Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 01, 2015 6:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to Laura

Nem értettem, hogy miért ennyire biztos abban, hogy él. A varázslat sok mindenre képes. Könnyen elveheti valakinek a fiatalságát, elveheti az életét, de még akár az elméjét is, így könnyedén lehetett az, hogy meg is öltem őt. Nem sok mindent tudtam a boszorkányokról, illetve a varázslásról. Egy-két dolgot hallottam a mamám révén, illetve életem során, de őket azért inkább szerettem elkerülni és nem a közelükben lenni. Figyeltem őt, majd néhány sóhaj hagyta el az ajkaimat. Lassan körbepillantottam és elkezdtem le-föl járkálni. A faágak ropogtak a lábam alatt, a faleveleket nekem fújta a szél, de egyik se annyira érdekelt.
Ha jól tudom, akkor varázslatnak hívják és varázskönyvnek. - mondtam neki egy kisebb vállrándítás kíséretében és kicsit értetlenül. Még én magam sem tudom, hogy minek nevezik ezeket, hiszen én is csak egy napja tudom, hogy mi is vagyok. - De igazából fogalmam nincs, mert én is csak tegnap tudtam meg. Régóta élek, de mégis csak most jött elő az erőm. Nem értem, hogy miért. - mondtam kicsit lémondóan, majd bólintottam arra amit mondott.
Tényleg érdekel, hogy mi van veled, de rendben van, ahogy gondolod. - kissé megadóan mondtam neki, majd újra körbepillantottam, mert egy pillanatra olyan volt, mintha valaki figyelne minket. Lassan sóhajtottam és újra megrázta ma fejemet, majd elkaptam a kezét.
Elmehetünk, de ígérd meg, hogy nem fogod őt bántani, ha esetleg tényleg élne? Elnyomod a vadász ösztöneidet, rendben? - kérdeztem tőle kérlelően, majd sietve folytattam.- Nem kérhetem tőled azt, hogy elfogad a döntésemet, de kérlek legalább adj neki egy esélyt. - mondtam neki őszintén és reménykedően, hiszen mindennél jobban szerettem volna azt, ha Adam és Laura jól kijönnek egymással. Örültem annak, hogy ő hozta fel ezt a egészet, mert egyedül nem lettem volna képes oda visszamenni. Féltem attól, ami esetleg várhat ott. Nem álltam arra készen, hogy esetleg még egy férfit elveszítsek az életemből.

Ƹ̵̡ <3 ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
Mystic "not a little bit scary" Falls
Hobbi & foglalkozás :
✖ survive and killing
Humor :
szeretnéd megismerni



A poszt írója Laura C. Doyle
Elküldésének ideje Pént. Dec. 26, 2014 12:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Nyx & Laura
What the hell happened to you?
[You must be registered and logged in to see this image.]
Bármi is volt, ami miatt én képtelen voltam kezelni a helyzetet, kezdett bosszantani. A táborban is én voltam az egyetlen, akihez bárki jött segítséget kérni, a megfelelő reakció híján feladták a próbálkozást és inkább mást kerestek fel, hogy segítsen nekik. Nyx más volt, mellette eddig nem éreztem, hogy hasznavehetetlen lennék az ilyen helyzetekben, pedig most bebizonyosodott, már pedig hasznavehetetlen vagyok. Kezelni próbálok egy helyzetet, de agyam mintha megpróbálna zárolni a lehetőségeim, mint például a barátságos és megnyugtató szavak kimondása. Ehelyett értelmetlen és zavaros gondolatokat kapok csak, amikkel nem sokra megyek, és a legkevésbé sem a körül forognak, hogy hogyan is tudom megnyugtatni. Ez egyszerre rémisztő és furcsa. Valami baj van velem, csupán még nem jöttem rá, hogy pontosan mi is az.
Nem értettem, hogy mi vonzotta egy vámpír mellé, a teljes történetet nem tudtam, igyekeztem hát nem ítélkezni, a zsigereim viszont ismét tettek róla, hogy megjegyzések hada hagyja el a szám. Ezzel sem segítettem rajta, és ezt is tudtam. Akárcsak azt, hogy amit érez, az valóban őszinte. Ezt nem kellett éreznem, ha saját szememmel is láthattam, és még csak erőlködnöm sem kellett érte.
-Ugyan már. Biztos él. Túléli, így vagy úgy. Ha nem, mind a ketten tudjuk, hogy szellem lesz, vagyis valószínű. Hisz a befejezetlen ügy itt tartja. Te pedig ebben az esetben az lennél.-kezdek rövid eszmefuttatásba összevont szemöldökkel, miközben magam előtt hadonászok, mintha felsorakoztatnám az érveim szépen sorban. -Emellett a tény, hogy boszorkány vagy, sok mindenben segíthet. Biztosra veszem, hogy a lakásán van valami könyv, vagy valami, amiben van pár hasznos ige, vagy hogy is hívják...hívjátok ezt ti.-furcsa volt azt mondanom, hogy ti. A gondolat, hogy ő is egy közülük, valamit felébresztett bennem, bár az ellenszenvnek nevezett dolog annyira nem ébredt még fel bennem, mint amennyire felébredhetett volna. Pedig tudtam ki ő, ismertem annyira, hogy tudjam, ő nem ártana senkinek, pláne nem olyannak, aki nem tett semmit senki ellen.
-Most komolyan velem akarsz foglalkozni?-vonom fel a bal szemöldököm, mellkasom előtt keresztbe font karokkal.-Nem tudom, hogy feltűnt e, de nem én vagyok az, akiről most szólnia kell ennek a találkozásnak.-világítok rá a lényegre, és kifújom a levegőt, mert úgy éreztem, mintha elfelejtettem volna eddig, hogyan is kell lélegezni. Ledöbbentem, és a kusza gondolatok betemették lényem egyik, igencsak jelentős részét.
-Kitalálunk valamit. És ilyen egyszerű... Visszamegyünk oda, ahol hagytad, és ha nincs semmi baja, akkor megnyugodhatsz és beszélhetünk rólam. Megfelel?-kérdezem, de már nyúlok is a bukóért, és nyomom kezébe, bár vörös szemei szinte megrémisztenek. Én miért nem tudok így kibukni és miért gyűlik bennem fel minden gondolat? Soha nem meséltem neki, hogy miért lettem vadász, ahogy ő sem említette ezt nekem, de nem is igen erőltettük egymásnak ezt a kérdést. Talán itt volna az ideje, talán nem...
music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words: 448[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 23, 2014 8:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to Laura

Sajnáltam szegény Laura-t, mert biztosan nem erre számított, hogy ilyen állapotban fogunk találkozni. Régóta nem láttuk már egymást és reménykedtem abban, hogy nem így fogunk találkozni, de most fogalmam nem volt arról, hogy kihez fordulhatnék. Csak ő volt most az egyetlen reményem, de mégis féltem attól, hogy hamarosan talán fel fog képelni, hogy nem beszélek értelmesen, illetve hogy végre észhez térjek, de bármennyire is szerettem volna észhez térni nem lehetett. Ez volt a valóság. Sajnos. Talán én maga vagyok a két lábon járó balszerencse és veszély. Próbáltam összeszedni magamat és venni a poénokat és dolgokat, de nehezen ment. Lassan megtöröltem a szememet és egy kicsit szipogtam. Nem értettem még mindig, hogy miként történhetett ez meg, de most még inkább rájöttem arra, hogy mennyire is hiányzott a testvérem, Laura. Nem voltunk vér szerinti tesók, de mégis annyira fontos volt számomra, mintha az lenne. Egy darabig még ültem ott, mint valami szobor, aki semmit se érzékel a dolgokból, majd végül az utolsó mondatára felkaptam a tekintetemet. Figyeltem őt és hirtelen nem tudtam mit mondani, hiszen soha se szoktam beszélni ilyen téren a magán életemről, de azt hiszem a tekintetem és a szemeim szavak nélkül is beszéltek, hiszen biztosan csillogni kezdtek, mert eszembe jutott az a mámorító érzés, amikor Adam teste az enyémmel szinte egybeforrt. Még az is lehet, hogy a csípős, hideg szél ellenére még kicsit el is pirulhattam.
Mennyei volt, de … - kezdtem bele óvatosan és egy nagyot nyeltem. – mi van, ha most tényleg megöltem vagy nagy kárt tettem benne? – kérdeztem tőle úgy, mint egy kisgyerek, aki szinte aggódik mindenért. Végül idegesen a hajamba túrtam, majd megráztam a fejemet.
Meg se kérdeztem, hogy veled mi van. Bocsánat érte. – mondtam neki bűnbánóan, de tényleg kicsit szarul éreztem magam, amikor eszembe jutott, hogy még nem is kérdeztem tőle azt, hogy hogyan van és mi történt vele. Régen olyan sokat beszélgettünk és szinte mindent megosztottunk egymással. Lassan felálltam és tettem egy két lépést miközben vártam a válaszát és azt, hogy mesélni kezd.
Ƹ̵̡  <3  ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
Mystic "not a little bit scary" Falls
Hobbi & foglalkozás :
✖ survive and killing
Humor :
szeretnéd megismerni



A poszt írója Laura C. Doyle
Elküldésének ideje Vas. Dec. 14, 2014 3:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Nyx & Laura
What the hell happened to you?
[You must be registered and logged in to see this image.]
Látom rajta, mennyire megtört, szavait pedig azért értem, mert van olyan jó hallásom, hogy lefordítsam magamban, mit kellett volna hallanom. De bárhogy próbálom összeszedni magam, annyira nem sikerül őt sem. Összefüggéstől mentes szavai hallatán próbálom a történetet összerakni magamban, kevesebb, mintsem több sikerrel megy is a dolog.
Amikor vége kinyögi kicsit részletesebben, mit kell megértenem, mintha szellemet látna mögöttem, és automatikusan kapom oda a tekintetem, de semmit nem látok a fákon és bokrokon kívül. Persze tudom jól, semmi nem az, aminek látszik, és sosem szabad hinni a szemnek, míg igazán meg nem látjuk ami az orrunk előtt van.
-Tehát vámpír létére segített neki. De rendes.-teszek csípős megjegyzést, majd megrázom a fejem.-Bocs, meg kell szoknom még ezt a helyzetet.-vonok vállat egy félmosoly kíséretében, és inkább próbálok nem a mi szabályainkra gondolni, és arra figyelni, amit a józan ész diktált. Biztos nagy baja lehetett, ha bevitte a kórházba, hisz egy néhány öltéssel megoldható sérülés miatt egyikünk sem keresett fel soha orvost.
-Élvezni egymás társaságát, mi? Egy éjszaka nem elég sose.-kezelem a helyzetet a hozzám megszokott módon, de olyan halkan mondom, hogy a huncut mosoly ül csak ki arcomra, és figyelem tovább, amit mond. Megértettem őt, legalábbis próbáltam. Mondhatni csak arra vadásztunk, aki tényleg gyilkolt, de mivel Adam a jelek szerint egy kórházban dolgozott, és gondolom nem az volt a fő hobbija, hogy a felnyitott hasú páciensből szívószállal igya a vért. Bár soha nem lehet tudni... De ha ilyen lett volna, akkor Nyx is látta volna benne azt a tipikus vámpírt, akit nem akar magához közel engedni. Szemem a gondolat hatására nyakára siklik, de nem láttam rajta harapást, ami megnyugtatott egy kicsit.
-Először is. Vámpír, meggyógyul, maximum időbe telik. Másodszor, nem szándékosan tetted. Harmadszor pedig, fejbe foglak kólintani a sisakkal, ha még egyszer azt mered mondani, hogy szörnyeteg vagy.-nézek rá szúrós szemmel, de olyan komolysággal, hogy én magam is meglepődök azon, ahogy ezt most előadom. -Majd segít, ahogy én is. Szörnyeteg, aki megöl másokat, nem pedig az, aki csak nem tudja használni az erejét, és kiüt egy nála jóval idősebb vámpírt.-mosolyodom el, és gondolataim kicsit más felé kalandoznak el. Terelni akarom a témát, és erre maga a téma is jó.
-Legalább élvezted azt az egy-két dolgot?-vonom fel szemöldököm, mellkasom előtt keresztbe font karokkal, s nekidőlök a motor melletti fának. Nem akartam az életében vájkálni, de mindentől függetlenül láttam valamit a tekintetében, ami arról árulkodott, hogy igenis érez valamit -többet is, mint gondolhattam volna-, valaki iránt. ezt pedig jó volt látni. Legalább neki sikerült olyasmit átélnie, amit nekem eddig nem igen volt alkalmam magaménak tudni.
music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words: 421[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Dec. 12, 2014 10:43 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to Laura

Talán egy apró tipegő is értelmesebben beszélne, mint én ezekben a pillanatokban, de nem tehetek róla. Egyszerűen nem igazán tudtam összeszedni magamat, mert úgy éreztem, hogy én magam vagyok a halál és csak bajt hozok mindenkire, aki igazán fontos. Talán Laura is csak azért maradt életben, mert egy időre távol kerültünk egymástól. De először a fiamat veszítettem, majd pedig Adam-et. Ez egy ördögi kör és nem is tudom, hogy mit hittem, hogy nem fog újra baj történni? Egyszerűen abszurdom. Figyeltem közben Laura-t, de nem igen sikerült felfognom, hogy mit is mond vagy tesz. Minden rövid időre teljesen elhomályosult, mint amikor az ember nagyon sír, de én nem sírtam már. Egyetlen egy könnycsepp se volt képes már végig folyni az arcomon, illetve megjelenni a szememben. Egyszerűen minden annyira fura volt és idegen, mintha soha semmit se ismernék igazán. A szél dallama, a levelek játéka teljesen idegenné vált és egy pillanatra teljesen úgy éreztem, hogy valahova teljesen máshova kerültem. Hirtelen megpillantottam valakit, de az nem Laura volt. De amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan is tűnt el és végül a barátnőm utolsó szavai sikeresen észhez térítettek. Egy darabig még babbán néztem rá, majd egy kisebb sóhaj keretében próbáltam megnyugodni.
Adam és én a kórházban találkoztunk, amikor bevittem a társamat a sebesülései miatt, mert tudtam, hogy a táborban nem tudnák megmenteni őt. Végül pedig Adam lakásán voltam már, mert nem akart elengedni, de valójában én se akartam elmenni... - hiszen az a csók teljesen megbabonázott. De ezt nem akartam már hangosan is kimondani, hiszen már biztosan így is hibbantnak nézz. - Aztán történt egy-két dolog és megjelent az erőm. Fura volt, majd ma reggel miközben élveztük egymás társaságát. - mondtam neki egyre gyorsabban, majd gyorsan hozzá tettem. - Nem úgy, csak reggelizni akartunk. Nos, akkor hirtelen valami bevillant és hangosan elismételtem azt, mire Adam összeesett és nem reagált semmire se. Most meg itt vagyok veled. - mondtam neki egyre halkabban, mert még belegondolni is borzalmas volt abba, hogy esetleg megöltem őt, de az még rosszabb volt, hogy ahogyan kiejtettem a szavakat hirtelen magam előtt láttam a dolgokat is. Majd végül minden erőmet összeszedtem és a közelünkben lévő egyik tárgyat nagy nehezen sikerült megmozdítanom. - Egy szörnyeteg vagyok...- mondtam újra reménytelenül. Nem tudom, hogy mi történt velem, de mintha az erős Nyx egy pillanat alatt eltűnt volna és helyette maradt volna a kifacsart lelkű.
Ƹ̵̡ <3 ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
Mystic "not a little bit scary" Falls
Hobbi & foglalkozás :
✖ survive and killing
Humor :
szeretnéd megismerni



A poszt írója Laura C. Doyle
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 08, 2014 9:52 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Nyx & Laura
What the hell happened to you?
[You must be registered and logged in to see this image.]
Velőmig hatolt a kétségbeesettség, hogy fogalmam sem volt róla mi módon tudnám megnyugtatni. Egyszerre tudtam, hogy ő is érzi ezt és tudtam azt, hogy szinte arcomra is kiül ez a gondolat, de igyekeztem azzal foglalkozni, hogy valamivel jobb passzba tuszkoljam.
A társakkal való vadászatról tudtam, hogy nem ő jut eszembe, én sem szerettem, ha magamon kívül másra is figyelnem kell, ebben hasonlítottunk.
Ahogy elhagyja száját az ismerős név, kétségbeesésem egyszerűen az értetlenség és a pillanatnyi meglepettség veszi át. Tudtam, hogy szereti az ilyen meredek kapcsolatokat, de nem gondoltam, hogy pont egy ilyen férfi miatt esett ennyire kétségbe. Viszont azzal tisztában voltam, ha szeretett valakit, és arcát vizslatva ebben nem igen kételkedhettem, annak semmi esetre sem tudott volna ártani. Noha nem sokat tudtam a szóban forgó férfiról, épp eleget, hogy tudjam vámpír volt, így ellenérzés motoszkált bennem rendesen.
-Hűű... na ez hirtelen jött információ.-mondom, emésztgetve a tényeket, mely szerint a kapcsolatuk amiről én eddig tudtam most már igencsak elmélyült alapokon nyugszik. Nem ítéltem el, nem akartam, hogy azt érezze, ellenségesen kezelem ezt az egész helyzetet és elutasítom, esetleg megvetem, hogy emiatt a férfi miatt van így kibukva. Szinte a nővérem volt, ha neki fontos volt ez az Adam nevű fickó, én nem fogom lebeszélni róla, az amúgy sem az én tisztem. De azt, hogy tárt karokkal fogadva örüljek ennek a ténynek...na az sem megy még ilyen könnyen.
A motoromhoz vezetem, hogy helyezkedjen el rajta, legalább addig sem fázik meg, vagy valami hasonló, de ahogy kérdezgetni vagy faggatni próbálnám, az előző információtól leblokkolva fogadom be az újabb információt.
-Na jól van, lassíts.-lépek tőle távolabb, hajamba túrva, és jobbra-balra elkezdek járkálni. Meglepett? Így is mondhatjuk, de jobb szeretnék azzal a hasonlattal élni, mely a sokkolásra vonatkozik. -Te? Boszorkány? Ezt ki mondta neked? Egyáltalán egy vámpír hogy halhatott meg a kezed által, akit mellékesen még szerettél vagy szeretsz is?-szegezek neki újabb kérdéseket és a legkevésbé sem zavar, hogy eddig azon munkálkodtam, hogy megnyugodjon. Önző mód, most csak az kezdett el érdekelni, hogy mégis hogy a fenébe jöhetett neki ez a két dolog.-Kitépted a szívét, levágtad a fejét, megkaróztad? Aligha hiszem, hogy összemocskolnád így a kezed. Te nem vagy az a típusú vadász, aki megöli, akit szeret. Az meg, hogy boszorkány vagy... Most féljek tőled, vagy öljelek meg?-vonom fel szemöldököm, egy halovány mosollyal arcomon, és elé guggolok. -Boszorkányokat indok nélkül nem szokásom öldösni. És téged akkor sem tudnálak bántani, ha az életem függne tőle.-mosolygok rá bátorítóan, de még mindig nem tudom, hogy pontosan mit kellene neki mondanom, vagy mit kellene tennem, hogy jobb kedvre derüljön. Nem értettem, hogy Adam és a boszorkány lét között mi az összefüggés, vagy egyáltalán ki mondhatta azt neki, hogy ő is egy a rengeteg természetfeletti közül.
-Na, akkor most tegyünk félre mindent, és mesélj el mindent, ha lehet, pontról pontra. Segítek megoldást találni amire kell, de meg kell, hogy bízz bennem.-kérek tőle olyat, amiben nem kételkedtem, hogy eddig is baj lett volna. A bizalom, ha a mi magunk csendes és kissé zavaros, titkolózós múltunk mellett is mindig működött, most mintha megtörni látszott volna, hisz valószínű a múlt kérdései épp most fognak előbukni a sötétből, és tudom, hogy ha ő megnyílik, a saját démonaim is el kell engednem ahhoz, hogy őszinte lehessek hozzá.
music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words: 534[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 07, 2014 9:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to Laura

Bólintottam, de igazából nem akartam róla beszélni. Egyszerűen teljesen el is feledkeztem a társamról, hiszen mindig is magányos farkas voltam és egyedül vadásztam. Ezen egyedül ő tudott változtatni, Laura. Ő vele mindig szívesen mentem vadászni, mert olyan lett nekem, mint egy kistestvér, akit az életem árán is megvédenék. Biztos voltam abban, hogy semmit se ért abból amit mondok, de egyszerűen nem tudtam normálisan beszélni. A gyomrom görcsben állt a fájdalomtól és ha csak az élettelen testére gondoltam, akkor úgy éreztem, hogy szép lassan a fájdalom tüze fel fog emészteni. Nem értem, hogy miért kellett ennek történnie. Miért? Végre boldog voltam és úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyemet a világban, erre én okoztam újra annak a személynek vesztét, aki mindennél többet jelent számomra. Már csak a "húgom" maradt nekem, de talán jobb lenne, ha tőle is távol tartanám magamat, mert a végén még neki is én fogom okozni a vesztét. Ott a fiam és most már Adam is. Egyszerűen én maga vagyok a balszerencse.
Adam.... - mondtam ki ezt az egy szót, mert részben már hallott róla. Egyszer-kétszer meséltem róla neki, mert úgy éreztem, hogy ő nem fog elítélni azért, amik akkoriban történtek, de vajon most? Most vajon el fog ítélni azért,mert egy vámpírboszorkányba vagyok szerelmes vadász létemre? Nem tudom, de ha őt is elveszítem, akkor azt hiszem önként fogom átadni magamat a pokolnak, hogy elnyeljen, mert minden egyes levegővétel már most nehezemre esik. - Újra találkoztam vele és egy nap alatt az egész életem fenekestül felfordult, ahogyan az övé is. Kiderült, hogy szeretjük egymást és az elmúlt két napot vele töltöttem... - mondtam neki óvatosan, mert tényleg nem tudtam, hogy miként fog reagálni. A hangom néha elcsuklott a sírásnak köszönhetően, majd arcomat a kezembe temettem. Egyszerűen nem bírtam tovább. Követtem őt a motorig, majd leültem rá. Egy darabig úgy viselkedhettem, mint valami pisis, aki nem tud urrá lenni az érzésein. De egyszerűen nem ment. Úgy éreztem, hogy darabokra hullottam.
Adam, szeretem őt, de azt hiszem megöltem az erőmmel. - mondtam neki komolyan és már nem érdekelt, hogy mit fog gondolni. Lehet totálisan dilisnek fog nézni, legalábbis az arca valami ilyesmit sugárzott, de még ez se érdekelt. - Egy vagyok közülük. - mondtam egy kisebb sóhaj keretében, majd megráztam a fejemet, mert már én is kezdtem úgy érezni, hogy nagyon zavaros az, amit mondok. De miként is beszélhettem volna tisztán és érthetően, ha még magam sem voltam képes felfogni a dolgokat. Egyszerűen még mindig hihetetlen volt az, hogy boszorkány vagyok. - Boszorkány vagyok. - mondtam neki megadóan és egy újabb sóhaj kíséretében, majd újra rápillantottam és türelmesen vártam a reakcióit. Fogalmam nem volt arról, hogy mennyit értet meg, de nem bírtam volna még mindig értelmesebben elmondani.

Ƹ̵̡  <3  ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
Mystic "not a little bit scary" Falls
Hobbi & foglalkozás :
✖ survive and killing
Humor :
szeretnéd megismerni



A poszt írója Laura C. Doyle
Elküldésének ideje Szer. Dec. 03, 2014 8:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Nyx & Laura
What the hell happened to you?
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy dolog volt, hogy segíteni akartam neki, egy másik, hogy tudtam, bármibe is keveredett, nem mondhatok neki nemet. Nem olyan volt, aki feleslegesen keresgél embereket, segítség reményében, ahogy én magam sem az a típus voltam, aki csak úgy bárkitől bármit kér. Épp ezért siettem, és száguldottam végig az úton, egyenesen az erdőnek a tisztásra emlékeztető részéig.
Amikor megláttam vegyes érzelmek hada lett úrrá rajtam, és ahogy könnyes tekintete enyémbe ütközött, szinte biztos lettem benne, hogy baj van, nem is kicsi. De fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, így magamhoz ölelve mondtam azt, ami legelőször eszembe jutott, még ha kicsit sablonos szöveg és kérdés is volt.
-Ez jó. azt hiszem.-mondom zavarodottan, mikor válaszol rá, hogy a kis társa, akit hallomásból tudtam, hogy vele van, él. Ez jó jel, legalábbis a vadászok szemszögéből, bár kétlem, hogy miatta borult volna ki ennyire. Végül is ő csak egy volt közülünk, és rajtam kívül nem igazán hiszem, hogy bárkivel össze akart volna valaha dolgozni.
Amikor a földre esik, automatikusan nyúlok utána és kezdem el megnyugtatni. Bár én és az együttérzés két világ voltunk, de komolynak tűnt a helyzet, így egyfajta törődés fellobbant bennem, pláne, hogy róla volt szó.
-Nyugi, biztos él, bárkiről is legyen szó.-kezdek neki, megfogva kezét, míg másik kezem felemeli a fejét, hogy szemébe nézhessek. -Mi történt? Mond el az egész történetet röviden, mert így nem tudok segíteni neked. -kérem vagy inkább kissé parancsoló hangon éreztetem vele, hogy igenis érdekel mi van vele, de ha így folytatja nem igen tudok hasznára lenni. Azt meg nehezen viselem, ha a környezetemben bárki a lelkét darabokra töri és kellek neki, hogy összeszedje, mert én nem értek ehhez. Én egy világba zártam ezt, elrejtettem magamban, és lenyeltem, mintha soha meg sem történt volna, de a múltam nem hagy békén, pláne, ha épp én vagyok az, aki szándékosan üldözi minden lépésével.
-Meg fogsz fázni. Másodszor pedig végy mély levegőket és próbálj meg megnyugodni. Úgy ver a szíved, hogy szinte én is hallom.-tanácsolom neki, mielőtt még rosszabbodna a helyzete, hisz ő maga ember, nem holmi természetfeletti, aki túléli a hideget és a szívinfarktust, ha a közelébe kerül, szinte nevetve öleli keblére.
Lassan felhúzom hát, és leültetem a motorom ülésére, kezébe adva egy zsebkendőt, és halovány mosollyal biztatva őt. Segíteni akarok neki, viszont félek ő is tudja jól, hogy meghallgatom és megteszem, amit tudok, de ha a lelkét akarja ápolni, nem vagyok megfelelő ember. Nem tehetek róla, ha mindenkit lemészárolnak körülöttem egy éjszaka alatt, valami megtörik bennem, és még ma sem tudom, hogy akkor éjszaka mi tört meg bennem. A hitem a világba, vagy a világ hite belém, hogy túlélő vagyok. De vadásztam a gyilkosokra, és én is egy lettem a gyilkosok közül, csak másik oldalról szemlélve. Nem akartam természetfelettiek hadának pusztulását, azokra sem támadtam, akik békés természetűek voltak, de szerettem megmutatni, hogy törékeny külsőm nem annyira törékeny természetet hordoz magában, mint amilyennek mindenki elsőre gondolna.
music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words: 476 [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 02, 2014 7:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to Laura
Fogalmam nem volt arról, hogy mi történt velem és kinek a hangja volt az, amit hallottam. Ismeretlen volt és én csak ostoba módon elismételtem azt, amit hallottam, de miként is hihettem azt, hogy semmi se fog történni?  Amennyire ügyes vagyok a vadászatba, annyira béna vagyok ebben az egész hóküszpókban. Egyszerűen nem értettem, hogy mit tettem, de nagyon reméltem, hogy nem öltem meg, de féltem.. Nagyon is féltem.. Megrémisztett az, hogy nem mozdult meg és olyanná vált, mint egy bábu. Kapkodva szedtem magamra a nadrágomat és az egyik ingét és minden szabad másodpercemben Laura-nak írtam, hogy jöjjön.
Sietve indultam el az erdő felé, ami egykoron a legjobb barátom volt, de most még se éreztem annak. Sötétnek tűnt és misztikusnak, mintha soha nem is ismertem volna igazán. Mintha csak erre várt volna, hogy az orrom alá dörgölje ezt. Csendesen álltam a fák árnyékában és próbáltam minél kevesebbet hadonászni a kezemmel, mert féltem, hogy még valakiben kárt fogok tenni. Hallottam a szél játékát a falevelekkel, mintha csak ki akarna nevetni és az orrom alá dörgölni azt, hogy semmit se tudok az életről és a világról. Igaza volt, de most nem is ez érdekelt, hanem saját magam. Talán őt se kellett volna idehívnom, de másra nem számíthattam. Alig, hogy megláttam őt sietve indultam elfelé, majd könnyes szemmel öleltem magamhoz. Ő az egyetlen személy, aki igazán ismer és tudja, hogy nem szoktam pityeregni, de most egy-két könnycsepp mégis végig szaladt az orcámon. Csendesen álltam ott és hagytam, hogy a szél kedvére játsszon a hajammal. Hallgattam közben őt és próbáltam közben összekapni magamat.
Kórházban van, de fel fog épülni. - mondtam sietve az egészet, mert valami miatt úgy éreztem, hogy még ez is eltörpül minden mellett. Figyeltem őt és fogalmam nem volt arról, hogy mit mondhatnék. Mit kellene tennem, vagy mondanom. Nem mutathatom meg az erőmet, mert a végén még őt is bántanám. Úgy érzem, hogy ez nem a természet ajándéka, hanem a pokol ajándéka. Soha nem kértem azt, hogy boszorkány legyek, de mégis az vagyok. - Azt hiszem megöltem... megöltem őt. - mondtam egyre jobban szakadozva és végül könnyekben törtem ki és a földre csúsztam le. Soha nem éreztem még ennyire gyengének magamat. Vagyis egyetlen egyszer, amikor a saját fiamat láttam meghalni. Talán én csak mindenkire veszélyt és pusztulást hozok... Talán én maga vagyok a halál egyik szele....
Ƹ̵̡  <3  ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
Mystic "not a little bit scary" Falls
Hobbi & foglalkozás :
✖ survive and killing
Humor :
szeretnéd megismerni



A poszt írója Laura C. Doyle
Elküldésének ideje Kedd Dec. 02, 2014 5:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Nyx & Laura
What the hell happened to you?
[You must be registered and logged in to see this image.]
Alighogy kinyitom a szemem, megszólal a telefonom, de ahelyett, hogy ránéznék, átfordulok a másik oldalamra. A pittyegés viszont egyre csak mondja a magáét, még végül a fejem is belefájdul szinte, és kénytelen, kelletlen a képernyőre nézek. Hosszú napokról nem beszélhetünk, inkább felesleges potya körökről újra és újra a harcban, hogy megtaláljam, ki végzett az összes fellelhető barátommal. Azt az egyet kivéve, akit a kiképzéssel töltött időben megismerkedtem. A hamvasszőke hajú lány mosolygós arca egyszerre sugározta felém minden mondatával, hogy bízhatok benne, és tett kételkedővé. Senki sem azért volt abban a táborban, hogy jól érezze magát. Mindenkit odavonzott valami, és mivel ő nem kérdezte, így én sem nyaggattam őt.
ahogy azonban elolvasom a rövid, de velős üzenetet, szinte gondolkodás nélkül vetem magam a fürdőbe és kapom össze magam annyira, hogy emberek közé merjek menni. A Nap, bár magasan jár, a sűrű felhőréteg el is takarja, a nap pontos időszaka szinte behatárolhatatlan. Felkapok hát egy farmert egy pulóvert és a kabátom, majd a motoroscsizmám és a bukósisakot a kezembe véve indulok a megbeszélt helyre, bár kicsit félek, hogy késni fogok.
Átszelem az utakat, míg végül az erdő szélére nem érek, és lekapva magamról a sisakot a motorom mellett ácsorogva körbe nem pillantok. De sehol senki. A távolból viszont egy felém közeledő szőke hajkorona felvillan a szürke időben, és tudom, hogy az más nem lehet, csak Nyx. Elmosolyodom, de mosolyom aggodalommal teli és kíváncsi egyben.
-Rég láttalak, de nem terveztem, hogy így sikerül összefutnom vele.-mondom, miután megölelem, de szinte érzem, ahogy a legkevésbé sincs abban a hangulatában, hogy ilyen formaságokra fecsérelje az idejét.
-Kérdezném, hogy minden rendben van e, de alapjáraton nem nézel ki jól, ami önmagában jót sem jelent. Mi történt?-érdeklődöm, bár tudom, hogy csak akkor fogja elmondani, ami történhetett vele, ha ő is úgy látja jónak, noha az üzenetéből ítélve ez nem volt kérdéses. Azt viszont tudtam, hogy segítséget nem igen szeret kérni, ahogy én sem, szóval a vészhelyzet tényleg vészhelyzet és nem vaklárma, ellenkező esetben felhívna, és vidám hangon szólna hozzám. Aztán kapcsolok.
-Nem arról volt szó, hogy kapsz egy társat? Hogy sikerült őt elhagynod?-fojtom belé a szót újabb kérdéssel, mire legyintek, hogy kezdje az elején, tudhatja, ha egyszerre sok mindent akarok megtudni, hajlamos vagyok többet kérdezni és belefojtani a másikba a választ.
music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words: 375 [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 10, 2014 10:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to enzo, my love


Ahelyett, hogy a másikat segítettük volna, hogy minden rendben lesz, inkább egymást bántottuk. A szavakkal is képes ölni az ember és mi pontosan ezt tettük, mint valami két idióta vadbarom, akik nincsenek tisztában a szavainak a súlyával. Pontosan tudtam, hogy ő is tudja azt amit mondok, de mintha még inkább az orra alá akartam volna dörgölni, hogy ő szenvedjen annyira, mint én vagy talán még jobban. Azt akartam, hogy érezzen még így is és segítsen nekem. Ne pedig ellökjön, de talán én is pont az ellenkezőjét váltottam ki, mint amit szerettem volna. Legalábbis a tettei és a szavai ezt igazolták.
Egyetlen szóval képes azt elérni, hogy még inkább úgy érezzem, hogy egy karót dőf a szívemre és szép lassan még egy darabg eltűnik. Porrá válik és szinte szerte foszlik.
Nem mondtam le rólad...- ejtem ki a szavakat úgy, mintha ekkor kiszállna minden erő belőlem. Talán pontosan ez fáj a legjobban, hogy így gondolja és nem is akar változtatni a dolgokon. Egyszerűen nem képes meglátni azt, amit érzek, ahogyan a szavai szinte felemésztenek és még inkább lángra kap a pokoltüze, ami a végén tényleg el fog nyelni. Miatta maradtak még érzéseim, miatta nem oltottam még ki egyetlen életet se, még ha olyan voltam, mint egy tébolyult személy, akitől rettegnie kell az itteni embereknek.
Szóval ez a célod, hogy a gyűlöletemet kivívd? Azt akarod, hogy még inkább szenvedjek? Mert akkor sikerrel jársz.. talán.. egy napon...- mondom neki komolyan, majd amikor megérzem a fadarabot a combomban, akkor az ajkamba harapok és nem mozdulok. Nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy még jobban szenvedni lásson. Hallgatom őt, de talán, amikor belém szúra azt a vackot, akkor volt az a pillanat, amikor végleg elveszített és úgy éreztem, hogy tényleg nem számítok már neki. Figyeltem ahogyan eltűnik, majd még utána kiáltottam.- Ne felejtsd el, hogy te voltál az, aki hátat fordított nekem és elsétált...- mondom egyre halkabban és újra könnyek lepik el az arcomat. Nagy nehezen kihúzom magamból, majd pedig végül a földre dobom. Egy darabig még ott maradok és utána csak elindulok az éjszakában. Magam sem tudom, hogy hova fogok menni vagy mit fogok tenni....

Ƹ̵̡ Köszönöm a játékot! <3 Ƹ̵̡ This World can't Tear Us Apart Ƹ̵̡ 467 Ƹ̵̡ ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 10, 2014 6:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Maggie & Enzo
[You must be registered and logged in to see this image.]

Persze, ugyan ott tartottunk, hol pár napja tartottunk. Csak akkor épp az volt a baj, hogy olyan helyeken jártam, ahol ő nem akarta, hogy járjak. De ez ahhoz képest olyan volt, mint amilyen ellentétben állt a hideg és a meleg. Lehet, hogy nem akartam neki ártani, de épp ezen az úton haladtam minden lépésemmel közelebb rúgtam a szakadékhoz, így viszont legalább továbbra is érzett valamit. Arra játszottam, hogy a gyűlöletébe kapaszkodjon, mert az is érzés, jobb, mint a többi, mint az önsanyargatás.
-Pontosan tudom, hogy így van. Nem kell rá sokat gondolnom, egyértelmű.-dünnyögöm, mintha nem is konkrétan neki szántam volna ezt a mondatot, inkább a magam megerősítésének.
Egy szó ragadta meg a gondolatát, amit kimondva talán fel sem fogtam. gy lett volna? Ennyi idő alatt elérte volna, hogy mindent, amibe energiát fektettem, ami életben tartott évtizedekig, ennyi idő alatt megszűnt volna bennem létezni. Nem lehetetlen. Megfeszült állkapoccsal nézek rá, de szememben ott van minden, amit látni akar. az, hogy én sem jelenteném ki ezt ilyen konkrétan, mégis kezdem ezt érezni, így kételyeket hozott létre a gondolat.
-Nem tudom...-nézek szembe az igazsággal és vele is, míg egyszerűen ki nem fordul még jobban magából, én mégsem mozdulok, csak várok. Figyelem a kiejtett szavakat, mozdulatait, és érzem, hogy kezdem azt elérni, ami a gyűlöletnek jár nem feltétlen a jobbik oldala, ami túlélésre sarkall.
-Az első nehézség után?-kérdezek vissza, összevont szemöldökkel.-Neked ez az első nehézség? Hetven év nehézsége után szembe néztem azzal, aki életben tartott. Erre az első nehézség láttán Te nem, hogy bíznál bennem, de még hagyod is, hogy azzal szembesüljek, hogy rég lemondtál róla, hogy visszakapj. És ezek nem csak évek, hanem pár nap.-emelem fel én is a hangom és minden érzelmet mellőzök közben. Rideg vagyok, mintha nem is számítana, amit a másik mond.
-Semmivel, amíg nem jössz rá, hogy igazam van.-hagyom ennyiben, és fordulok el tőle, s elindulok az erdő sűrűbb része felé.
Egy fadarab suhan felém, és akad meg bennem, de nem érzek semmit, mintha ott se lenne. Ennek ellenére figyelem, ahogy még jobban belém döfi, talán még egy másodpercre el is mosolyodom.
-Ha nem tenném, kinek lenne jobb? Kifordultál magadból, nem ismerek rá, de ha engem gyűlölsz, akkor legalább érzel még valamit. Ezt viszont nem érzem. Szellem vagyok, emlékszel?-húzom ki a karót, és egy meggondolatlan mozdulattal combjába vágom.-Ha ennyire nem tudsz kiállni értem, akkor jobb, ha nem is pazarolod rám a jövőben sem az időd. Majd szólj, ha hajlandó vagy úgy viselkedni, mint egy normális ember. Mint a nő, akit szeretek, és nem pedig, annak a tükörképe.-nézek még rá még egyszer, majd elfordulok, és végleg eltűnök a fák között. Szellemként sokat nem tehetek érte, de ha nem távoznék, minden bizonnyal megölném magamat is a szavaimmal.

•• Words: 447 •• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] ••Note:  :mer:
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 09, 2014 9:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to enzo, my love


Minél inkább tovább állt itt és nézett engem, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy a falnak beszélek. Egyszerűen mintha nem lenne képes megérteni azt, amit érzek és mintha nem látná azt, hogy a szavai nem megnyugtattak, hanem sokkal inkább az a bizonyos pont felé lök. Az a pont felé, amikor már úgy érzed, hogy legszívesebben meghalnál, vagy bármit megtennél azért, hogy ne érezd a mellkasodat és  szívedet mardosó pokol tűzét. Nem akart elmúlni, hanem sokkal inkább egyre nagyobb lett a fájdalom és a mardosó érzés, ami szép lassan belülről elkezdett minden érzésemet felfalni, elnyomni egy bizonyos irányba.
Arra nem gondoltál, hogy miattad van ez az egész? Miattad érzek így? - kérdeztem tőle könnyekkel küzdve és azzal, hogy nehogy elmenjen a hangom. Pedig egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a torkomon akad a szó, hiszen egyre nehezebb volt beszélnem is.
Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy így beszéljem velem és így viselkedjen. Mintha egyszerűen megvetne és azt akarná, hogy tovább szenvedjek a pokol bugyraiban. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha most helyben leszúrna és megölne, mert akkor legalább nem érezném ezt a mardosó kínt és tehetetlenséget, amit szintén miatta érzek. Ő nem engedi, hogy segítsek neki... Ő miatta tudtam életben maradni, de ezt  ő miért nem látja? Miért nem tudja megérteni, hogy elvesztem?!
Szerettél? - kérdeztem visszadöbbenten, mintha a többi szavát meg se hallottam volna. Olyan volt, mintha egy vonat száguldott volna át rajtam, vagy egy hangszer vagy egy mázsás súly szakadt volna rám, ami még inkább ki akarna lapítani. Próbálom vissza fogni magam, hogy ne okozzak még több kárt, de nem megy. Ez az egy szó jelenik meg újra és újra a gondolataim között. - Szóval ennyi volt? Ennyit jelentettem csak számodra, hogy az első nehézség után feladod és inkább a pokol karmai közé taszítasz? - kérdeztem tőle minden érzelem nélkül. Miért kellene kimutatnom az érzelmeit, miért kellene éreznem, ha őt egyáltalán nem érdekli a dolog?! Nem érdekli az, hogy mit is érzek?
Nem kell okítanod. Pontosan tudom, hogy szétesnék.. De mivel jobb érezni, ha még te is belém döfőt a késeket? - kérdeztem tőle komolyan és egy apró kíváncsiság is megjelent a tekintetemben. Mit vár? Azt, hogy a szavai le fognak peregni rólam?! Akkor nagyon nem ismer, hiszen ha igazán ismerne, akkor tudnia kellene, hogy minden egyes szava egy újabb döfést jelent, egy újabb karóba húzást a szívemben.
Nem értettem, hogy miért viselkedik így, miért nem hallja meg a halk segély kiáltásomat, ami érte szól. Ami azért szól, hogy reményt adjon és ne pedig elvegyen. Figyeltem az egyre távolodó alakját, majd magad se értve felkaptam egy fadarabot és telibe eltaláltam vele. Tudtam jól, hogy nem érzi a fájdalmat, maximum a szíve és az egója törhet darabokra. Amilyen gyorsan tudtam előtte teremtem és minden érzelem nélkül néztem rá.
Milyen érzés? - kérdeztem tőle dühösen. - Milyen érzés az, hogy az a személy tűz karóra, akit mindennél jobban szerettél? - kérdeztem még mindig egyre ingerültebben. - Nekem pontosan ugyan olyan érzés, ahogyan összezúzod a szívemet. - s azzal még egyet fordítottam is a karón, ami benne állt, majd pedig elengedve őt léptem hátra kettő és próbáltam értelmet találni arra, hogy miért ne kapcsolja ki, ha ő már eleve lemondott rólam.


Ƹ̵̡  <3 Ƹ̵̡ This World can't Tear Us Apart Ƹ̵̡ 467 Ƹ̵̡ ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Nov. 09, 2014 11:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Maggie & Enzo
[You must be registered and logged in to see this image.]

Figyelem, ahogy előtör belőle minden gondolata, amit az általam mondott szavak váltanak ki belőle, de mintha meg se hallanám. Egyenesen azon kapom magam, hogy figyelem, ahogy szája jár, meg se hallva a kimondott szavakat, értelmetlen üresség kerít hatalmába, ahogy rá kell döbbennem, ő kifordult magából, s szinte feladta. Képtelen vagyok már úgy nézni rá, ahogy eddig, mintha egy perc alatt elérte volna, hogy soha többé ne bírjak ránézni, mintha undor jelenne meg bennem, ha rá gondolok. Ez inkább kényszeres, hogy ne akarjam sajnálni, most ne, inkább megpróbáljam észhez téríteni, még ha nem is fog sikerülni, ha ilyen hozzáállása van, és nem akar hinni benne, hogy van remény.
-Hidd el, hogy ez nem így van. Te soha nem voltál vámpír igazán, mindig erősebb volt az emberséged, de ahogy látom, a kitartásod elmúlt létezni is.-hangomban minden szeretet mellőzök, egyszerűen úgy szólok hozzá, mintha egy idegen lenne, mintha soha nem ismertem volna. De arcára pillantva pont ezt az érzést kapom vissza.
Amit mondok neki, szívemből szóló igazság, még ha ezzel csak tovább rontok is a helyzeten, talán így legalább a gyűlölet érzése a földön fogja tartani, míg ha kedves szavakat mondanék, magát emésztené tovább. Így lenyelem, amit mond, és maszkot öltve kezdem el a vámpírként létrejövő, érzéketlen és idegesítően őszinte felem előtérbe helyezni.
-Rád nézek, de pontosan azt látom, amit mondtam. De jó, inkább üvölts velem, mint létezz bármiféle érzés nélkül. Viszont amit most mondok jegyezd meg jól: mindig szerettelek, de nem fogok olyanért bocsánatot kérni, amit csak te nem ismersz be, és amiért te nem vagy képes hinni és bízni bennem.-szólalok meg, mikor már elküldött volna, és figyelem, ahogy a földre zuhan. De még csak arra se méltattam, hogy mellé térdeljek, hogy segítsek neki, inkább hátat fordítok neki, és tekintetem a magasba emelem.
-Azért vagyok itt, mert ha nem lennék, akkor saját magad ölnéd meg. De vak vagy, ha nem ismered be, hogy szétesel érzések nélkül. Pedig a felé közeledsz.-nézek le rá újra, állkapcsom megfeszül, ahogy próbálom legyőzni önmagam, hogy felsegítsem a földről, hogy mellé guggoljak.
Emlékeztetnem kell magam, hogy nem volt mindig ilyen, és talán még ott van benne valahol, de tényleg úgy érzem, hogy valami bennem is megváltozott, ahogy láttam, hogy ő feladta.
-Eltakarodhatok, de akkor élj együtt azzal is, hogy nem csak te adtad fel, de te érted is el, hogy vissza se akarjak nézni.-indulok el a fák között, elfordulva tőle, és csendes magányomban folytatva utam a semmibe. Két világ között ragadni egy olyan helyen, ahol nem látod az út végén pislogó fényt, felesleges harcolnod, ha nincs miért.

•• Words: 420•• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] ••Note:  :mer:
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 08, 2014 7:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to enzo, my love


Talán emlékszem rá és az mit változtat mindenen? Nem fog eltűnni ez a tátongó űr és nem fog tova illanni a pokol összes tüze se a mellkasomból, a lényemet nem fogja szabadjára engedni! - mondtam neki szinte üvöltve és nem értettem, hogy miért. Sokszor tettem azt, amit helyesnek láttam, de most már magam sem tudtam, hogy mi a helyes és mi nem. Emlékszek egy mesére. Alice csodaországban. Abban a lány is eltévedt, de neki voltak segítői és végül ő felébredt, s az egész csak egy álom volt. De minden egyes perc elteltével pontosan tudtam, hogy ez nem állom. Ez a rideg valóság. -Én miért lennék más? Nekem is vannak érzéseim, mint nekik! - mondtam egyre dühösebben és egyre inkább úgy éreztem, hogy még talán jobb is, hogy most ebben a pillanatban szellem, mert a végén még kárt tennék benne testileg. Minden egyes szava egy újabb tű, kés volt a szívemben és egyre jobban kezdek összetörni, miközben a maradék emberségem pedig szép lassan kezdett elpárologni. Mintha ő maga ölné ki belőlem azt, ami még itt tartott. Ami miatt még képes voltam érezni, még ha rohadtul is fájt és meggyötörte minden apró részemet. Fél ember lettem volna? Nem! Inkább kezdtem halott lenni, akinek már nincs mit veszteni, mert elveszett mindent... mindent ...
Én csak annyit kértem, hogy vigyázz magadra! Ennyit és nem többet te istenverte idióta. - közben még felé is lendítettem a karomat, majd pedig hamarosan újra visszahullott mellém. Éreztem, amint a könnyek újra megerednek és versenyt futva végig szaladnak az arcomon. Közben a gyomrom újra és újra görcsbe rándult a fájdalomtól és éreztem, amint a lábam egyre inkább kezdi megadni magát. A szavai szinte mindenre képesek voltak, de legfőképpen arra, hogy még inkább kifacsarjanak és megöljenek.
Feladtam? - kérdeztem tőle szinte üvöltve, majd pedig közelebb léptem hozzá. - Nézz rám! Mit látsz? -kérdeztem még mindig szinte üvöltve - Ha elvesztettél volna, mindent akkor nem így néznék ki! Nem lennének érzéseim te fajankó, önelégült vadbarom!! Még mindig szeretlek, még ha ez neked nem is tűnik fel!! -  mondtam az arcába üvöltve és éreztem, amint a lényem darabjai is kiszakadnak belőlem minden egyes szóval, majd pedig ellöktem magamtól. - Takarodj! Tűnj el! Ha nincs már semmid, akkor minek vagy még itt?! - nem bírtam türtőztetni magamat, hiszen a szavai szinte csak azt erősítették meg bennem, hogy lehet érzelmek nélkül jobb lenne. Pedig csakis miatta küzdöttem ez a gondolat ellen. A kezem az arcomra siklott és próbáltam letörölni a könnyeimet, majd pedig végül a hasamon állapodott meg és éreztem, amint szép lassan a lábaim is megadják magukat. Megtörve és meggyötörve estem a földre, miközben a könnyeim szinte nem akartak szűnni.. Szeretem őt és ő az, aki miatt még mindig vannak érzéseim. Miért nem látja ezt? Miért nem látja azt, hogy szükségem van rá, illetve hogy minden szavával szinte megöl?


Ƹ̵̡  <3 Ƹ̵̡ This World can't Tear Us Apart Ƹ̵̡ 467 Ƹ̵̡ ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 08, 2014 6:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Maggie & Enzo
[You must be registered and logged in to see this image.]

Hogy is gondolhattam, hogy hallgatni fog rám, hogy olyan könnyen megpróbálja magát hatásosan álltatni, ahogy nekem sikerült. Sikerült, mert ha egy valamit megtanultam hetven év alatt kezelni, az az volt, hogy a remény az egyetlen, ami mindig ott van, még ha lángja csak halovány pislákolás is a messzi sötétségben. De pislogott, és ez volt a lényeg.
Ahogy eltűnt mellőlem, úgy éreztem meg, hogy valami nincs rendben, és hívhatjuk ezt hetedig érzéknek, vagy a szellemen ragadt vámpír képességnek, a lényegen nem sokat változtatott. Pontosan tudtam, hogy képtelen lesz túllépni a tényen, hogy úgy láthat, hogy igazából nem vagyok ott mellette, de próbáltam elhitetni magammal is, hogy képes lesz rá. És tudtam, hogy ugyan ezt teszi ő is, de nem gondoltam volna, hogy pár óra alatt meggondolja magát, és máris épp az ellenkezőjét teszi mindannak, amit kértem tőle.
-Talán emlékezhetnél rá, hogy én vagyok ilyen, vagyis voltam, és nem te. Te jobb szeretted a tasakokat, még ha azokat is csak az éhség miatt nyomtad le a torkodon.-reagálok arra, amit mond, de szinte idegennek tűnik, hiába ugyan az az ismerős pillantás, mintha most minden kihalt volna belőle, egyszerűen üvegesen, könnytől csillogó szemek, semmi több. -Lehet, hogy minden vámpír, de te nem.-mutatok a lényegre, az általánosításom meghazudtolva, de valahol legbelül tudnia kellett, hogy még igazam van. Ha csak egy kis része is maradt, ami képes rá, hogy még így is lássa tisztán a helyzetet, akkor az a rész még kapaszkodik az általa felállított elvekhez.
Szinte neki esek, de nem igazán érzem, hogy nincs hozzá jogom, legalábbis akkor nem lenne, ha értelmes gondolatokat tudna magáénak, ehelyett viszont értelmetlen mód kifordult magából.
Szavai nem igazán hatnak rám, szinte meg se hallom, amit mond, igazából pedig rá kell jönnöm, nem is akarom megérteni amit mond, inkább megpróbálnám felnyitni a szemét.
-Valóban nem olyan?-kérdezem, amikor már előtte állok, és próbálok hatni rá, de eddig kudarcot vallok, és olyan, mintha a falnak beszélnék. -Szellem vagyok, aki nem érez a külvilágból igazából semmit. Te pedig ahelyett, hogy hinnél bennem önpusztító hadjáratba kezdesz, mintha ez megoldást nyújtana bármire is. De rád sem ismerek.-jelentem ki erőteljes hangon, elengedve őt, hátrébb lépve tőle, és igyekszem hidegvérem megőrizni, de pontosan tudom, hogy arcomra kiül a kétségbeesés, hogy talán épp most sikerül elvesztenem őt is...
Hátrébb lépve figyelem arcát, próbálok keresni valami kapaszkodót, de mintha minden elveszne, mintha az a reményfoszlány kiégni látszana, mintha soha sem lett volna ott.
-Harcolni akartam valamiért, és mindig is gy tettem, de nem maradt semmink, és lehet, hogy erről én tehetek, de én soha nem adtam volna fel mindent olyan könnyen, ahogy te tetted.-nézek rá, tekintetem pedig pont azt sugallja, amit mondok. Semmi mást nem érzek most iránta, csak csalódottságot és ürességet, ahogy látom, hogy ennyire megváltozott. És azt hiszem, hogy ezt teljesen jogosan érezhetem én is, és most az egyszer fel kell emelkednem azon, hogy magam okoljam.

•• Words: 469•• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] ••Note:  :mer:
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 08, 2014 4:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to enzo, my love


Már magam se tudom, hogy mit akartam volna jobban tudni, hogy mit tenne Enzo vagy mit tennék én normális állapotban.. Az volt a baj, hogy pontosan tudtam, hogy Enzo mit tenne és azt, hogy én mit tennék, de egyszerűen egyiknek se tudtam volna eleget tenni. Soha nem éreztem még ilyet, mint most. Azt hittem, hogy az átváltozásomkor már megtapasztaltam azt, hogy milyen is a pokol tűzében égni és érezni a vér utáni vágyat, de azt kell mondanom, hogy ehhez képest az piskóta volt. Úgy éreztem, hogy a világ már nem színes, se nem fekete és fehér. Egyszerűen csak fekete és pokol keze mindenhova elér. Ha nem kaphat meg téged, hogy a bugyraiban őrizhessen, akkor feljön érted és az életedet teszi pokollá. Nem akartam ezt. Eleinte küzdeni akartam, de Enzo szavai újra és újra ott motoszkáltak a fejemben. Nem akarta, hogy segítsek neki. Mi van akkor, ha ő se hisz abban, hogy visszatérhet és ezért nem akarja, hogy segítsek neki? Mi van akkor, ha egyszerűen csak tovább akar lépni. Nem-Nem az nem lehet, hiszen akkor nem történtek volna úgy a dolgok a halála előtti estén. Láttam a szemében  vágyat, amit a szerelem fűtött úgymond. Szeretnie kell, de vajon ez a tudat elegendő ahhoz, hogy minden bennem tomboló vágynak ellenálljak? Megtudjam fékezni a bennem kavargó vihart, dühöt. Hiszen elvették mindenemet. Megsemmisítettek és erre mosolyogva kellene tűrnöm azt, hogy másik mennyire boldogok? Talán a régi és a normális Maggie ezt tenné, de szép lassan úgy érzem, hogy a vámpírság még se annyira mesés, mint ahogyan eddig azt hittem. Az érzéseim túl erősek és már magam sem tudom, hogy képes vagyok uralni őket. Félek, hogy győzni fognak és nem is tévedtem sokat, hiszen pár pillanat múlva már egy férfi nyakára tapadok úgy, mint egy éhes csecsemő tapadt édesanyja kebleire. Érzem a vérének a mámorító ízét, de nem túl sokáig élvezhetem, hiszen valaki megzavar és legfőképpen az a személy jelenik meg előttem, aki miatt ezt a sok fájdalmat érzem.
Talán mindig is ilyen voltam... És most miattad elrohant a vacsorám. - mondom neki minden érzelem nélkül, de vajon tényleg ennyire érzéketlen lennék? Nem! Egyszerűen csak nem akarom a közelemben tudni, mert szép lassan úgy érzem, hogy összetörök és soha többé nem lesz visszaút. A sötétség értem jön és magával ránt. A szavaival pedig újabb és újabb tört forgat meg a szívemben. Mintha már nem tört volna össze elégé. Mintha nem miatta éreznék így. - Talán neked volt igazad. Talán minden vámpír ilyen. - mondom neki ridegen és minden érzelem nélkül, mintha már semmit se éreznék. Mintha elkésett volna, de amikor az államhoz nyúl és a szemembe néz, akkor úgy érzem, hogy milliónyi darabra hullok szét. Érzem, amint egy könnycsepp végig folyik az arcomon.... Elvesztem nélküle. Csakis miattam tudtam megőrizni az emberi énemet. Majd pár másodperc után kirántom a fejemet a kezei közül, mert pontosan tudom, hogy igaza van és emiatt még jobban fáj minden porcikám. Sietve letörlöm a könnyeimet és nem akarok ott lenni. Elindulnék, de hirtelen előttem áll. - Szerinted nekem könnyű ez az egész? Szerinted ez könnyebb, mint amiken eddig túl éltem? Ez nem olyan, mint amikor kísérleteznek rajtad. Olyan, mint amikor kitépik a szívedet és milliónyi darabra szétzúzzák. - mondtam neki sietve és közben újra rápillantottam. Elhiszem, hogy nem könnyű neki, de talán neki kellene a legjobban megértenie, hogy miért is fordultam ki önmagamból ennyire.


Ƹ̵̡  <3 Ƹ̵̡ This World can't Tear Us Apart Ƹ̵̡ 555 Ƹ̵̡ ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 08, 2014 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


Maggie & Enzo
[You must be registered and logged in to see this image.]

Az egyik percben még ébren vagyok, a következőben pedig már alszom, holott tudtam jól, hogy nem tehetném ezt. Nem, mert mire felébredek, pont azon kapom magam, amitől tartottam, és az engem körülvevő szoba üressége nem segít a helyzeten. Tudhattam volna, hogy nem fogja bírni ezt az egészet, ismerhettem volna ennyire. Most mégis olybá tűnt, bármit teszek vagy mondok, szellem létem mellé semmi haszna nincs, ahogy nekem sincs jelen pillanatban. Feltápászkodva jártam körbe a házat, de mivel senkit nem láttam, jobbnak láttam nyomokat keresni és elindulni Maggie után. Persze, ha tudtam volna, merre keressem, jobb lett volna...
Napok telhettek el, magam sem tudom pontosan hány, de tudtam, ha nem találom meg minél előbb, akkor olyasmiket tesz majd, amiket normális esetben elítélne. Hogy is gondolhattam, hogy úgy tesz, ahogy mondom, mikor régen is képtelen volt erre? Annak idején legalább nem volt semmi, ami akadályozhatta volna azt, hogy önmaga maradhasson, még mellettem is. Most viszont vámpír, érzelmei pedig minden bizonnyal nyakába zuhantak, én pedig magam okolhattam ezért. Csak is magam.
Az erdőben bolyongva figyelmes lettem lábnyomokra, és követni kezdtem őket. A távolban már hallottam, ahogy valaki ellenkezni próbál valami vagy valaki ellen. Ez nem jelentett jót, s ahogy közelebb értem, úgy lepődtem meg és egyszerre kezdett el még a bűntudat is még jobban mardosni.
Halkan megszólalok, majd közelebb lépek hozzá, és ahogy elengedi a szerencsétlent, úgy taszítok rajta egyet, hogy haladjon tovább, mielőtt vége lenne. Bár ellenkező esetben én sem hagytam volna, hogy elrohanjon, de Maggie nem olyan volt, mint én, és nem is lehetett olyan. Majd észbe kapok, hogy nem is láthatott, így megjelenek előtte, a semmiből, szinte az orra előtt.
-Ez nem te vagy.-szólalok meg, de hangomban undor és megvetés jellegzetes hangjai jelennek meg, ahogy arcomra ez kiül az értetlenségem mellé.-Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire nehezedre esik hinni benne, hogy visszafordítható még ez az egész. Nézz magadra. Kifordultál magadból, a saját tükörképed se ismerne rád.-nyúlok álla alá, hogy szemébe nézhessek, de szorításom súlyát minden bizonnyal ő nem érzékelheti. -Hetven évet bírtam ki, kínzások és szenvedés közepedet. Túléltem, ahogy te is. Erre te feladod a reményt és úgy csinálsz, mintha neked ez lenne a normális viselkedés?-mérem végig, tekintetem újra az ő könnyes szemébe mered, de nem ismerek rá arra, akit szerettem és szeretek is. Mintha nem is ő lenne. És szinte biztos vagyok, hogy Ő nem Maggie, még csak az árnyéka sem...

•• Words: 388 •• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] ••Note:  :mer:
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 08, 2014 3:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


to enzo, my love

Mennyi ideje annak, hogy megtudtam azt, hogy meghalt? Talán pár napja, vagy több hete vagy esetleg azóta már egy hónap is eltelt? őszintén fogalmam sincsen, mert úgy érzem, mintha megállt volna az idő és újra, meg újra ugyanazt a kínt kéne átélnem. Az egész olyan, mintha a földi pokol lángjai újra és újra égetnék a bőrömet és nem akarna elengedni. Nem tudom, hogy miért kellett így történnie, amikor nem volt semmi nagy kívánságom, csak az, hogy végre vele lehessek, hiszen számomra nem a ház, nem a drága ékszereke vagy hasonlók jelentették a boldogságot, hanem azt, hogy minden este mellette hajthatom álomra a fejemet, a karjai között és mellette ébredhetek hozzábújva. Esetleg a gyengéd érintéseire, vagy apró csókjaira. Mégis elvették ezt tőlem. Nem kértem, hogy vámpír legyek, de ha már így alakultak a dolgok, akkor őt kívántam minden egyes nap. Meg is kaptam, de most hirtelen olyan, mintha szertefoszlana. Tisztán emlékszem, hogy milyen boldog voltam amikor mentem haza, majd eddig milyen érzés volt megtudni az igazat.
Régóta bolyongok, hiszen azóta haza se mentem. Nem... Egyszerűen nem ment, hiszen minden ráemlékeztette és úgy érzem ott hamarosan megörülnék, nem mintha most jobb lenne a helyzet. Talán, ha kikapcsolnám az érzéseimet, akkor nem érezném ezt a mardosó fájdalmat, ami minden egyes szívdobbanásnál, minden egyes levegővétellel egyre szörnyűbb lesz. Nem akarom ezt érezni és azt se tudom, hogy mit keresek itt.
Körbe pillantok és ekkor jövök rá, hogy már megint itt vagyok. Az erdőben. Majd hamarosan pedig megérzem valakinek a vérének az illatát. Nem-Nem.. próbálom visszatartani az igazi énemet, azt a ragadozott, akinek ez a napszak a legkedvezőbb. Hiszen minden ragadozó az estét szereti és talán Enzo-nak is igaza volt, hogy én is egy vagyok közölük. Nem vagyok olyan ártatlan és jó, mint amilyennek én gondoltam magamat. Pár pillanat múlva már a férfi mögött állok és mosolyogva pillantok rá, majd mit sem törődve vele egyszerűen az ajkaimat a nyakára tapasztom. Érzem, amint a vére szép lassan átjárja az egész lényemet. Egy jól eső sóhaj szökik fel a torkomon, hiszen már napok óta nem ette vagyis azóta, hogy megtudtam a hírt. Mennyi idő is telhetett el? Hmm..most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre valami mennyi dologból is kijut nekem. Egyre erősebben tartom a férfit és nem eresztem. Többet és többet akarok, majd hirtelen valaki megszólalt és szinte ijedtemben fordulok meg. Érzem, amint a vércseppek végig folynak az arcomon, de nem mozdulok meg.
Enzo? - kérdezem hitetlenkedve, majd egy kisebb csalódót sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor hallom az előbbi áldozatom éppen most oldott nyúlcipőt.


Ƹ̵̡  <3 Ƹ̵̡ This World can't Tear Us Apart Ƹ̵̡ 422 Ƹ̵̡ ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Szept. 30, 2014 12:27 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next

folytatás itt!
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Keresem :
Bojana Dawson Němec (megtalálva)
Tartózkodási hely :
Mystic Falls/Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
Tanuló
Humor :
Szarkasztikus



A poszt írója Theodore Ray
Elküldésének ideje Vas. Szept. 28, 2014 12:25 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next

Nekem nagyon sokáig nem segített senki, e ennek ellenére én ezt nem úgy fogtam fel, hogy akkor én se nyújtok segítséget azoknak akik rászorulnak. Inkább pontosan ellenkezőleg. Sok embernek segítettem életemben bár a legtöbb esetben nem kaptam vissza a segítséget, amikor szükségem lett volna rá. Az más kérdés, hogy nem is nagyon tartottam rá igényt az alaptermészetemnél fogva. Legtöbb esetben szívesen és önként segítettem, de sajnos sokszor volt olyan főleg a gimi alatt, amikor a segítség annyira nem volt önkéntes jellegű és nem is szívesen tettem, mint például Bori és a baráti köre esetében. Ennek ellenére azt is megcsináltam hisz sok választásom nagyon nem volt. Épp ezért hiába voltam egy segítőkés ember, akivel könnyű volt kijönni mindig is zárkózott maradtam és senkinek sem nyíltam meg, mert egyetlen ember sem akadt a környezetemben, akire rá mertem volna bízni a titkaimat, az érzéseimet...És, bár próbáltam mindent ésszel felérni, feldolgozni és lerendezni magamban szívem azért nekem is volt. Mindenki volt már szerelmes életében 1-2 alkalommal így én is, de ez még sose talált viszonzásra és ezért mindig csak jobban elkeseredtem és még jobban elzárkóztam az ilyesmitől főleg miután már nem voltam ember többé. Úgy voltam, hogy ha még ember alakban sem tudtak így elfogadni amilyen voltam szörnyként még kevesebb vagy leginkább semmilyen esélyem se lesz rá, hogy bárki a párjának fogadjon, és ha még lehetséges, akkor ezek után még jobban magamba fordultam. Kendra hozott változást az életemben. Ha nem is volt egyszerű, de neki végül életemben talán először teljesen megnyíltam és elmondtam mindent, ami valaha a szívemet nyomta vagy még ma is kínoz. Bori is közel került hozzám, de koránt sem annyira, mint Kendra. Mellette sose éreztem azt a kényszerűséget, hogy csak azért vagyok vele, mert Ő is olyan, mint én. Egyáltalán nem, Őt tényleg kedveltem, megbíztam benne, fontos volt nekem. Nála jobb barátra sose lett volna és sose lesz szükségem, bár néha kezdem úgy érezni, hogy kezd számomra barátnál több lenni...
Egy ideig a viszontlátás örömének érzését elnyomta bennem a passzív elfojtott félelem, hogy mi lesz, ha Kendra nem bocsátja meg nekem, hogy eltűntem hónapokra miután hibriddé váltam se szót, se üzenetet nem hagyva magam után. Most, hogy végre újra rátaláltam féltem tőle, hogy a múltbéli hibám miatt el fog taszítani magától és ismét teljesen magamra leszek utalva, akárcsak az elmúlt időszakban. De nem. Egyre inkább úgy tűnt, hogy nem dühös rám, megérti, hogy egy időre távol kellett tőle lennem és képes lesz túllépni a dolgon, még arra is hajlandó, hogy elfogadjon úgy, amivé lettem és minden a régi legyen közöttünk. Be kell vallanom, hogy kevés dologra vágytam most jobban ennél. - Tévedés.Régen is voltak hasonló bölcsnek mondható megnyilatkozásaid. - felelek neki egy finom mosollyal, ahogy rám kacsint. amikor nagy nehezen végül bevallotta, hogy volt egy időszak, amikor halott volt, de nem nézett nemhogy a szemembe, de rám se, nem tudtam eldönteni, hogy miért teszi ezt. Talán azért, hogy ne lássam benne a vád apró szikráit, amitől csak még erősebb lenne a bűntudatom? Vagy esetleg szégyelli, hogy ilyen helyzetbe sodorta magát miután eltűntem, holott annyiszor megígértettem vele, hogy vigyázni fog magára és nem másik bele semmilyen hülyeségbe, vagy olyan helyzetbe, amiből Ő nem jöhet ki győztesen. Nem tudom, de most talán még jobban féltem, mint korábban. De sehogy sem tudtam elűzni magamtól a gondolatot, hogy ez az egész az én hibám, mert nem voltam ott, hogy még időben megpróbáljam őt észhez téríteni. Hallgatom a légzését, amit próbál kontrollálni mégis mintha csak zihálna és nem kapna levegőt, mintha megint a sírás kerülgetné. Az igazság az, hogy ha valamit, hát ezt teljesen meg tudom érteni hisz ezt ép ésszel nagyon nehéz feldolgozni. Meghalsz és visszatérsz, de nagyon nehéz már utána ugyanolyannak lenned, mint amilyen voltál előtte. De Kendra erős lány és bízok benne, hogy a segítségemmel talán képes lesz visszatalálni a régi önmagához. - Persze. Ahogy szeretnéd. - felelek neki egy biztató mosollyal. Eszem ágában sincs siettetni őt egy ilyen beszámolóval kapcsolatban. Tudok várni amíg magától bevallja azt, ami történt vele és ha engedi próbálok, majd neki segíteni abban, hogy feldolgozza ezt az egészet. Nem akarom, hogy most mikor végre kicsit kezd feloldani a feszültség közöttünk, körülöttünk egy ilyen kényszerített vallomással elrontsak mindent. Nem, majd ha Ő is úgy érzi, hogy képes lesz róla beszélni.
- Jólvan, köszönöm. - mondom neki egy fél-mosollyal. Látom a reakcióján, hogy nem tetszik neki a dolog hisz Kendra alkalmaként elég heves és harcias tud lenni, főleg ha olyasvalakiről van szó ,aki közel áll hozzá és reményeim szerint én ebbe a kategóriába tartozom bele, de egyszer már meghalt és nem akarom, hogy ismét ez történjen vele. Azt egyszerűen nem bírnám elviselni. Persze Bojana-nál is vannak még sokkal-sokkal veszélyesebb lények, személyek, de Kendra-nal Ő is erősebb, sőt talán még nálam is és ez éppen elég nekem, hogy óvjam Kendra-t bármilyen konfrontációtól ami Bori-val kapcsolatos. - Azért, mert nagyon fontos vagy nekem. - vallom be végül neki őszinte hangon a szemeibe nézve. - És, mert ha még egyszer el kéne, hogy veszítselek abba szerintem belepusztulnék. - teszem hozzá kicsit elvörösödve, és jelenleg tényleg így érzem. Kendra-t soha senki és semmi nem tudná pótolni és nélküle az életem pont olyan sivár és semmit érő lenne, mint az elmúlt hónapok során.
A szavai hallatára finoman elmosolyodtam, ahogy az erdőben sétáltam vele. Persze általában azért jobb fizikai állapotban voltunk, mint jelenleg, de nem számít most is úgy érzem, hogy nagyon jól elvagyunk itt kettesben akárcsak a régi időkben. É igaz, hogy Kendra majdnem 5 évvel idősebb, mint én, de valamiért én általában azért komolyabb voltam, mint Ő. És nem is vártam el azt, hogy komolykodjon, hisz az enyém úgy érzem sokszor bőven elég volt kettőnknek is. - Tégy hát úgy. - válaszolok neki, még mindig szelíd mosollyal az arcomon. Biztos vagyok benne, hogy nem bánom meg akármit is talál ki. Kendra mindig is elég kreatív volt az ilyesmiben épp ezért úgy érzem, hogy most is teljesen nyugodtan rábízhatom magamat. - Hmmm. Csábító ajánlat. - felelek röviden elgondolkodva. - De azt hiszem, mégiscsak inkább rád bízom magamat. - felelek felhúzott szemöldökkel. - Kíváncsi vagyok, hogy szerinted mit érdemlek a helyes válaszért. - csapom még hozzá az előzőekhez kicsit játékos hangon. Úgy éreztem, hogy lassanként kezdek kicsit feloldani akárcsak régen, amikor még vérfarkasként jártam vele ide az erdőbe. Hallom az éjjeli állatok neszezését, a susogást, ahogy a fák lombját rezegteti a finom szellő, ami minket is körbe jár. Hiába, tényleg nagyon jó érzés itt lenni így, hogy csak mi vagyunk ketten és senki más. Épp ezért osztoztam Kendra azon véleményén, hogy jó lenne még egy kicsit maradni. Amúgy sem hiszem, hogy jelen állapotunkban a friss levegő megárthat nekünk. - Örülök, hogy örülsz. - felelek egy széles mosollyal, és ahogy a kezeivel egy kicsit finoman megtámaszkodik a mellkasomon érzem, hogy a bizsergető érzés ismét szétáramlik bennem. Még akkor is érzem, amikor már nincs mellettem, hanem a fa másik végén áll. Az érzés, hogy figyel, kicsit még jobban elbizonytalanít és még a szokásosnál is jobban bénázok a farönkön hiába erőlködök, hogy ne égjek be előtte. - Tudom. Én sajnálom. Tényleg. - felelek neki és ismét elszégyellem magamat, amiért képes voltam eltűnni egy szó nélkül és magára hagytam őt. Azt hiszem ez olyasmi, amit sohasem leszek képes megbocsátani magamnak, amíg csak élek még akkor se ha Ő esetleg megteszi. Tudom, hogy őszinte velem hisz eddig mindig az volt én legalábbis sose éreztem úgy, hogy hazudna nekem. Nem volt rá semmi oka...
- Igen, lehetséges, hogy az is sokat lendítene a dolgon. - felelek egy apró mosollyal, ahogy mereven a földet bámulom. Nem merek ismét Kendra-ra nézni, mert félek, hogy ismét elönt az a görcsös érzés és Ő esetleg észreveheti rajtam, hogy hogyan tekintek rá. Nem szorítom görcsösen a kezét, de ahhoz elég erősen, hogy ha esetleg megbotlani még el tudjam kapni, vagy vissza tudjam Őt rántani. Fura, hogy ekkora örömmel tölt el, hogy hozzáérhetek, hogy vele lehetek ráadásul kettesben. Kicsit olyan mintha soha semmire sem vágytam volna ennyire, mint ezekre a dolgokra, mint, hogy vele lehessek, hogy hozzáérhessek, megölelhessem...és próbálom elhessegetni magamtól a további hasonló gondolatokat. Ő Kendra, aki a barátom. Nem szabad rá így tekintenem...- Ismersz. Jó a memóriám. - felelek rá ismételten egy kedveskedő mosollyal és örülök, hogy őt mosolyogni látom. Elengedem a kezét, de vigyázva figyelem nehogy esetleg leessen, ahogy mászik lefelé a rönkről. Amikor látom, hogy leérve a hasához kap, máris tudom, hogy valami baj van és egyből mellette termek. Próbálom finoman hátrasimítani a haját, hogy ha hánynia kell, akkor lehetőleg legalább arra ne menjen. – Kendra, ha úgy érzed hánynod kell, ne tartsd vissza, mert csak sokkal sokkal rosszabb lesz utána. - súgom neki biztató hangon. Reménykedem, hogy a hányáson túl nem lesz semmi komolyabb baja neki. - Utána ígérem, hogy hazaviszlek vagy ahová csak menni szeretnél. - teszem hozzá közben még mindig a haját tartva.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 27, 2014 12:40 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next

Kendra & Theo
YOU'RE THE ONLY ONE WHO CARES ABOUT ME

Mindig is úgy gondoltam, ha valakinek nem kell küzdeni az életben, akkor az biztosan egy elkényeztetett ficsúr. Soha nem vágytam ilyenek társaságára. Talán kegyetlen voltam és sokan úgy gondolták, hogy mindig a gonoszság és a hatalom utáni vágy hajt, s nincs szívem, de ők tévedtek. Mindig is volt szívem, de kevés embert engedtem igazán közel magamhoz. Sok minden történt velem az évek során, de mind ezek ellenére egy dologban mindig hallgattam idáig a szívemre. A szerelembe soha nem ésszel estem, hanem szível, de soha nem lett jó vége, így nem csoda ha még zárkózottabb lettem. Talán a legutolsó alkalom volt az, ami nagy hatással volt rám. Meghalni azért nem mindennapi dolog, de az emberek egymás szívét kegyetlenül össze tudják törni. Néha úgy gondoltam, hogy talán ebben a világban nincs is olyan, hogy boldogság vagy szerelem. De amikor Theo mellettem volt, akkor mindig boldog volta, hiszen sokszor szavak nélkül is megértettük egymást és előtte soha nem kellett megjátszanom magamat. Nem értettem, hogy miért képes elfogadni ennyi rossz dologgal is, illetve miért lett a barátom. Sokszor úgy gondoltam, hogy egy normálisabb lányt is kifoghatott volna maga mellé, aki ott mellette, segít és a barátja. De nem így történt, hiszen szép lassan ő is megnyílt és barátok lettünk. Mindig is úgy gondoltam, hogy igazán szerencsés vagyok amiatt, hogy őt magam mellettem tudhatom, még ha néha távol is van tőlem.
Ha nem róla lett volna szó, akkor biztosan az illetőt felképeltem volna egy ilyen után, de a mérgem szép lassan elszállt mellette és egyre inkább a viszontlátás öröme és a boldogsága járta át a lényemet. Nagyon örültem annak, hogy hosszú idő után újra itt és a szavai alapján soha nem fog eltűnni. - Eddig is az voltam, csak jól titkoltam. - mondtam neki mosolyogva és egy kacsintás is társult hozzá. Amúgy is eléggé érdekes személy vagyok, de most ittasan talán még inkább. Figyeltem őt, majd amikor arra terelődött a szó, akkor nem bírtam ránézni. Nem azért, mert szégyelltem magamat. Na, jó talán egy kicsit igen, hiszen mindig is azt mondtam, hogy vigyázni fogok magamra és nem lépek át egy határt, de mégis  megtettem nem olyan régen. Talán azt hittem, hogy ha veszélybe sodrom magamat, akkor esetleg újra feltűnik, ami mondhatni igaz is lett, mert most itt van és pont akkor érkezett meg, amikor szükségem volt rá. Érzem, amint a gyomrom minden egyes levegő vétel után egyre jobban görcsbe rándul, illetve azt ahogyan legbelül fuldokolni kezdek. Hiába lélegzem szabályosan, mégis olyan, mintha nem jutna el a levegő a tüdőmig. Nem akarom, hogy így lásson, de még se tudok jól lenni ebben a pillanatban. Pontosan tudom, hogy ittasan se fog menni, így megrázom kicsit a fejemet, majd óvatosan rápillantok.- Holnap elmondom, rendben? - nézek rá kérlelően, mert úgy érzem, ha tovább feszegetjük ezt a dolgot, akkor újra sírásban fogok kitörni. Nem tudom kontrollálni ilyen állapotban az érzéseimet, vagy legalább is nem teljesen. Talán holnap könnyebben tudom majd neki elmondani, de legalább nyerek egy kis időt, hogy erőt gyűjtsek hozzá, hiszen az emberek nem szívesen beszélnek a rémálmaikról.... Meg ott volt az tény is, hogy végre kezdett kicsit jobb hangulat lenni és nem szerettem volna ezzel újra elrontani mindent. Majd holnap elmondok mindent neki, ha neki is megfelel.
Ahogy szeretnéd. - mondom neki egy kisebb szemforgatás közben és egy picit le is biggyesztettem az ajkaimat, mint valami kisgyerek akitől most vették el a játékát. Nem értettem, hogy miért félt ennyire, hiszen eddig is majdnem mindent túl éltem, egy dolgot leszámítva. De talán Bori se ér fel egy örült, elvetemült nőszeméllyel. Oh, igen. Ő maga volt az ördög és amiket csinált és mondott.. Hirtelen megrázom a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat.- Miért féltesz ennyire? - kérdeztem tőle végül kíváncsian. Tudni szeretném, hiszen tudja jól, hogy mennyi mindent csináltam a múltamban és mégis túléltem azokat. Ennyire megváltoztatta volna az-az egy dolog, hogy tudja...
Helyes válasz és a jutalmad.. - mondom neki játékosan miközben az erdőben sétálunk. Hiába vagyok rosszul mellette még ezekről is elfeledkezem rövid időre. Mellette mindig jó kedvű, vidám leányzó lett belőlem. Idősebb voltam nála, de sokszor úgy éreztem, hogy ő az idősebb és az érettebb is. - ezt még kitalálom. - teszem hozzá egy kicsit megkésve, majd hirtelen újra bevillan valami az én kesze-kusza fejembe, ahol csak úgy cikáznak a néha eléggé fura gondolatok. - Vagy akár te is megmondhatod, hogy mi legyen a jutalmad. - mondom neki mosolyogva, de a játékosság még mindig ott bujkál a szemeimben és a hangomban is. Mellette nehéz volt komolynak maradnom, de néha az is sikerült. Mindig próbáltam úgy viselkedni, ahogyan a helyzet megkívánja, de most csak magunk voltunk, az erdő és a benne lapuló állatok, akik közül már sokan inkább azt szeretnék, hogy legyen csönd és a két betolakodó tűnjön már el, hogy aludhassanak. Viszont ez engem egyáltalán nem érdekelt. Jól éreztem magamat itt és még egy kis időre maradni szerettem volna. - Ezt örömmel hallom. - mondtam neki mosolyogva és egy pillanatra még a kezeim is megpihentek a mellkasán. Nem félek attól, hogy le fogok esni, hiszen egy helyben állunk, illetve pontosan tudom, hogy akkor elkapni vagy pedig együtt zuhannánk innét. Mosolyogva figyelem őt, majd  ott hagyom a rönk közepén és neki támaszkodok a fának, ami az egyik végén áll. - Pedig aggódtam érted. Az elmúlt időszakban sokszor, mert azt se tudtam, hogy élsz-e még. - mondtam egyre halkabban, hiszen ez volt az igazság. Nem szerettem neki hazudni és talán még soha nem is tettem. Ő volt az egyedüli személy, aki szinte mindent tudott és mindig az igazat tudta.
Meg ha lehet, akkor majd ne is másnaposan gyakoroljuk ezt. - válaszolok neki kicsit kuncogva, majd pedig újra kíváncsi tekintettel figyelem őt és mondhatni tűkön ülve várom a válaszát, majd amikor kimondja, akkor újra valami fura bizsergést érzek a gyomromnál. Nem értem, hogy mi lehet ez és miért tölt el ez ekkora örömmel, hogy tudja hol vagyunk, de szép lassan az egész bizsergés bejárja a testemet és mosolyogva pillantok fel rá. Figyelem a tekintetét, majd kicsit arrébb lépek, de közben a kezébe kapaszkodok, hogy ne essek le, mert a fejem egyre inkább lüktetni kezd és ezt talán már semmi se tudja elnyomni. - Igen, ez az a hely. El se hiszem, hogy emlékszel rá... Olyan rég volt már..  - mondom neki széles mosollyal és az írásra pillantok. Pár pillanat után elengedem őt és letornázom magamat onnét. A kezem a hasamra csuklik és érzem, hogy kicsit forogni kezd a világ. Azt hiszem ez a magaslati levegő nem tett valami jót most nekem. Próbálom Theo-t megtalálni a szemeimmel.- Theo, azt hiszem jobb lenne, ha most men... - a végére elcsuklott a hangom, mert féltem attól, hogy esetleg hamarosan hányni fogok. Türelmesen vártam rá és reménykedem abban, hogy nem fogom jobban már beégetni magamat előtte, hiszen biztos vagyok abban, hogy amikor rám talált akkor se nyújthattam valami fényes látványt, ahogyan most se.


१ Bocsánat a késés miatt. 27 १ 1136 szó १ Pretending
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Keresem :
Bojana Dawson Němec (megtalálva)
Tartózkodási hely :
Mystic Falls/Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
Tanuló
Humor :
Szarkasztikus



A poszt írója Theodore Ray
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 25, 2014 1:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next

Az egész életem küzdelmek sorozata volt amióta csak megszülettem, és úgy érzem, hogy mindeddig derekasan helytálltam és nem adtam fel soha. Persze én is nem egyszer éreztem már úgy, hogy elértem azt a pontot ahonnan már nem bírom tovább és összeroppanok. De eddig mindig történt valami vagy jött valaki, ami átlendített a holtponton. Így volt ez akkor, amikor megöltem apámat és vérfarkas lettem. Akkor jött Kendra és Bori akik segítettek, hogy képes legyek végigcsinálni azt az időszakot. Nem szerettem meg a vérfarkaslétet, de elviseltem és megtanultam kezelni. Amikor hibriddé változtam hónapokkal ezelőtt akkor is úgy éreztem, hogy feladom és követem Bori példáját, de végül mégis képes voltam felülemelkedni az ösztöneimen annyira, hogy képes legyek tovább küzdeni. Pokoli nehéz dolog, de a büszkeségem nem engedi, hogy kudarcot valljak. De most tényleg úgy éreztem, hogy most nincs tovább már. A rémálmaim egyre gyakoribbak és egyre borzalmasabbak. Újra és újra azt látom, hogy miként tesznek egész falvakat, városokat élettelen pusztasággá, hogyan mészárolnak halomra ártatlanokat, nőket, gyerekeket, aggastyánokat sokszor minden különösebb indok nélkül. És senki sem volt eddig, akihez fordulhattam volna tanácsért. De most, hogy Kendra ismét mellettem van, kezdem úgy érezni, hogy talán mégis van kiút. Talán ketten leküzdhetjük azt amivel egymagamban nem bírnék el. Kendra egyszer már visszarántott a szakadék széléről és csak remélni tudom, hogy ismét megteszi értem.
Nem tudtam volna szavakba önteni a szégyent, amit éreztem amiatt, hogy ennyire magára hagytam Kendra-t és sose lehetek elég hálás neki azért, mert ennek ellenére még mindig szóba áll velem és remélem, megbocsát. Egy kis ideig szótlanul üldögéltünk és egyikünk sem törte meg a minket körülvevő csendet. - Igaz. - felelek a lánynak egy fél-mosollyal. - Nocsak, micsoda kis keleti bölcs lettél! - teszem még hozzá jókedvűen. Örültem, hogy végre kezdtek visszatérni a dolgok a normális kerékvágásba kettőnk között. Nem tudom és valószínűleg soha nem is fogom tudni megmagyarázni, hogy miért tűntem el ennyire, de remélem, hogy ez a téma többet nem kerül elő közöttünk. Én a magam részéről igyekszem lezártnak tekinteni és megtenni mindent, hogy kiengeszteljem Kendra-t valamiképpen.
Amikor Kendra olyan sokáig nem szól egyetlen szót se a kérdésemre és szemmel láthatóan húzza, az időt mintha csak azt várná, hogy gondoljam meg magamat és mondjam azt, hogy hagyjuk a témát, már tudom, hogy valami nagyon nagy baj történhetett és egyből mellbe vág az önvád, hogy talán azért mert nem voltam itt mellette. - Ismersz. - felelek kurtán és a szemeimet Kendra-ra szegezem. Bánt, hogy kerüli a tekintetemet, mert ettől még inkább úgy érzem, hogy bármi is történt vele az csakis az én hibám lehet. Amikor végre kiböki, hogy mi történt vele akkor egy pillanatra eláll a lélegzetem is és hirtelenjébe semmit nem tudok mondani, egyszerűen teljesen leblokkolok. Beletelik, egy fél percbe mire végül összeszedem magamat annyira, hogy képes legyek reagálni. - Hogyan? Mikor? - kérdezem higgadt hangon. - És ha segítettek szeretném tudni, hogy ki tette. - teszem még hozzá ridegen és Kendra pontosan tudhatja, hogy mire gondolok. Ha megölték, akkor az illető számára még egy part menti kavics sincs, ahova elbújhatna előlem. Most még jobban marcangolom magamat, belülről amiért ennyire önző voltam és eltűntem és lám ez ahhoz vezetett, hogy Kendra meghalt. Ha valaki bántotta őt nem érdekel, hogy kicsoda és micsoda, nincs kegyelem. Kendra talán a legfontosabb ember az életemben és nem engedhetem, hogy bárki is akár csak egy hajszálát meggörbítse ráadásul most még a bűntudat is hajt. És hirtelen eszembe jut, hogy mi lett volna ha Kendra-nak nincs egy boszorkány ismerőse, aki visszahozza őt az élők közé. Bele se merek gondolni, hogy ez is egy eshetőség volt és, hogy mit tettem volna, amikor rájövök. Azt hiszem sose hevertem volna ki, és amíg csak életem volna mindig kínzott volna az önvád. Mert ez az én hibám volt, hisz nem voltam itt, hogy vigyázzak rá, ahogy megígértem neki. Hála az égnek, hogy Kendra most mégis itt ül mellettem. Azt hiszem, van egy boszorkány, akinek ezt nagyon meg kell köszönnöm valamikor a közeljövőben.
- Efelől semmi kétségem - felelek egy szelíd mosollyal. - De Bori-val nem szabad és nem is érdemes kekeckedni. Ezért kérlek, hogy ne foglalkozz vele. - teszem még hozzá békítően. Tényleg jól esik, amit Kendra mond hisz tudom, hogy így is gondolja, és azok ellenére mondja ezt, amiket meséltem neki Bojana-ról. De sokkal jobban féltem Őt annál mintsem, hogy engedjem, hogy miattam ekkora veszélyt vállaljon magára. Be is van rúgva talán ezért bízza el magát ennyire, hogy ilyeneket mondjon. De pontosan tudja, hogy sose engedném, hogy miattam veszélybe sodorja magát. - Ezzel a kijelentéssel nem vitatkozhatok, mert teljes mértékben így van. - mondom egy fél-mosollyal Kendra-ra pillantva. Ha valakikre, akkor ránk ez teljes mértékben igaz. Mindegyikünknek megvannak a maga rigolyái és stiklijei, de talán pontosan ez köt minket össze. Teljesen mások vagyunk, de remekül kiegészítjük egymást. Kendra mindig is kicsit hevesebb, lazább volt, de azt hiszem pontosan ezt hiányoltam saját magamból, mert néha pontosan erre volt szükség bizonyos helyzetekben. Máskor, viszont amikor már sok lett volna ebből akkor én "hűtöttem" le egy kicsit Kendra-t nehogy valami oltári nagy hülyeséget csináljon. És ez így volt jól. Jól éreztük magunkat és csak ez számított, semmi más.
- Ha veled vagyok, akkor az is szoktam mindig lenni. - felelek egy kicsit szégyenlősen a rönkön egyensúlyozó Kendra-nak és továbbra se tudom elhessegetni azt a fura görcsös érzést, azt a nyughatatlan vágyakozást, ami most kerülget, ahogy őt figyelem, rá gondolok. Biztos eleget ittam és dolgoznak bennem az ösztöneim a hormonjaim. Kendra mindig is tetszett hisz nagyon szép lány és kicsivel idősebb, tapasztaltabb, ami szintén imponált nekem, de nem mertem és nem is akartam rá úgy gondolni, úgy tekinteni, mert féltem, hogy utána, már ha rájönne, talán szóba se állna velem plusz ott volt Bori is a képben. Nem akartam, hogy esetleg miattam nekiessen Kendra-nak. - Mert veled tényleg jól érzem magamat. Talán egyedül olyankor vagyok úgy, hogy tényleg boldog vagyok. - vallom be neki őszintén. Csak remélni tudtam, hogy Kendra ugyanúgy élvezi a velem eltöltött, mint én amikor vele vagyok. Mellette szabadnak, gondtalannak érzem magamat és nem azon aggódom, hogy mit hoz a holnap. - Nem terveztem. És a világért se venném magamra azt, hogy miattam aggódj - felelek egy finom mosollyal miközben még mindig azon igyekszem, hogy ne boruljak le a rönkről amin egyensúlyozunk. Szépen elbénázok és kishíján letarolom Kendra-t is, de hál Istenek még időben sikerül megkapaszkodnom. De ekkor megint elönt a vágyakozás, a görcsölés, ahogy hallom a szíve dobogását, érzem az illatát, belenézek azokba az igéző sötét szemekbe. Egy pillanatra elkap a vágy, hogy megcsókoljam, hogy magamhoz öleljem, de szerencsére idejében észbe kapok és összeszedem magamat. Talán kicsit pánikszerűen igyekszek mellé felzárkózni és örülök, hogy nem lát bele a fejembe a mellettem álló lány.
Még mindig azon küzdök, hogy elhessegessem a vele kapcsolatos kínos érzéseket és gondolatokat, amikor érzem, hogy a vállamra hajtja a fejét és ez kicsit helyre ráz. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, hogy megtörjem a kínos csendet, de végül Kendra menti meg a napot. - Igen én is így gondolom. - felelek vidáman. - De szerintem jobban tennék, ha legközelebb nem részegen próbálkoznánk, mit gondolsz? - mondom egy mosollyal és a lányra pillantok. A szavai után kicsit körbepillantok és próbálom lokalizálni, hogy hol is lehetünk. - Nagyon ismerős a hely. Nem itt karcoltunk a fába régen? - kérdezem tőle a szemébe nézve. Még mindig nem vagyok benne egészen biztos, hogy mi történt velem az előbb és érzem, ahogy elvörösödöm, ahogy ismét a lányra pillantok és az előbbi gondolatok újra elözönlik a fejemet. Hirtelen nem tudom, hogy mit mondhatnék még, hogy ne legyen annyira cinkes a helyzet most.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 24, 2014 12:10 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next


kendra & theo
You're the only one who cares about me


Az élet soha nem volt könnyű, ezt hamar megtanultam, de emiatt lettem talán ennyire erős és kitartó. Viszont most minden falam lebomlott és hirtelen úgy éreztem, hogy elvesztem. Alice-nak legalább voltak segítői, de én egyedül voltam és fogalmam nem volt arról, hogy mit kellene tennem vagy csinálnom, de a legrosszabbak azok a rémálmaim voltak. Újra és újra meghaltam benne és szörnyebbnél szörnyűbb dolgokat láttam. Egyszerűen nem értettem, hogy miért ilyen az élet. Miért csinálja ezt velem. Sok rosszat tettem már életem során és talán pontosan emiatt nem tudtam már azt, hogy hogyan is kell jónak lenni, jobban mondva féltem az lenni, hiszen annyira rég volt az már, amikor kicsivel is normálisabb voltam. Szép lassan egymás után veszítettem el mindenkit, így talán nem csoda, hogy végül itt kötöttem ki és ilyen állapotban voltam. Talán még se voltam olyan erős, mint amilyennek hittem magamat, de szép lassan kezdtem rájönni, hogy nem fogom feladni és újra harcolni fogok magamért és azért, hogy Theo is el tudja fogadni azt, amivé lett. Valószínűleg második nehezebb lesz, mint az első, de soha nem adtam fel semmit se, amit valaha is a fejembe vettem és ez most is így lesz. Theo megjelenése egy kisebb remény volt számomra és úgy éreztem, hogy van miért küzdenem. Ezért mindig is hálás leszek neki, hogy megint pont akkor jelent meg, amikor szükségem volt rá. Mondhatni ő volt az én hősöm most.
Nem akartam még nagyobb bűntudatot ébreszteni benne, egyszerűen csak nem tudtam megint lakatott tenni a számra és egyből kimondtam azt amit gondoltam. Figyeltem és hallgattam őt csendesen és egy darabig nem mondtam semmit se, majd pedig komolyan ránéztem. - Mindegy, az már a múlt és ez pedig a jelen. A múlton úgyse tudunk változtatni és a lényeg az, hogy most itt vagy. - a végét már kedves és boldogabb hangnemben mondtam, mint a mondandóm elejét. Úgy éreztem, hogy fölösleges erről annyit beszélnünk, hogy miért nem keresett, mert egyikünk se lesz boldogabb ezen töprengve, illetve ami megtörtént az megtörtént és senki se tud már rajta változtatni.
A kérdését hallva egy pillanatra még a lélegzetem is elállt. Mindig is szerettem neki elmondani azt, ami éppen történt velem, de nem akartam még inkább sokkolni őt. Nem néztem rá, próbáltam kerülni a tekintetét és időt nyerni. Végül nagy nehezen megszólaltam... - Ígérd meg, hogy nem akadsz ki nagyon. - néztem rá komolyan és vártam a válaszát, majd miután válaszolt egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nem néztem rá, mert sejtettem, hogy hiába igértettem meg vele biztosan ki fog akadni és nem csoda, hiszen én se tudtam még mindig teljesen feldolgozni a történteket. - Röviden és tömören annyi a lényeg, hogy én meghaltam már egyszer. Pár napja tértem vissza egy boszorkánynak köszönhetően... - közben végig a földet bámultam és az ajkamba haraptam. Abban se voltam biztos, hogy ki fogom tudni mondani, mert éreztem, amint a gyomrom görcsbe rándul, a szavak a torkomon akadnak és a szívem is valahol ott dobog, de szerencsére sikerült. Egyszerűen nem akartam visszagondolni rá, de úgy éreztem, hogy jobb ha tőlem tudja meg, mint ha magától jönne rá. Türelmesen vártam a reakcióját, de hiába akartam látni azt, hogy most mit is árul el az arca egyszerűen nem tudtam ránézi. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de valószínűleg sikerült. Vajon, ha nem sikerül Mia varázslata, akkor feltűnt volna a fiúnak az, hogy nem vagyok már itt? Egyszer elkezdett volna keresni, vagy soha többé nem jutottam volna az eszébe? Már magam sem tudom, de nem is lényeges már, hiszen élek és virulok, vagyis valami ilyesmi.
Pontosan tudtam, hogy félt engem és ezért, mondta azt, hogy ne is foglalkozzak vele. - Attól még, hogy ő hibrid nem kell félteni engem. Tudok magamra vigyázni. - mondtam neki komolyan, de ha tényleg így lenne, akkor talán nem haltam volna meg korábban, de ettől függetlenül még mindig bármire képes lennék, hogy megvédjem őt. Talán ez a pia hatása volt, vagy csak egyszerűen nem akartam belegondolni a következményekbe és ezért voltam ennyire magabiztos. Meg már a halál se lenne újdonság számomra. Sajnáltam Theo-t, hogy belesétált ebbe a csapdába, de a gyűlöletem erősebb volt Bori iránt. Nem értettem, hogy volt képes ezt megtenni és ezek után nyugodtan álomra hajtani a fejét nap, mint nap. - Senki se egyszerű eset. - mondtam neki komolyan, mert se az a lány, se ő és se én nem voltunk azok, de talán pontosan emiatt is értettük meg egymást ennyire. Mondjuk Theo és én sok mindenben különböztünk egymástól. Ő mindig sokkal higgadtabb és nyugodtabb személy volt, mint én. Mindig megfontolt volt és soha nem cselekedett hirtelen felindulásból, de a legnagyobb különbség az volt, hogy ő még a farkas életet is utálta, míg én vártam és élveztem minden egyes percét. De ezek az ellentétek ellenére tökéletesen megértettük egymást, valószínűleg ezek a dolgok nagyban hozzájártuk ehhez, mert ha annyira hasonlóak lettünk volna, akkor minden sokkal unalmasabb lett volna.
Szeretem amikor mosolyogsz, mert olyankor tudom, hogy tényleg boldog vagy. - mondtam neki mosolyogva miközben egyensúlyoztam a farönkön. Kíváncsian figyeltem őt, mert nem tudtam, hogy hirtelen merre járhat a gondolataiban. Egy pillanatra úgy gondolom, hogy engem nézz és velem kapcsolatban merengett el, de megráztam a fejemet és úgy éreztem a következő pillanatban, hogy ennél nagyobb ostobaságot nem is gondolhatnék. Nem értem, hogy miért töltött el egy másodpercre is örömmel az a gondolat, hogy esetleg velem kapcsolatban merült el a gondoltaiban. Végül úgy gondolom, hogy biztosan a pia miatt vannak most ilyen fura érzéseim vele kapcsolatban, ezért igyekeztem minél inkább kizárni őket. - Ezt örömmel hallom, de talán te vagy az egyetlen, aki azt mondja, hogy boldog volt akkor, amikor velem töltötte az idejét. - mondtam neki egy kisebb habozás után, majd megrántottam a vállamat. Az a fontos, hogy legalább egy embert boldoggá tudtam tenni a múltamban, így talán még se vagyok annyira elcseszett személy, farkas. Nevetve figyeltem őt, majd pedig játékosan megszólaltam.- Nem rossz, de szerintem ilyen mutatvánnyal ne lépj fel sehol se. Nem bírnám végig aggódni az előadást, főleg ha valami magasabb dolgon egyensúlyoznál. - továbbra is mosolyogva néztem őt és közben nem mozdultam el a fától. Jól esett kicsit megtámasztani magamat. Kezdett tisztulni a fejem, de annál inkább kezdtem rosszul lenni. Belese mertem gondolni abba, hogy mi lesz itt holnap, majd amikor reggel felkelek. Tuti, hogy nem lesz kellemes érzés. Figyeltem őt végig, majd egy pillanatra aggódva pillantottam, amikor megláttam, hogy megbotlik és próbálja visszanyerni az egyensúlyát, majd hamarosan szinte a testünk összeért, mert majdnem rám esett. A vállaim fölött támasztotta meg magát még időben. Érzem a testének a közelségét, illetve érzem a leheletét is bőrömön. Hirtelen érezni kezdtem azt fura bizsergető érzést a gyomomban és óvatosan felpillantottam rá, egy másodperc töredékéig találkozott a tekintetünk is, de pár pillanattal később már arra eszméltem, hogy mellettem van. Próbálom összekapni magamat, mert nem értettem, hogy mi történt velem az a pár másodperc alatt. - Semmi baj! - mondtam neki kicsit hebegve-habogva, mert még mindig az előző dolgok hatása alatt votam, majd pedig a fejemet a vállára hajtottam. Egy darabig nem szólaltam meg, majd próbáltam a lehető legjátékosabb és legtermészetesebb hangomon beszélni.- Azt hiszem ezt még gyakorolnunk kell majd. -  majd lopva rápillantottam.- Tudod, hogy hol vagyunk most? - kicsit oldalra fordultam, hogy lássam őt, de a lényeg az pontosan még mindig a hátunk mögött, takarásban volt. Figyeltem őt és álltam a tekintetét. Olyan, mintha a vesémig látna. Ez kicsit ijesztő, de mégis valami miatt nem zavar engem. Szeretném tudni, hogy most ezekben a pillanatokban mi jár a fejében. Miközben ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben kíváncsian figyelem őt a válaszát várva.


Pretending † Remélem tetszik. 40 † 1244 szó
©️



Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Keresem :
Bojana Dawson Němec (megtalálva)
Tartózkodási hely :
Mystic Falls/Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
Tanuló
Humor :
Szarkasztikus



A poszt írója Theodore Ray
Elküldésének ideje Kedd Szept. 23, 2014 2:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next

Nem tudnék értelmes, logikus választ adni arra, hogy miként feledkezhettem meg ennyire Kendra-ról az elmúlt hónapokban. Kendra-ról aki mindig ott volt, hogy segítsen, vagy legalábbis megpróbáljon segíteni és tanácsot adni nekem. Cserben hagytam és eltűntem márpedig úgy néz ki, hogy neki legalább akkora szüksége volt rám, mint amennyire nekem szükségem lett volna az Ő támogatására az elmúlt időkben és ez csak még nagyobb szégyenérzettel tölt el és még erősebb lesz bennem a bűntudat érzése. Nem akarom, hogy Kendra úgy érezze, hogy Ő volt az oka az eltűnésemnek, mert ez egyáltalán nem igaz. Persze néha mérgelődtem miatta és sokszor aggódtam is érte pontosan amiatt, ahogy intézte a dolgait, de sokkal jobba kedveltem őt és fontosabb volt számomra mint, hogy néhány apróságért elforduljak tőle. Most így utólag visszagondolva már pontosan tudom, hogy miért éreztem magamban akkora ürességet a közelmúltban. Nem volt mellettem Kendra, akire támaszkodhattam volna, amikor úgy éreztem, hogy az egész világ összeomlik körülöttem. Amikor vérfarkas lettem Ő és Bori állítottak talpra, de most amikor Hibriddé váltam és az eddigi farkasgondok mellé még betársult az olthatatlan vérszomj érzése is nem volt kihez fordulnom hisz Bori mit sem törődött ezzel. Ő élvezte az újonnan szerzett hatalmát és nem számított, hogy emiatt hány ember életét fogja elvenni. Ha nem lettem volna olyan csökönyös és végiggondoltam volna a dolgot kikérve Kendra véleményét is akkor Ő talán képes lett volna észre téríteni és rávenni, hogy hagyjam a francba ezt a baromságot. Eddig úgy éreztem, hogy teljesen magamra vagyok utalva ezzel az egésszel, de most, hogy újra itt van Kendra velem csak most kezdem úgy érezni, hogy talán mégsem kell ezt az egészet egyedül végigcsinálnom...
Tudom, és...én sem értem, hogy miért nem tettem. - vallom be szomorú hangon a lánynak. - Nem tudom, hogy miért nem hívtalak fel vagy jöttem el hozzád. Nem értem, hogy miért hanyagoltalak el. Bocsánatot kérek érte. Nem tudom, hogy miként tehetném jóvá. - teszem még hozzá és bánatosan pillantok a lányra. Minél többet gondolok rá annál érthetetlenebb a saját viselkedésem, ha kívülállóként próbálom végiggondolni. Egyszerűen utólag nézve fel se tudom fogni, hogy hogyan lehettem ennyire ostoba. Hogy vághattam el hirtelen minden köteléket Kendra-val, hogy zárhattam őt ki az életemből csak így ok nélkül és helyette Bojana-ra támaszkodtam. Mintha csak valami bűbáj hatása alá kerültem volna. Talán ez a viselkedés is a hibridség egyik velejárója volt. Csak a fajtársaimhoz ragaszkodtam és minden más személyt kizártam nem számított, hogy előtte milyen közel állt hozzám és én mennyire szerettem.
- Mi történt veled? - kérdezem összevonva a szemöldökömet. Most kapok csak észhez, hogy milyen állapotban találkoztam most Kendra-val. Eléggé ismerem már ahhoz, hogy nem kis dolog lehetett, ami padlóra küldött egy olyan erős személyt, mint Ő. Mert ha valamit, azt biztosan állíthatom, hogy kevés olyan erőteljes karakterű embert ismertem meg életemben, mint Kendra. Talán Bori az egyetlen, aki felveheti a versenyt, de az Ő szilárdsága teljesen más forrásból fakad talán pontosan abból, hogy annyira kegyetlen, rideg és számító. A fejrázására finoman elmosolyodom, mielőtt rápillantok. - Tudom, de én pontosan ilyennek szeretlek. - felelem neki egy félmosollyal a szemébe nézve, hogy láthassa, nem hazudok neki. Nem szerettem mosolyogni és nem is ment sokszor. A környezetemben mindenki komoly embernek ismert, akinek a szarkasztikus humorát néha elég nehéz lenyelni és már nem egyszer megkaptam, hogy egy kő is szívderítőbb látvány, mint én. De Kendra mindig képes volt arra, hogy legalább egy kis mosolyt csaljon az arcomra. Nem sok ilyen ember volt még rajta kívül az életemben.
- Hagyd. Ne foglalkozz vele. - mondtam a lánynak egy keserű mosollyal. melegség érzése töltött el amikor hallottam a szavait és miattam mondta őket, de meg is ijedtem, hogy komolyan gondolja. Bori még vérfarkasként se lett volna egyszerű ellenfél, de Hibridként Kendra már nem is lenne neki ellenség és nem akarom, hogy Kendra-nak baja essen miattam. Nem bírnám elviselni. És pontosan tudom, hogy Bojana Dawson Nemec, hogy bánik az ellenfeleivel és azok nem szokták neki megköszönni, de nem is teszik zsebre, már ha egyáltalán túlélik a leckét, amit tőle kapnak. A másik az, hogy kettőn áll a vásár, és Bori mindössze a csalit dobta elém, de én voltam az, aki ráharaptam még akkor is, ha tudom, hogy nem mondott igazat és sok dolgot eltitkolt ezzel az egésszel kapcsolatban. - Egyszerű. Ne akart egyedül maradni. - felelem a mellettem ülő lánynak. - És azt hitte, hogy így végérvényesen képes lesz maga mellé láncolni. - teszem még hozzá. - Hát nem egy egyszerű eset az biztos. - szólalok meg keserű hangon egy ironikus mosollyal fűszerezve a szavaimat. Nem folytatom tovább, mert ez olyan téma, amiről tényleg nem szívesen beszélek, és ha tehetné, legszívesebben elfelejteném. Inkább elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi másról beszélhetnénk mi kettőnkkel vagy Kendra-val kapcsolatos és mindkettőnket jobb kedvre derítene egy kicsit hisz ez most igazán ráfér mindkettőnkre.
Egyikünknek sem volt sietős, főleg Kendra-nak nem azután amennyit megihatott így szépen ráérősen sétáltunk az erdő felé és nem is telt szerintem túl sok időbe, amíg elértük azt. Örültem, hogy ismét Kendra-val lehetek és belélegezhetem az ismerős, kedves illatát, hallgathatom az ütemes szívverését. Féltem, hogy esetleg nem fogja tudni lenyelni azt, amivé váltam, de egyre inkább úgy tűnt, hogy képes lesz megbirkózni a dologgal és elfogadni az új énemet. Persze azt is megértettem volna, ha ellök magától és többé nem kíváncsi rám, és épp ezért örülök, hogy mégse így tett. Rengeteget jártunk ide anno és most hirtelen jó érzéssel tölt el, hogy újra itt lehetek vele kettesben. Akkoriban mindig nagyon szorongtam, amikor eleinte kihívogatott az erdőbe, mert féltem, hogy valami hátsó szándéka lehet vele. A legelején még nem láttam benne mást, mint Bori egy kicsivel idősebb, de sokkal tapasztaltabb változatát, akitől okkal félhetek. Próbáltam is kibúvókat keresni, hogy kelljen jönnöm, de nem mertem túlfeszíteni a húrt és Kendra mintha csak valami hatodik érzéke lett volna hozzá mindig megtalált olyankor, amikor nem tudtam mit kitalálni. Aztán ahogy egyre inkább megismertem és megkedveltem már lelkesen készültem minden találkánkra, mert Kendra mindig tudott valami újat mutatni és jobb kedvre derített, amikor nagyon magam alatt voltam.
- Meglehet. - felelek egy szégyellős mosollyal. Aztán ahogy elnézegetem a karjait kitárt egyensúlyozgató Kendrat, végigtekintek a szép arcán és az arányos testén hirtelen elfog az a hasgörcsölős, zavarba ejtő érzés, amit régebben is éreztem vele kapcsolatban, és amit a legelején még Bori iránt is éreztem. A lány hangja rángat vissza a valóságba és kicsit el is szégyellem magamat, amikor rájövök, hogy mennyire bámultam. - Se téged, se azokat az időket nem lehet és nem is akarok elfelejteni. Olyankor mindig boldognak éreztem magamat. - vallom be a lánynak. persze az ember sokszor érez boldogságot és velem is azért nem egyszer megesett, de olyan igazán felhőtlenül boldog és jókedvű csak akkor voltam életemben talán legelőször és úgy éreztem, hogy nincs semmi gondom és nem kell mással foglalkoznom csak Kendra-val. Igazság szerint a fán való egyensúlyozásba való bekapcsolódás jobb meggyőződésem ellenére való volt, de úgy éreztem, hogy ennyit igazán megtehetek Kendra-ért, és ha esetleg leesne, idejében el tudom kapni őt. Játékosan megvonom a vállamat a szavaira. - Mindjárt kiderül. - felelem neki, és amikor elengedi a kezemet én is egyensúlyozgatni kezdek, ami piásan még ha nem is súlyos az állapotom, de annyira nem is egyszerű. - Ha te mondod. - tekintek fel egy pillanatra a fának támaszkodó lányra mielőtt folytatnám a "mutatványt". Szép lassan araszolok előre, hogy aztán a rám jellemző bénasággal az utolsó lépésnél botoljak meg és kis híján ráessek Kendra-nak. Épphogy sikerül megtámaszkodnom a kezemmel a fán, aminek támaszkodik, és majdnem összeér az orrunk. Egy pillanatra megint elönt az a fura görcsös érzés, ahogy a szemébe nézek, de gyorsan összekapom magamat - Bocsánat! - hebegem elpirulva és kicsit zavartan fordítom el a fejemet, ahogy próbálok melléállni a rönkön. Biztos csak a pia hozta ki belőlem, próbálom nyugtatgatni magamat.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next

Vissza az elejére Go down
 

Erdős rész

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 11 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 9, 10, 11  Next

 Similar topics

-
» Erdőségek
» Erdőségek
» Fenyőerdők
» Fumiyuubo erdőség
» Erdőségek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3