont ahogyan sejtem, azt szeretné, hogy fogadják el, és legyen valaki, aki holnap nem áll tovább.
- Azt mondtam, szeretlek. – Finom mosoly, nem rovom meg azért, hogy nem hiszi amit hall. Nem fogok cinizmusba merülni, hogy netán süket lenne? Én bizony kész vagyok pár óra alatt is felismerni, ha végre rátalálok arra, aki mindent megváltoztathat, s nem félek attól, hogy elriasztom. Ha így lenne, biztosan félreismerem. Bízom benne, hogy minden nyersségünk ellenére Vicki kész elfogadni a tényt, hogy mit váltott ki belőlem. Kérését férfias határozottsággal teljesítem. A nyaka talán nem az a pont, amelyet igazán kedvel, majd kitapasztalom, ha úgy akarjuk. Az ajkaira tapasztom a sajátomat, van benne egy puha gyengédség, amely nem csak a szenvedélyről, ezen felül az elfogadásról, az összetartozásról szól. Elégedett mosollyal bólintok, ahogyan lerázza rólam a törölközőt, kész vagyok teljes pompámban megmutatni neki magamat. Közelebb húzódok, hogy érezze, mindez neki szól. Becsússzantom ujjaimat a pólója alá, hogy végigszaladjak a hasán, s a kebelein állapodjon meg a tenyerem. Nem kell még levetkőznie, sietségre nem lesz szükség. Elmosolyodom, átadhatom az irányítást, s kész vagyok folytatni én magam is. Kissé feljebb húzom a felsőjét, de még nem teljesen, hogy lejebb hajtsam a fejem, odahajolva a formás halmokra, ajkaimmal is kényeztetve felváltva a rózsaszín ékeket.




♫ Come what may ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Pént. Május 15, 2015 8:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Lényegében igaza van. A hibák tesznek minket emberré, még ha a vérünkben másféle gének is keverednek... én félig boszorkány vagyok, ő egyértelműen vérfarkas... nem vagyunk tiszta emberek, de nincs felmentés emberség alól. Az, hogy mely falkához tartozunk, mik vagyunk, nem egyenlő azzal, hogy milyen hibákat vétünk vagy követünk el... és igen, az én utam egy oldala tiszta hibákkal van kikövezve, melyek kísérni fognak életem végéig. Még ha nem is szépek, de akkor is... az enyémek.
- Ha hosszú ideig vagy egyedül, már normálissá válik, és ez lesz... a megszokott - suttogtam halkan, bár biztos voltam abban, hogy ezt a nézetet ő maga is vallja. Nem beszélt annyit a múltjáról, a legtöbbet igazából saját elképzeléseimmel töltöttem ki, de nem tévedhetek akkorát. A felesége meghalt... és ahogy viselkedett velem az elején, rá kellett jönnöm, hogy nem egy társasági lény. Még csak azt sem tudom, mivel foglalkozik... bár lehet, ő maga is olyan munkakerülő, mint amilyen én vagyok. Mégis, mit kellene tennem vagy mivel kellene foglalkoznom, ha engem semmi nem köt le? Vagy inkább... mondjuk úgy, túl gyorsan változik az érdeklődésem. Egyszer még szívesen lennék pincérnő, öt perc múltán pedig megválasztanám magam Amerika elnökének. Nem is tudom, hogy régen mi kötött le annyira... olvastam, mert az érdekelt. De kérlek, olvasásból nem élsz meg.
Meg kellett köszörülnöm a torkomat. Nem vagyok férfi, egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy vajon mit érez egy ellenkező nemű, ha elutasítják... nyilván valami olyasmit, mint egy nő, ezen felesleges is gondolkodni. Velem összesen egyszer fordult elő... és ami azt illeti, körülbelül öt percig tartott a dolog, mert remek a meggyőzőképességem... nem volt szép tőlem, de nem bántam meg. Ez azonban teljesen fordított szituáció. Sosem tartogattam magam senkinek, és talán magamat leptem meg a legjobban ezzel a lépéssel. Hogy mi ütött belém, sejtésem sincs... talán tényleg az, amit mondtam...
- Ez nem lenne hátrány... senki kedvéért nem tudok megváltozni - suttogtam egészen halkan, szinte már rekedten a szavakat, és pillantásából próbáltam olvasni. Egyszerűen megtehettem volna, hogy mélyebbre megyek, de nem tettem, semmi előnyöm nem származna abból, hogy okosabbá válok... vagy még jobban a kétségek közé taszítanám saját magamat azzal, hogy tudom: mi van a fejében. Ráadásul a kölcsönösség elvét követve utána... normál helyzetekben én is megmutatnám a saját gondolataimat.
A derekamhoz ért, majd hanyatt fektetett az ágyon, miután elengedte a felsőmet. Mellém feküdt, könyökével megtámaszkodott, és közben csak annyit éreztem, hogy a szívem képes lenne kiugrani a torkomon. Ez az egész annyira sok hatással van rám, nem tudnám kiemelni, hogy melyik az, amely erősebb bennem... esetleg miért ijeszt meg az, hogy ismét tartozzak valakihez... hiszen most hevertem ki - vagy még nem is hevertem ki - az előzőből, és... mintha mindig tatoznom kellene valakihez. Ez annyira zaklatottá tesz, a vérnyomásom legalább kétszáz.
- Mi? - kérdeztem csendesen, mintha csak félrehallottam volna, amit mondott. Ez egy... szerelmi vallomás volt? Talán - inkább biztos - hülyén reagáltam, csak úgy kibukott belőlem a kérdés... de rá kellene jönnöm, hogy a talaj sosem volt stabilan a lábam alatt... egyszer az élet sárral dobál, majd elkezd sütni a nap, és itt van ő.
Libabőrössé vált az egész testem, miután ujjaival végigsimított a combomon, majd ajkával kezdett őrjítő utakat jártni rajtam, míg meg nem állapodott a nyakamnál. Szavak nem jöttek a számra, habár eddig úgy tűnt, hogy én vagyok az, aki sokat beszél, míg ő inkább hallgat... és most minden megfordult. Nem tudtam beszélni, csak hallgattam a csendben a lélegzetvételeit, és lehunyt szemmel emeltem fel kezemet; játékosan süllyedtek bele dús hajfürtjeibe, majd egy mozdulattal arra ösztökéltem, hogy nyakamtól elszakadva visszatérjen a számhoz. Ez a csók talán más volt, mint a többi, részemről legalábbis... benne volt egy néma kérés... ami neki is szólt... ne bántson. És cserébe én sem fogom bántani, mert már mindkettőnknek kijutott belőle.
Felhúztam a lábam, majd szabad kezemmel lehúztam róla a törülközőt, egyszerűen oldva a kis csomót. Magam sem tudom, mi ütött belém, az imént még sírva tudtam volna fakadni... most pedig ezt az egészet komolyan gondoltam... vigaszt akartam, és tudtam, hogy mellette meg fogom találni azt, amire mindig is vágytam...


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Hétf. Május 11, 2015 9:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 

Ajánlatom önzetlen, holott nem is vérfarkas, akit a családommá fogadhatnék, mint Adélaidát. A fiatal farkaslány bosszúszomjas, meg kell vívnia a maga harcait, mielőtt igazán megtalálhatná azt, hogy mire is vágyott egész életében. Meg tudom majd adni neki, ám előtte a saját nyűgömmel kell törődnöm, amelyről Vicki tökéletesen elvonja a figyelmet. Nem volt még egy olyan nő, nem csupán az elmúlt kétszáz évben, még Neirát is beleértve, akinek tudtomon kívül ráhangolódtam a rezdüléseire, holott nem tartom magam sem jó emberismerőnek, empatikusnak végképp nem. Harcosnak születtem, s tulajdonképpen földművesnek, egyszer normákkal, amelyekről a mai napig nem mondtam le, könnyű felbőszíteni, s hegyeket tudnék megmozgatni azokért, akiket bevonok a szívembe. Abba a szívbe, amely évtizedek óta hideg, és zárt, s csak az eddig ismeretlen boszorkány tudta megkarcolni a kemény felületet, hogy váratlan figyelmességével becsusszanjon rajta. A csók lett volna az? Aligha. Egy pillantás, amelyből pontosan tudtam, ha nem ismertem be magamnak; egyenrangú partnerként kezel. Megvan benne a törekvés arra, hogy a barátja legyen, netán a harcostársa, szövetségese. Kész kockáztatni, még ha egy nagy adag félsszel is a gondolataiban, vajon talál e valakit, akinek ismét fontos lehet? Ismét azt látom, fél a kockázatvállalástól. Akárcsak én. Igazán szépen összehoztuk. Már arra sem volt affinitásom, hogy magammal hozzam. Nem vagyunk pozitív személyiségek. Kapaszkodunk egymásba, s nem akartam csupán sebtapasz lenni. Többről van itt szó. Azt akartam, hogy érezze, nincsenek klisék, nem holmi kurtizánnak gondolom, aki odadobná magát egy jó szóért cserébe, mint ahogyan én sem vagyok az a rosszfiú, aki egy szenvedélyes éjjért cserébe elfeledteti vele a múltját egy rövid időre. Többet adhatunk, most mégis hátrál, riadt őzzé változik.
- Ahogy te akarod. – Ezzel nem hódolok be, fel kellett ajánlanom a tisztesség nevében. Kész lennék félreállni, még ha keserű szájizzel is. Meg tudnám tenni, ha bizonyossá válna, a testvérpár bármely tagja képes őt boldoggá tenni. Talán nem is önszántukból hagyták el, mindez nem számít már. Vicki meghozta a döntéseit, amely a hidak felégetésével járt. Elfogadom mindezt.
- Ostobaság? Emberi hiba. Elfelejted, hogy nem vagyunk azok. Készek lehetünk fejlődni, tanulni, tökéletesek még az örökkévalóban sem leszünk. Pont az tesz téged valakivé, hogy hibázol. – Csak aztán meg találnia azt a fókuszt, amely miatt nem fogja magát sajnálni, ahogyan én teszem, lassan belépve a harmadik évszázadba. Ez a bagoly mondja kategória.
- Megértelek. Bizonyára jobb egyedül. Én is azt hiszem. És tudod mit? Most azt mondom, köpök az egészre. – Merülök el az ajkai végtelenjében, összefonva a hátán a kezemet, végigborzongatva a gerincétől a tarkójáig, halmazok nélkül, hiszen be sem cimkézhetnénk, romantikus mindez, avagy magától értetően szenvedélyes. Egyszerűen egy csók, amelyet elnyújtok, hogy megismerjem a világát, újra és újra ajkára tapasszam a sajátomat, hogy játékos halacskaként kergessék egymást nyelveink, s felkínáljam a lehetőséget, hogy elengedhessük magunkat, egyúttal meg is könnyebbüljünk. Nem mondom, hogy nem lep meg a válasza, amelyet szavakba önt, oly magabiztos volt esténk alkonyán, most alaposan sikerült elbizonytalanítanom. Rémült kislány ücsörög a karjaimban, amely különös módon mosolyra fakaszt. Pillantásomból azonban a rajongás süt, nem a cinizmus.
- Nincsenek elvárások. Csak hagyd, hogy valaki kimutassa, úgy kellesz neki, ahogy vagy. – Nem kérem még inkább, csupán eltérek az eredeti elképzeléstől, amely szerint végül én adtam volna meg magam, s ördögi kört létesítve táncol tovább. Nem hagyom, új kört nyitok. Miután az ölemben ül, és nem húzódott el, pusztán a finom anyagot nem engedte feljebb húzni, máshogy fejezem ki, hogy mit is gondolok a kettőnk ügyéről. Ráfogok a derekára, és egyetlen mozdulattal fordítom a hátára, s mellé csusszanok az ágyra. Egy pillanatra még felkönyökölök, hogy kisímitsak egy sötét tincset a szemei elől.
- Nem is kell kérned... – Hajolok oda, hogy a fülébe súgjam, ami talán korainak is megítélhető lenne, ám mire is várnék? Akit kerestem, most itt van a karjaiban. – Szeretlek. – Halk vagyok, de biztosan jól érthető, erre ügyelek. Komolyan gondolom, felszínességről most szó sem lehet. Lágyan végigfuttatom ujjaimat a combja külső részén, hogy fölé harapva gyengéd erőszakkal harapjam meg az ajkát, majd lecsapjak a nyakára. Vérszívó nem vagyok, mégis a fogaim közé veszem a puha bőrt, hogy érezze, bármeddig elmehetünk, holott most az összetartozásról szól mindez. Nem azért mondtam ki, mert bármit is elvárnék, vagy éppen ez lenne a varázsszó arra vonatkozóan, hogy adja meg magát, ennyire talán már kiismert. Sokkal inkább valami másról van szó, amelyben neki kell elmerülnie, mérlegelnie, én azonban rendületlenül ki akarom fejezni, hogy komolyan gondoltam a szavaimat, most éppen fizikai formába öntöm.




♫ Come what may ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Hétf. Május 11, 2015 7:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Erősödni... magam sem tudnám megmondani, hogy ezek közül mi is volt az, ami ténylegesen segített azon, hogy ilyenné váljak. Minden történésnek értelme van, mindennek következménye, és a lényeg, hogy talán egészen más emberek leszünk, ha történik velünk valami... én azt hiszem, már nem az vagyok, aki voltam. Legalábbis, nagyvonalakban változtam. Sosem voltam egy kényes úrilány, amilyenné apámék tenni akartak. Mindig volt saját akaratom, gondoskodtam azokról, akik nekünk dolgoztak... a legjobb barátnőm a saját szobalányom volt. De Gabriel és Nevil igazi leckét adtak nekem. És azt hiszem, ez tényleg mélyen, ott benn a szívemben hatalmas nyomott hagyott... erősödtem? Igen, azt hiszem. Most talán még nem is tudom, de a jövőben bizonyára... előnyömre fog válni.
Felkaptam a fejem, ahogy azt mondta, hogy nincs jobb dolga, segítene megkeresni őket. A zsigereim megmozdultak. Nem is tudom, hogy miért. Egy pillanatig tartott az egész. Az arcomon egy pár pillanatig lelkesedést láthatott, de két másodperc múlva ismét visszatértem a régi kerékvágásba, és megráztam a fejem. - Nincs értelme. Annak sem, hogy kihasználjalak és ugráltassalak, és annak sem, hogy ismét az életembe fogadjam. Nincs az az isten, ami rávenne, hogy még egyszer találkozzam vele - mosolyodtam el keserűen, majd megemeltem a kezem, és a fülem mögé gyűrtem egy kósza, nedves hajtincset. Őszintén gondoltam minden szót, és ezt éreznie is kellett a hangomon. Nem ismer még annyira, ez nyilvánvaló. De nem beszélek sületlenségeket vagy valótlanságokat. Őszinte, egyenes ember vagyok... nem vágyom arra, aki összetörte a szívemet.
Jólesett az, hogy hosszú idő után szó szerint határozott, erős karok tartottak meg. Csak nyeltem egyet, és mikor arcomat kezei közé fogta, pár pillanatra lehunytam a szemem, minden levegő bennem akadt. - Mégsem akarok feledni, azt hiszem... ha elfeledném, az a tudás is elveszne, amit ebből tanultam. És nem akarok ismét... ostoba lenni - suttogtam egészen halkan. Ez tény. Nem tudnám tagadni. Jobban kell vigyáznom magamra... de még jobban az érzéseimre.
- Nem fogom kérni... soha nem kértem senkit, hogy szeressen. Aki szeret, az önmagától tegye. Úgy, ahogyan én szeretem - erjtettem ki lassan a szavakat, és hiába volt mindez lassú gőzön, mégsem azért volt, mert a gondolataim nem mozogtak elég gyorsan... talán a furcsa, szokatlan helyzet hozta magával, vagy az, hogy a következő pillanatban megcsókolt. Nem volt sem kérő, sem követelőző, olyan volt, mint egy normális, emberi csók... olyan, ami ebben a helyzetben ide illett, és ami maradéktalanul jól tudott esni. Megízlelni valami édeset a hosszas, keserű hónapok után...
Kezem arcára siklott, gyengéden végigsimítottam frissen mosott arcán, majd ahogy a kezeimet emelésre ösztökélte, egyik pillanatról a másikra csapott belém villám. A gyomromat őrjítő vágy gyötörte, szinte megfulladtam attól a forróságtól, amelyet tüzes vérem okozott... sebesen száguldozott bennem, az ereimben, majdnem szétégette a vékony bőrt rajtam, mégis nagyot nyelve elszakadtam a szájától. - Azt hiszem... az az első leckém, hogy... ha valamire még nem állok készen, azt ne erőltessem - suttogtam kissé rekedten. Eddig minden olyan idilli volt, most mégis félbeszakítottam azt, amire vágytam, mégis ott volt a fejemben egy határvonal, amelyet most még... még nem léphetek át. Féltem? Talán igen... borzalmasan rettegtem. Az érzésektől. Attól, hogy valaki ismét bánt... belőle nem nézem ki, hisz miért bántana, miután tudja, hogy milyen a valódi kín és vágy a halál után? - Sajnálom - fűztem még hozzá, de nem húztam tőle odébb az arcomat, homlokának döntöttem sajátomat.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Vas. Május 03, 2015 2:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 Ahogyan haladok a rajzzal, az szépen lassan életre kell az ujjaim alatt. Nincsen született tehetségem hozzá, de bármilyen nemesi vérből is származom, kétszáz évemet a kezemmel dolgoztam le. Mélyről jöttem, egyszerű földművesként kezdtem, apám mindig az egyszerűségre nevelt, ám idejekorán megtanultam figyelni a minket körülvevő világra, a kulturára. Rajzolok már egy ideje, és Vicki portréja talán a legszebb sikerült művem. Nem pusztán azért, mert a lány még Neirát is túlszárnyalja szépségben. Összeköt minket valami ki nem mondott kapocs, sorsunk igen hasonlatos, s van köztünk izzás, amely ellen küzdhetünk, amíg van értelme. A vonások szikrázóak már a rajzon is, a szemei karizmatikusak, mégis hihetetlenül törékeny. Minden mozdulatommal, ahogyan többet adok a készülő műhöz, azt is kifejezem, hogy nehéz lenne ezek után elszakadnom tőle. Végül sóhaj szakad fel boltozatos mellkasomból, nem akarok gyengének mutatkozni, vagy olyannal, aki máris kész odadobni mindent, talán ezzel felszínesnek tűnhetnék. S vajon van értelme küzdeni ellene? A bárban úgy véltem, hogy le kéne pattintanom, csupán azért hoztam magammal, mert jobb dolgom nem volt, erre szép lassan kiderül, hogy talán ő volt az, akire várnom kellett a halhatatlanságban. Neira áldozata talán átokként ült rajtam, ellenben Vicki feltűnése oldhatja ezt fel, és könnyebülhetek meg végre? Bármennyire is bántani vágytam őt... nem vagyok rá képes.
- Nem kell magyaráznod a döntéseidet. Megvoltak az okaik, és a következményeik. Még ha gyengébbnek is érzed magad tőlük, valójában erősödtél. – Nem akarok ismét közhelyeket durrogtatni, ezzel lényegében magamat is győzködöm. Mindketten megéltünk már számos vad vihart az életünkben, az eljövendőben ismét ez vár ránk. Hogy most egymás karjaiban mégis megpihenjünk egy kicsit, és ráébredhessünk, van még a világnak olyan szeglete, amely figyel ránk.
- Ha szeretnéd, hogy segítsek megtalálni őket, nincsen jobb dolgom. – Most, hogy Mystic Fallst hátrahagytam, át kell gondolnom a korábbi életemet, és a terveimet. Vicki olyan, aki képes megváltoztatni a világomat, talán jobb is, ha most rá koncentrálok. Még az is elképzelhető, hogy megtalálja az ő Gabriel-jét, akkor nem állok útjukba, de legalább tudni fogom, hogy boldog. Már ha a tesvérpár egyik vagy másik tagja kész boldoggá tenni. Nyilván nem hagynám ott úgy, hogy nem bizonyosodtam meg erről. Addig viszont nem tagadom meg magunktól azt, hogy felfedezzük a másikat, ha nem is feltétlenül a vad szenvedélyen táncolva, sokkal inkább mint két sebzett lélek, behúzva a féket... Amikor megcsókolt, úgy éreztem, hogy eltaszítanám, nem volnék képes arra, hogy az elmúlt évtizedeket feledve beleugorjak egy ismeretlen karjaiba. Talán még most sincsen itt az ideje. Ám arra megfelelő lehet az idő, hogy mélyítsük az ismerkedést.
Az ölembe veszem, erős karjaimmal megtartom, bárhogyan is ült oda. Nem érzem magam zavarban akkor sem, ha a széttett lábas lovagülésbe sikerült süppednünk, ez azért még inkább kissé romantikus, mintsem nyers szexualitást idéző póz. Tenyereim zárójelébe fogom az arcát, csakis arra várva, hogy miután megkaptam a válaszaimat, meg tudjam csókolni, addig viszont fogva tartom a pillantását. Lehelletünk oly közeli, hogy szinte süti egymás arcát.
- A feledést nem adhatom boszorkányom. Csak az új kezdetet. – Szűkítem össze a szemeimet, meg tudom érteni, miért ostorozza magát, ahogyan én is teszem. Ha nem érdemli meg a szeretet, gyengédséget, akkor számomra sincsen kiút. Mégsem tud eltaszítani, ahogyan nem voltam rá képes én sem. – Régóta vagyok már egymagam. Nem hittem, hogy van még értelme bárkinek is a szívem adni. Ha kéred, most mégis a tiéd. Nem megyek sehova. Sem holnap, sem többé. – Azt nem tudom, hogy mi fog velünk történni, hiszen pont én kértem türelmet. Ám van értelme annak, hogy visszafogjuk magunkat pusztán félelemből? Bizalmatlanságból. Nem hiszem hogy egyikünknek is volna már vesztenivalója. Mégsem tekintek értéktelen kacatként ismeretségünkre. Megcsókolom, és a karjait a feje fölé emelem, hogy fölfelé menetben lehúzzam róla a pólót. Ha nem ütközöm ellenállásba.




♫ Come what may ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Szomb. Május 02, 2015 8:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Halvány mosollyal reagáltam a bókra, amely elhagyta a száját. Lassan mondta, úgy, mintha nem is e világi lenne, de azt hiszem, ilyesmit még senki nem mondott nekem. Vagyis, lehet hogy csak most emlékszem így, de momentán túl sok a gondolat a fejemben... rá koncentrálok, arra, amit csinál. Szeretném látni, hogy miképpen halad a művével... azt hiszem, hogy engem rajzol... de mivel is érdemelném ezt ki? A tiszta, barátságos társaságommal? Ez még azért iróniából is sok...
Néha elszakította a pillantását a papírtól, hogy belenézzem a szemeimbe, de aztán vissza is fordult. Nem bántam, ebben a helyzetben nem lett volna olyan egyszerű belenézni a tekintetébe. Annyi mindent mondtam... olyat, amit másnak nem. És a szívem valahol még mindig vérzett. Bármennyire utáltam a helyzetet, és gyűlöltem a férfit, aki ezt tette velem, valahol mélyen azt kívántam, bár egyszer visszajönne... és adna egy tiszta magyarázatot arról, mit tett és miért tette. De ez sosem fog eljönni. Ő már... nem jön vissza. Miért jönne? Miattam? Ha ez jelentene valamit, el sem ment volna.
- Igen... nemes és ostoba. Ebben mai szemmel talán mér hajlandó vagyok egyet érteni - biccentettem egy apró sóhajtással. Akkor jó ötletnek tűnt. Nem is gondotlam végig, csak mentem és cselekedtem. Nem törődtem azzal, hogy mi lesz velem... csak védeni akartam azt, aki a szívemet birtokolta. De nem érdemelte meg. Ő sem. Önző módon megfeledkezett rólam. Az áldozatomról...
Megköszörültem a torkom, így tévbe egy utolsó kísérletet arra, hogy megakadályozzam a könnyeket, amelyek mindenáron elő akartak törni. - Nem én rendeltem a testőröket. A testvérem varázslatának megtöréséhez az én erőm kevés volt. Hozzám vannak kötve a mai napig, de hetek óta... nem érzem egyiküket sem, pedig kellene. Gabe eltűnt, a testvére is őt keresi. És... önző módon nem gondolok arra, hogy talán baja is eshetett - ráztam meg a fejem. Ha baja esne, azt érezném. Vagy nem? Ez a varázslat lényege. Azt hiszem...
Leteszi a rajzot, majd mindennemű előjelzés nélkül húzott oda az ölébe. Egy aprót sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Az érzés túlontúl kényelmes, és kellemes. Magam is meglepődtem, hogy mennyire. Egyáltalán nem szabadna ennyire vonzódnom valakihez, hiszen szemmel láthatóan nem vagyok túl az előzőn sem... nem akarok rá akadszkodni, vagy hogy azt higgye, csak egy pótlék a számomra, afféle búfelejtő.
Felemeltem a kezem, némileg elbujtatva ujjaimat a nedves hajtincseiben, mintha kutatnék valami után, de leginkább csak jólesett. Egészen addig, míg meg nem hallottam a szavait. Akkor minden bennem akadt, még a levegő is. Minden gondolat elpárolgott a fejemből. A fenébe, máskor mindig a nyelvemen egy-egy oda illő megjegyzés, de most minden cserben hagyott. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Annyira nem vagyok jártas az érzelmek világában, és most belekeveredtem valamibe, amit nem lehet csak úgy, felszínesen és tárgyilagosan a helyére tenni. Tudna szeretni... a pokolba... hogyan tudnék erre bármi felszíneset mondani? Lehetetlen.
- Másra sem vágyom... csak a felejtésre - suttogtam halkan, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy mikor felnyissam, még mindig lássam magam előtt. Ezek szerint nem álmodtam. - Értem senkinek nem kell az életét áldoznia... néha az is kérdőjeles, hogy megérdemlem a szeretetet - ráztam meg a fejem, majd megnyugtattam a légzésemet, ami az imént kissé gyorsabbá vált. - Nem akarok többé egyedül lenni... olyannal sem, aki egyik napról a másikra elmegy - bukott ki belőlem, majd ismét megkerestem a tekintetét. - Engem nem könnyű szeretni, Thadeus. Én képes vagyok rá... képes vagyok szeretni másokat. Talán túl könnyen is... és azt hiszem, hogy... téged is képes lennék... de nem akarok rád akaszkodni. - Nem tettem hozzá, hogy csak akkor mondja ezt, ha tényleg komolyan is gondolta. Hiszen éreztem a hangján. Minden szó komoly.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 28, 2015 4:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 Ezzel a lánnyal aztán nem is tudok kezdeni semmit. Ha végre feltöri a jeget a kedvességével, és próbálok kicsit kimászni a csigaházból, hogy egy vicces bókkal kínáljam meg, akkor pofákat vág. Ezért is nem fog működni kettőnk között ez soha. Vagy ha kínkeservesen el is tudjuk indítani, hogy valahogy legalább számítsunk egymásra, az nem most lesz. Talán a barátság is elég, ám mindketten hajlamosak vagyunk visszazuhanni abba a bizonyos gödörbe, ha nincsen megfelelő visszajelzés. Még ha van, akkor is... szinte lehetetlen, hogy fenntartsuk a boldogság illúzióját, mert csak árnyékai vagyunk önmagunknak. Olyan lenyomatok, akik már igen régen halottak, annak kéne lenniük, mégis megcsúfoljuk a természetet, hogy itt adjuk az okosat, filozófáljunk, nevetséges közhelyekkel töltsük meg a szobát. Mindezek ellenére mégis valami a lányhoz fűz, valami ismeretlen, mindent eltörlő, magasabb hatalom, hogy ha azokba a szénszínű szemekbe nézek, akkor elgyengüljön a térdem, és be kelljen csuknom egy pillanatra a sajátomat, hogy visszatérjen a józan eszem. Szükség van vajon arra a józan észre? Türelmet, figyelmet kértem, hiszen a sebeit úgy kívánta gyógyítani, hogy máris a lényegre tért volna. És én várnék? Nem, aligha tudok jobban várni, hiszen én még férfi is vagyok, ismét meg kívántam ízlelni a vattacukorhoz hasonlatós édes ízt, amelyet ajka puhasága közvetített, és ahogyan a nyakam köré kulcsolta a kezét, volt abban a pár pillanatban valami, ami túlmutatott a szenvedélynél. Valami fennkölt, amelytől úgy éreztem, nem akarok elszakadni tőle, mert kész vagyok továbblépni, és ezt csakis vele tehetem meg. Mintha az egész egy gigantikus halálkapu lenne. Meg kell halnunk lelkünkben, hogy ismét élhessünk. Ezt kéz a kézben... Ha csak az egyikünk ment volna át a szörnyűségeken... talán nem is működne, mert az ép lélek belerokkanhatna abba, hogy mindig segítő kezet nyújtson a kútban kuporgónak.
Ahhoz pedig senkinek nem lenne türelme, hogy állandóan pátyolgasson egy olyan sérültet, mint mi vagyunk. Ellenben így egyikünknek sincsen vesztenivalója. Majd az idő eldönti, hogy a várakozás pusztán pár óra lesz, netán napok, hetek... Vagy istenveledet mondjuk egymásnak... Nem csupán a testiségről van szó... kipróbálni sokkal inkább fontosabb, hogy vajon jelenthetünk egymásnak puszta gyógyírnél. Öreg vagyok már ahhoz, hogy holmi játszadozásokba belemenjek, az már nem az én stílusom. Most cseppet érdekel hogy zavarba hozhatom a kevés ruházattal, amely elől az előbbiekben kimenekült, most legalább a törölköző ápol és eltakar. Előkerül a füzet, hogy felrajzoljam az első vonásokat.
- Szép vagy.. – Mondom ki a bókot kissé vontatottan. Olyan elcsépelt, ódivatú, manapság már nem is nagyon mond ilyet senki, én mint művész is látom őt, belekeverve a sok keserűséget, amely kiül az arcára, mégis ugyanolyan törékeny, megkapó szépség, aki még mindig felszegett állal, dacosan néz szembe az eljövendővel. Lehajtom a fejem, és tovább folytatom a munkát, hogy időnként fél szemmel felpillantsak rá, hogy tartsuk a szemkonktaktust.
- Így haltál akkor meg. Ahogy mondtam, nemes, de ostoba cselekedet. Mindezt a szerelem nevében. Valóban szívás, de megtetted, és pajzsa voltál valakinek, aki bízott benned. – Ezt mégis csodálattal mondom a hangomban. Bármennyire is ostoba volt, azért ez megindít bennem valamit, amit a saját párommal kapcsolatban is éreztem, aki megtette. Ha külsőleg nem is, de belsőleg Vicki rám emlékeztet. Déja vu...! Gabriel története azonban közelebbi történet, amelynél már látom, hogy közel áll hozzá, hogy elsírja magát. – Mi szükség volt erre? Neked nem kellenek testőrök. Ha eljött az időd, akkor azt viselni kell. Erős lány vagy, ne akarj mindenáron kapaszkodni valakibe. Persze én beszélek... – Teszem le a füzetet, és húzom oda az ölembe. Nem érdekel most a törölköző, szelíd erőszakkal ültetem a lábamra, majd ő eldönti, hogyan is kényelmes. Sóhajtok egyet, és felnézek rá, még mindig vizes egy kicsit a hajam. – Én nem ígérek semmit, de azt betartom. Értem nem kell meghalnod. Én sem fogok érted. De egy valamit megpróbálhatok... elfeledtetni veled... mindent, ami történt. Ha csak ma, akkor ma, de ha ebben az életben minden nap, megtenném érted. Nem kell, hogy szeress, de én... tudnálak. – Mondom ki, a csók ellenben elmarad. Nem akarok válaszokat kierőszakolni, sem tettekre sarkalni. Ez fordulópont, legalábbis az én életemben, minden más már nem számít.




♫ Come what may ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 27, 2015 8:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Még hogy én... lökött. Csak grimaszolni tudtam rá. Hát igen. Egyszer ezt is meg kell kapnom valakitől, bár inkább mondjuk úgy, hogy a nők alapjáraton túlbonyolítanak mindent. Mindenbe belelátunk valamit, ami ott sincs, de szerintünk ott van. Lehet, hogy ezt érti a lököttség alatt? Mert ha igen, ebben hajlandó vagyok neki igazat adni. De nem azért, mert annyira jószívű vagyok. Csupán rendelkezem azzal az erénnyel hogy elismerem, ha másnak van igaza.
Halkan ugyan, de megköszörültem a torkom. A legtöbb háborút egyedül kell megvívnunk, de gondolom nem ezt a választ várja. Más tűzben edződtünk, de ettől függetlenül mégis sok apróságban hasonlítunk. Viszont ki vagyok én, hogy megmondjam, mit tegyen vagy gondoljon? A felesége áldozata túl nagy szerepet tölt be az életében, és azt hiszem, hogy ha a helyében lennék, én is hasonlóképpen gondolkodnék. Nem vagyok mások megmentője, nem vagyok én védőangyal... még a saját hátsómat se tudom védeni, nemhogy másokét. Nem vagyok rá képes, a saját háborúim is elvakítanak, nincs erőm egy másik emberéhez... most még. Ki tudja, a jövő mit hoz még magával. - Mindenki a saját hibáiból tanul. Előbb-utóbb. De erről nem nekem kellene prédikálnom, nem vagyok jobb ebből a leckéből én sem - sóhajtottam fel. Kétszer ugyanabba a hibába beleesni... hát, tanulni is lehetett volna az előzőből. De nem. Az ember azt gondolná ,hogy másodjára nem történik meg. Dehogynem...
Minden erőmmel próbáltam elérni, hogy ez a csók ne jelentsen többet... vagy legalábbis, ne éljem magam túlontúl bele valamibe, ami valószínűleg csak hirtelen jött... nem is tudom. Tényleg az lenne? Az egész annyira idegen tőlem, sosem csináltam ehhez hasonlót, próbálkoztam legyőzni azt a bizonyos démont, amely marcangolta a gyomromat, és azt súgta a fülembe, hogy miért merészkedek ilyen mélyre... de végül úgy döntöttem, hogy ezt nem én döntöm el. Vagyis, félig igen. De itt van még ő is. Arról nem is beszélve, hogy igen... nagy eséllyel szükségem lesz arra a nagy adag türelemre. Nem kell tudnia arról, hogy amúgy... végtelen türelmes ember vagyok.
Még mindig a torkomat köszörülgettem, mikor kijött a fürdőszobából. Éppen akkor tömtem az utolsó előtti sültkrumplit a számba, és mikor leült mellém az ágyra, megérintette csupasz combomat. Közelebbről is szemügyre vehettem a felsőtestét, és habár az előbb elég szépen kimenekültem onnét, most már elég okosan félre tudtam fordítani a pillantásomat. Leginkább azért, mert nem tudtam,, mit csinál... rajzol?
- Felesleges mesélni, a szerelem szívás, ez a tanulság mindkettőből - jegyeztem meg, mintha valami jelentéktelen apróságról lenne szó, majd felsóhajtottam, és próbáltam megálljt parancsolni a számnak. Végül megadtam magam. - Arról már meséltem, akiért az életemet adtam... üldözte egy szekta, meg akarták ölni, de én, akárcsak a filmekben, megjelentem és engem döftek át azzal az... izé tőrrel - fintorodtam el. Nem vagyok jó okkultizmussal foglalkozó badarságokkal, habár boszorkány vagyok. - Gabriel pedig... lényegében azóta közöm van hozzá, mióta visszatértem az életembe - mosolyodtam el halványan, és az ágy szélét kezdtem piszkálni, csak hogy ne kelljen felnézni. - A nővérem még azelőtt hozzá kötött egy varázslattal, mielőtt visszajöttem volna a halálból. Egy egyezség miatt egymáshoz láncoltak bennünket, engem, őt és az öccsét. Úgy két éve besétált mindkettő az életembe, mint a hős megmentő lovagok, akik védelmeznek, mert ez a dolguk, ez van az ösztönjeikben a varázslat miatt. De.... beleszerettem Gabrielbe. Azt hittem, ő is szeret, de valószínűleg csak a bűbáj miatt jobban kötődött hozzám - vontam végül egyet a vállamon, és nyeltem egyet. Nem lenne vicces elsírni magamat. - Ráadásul itt volt az öccse, akihez szintúgy odaláncolt egy kötelék... - magyaráztam. Túl sokat fecsegek. De nem mondtam tovább. Mennyire nézne ribancnak, ha elmondanám, hogy egyetlen alkalommal ugyan, de Gabe öccsével is lefeküdtem? Azt hiszem, vége lenne a szép imázsomnak.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 26, 2015 6:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Nem így értem... Különben is, senki nem mondta még Vicki, hogy egyszerűen... lökött vagy? – Halvány mosolyt villantok. Szándékosan mindent félreért, túlmagyaráz. Nem tudja befogni a száját, a kákán csomót keres. Ezen megközelítésből tipikus nő, aki mindenre mondani akar valamit, csak hogy övé legyen az utolsó szó. Pontosan tudja, hogy arra értettem, hogy van egy változat, amikor a nők kifejezetten bunkónak, bántónak tartják tartják a férfiakat, mégis éreznek belőlük valami olyan szexis kisugárzást, amely vonzza is őket. Nem akartam, hogy a boszorkány velem kapcsolatban így gondolja. Nem szándékozom sebeimet csábításra használni, a manipuláció távol áll tőlem. Nyers vagdalkozásom őszinte, szívesebben hagytam volna ott, akár az útszélen, akár még a bárban, hogy ne kelljen osztoznom vele az önsajnálatban, de mégis megfogott, annyira, mint nagyjából senki az elmúlt kétszáz évben, mégsem szándékozom abba a sablonba se belecimkézni magam, hogy dögös férfiként kezel, akivel csak flörtölni, netán egy vadabb szeretkezést eszközölni érdemes, vagy a másik végletbe, hogy én vagyok a jó, a minden, akivel utódokban gondolkozhat az ember, csak éppen mellőzi az izgalmat. Egyik sem vagyok, és talán mindkettő valahol. Leginkább önmagam akarnék lenni, ha véletlenül rájönnék, hogy ki is az.
- És újra meg újra belefutunk azokba a csapdába, akadályokba, amelyet a saját vakságunk állít. És még csodálod, ha fel akarom adni, és azt mondani, hogy elegem volt... A feleségem talán az életét adta, de nem tudta, hogy mit támaszt velem szemben... A keserűség, amely követte a tettét... nem megbocsátható. És beteljesítetlen a kérése, mind a mai napig. Nem az vagyok, aki ilyen háborút képes vívni. Egyedül nem. – Nem fejtem ki, hogy már a családom is szépen átszokott a békés európai életmódra, amelyet nem kívánnak feladni holmi elveszett eszmékbe, amelyre rajtam kívül már senki nem emlékszik. A lány kötözködő jelleme mégis ébrentartja az érdeklődésemet, állandóan hoz valami tüzet, amelytől aligha tudnék szabadulni. Most is ez a tűz vezet vissza hozzá, hogy félredobva az elveimet, birokra keljek puha ajkaival, megmutassam, hogy nem kéretem magam annyira, mintha holmi törött szárnyú madár lennék. Tudom, hogy vágyunk egymára, még ha el is nyomjuk, de szükség van mindig erre az álszent tartózkodásra? Ahogyan átfogom az arcát, és elmerülök a kettőnk álltal teremtett közös világban, a szenvedélyen túl mégis a cirógatás az erősebb, ismét az az összefonódás, amelyben a zuhany alatt találkoztunk. Valami ki nem mondott, indokolatlan bizalom.  Különös lehet, hogy én kérek időt, holott génjeimben kódolva van, hogy tegyem a magamávé. Ám ezeknek a géneknek már közel második évszázada pusztulniuk kellett voln. Volt időm sokat gondolkozni saját végzetemen, és az idő már tényező, nem napokat kérek. Elméleti síkot, amíg rájöhetünk, jelentünk-e bármit is egymásnak. Valamit, amely összefűzhet, nem pedig halálos döfést sújt, amellyel aztán az örökkévalóságig kell élnünk.
- Szükséged is lesz rá. – Nem azt mondom, hogy évekig várjon, hogy képes leszek-e úgy elengedni magam, hogy talán társamul válasszam, korántsem bizonyos, hogy erre vágyik. Igazából az a kérdés, hogy e megfakult, savanyú lelket meddig tűri. Minden más... nem számít. Elindulunk hát a fürdőbe, úgy vélem, hogy legalább ebben vagyok fair, ha másban már aligha. A lány ellenben szinte szabályosan kimenekül. Nevetnem kell, ám ez nem a gúny megnyilvánulása, azt hiszem ez most tényleg egy kicsit a felhőtlen jókedvéé. Meg kívántam mutatni magamat, s most úgy kezel, mintha minimum valami félisten lennék. Gyorsan lecsutakolom magam, még a hajamat is, hogy kiszórjam belőle a füstszagot, majd a fogamat is megmosom, hogy pár perccel később már törölközővel a derekam körül leüljek az ágyra, és a táskámból egy skiccfüzetet húzzak elő, grafittal. Finoman végigsimítok a combján, majd új lapot ütök fel, és elkezdem megrajzolni a körvonalatait.
- Mesélj nekem arról, akiért az életed adtad, és arról is, aki faképnél hagyott. Kiváncsi vagyok rájuk. Akármennyire is fájdalmas. – Ismét nyers vagyok, ám csak stílusomban az, valójában a lelkivilága érdekel, és az, hogy bennem vajon mit láthat hozzájuk képest.




♫ When I Get You Alone ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 25, 2015 7:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Az attól függ, hogy ki és mit titkol - jegyeztem meg egy apró vállvonással. Hozzászoktam a titkokhoz. Ugyan a kíváncsiságomat sosem tudom legyőzni, de tiszteletben tartom mások apróságait, azokat a dolgokat, amelyeket egyszerűen nem szívesen adnak mások tudtára. Persze megannyi titok őrizője voltam már így is... a titkok amolyan keresztek az ember hátán. Cipelni kell, gyakorta a halálig, mert nincs kiút, nincs senki, aki megment. Ritka esetekben talán akad egy önzetlen hülye, de van, hogy csak magunkra számíthatunk. És ennek fényében senkitől nem várhatunk el semmit. Jó ideig csak magamra számíthattam, és ez egyáltalán nem tett elégedetlenné. A gond általában akkor kezdődik, mikor felbukkan valaki az életemben, és elkezd fontossá válni... onnantól kezdve valamelyest számítok rá is... már kétszer megszívtam az ilyesmivel. És most... hát, megiszom a levét. Nem akartam se házasságot, se gyereket... irtózom az ilyesmitől, és tudtam, hogy Gabriel sem az a fajta, akivel bármelyiket is tervezhetném... de a puszta léte is boldoggá tett. Nem kellett különös ígéret, nem kellett tőle semmi, csak az, hogy ott legyen. Ilyen egyszerű... volt.
Szavait megpróbálom úgy értelmezni, ahogyan kell. Gyakran értem félre az embereket, ez valami értelmezési probléma a fejemben, vagy talán annak a velejárója, hogy sosem járok emberek között már jó pár évtizede. Hogy önmagunk ellenségei vagyunk... vagy ő a saját maga riválisa... azt hiszem, ebben meg tudom őt érteni. Mondjuk én már nem is tudom, mióta harcolok olyan démonokkal, amelyek egyedül bennem, az én fejemben élnek. Képes lennék legyőzni őket. De közben mégsem... hogy is van ez?
- Mindannyian önmagunk legnagyobb ellenségei vagyunk - szólaltam meg végül, és halványan elmosolyodtam, amikor leutánozta a vállrándításomat. - Az, hogy mikor jön el valaki, aki... öhm... felkapcsolja a villanyt, mindig mástól függ... talán leginkább attól, mennyire vagyunk nyitottak arra, hogy észre vegyük, hogy valaki próbál világosságot csiholni az életünkbe. - Na igen, mi van, ha kiég a villanykörte? Ebbe inkább ne menjünk bele, tipikusan a kötözködő jellemem miatt jutott eszembe ez az eshetőség. Valószínűleg nem díjazná, ha szóvá tenném mindezt, ráadásul a magam szarkasztikus hangnemében lennék csak rá képes, az pedig... ebben a helyzetben egyáltalán nem lenne szuper.
Az egész helyzet annyira felgyorsult, nem is sejtettem, hogy csókra készül... de a fene tudja, miért esett annyira jól ezúttal is... talán még jobban, mint az előbb... talán azért, mert ő adta nekem? Sejtésem sincs. Az sem érdekel, hogy miért tette. Imádtam puha ajkait, nyelvét a számban ficánkolni, mely néha őrjítő harcot vívott sajátommal... az egész annyira hirtelen jött, fel sem tudtam készülni rá... a gondolatok úgy tűntek el a fejemből, hogy ha most valaki megkérdezte volna, ki vagyok, vagy hogy fiú vagyok-e vagy lány, hát... megküzdöttem volna a válasszal. Ezt hívják... teljes megsemmisülésnek.
- Másom nincs is, csak türelmem - suttogtam némileg rekedten, még midnig próbálva megtalálni a hangomat. Jólesett, ami az előbb történt, habár bennem is ott volt egy piros stop tábla. Tudtam, hol kell azt mondanom, hogy megállj... ha valamit meg kell tanulnom, hát azt, hogy nem siethetek el semmit többé. Gabrielnél hibáztam. Túl sokat akartam adni magamból már az elején... de most nem adhatok, csak annyit, amellyel nem bánthat. És amellyel én sem bánthatom őt.
Ahogy kézen fogott, miután ledobta a trikót, még időm sem volt felfogni vagy végigmérni izmos felsőtestét. Átvezetett a fürdőbe, és nagyjából sejtettem, hogy ezúttal mire számíthatok; ezt igazolta, hogy tovább vetkőzött, majd megnyitotta a vizet, és azt követően teljesen pucéran beállt a vízpermet alá. Hogy zavarba jöttem-e? Basszus, ez talán még zavarba ejtőbb, mint amikor ő látott engem pucéran. Neki volt annyi esze, hogy ne bámuljon látványosan, nekem nincs... az egész férfi olyan, mintha most szabadult volna a konditeremből, minden izma tökéletesen kirajzolódik... a háta pedig... ó, jó ég!
- Én azt hiszem, kinn várlak meg - bukott ki belőlem hirtelen,miután éhes szemeim a tekintetébe szegeződtek, majd már ott sem voltam, behajtottam magam után az ajtót. A fenébe. Erre nem voltam felkészülve. A légzésem felgyorsult. A pulzusom legalább kétszáz ettől a kis jelenettől. Na jó. Embereld meg magad, Vick!
Megköszörültem a torkomat, majd ismét az ölembe húztam a tányért, miután visszaültem az ágyra. Remek bemutatkozás volt. Nyilván nem ezt várta tőlem, de az isten szerelmére, én... szóval... nem, nincs semmi én, és nincs szóval.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 19, 2015 8:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 - Nem igazán jön be a szexi titokzatosság ugye? Hiszen még magammal szemben sem vagyok következetes... – Bólintok halvány mosollyal. Érdekes, hogy a sokkal fiatalabbnak tűnő, ám megélt évei alapján talán még bölcsebbnek is tűnő boszorkány mennyire jól látja a helyzetet. Nem tudott eddig még senki rábírni, hogy megnyíljak, még Naevia is csupán részinformációkat ismer az életemből, holott neki közel a lelkemet adtam el, hogy segítsen visszaszerezni a várost. És ha valóban feladom, ahogyan Vicki hangsúlyozza ki, egyrészt Neirából is ostoba némbert csinálok, amiért az életét áldozta értem, másrészt kétlem, hogy Naeviának meg kell majd fizetnem a bérét. Túl sok energiát áldozott rám, valahogy kárpótolnom kell. Egy a szerencse, a nem engedtem, hogy a véremet vegye, az már komoly sötét mágia lett volna.
Nem tudok belegondolni, hogy milyen lehetett az az illető, akivel végül szakított, de nem tartom igazi embernek, gerinctelen alak lehetett, ha csak úgy felszívódott. A lány értékes, megvan az a lelki háttere, amely azt sejteti, érdemes rá építeni. Ha az illető gyáva volt, vagy más életet választott, az ő dolga, de hogy még sem sem beszélte a boszorkánnyal... ezt már nem veszi be a gyomrom. Úgy kell elköszönni, hogy isten veled. Úgy kell búcsút inteni, hogy jót, és rosszat egyszerre zárunk. A szótlan felszívódás... árulás. Katona vagyok, nem tudom máshogyan címkézni, dezertálás. Amire nincsen mentség, feloldás. Nem tudom, hogy Vickivel mi éled majd köztünk, ha pusztán ismerősök maradunk, és egyszer oda jut hogy mással lesz boldog, erre az árulásra én nem leszek képes. Mellette állok majd, amolyan több mint testőrként ha kellek. Ha képes elviselni az állandó önutálatot, amelyet árasztok, amelyre mintha a csókja sem lenne elég gyógyír. Vagy mégis, pusztán nem tudom kifejezni felé, hogy meghatott a léte? Hogy felforgatta a világomat, újat teremtett a régi helyett pusztán odafigyeléssel? Hogy a karjaimba kapnám, hogy földön csússzak előtte, amiért képes voltam bántani már pusztán a visszautasítással is? Többet érdekelne, de ha ő engem akar... ki vagyok én, hogy nemet mondok? Tényleg csak egy árnyék?
- Olykor ez utóbbira vágyom. Hogy aztán valaki mégis felkapcsolja azt a bizonyos villanyt. Közel kétszáz éve várom. Hol azon tűnödöm, hogy mi vár még rám, mindenkivel kötözködöm, aki az utamba áll, holott a legnagyobb ellenségem én magam vagyok. – Leutázonom a vállvonását, nagyon is illik hozzám. Nem hittem volna, hogy a huszonegyedik században egy bárban találok egy hasonlatosan elveszett lelket, sötét szemekkel, porcelán bőrrel, és csókra nyitott ajkakkal. Attól félek már azon a bárszéken elvesztem, hogy nem voltam képes igazi férfiként felülemelkedni azon hogy nem bírja a dohányt. Vannak azok a nők, akikről süt, angyalok, és csak úgy lehetünk boldogok, ha úgy is kezeljük őket. Bármennyire is próbáltam nyers, bántó lenni, nem ment, innentől már visszás volt a helyzet, hiszen szavaimban még úgy tűnt, valóban az a rossz vagyok, akinek tart, míg tetteimben gyengéd, érintésre vágyó. Odahajolok, hogy most én mutassam ki, megkezdett csókja, nem talált be ugyan, legalábbis nehéz volt annyi idő után pusztán a fájdalomba kapaszkodni. Pedig annyi élet is van még ebben a lányban. Talán együtt... És innentől már nem az ész, csakis a szív diktál. Meglepően gyengéden, pusztán indítom, hogy aztán szenvedélyes örvénybe taszítsam kettőnket, és arccsontjáról sötét tincseibe túrva fedezzem fel a számomra világot jelentő belső tüzet. Amikor már kifogy belőleünk a szusz, teljesen jogosnak érzem a kérdését. Nem kevés tűnődést láthat a tekintetemben, ám nem a válasz a dilemma, csupán a megfogalmazás.
- Inkább veszekszem veled, mint hogy bárki mással próbáljak meg boldog lenni. – Ez talán sok mindent kifejez, de nem mindent. Szavakba kell öntenem. Talán férfiatlan, amely most következik, ám hagyjuk a statulyákat. – Ha képesek vagyunk... egymáshoz türelmesek lenni... – Ennek a mondatnak nincs eleje, vége sem igazán, nem ultimátum. Csak azt kérem, ne siessünk, ne sértsük fel egymás szívét. Meglehet, szívderítő lenne egy szenvedélyes éjszaka, ám attól félek, sebeket tépne fel. Mindkét oldalról. Megcsókolom zárásként, egyszerűen, gátlások nélkül, el kéne mennem nekem is fürdeni. Szívesebben aludnék most a karjaiban holmi elsietetett szeretkezés helyett. Elengedem végül, és leveszem a trikót, de nem olyan jelleggel, mint aki most rá akarja vetni magát. Csupán kézen fogom, és vissza a fürdőbe. Ott aztán eresztek rajta, és én magam a zuhany felé igyekszem. Ha megnéztem, így a tisztességes. Ledobom a boxert, és beállok a víz alá, amit engedek közben.





♫ When I Get You Alone ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 18, 2015 9:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Hát persze. Megtehettem volna, hogy belenézek a fejébe, ahogyan ezek mellett még számos más dolgot is megtehettem volna, de végül mégis visszafogtam magam. Tettem ezt azért, mert nem vagyok olyan, mint sokan mások, mint más boszorkányok, nem muszáj mindent tudnom, és ha mégis, hát arra úgy fogok szert tenni, hogy a másik fél is beleegyezését adta.
- Nem azonosítalak senkivel. Ha meg is próbálnám, húsz másodperc múlva sikeresen rácáfolnál - jegyeztem meg, mintha nem is lenne lényeges, de talán tényleg nem az. Ez valószínűleg a sajátos megoldása mindenre, hogy még véletlenül se kerüljön a közelébe senki. Én is ilyen voltam egy időben, mikor visszatértem az életbe hosszú kihagyás után, próbáltam nem közel kerülni senkihez, hisz ki tudja, meddig tart az élet. Nem kockáztattam.
Nem vagyok egy példakép, és nem is akarom, hogy én legyek az, akivel mindent megoszt. A gondolat, mely szerint valamivel több van közöttünk, mint szimpla... bármi... ez a vonzalom, ami itt van, érezhetően, szinte tapinthatóan kettőnk között, alaposan felborított mindent a fejemben. Nem akartam ehhez hasonlót érezni a közeljövőben, senki iránt. Ha Gabriel visszajönne... jó ég, erre eddig még csak gondolni sem gondoltam. De nem is akarok. Ha vissza is jönne, azt hiszem, hogy nem lenne mit mondanom... elárulta az érzéseimet, azokat a bizalmas dolgokat, amelyeket csak vele voltam hajlandó megosztani. És köztudott, hogy a nőket nem olyan egyszerű kiengesztelni. Főleg velem, aki könnyen sértődik, bár azért tudok különbséget tenni komoly és nem komoly sértegetés között. Általában.
Egyre inkább azt éreztem, hogy felelsegesen beszélek, mintha csak azt akarnám elérni, hogy szeresse az életét, pedig arra nem vagyok képes. Senkivel nem fogom tudni megszerettetni az életét, ha ő maga nem vevő rá. Nem vagyok senki pszichiátere, de nem is tudom, hogy mit látok benne, miért vagyok még mindig itt vele... csak az van mögötte, hogy szökni akartam a múltam elől? Már semmiben sem vagyok teljesen biztos. De azt tudom, hogy veszélyes vizekre evezek, minél tovább vagyok mellette. Kisétálhatnék. De már túlontúl benne vagyok.
- Nagyon sokan csak árnyékok vagyunk. Önmagunk árnyai. Persze felfogás kérdése, valaki reménykedik, hogy felkapcsolják azt a bizonyos villanyt, valaki pedig egyszerűen szeretne abban a dög sötétben meghalni - vontam egyet a vállamon. Nem morfondíroztam, hogy ő vajon melyik csoportba tartozik, hangosan főleg nem. Túl sokat jár a szám, és hajlamos lennék már saját magamat lenémítani, ha lenne rajtam egy ehhez szükséges gomb. De nincs.
Egy pillanatra lenéztem az ujjaira, melyek az én ujjaim köré fonódtak, majd nagyot nyelve néztem vissza a tekintetébe. Fogalmam sincs, láttam-e már ilyen örvénylő tengert valakinek a szemében...
- Azt a valamit neked kell megtalálnod - kezdtem volna bele a beszédbe, de túlharsogott engem, és mi több, mire reagálni tudtam volna szavaira, már nem tudtam megtenni; hozzám hajolt, és ezúttal ő volt az, aki szinte ragadozóként csapott le ajkaimra. Nem tudtam megállapítani, mi volt a fő érzelem, amelyet átadott, szenvedély, düh, harag... csak azt tudtam, hogy vágyom rá, ahogyan az előbb is vágytam, de nem adta meg, vagy inkább... jókor jött a vacsora. De most már nem jön vacsora. Nincs itt senki más, csak ő és én, és ez az egész összevisszaság, ami itt van kettőnk között... és nem tudom, hogy jó vagy rossz, vagy hová kellene sorolnom azt, ami most történik... azon kaptam magam, hogy viszoznom a gesztust, mintha valami segélykérés lett volna, ujjaimat kihúzva kezéből, tarkójára siklott tenyerem, majd beletúrtam rövid hajtincseibe. Ha egy filmben lennénk, ez még romantikus is lehetne, csók az ablakpárkányon... de ennél többről szól a dolog.
- Thadeus - suttogtam elszakítva magam a szájától nagy nehezen, majd lehunytam a szemem. - Tényleg itt akarsz lenni... velem? - kérdeztem. Nem is én lennék. A világ leghülyébb kérdése. A legrosszabb időzítésben.  


|| [You must be registered and logged in to see this link.]


A hozzászólást Victoria D. Morrison összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 25, 2015 7:05 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 17, 2015 4:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 
Már megint csak okoskodik, mintha minden szavakat pontosan ízekre akarná szedni. A boszorkányok mindig ilyenek voltak. Lekezelőek. Ismerik a természetet, és azt hiszik, mi ostoba vérlények tahó módon még a kommunikációhoz, és az elme dolgaihoz sem értünk. Vicki is mindenre rávág valamit, amit sajnos az én megsebzett szívem gondoskodásként értékel. Bármennyire is tépjük egymást, bizony van pár olyan pillantás, amelyről az árulkodik, több van itt mint tinis hajhuzigálás. Sóhajtásom szinte belengi a szobát, egyszerre taszínám el magamtól, meg a karomba zárnám, végül egyiket sem teszem.
- Megtehetted volna, hogy az elmémbe látsz, mégsem tetted, innentől ne azonosíts magaddal. – Nehéz elfogadni így másfél évszázaddal később, hogy valaki érdeklődik a gondolataim iránt. Azaz.. Vicki inkább a szám tekintetében volt kiváncsi, miután értelmetlennek látta azt hogy faggasson. Vagy igaza lenne, és már az is gesztus volt, hogy eljött? Önzőségnek éltem meg. Hercegnő, aki újabb hódolóra tett szert. Elrabolhatom a külvilág elől, hogy kénye kedve szerint rendelkezzen velem. Nem, ez nem igaz. Ha egy kicsit is bántónak érezte volna, amit teszek, nem jön vele. Hiába szunnyadt állítása szerint sokáig, bölcsnek tűnik, mondatai még a közhelyek ellenére is megfontolságról árulkodnak, míg én végigéltem már az életemet, az élő fába is belekötök, és csak az lett volna a célom, hogy vérrel és vassal, visszaszerezzem ami még a családom becsületéből maradt. Ha háború, legyen háború, így gondoltam. Hogy aztán mégis feladjak mindent, és a csinos boszorkánnyal veszekedjek, akinek a csókja még ott az ajkamon, ölelésétől bizsereg a testem. Nem tudom, hogy mit látott bennem, de bármi legyen is az, nem sok értelme van, ha csupán a testiségről szól, amit már régen feladtam. A még száraz trikóban ácsorgok mellette, a csikket kipöcköltem az ablakon át, attól talán nem kell félnem, hogy megfázik. A természet lányaként biztosan ura a fuvallatnak is, amely hűssé teszi a motelszobát. Oldalt pillantok a selymesen puhának tűnő combokra, amelyekből már többet is láttam, vakságomról végül önként mondtam le. Legalább a látványát magaménak akartam tudni. Most viszont érintésnyi távolságban van. Finom erőszakkal futtatom rajtam végig a kezemet, hogy aztán ne nézzek a szemébe, és ejtsek pár szólt arról, amely megtörtént. Végül a kezét fogom meg, amely végül viszonzásra lel, megtalálom a sötét szempárban a saját örvénylő tükörképemet is. Érzékelem ugyanazt a fájdalmat, amely engem is kínoz. Képes lenne két lélek, egymástól ilyen távol, mégis egymás felé sodródni? Magam sem tudom már. Nem tudok elszakadni, lehelletünk már szinte egymást süti.
- Eddig nem adtam fel.. Már semmi sem vagyok. Egy árnyék, ami az önfeláldozása tart életben. – Nem érzem bántónak, amit mondott, de már megint úgy vélem, hogy felesleges rólam beszélnünk. Nem tudom, hogy miért kéne követni az örökkévalóságig azt az utat, amit kijelölt számomra. Miért? Ám a lány tovább folytatja. – És mi lenne az a valami? Tegyem meg, hogy összegyűjtöm az enyémet, és vért ontva szerezzem vissza ami a miénk volt? Nem lehetne, hogy csak... Itt legyek, veled? – Most én teszem meg azt, amire az előbbiekben ő vállalkozott. Nem tudom, hogy mi ugraszt ennyire a karjaiba, ám odahajolva nyitom szét ajkait a sajátommal, hogy minden fájdalmamat, dühömet szeretetre, szenvedélyre éhes csókban fejezzem ki. Talán most csak el akarok venni, az is elég lehet, ha csak kicsit ad. Már az is több, mint bármi az utóbbi időben.





♫ When I Get You Alone ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 16, 2015 6:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Hogy mi vagyok én... vagy ki vagyok én... talán ez az a kérdés, amelyre ember nem tud válaszolni. Sosem tudtam volna megfogalmazni a rendelkezésemre álló szókincsből, hogy ki vagyok én, mit akarok az élettől, célt értem-e már vagy netán... ott vagyok-e ahol lennem kell, Nem tudnám elmondani, és ha erre kérne sem menne. Hogy miért? Állapítsa meg ő, hogy ki vagyok, hiszen ha tényleg tudni akarja, akkor menni fog neki, és nem kellenek hozzá szavak. Sokan azt hiszik, hogy két jelző mindent elárul egy emberről, de nem. Én nem vagyok sem egy jelző, sem egy oldalnyi szép határozószó. Talán rejtvény vagyok. Mégis elkövettem azt a hibát, hogy azt mondtam, ez vagyok én. Talán nem is ez vagyok. Lehet, egy egészen más lény vagyok, mást akarok mutatni, mint ami vagyok, hogy ne ijesszem el magamtól őt is. Millió lehetőség kúszott át a fejemen, vajon miért döntött úgy Gabriel, hogy már nem vagyok jó neki, vajon mit talált bennem, ami számára nem volt elég, vagy épp ellenkezőleg, túl sok volt?
- Az, hogy ki vagyok... nem meghatározható egyetlen cselekedetemmel. Azért szöktem el egy vadidegennel, amiért te is. Ez talán többet elárul, mint ezer szó - szólaltam meg végül. Az, hogy nem lennék képes normális emberi reakcióra, hát biztos. Főleg ebben a helyzetben. Nem is tudom, mennyire jó lépés az, hogy rá hagyatkozom, hogy újabbnál újabb hibákba esem, és el akarom követni ismét azt a vétket, hogy összekeveredem valakivel, ezzel átnyújtva neki a lehetőséget, hogy lelökjön a szakadék széléről. Már ott vagyok, ott táncolok, és bármilyen kegyetlen is volt Gabriel, még nem sikerült letaszítania a mélységbe. De már nem sok tart. Túl sok támadó felületet adok. Méghozzá a kezébe.
Sokkal jobb érzés volt végre ruhát viselni, végre valamivel elfedni előle magamat, de ahogy ott ült az ablakban, megannyi lehetőség siklott át a fejemen. Vajon mi lehet az ő titka, és mi az, amit ennyire próbál eltitkolni? Nem mintha titkolózna, csak éppen nem olyan lyukas az agya, mint nekem, hogy minden idegennel megosztja élete nagy fejezeteit. Én elkövettem ezt, méghozzá vele, neki mondtam el. És elég szép reakciót kaptam rá, csoda, hogy nem ugrott ki az ablakon.
Egy aprót vontam a vállamon, már ott ülve vele szemben. - Te döntesz, milyen arányban adod elő a dolgaidat - mondtam aztán, de a kíváncsiságom miatt szívem szinte a torkomon akart kiugrani. Próbáltam valami normális ábrázatra váltani, ne lássa rajtam a nyugtalanságot, és azt hiszem, ez többé-kevésbé sikerült. Úgy ültünk itt a párkányon, mint az előbb az ágyon, de ezúttal semmi rossz szándék nem volt bennem. Legalábbis olyan nem, amit előre terveztem volna.
- Óh! - A reakció olyan gyorsan bukott ki belőlem, hogy még felfogni sem voltam  képes. Tényleg belőlem jött ki ez a hang? Ujjai közben megtalálták a kezemet, és megszorította az enyéimet, én pedig csak nagyot nyeltem. Szívem legmélyén sejtettem, hogy ilyesmi áll a háttérben, hogy talán a túl nagy hasonlóság váltott ki belőle olyan vehemens érzéseket, de nem bízhattam a megérzéseimben, amíg ki nem mondja. És íme, eljött ez a pillanat. Mégsem tudom, mit kellene mondanom. Talán azt, amit Henrynek mondanék, ha találkoznék vele, miután az életemet adtam érte? Igen, lehet. De nem változtatna azon, hogy ez a férfi... meg akar halni? Mintha már minden dolgát elintézte volna, és készen áll arra, hogy megváljon az öröklét átkától. Kétséget kizáróan neki átok. - Egy olyan áldozat miatt élsz, amelyet önként hoztak meg érted. Egy nő azt akarta, hogy a halála ellenére is, de élj, mert... tudta, hogy érdemes vagy az életre, és nagy dolgok előtt állsz - suttogtam. Inkább hangosan gondolkodtam. Saját gondolatok. Én ezeket mondanám. De ez aligha elég morzsa egy éhezőnek. Főleg egy olyannak, aki szemmel láthatóan már annyira éhezik, hogy minden morzsa felesleges, nem lenne képes lenyelni őket, olyan régóta szenved. - A boszorkányok mindent okkal tesznek. És ha te feladod... semmibe veszel egy áldozatot - bukott ki belőlem. Bántó volt a hangom? Nem. Őszinte volt. És ha emiatt ismét felkapja a vizet, hát állok elébe. Valószínűleg erre is tudni fogja, hogy mit kell mondania, hiszen eddig is mindig megtalálta a megfelelő szavakat. - Ez nem egy film, ez egy élet! Itt talán nincs boldog befejezés, nincs boldog út, és nincs semmi, ami jó lehet egy ember életében, de azt tudom, hogy minden okkal történik. Arra nem gondoltál, hogy... azért vagy életben, mert még mindig van mit elintézned? - Oké, tényleg vicces lehetne egy kívülállónak hallgatni a beszédemet, hiszen annyira átvágtam egy másik stílusba, hogy már én se ismerném meg magamat. De azt tudom, hogy... nem ismertem a feleségét. De boszorkány volt. És tudom, milyen boszorkánynak lenni. Mire képes egy boszorkány. Sokkal többre, mint hinné.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 10, 2015 4:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 Azzal, hogy betörök az intim terébe, igazolhatnám azt, amit állítok magamról. Tartsa magát távol tőlem. Mégis, ahogy kezelem... elutasítással, mégis kapaszkodom belé, és ahogyan rájövök, hogy talán nem azt érdemelné, amiért hibáztatom. Éreztetem vele, hogy nem a nőiessége érdekel, hogy aztán mégsem tudom figyelmen kívül hagyni a gyönyörű, fiatal és karcsú testet, amely mögött a tapasztalt, érett boszorkány rejlik. Talán többet is élt már, mint Neira. A szinte tinis vonások megtévesztőek, mégsem változott. Az öröklét talán bölcsebbé tesz, ám ha az ember minden nap úgy néz ki, a gesztusok nem változnak. Ahogyan lehajtja a fejét, már megmozdul bennem a vágy, hogy megóvjam, védjem a törékeny virágszálat. Ez mégis szánalmas, nem vagyok fényespáncélú lovag, bőven csalatkozott a farkasokban, a hímekben, nem az én tisztem kijavítani a múlt hibáit. Mint ahogyan nem hasonlíthatom össze a boszorkányommal.
- És ez vagy te... ezt akarod? Ezt akartad? Elszökni egy idegennel, akivel eltörölheted a bánatodat? – Álszent kérdések, ha én nem ezt akarnám, akkor talán fel sem hozom a témát. Ám az sosem volt szándékomban, hogy megcsókoljam, ellettem volna én a hálózsákban is, már a társaság is több a semminél. A lány azonban ösztönösebb mint én, aki a hold átkától szenvedek, igaz, még hetek vannak addig hátra, most nem kell attól félnünk, hogy átváltozás következne be. A boszorkány egyébként is tudná uralni, hogy a farkas énem ne bánthassa, ennyit már kinézek belőle. Egyet biztosan kell tudnia, én nem tudok másokat helyettesíteni. Tőlem nem fogja azt hallani, amit az exétől várna. Ez vagyok én. Talán alaposan megkeseredve, ám még hűen a saját elveimhez, miszerint nőket nem bántunk. Ezért is hámozom le magamról, mielőtt még sérülne. Annál azért többet érdemel. Még van lehetősége a boldogságra. Nem érzem úgy, hogy a helyzet most komolyabb kontaktust kíván, mint egy ölelés. Így is együtt tudunk lélegezni, a csókját megismételni most kár is lenne, olyan vágyan indítana el talán még benne is, amelyet most kár lenne követnünk. Ha kész vagyok bárkinek is megnyílni, miért szólna mindez a testiségről csupán? A hátán végigsimítok, és megköszörülöm a torkomat, amit akár bólintásnak is vehet. Megfordulok, és kilépek a fürdőből, ne fázzon meg. Ha halhatatlan, akkor vajon lebeteghet? Nem esélyes, attól még a hideg érzete kellemetlen lehet. Behúzom az ajtót, és belefeledkezem a számomra nem is oly ártalmas pöfékelésbe. Amikor már visszatér, alváshoz előkészült, csinos sportos ruhában, amely a pihenéshez is igen kényelmes. Úgy méregetjük egymást, mint két fenevad. Csak éppen nem az erőt mérjük fel, nem azt a fájdalmat, amit egymásnak okozhatunk. Titkokról lesz most itt szó. Mellém lép, így a félig elszívott szálat kipattintom az ablakon, szétkaszabolva a feléledt füstöt. Oldalt pillantok, némaságba burkolózunk. Mehetnék már fürdeni, igaz.. Talán jobb is lenne, ha a jeges víz nem csak az indulataimat, felkorbácsolt vágyaimat is lefagyasztaná.
- Majd rögtön. – Bólintok, ahogyan észreveszem magamon a pillantását. Valóban nem voltam fair, megnéztem magamnak, holott ő vágyott arra, hogy itt valami történjen. Aljas húzás tőlem, mintha megvizsgálnám a portékát, mielőtt döntök. Szó sincsen róla. Mellette döntenék, ha tudnám, megérdemlem őt. Csak már túl sok van a rovásomon. Ha úgy alakul, visszatérek, lerendezem az ügyeimet, más sors nem juthat nekem. Figyelem, ahogyan felül a párkányra, sima combjaira téved a tekintetem, ismét elősejlik, hogy az előbb teljes valójában láttam. – Mese, és program, általam választott keverési arányban. – Bólintom, az ártatlan pislogásra ezúttal félmosollyal válaszolok. Megcsóválom a fejemet, elképesztő, hogy ez a lány egyedül van. Nem tudom, hogy hova szívódott fel az a testvérpár, de aki Vickit elhagyja... azt jó mélyre temetném. – Belekezdek, aztán a zuhany. A közös program majd később. Mint sejtheted, értem is az életét adta valaki. A feleségem. Boszorkány, akárcsak te. Túl nagy ár ez az öröklétért, amellyel megajándékozott. Átokként élem meg, amelyből nincsen szabadulás. Képtelen vagyok elfogadni, hogy más élete árán élek én. – Ahogyan az előbb ő, most én hajtom le a fejemet, és megfogom a kezét. A sóhaj bennakad, nem tör ki. Nehéz most megszólalni, senkinek nem meséltem még ilyen mélyen, motivációkról. Azok, akik segíteni gondolták céljaimat, halvány részleteket tudhattak, de már ez is bőven több, mint amibe beavattam a bizalmasaimat.




♫ When I Get You Alone ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 09, 2015 8:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Normál esetekben megpróbáltam volna valamit kiolvasni a pillantásából, de valamiért nem volt hétköznapi, hogy férfiak sétáljanak be a fürdőszobába, miközben éppen talpig pucéran állok a zuhogó vízsugár alatt. Nem vagyok egy naív kislány, még csak nem is érzem úgy, hogy bármit el kellene takarnom magamból, de az előbbi kis csók után valamelyest úgy éreztem, hogy megpróbál majd mindennemű érintkezést elkerülni velem. Na jó, most sem ért hozzám, de ez mégis csak... ne is gondolkodjam ezen tovább.
Csak álltam ott, majd lehajtottam a fejem, mikor ismét megszólalt. Ostoba reakció lett volna zsigerből azt mondani, hogy nem lesz olyan hogy "mi ketten", itt vagyok én és van ő. Egykoron az volt a bevett szokás, hogy egy életre választ párt magának az ember fia vagy lánya - hol saját akaratból, hol nem -, de ez már a huszonegyedik század. Semmit nem választ egy életre magának senki. A párját főleg nem, legalábbis a legtöbb esetben. Némileg lazább felfogás. De végül örültem, hogy nem mondtam ki... hogy miért, azt nem tudom, csak jó döntésnek éreztem a gyomromban. És talán nem is lenne igaz, elvégre basszus, én rohantam le őt az előbb, nem pedig ő engem. Jó ég, mit gondolhat rólam? Igen, jobb ha ezen nem gondolkodom.
- Ennél még sosem voltam jobban... önmagam - jegyeztem meg, mintha mit sem számítana az információ, de igazából határozottan a leglényegesebb dolog volt, ami eddig elhagyta a számat. Tudok hülyeségekről ódákat zengetni, és képes vagyok a lényeges dolgokat a szőnyet alá seperni, mintha nem kellene vele foglalkozni. Veszítenék... mit veszítenék? Mit tudnék még egyáltalán elveszíteni? Talán máshogyan látjuk az élet lehetőséget és buktatóit, máshogyan képzeljük el a saját végzetünket, de annyi biztos, hogy nekem nincs veszítenivalóm... és azt hiszem, többször a tudomásomra hozta, hogy neki sincs. Hacsak nem értettem félre. De ha igen, akkor erre úgyis rájövök hamarosan.
Egy ideig próbáltam nem tudomásul venni, ahogy felfigyeltem arra, hogy tekintete már nem a szemeimet nézi. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom nem tudomásul venni, de mire bármit tehettem volna, vagy egy hülye viccel oldhattam volna a saját feszültségemet, amit a helyzet okozott, elindult felém. Határozottan minden csepp vér megdermedt az ereimben, de annál nagyobb volt a megkönnyebbülésem, mikor csak megölelt, kezei pedig nem indultak meg rajtam, csak... tényleg átölelt? Ez a férfi tele van meglepetésekkel, nem mintha nem lenne jóleső gesztus, hiszen már idejét sem tudom, hogy mikor éreztem némi törődést... nem akartam tőle többet, ez így volt jó, és nekem pont elég is volt. És a mellékelt ábra szerint neki is.
- A... meglepetések embere - motyogtam a vállába őszintén, mindennemű gúny vagy szarkazmus nélkül, majd felemeltem a fejem, mikor ismét beszélni kezdett. - Az jó lenne. Igyekszem - válaszoltam végül. Nem vagyok olyan, akinek szüksége van az esti mesére, de ez túl ígéretes volt, és túlontúl tudni akartam azt, hogy vajon miért kapta fel a vizet ennyire. Titka mindenkinek van, és egyértelműen nem osztja meg minden jöttment nővel, ahogyan én sem, vagyis jobbik esetben nem.  
Egy ideig néztem őt, míg kivonult. Még hogy csak a férfiak nézik meg a nőket hátulról... ez rohadt nagy tévhit. Már az ölelése alatt is éreztem, hogy minden, amit eddig láttam belőle, tényleg ott van. Azok az izmok, az a kemény mellkas...
Egy nagy levegőt vettem, majd pár perc elteltével már felöltözve léptem ki a fürdőből. Nem volt nagy ruha, csak egy kényelmes kis topp felső, és egy rövidnadrág, hiszen a szobában meleg van. Kényelmes pizsama.
Ő az ablakban ült, az ingét ledobta időközben. Még jó, csupa víz lett. Miattam mellékesen. A cigaretta még ott volt a kezében, de ezúttal egyáltalán nem zavart, talán azért, mert tudom, hogy egyeseknek ez alapvetően szükséges. Hogy miért, azt nem értem, de nyilván nem tüdőrák fogja megölni. Tekintetemmel végigsimítottam csupasz bicepszén, miközben a törülközővel nedves hajamat törölgettem, és próbáltam lakatot tenni a szemeimre, de ez aligha sikerült. Nézni mindent szabad, nem?
- A tiéd a fürdő, ha szeretnéd, én végeztem - fűztem hozzá, némileg végül közelebb sétálva hozzá, míg ki nem kötöttem mellette, és kifelé bámultam az ablakon, csak hogy ne rá kelljen néznem. Túl jól áll rajta ez az atléta. Reméltem egy kicsit, hogy nem most fogja a fürdőt választani, hiszen végre... azt akartam, hogy ő is beszéljen. Csak nem tudtam, hogyan vezethetném fel. - Egyébként... semmi olyat nem kell mesélned, amit nem akarsz - ültem le vele szemben a párkányra, és megvontam a vállam. - De akkor más programot kell nekem biztosítanod - jegyeztem meg ártatlan pislogással. Persze ez inkább volt komolytalan megjegyzés, továbbra is bíztam abban, hogy ezúttal a szavakat választja.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 09, 2015 6:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 A lány úgy tűnik a többszáz éves léte alapján is megőrzött sokat a hamvas naivitásából. Főleg, hogy mint kiderül, nem is élte végig mindezt, bár az nem derült ki, hogy valójában mennyit is töltött az élők sorában. Hiába állítja, hogy a huszonegy többszöröse elmúlt, az nem ugyanaz, mintha minden szenvedést látott volna, amely körbeveszi. Én mondom... aki szó szerint háborúra készül. Vagy éppen az elől menekül? Jelenleg sokkal inkább ez utóbbi, és magam sem értem, hogy a fiatal boszorkányt hogyan karolhattam fel. Ha menekülni vágytam, egyszerűen le kellett volna lépni, nem holmi segélykiáltásként beülni az első konkurens bárba, hátha akad valaki, akivel kellően marhatjuk egymást, mégis összekapaszkodhatunk. És most a nyakamba szakadt a boszorkány, aki mintha Neira is lehetne, még meg is halt, mégis, oly mértékben bizsergető érzést közvetít törékenységével, szinte süt róla a fájdalmasan elfojtott szexualitás, amelynek bizonyára kevesen állnak ellen. Nekem erősnek kell lennem. Legalábbis nem gyengének. Hagytam már, hogy egy boszorkány a szívével együtt az életét adja értem, ez nem isméthet meg. Ha magányban az a jó, hogy nem kell másokat magammal rántanom a mélybe. Vicki bármilyen sebzettszárnyú madár, még van rá esély, hogy ismét magasan szárnyaljon. Sikerül úgy belelovalnom magam más lány talán meg is rémülne, a boszorkány azonban szinte rezzenéstelen arccal figyeli a tombolásomat. Kötélből vannak az idegei. Mégis elküldöm magamtól, miután a vacsoránknak ily kéretlen módon vége szakadt, a csókunk még mindig édes, egyszersmind nyomasztó felhőként lebeg közöttünk. El is küldeném, látni sem akarnám, pedig az én hibám mindaz, amit kiváltottam belőle. Biztosan szánakozik a múltamon, ezért ragadtatta magát kezdeményezésre, és most női mivoltában is talán csalatkoznia kell miattam.
Amikor belépek, megnézhetném magamnak, ám itt most nem az a lényeg, bármennyire is vágyom, folytassa azt, amibe belekezdett. Elsőre ugyan visszautasítás lett az osztályrésze, hogy végül mégis egymásra találjuk, majd mindketten kimondjuk, semmi értelme. Ha legalább az egyikünk a fény felé taszítaná a másikat... Megvolna az alapja. Így.. zsákutca.
- Akkor sem a te hibád, hogy én már alkalmatlan vagyok minderre. Esetleg.. segíthetek abban, hogy visszanyerd önmagad, de hogy... mi ketten. Azzal csak veszítenél. – Eluralkodik bennem itt, hogy mégis engedjek a hús csábításának legalább egy pillantás erejéig, nem állok ellent. Nem vagyok egy nyálcsorgatós alkat, most sem a mustra sugárzik rólam, sokkal inkább némi rajongás, amellyel saját magam fölé helyezem a női nemet. Ezek alapján csupán a külsőm, és a mogorvaságom az, amely szerint a rosszfiú cimke megfelelő lenne rám. Nem akarnék fájdalmat okozni, mégis megtettem, szavakkal, gesztusokkal. Éppen ezért lep meg, amikor úgy véli, ő is ludas volt mindenben. Gondolván egyet odalépek, és egyszerűen megölelem. Nem zavar, hogy tiszta víz leszek, nem tapogatom meg, csupán a hátára fonom a kezem, és magamhoz húzom.
- A szobában megvárlak. Ha akarod... mesélhetek én is. – Súgom oda halkan, majd elengedem, és visszalépek a nappaliba, amennyire lehet behajtva a fürdő ajkaját. Ledobom az ingemet, amelynek száradnia kéne, alatta atléta, szálkás izomzatom igazi farkast idéz. Kitárom az ablakot, a lány látványosan utálkozott a cigizésemen. Kiülök a párkányra, és onnan eregetem a füstöt, közben sötéten pislogok, felsőtestem és még a hajam is vizes kissé.



♫ When I Get You Alone ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 08, 2015 6:06 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Sok mindent tudtam volna mondani, de alapjáraton véve tényleg sikeresen visszafogtam magam. Szerencsére volt bennem annyi tapintat, legalábbis azt hiszem, ezt ennek hívják. Még nem tudom az okát, de annyi biztos, hogy most egy kicsit jobb, ha tényleg békén hagyom. Túl mélyre vágtam a fejszémet a múltjában, benne... nem hiszem, hogy bárki bolygatta volna őt az elmúlt... hát, jó sok évben. Oké, az életre nem én fogom megtanítani, hiszen egyrészt eléggé rossz mentor lennék ilyen szempontból, ráadásul nem is hinném, hogy rászorul, vagy ha igen, akkor sem vallaná be. A férfiak bonyolultak, főleg ha idősek. Még hogy a nők csinálnak ügyet mindenből... ilyen szempontból ez tényleg új az életemben. Gabriel jött, és nem kaptam belőle semmi újat, ő olyan volt, mint mindenki más, max annyi különbséggel, hogy ő szó szerint bűnöző volt. De miért akarok összehasonlítani két embert, ha időközben már rájöttem, hogy maximum annyi közös van bennük, mint bennem és a sült krumpliban?
Nem láthatta ugyan, hiszen már háttal álltam neki, de elmosolyodtam, mikor szóvá tette, hogy... hogy is mondta? Leshetem? Ugyan nagyon halvány mosoly volt, nem is illett a helyzet komolyságához, főleg mivel éppen én vonulok át egy másik helyiségbe, hogy azért-e, mert ő azt mondta, vagy kaja után eleve fürödtem volna... remek kérdés, de ezzel nem is foglalkozom. Én szeretem egyedül kitombolni magamból a megbántottságomat, azt, ha valaki feltép bennem valamit. Talán neki is erre lenne szüksége, vagy éppen ellenkezőleg.
Szivacsot vettem a kezeim közé, habár nem voltam túl koszos annak ellenére, hogy az elmúlt egy évben nem utaztam ennyit, mint az elmúlt két órában. A rám zúduló víz valamennyire elfeledtette velem a gondolatokat, egészen addig, míg valami hideg szellő végig nem simított a hátamon, mert ekkor az ajtó felé fordultam. Nem ismerem ezer éve, szóval alap, hogy meg tud lepni... méghozzá nagyon meg tud lepni.
Tekintete nem kalandozott el, habár nekem nagyot kellett nyelnem. Erre egyáltalán nem számítottam, vagy inkább bíztam abban, hogy kiadja a dühét a szobában, és mikor visszatérek, nagyjából már ismét helyreállt a világ egyensúlya.
- Nincs... nincs miért megbocsájtanom - bukott ki aztán belőlem őszintén, bár még mindig magamat leptem meg a legjobban. Ez egy irtó ciki szituáció, de talán azért nem hatódtam meg rajta, mert volt jobb dolgom is, mint azon aggódni, hogy Éva-kosztümben miként is les rám. Ha akarna valamit, nyilván úgy pásztázna végig rajtam, mint egerészölyv a vacsoráján, de semmi ilyesmit nem láttam a tekintetében. Ez némileg elkeserítő ugyan, de az iménti kis beszélgetés alapján egyáltalán nem meglepő. - Túl messzire mentem, nem mindenki... éli úgy az életét, ahogyan én, és nem mindenki gondolkodik úgy, mint én. Nem szabadott volna rád erőltetnem a saját álláspontomat, vagy berágnom rád, amiért másképpen élsz... sajnálom - tettem aztán hozzá végül én is. Ezt eddig végig sem gondoltam. Beismerni valamit, amit rosszul csináltam? Ez még nekem is új. Általában elduzzogok magamban.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 07, 2015 4:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 Túlságosan hasonlítunk, ám miután ő még nem tud rólam, nehéz is lenne ezt bizonygatnom. Mindennemű célzását, amely arra vonatkozik, hogy érdekli a múltam, sikeresen hárítottam. Ne merészeljen sajnálni. Nem az az ember vagyok, aki érdemes a figyelmére. Egy valódi bukott elme, aki talán még egyszer utoljára visszatérhet, ám mint most kiderült, még ehhez sincsen erőm, túl késő, sokáig vártam, értelmetlenül. Előbb is beismerhettem volna magamnak, kevés vagyok a saját elvásáraimhoz is.
- Akkor nem, ha utána csak fájdalmat hagysz. – Ezt nem rá értem, Neirára, ez logikus, még ha Vicki nem értheti meg, nem ismerheti fel, hogy mi is az összefüggés. Neki csupán a szemrehányás jut osztályrészül, amely alapján most hősnek hiszi magát, ám tette igenis önző volt, lehet, hogy a másik nem is kért belőle. Hiába is magyaráznám, mindegyik ugyanolyan. A természet erői felett áll a barna hercegnő is, azt véli, hogy mindent megtehet, és csak úgy játszhat mindenki érzelmeivel, mint valami bábjátékos. Vajon miért húz ennyire fel? Nem is nagyon tudok ránézni, szikrázok az indulattól, ismét visszatér az az érzés, amelyet már eltemettem magamban, amikor kész voltam továbblépni. Az utóbbi nagyjából ötven évben leülepedett minden, elfogadtam a magányt, megtanultam beilleszkedni, elvegyülni. Úgy véltem, hogy Mystic Falls hatalomátvétele gyors lesz, és csendes. Nem feltételeztem, hogy pár hónap után kész leszek mindent feladni hogy aztán a bárban látott gyönyörű teremtés mindent felforgasson, a szívemet tépje ki még eleven voltában a mellkasomból, csókja új életre gerjeszt, és egyben előrántja a démonokat is, amelyeknek a mélyben kellett volna már nyugodniuk. Elküldhetném, az lenne a legjobb megoldás. És a vacsora... Nem szándékozom folytatni, bár megéheztem, a finom nyelv valami mást váltott ki belőle, félretolt ösztönökre világított rá ismét.
- Azt lesheted... – Rázom meg a fejemet. Csakazért is ellentmondok. Reméli, hogy én fogok lehiggadni.. Eddig sem voltam kitárulkozó, ő kezdeményezett, aztán csodálkozik, ha érzelmeket vált ki. Mindez az ő hibája, nem bírt uralkodni magát. A saját sebeit nézte, nem az enyémekre nyomott volna tapaszt. Elvette, amit akart, hogy aztán ne értse, hogy ezzel gátakat nyit meg. Nem is követem a tekintetemmel, felőlem aztán... mehet, ahova akar, én magam küldtem be zuhanyozni. Az ágyon ücsörögve az ajkaimra tapintom az ujjamat amikor már látótávolságon túl van, várnám az ajtó csukódását, hogy legalább most rágyújtsak. Az ajtó csukódására azonban hiába várok, csak arra figyelek fel, hogy küzd az ajtóval. Egyszerre támad fel bennem az úriember, miszerint segítek, és normálisan rávágom az ajtót, másrészt az előző csók íze kiváncsiságot gerjeszt. Mindazonáltal megváltozni nem fogok csak mert azt hitte, lehengerelhet. Felállok, és elrúgom magamat az ágytól, a tányérért már nem nyúlok ismét. Benyitok, ám nem kell maga elé kapnia a kezét, ha meg akartam volna nézni, már egymás karjaiban lennénk. Ez most másról szól. Nézem a csodaszép, lánytestben rejlő boszorkányt, ám mégsem csupán a külsőt látom. A dacos királylányt, akinek valójában én is tökéletesen belegyalogoltam a lelkébe. Kétszer. Bár pőre, nem fogom végigmustrálni, nem tekintem holmi megkapható kurtizánnak, csak az arcára, a szemére koncentrálok. Nem egyszerű, ám annyit nélkülöztem már, ez meg sem kottyan.
- Bocsáss meg. – Mormolom, a fejemet azért nem hajtom le, felszegett, királyi tartásban mondom mindezt, és megtámasztom az ajtófélfát, de éppen annyira, hogy ha hideg áradna a szobából, azt a testemmel fedjem le, ne fázzon meg. Csupán mondja ki, hogy ki, hogy oké, és már itt sem vagyok.



♫ When I Get You Alone ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 06, 2015 5:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Hm, végül is... a legtöbb vihar napsütés kezd el tombolni, miért is lepődöm meg, hogy belőle most bukott ki? Igaz, eleinte azt sem értettem, hogy mi olyat mondhattam, amely ezt váltotta ki belőle.
Az ágyra hajította a tányért, de momentán nyilván neki is, és nekem is nagyobb bajom volt annál, minthogy azzal foglalkozzunk, vajon kiborul-e a tartalma vagy sem. Én viszont még mindig ott ültem, kezemben a sült krumplis tányérral, annyi különbséggel, hogy elment az étvágyam. Hogy minek köszönhetően, az egy remek kérdés lenne, mert nem tudnám megfogalmazni, mi rántotta görcsbe a gyomromat. - Mindannyiunknak a saját döntése, hogy kiért érdemes az életünket adni, és kiért nem - szólaltam meg végül, mikor erőt vettem magamon, és tekintetemmel követtem alakját, ahogyan az ablakhoz sétál. Nagyjából úgy fest, ahogyan én rosszabb napjaimon, csak még mindig nem értem, hogy mi váltotta ezt ki belőle. Mit mondtam, ami túl keserű, túl fájó vagy túl bosszantó lehet számára? Talán nem könnyű kiismerni ezt a férfit, de valószínűleg az ő múltjában is volt valaki, aki... olyasmit tett, amit nem kellett volna megtennie? Alaposan rágtam át minden szót, amelyet kimondott... Ti boszorkányok... na igen, mi boszorkányok rohadt makacsok és önfejűek tudunk lenni, de lassan kezdett összeállni az a bizonyos kép. Ő sem azért ilyen, mert elvesztette a tárcáját, ez nyilvánvaló. És ha nem is szándékosan csinálja, de nagyjából már értem, hogy mi a problémája az élettel... a sorsával, az örökléttel. Sosem könnyű azzal a tudattal, hogy... valakinek a halála a mi lelkünkön... szárad? Talán ez áll az egész viselkedése mögött, ez bosszantotta fel? Szinte fuldokolt, úgy felgyorsult a légzése, de én csak higgadtan ültem ott, csupán a fejemet fordítottam el időközben az ajtó irányába. Még hallottam pár hozzáfűzött szót, mely ajkait hagyta el, de erre már nem tudtam mit mondani, csak nagyot nyeltem. Érte ne. Hát jó. Nekem teljesen mindegy, végül is, ez csak egy kis semleges kirándulás, és talán tényleg az kellene, hogy ne érdekeljen, ki ő és miért olyan, amilyen. De az egész nem ilyen egyszerű, és nem így működik. Nem megy az érzelemmentesség, nem tudom azt mondani, hogy húzza le magát, vagy higgadjon le, különben kilököm azon az átkozott ablakon. Még meg is tenném. Jó ideig a nyelvem hegyén volt mindez, és ezen kívül jó pár szitokszó. Aztán rájöttem, hogy nem oldana meg semmit egy esetleges vita. Ebben a témában majdnem értelmetlen is lenne konfliktust kialakítani. Leginkább azért, mert sok nőtől eltérő módon, nem vitatkozom olyasmiről, amiről nem tudok, és maximum csak elképzeléseim lennének az egészről, az okairól... vagy minden másról, ami kiváltotta belőle ezt a viselkedést. Talán ez a legbeszédesebb... többet mond minden szónál.
Megköszörültem a torkom, majd én magam is letettem a tányérom, főleg mikor felém fordult. Amikor ő visszaült az ágyra, én akkor álltam fel onnét. - Nem tartozik rám, hogy mit csinálsz addig, bár remélem, a lehiggadást, mint fontos tulajdonságot fogod gyakorolni - jegyeztem meg, miközben leguggoltam, és a csomagomból kezdtem el előszedni a szükséges holmikat a fürdéshez. A hangomba vegyült némi szarkazmus is, és ezt nem tudtam csak úgy kiszűrni a viselkedésemből sem. Talán most lenne a legcélszerűbb belelesni a fejébe, de inkább nem kockáztatom, hogy mit láthatnék ott.
A kezembe fogtam a cuccaimat, majd átvonultam a fürdőszobába. Eléggé otthonosnak tűnik, habár csak zuhanyzásra van lehetőség, és a függöny sincs a helyén. De már az mázli, hogy itt legalább nem az egy emelet-egy fürdő hagyományát őrzik. Amikor legutóbb olyan helyen jártam, ahol sorba kellett állni a fürdésért... na jó, a hideg is kiráz tőle. Ismét.
Megpróbáltam becsukni az ajtót, de az nem akart engedelmeskedni. - A francba! - bukott ki belőlem, mikor ismét és ismét kinyílt, majd feladtam a küzdelmet, és résnyire nyitva hagytam azt, ha már becsukni nem tudom. Felesleges lenne ádáz harcot vívni egy szerencsétlen ajtóval, ráadásul most már tényleg csak azért imádkozom, hogy legyen meleg víz is. Mondjuk momentán a hideg víz is kész áldás lehetne a nyakamra, hiszen egyszerre tudnám megfojtani és ismét megcsókolni azt a fickót, akit a szobában hagytam.
Megnyitottam a csapokat, a zuhanyrózsából pedig ömleni kezdett a víz, én pedig kissé türelmetlenül rugdostam le magamról a ruhákat, hogy végül beálljak a vízsugár alá. Egy elégedett sóhaj bukott ki belőlem, momentán nem zavartattam magam, ráadásul még van meleg víz is. Egyre inkább érett bennem, hogy minél később akarok visszamenni a szobába, ki tudja, ezúttal milyen kedvében találom a szökevény társamat.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 06, 2015 11:56 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 Még mindig tele van élettel, reménykedéssel, még ha a bárban oly mértékben maga alatt is volt. Betudható a szakításnak, amelyből kész lesz talpra állni, lényegtelen tartományba söpörni, hogy milyen régen történt. Kissé talán megtört a szíve, ám nem annyira, hogy elnyelje a sötét. Dacosan szegi fel az állát, harcos hercegnőként nézve szeme az ismeretlennel. Bár én ilyen erős lennék. Mindaz, amit a fizikumomból ered, külső máz csupán. Akaraterőm maradékát a küldetéssel szembeni öntudatom tartja még egyben, sebzett szívem nem vágyik már arra, hogy kiskanállal marják ki belőle az utolsó csepp jóságot. Úgy gondoltam, megteszem, amire Neira kért fel, hogy a családom becsülete ismét tisztára legyen mosva, majd elnyel engem is a végtelen. És hogy képes vagyok rá? Most éppen arra sem érzem kiszemeltnek magam, hogy belepillantsak a boszorkány hittől csillogó sötét szemeibe. Csókja még mindig ott kapaszkodik az ajkamon, nem hagyja, hogy eleresszem az érzést. Hiába táncoltam volna vissza, felvállalva, hogy örökre eltűnik az életemből, önzőségem ezúttal nem ismert határokat, kaptam az alkalmon, ám nem úgy mint férfi, aki csak eszközként kezelve a gyengébbik nemet megtegye, amire az ösztöneire hajtják. Valódi vonzódás állt a hátterében, olyan gyógyír, amelyről abban a pillanatban nem tudtam lemondani, hogy aztán ismét visszazuhanjak a szokásos önsajnálatba, amely sajnálatos módon inkább szánalmassá tesz, nagyon is távol áll attól a királyi viselkedéstől, amelyre elvileg a vérem folytán méltónak kéne lennem.
Bárcsak beengedhetném... Nem, ez nem lehetséges. Magam vagyok a kolera. A két lábon járó betegség, akihez bárki közel kerül, elhullik. Hiába mondaná Vicki, hogy ő nem szokott elhullani, a keserű tapasztalat majd megmutatja. Hiába találtam egy tapasztalt boszorkányt Naevia személyében, az ő sorsa is a bukás lesz, no nem mintha én akarnám megölni. Egyszerűen az átok, amellyel a sors büntet öröklétemért, azt vetiti előre, fizetnem kell, amiért megcsúfoltam a természetet. És most itt ez a lány, aki felfigyel rám, bele sem gondolva, hogy nem én lehetek az, aki magányában társat ad. Jobb is mindezt elfelejteni. A vacsoránk közben is mindezen tűnődöm, elszakítva pillantásomat a hívogatóan csillogó ajkakról, hogy aztán kemény pillantásomat felváltsa az az érdeklődő, és szinte megnyíló tekintet.
- Mint tudod, a szerelem nem csupán vak, ostoba is. Ti boszorkányok nem vagytok képesek felfogni, hogy értünk... nem kell senkinek az életetét adnia. – Pattanok fel, indulatom indítja el a lábaimat. A kezemben tartott tálat csak úgy lecsaptam az ágyra, csoda, hogy nem placcsant ki. Ez a lány is egy felelőtlen, önzetlen teremtés, mint Neira volt. Minden boszorkány ilyen lenne? Túlságosan megélik azt, hogy szeretnek. Azt hiszik, mindez feljogosítja őket arra, hogy egy életre terhet rakjanak a másik vállára. Rám szó szerint az örökkévalóságig. Köszönöm, de ebből már nem kérek. És ez itt... Visszatért, és szintén nem öregszik. Képes lenne meghalni, de még elkerülte a végzet, amelyre már oly szomjasan vágyom. De vajon van értelme annak, amit Neira zsarolt ki belőlem. Hátat fordítok a lánynak, egyszerűen nem tudok lenyugodni, ahogyan nézek ki az ablakon, szinte zihálok. – Értem ne.. – Motyogom még elfúlóan, megrázva a fejemet, mintha valami kábulatból ébrednék. Ez az én terhem, amelyet viselnem kell, amíg élek, vagy be nem teljesítem jogos bosszúmat. Nem mintha a lánynak oly egyszerű lenne. Hozzákötni az életét két farkashoz,  akik viszont már nincsenek a városban. Akkor most lényegében védtelen. Én magam ölhetném meg, hogy megszabadítsam a szenvedéstől. Hogy aztán magammal is végezzek. Mintha olyan egyszerű lenne. Végül lehanyatlik gesztikulásba emelt karom, ahogyan szembefordulok vele, szinte szó szerint.
- Valóban túl sokat beszélsz. Menj inkább fürdeni. Addig én... – Legyintek, és visszaülök az ágyra, mégsem nyúlok a tányér után, valahogy elment az étvágyam. Történetünk félelmetesen hasonlít, csak a másik oldalról. Olyan, mintha találkoztam volna egy Neirához hasonló önzetlen teremtéssel. Ebből egy életre elegem lett. A másik felem elveszett, nem szándékozom egy újabb találni, mert Vicki elvesztésével már semmi sem lennék. Így is csak árnyék vagyok csupán...




♫ When I Get You Alone ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 05, 2015 6:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
Na, bumm. Mindannyian mások vagyunk, ő másképpen gondolkodik az öröklétről. Nekem inkább áldás, még akkor is, ha az életem tele volt fájdalommal és halállal. Hol én haltam meg, hol az, aki fontos volt nekem, számtalanszor voltam magányos, és ami azt illeti, nem volt kellemes. De túléltem, és minidg volt egy cseppnyi reményem a következő napra. Senkinek sem kötelező élnie, s ő is megtehetné bármikor, hogy véget vet a sajátjának. Ez talán durva gondolat, de nem szeretem az akarat-gyenge embereket. Ugyan ő nem tűnik annak, talán csak... nem is tudom. Azt hiszem, erősebb mint én. Csak eddig szó szerint egy magányos farkas volt. Nem mindig, csak egy ideje. Valószínűleg nem a magány miatt kezdte el átoknak érezni az öröklétet. Vagy mégis?
Néha rápislogtam, de kimondani a dolgot nem akartam. Az ok annyira egyszerű. Nincs szükségem arra, hogy most is olyan helyre tévedjek, ahonnan nem ismerem a kiutat. És egy másik ember bonyolult lelke felér egy labirintussal. Minek merészkednék be? Ahhoz még túl korán van, és félő, hogy... örökre elvesznék benne. Talán okkal nem akarja megmutatni, hogy mi rejtőzik benne. Pihentetni a megismerést... néha nem túl nagy hátrány, de afféle kudarc. Nekem legalábbis mindenképpen. Nem lehet csak ennyi. Valami van a felszín alatt, valami, amit titkolni akar, elrejteni, védeni magát. Vagy én fogom fel rosszul és tényleg ennyi az egész? Egy ember bőrrel és hússal? Nem tévedhetek csak úgy ekkorát.
Megköszörültem a torkom. Nem volt túl nagy az esélye annak, hogy elpirulok, habár ez a megzavarás eléggé rosszkor jött. Talán jól is jött, ki tudja, mi minden történt volna, ha folytatódik a pillanat... heve? Oké, gondoljuk csak végig, mi történhetett volna. Vagy inkább ne gondoljuk végig, mert abba viszont már lehet, hogy tényleg belepirulnék, annak ellenére, hogy egyáltalán nem félek kimondani dolgokat.
Továbbra is a sült krumplival babráltam, mikor meghallottam a kérdését. - A boszorkányok tényleg nem élnek sokáig, ez így igaz. De ahhoz hogy megértsd, többet is tudnod kell - nyeltem le egy falatot. Remek terelés, erről könnyebb beszélni, mint arról, hogy miért csókoltam meg. A pillanat heve, most mit tudnék ezen még magyarázni? - Nekem sem jutott olyan nagyon sok az életből, habár még a tizenkilencedik században születtem - köszörültem meg a torkomat. - Gazdag családba születtem, méghozzá Franciaországban. Nagy birtok, temérdek pénz és rengeteg férjjelölt - fintorodtam el egy pillanatra. - Ezt pedig nem akartam. Az egyetlen férfi, aki érdekelt, nem volt se nemes, se pénzes, ő egy... egy senki volt - ráztam meg a fejem, majd halványan, de keserűen elmosolyodtam. Én most megnyílok neki, de azt hiszem, hogy nem várok érte semmit cserébe. - Beleszerettem, majd kiderült, hogy üldözi valaki... egy szekta, akik végül megtalálták őt. De a szerelem vak és mikor meg akarták ölni, az életemet... adtam érte - sóhajtottam fel, és elfordítottam a tekintetemet, a sült krumplit pedig csak forgattam az ujjaim között. - Meghaltam. Rá ötven évre pedig valaki visszahozott az életbe... eddig azt hittem, hogy a szörnyen idős nővérem volt az, de nemrég kiderült, hogy... valaki más volt, egy nagyobb hatalmú boszorkány. Azóta boldogan élek, a varázslata által nem öregszik a külsőm, de ha ismét felnyársalnak egy tőrrel, akkor valószínűleg az volt az utolsó földi percem - vontam egyet a vállamon. Ha ez ilyen könnyű lenne... Gabrielről viszont nem fogok mesélni. Azért, hogy valaki egy naív kislánynak higgyen, felesleges. Nem mintha a történet kerek és egész lenne nélküle. - A nővéremnek viszont még volt annyi ereje, hogy összekössön egy vérfarkas testvérpárral. Lényegében olyan értelemben, hogy... ha azt érezték, hogy veszélyben vagyok, meg kellett védeniük. Mint valami testőrség - forgattam meg a szemem. - Néhány hónapja szépen felszívódtak - zártam le aztán, majd ismét a számba vettem egy sült krumplit. - Nekem nincsenek titkaim, és talán túl sokat beszélek, de nem lennék nő, ha egyfolytában hallgatnék, nem? - jelent meg egy zavart mosoly az arcomon. Remek, mindjárt lyukat beszélek a hasába. De az biztos, hogy megfeledkeztem arról, mi történt az előbb közöttünk.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Kedvenc dal :
Payphone



A poszt írója Thadeus Neubauer
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 05, 2015 5:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Vicky & Thadeus
[You must be registered and logged in to see this image.]
 

Magától értetődő, hogy észre sem veszem a pillantását, ennyire vagyok magammal elfoglalva. Mostanság csakis arra figyelek, hogy mikor jön már meg a vacsora, hogy aztán egy nagyot aludjak, és másnap reggel továbbálljunk. Kedvem lenne a szám közé kapni egy fogvájót, ha már a kiscsaj ennyire nem komálja a cigifüstöt, kell valami pótcselekvés.
- Áldás? Nem tudom, hogy milyen előnye lehet annak, hogy évszázadokon keresztül nézheted ezt az érzelmi pöcegödröt, amely körbevesz minket.. – Kérdezek vissza meglepődve, az újonnan megismert barna lánynak igen furcsa fogalmai vannak arról, mi is a normális. A hozzá hasonlóak csinos kis gardigánban nézik az esti sorozatukat. Az én zaklatott életmódom, az állandó vándorlás lenne a normális? Költői a kérdésem, nem kell válaszolnia. A következőre is pusztán legyintek, majd kialussza. Különben én vagyok a hülye, adom neki a magas labdát. Kérdezek, hát válaszol. Kár volt úgy tennem, mintha érdekelne. Nem, ez nem igaz, érdekel a sorsa, a múltja, csak pokoli nehéz úgy tennem, mintha egy volnék a sok érdeklődést színlelő bájgúnárból, akik a bugyijába akarnak bejutni.  Korántsem arról van szó, hogy leszarnám a körülöttem élőket, sokkal inkább arról van, hogy nem érdemes foglalkozni velük, hiszen ha megteszem, akkor benne van a lehetőség, hogy kötődni kezdek, és akárcsak Neira esetében tehetetlenül nézem végig, ahogyan meghal. Van ennek az egésznek értelme? Nem sok. Az ágyon ülünk, és mégis képes eljátszani azt, hogy érdeklem. Talán annyira maga alatt lenne, hogy úgy véli, ez a megoldás minderre? Elsőre úgy vélem, ennek semmi értelme, már a lendületét megtörném, ám amire hozzám ér az ajka, és szétterül sajátomon a finoman bizsergető hús... egyre nehezebb az elszakadás, amelyet végül megteszem, hogy jól lehordjam őt, majd pár pillanat múlva mint valami szeszélyes kislány, én magam vonjam a bűvkörömbe. Nem tudom, hogy minek szól ez a hirtelen támadt vonzalom, amelyet már a bárban is éreztem, másnak talán fel sem ajánlottam volna, hogy lépjünk le, ám azóta küzdök ellene. Nem az volt a célzat, hogy felcipelem valami motelszobába. Valóban úgy gondoltam, lelépek, és ha hasonlóan magányra vágyik, elszökhetünk a külvilág elől... erre most úgy tesz, mintha egymásnak lennénk teremtve... Jóég, mekkora ostobaság... Most azonban nem a józan gondolatoké a főszerep, pedig reszketegen suttognám ajkai közé, hogy kész idióták vagyunk, és mi értelme vajon értelme az édes bűntetéssel elűzni a magányt, amely úgyis visszatér majd...? Talán jobb is így, hogy nem nekünk kell meghozni a döntést. A bélszínem megérkezik, s pár pillanattal később más mogorván lapátolom befelé. Csupán bólintok a szavaira, nagyon nem árt, ha valami másféle témát találunk magunknak.
- A boszorkányok nem szoktak túl sokáig élni. Na ki vele, te hogy találtad meg a hosszú élet titkát? – Kérdezem továbbra is ugyanabban a stílusban, mintha nem történt volna semmi köztünk, ám az a pillantás, amellyel végigmérem, teljesen másról árulkodik. Hiába, hogy most tömi a fejét, nem tudom elszakítani a pillantásomat az ajkairól. A sajátom még mindig bizsereg, akárcsak az egész testem, cirógatása biztosan a boszorkányvarázsnak köszönhetően, no meg a közel másfél évszázados nélkülözés miatt van ennyire felvillanyozva. Küzdenem kell ellene!




♫ When I Get You Alone ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Titanium
Tartózkodási hely :
の all around the world
Hobbi & foglalkozás :
の ex-student
Humor :
の old... a little



A poszt írója Victoria D. Morrison
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 04, 2015 11:13 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Let's be clear, I trust no one
thadeus && vicki

[You must be registered and logged in to see this image.]
A telhetetlenség távol áll tőlem, habár mindenem megvolt régen, mikor még egyszerű emberként éltem az életem. Mindezek ellenére nem felejtettem el, hogyan is kell másokkal törődni, és talán pontosan ez okozta a vesztemet. De valaki a hibáiból sem tanul. Ilyennek születni kell, tanulni nem lehet... és kinőni sem nagyon. Próbáltam változni, méltónak lenni arra az életre, amely megadatott másodszor is, és szörnyű, hogy még most sem vagyok képes teljes mértékben megbecsülni azt, amely megadatott.
- Az öröklét lehet áldás is - tettem hozzá a gondolataihoz. Átok? Ezt így határozottan nem mondanám, bár valószínűleg az ő múltja annyira baljós, annyira szerencsétlen, hogy... neki ez már nem áldás. Sejtésem sincs, vajon mi vagy ki kényszerítette térdre maga előtt, miért lett ennyire keserédes ember, de azt jól tudja, hogy bármikor képes lennék a fejébe látni. A kérdés csk az, hogy akarok-e? Hiszen mindig olyan voltam, hogy ha én kapok, akkor adok is valamit cserébe... mégis mit tuidnék adni cserébe? A saját magam emlékeit, hogyan tett tönkre kétszer is a szerelem? Ezt még vele sem osztanám meg, holott tudom, hogy nagyjából egy irányból fúj a szél nála is és nálam is. - A kérdés csak az, vajon mennyire vagy képes élni azzal a lehetőséggel, melyet adtak neked - köszörültem meg végül a torkom. Tényleg nem tudtam, honnan jön belőlem az efféle szöveg, hiszen nem jártam soha egyetemre, sőt! Még filozófiát sem hallgattam egyetemen soha, szóval ezek szerint ez belőlem jön. Talán naívnak fog gondolni, amiért hiszek az ilyesmiben, miszerint saját magunk életét mi alakítjuk, jobbá tehetjük apróságokkal, és az, aki állandóan kesereg, egyszerűen csak fél a lehetőségektől... mindannyiunk felfogása más és más. Ez az enyém. Vajon mi az övé?
Egy halvány mosoly suhant át arcomon. Nyitott könyv. Bennem volt a gondolat, hogy azt mondom, lapozz bele, de azt hiszem, hogy az eléggé... felhívás lett volna keringőre. Mintha bárki belelapozhatna... ami lényegében így is volt eddig. Bárki belelapozhat. Lehet, hogy nem ártott volna már tanulnom a saját hibáimból, és némileg összezárni azt a bizonyos könyvet, hiszen lehet, hogy Thadeusnak nincs szándékában kihasználni azt, amit abban a könyvben láthat, de... sok olyan személyről is kiderült már az ellenkezője, akiket jobban ismertem. Szóval... néha jó lenne taktikát változtatni. De ő valamelyest... megbízható. Az? Ezt talán erős túlzás így kijelenteni, de a boszorkány radarom még mindig tökéletesen működik. És nem tudom csak úgy figyelmen kívül hagyni azt, ahogyan néha végignéz rajtam. Ó, jó ég, vajon én hogyan nézek rá.
- Szóval álszent? Hm. Megvannak a módszereim, hidd el. És nem csak a boszorkány képességeimmel fogok tudni olvasni benned. Más módszerek is léteznek - vontam egyet a vállamon valami hasonló mosollyal, mint amit ő is villantott felém. Egyáltalán, mikor kezdett el érni bennem a gondolat, hogy jó lenne megcsókolni? Egyáltalán nem akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint egy érzelmileg éretlen, szeszélyes tinire, habár van bennem ebből is. Belegondolva, hogy nem volt normális gyermekkorom, lehetséges, hogy ilyesmi is vegyül belém... még ha a korom rá is cáfol erre.
Némileg megdöbbentett, mikor tiltakozó szavai elérték a fülemet, és pár pillanat erejéig el is tűntek ujjaim a rövid fürtökből, közben pedig nagyot nyeltem. A légzésem némileg felgyorsult, habár a csók vehemenciája egyáltalán nem volt egy kegyetlen, de talán nem is ettől lett volna kedvem meggyulladni, valami egészen más állt a háttérben. És ettől a tudattól úgy éreztem, hogy már megint kezdődik.
Meg akartam kérdezni, hogy miért ne... de nem volt rá lehetőségem, hiszen alig mondta ki, alig ért bennem a tudat, hogy talán jobb lenne elhúzódnom, ő tette meg azt a bizonyos lépést ismét.
Ujjai elvesztek a hajamban, jóleső borzongás futott végig bennem tetőtől talpig, még a lábujjaimban is éreztem az apró kis áramcsapást, amelyet ajkai váltottak ki. A szemeim automatikusan csukódtak le ismét, ujjaim pedig vállára simultak, onnan ismét a hajtincseibe túrtak.
Az egész kopogtatás olyan távolinak tűnt, de mégsem álom volt. Csalódott voltam, ez kiült az arcomra, főleg mikor felállt melőlem, és ajtót nyitott. CSak egy sóhajt hallattam, főleg mikor betolták a vacsorát. Eddig is éhes voltam, de ez az egész helyzet némileg elfojtotta bennem az éhséget. Viszont ha ez ilyen kínos lesz, akkor azt hiszem, jobb lesz belefojtani a sült krumpliba az egészet.
Nagyot nyeltem, mikor ismét kettesben maradtunk, majd felálltam, és megfogtam a saját tányéromat, úgy ülve vissza az ágyra, tekintetemmel pár másodpercig elkerülve Thadeus pillantását, de nem bírtam ki sokáig. - A sorsnak furcsa eszközei vannak arra, hogy közölje, valamibe jobb... nem belegabalyodni - motyogtam eléggé halkan, majd lassan beleharaptam az egyik krumpliba. - Szóval... öhm... jó étvágyat - néztem az ő vacsorájára is. Lehet, hogy a furcsa lerohanásommal várnom kellett volna azutiánig, hogy megjön a kaja. Akkor nem lenne ilyen kínos a megszakítás. De elfelejtettem, hogy vacsorára vérunk. Én buta!


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Vissza az elejére Go down
 

Hatvanhatos út

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

 Similar topics

-
» Hatvanhatos út

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: A határokon túl
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 34 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3