Egyből Dommiel jutott eszembe, amikor megemlítést tett a keresztbetevő személyekről.
- Ne aggódj, nem lesz baj. - próbáltam nyugtatni, de mégis elgondolkoztam rajta.
Ha Dommiel lennék biztosan nem hagynék ki egy olyan alkalmat, amikor megkeseríthetem az emberem életét. Ez pedig egy meglehetősen fontos alkalom. Számára a legjobb lehet. De róla már rég nem hallottunk. Az is lehet, hogy feladta. Reménykedjünk.
A sötét gondolatokat elűztem a fejemből és egy mosollyal az arcomon követtem Nash-t a nappaliba.

Tényleg nagyot néztem Jin kedvességén, de biztos voltam benne, hogy nem csak Nash hatott rá. Bíztam benne, hogy azért egy kicsit én is benne voltam a dologba. Kedves akart lenni velem, mert annyira nem vagyok szörnyű eset, hogy gyerekes, undok viselkedéssel ki kelljen készíteni és talán még jóba is akart lenni velem. - Akkor már értem. - hagytam rá kuncogva.
- Csodálatos lesz az esküvőd. - motyogtam bíztatóan. - Bár félek túl sok lesz a kék, de végülis fontos, hogy a függöny passzoljon a szemed színéhez. - nevetgéltem a saját poénomon.
Napok óta nem nevettem ilyen őszintén.
- Mehetünk. - vágtam rá a filmnézős ötletére és azonnal be is tettem a mikróba egy csomag pattogatott kukoricát. Türelmesen megvártam, míg végez. - De mindenképpen valami vígjáték legyen. - vigyorogtam.

Autókerekek zaját hallottam az udvar felől és szinte azonnal meg is jelent valaki a konyha ajtóban. Jin köszönt be félénken és kedvesen, arcán most nem az a flegma, nagyképű mosoly virított. Aggodalmasan végigvizslattam a lány minden porcikáját, de egyetlen horzsolást, vagy bajra utaló jelet nem láttam rajta.
- Szia, Jin. Semmi gond. Én... megértem. - mosolyogtam rá halványan. Határozottan megértettem Jint. Ahogy én tudtam Nash az egyetlen személy, akihez közel áll és félt, hogy elveszíti, hogy esetleg én veszem el tőle. Persze erről szó sincs. Remélem ezt ő is tudja már és túllendül a kapcsolatunk ezen, esetleg jobbra fordul. - Hogy vagy? Milyen volt New York? - érdeklődtem kíváncsian.
New York mint mindenkinek, természetesen nekem is nagy álmom. A sárga taxik, a gazdag épületek, Central Park, a világ legmagasabb épületei... Kisvároshoz vagyok szokva és lehet, hogy nem bírnám sokáig, de pár napra izgalmas lenne odalátogatni.
- Apu?! - kérdeztem értetlenül. Lemaradtam volna valamiről? - Rendben van. - válaszoltam az esküvővel kapcsolatban Nash-nek. - Majd egyeztetek időpontot vele. - lengettem meg a kis névjegykártyát, Emma elérhetőségeivel.

Kettős érzelmek futottak végig rajtam, amikor megtudtam, hogy elköltözik. Először is örültem a boldogságának, másrészt pedig szomorú voltam, hogy elmegy. Persze, tudtam, hogy ez nem a világ vége, hiszen még találkozunk, és továbbra is jó kapcsolatot fogunk táplálni. Ő a testvérem és egyetlen szerető támaszom.
- Nahát, ez nagyon jó, Nash. - mosolyogtam. - Gratulálok! - Selena szimpatikus nő számomra és látszik, hogy bolondul Nash-ért. Remélem, hogy összejön nekik ez a dolog és boldogok maradnak örökké. - Köszi, Nash, de ott én már tényleg nem akarok lábatlankodni. - motyogtam zavartan. - Viszont itt van ez a nagy üres ház, ahol egyedül lakok, szóval tekintheted második otthonodnak is. - vigyorogtam. - Remélem Selena az igazi és minden rendben lesz veletek. - osztottam meg vele reményeimet.

Még gondolni sem nagyon szeretek az anyámra, de most, hogy Nash rákérdezett úgy éretem beszélnem kell róla. Nem akarom magamban tartani.
- Borzasztó volt. Már az elején ott kellett volna hagynom, de minden percben reménykedtem, hogy mutat egy kis megbánást, de végig érzéketlen volt. - fintorogtam. - Egy megigézett emberrel hancúrozott az irodaasztalon és, mikor beléptem, a falhoz vágta, úgy, hogy a pasas már nem kelt fel többet. Aztán kirángatott a folyosóra és... mindent a fejemhez vágott. Őt nem... érdekli mi van velem, nincs benne semmi anyai ösztön. - néhányszor elcsuklott a hangom, de nem szégyelltem a gyengeségem. Valahogy büszkének éreztem magam, hogy az anyámmal ellentétben nekem vannak ilyen érzéseim is. Nem sokra megyek velük, de legalább vannak. - És ahogy beszélt... annyira megalázottnak és egy senkinek éreztem magam. - motyogtam elszontyolodva. Az ujjaimat tördeltem és sírósan lebiggyesztettem az alsó ajkam. Az anyám nem érdemli meg, hogy szomorú legyek miatta. - És mindennek tetejébe visszajött néhány emlékem, még emberkoromról. Azok az emlékek, amik akkor vesztek el, amikor egy vámpír megigézett. - nyögtem. - Ez egy hosszú történet. A lényeg, hogy azt hittem szeret, de miután megunt, elhagyott és megigézett. Nem kéne, hogy érdekeljen, mert már régen történt, dehát nem volt lehetőségem meggyászolni, mert nem is emlékeztem rá. - fintorogtam ezen a lehetetlen helyzeten.
- A te esküvőd. - vigyorogtam. - Olyan lesz, amilyet szeretnél. Na meg, amilyet Selena. Kíváncsi vagyok a ruhájára. - csillant fel a szemem. Aki ismer tudja, hogy bolondulok a ruhákért, főleg az esküvőiekért. Emberkoromban suliból hazafele mindig egy esküvői szaküzlet mellett gyalogoltam el és hosszasan vizslattam a kirakatban lévő ruhákat. Beleképzeltem magam. Akkor még reménykedtem Anthony-ban és magamban. Dehát inkább megigézett, mintsem velem legyen.

Úgy tűnt végre megnyugodott és visszajött a jókedve. Semmit nem szerettem jobban a mosolygó bátyámnál. Olyankor valahogy én is megnyugodtam és a mosolyában találtam meg a reményem. Váratlanul felpattant és máris a karjai között találtam magam.
- Pont azért volt jó ötlet átváltoztatni, mert akkor üres volt az életem és nem tudtam változtatni. Ennek kellett történnie, hogy új életet kezdjek. - magyaráztam. - Mindig csak az anyám keresésével foglalkoztam. Ha tudnád, hányszor keveredtem életveszélybe emiatt... Pedig meg sem érdemli. - motyogtam elsötétült arccal, majd anyámat feledve egy pillanatra, elérzékenyülten Nash-re mosolyogtam. Könnyek gyűltek a szemembe. Még soha senki nem mondta nekem ezt a szót, ezért is nagyon tudok örülni neki és nagyon meg tudom becsülni. - Én is szeretlek. - válaszoltam mosolyogva, majd szorosan odabújtam hozzá és meghatódottságomba pár könnycseppem az ingvállába halt el.
Ezek után egy kicsit elgondolkoztam, azon, amit mondott. Egy kicsit elbizonytalanított, hogy pont most mondja, mikor már feladtam az édesanyám érzelmeinek keresése ügyet. Ugyanis nem találtam, egy picit sem. Eddig megesküdtem volna rá, hogy nem is fogok, de sokra tartottam a szavát és végiggondolva egy kicsit elbizonytalanított. Meddig kéne próbálkoznom? Lassacskán beleőrülök ebbe a tehetetlenségbe...
- Oké, van benne valami, de azért olyan fegyverekhez nem kell fordulni, amikkel magadnak ártasz, vagy esetleg olyan dolgokat teszel, amik nekik imponálnak, de te később megbánod. - motyogtam az ujjaimat tördelve és nagyot sóhajtottam. - Én már nem tudom mit kezdjek az anyámmal. Mindent a fejéhez vágtam, elmondtam mindennek és már nekem van lelkiismeret furdalásom, de ő továbbra sem változott egy picit sem. Lehet, hogy van még remény, csak én nem látok, mert félek, hogy újra olyan megalázóan fog bánni velem, és az én érzékeny lelkem nem bírja. - fintorogtam egyet. Utáltam kimondani, de végül is így volt. Más előtt így nem mondanám, de Nash ezt tudja rólam. Túlérzékeny vagyok mindig és ezek hátráltatnak. Lehet, hogy ha erősebb lennék lelkileg, akkor már látnám a változást az anyámon.
- Ha legközelebb valami baj van, beszéld meg velem. - mosolyogtam. - Nem tűnj el hetekre.
A következő mondatára felcsillantak a szemeim. Valószínűleg minden lány álma, hogy egyszer menyasszony legyen, de a koszorúslányság is a legfontosabb tennivalók közé tartozik. Ez olyan, mintha gyakorolnál a saját esküvődre, mégis érezheted magad úgy mint egy kishercegnő. Lehet, hogy ezt a sokkal fiatalabb lányok gondolják így, de nekem soha nem adatott még meg, hogy akár egyszer is bekukkanthassak egy esküvőre. Kicsit izgultam is ezért. Nem vagyok túl tapasztalt.
- Még szép, hogy leszek. - vigyorogtam boldogan. - Egy feltétellel. - néztem rá játékosan. - Én választom ki a ruhámat. - kuncogtam fel.

Néhol döbbenten, néhol elérzékenyülten, néhol pedig sajnálattal tekintettem fogadott testvéremre. Határozottan nem volt unalmas az élete Vegasban, bár ott kinek az?!
-Nem vagy naiv, Nash. Csak reménykedtél. - bizonygattam, de leginkább magamnak akartam bemagyarázni. Attól még, hogy bíztam benne, hogy az édesanyám visszatér hozzám, nem biztos, hogy naiv vagyok. Csak a magány miatt reménykedem mindig. - Szörnyen sajnálom, hogy így bánt veled a nagymamád. - motyogtam együtt érzően a szemébe nézve. Tudtam milyen érzés, amikor egy általunk fontos személy, akinek újabb és újabb esélyt akarunk adni arra, hogy bebizonyítsa, méltó a szeretetünkre, hidegen elutasít és gorombán megaláz.
- Ugye Jin már jobban van? Nagyon aggódtam érte. - motyogtam idegesen és kirázott a hideg, amikor visszagondoltam a múltkor történtekre.
A gyilkolós résznél egy pillanatra lefagytam és alig bírtam az arcára nézni. Nem hiszem el, hogy képes volt ölni. Fogalmam sem volt, mi késztette erre, vagy hogy jutott el idáig, hogy öljön. Lehet, hogy a családjában ez a divat, de remélem nem szokik rá. Aztán végül felé néztem és megszakadt a szívem. Szomorú tekintettel egy jó adag bűntudattal bámult maga elé és láttam, hogy mennyire bántja, ami történt.
- Amit megtanultam az idő alatt, amíg nem voltál itt, az az, hogy soha ne próbálj meg csak azért megváltozni, hogy tartozhass valahova, vagy hogy megszeressen és elfogadjon valaki. Akinek nem vagy így jó, azt el kell engedni, hiába rokon vagy sem. Inkább maradj ilyen azokért, akik így szeretnek téged.- magyaráztam és bizalmasan közelebb hajoltam hozzá. Itt elsősorban Selenára és magamra gondoltam. Az a nő nagyon imádhatja, ha képes megbocsátani a botlását Vegasban, ráadásul az unokájával. Próbáltam nem kimutatni az óriási döbbentemet.
Megszorítottam a kezét és biztatóan rámosolyogtam. Azt akartam, hogy érezze, hogy mellette állok, hogy bízhat bennem és én elfogadom. Gondoltam ez majd jó érzés lesz neki, hisz nekem is az, ha valaki csak úgy meghallgat, mert érdekli mi van velem és azt szeretné, hogy boldog legyek. Olyan kevés az ilyen kapcsolat, nem csak az én életemben. - Te is nagyon hiányoztál. Többet ne tűnj el csak úgy, jó? Meg voltam ijedve, de örülök, hogy végül is minden rendbe jött veled. - villantottam felé egy újabb mosolyt.

Türelmesen megvárta, míg kihisztiztem magam, aztán végül ő jött oda a karjaiba zárni. Mélyet sóhajtottam, mikor szavaiból azt hallottam ki, hogy valamennyire örül nekem és hiányoztam neki. még mindig dühös voltam, de közben boldog is voltam és szükségem is volt rá. Ő az egyetlen, aki most nem fordult nyíltan ellenem.
- Én is. - bújtam hozzá sírós hangon, miközben a derekamnál fogva vezetett be a konyhába.
Valahogy a ház levegője is jobb lett, vidámabb. Nash mosolya és kedves gesztusai körbejárták a házat és engem is feltöltöttek egy kis életerővel. Kevésbé érzetem magam annyira feleslegesnek, min mikor ő sem volt itt.
- Merre jártál? - kérdeztem érdeklődve és helyet foglaltam a konyhapult egyik székén.