Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Tartózkodási hely :
Seattle környéke meg amerre a meló visz
Hobbi & foglalkozás :
vadász



A poszt írója Lochren D. Morte
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 19, 2017 8:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Ashley Hatfield


Élve vagy halva! - minden ezzel a felirattal kezdődött, ami egy plakáton állt az egyik villanykaróra függesztve. Már hónapok óta ott lengette a szél, senki sem kapott a meló után. Egy átlagos dologtalan szombat délelőtt volt. Ültem egy karosszékbe az öreg Jack tornácán, élveztem a sört és a jól megérdemelt pihenést. Az előző nap fejeztük be a veteményezést az öreggel. Épp rágyújtottam egy szál bagóra, amikor kiszúrtam, hogy egy fazon oldalog a kertben, majd a frissen ültetett paradicsomunkat öntözi.
-Haver, ezt meg hogy gondoltad? - mordultam rá, de rám sem bagózott. Felbosszantott.
-Neked pofázok, ha nem zavar. - fogtam meg a grabancát és kiemeltem a gatyájából. Máig nem tudom, miért de egy pillanatra arrébb néztem és észrevettem AZT a plakáton, amin a pofa képe virított. 100 000 dolcsit ért a nyavalyás.
-Mystic Fallsban már nagyon várnak.  - mondtam, és eszembe sem jutott őt szabadon ereszteni, pedig igyekezett meggyőzni engem. Még beszóltam a kocsmába, hogy Mystic Fallba megyek, aztán megkötöztem a pasast és nekivágtunk az útnak. Sac per negyed óráig bírtam elviselni a nyavalygását, aztán lekaptam az egyik zoknim és a szájába tömtem, hogy végre elhallgasson. A következő 5 óra eseménytelenül telt. Már az út háromnegyedét megtettük, amikor a megpróbált megszökni. Menekülés közben majdnem elgázolta egy kamion, miközben az úttest túlsó oldala felé futott. Nem jutott messzire, kifordult bokával nem is volt sok esélye. Összeszedtem megint, bedobtam a kocsi csomagtartójába és Mystic Fallsig meg sem álltunk volna, ha időközben nem fogy ki a benzin. Szerencsére csak pár kilométerre voltunk a városhatártól, ezt már gyalog is lazán meg lehet tenni. A fazonnak elég nagy fájdalmai lehettek, mert világáról alig tudott. Lehet, hogy mégis csak elkapta kicsit az a kamion. Felkaptam a vállamra a szerencsétlent, ahogy a krumplis zsákokat szokás és elgyalogoltam vele a városba. A legelső hely, ami útba esett egy útszéli szórakozóhely volt. Kissé kihaltnak tűnt.
-Jó estét! Karl Johansont keresném. - csaptam le a plakátot a pultra, majd fejemmel a szék mellett támaszkodó enyhén megviselt, megkötözött, bezoknizott szájú, kifordult bokájú fazonra böktem. A hírdetés szerint, ő kereste égen földön ezt a fickót. Nehéz volt ráismerni elsőre, de ő szerepelt a körözési plakátokon.
-És egy szobát éjszakára. - tettem hozzá, mivel elég későre járt, gondoltam megszállok itt és csak reggel indulok vissza.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Aug. 29, 2017 3:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next



Keyron && Marvel


Hazudnék ha azt mondanám nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne ha…mi lenne ha apám egykor megkímélte volna az életét, mi lett volna ha le tudom győzni az éhségemet, mi lett volna ha sikerül mindaz amit megálmodott, amit nekem álmodott és amely álomba én is oly könnyedén sétáltam bele, és azt hittem majd minden egyes momentumát valóra válthatjuk. Hová tettem az eszemet? Hová tettem akkor a higgadt hidegvéremet, amely ma úgy követ mint tulajdon magam által teremtett árnyékom? Ha visszagondolok azokra az időkre, egy idegent látok. Egy idegent, aki külsejében rám hasonlít, de akinek az akkorvolt mosolya mintha csak varázsütésre tűnt volna el, és lettem azzá aki ma vagyok. Az első idők gyászának tomboló viharát hamarosan felváltotta valami nemtörődöm, rezignál belenyugvás, és már nem számított többé semmi. Faltam magam előtt az éveket, és jól tudtam a halál majd csak akkor talál rám, ha valakinek erőszakos ujjai szorítják ki belőlem a szuszt. Tán reméltem, hogy ha méltó büntetést kaphatnék, akkor átkozott és igazinak hazudott szívem majd könnyedén megnyugszik. Most úgy tűnik a sorsom, ez a csalfa szeretőm mégis a keblére ölel és attól kapom meg mindezt, akitől a leginkább megérdemlem. A halott eledelem teste a lábaim előtt hever, ajkán vértelen, lila mosoly halványul az esőitta gyér éjjeli fényben. Egy másodpercre letekintek rá és azon gondolkodom, hogy ő vajon megérdemelte, hogy éhségemet csillapítsam vele, hogy vére adjon erőt mindahhoz, amely óvatlanságom okán most rám vár? Marok, mint egy mérgét önmagába fordító darázs, és először a szavakkal, majd a tettekkel adok hangsúlyt mindannak, ami bennem tombol. Ó miért és mikortól érdekel engem egyáltalán, hogy mi lesz azokkal, kiknek vérét veszem? Áldozataim lelkét nem szívom ki az életerejükkel együtt, nem hagyom, hogy hatással legyen rám utolsó, könyörgő pillantásuk, mellyel nyomorult életük maradványáért esdekelnek. Van akik némán, van akik lassú, vontatott nyöszörgéssel, vannak akik kérlelő szavakkal, azt gondolván, hogy van lelkem amire ezek hatással vannak. De nem csupán lelkem nincs, hanem életem sem, amelyeknek foghíjjas éveit legalább egy időre betömhetném azzal, hogy némelyeket életben hagyok.
Ha akarnám sem tudnám leplezni, épp annyira meglepett a látványa, mint amennyire megrettentett és büszkeséggel töltött el az elszántsága. Nem mintha akkor régen nem lett volna éppen ilyen kitartó, konok és az egész világgal dacoló. James Dean…ha rá néztem valahogyan mindig az a bugris jutott eszembe róla. Mint ember csapnivalóan egyszerű volt, de a szerepei szerint észbontóan vakmerő. Ilyennek láttam azt a lovász fiút, azt aki felnyergelte nekem életem első lovát, és megtanított szőrén megülni a lovat. Mi a pokolért jut eszembe most ez az egész? Miért bántom őt az első mondatommal, és köpök gúnyosan egykori életünk emlékére azzal, ahogyan fogadom. Őszintén? Mert még csak meg sem fordult a fejemben, hogy életben lehet. Vagy ha mégis, akkor valahol mélyen legbelül egy megátalkodott remény, amit nem adtam fel soha, amelyet sem apám, sem Keyron vérének ízlelése közben érzett pokoli bűntudat nem volt képes kiölni belőlem. Az az átkozott remény, amelyet azóta is cipeltem magammal, amely súlyos volt, mint a kővel megrakott hátizsák, és letehetetlen mint a kulacs friss víz a sivatagban. Akartam őt akkor…ó mennyire nagyon akartam, és akinek szenvedélyes mosolyát hiába is kerestem volna most a dühösen dacos, megkeményedő vonásokban. Látom rajta, hogy hatalmas erőt és önmegtartóztatást igényel tőle az, hogy ne itt és most végezzen velem. Az emlékek, annak az éjszakának az emlékei elevenen eszik bele magukat a húsába, és bosszúszomjas vágyként csordogálnak végig az ereiben. Szemeit csak kis időkre veszi le rólam, és mintha talán félne attól, hogy évek óta, vagy tán még régebb óta dédelgetett vágya délibábként fog tovaillanni, minden lehetőséget megragad arra, hogy lelassítson. De nincs rá szükség. Nem fogok elfutni, mert az olyan lenne, mintha a sorsom elől akarnék futni. Íme bevégeztetik az aminek be kell, és amelyet pillanatok alatt feladni is kész vagyok. A józanság nem csap arcul hűvös tenyerével még akkor sem, amikor megérzem, hogy  készül valamire. Ujjai kutatón süllyednek a zsebébe, melyre válaszul a kabátom ujjában a csontmarkolatokra szorítok. Nem bántani akarom, csak egyszerűen védekezni, hogy utolsó gondolataimmal, utolsó szavaimmal még elmondjam mi történt valójában akkor éjjel, még akkor is…még akkor is el akarom mondani, ha ez őt nem érdekli. Ennyi nekem is jár azok után, amit át kellett élnem előtte és utána is az apám mellett. Ki tudja meddig folytatódott volna, ha Keyron halála után nem én leszek a gyilkosa, nem én leszek az aki megannyi szenvedésének nektárját cseppenként szívja ki belőle. Nem bosszú volt az a szeretett férfi haláláért, sokkal inkább a szabadulásom fizetsége. Júdáspénz az örökkévalóságban.  Rezdül a lámpa fénye felettünk, a szemhéjam vele együtt rezdül, majd hirtelen a semmiből akárha álompor lenne kavarog fel a levegő. Gyorsabb nálam, és sokkal erősebb. Én csupán félig birtoklom azt ami neki teljes egészében megadatott akkor amikor az apám magához ölelte. Ezer közül is megérzem a verbéna torokfacsaró szagát…akárha savval csiklandoznák a nyelőcsövemet. Köhögve és prüszkölve tántorodom hátrébb, majd visszacsúsztatom ujjaim a bőrkabát ujjába. Kapaszkodom a fegyvereimbe, az utolsó szalmaszálba, amelyektől a bűnbocsánat, percekben elnyert idejét megkaphatom majd. Lehet, hogy nem fog hinni nekem. Tudom, hogy nem fog hinni. Ettől még el akarom mondani neki. Az idő istentelenül relatív, főleg akkor ha egy golyóra várok….egy golyóra, amely által bevégeztetek. De az nem úgy érkezik ahogyan várom. Nem az életemet veszi, hanem a vállamat éri a lövés. Újra hátra tántorodom, lassú, vontatott mozgással zuhanok a földre. Egy nyüszítő nyögés hagyja el az ajkaimat, amikor belém rúg. Legbelül egy hang arra biztat, hogy keljek fel, hogy harcoljak, hogy vegyem fel vele  a harcot, hogy ne hagyjam magam ilyen könnyedén padlóra küldeni…a hang egyre vészjóslóbban hasonlít apám hangjára. Köpök egyet oldalra, a vér buzogva terül el a nyáltócsával az esőette macskaköveken. Két kezemen támaszkodom, kabátujjamban még mindig pihennek a kezeim, de egyre kifehéredő ujjakkal markolom a pengéket. Dühöt akarok szítani magamban, dühöt azért amit most tesz velem. De egyetlen másodpercnyi harag az okozott fizikai fájdalomért sem ér fel azzal a kínok között elszenvedett, ernyedt, gyermeki zokogással, amelyet a halála után éreztem a pincében, ezüst láncon lógva, magányosan….hetekig. Apám még hosszú ideig kínzott azzal, hogy fecskendőben adagolta nekem Keyron vérét, amelyet megcsapolt azon az éjszakán. És amelyet soha nem mondhattam el neki. Mit remélek attól, hogy megtudja? Szánalmat? Bocsánatot? Nem! Igazságot! Hogy úgy lásson mindent ahogyan én is  láttam!
Nem volt sok időm, és azt hiszem hozzá hasonlóan én sem beszélgetéssel akartam tölteni az időt. Addig nem, amíg meg nem érti, hogy ez az egyetlen lehetősége, hogy megtudja miért….mert gyanítom azért vagyok még életben, hogy megkínozzon, és feleletet kapjon ezekre a kérdésekre. Meg fogom adni neki, ha hagyja. Egy pillanatra ellépett tőlem miközben a földön hevertem. Ezt a tized másodpercet használtam ki arra, hogy noha a verbéna és a vállövés amely együtt kissé legyengített és lassabbá tett, nem működött annyira erőteljesen, hogy ne próbálkozzak meg azzal az egyetlen eséllyel, amellyel a tudtára adom, nem csupán ő az aki magyarázatot akar kapni, és nem csupán ő az aki azóta az éjjel óta szenved.
A kabát ujja végre eleresztette a kezeimet, és miközben megtántorodva és kissé kóvályogva ugyan, de felpattanni próbáltam a földről, az ezüst pengék Keyron felé hasítottak. Lassúságom okán nem jutottam el a felső testéhez, csupán annyira volt lehetőségem, miközben minden bizonnyal hárította a mozdulatomat, hogy a vádliját, vagy az achilles sarkát megvágjam az ezüst pengékkel. A mozdulatot követően vetettem rá magam, és megpróbáltam magamhoz rántani a földre. Ha ez sikerült, akkor nemes egyszerűséggel rántottam a felső testemre, ha nem, akkor gyaníthatóan egy újabb ütéssel lettem gazdagabb. Bármi is volt a végeredmény, ajkaim felrepedtek a hirtelen mozdulattól és miközben végignyaltam rajta, hörgő és ziháló hangon szólaltam meg.
- Csak neked fáj, igaz? Csak te szenvedtél olyan kibaszottul hosszú évtizedekig? Csak te vagy az akinek joga van ítélni? Csak te vagy, akivel elbántak?- kérdések záporoztak felé, miközben újabb véres nyálat köptem oldalra, és hátra rántottam a pengéket tartó kezemet, hogy ne tudja kivenni belőle a fegyvereimet.
- Óhóóóó…állj meg! Azt mondtam, hogy állj meg, bazd meg! Meg fogsz hallgatni! Ha kell akkor éjszakákon keresztül fogom mondani, sikoltani, és a fájdalomtól is hörögve magyarázni neked mi történt akkor éjjel! Mert életben fogsz hagyni, ez a terved, igaz? De ha így van akkor is beszélni fogk neked ha már nem lesz mivel! A hangomat akkor is hallani fogod. És játszhatod nekem a kemény vámpírvadászt, elrejtheted azt aki valójában vagy….de csak azért mert apám egykor vámpírrá tett nem tudta kiölni belőled aki voltál. Ahogyan belőlem sem. És most csinálj amit akarsz! Fizikai fájdalommal nálam semmit nem fogsz elérni!- tettem még hozzá, és ez igaz is volt. Bármit megtehet velem, a testem fele annyira sem szenved, mint én magam, ott legbelül.
- Csináld, tessék, csináld! CSINÁÁÁÁÁLD!!!!- a végére már üvöltöttem, térdre tornázva fel magam, kezeimet széttárva.




||music:Rob Thomas - Lonely no More (Chicano Remix) || Megjegyzés: Brutál vagy, imádlak!  31  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 26, 2017 11:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next



Marwel & Keyron
Csináld azt, amit én csináltam: eldöntöttem, hogy a hétvégéig jól leszek. Préselj ki egy mosolyt, mert még életben vagy, és ez a dolgod! Aztán a jövő héten újra! Csináld jól, és mosolyogj, vagy hagyd a francba az egészet!
Befagytam, megfagytam, mondhatott bármit, nézhetett bárhogy, nem érdekelt semmi. Csak a hideg logika, más semmi. Nem fogott rajtam a sértése, pedig talán ha magamnál lettem volna, tiádákat zengtem volna a fegyver ellenességemről. Igen, valaha az voltam, fegyver ellenes, pacifista. Olyan aki megvet minden erőszakot, igen, még azt is ami velem történt, ott fent a pajtánál. Képes lettem volna megbocsátani, ha átsétáltam volna a fénybe, vagy abba a franc tudja mibe, de kellemes helynek tűnt, sokkal kellemesebbnek, mint ahova visszarángattak.
John Wayne csak egy kibaszott kis színész volt, néhány alakítását még én magam is kedveltem, de Wyatt Earp, na az kemény dió volt, vannak feljegyzések, hogy igazán durván nyomta a vadnyugaton, és a rosszfiúk akikre vadászott, nem csak simá emberek voltak, ó nem. Na, mondjuk jobban esne, ha hozzá hasonlítanának, egy hangyányit, de semmi probléma.
Egykor meleg, barátságos zöld színben pompázó szemeim fagyos lóhere zöld színben pompáznak, nem rezzenek, nem idegeskedem, nem problémázom.
- Wyatt Earp, és nem csak te vagy az egyetlen szarkupac, akit el kellett takarítanom az utamból. – hűvös tényközlésem, még a fülledt eső utáni levegőbe is fájdalmasan hidegen csengenek. Igen, valahogy körülöttünk is megfagyott a levegő jobban. Nézem azt a szerencsétlent, aki meghalt, már nem él, érzem, hogy semmit nem érzek felőle.
Ez lett belőle. Nem bír a vérével.
Azt hitte, hogy ismer, hiába támadott, hiába próbált meg hatni rám, lassan figyeltem minden mozdulatát. a szabad kezemmel a nadrág zsebembe nyúltam, de még nem moccantam, figyeltem ahogy a fejéhez húzza a puskát. Igen, csábító, de még ebben az állapotban is tudtam, hogy sokkal több fájdalmat érdemel annál,minthogy itt, ezen a helyen bevégezze, azonnal. Túl könnyű lenne, túl egyszerű. Neki mindenképpen. Tudnia kell arról, hogy milyen érzés volt, meghalnom a kezei között. Nem fogja ennyire könnyen megúszni.
Láttam, hogy a várakozás kiül a szemeibe, ezt a pillanatot szántam arra, hogy a zsebemben a verbéna poros kapszuláért nyúljak és ketté roppantottam, majd az arcába fújtam. S kicsit lejjebb, a vállára céloztam, ahogy láttam, ahogyan egyre jobban elkábult a verbénától. Meghúztam a ravaszt, azért szerettem volna, ha emlékszik arra, hogy lőttem, és fájdalomra kell ébrednie.
- Ez, még csak a kezdet. Tudod ha magamnál lennék, talán bedőltem volna a két szép szemednek, és a sértegetéseidnek, és már rég halott lennél, de a terveim… tudod hogy van ez… -megrántottam a vállam és belerúgtam a bordájába, ha elterült a földön. Remélem, hogy sikerült kiütnöm, mert a következő lépésem az volt, hogy a bokáit és a csuklóit összekötöm ezüst lánccal, meg a nyakára is teszek egy csinos kis nyakláncot. Úgy az igazi, azt sem bántam, ha magához tér, míg én ügyködöm, mert szívesen megküldtem volna az arcát a puska támasztékommal, de ha nem, az sem baj. Ezután szerettem volna vele beszállni a kocsimba, őt minimum a csomagtartóban elszállásolni, egy tő verbéna mellé, mert olyanom is van, egy valamire való vámpír vadász ha nem az azonnali gyilkolásra készül, hanem mondjuk fészkek pontos helyét akarja kiszedni az áldozatból, az készül. De hogy őt nem az egyik itteni rejtekhelyemen fogom kivallatni az is biztos. Texas hatalmas, rengeteg földdel , olaj fúró tornyokkal, és folyókkal, meg legelőkkel, néhány heggyel, így van lehetőségem a csendes elvonulásra.
Persze, ha nem sikerült a verbéna fújós manőver, úgy összehúzott szemekkel hunyorogtam rá, s lassú mosolyra húzódott az ajkam.
- Ne hidd, hogy nem álmodtam erről a pillanatról, és nem felesleges pofázással fogom eltölteni, amikor cselekedhetnék is. – ez akár ezen manőverem előtt is elhangozhatott.
Így fújás nélkül azonnal lőttem, leginkább a vállába. Voltak gyenge dámpírok akik túl sem élték a fejlövést, így pedig szabhattam, nem voltak hasznomra, mert meghaltak.
Az a Keyron akire ő számított, messze volt, valahol talán a hófödte Aspenben üdült, míg én, hidegen és könyörtelenül cselekedtem, tettem amit tennem kellett. Így tisztán látok minden lépést, hogy mit hogyan, és mikor tegyek, ahhoz,hogy a tervem beváljon. Nem öntött el a túlzott magabiztosság, sokkal inkább csak azt akartam ,hogy a tervem hibátlanul működjön.


Way Down We Go | SZAVAK SZÁMA
Igyekszem visszarázódni!  Bolond  | ×

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Aug. 22, 2017 1:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Visszanyitott játék


Keyron && Marvel


Nem most kellene ennek megtörténnie. Nem így. Nem szabadna, hogy a múlt érzékeny, hovatovább szentimentális emlékei megrohanjanak és holmi érző húsdarabot csináljanak belőlem. Mintha ugyan lenne szívem. Mintha meg tudna hatni áldozataim torkából vértől forrón felzubogó utolsó könyörgésük, vagy mintha képes lenne megérinteni a haláluk előtti pillanatokban az az utolsó szemvillanás, amelyben belezárva feszül bele az életük legvégső momentuma. Ahogyan engem néznek, a gyilkosukat. Olyan egyforma mindegyik. Soha az évek alatt nem ébredt bennem szánalom irántuk, egy morzsányi sem, mert hiányzott mindegyikből az az egy utolsó, az az egyetlen vágyból és szerelemből született villanás, amely nem érti miért veszem el tőle az életet….az életet amelyet oly naívan a kezembe adott, amelyet nekem áldozott volna bárkivel szemben. Na de magammal szemben is vajon? Nem volt hozzá jogom, legalábbis ezt mondogattam magamnak, amikor apám kegyetlen ütései, a rabláncom csörgése közepette is ezredszer az ő nevét hörögtem. Megrészegültem a vérétől és még többet akartam belőle. Vajon a szerelem tette olyan bódítóan zamatossá melyet iránta éreztem? Vajon tényleg szerettem? Vajon képes vagyok én egyáltalán erre, vagy csak a tudat okozta eufórikus állapotban lebegtem akkor, amikor belemartam a húsába, és hagytam, hogy fogaimon forrjon fel vérének mágikus nektárja. Nem szánom az áldozataimat, nem érdekel honnan szerzek magamnak betevőt, ahogyan azóta a nap óta az sem érdekelt már, hogy kivel és mit teszek…hogy mennyi élet marad még benne amikor a fájdalom szépen lassan elcsendesíti szíve dobogását, és a karjaim között szenderül el, akárha egy végtelen álomba merülne. A halál tulajdonképpen nem is lehet más, mint egy ilyen érzés, mit megérezni csak az tud, aki elég közel kerül hozzá. Becsapom az embereket, becsapom a fajtámat, de hát nem is vagyok több mint korcs ivadéka mindkettőnek. Vétettem egy kárhozott véréből, és egy gyarló ember méhéből és most már eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok meghalni. Nem akarom tudni mi vár az olyanokra mint én. Nem tartom többre magam azoknál akik táplálékul szolgálnak a számomra, csupán csak ügyesebb vagyok mint ők. Jobban kapaszkodom az életbe, mert még dolgom van benne. Ebben ringatom magam, ez az amit el akarok hitetni az elmémmel, és akkor talán a nem létező szívem is megnyugszik végre és elfelejti azt az egyet kinek illata úgy beleitta magát a bőrömbe, hogy megszabadulni akkor sem tudnék tőle ha akarnék. Ám most, ezen az esőáztatta sikátoron, ezen az utcaszakaszon, a sötétségben és a pislákoló fényben egy másodpercre erősebben érzem. Sok évtized után úgy, mintha itt lenne mellettem, mint azon az éjjelen, amikor megöltem őt. Új életet adtam neki egy olyan áron amelynek én voltam és én is akartam lenni a legfontosabb szereplője. Ez vajon nem volt elég? Apám ezt akarta elérni és végül győzött…már nem érdekel Nina, már nem érdekel az akinek a vérét kortyolom. Mohóságom csillapíthatatlan, amint kibontakozni is képtelen vagyok a saját magam által keltett szorításból. Haláltusájának végén úgy rázkódik az öntudatlanná szívott test mint a csirke melynek nyakát vágta a gazda asszony. Nyekkenő hangok hagyják el a torkát, és a vér bugyborékolva ömlik ajkaim közé. Élő, sejtekből színezett rúzsként maszatolódik el a számon, és a nyelvemmel lenyalom azt az egy cseppet is, mi legurulni készül róla, amikor a fejemet hátrakapom. A feltámadó szél végül csendesül, és mintha illat-délibáb lett volna az a texasi nyár illat, mintha csak az elmém űzött volna velem perverz tréfát, megnyugtatni kész a pattanásig feszült idegeimet, a lemondó bizonyosság: csak képzelődöm. Hogyan is lehetne, amikor megöltem őt, és apám volt az aki befejezte helyettem. Ám mielőtt oly egyszerűen hazudnék tovább magamnak egy másodpercre megszületik bennem a kétkedés, az első csírája annak, amelyet soha nem ültettem el ott, és amely most először, sok évtized után hajtott ki: vajon apám tényleg befejezte, és vajon valóban átsegítette őt a másik világba, ahogyan azt mondta nekem? Miért nem jutott eszembe legalább egyszer kételkedni a szavaiban?Mi van akkor ha éppen olyanná tette amilyen ő maga volt? Az nem lehet. Gondolatban sokadszor rázom meg a fejemet, és egyre erősebben mormolom, egyre kitartóbb tagadással, hogy bizonyosan meghalt azon az éjjelen, nem lehet, hogy a vér szolgájává vált ő maga is. Pedig most érzem. Oly erősen ismét, és olyan tagadhatatlanul tompa lüktetéssel, hogy szinte el is feledkezem az áldozatomról, és arról, hogy miért is vagyok itt pontosan. Ez nem fizetség itt és most, ez a mai jutalom azért a néhány vérszívóért kik után busás jutalom ütötte a markomat. Más vedelné az agyzsibbasztó piát, én pedig a vérben találom meg ami tompítja bennem a sok éve tartó küszködést. Le kellene mondanom arról, hogy valahol mélyen még embernek hiszem magam, és el kellene fogadnom, hogy nem vagyok több azoknál, kiknek hulláit magam mögött hagyom vándorlásom során. Teljesen mindegy melyik város melyik luxus háza, vagy nyomornegyedének puskalövés kunyhói. De ezt sem tudom megtenni…mert nem akarom.
Oly kevés már benne az élet, az áldozatom vére éppen úgy kihűl, ahogyan az éjszaka csillagai fognak elhalványulni a reggel közeledtével. Sietnem kellene, és minél hamarabb eltűnni innen, mert kezdi rám hozni a frászt az érzés, amely beleitta magát a pórusaimba is. Mindenhol azt a tetves szalma illatot érzem, a frissen nyírt fű szagát, a lovak párájának keserű bűzét. Bassza meg Texas, ott ahol van! Inkább megpróbálom kiűzni a gondolataimból a kétkedés, mint hogy elfogadjam a tényt, hogy ez bizony egyre valóságosabb. És mielőtt még sikerülne legyűrnöm, mielőtt még erősen és erőszakosan visszatuszkolnám azon emlékek közé, melyeket csak csillapítani vágyok, de elűzni soha, meghallom a hangot. Először egy kattanást, amint egy erős kéz csőre tölt egy puskát. Felkapom a fejem, még félig ki is szakítom a korábban oly felajzott, mostanra elnyűtt rongydarabbá váló eledelem torkát, és hátrakapom abba az irányba amerről a hangot érzékeltem. Kifinomult hallásom még a bakancs tompa dübbenését is érzékeli. A járás, az ahogyan a lábait egymás elé helyezi oly ismerős. Minden ismerős ami egykor az övé volt és amelyet nem felejtettem el. Táplálkozás közben zavart meg, amikor eleve tompább és figyelmetlenebb vagyok….ó én ostoba! Nem kellett volna ennyire közel maradnom ahhoz a nyamvadt csehóhoz. Távolabb kellett volna szédítenem, a Nina iránt egyre feszesebben vágyakozó fajankót. A hibámért az első büntetést akkor kapom, amikor hirtelen mozdulatomat követően a lábamban érzek egy éles fájdalmat. Nem egyszerű lövés, nem olyan ami után röhögve rohanom le a gyanútlan puffogtatót. Hozzáértő. A hangja érzéstelenül ridegen vágódik nekem, mintha egy fagyott üvegen karistolnának végig egy hegyesre reszelt körömmel. Szinte érzem a fájdalmat is a bőrömön. A hang amely úgy tudta kiejteni a nevem, akárha az ajkaim között elolvadó mályvacukor lenne, a hang amely ezerszer is elmondta, hogy csak én…hogy mennyire…hogy nagyon…és én hazudtam, hogy én is. Nem, nem hazugság volt, csak részigazság…ami alapvetően már majdnem hazugság, nem? Félrelöktem a testet, és egy másodpercre megvonagló vonásokkal pillantottam vissza arra aki előbukkant az árnyékokból. Meglepettségemet ha akartam sem tudtam volna jobban kimutatni, mert aki velem szemben állt, az maga volt a tömény és megtestesült vágy a régmúlt után, és egy soha többé látni nem vágyott emlékkép. Csak gondolni akartam rá, csak kellett kapaszkodó gyanánt, hogy még elhitessem magammal a lelkiismeretem létezik, és talán az egyetlen ami miatt még ember maradhatok. Zöld szemeiben végtelen és dacos harag, amely ölelkezett az évtizedek óta hurcolt gyűlölettel. Engem gyűlölt…pontosan úgy, ahogyan szeretett egykor.
- Lám, lám…milyen messzire jut a trágyadomb mellől egy istállós fiú. Pár évtized, egy kis erő, és máris John Wayne-nek képzeli magát.- lépni akartam előre, de a golyó melybe jócskán jutott ezüst, lelassította a mozdulatomat. Sánta és erőtlen volt a bokám, ahol eltalált.
-Hát ennyire nem tudtál szabadulni tőlem, hogy sok éven keresztül üldöztél? Mondd, mi tartott olyan sokáig, hogy megtalálj?- a szavaim tökéletesen ellenpólusként csendültek annak, ami bennem kavargott. Én így védekeztem. Szúrtam a szavaimmal, ahogyan normál esetben a pengéimmel szoktam. Most is ezt kellett volna. Csak előre lendülni, és kezem a magasba emelve, gyorsaságomat kihasználva döfni felé, melyre minden bizonnyal egy lövés lett volna a válasz. Így múltunk volna el mindketten, tán anélkül, hogy tudnánk a teljes igazságot. Én arra, hogy mennyire gyűlöl…ő arra, hogy én nem ezt akartam vele. Hogy apám kényszerített. De számít ez már bármit is? Azt hiszem nem, hiszen oly sok harag feszül benne, hogy egyetlen bizonyítási vágyként felcsendülő tiráda sem lenne képes lecsillapítani a benne tomboló dühöt.
Szörnynek nevez, korcsnak. És mi sem áll közelebb a valósághoz.
- Mondj olyat, amit még nem tudok! Egyébként pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon is tudod mit akarsz tenni velem. Elég sok időd volt rá, hogy kigondold….- szavaim elhalkultak, szinte már rekedt, széllel szálló suttogássá váltak, és lassan közelebb botorkáltam hozzá. Ujjaimról áldozatom vére csepegett lefelé, az árnyékok feketévé varázsolták körülöttem a világot. Olyan feketévé, amilyennek ő látott engem.
-…de ha mégsem…- egy lépés felé, és a bőrkabát két ujjából előbukkanó rövid csontnyelű ezüstpengéken táncot lejtett a holdárnyék. Nem érdekelt, hogy látja e….nem letámadni akartam, csak azt érzékeltetni, hogy sosem arról voltam híres, hogy könnyen adom az irhám, és vele sem teszek kivételt. Ha kell neki, akkor vegye el, vagy tűnjön el!
-…akkor ajánlom találd ki nagyon gyorsan, mert ha azon az éjszakán nem akadtál a torkomon, akkor most fogsz. Én ugyanis, veled ellentétben nagyon is tudom mit akarok.- ócska, megveszekedett hazugság. Rémült vagyok, meglepett, de leginkább azt sem tudom mit szeretnék vele. Megcsókolni, magamhoz szorítani, megvetéssel pofán vágni, szembe köpni, hogy ennyi ideig távol tudott lenni tőlem, hogy komolyan elhitte, hogy szabad akaratomból bármikor is ártanék neki…vagy egyszerűen megölni….Megölni és megölelni…apró különbség a két szóban, mégis mennyire hasonlóan indul a cselekedet ha bármelyikre vetemedünk. Annyira remélhetőleg közel kerültem hozzá, hogy ha a kezemet kinyújtottam, akkor elértem a hanyagul fityegő puska csövét, mely még forrón füstölgött az előzőleg leadott lövés után. Ujjaim a fegyver csövére markoltak, és miközben jégszín íriszeimet az árnyékban vergődő smaragd lélektükrökbe fúrtam lassan a homlokom elé húztam azt, majd lehunyva egy pillanatra a szemeimet, felsóhajtottam.
- Még mindig nem tudod, hogy mit kellene tenned ezzel az iciri-piciri éhes dhampírral?- nem csuklott el a hangom, látszólag szenvtelen is volt….de nem vágytam a halálra, mégis ha oda kerülnék ő az egyetlen akinek hagynám. De vajon képes lenne megtenni? Inkább kínozzon meg ezerszer, minthogy itt és most véget érjen. De tudom kellett, egyszerűen tudnom kellett, hogy képes lenne meghúzni a ravaszt? És ha igen, vajon mennyi időt várna előtte?



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 17, 2017 3:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

| Lezárt játék! |
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
↻ MF
Hobbi & foglalkozás :
↻ assistant



A poszt írója John Caruzzo
Elküldésének ideje Szomb. Május 20, 2017 7:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Renee & Ansel
[You must be registered and logged in to see this image.]

-És akkor hagyjam, hogy lelőjenek? – morogtam. Érdekesen kezelheti a konfliktusokat ez a nő. Az én világomban roppant egyszerűen néz ki a dolog. Aki megpróbál megölni, annak golyót eresztek a fejébe, hogy ne lehessen még egy alkalma kilyuggatni engem. Okkal, vagy ok nélkül, teljesen mindegy. Lövök, ha szükséges. A seregben ugyanezt tettem, csak akkor épp mások parancsára. – Segít vagy nem? Ha nem, fogja be, hadd koncentráljak! – nem tűnhetek túl kedvesnek, de nem is vagyok az. Soha nem voltam. Általában kerülöm az embereket, ritkán találkozom eggyel anélkül, hogy egyikünk ne akarja megölni a másikat. Most épp ebből élek. Akinek nem létkérdés, hogy meghúzza-e a ravaszt, miért is ne tehetné pénzért?
-Erősen gondolkodom rajta. – húztam el a szám. Igaz, ami igaz, embereket ölök pénzért. Vagy épp rablok el pénzért. Védem meg őket, pénzért. Ez az én megélhetésem, jó vagyok benne, amiben pedig jó vagy, soha ne csináld ingyen. Tudni kell felismerni azt, hogy mihez értesz igazán. A mekiben való gürizés pedig nem nekem való. Jól megvagyok a magam egyszerű életével, nincs szükségem másra, mint amim eddig volt. Fogalmam sincsen, hogy ki ez a nő és miért akar segíteni, de azzal, amit tesz nem segít. Azzal segítene, ha félreállna és hagyná, hogy elintézzem ezt az egészet.
-Akadnak még páran. – morogtam az orrom alatt. Egy-két percünk van addig, amíg rájönnek, hogy már nem a fedezék mögött vagyunk. Kissé hátrébb mentem, hogy jól lássam a nagy fekete furgon rendszámát, ami minden bizonnyal a támadóim járműve. A rendszámot megjegyeztem, majd intettem a nőnek, hogy kövessen. – Mit akar tőlem? – segíteni biztosan nem. Elég sajátosan értelmezi a segítség szót. – Szálljon be. – ha esetleg ellenkezne, nem igazán figyelek oda rá, csak beszállok az autómba. Minél előbb el kell tűnnöm innen, ha már megakadályozza azt, hogy végezzek a támadóimmal. Vagy itt marad velük, vagy beszáll. – Ha felakar bérelni, a szokásos díjam most magasabb. Maga miatt még mindig célpont vagyok. – más ok nem jut eszembe, amiért megkeresnének. Gondolom hallott valakitől rólam. A díjjal kapcsolatban még így is nagyvonalú vagyok. Általában elküldöm a francba azokat, akik keresztbe tesznek nekem. Ő pedig így tett, akár belátja, akár nem.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 07, 2017 9:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Renee & Ansel
- De gondolom nem ok nélkül. Az emberek nem szoktak csak úgy öldökölni! – pillantottam rá komolyan, hiszen egyik pillanatban még békesség honolt ebben a kocsmában, a következőben pedig már lőttek is. Legalábbis ebből kifolyólag tuti elkövetett valamit most vagy előtte, ha nem ő kezdte. Fordított esetben gondolom ő is lőtt volna, ha van oka, mármint kezdeményezett volna, de most ezen nincs túl sok időm agyalni, hiszen mondhatjuk úgyis, hogy eléggé pocsék volt a helyzet. – Maga szerint ez vicces? Miért imádják egymást ölni az emberek? De most tényleg! – sóhajtottam egyet lemondóan, mert nem túlzottan érdekelt az, hogy mennyire is dühös vagy éppen feszült a kialakult helyzet miatt. Gondolom részben magának köszönheti az egészet vagy ki tudja. Ahogyan az se kizárt, hogy talán amiatt nem érdekelt annyira, mert valahogy a halál nekem sose állt igazán jól. Hiába haltam meg, mert mindig egy új testben újjá születettem. Próbáltam már az átkot megtörni, de sose jött össze.
Persze, hogy nem tudtam csak úgy szó nélkül hagyni a dolgot és inkább cselekedtem anélkül, hogy igazán végig gondoltam volna, hogy mit is teszek. De jelenleg már kezdett elegem lenni ebből a helyzetből, abból, hogy meg akarják egymást ölni, mintha az életet nem kellene tisztelni. Nekem erre a férfira szükségem volt, nem is kicsit. Tényleg kellett nekem ahhoz, hogy jobb vadász lehessek. Még akkor is, ha talán igazán nem is akartam azzá válni, egyszerűen csak nem akartam azt hagyni, hogy a boszorkány génjeim ismét mindent elsöpörjenek, de a jelenlegi állás alapján nem túlzottan jött össze, ahogyan az se, hogy megtartsam a fegyverét, mert ha nem is egyből, de elég rövid időn belül elvette tőlem. – Miért? Netán engem is lelő? – kérdeztem meg egy kisebb grimasz keretében, hiszen eddig is életben tartottam, így egy szava se lehet. Mondjuk nem ilyen találkozásra számítottam, de hát sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, mint kellene. – Milyen nagylelkű, hogy megengedi. – vágtam egy csöppet se kedves grimaszt, majd a következő pillanatban elmormoltam egy varázslatot, hogy nem sokkal később már kint legyünk. Lassan szívtam be a levegőt és egy láthatatlan védőburok vett minket körbe, hiszen teleportálni még én se tudok.  – Szóval végre beszélhetnénk vagy netán még megszeretne ölni valakit? – kérdeztem meg a lehető legtermészetesebb hangnemen, mintha csak éppen az időjárás lenne a téma.



■ ■ 40 ■ ■ credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 29, 2017 2:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Közös megegyezéssel lezárt játék!
... :szivi: ...
...tudod...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 18, 2017 12:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Marvel & Keyron
Régóta vártam erre a pillanatra még magam is alig hittem el, hogy megfog történni, időnként kicsit már-már lemondtam arról, hogy valaha is megtalálom. Jó ideje inkább csak tisztogattam, fajtám gyűlölt, öldöklő és számomra megvetendő életet élő tagjait. Fajtám… ironikus. Valaha ember voltam magam is, egy voltam azok közül, akik abban a kocsmában szórakoztak, nem törődtek mással, csak azzal ,hogy jól berúgjanak és széthányják a füvet, vagy megkeféljenek egy jó kis nőt a vécében, és jó eséllyel nem kapnak el tőle semmit. Valaha én is csináltam ilyet, valaha, úgy, mint ők, emberi testben, emberibb, nyugodtabb gondolatokkal, amikor csak a termés és a jószágok gondolata járt az eszemben, meg az, hogy a rodeón vagy a vágtán melyik lovam fog nyerni. Esett, így a szagomat nem hordozta úgy a szél, de tudtam úgy helyezkedni, hogy ha mégis úgy adódna, ne érezzenek meg olyan könnyedén. A prédám egy dhampyr volt, ezer közül is felismerem a szagukat, emberi, de ott van bennük az a vad zamat, amelytől finomabb a vérük, az, amely hozzám hasonlóvá teszi őket. Gyűlölöm azt, aki ezt tette velem, és azt is, aki miatt ezt a sorsot érdemlem. Rengeteg időmbe tellett mire megtanultam kezelni az éhségemet, és baromi sok fájdalomba, mert a McGregor boszorkány tett róla, hogy ne járjanak úgy az áldozataim, a táplálékaim, mint anyám és a lovász segédem.
Fájdalmas leckék voltak, de így legalább nem felejtettem el azt, hogy honnan indultam, hogy én is ember voltam, olyan könnyen átszakítható hússal, mint annak a másiknak a prédája, akire már jó ideje vár.
A bal mellem feletti tetováláson simított át a tenyerem, viszketett a nyakam, nem a préda lehetősége miatt, sokkal inkább azért, mert volt egyfajta furcsa megérzésem a mai napon. Amióta felkeltem kitartott. Ellenőriztem a fegyverem, fagolyók ezüst belső maggal, csakhogy biztosabbra menjek. Jól le lehet gyengíteni az áldozatomat ezzel is.
Két órát vártam, mire végre mozgolódás támadt, közelebb mentem, mondanám, hogy reménykedtem, hogy nem az lesz a vége ami, de akkor csak áltatnám magam. Ennek sincs keresnivalója ezen a földön, ha gyilkos módjára táplálkozik. A fakaró a kabátom ujjába volt rejtve, kis alkarvédőn, magától kipattant, mindkét alkaromon volt ebből a fegyverből. Ha ezt végig csináltam visszamegyek pihenni egy kicsit Texasba, a farmomra, a McGregor farmra, ahol a nagyszüleim éltek, meg a mostoha öcsém családja. Ha besokalltam, akkor időnként hazalátogattam és segítettem a farm körül, hiába vagyok vámpír immár hatvan éve, van, ami sosem fog változni, ami a véremben van, amit bárki megpróbálhatott belőlem kiszívni egykor, az pedig az igazi Texasiak vére, a földműveseké, még ha a beszédem változott is, ha elhagytam az ottani államra jellemző beszédet, változatlan, az ahogyan a földművelés és a lovaink iránt érzek.
Ahogy az is, ahogyan az eláll, esővel immár megcsap a forró vérbe bugyolált ismerős szag, ezt vártam már jó pár dekádja, hogy behozzam az elmaradt tartozásomat felé. Elveszem tőle azt, ami számára is fontos, az életét! De előbb, még az apjával is számolnom kell. Ha ő itt van, akkor az is itt lesz, aki ezt tette velem. Még nem mutatkozom, játszom vele, figyelem őt, ahogy vadállatként kapja fel a fejét a közeledtemre, és szimatol a levegőbe. El sem tudom hinni, hogy valaha szerettem ezt… ezt a szennyet, ezt az undorító valamit, mert semennyire sem hasonlít arra a nőre, akit valaha szerettem. Minden egyes szívással kitépte magát belőlem, ahogy a könyörgésem, a haláltusám nem hatotta meg, az sem, hogy a szívem egyre lassabb ütemet dobol, míg végül már alig-alig lélegeztem. Csak magával törődött az éhségével, velem nem, azzal sem, hogy mit tesz a családommal, ha megöl. Gyűlöllek! A harag szikrázott fel bennem, és a gyűlölet kitörni kész vulkánként zubogott bennem. Nem voltam éhes, nem kattantam rá egy piás vérére, józan akartam maradni, persze sok részegből kellett volna innom, hogy berúgjak, de nekem az ő vérére fájt a fogam. Lekaptam a hátamról a dupla csövű puskát, hangtalanul lépkedtem továbbra is. Vártam a megfelelő pillanatra, hogy felálljon, és a lábait vegyem célba, nem akartam, hogy meneküljön, a sörétes pedig kellően lefogja lassítani, legalábbis a számításaim szerint. Nem bízhattam el magam, most kell apám tréningjeinek beérnie. Nyugodjon békébe, tíz éve temettem el őt is ő legalább nem az én kezeimtől halt meg, hanem úgy mint a nagyapám, jószág gondozás közben. Eldördült az első lövés, reméltem, hogy eltalálom a lábait, a puskát félre dobtam és a kis marok fegyvert vettem elő fa töltényekkel, hogy utána létfontosságú szerveket célozzak, nem akartam egyelőre megölni. Még szükségem volt rá, hogy megtaláljam az apját is.  Egymás előtt fogom őket megölni, hogy lássák mivé váltam, hogy jobb gyilkos lett belőlem, mint belőlük. Azért, hogy megtudják, milyen elveszíteni valakit, aki a másik számára fontos!
A fegyver csak azért kellett, hogy lelassítsam, különben megtehettem volna, hogy mögé rohanok, amikor táplálkozik és kitépem a szívét. Két lépés még közelebb hozzá, és kikapcsoltam az emberségem. A kis lovász fiú mélyen el volt temetve bennem, védve mindenkitől, de legfőképp tőle. Szükségem volt erre a kiskapura, mert tudtam,hogy valaha szerettem és nem akartam ,hogy ezek az érzések befolyásoljanak bármiben is a terveimet tekintve. Vagy elgyengüljek a lehetetlen kék szemeinek pillantásától.
- Lám-lám! Mit fogott a csúnya vámpír vadász, ma este? picit félrebiccentettem a fejem és megálltam vele szemben a gőzölgő hulla és közte. Smaragd íriszeim hidegen, távolságtartón tekintettek le rá.
- Egy iciri-piciri éhes dhampyrt? Megegyelek vagy kösselek ki mint egy kutyát és játsszam el a halálom többször veled? Biztos kibírnád, hiszen te nem is ember vagy, hanem egy átkozott undorító szörny! – morogtam fel, és megvető fintorba moccant az ajkam.
- Kár, hogy nem akadtam a torkodon azon az éjszakán. – trilláztam vidáman, és vérfagyasztó mosolyra húzódott az ajkam, a hangom mégis hűvös volt , mint a legmélyebb kripta fagyos jeges árnyai. Szándékomban állt fejbe lőni, hogy harcképtelenné tegyem addig, amíg meg nem kötözöm, és be nem dobom a kocsi csomagtartójába. Ám reméltem, hogy a sörétessel való láblövésem célba talált. Közel harcra sem lehetett panaszom, hiszen arra is remekül kiképeztek. Minden harcmodorra, csak a gyilkolásért élek. Ha megöltem őt és az apját, akkor talán abbahagyom, egy időre, de nem lelek megnyugvást, amíg a hozzá hasonlók élnek ezen a földön! Nem moccantam, hiszen a következő lépésem tőle függött, reméltem ugyanakkor, hogy világossá vált a számára, hogy nem bájcsevegni jöttem. Egy dologgal nem számoltam ,hogy mivel még sosem kapcsoltam ki az érzelmeimet, nem is tudtam, hogy milyen lehet az az érzés. Ha nem érzek semmit, semmi fájdalmat, semmi megbánást.



◯ Music: Fatal ◯ Note: 35  ◯ Words: ide, ide
©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 16, 2017 10:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next



Keyron && Marvel


Kip-kop kopog az eső. Monoton dallamos, mossa a város minden mocskát, közöttük az én gondolataimat is. Órák óta állok az ócska, és lepukkant bárral szemben, hátamat a nyirkos és nedves ház falának vetve. Várom, hogy kilépjen rajta a ma esti lakomám, akit lépre csaltam egy beígért de felültetett randevúval. A modern világ csodája, a világháló megannyi tébolyult ígérete, aminek bedőlnek és elhiszik, hogy egy félcsupasz fotó, meg pár kedves, virtuálisan odadorombolt, férfiasságukat dicsérő mondat elég lesz ahhoz, hogy egy kellemes estét töltsünk együtt. Mostanság divatos lett női áldozatokat is becserkészni, sőt ha őszinte akarok lenni, akkor ők még inkább ugranának egy efféle meghívásra, de úgy tűnik régimódi és kissé megkopott világnézetű vagyok. Valahogyan a hagyományos vonalat követem immáron sok ideje. Nem kellene, hogy így legyen, csak magamnak köszönhetem, hogy eddig jutottam, ahogyan azt is, hogy éhségem hovatovább évtizedek óta apadhatatlan. Az emberek megteszik átmenetileg, mint valami mirelit kaja az éhező gyomornak, amíg a vámpírok rubintos vérét nem érzem fogaim fehérjén végigcsorogni. Mennyei eledel, mint a méztől megrészegült méhek párzó vad tánca. Ujjaim simulnak a nyálkás téglákra, az utcai lámpa fénye pislákolva és szégyenkezve alszik ki, és árnyékba borítja alakomat, ahogyan teszi velem már oly régóta maga a vén idő is. Ki vagyok én? Üldözött, ki üldözőjét üldözte a halálba? Egy tévedés akinek a világra sem kellett volna jönnie? Méreg és métely, szégyenbélyeg amely az emberiségen esett sok évvel ezelőtt? Itt sem kellene lennem, nem szabadna hallanom, ahogyan ezernyi szív egymásnak feleselve veri saját életének ritmusát, nem kellene hallanom az egybefonódó hangokat, a párok csattanó csókjait, a pulton koppanó söröskorsót, a fröccsenő habot, a játékgépek csörrenését, a billiárd golyók koppanását, elfojtott szitkokat, ki nem mondott gondolatokat, egymásba összeálló ütőerek egyre vadabb ritmusát, melytől szinte eszemet veszítem. Két napja...két rühes napja akarok már valamit, amitől újra erőre kaphatok, ami elég lesz ahhoz, hogy a feladatomat ellássam, a legújabb megbízásomat végrehajtsam, és egy időre megint eltűnjek a világ szeme elől, ahogyan teszem azt már jó sok ideje. Mennyi is? Ki számolja….a pénz pedig arra kell, hogy megvegyem azt a házat. Azt a messzi pusztában felejtett látomást, ami talán csak az én képzeletemben létezik. Mint egy búzamezők közé sóhajtott egyetlen gondolatot: fehér kerítéssel és örök magánnyal. Nem így kellene lennie….ennek sem így kellene, de én vagyok az oka, hogy végül mégis eme sorsra juttattam önnön magamat. Vérét vettem annak kit szeretnem kellett volna, csak mert nem tudtam, hogy mit jelent igazán szeretni? Pontosabban nem jól értelmeztem. A húsban és vérben elfolyva, mint valami megátalkodott gyógyszer, felszívódva az ereiben ott dübörögni tovább vele. Ketté kellett volna szakadnom, de két életet, amelyben egyik sem igazán én vagyok nem élhetek. Hazudtam neki, hogy egyszer majd az igazság mossa tisztára vétkeimet, de helyette a halál méregfogait mélyesztettem belé, és megöltem….
Felszegett fejjel bámulok bele a sötétségbe, a nyíló ajtóból pára, bűz, némi hangzavar és egy összeboruló párocska robban ki. Tán ők is megtehetnék, tán ők is jók lennének, amíg….de nem. Nem érdemelnek ilyen halált. Nem érdemlik meg, hogy egyetlen, perverzül is boldog pillanatukat egy bőrüket átmetsző, vérükre szomjazó mozdulattal vegyem el. Visszanyelem a gondolataimat és az emlékeimet, de az utóbbiakat képtelen vagyok visszatuszkolni. Még mindig érzem a levegőben Texas vad vidékeinek puszta szalma illatát, érzem a nyarat, amely ott talál, és amely még emberként elhiteti velem, hogy ez csupán döntés kérdése, és nem a vér parancsa. De minél tovább vagyok vele, minél több éjjel talál a karjaiban, minél több lopott pillanatot adok neki, hogy apámat megpróbálva kicselezni tán egy olyan életről álmodom ami soha nem is adatott volna meg….egyre inkább érzem, hogy vonzóvá válik a testében dobogó forróság. Hogy már nem az számít, hogy mennyire merül el ő bennem, hanem az, hogy én mennyire tudnék benne az ajkaimmal, a mindenre éhes fogaimmal, a nyelvemmel végigsimogatva az utolsó cseppjét is hívogatóan fémes illatú vérének. A lovak nyihogása sem képes elnyomni a szívének ritmikus hívó és parancsoló dobogását. Ujjaim a mellkasán szántanak végig, de simogatás helyett legszívesebben a bőrét marnám fel, és bújnék alá, mert egyedül ott remélek menedéket. Felfalni és ölelni vágyom örökre.
Lehunyom szemeimet, a sötétség sem ad megnyugvást azóta a nap óta, és csak menekülök saját tetteim következménye, és az elől amivé váltam. Apám büszke lenne arra aki lettem, és egy részem szintén büszke arra, hogy eljutottam eddig, hogy még életben vagyok, hogy nem felejtettem milyen gyilkolni, és nem felejtettem el, hogy a bosszúm beteljesítettem...de ez nem az a bosszú amire én vágytam volna, nem az amely járt volna nekem azért amit tettem. Nyughatatlan lélektelen létben vergődve múlatom a napokat, parolázva  a veszéllyel és szembe köpve minduntalan a halált, részegen vergődve, zokogó habzó, vérző könyörgéssel a megátkozottak istene felé, bele a semmibe, hogy ha módomban állna az időt visszapergetni akkor, abban a pillanatban képes legyek megállni. Sosem szerethet többé az, aki elkótyavetyélte a szerelmet, mint valami olcsó zálogházi bizsut, odavetve a disznók elé a gyémántot is.
Állok itt a ház oldalában, felmértem már a terepet órákkal korábban, minden eshetőségre felkészültem. Pengém a kabátujjam rejtekében pihen, ujjaim egyre türelmetlenebb dallamot dobolnak a markolaton. Élvezettel akarom megtenni, arcomon gúnyos mosollyal és odavetve neki, hogy nem azért hal meg mert rossz ember, hanem azért mert reménykedni mert. Ostoba fajankó! Újra nyílik az ajtó és ismét kivet magából egy alakot a hely. Kíváncsian kapom fel a fejem, villanó szemeimet az előttem heverő tócsára irányítom, nem akarok láthatóvá válni a számára. Rámarkolok a csontnyélre a pengémen, és ellökve magam a faltól megindulok mai áldozatom irányába. Félve les körbe, idáig érzem a csalódottság dühét, és hallom ahogyan a fejében édes szitkokat szór rám, amiért nem jöttem el. Ó ha tudnád édesem, hogy itt vagyok, és semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy húsos ajkaim mohón lakmározva szerelmesen fonódjanak az ércsatornáid belsejébe. Hogy selymesen simogassam végig ágyékod vonalát, hogy a végén a puha bőrön át egyszerre lakmározzam az élvezet, a gyönyör és csillapuló vérimádatom cseppjeit. Lépteim nesztelenek, amidőn követni kezdem a távolodó alakot, de gyorsabb vagyok nála, hamar utolérem. Jobb kezem indaként fonódik a vállára, erőm ezerszeresére dagadva löki neki az egyik kis sikátor bűzös, nyirkos falának. Ajkaim az állát érintik. Meglepetten menekülne, ha tudna, de csókom oly mohón tapad ajkaira, hogy félő, idő előtt kiszorítom belőle az utolsó korty levegőt is. Lassan olvadok le róla, mint jégvirág a téli ablakról, magam mögött hagyva nyelvem hűsítő érintését.
- Nina….- súgom és búgom a nevet, a varázsszót, amiért ma idejött, a végzetes név ami miatt ma meg fog halni. Nevetés, tavasz zsongás, madarak éneke, cseresznyevirág…..Nina….akár egy dallam befejezett hangja, félrekalapált zongorahang, egy elpattanó hegedűhúr….Nina...A férfi ámultan elkerekedő szemekkel néz rám, már nem akar menekülni. Szapora lélegzetvétele, és egyre erőteljesebb pulzusa izgatottságról árulkodik. Még édesebbé válik majd tőle a vér.
- Hát….hát….hát eljöttél. Kééééhhééét….kéééhhéééttt órája vártahhaaam rád.- ó tudom én azt. Azóta álltam kinn a tűzfalnál, miközben valaki másra gondoltam. Perverz gyönyör a gyilkolás előtt. A pengém hűvösén húz végig az ujjam, a nyakánál szimatolok végig és mosolyogva bólintok a szavaira….de lehet ez már az éhes vicsorgásom első jele.
- Mondtam,hogy itt leszek….ahogyan azt is, hogy ez most valami különleges lesz a számodra. Mit érne az egész ha csak szimplán besétáltam volna?- és mit érne az egész, ha utána órákig kellene vesződnöm azzal, hogy ezt a fajta félelemmel vegyes izgalmi állapotot elérjem nála. A légzése olyan forró, hogy az arcomat karistolja. A szája felém kap de elhúzódom. Még kéretem magam, jobban mondva sütögetem az egóját a vágyak serpenyőjében. Keze reszketőn nyúl a nadrágom felé, de a csípőm hátrébb mozdul, majd egy erőteljesebb lökéssel az ágyékához préselem magam.
- Óóóó heves vagy! Ez tényleg….ilyenem még sosem volt!- rezgi fulladozva és egyre feszültebben, érzem rajta, hogy pillanatok kérdése, és ő veszíti előbb a türelmét. Nem adhatom át az irányítást.
- Azt garantálom, hogy ilyened még sosem volt!- súgom közelebb hajolva, miközben fogaim egyre kegyetlenebb odaadással karcolják azt az édes bőrt, mely börtönbe zárja előlem mire a leginkább szükségem van. Mennyi lehet….mennyit lehet egyszerre kiszívnom belőle? Vigyáznom kell, hogy mohóságom nehogy magával ragadjon.
A halál sikolyát a felvillanó penge egyetlen hűvös mozdulattal fojtja belé, ahogyan hörögve zuhan felém, miközben a felmetszett torkából a vér megáradva ömlik felém. Megbabonázva vetem rá magam erre a vörös záporra, hagyom, hogy az arcomat is beborítsa. Szerelmesen lágyan tartom a még mindig élő, de vergődő testet a karjaimban, és érzem, hogy a forróság tökéletesen eláraszt, amely felőle jön. De csak egy időre csillapít, csak egy időre adja meg azt számomra amire igazán vágyom….hamar kihűl bennem, amidőn meg sem született volna. Kihűl, ahogyan kihűlt bennem minden azóta a nap óta, és egyetlen ember, egyetlen vámpír vére sem tud annyira felforrósítani és melegen tartani, mint amennyire egyetlen emberként vele átálmodott éjszakán a testének melege. Az övé….azé a szalma illatú fiúé…
~Keyron~
Lassan hanyatlom le guggolva, engedem el a testet és hagyom a hideg földre zuhanni. Szemei üvegként merednek a csillagtalan égboltra, a pára, életének utolsó másodperce még ott gomolyog körülöttünk. Erővé válik bennem a vére, és némiképp újra emberivé varázsol: egy hideg,számító, lélektelen emberré, aki elhiteti a világgal, hogy közéjük tartozik. Csak azért, hogy elvegyen mindent amit csak tud. Életet, vért….pénzt és álmokat. Csak azért mert neki valami hiányzik….valami, ami sosem volt az övé. És már nem is lesz.
Rezzennek az árnyékok körülöttem és valami furcsa, különös erő kezd gomolyogni a csiklandozó esti szélben. A pengém után nyúlok, fejem felkapom, és beleszimatolok a levegőbe….a gondolat hideg acélként csap a koponyámba: nem vagyok egyedül. Várok és fülelek, mint egy éjjeli, átkozott gargoyle, mozdulatlan kövé meredve. Csak az illatok késztetnek összerezzenésre: a texasi nyár ismerős illata.  


Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
↻ MF
Hobbi & foglalkozás :
↻ assistant



A poszt írója John Caruzzo
Elküldésének ideje Pént. Márc. 31, 2017 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Renee & Ansel
[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem ismeretlen a számomra a természetfeletti világ, így a pillanatnyi sokkból felocsúdva már belém hasít a felismerés. A nő minden bizonnyal boszorkány. Bár fogalmam sincsen, hogy mit akar tőlem egy boszorkány. Elkerülöm az embereket, így a fajtájukat is. Nem éri meg vesződni velük. Túl nagy erőfeszítés a semmiért. Jó pénzért persze céltáblát csinálok belőlük, de… ahhoz jó sok pénz kell.
-Tyúkszememre? – kérdeztem szemöldök ráncolva. – Ha nem tűnt volna fel, megakarnak ölni. – mondom neki, mielőtt leadnék néhány lövést. Tyúkszememre… ha ilyen egyszerű lenne. Érdekes világban élhetett eddig, ha számára nem elég ok ölni az életben maradás. Az én világom így működik. Vagy én, vagy ők. Az ilyen esetekben pedig gondolkodás nélkül repítek golyót a másikba, hogy én éljek tovább. Nem először ölök, nem különösebben hat meg, ha valakinek az életét kell vegyem. Ő megpróbálta az enyémet, nem sikerült neki. Ebből a hibájából pedig nem engedem, hogy tanuljon. – Tudja mit? – kérdeztem dühösen, a fedezék mögé bújva. – Legyenek mozgó céltáblák, úgy kissé nehezebb! – én nem úgy néztem rá, ahogy ő rám. Én ingerült voltam. Egy asztal mögé kényszerültünk, amit előbb-utóbb átfognak ütni a golyók, ha nem teszi meg, amit kértem, itt fog velem együtt meghalni. Nem értem, hogy ilyen helyzetben miért foglalkozik azzal, hogy a támadói élnek vagy sem.
Mérgesen kaptam fel a fejemet az üres kezemről, és gondolkodás nélkül nyúltam a fegyverem után. -Ezt még egyszer ne. – komoran csengett a hangom, de láthatta rajtam, hogy komolyan beszélek. Jelen pillanatban a fegyverem az egyetlen eszköz, hogy életben tartsam magamat. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretem, ha megfosztanak tőlem. Ezzel fekszem, ezzel kelek. A kérdését hallva csak morogtam, majd újabb lövéseket adtam le. Valakit el is találtam, hallottam, ahogy a teste elterül a földön. – Használja az erejét és vigyen ki. – adtam be végül a derekamat kelletlenül. Ha nem teszi, a helyében elkezdenék imádkozni, hogy ne találjanak el. Fogalmam sincsen, hogy ki ez a nő, de ha már nem segít, hogy végezzek a támadóinkkal, tegye magát hasznossá azzal, hogy kivisz innen.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 28, 2017 9:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Renee & Ansel
Nem gondoltam volna azt, hogy hamarosan egy Westen filmben fogom találni magam, hiszen sok mindent láttam már annak köszönhetően, hogy meghalok és újjá születek valami fura oknál fogva. Mintha a lelkem képtelen lenne megnyugodni, vagy nem is tudom mi lenne a legjobb helyzet. De a lényegen akkor se változtat, hogy nem számítottam arra, hogy hamarosan az életem veszélyben lehet és néha a fülem mellett fognak elsuhanni a golyók. Én csak beszélni szerettem volna azzal a férfival, aki ellen többen is harcba indultak. Kész csoda, hogy még nem halt meg senki se. Arra se volt időm, hogy egyáltalán körbepillantsak, hogy van-e sérült és valaki segítségre szorul, mert inkább kicsit talán önző módon azt mentettem meg, akinek az élete most számomra fontos volt.
Szemmel láthatóan kicsit meglepődött az új felálláson, hiszen az előbb még tök máshol voltam, meg ő se teljesen ott volt, ahol most van. Az pedig nem annyira meglepő, hogy én inkább arra hajlanék, hogy innen mindenki élve távozzon. Szerintem ez nem akkora bűn, de tényleg. Annyi élet veszett már kárba, hogy szerintem felesleges lenne még többet a túlvilágra küldeni. Sose láttam értelmét az értelmetlen gyilkolásnak. Oké, tudom milyen a bosszúszomj, de akkor is… - Milyen meglepő. A tyúkszemedre léptek és te máris mindenkit megölnél. – sóhajtottam egyet lemondóan és kicsit szőke fürtjeimbe túrtam. Amikor viszont ő is viszonozta a lövéseket, akkor rövid időre a fülemre tapasztottam a kezeimet is. Nem akartam ezt hallani, de sok választásom nem volt. – Most komolyan arra kér, hogy céltáblává változtassam őket és segítsek abban, hogy könnyedén elvegye az életüket? – pillantottam rá én is kérdőn, de valószínűleg kicsit a pillantásom olyan volt, mintha azt akarnám megfejteni, hogy otthon vannak-e nála. Az se kizárt, hogy akitől értesültem róla, az is már kicsit szellemileg leépült és tök rossz emberhez jöttem. Az előbb se kellett volna használnom az erőmet, mert megfogadtam, hogy többé nem hagyom azt, hogy a mágia átjárjon, de mégis megszegtem. És most szegjem meg még egyszer? Azt már nem. Főleg nem válik belőlem gyilkos. – Komolyan ezzel akar meggyőzni? Ennél jobb ötlete nincs? Talán inkább hallgasson rám. – feleltem csöppet se kedvesen, a következő pillanatban pedig újabb trükköt vittem véghez, de mire pislogott volna kettőt, addigra már az ő fegyvere volt nálam. – Nos, inkább öngyilkos lesz, vagy az én tervem szerint haladunk? – abban már nem voltam biztos, hogy meg is tudom tartani a fegyvert vagy nem, ha megpróbálná elvenni. Nem vagyok én annyira erős, főleg nem egyszerű emberként. A boszorkányerőmet meg nem szívesen használtam volna továbbra se.


■ ■ 40 ■ ■ credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
↻ MF
Hobbi & foglalkozás :
↻ assistant



A poszt írója John Caruzzo
Elküldésének ideje Pént. Jan. 06, 2017 10:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Renee & Ansel
[You must be registered and logged in to see this image.]

Egyáltalán nem volt újdonság, hogy lőttek rám. A seregben ez mindennapos dolog volt, a hajtóvadászat pedig csak az elmúlt években lett az életem része. Mióta dezertáltam, igyekszem meghúzni magamat, jól tudom, hogy hadbíróság elé kerülnék, onnan pedig egyenesen a börtönbe kötnék ki, amiből nem kérek. Ha meghúzom magam, előbb-utóbb megtörik majd a lendületük, nem fognak keresni, az aktámat pedig jó mélyre temetik a fiókjukban. Ez a terv. Addig pedig csinálom, amiben jó vagyok. Használom a fegyveremet jó pénzért. Ezek a fickók nem a kormánytól valók, találkoztam már párral, elég néhány mozdulatukat látnom. Túlzottan is betanult egy FBI-os mozdulata. Ezek zsoldosok, hasonlók, mint én.
Értetlenül pillantok a mellettem lévő nőre, aki egyik pillanatról a másikra termett ott mellettem. Ráadásul én is teljesen máshol voltam, mint pár pillanattal ezelőtt. Hallom ugyan a szavait, de nem reagálok rájuk egyből, helyette leadok pár lövést a fedezékből kibújva, mielőtt ismét az asztal mögé bújok vissza. – Nem akarom, hogy mindenki élve távozzon. – csóváltam meg a fejemet. Sokan mondták már, hogy nem túl barátságos a viszonyom a könyörülettel, de én más körülmények között éltem jó pár évig. Tudom, ha valaki kiakar nyírni, ki is fog, ha adsz rá esélyt. Én nem akartam. – Megtudja csinálni még egyszer? Csak ezúttal maradjanak a helyükön, fegyver nélkül. – kérdőn pillantottam rá, mielőtt ismét tüzeltem volna. Többen voltak, mint mi. Feltehetőleg boszorkány, a mágia segítségével pedig ebben a helyzetben könnyen előnyt tudunk szerezni. Ha lefegyverezi őket, utána olyanok lesznek nekem, mint a céltáblák. Gyorsan leszedem őket. Ha nem teszi meg, marad a klasszikus, véres megoldás. Voltam már szar helyzetben, kiverekedtem magam belőle. Csak akkor több fegyver volt nálam és egyenruhát viseltem. – Öt fegyverük van, nekem csak egy. Ha nem teszi meg, ennél sokkal rosszabb lesz a helyzet. – pillantottam rá, ha esetleg habozott volna. Amennyiben a klasszikus módszert kell választanom, könnyen lehet, hogy olyanok is megsérülnek majd, akiknek ehhez az egészhez semmi közük. Csak a megmaradt öt fickót akarom leszedni. Minél kevesebb ember van, akit felbérelhetnek az elintézésemre, annál jobb.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 15, 2016 10:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Renee & Ansel
Régóta nem tettem már be ilyen helyre a lábamat, de az is tény, hogy jártam már ennél rosszabb helyen is. Akkoriban másabb testben éltem, hiszen előtte már egyszer meghaltam, de még abban a testben sose. Azt mondják, hogy a lélek mindig tudja, hogy milyen testet válasszon… Még mindig nem fejtettem meg, hogy miért pont ez a szőke haj, ártatlan arcú testet választotta, de biztosan. Az is igaz, hogy már nem akartam ártani senkinek se. Egyszerűen csak végre szerettem volna normális életet élni, de úgy néz ki, hogy minél inkább vágyom rá, annál inkább elveszi tőlem azt az élet. A dacosságom még mindig tartott, hogy nem igazán használtam az erőmet, így pedig olyankor is megjelent, amikor valami túlzottan nagy hatást gyakorolt rám. Felhúzott vagy éppen féltem, pedig vadász akartam lenni. Ment, de nem túl jól. Még mindig képtelen voltam csak úgy megölni bárkit is.
Könnyedén fogyasztottam el az italomat, miközben néha valakit szemmel tartottam. Nem túl feltűnően, hiszen ebben az egy dologban legalább jó voltam. Aki ennyit él, mint én. Évszázadokat áthidal és mindig kap egy új esélyt arra, hogy kicsit másképpen csinálja az életét, az előbb vagy utóbb belejön az ilyen színjátékokba. Figyeltem az újonnan érkezőket, de nekem ő kellett… Nem úgy, hanem szükségem volt egy mentorra és valakin keresztül jutottam el hozzá. A klánban hallottam, hogy említik a nevét, én pedig lenyomoztam. Nem volt könnyű, meg egy-két illegális dolgot is meg kellett tennem, de nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.
Idővel a mosdó irányába battyogtam el, hiszen ha hív a természet, akkor nem lehet csak úgy nemet mondani neki, meg kellett egy terv is sürgősen, hogy miként kerüljek hozzá közelebb és vegyem rá arra, hogy segítsen. Még akkor is, ha ezzel még inkább esetleg anyámmal szembe megyek. Bár arról fogalmam sem volt, hogy hamarosan egy amerikai akciófilmben találom magamat, vagy éppen a westend filmek új formát öltenek a modernkorban, de hát az élet mindig is kiszámíthatatlan volt. Hallottam a zajt, a sikításokat és miegymást, de első gondolatom az volt, hogy biztosan elszabadult a buli, de ahogyan egyre közelebb értem az ajtóhoz, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy ez már nem olyan buli és fegyverek ropogása tölti meg a teret. Sietve léptem ki az ajtón, de még éppen időben. Egy pillanatra haboztam, majd sietve kezdtem el koncentrálni, hogy pár pillanat erejéig megállítsam az időt. Az egyik támadó golyóját kicsit átrendeztem, ahogyan őt is, hogy hol álljon, majd jöhetett Ansel, már ha ez tényleg a neve. Bár ez szerepelt az aktákban is, így talán nem tévedek. A következő pillanatban meg kisebb erőlködés közepette még őt is arrébb „teleportáltam” az asztalával együtt, hogy utána mellette leljek fedezéket én is és hirtelen fel se tűnt, hogy az orrom vérre is megeredt a varázslatnak köszönhetően. Ahogyan pedig újra minden mozgásba lendült egy apró sikítás hagyta el az ajkaimat, majd mosolyogva pillantottam a férfira.
- Én segíthetek, ha engeded. Akkor mindenki élve távozhat még az élők közül és nem hal meg még több ember. – kezdtem bele, bár abban nem voltam biztos, hogy a legjobb formáját választottam az egésznek, hiszen az előbb még csak a mosdóktól sétáltam ki, most meg mellette próbáltam fedezéket találni magamnak. Meg amúgy se voltam mindig túl jó emberismerő. Néha mindenki megbotlik.  


■ ■ Bocsi, béna lett. 27 ■ ■ credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
↻ MF
Hobbi & foglalkozás :
↻ assistant



A poszt írója John Caruzzo
Elküldésének ideje Vas. Nov. 13, 2016 4:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Renee & Ansel
[You must be registered and logged in to see this image.]

Ugyanúgy töltöttem ezt az estémet is, mint az összes többit, mikor éppen nem volt munkám. Egy sarokasztalnál ültem és némán ittam a sörömet, amit nemrég hozott ki az egyik pincérnő. Csak látásból ismertek, a nevemet még tudták, de másról nem meséltem nekik. Nem mintha amúgy szószátyár természet lennék. Jobb szeretek egyedül lenni, nem is szokott soha társaságom lenni. Néha valaki leakarna ülni mellém, de elhajtom. Nincs szükségem társaságra, és neki sem az enyémre. Így marad az, hogy némán figyelem a többi vendéget a sarokból. Mióta eljöttem a seregtől, meghúzom magam, nem szeretném, ha bármiféleképpen a hivatalos szervek tudomására jutna, hogy itt vagyok.
Nem szoktam olyan nagy figyelmet szentelni a többi vendégnek, most is csak azért teszem, mert nem ismerem őket. Hatan voltak, és a legkevésbé sem úgy néztek ki, mint a többség, aki idejár. Általában kamionsofőrök, favágók, gyári munkások jönnek ide, az arcukról leolvasható önutálat árulkodó, ahogy a ruhájuk is. Ezek azonban nem ilyenek voltak. Nagyvárosi embernek tűntek, nem értettem, hogy mit keresnek itt. Leginkább azért, mert már több, mint négy órája nem távoztak, pedig a záróra közeledtével általában már csak én vagyok itt.
A kezemet a hátam mögé tettem, a pisztolyom markolatának közelébe. Túl sokszor néznek az én asztalomra. Rajtam kívül legalább négyen isznak még magukban, mégis, rájuk oda sem figyelnek, ellentétben velem. Nem hinném, hogy hivatalos szervektől jöttek, ők egyszerűen csak letartóztatnának, nem húznák ilyen felesleges dolgokkal az időt. Biztos valaki megbízta őket. Nem én vagyok az egyetlen, aki jó pénzért elvégzi a piszkos munkát. Valamiből meg kell élni. Miért ne lehetnék valakinek én a szálka a szemében?
Találkozott az egyik férfival a tekintetem, egy pillanatra csak, mielőtt ismét a poharának tartalmát kezdte vizsgálni. A tekintete árulkodó volt. Nem tudtam volna megmagyarázni miért, egyszerűen csak úgy éreztem. A pisztolyt közben előhúztam, de az asztal alatt fogtam magam elé, így nem látta senki. Közben felállt a férfi, akivel összenéztem és az asztalomhoz sétált. Oldalra döntöttem a fejem, hogy lássam a többit mögötte. Nem láttam a kezüket, az asztal alatt volt. Mielőtt a férfi bármit tehetett volna, meghúztam a ravaszt, ő pedig ordítva eset össze. Az asztalomat a következő pillanatban feldöntöttem, hogy fedezékként szolgálhasson, majd pár pillanat múlva a férfi társai tüzet nyitottak rám.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 16, 2016 11:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Freya & Kol
I'm still perfect for you,
don't you think?
Figyelem a reakcióját, minden mozzanatát annak, véletlenül se maradjak le a szórakoztató részéről, miként a felismerés szikrája felpattan a rég nem látott lélektükreiben... kétszeres meglepődéssel fűszerezve. Egyáltalán nem áll szándékomban mostanában, nem sokkal túl az első milleniumon lemondani erről a játékról, hogy váratlan szuvenírokkal szolgáljak a környezetemben lévők számára. Az óvatosságomat illetően, figyelemmel a Kedves áldatlanul áldott állapotára, pedig nos... a második felvonásunkban, mikoron is szemtől szemben látjuk egymást: reméljük megfelelő mértékű volt s a kedélyeket nem bojkottálja túlzóan. Idővel úgyis beárulom a tinigúnyába bújt bűnöst. Anyámat.
Őzekre jellemző riadalom ölt formát a hátráló mozdulatában, amit nem hagyok olyan könnyedén kivitelezni... nem akkora térrel kettőnk közt, mintha a helyemen maradva várnám meg a láb hátsó megtámasztását a kétséges egyensúly megleléséhez. Mély levegő csusszan le a torkomon, amikor hiába való óvintézkedésnek bizonyul utána kapnom a kezeimmel. Nyugalom, nyugalom. Fehér zászlót lengetek némán, feltartott mancsokkal - ez az ő pillanata, az ő magához térése az első benyomásból. Hátra csúsztatom a porban a lábamat, ne érezze úgy az előbb megkerengetett levegőt most elszívni kívánom előle.
Az első szólításra nem válaszoltam. A külsőm ugyan merőben más - jellegű - ismertetőjegyekben gazdag, leginkább egy britéhez hasonlatos, ám a gesztusaim jellegzetessége mit sem változott... főként az arcom mimikai játéka, amit látva reméltem megnyugszik a lelke. (...) Egy próbát megért.
- Ugyan már, valóban nem ismered fel ezt a lehengerlő mosolyt Kedvesem...? - nem átallok oldalra dönteni a fejemet, talán az ismerős látószög hiányzik... de feladom ideiglenesen az ezzel való győzködését, ha komolyabb emésztésre szorul. Kiegyenesedve figyelek, pár másodpercig csendben, komolyabbnak tűnő vonásokkal, de ahogy az állam enyhén megemelkedik s döntött állapotból kémlelem az ehhez a testmagassághoz képest is apró termetű nőt.
- Látom a magassarkút a távollétemben sem kedvelted meg túlságosan... emlékszem miként botladoztál benne azon a napon. - zsebre tett kezekkel dobom át a labdát, a célzást az esküvő napjáról. Apróság, figyelmesség... az is megfordult a fejemben ennél sokkal illetlenebb emlékképpel próbálom meg emlékeztetni arra kivel is áll szemben a megváltozott külcsín ellenére, de akad elegendő izgalom a pillanatban, amitől a szíve - így, hogy most nem is hallom - majd' kiszakadhat a helyéről.

valerie • with lots of love Wink©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
★* new york



A poszt írója Cinthia-Rose Evans
Elküldésének ideje Vas. Feb. 21, 2016 1:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]
Kol  & Freya

my love for you is eternal, bountiful and endless

A lelkesedésem egyre alább hagy, már majdnem teljességgel el is vész, ahogy egyik lábamról a másikra állok és már-már kétségbeesve kutakodom. Itt kell lennie valahol, nem eshetek tréfa áldozatául, főleg nem úgy, hogy szerelmemet használják fel ellenem. De ki akarhatna ártani nekem? Persze egyből bevillan Michael képe, aki felteszem nem átallana kegyetlen eszközökhöz folyamodni annak érdekében, hogy Kolt megfossza mindattól, ami jogosan az övé. Tőlem, és a kisdedtől, akiről jobb esetben még nincs tudomása. Erre viszont nem mernék esküt tenni, nem ismerem a kellékeit.
Megrezzenek, ahogy mögöttem valaki hangosan csattanó hanggal jelzi a jöttét. Arrébb is húzódom, hogy ne a bejárat előtt cövekeljek le, míg várom Kolt. Mert megvárom. Azt hittem én érkezem későn, a városra telepedett sötétségből legalábbis így ítéltem meg, s már készültem is szabadkoznia, miért megvárattam.
A levegő meglibben körülöttem, a por felkavarodik és egy meleg fuvallat simít végig testem vonalán. Játékos kacajt hallatok, és átkarolom magam, végigsimítok gömbölyödő pocakomon is, mintha ezzel jelezni tudnám a kicsinek, hogy itt van az apukája. Lehunyt pilláim alatt látom rég elveszettnek hitt pillanatainkat. A csillagok alatt fekve ábrándoztam arról, hogy mennyire szeretném egyszer látni az északi fényeket. Emlékszem, hogy ígéretet tett, hogy elszökünk. Niklaus is támogatott minket. Azt terveztük, hogy együtt alapítunk új közösséget, az olyan lelkek számára, amilyenek mi is vagyunk. S ahogy a múlt felrémlett, már teljesen biztos voltam abban, hogy Ő is visszatért hozzám.
- Kol? - kérdezem suttogva, reményteli hangon, miközben már fordulok is a tengelyem körül. A vége viszont egy apró sikkantás lesz. A látvány letaglózó hatással van rám. Hirtelen perdülésem nem csak a szédülést hozta magával, hanem a riadalmat is, hogy valaki tényleg a bolondját járatja velem. Ismeretlen arc kerül látóterembe, minden vonása idegen, a szemei viszont nem ezt tükrözik. A fény, amit a gyér világítás láttat megcsillanni, és a vigyor az arcán. Olyan rég láttam már, de az emlékezetembe égett életem utolsó éjszakáján. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni. Hűen őrzöm őt szívemben és lelkemben. Csak nem így.
Hirtelenjében hátrálok egy lépést, rossz érzés fog el, még akkor is, ha halványan felismerem benne hajdani szerelmem jellemét. Nehéz lenne ugyanis leutánozni azt a pajkos vigyort, ami ott játszott ajkain, minden alkalommal, mikor kiszöktünk és sikerült a tiltott dolgok felé csábítania.
Kezem továbbra is hasamon nyugodott, bár szívem úgy kalapált, mintha egy csapdába esett kis madárka verdesne a mellkasomban. A babám is érezte, meg kellett nyugodnom, ráadásul azonnal. Hát minden bizonytalanságomat rögtön szavakba is öntöttem?
- Te nem Ő vagy... Mit műveltél vele? Hogyan..? Hol van? - s ahogy nyelvemre tódultak a kérdések, azon nyomban lelkemre sötét lepel telepedett. A legrosszabbak jutottak eszembe. A Mikaelsonoknak évszázadokon át rengetegen ártani akartak. Mi van, hogyha Kol emlékképeivel a fejében neki is csupán ez a célja? Hogyan tudnék hitelt lelni a szavaiban?

megjegyzés || zeneszám || [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 22, 2016 10:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Freya & Kol
I'm still perfect for you,
don't you think?
Ahogy sötétbe borul az ég nem esek kétségbe, hogy a levélben írt szavaim nem voltak elég meggyőzőek a számára - tudom, hogy azok voltak. Türelmesen várakozom elkényelmesedve az ülésen és lehúzott ablakú ajtón támaszkodok a könyökömmel ez idő alatt.. akkor sem váltok pozíciót, amikor siető léptei odább már láthatóan felkavarják a port. Csak egy sunyi pillantással taglalom a fel nem róható késedelmet, a bővebb szabású öltözetet, az arcáról még ebben a gyér megvilágításban is leolvasható érzelmek kálváriáját. A kutakodó, a másodpercek múlásával egyre jobban reményvesztettségbe hajló tekintetet bő egy percig nem zavarom meg az ajtó hangosan csattanó bezárásával a hátam mögött. Az új, angolos külsőm önmagában nem árulkodó, de annál inkább az lesz számára a következő lépés, amivel felhívom magamra a figyelmet.. pontosabban elvonom az övét egy kicsit, míg lehetőségem nyílik kihasználni a vakfoltját. Emlékeznie kell a réges-régi időkre, mikor Michael is csak egy egyszerű földtipró volt és az én sebeim sem gyógyultak be azon nyomban.. bizony cicám, emlékezz arra, amikor varázshasználóként némi légfuvallattal inzultáltam a ruhád szegélyét, a hajad bodrait, a körkörösen cikázó avarral jeleztem jelenlétemet.
A nosztalgia reményeim szerint lefoglalja olyannyira, kelt benne annyi kételyt, ijesztően ismerős érzést, hogy nem terelődik rám a figyelme, míg surrannó léptekkel a háta mögé nem kerülök egy gesztussal üdvözölve a rég nem látott nőt. Nem feledem a kényelmes, könnyen bőrömre húzható szerető szerepét, ki most épp a nyak vonalára fúj röviden puha s meleg libabőrt. ..ahogyan a méhében fejlődő gyermek felett sem siklok el: mielőtt idejöttem nem tudtam róla, áh, dehogy. Más szempárral, arcszerkezettel, testalkattal rendelkezem épp, de ugyanazzal a híres magabiztossággal húzódik mosolyra a szám a megfordultakor, egyszerre pimasz és ártatlannak tettető fénnyel a szembogaraim mélyén. Oh, én vagyok az.. alázattal. Az esetleges ijedelmet előzékenyen szolgálom ki egy hátra irányított féllépéssel, mellyel levegőhöz juttatom, térhez, ami a valódi felismeréshez, az új külcsín megszokásához szükséges.
- Sajnálom, hogy megvárattalak. - a kettőnk közti magasság három centiméterrel növekedett a nyúlánk alaknak köszönhetően. A célzásom nem a végett ejtem el, hogy nem rögvest pattantam ki az autóból elébe.. egy hosszabbra nyúló, életjelekben szegény intervallumot értek ez alatt, mit nem is vagyok rest egy lepillantással egyértelműsíteni, noha bizonyosan nincs szükség az iránymutatóra.
A gömbölyödő hasától elszakadva az őzbarna párt kémlelem, újfent: ne zaklassuk fel túlságosan a kismamát, nem igaz? Ezüst tálcán, kifogástalan modorral kínálom neki az időt és a lehetőséget a kérdések rám zúdítására, ha az eddigi jelek s a tény alapján, mi szerint a fehértölgy az örök vadászmezőkre küldetett túlságosan összeférhetetlenek lennének a sokat megélt lelkének. Az ezekre buzdító kihívás, pedig ott ül a vonásaimon: mondja csak ki.

valerie • with lots of love Wink©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
|| please, wait
Tartózkodási hely :
|| new orleans
Hobbi & foglalkozás :
|| lawyer



A poszt írója Charles Willington
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 11, 2016 8:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next




Mary-L. & Charles

we meet again, witch

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Örömmel nyugtázom, hogy ön nem változik, Mary-Louise. - Csak felé biccentettem első megnyilvánulását hallva. Az illem eleve úgy diktálta, hogy én hívjam meg az első italra, s ha azután is itt lesz még, hát az azt követőre is. Nem tántorodtam el, ugyanott tartottam, ahol egykoron is... bosszút akartam cserébe. Azért, amiért nem kaptam meg, amit ígért. De szerencséje volt azért, mert ki tudott játszani, és olyan jó helyet talált magának, ahol nem találtam meg. Rettentő kreatívnak kellett lennie hozzá. Én, aki mások felkutatásából már jó párszor megéltem, még mindig tudtam meglepetéseket okozni másoknak, de egy boszorkány esetében mindig úgy gondotlam, hogy jobb vigyázni. Sosem tudni, mi lapul titkon az asztal alatt, mit szorítanak a kezükben... mivel akarják majd átmetszeni a torunkat.
- Óh. Úgy vélem, nagyon feledékeny lett az elmúlt évszázad során. - Nem engedtem hangom közömbös színéből, annak ellenére, hogy arcom és szám szegletében már egy mosollyal fürkésztem jelenkori kinézetét. Akkor még tökéletesen paszsiolt az adott korhoz az öltözködése, most viszont... egészen más volt. De ezt csak én neveztem megdöbbentőnek, vagy tartottam annak, elvégre az emlékeimben még úgy élt. Mintha egy finom angol úrihölgy lett volna. Talán nem angol.
Én is az italomba kortyoltam. - Volt egy közös ügyünk. Ami máshogyan zárult, mint ahogyan mi abban megegyeztünk. Esetleg ezt is elfelejtette volna? Milyen paradicsomba száműzték magát, hogy eme információ csak úgy... köddé vált? - kérdeztem. Költői kérdés volt, semmi komolytalanságot nem tűrtem volna viszont. - Nem akarja elmesélni, hol járt? Tényleg érdekel! - húztam ki magam, felé villantva jellegzetes mosolyom.


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 28, 2015 9:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Charles & Mary-Louise

Az a több mint száz év, amit bezárva töltöttem, borzasztóan sok idő. Főleg, ha a körülményeket tekintjük. Már el is felejtettem, milyen ügyekbe keveredtem előtte, amiknek a többsége persze nem volt túl jó rám nézve. Nem én voltam a legmegbízhatóbb boszorkány a környéken, és amúgy sem szerettem, ha mások parancsolgattak nekem. Mielőtt félig vámpírrá változtam, sokkal másabb életem volt, azóta pedig a feje tetejére állt minden, több szempontból is. A legmeglepőbb azonban egy régi ismerősöm volt, aki újra besétált az életembe, pedig már azt hittem, elfelejtette a kis alkunkat.
Ambivalens érzések kíséretében vágtam bele az utamba, ami valami visszataszító bárba vezetett. Őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogy oda szeretnék menni, mivel többre tartottam magam egy efféle helynél, viszont nem akartam, hogy gyávának tartson. Szó sem volt arról, hogy esetleg féltem volna tőle, ugyan miért kellett volna? Mikor utoljára találkoztunk, egyszerű boszorkány voltam, de így is az erősebb fajtából. Most, hogy félig vámpír vagyok, könnyű szerrel végezhettem volna vele bármelyik pillanatban. Ráadásul, ha bántani akart volna, nem hiszem, hogy azt a helyet választja.
Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt, végül belöktem az ajtót és lassan szemügyre vettem a helyet, miközben szemeimmel egy konkrét személyt kerestem. Amint megláttam, hogy int, lendületes léptekkel indultam el felé, csak hogy lássa, eltökélt vagyok, és egy cseppet sem félek tőle. Miután leültem, keresztbe tettem a kábaim és félig felé fordultam.
- Azt hiszem, ez a minimum, ha már ide kellett jönnöm – pillantottam rá, miközben kissé felvontam a szemöldököm.
Rendeltem valami italt, amibe bele is kortyoltam, miután megkaptam a pultostól.
- Csak nem a segítségem kéne megint? – néztem Charles-ra egy kissé gúnyos mosoly kíséretében.
Valójában fogalmam sem volt, miért keresett fel, de azzal tisztában voltam, hogy a beszélgetésünknek nem lesz jó vége. Bár évtizedek teltek el az utolsó eset óta, kinézem belőle, hogy a megszállottsága miatt még mindig nem tette túl magát az áruláson. Kíváncsi lennék, azóta sikerült-e megtalálnia Maria-t, vagy mindenkivel hasonlóképp járt, aki segített neki – ha egyáltalán segítettek.
Talán figyelmeztetnem kellett volna, hogy nem egyenlő felekként indulnánk egy csatában, de miért is rontottam volna el a szórakozásomat? Inkább csak kivártam, mi lesz ennek a vége.

 
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
★* new york



A poszt írója Cinthia-Rose Evans
Elküldésének ideje Vas. Dec. 27, 2015 11:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]
Kol  & Freya

my love for you is eternal, bountiful and endless

Sokszor meg kellett vizsgálnom a levelet, míg végre arra jutottam, hogy ez az egész nem átverés. Nem is tudom, ki hitethetné el velem, hogy szerelmem engem keres. Talán csak Michael az, aki tud valamelyest a helyzetről, de annyira még ő sem tehetséges színész, hogy Kol szavait, azokat a szófordulatokat csenje el tőle, amelyeket oly rég suttogott nekem szerelmesen. A szívem hevesen ver, hiszen már-már lemondtam arról, hogy betartja az ígéretét és visszatér hozzám. Belátom, kár volt kételkednem, hisz nekem ígérte örök szerelmét, s most, hogy felkeres, talán mindent ott folytathatunk, ahol abbahagytuk. A boldogság és a szerelem csak úgy beleivódott minden sejtembe, amint lázas készülődésbe kezdtem. Habár a világ modernsége és a sok újdonság megszokása valamelyest még mindig problémát okozott, most legalább már azzal tisztában vagyok, hogy mit hol kell keresnem a városban. Habár nem tudom, mi gátolja meg őt abban, hogy egyszerűen hazajöjjön, nem is foglalatoskodom ezzel pár másodpercnél többet. Erre a kérdésre reményeim szerint hamarosan úgyis választ kapok. Egyébként is jelentéktelenségnek tűnik ezzel foglalkoznom, mikor végre előttem a lehetőség, hogy magamhoz szorítsam a kedvesemet.
A lemenő nap fényében sétálgatok a célom felé, s közben útbaigazítást is kérek. Nem vagyok a híve ezeknek a kerekes dolgoknak, ráadásul még büdösek is, szóval leggyakrabban gyalogszerrel teszem meg a távokat a városban. Arra viszont nem számítok, hogy egy kicsit elmérem az időt és szinte teljesen rám sötétedik, hiába szaporázom a lépteimet. A végén már lélekszakadva igyekszem a külváros felé és csak akkor lassítok le, mikor odaérek a világító felirathoz, ami az úticélomat hirdeti. Pár nagy sóhajjal próbálok úrrá lenni a kapkodó légvételemen, de ezt a reakciót végül betudom annak, hogy ... Nos, nem tudom, hogy fog reagálni, mikor meglát engem. Nagy pocakkal, mert mégis mit várhatok én?! Hónapokig nem látom színét se, közben pedig szépen kikerekedtem, egy csöppséget hordozok a szívem alatt, aki tőle fogant. Mondta a boszorkány, hogy lehetnek következményei a feltámasztásomnak, de egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy Kollal elhált nászomnak gyümölcse lehet. Valószínűleg ezen ő is jócskán meg fog lepődni, hisz egyikünk sem gondolta, hogy ilyen következményekkel kell majd szembenéznünk. De azt is beláthatom, hogy Kol távollétében, a bennem cseperedő élet tartotta bennem a reményt..
Sebtében hát, igyekszem egy kis nyugalmat erőltetni magamra és közelebb megyek, hátha megpillantom a keresettet. A vonásait keresem, várom, hogy beleütközzek egy pajkos barna szempárba, vagy hogy hátulról meglepjen, ahogy hajdanán tette, de nem találom. Valaki talán mégis kegyetlen tréfát űz velem?

megjegyzés || zeneszám || [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
|| please, wait
Tartózkodási hely :
|| new orleans
Hobbi & foglalkozás :
|| lawyer



A poszt írója Charles Willington
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 2:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next




Mary-L. & Charles

we meet again, witch

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tegnap láttam egy festményt. Tökéletes kidolgozású, s mindent elmesélt arról, aki készítette. Valami francia festő, sosem hallottam még róla előtte, annak ellenére, hogy művészettörténelemből diplomáztam. Tulajdonképpen kétszer is. Egyszer a Harvard-on, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Előtte pedig az Oxford lelkes növendékeként éltem, s mindig lenyűgöztem a professzoraimat a dicséretes munkáimmal, remek ízlésemmel, kifinomult érzékeimmel. Tökéletes csodagyermeknek tartottak.
Ezért is meglepő, hogy egy hozzám hasonló úriember egy ilyen bárban keresi a szórakozást. Általában élvezem a kikapcsolódást a műtermemben, a festékek és agyagdarabok között, de rá kellett jönnöm, hogy ez az antiszociális viselkedés egyáltalán nem szolgálja ama célt, hogy meghósítsam a világot. Igaz, előtte ezt a várost szeretném a kezeim között tudni. Ha kell, az összes emberi tanácstag fejét az íróasztalom fiókjában rejtem el, de nem engedem, hogy megkezdjék a háborút. Ha megtörténik, ők halnak meg először. Erről gondoskodom. S ebben a célban hajlandó vagyok összefogni még ősellenség vámpírokkal is.
Belekortyoltam az aranyszínű whiskey-be, majd a pultra helyeztem a félig kiürült poharat. A jégkockák összeütköztek benne, mire elmosolyodtam, hiszen ezt is csak én hallhattam ebben a zsivalyban. Szólt a bárzene, néha lágy hangok érintették meg fülemet. Ez nem egy kocsma. Bár Ízléses helynek sem mondtam volna, mely ad arra, ami benne rejlik. Aki nem idevaló, ne is próbálkozzon a bejutással.
Vártam valakit. Tudtam, hogy meg fog jelenni.
Kettőnk kapcsolata egyáltalán nem baráti.
Még nem akart megérkezni. Kinézem belőle, hogy szánt szándékkal várakoztat. De bíztam abban, hogy hamarosan betoppan. Amikor száz évvel ezelőtt eltűnt, méghozzá minden szó nélkül, félbeszakadt a bosszúm, mely szerint megkeserítem az életét, amiért átvágott. Eléggé édes kis alkut köthetnénk egymással, amit ő megszegett az utolsó pillanatban. Ám szemet szemért. Van még mit elintéznem vele.
Végül megtörtént. Megérkezett. Rögtön intettem neki, hogy foglaljon helyet. - Azt hiszem, ezt a hölgyet érdemes meghívni egy italra. - suttogtam a magam rekedtes hangján, némi cinizmussal a lejtésben, majd a lányra sandítottam, aki ekkor már helyet foglalt a pult túloldalán, de mivel a sarkon foglaltam helyet, ez igencsak azt jelentette, hogy közel került hozzám. Emlékeztem rá, az utolsó találkozásunk már évtizedekkel ezelőtt volt, de még itt volt a fejemben... a harag, amelyet iránta táplálok még most is. Sosem feledem el, ahogyan Maria kapcsán átvert. Elhitette velem, hogy elvezet hozzá. De csak csapdába csalt. Egy kegyetlen, boszorkány csapdába...


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
↻ MF
Hobbi & foglalkozás :
↻ assistant



A poszt írója John Caruzzo
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 29, 2015 11:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Talya & Ansel
[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem kedvelem a nőt. Túl sokat süketel. Na persze ezt nem kell magára vennie, alapjaiban véve nem kedvelek senkit sem, a háború kiölte belőlem a ragaszkodás utáni hajlamot. Egyeseknek szüksége van arra, hogy legyen mellettük valaki, akár utálják, akár szeretik az illetőt, én azonban teljesen jól elvagyok magányosan is. Nem igénylem a társaságot. – Számít. A megtett út az, ami igazán lényeges, nem a cél. – hozzá beszélek, de nem rá nézek. Tapasztalatból tudom, hogy egy hazugsághoz idő kell, míg az ember elgondolkodik rajta. Éppen ezért, ha kihallgatásokat vezényeltem le, mindig gyors válaszokra kényszerítettem az alanyt. Az, hogy ő nem mond semmi kézzelfoghatót, jelen helyzetben annyit jelent, hogy nem tud mit kitalálni és a figyelmetlenségemben bízik. – Maga nem akar szabad lenni. Ha szabad akarna lenni, akkor nem a lehetőséget keresné, hogy harcba bocsátkozzon velük. Egy állam áll mögöttük, levág egy fejet és kettő nő a helyére. – a hasonlatot minden bizonnyal érti. A harc felesleges, a legjobb amit tehet, hogy eltűnik. Nyomtalanul, mintha csak a föld nyelte volna el őt. Ha nem találják, akkor nem is fogják keresni, előbb-utóbb az aktája majd olyan mélyre fog kerülni, hogy nem lehet már lenyúlni érte, és örökre a feledés homályába merül. Persze ehhez elegendő türelem kell, hogy kivárja. – Nem menekülök. De nem is harcolok. – rántom meg a vállamat. Mi értelme lenne? Harcoljak azért, hogy ismét harcolhassak majd? Csak hergelem az ellenfelet, és annak tudatában, hogy én egyedül vagyok egy ország ellen, inkább kerülöm a harcot. Nem bátor az, aki egy reménytelen csatában megöleti magát. Csak ostoba.
A szavai hallatán felpillantok rá, de arcom nem árulkodik arról, hogy magamra vettem volna a dolgot. Egy pillanatig elgondolkodom, hogy utána szólok, de végül csak ennyit mondok. – További szép estét! – nincsen szükségem az ő bajaira is. Nem fogok a harcába beavatkozni, ahogy azt se hagyom, hogy belerángasson abba. Eltűntem, nem keresnek, nekem ennyi pont elég. Nem fogom mások harcait megvívni. Pont elégszer tettem már meg.
† Music: [You must be registered and logged in to see this link.] † Note: Köszönöm a játékot!  :hug:     † Words
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 28, 2015 9:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


talya & ansel
something beautiful but short


Csendesen várok a reakciójára, de amikor egy pillanatra lefagy, akkor széles mosoly kúszik az arcomra. Szeretem azt, hogy puszta szavak erejével is lehet ilyet elérni. A zene elég hangosan szól ahhoz, hogy senki se hallja meg a beszélgetésünket, illetve nem is beszélek hangosan. – Számít az? A lényeg az, hogy rábukkantam és most rád is. – nézek rá mosolyogva és ártatlan pillantások keretében. Nem mozdulok meg. Ohh, hülye lennék most elmenni, amikor kezd érdekessé válni a dolog. Figyelem őt és látom, hogy túl sok humorérzék nem szorult belé. Mondhatni még szerintem mosolyogni se tud. Tényleg valaki örökölhet olyan géneket, amik megakadályozzák abban, hogy mosoly üljön az arcán? Na jó, ez ostoba feltételezés, de elnézve őt nem csoda, hogy megfordul az ember fejében. Megölték a szüleimet a szemem láttára, elraboltak, kínoztak, kísérleteztek rajtam, de mégis tudnak az ajkaim felfelé gördülni, így nem lehet arra fogni, hogy szakmai ártalom.  Majd a kérdést hallva egyszerűen elnevetem magamat. Ohh, még hogy a férfiaknak van eszük. Ha van is, akkor nem sokszor használják. – Nos, mivel te is és én szabad akarok lenni, üldözésmentes, így esetleg összefoghatnánk és legyőzhetnénk őket. Mondhatni elvehetnénk a kedvüket, mert már itt vannak a városban. – nézek rá egy fintor keretében. Nem is egyszer találkoztam velük. Többször is volt már szerencsém, de ez most lényegtelen. Hallottam őket és nem csak rólam tudnak, hanem róla. – De ha megint menekülni akarsz, akkor jobb, ha már most csomagolsz. – teszem hozzá egy negédes mosollyal az arcomon. Végül egy lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat a kifakadására, talán valamit elírtak az aktájában és egy nagy bőgőmasinához küldtek el. Ki tudja? Ez egyre rosszabb és rosszabb kezd lenni. Lassan felállok és közelebb sétálok hozzá. – Elmondtam, hogy miért vagyok itt. De ahogy látom se töke,se esze sincsen. – jegyzem meg minden kedvesség nélkül, majd mielőtt tovább haladnék odavetek valamit. – Majd szóljon, ha legalább az egyik már van. Viszlát! – vetem oda neki könnyedén, ha csak meg nem állít a korábban mondottak miatt, viszont, ha bántani szeretne, akkor egyszerűen térek ki a vámpírképességeimnek köszönhetően.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
↻ MF
Hobbi & foglalkozás :
↻ assistant



A poszt írója John Caruzzo
Elküldésének ideje Szer. Okt. 28, 2015 5:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Talya & Ansel
[You must be registered and logged in to see this image.]

Az akta szót hallva megáll a kezem egy pillanatra a levegőben, mielőtt meghúznám megint a kart. Csöndben hallgatom végig, nem szólok bele a mondanivalójába, majd mikor végzett, vetettem rá és a kocsmára egy gyors pillantást. Szemtanúknak éppen elegem vannak itt. Végül csak ismét a játékgépre nézek. Remek. Az ilyen beszélgetéseket akartam elkerülni. – Na és, hogy fért hozzá az aktához? – minden jöttment és katona nem fér hozzájuk, nekem sem volt jogosultságom ehhez, tehát felteszem valami nagyobb pozícióban volt, vagy csak úgy döntött megéri kirúgatni magát az aktám miatt. Ez még hízelgő is lehetne. Még mindig nem bízom benne. Bár aligha várja el, hogy így tegyek. Nem nevetek vele együtt, a rögtönzött biológia óráját hallva pedig csak felsóhajtok. A humorérzékem soha nem volt… túlságosan … igazából soha nem is volt. Legalábbis mindig ezt mondták. Ritkán mosolyogtam már akkor is, de talán érthető, mi értelme lenne? Ha mosolygok, talán nem robbanok majd fel, ha rálépek egy aknára? Ott, ahonnét jövök nem a humor és a jókedv dominált. – Remek. De miért kéne, érdekeljen az, hogy magára is vadásznak? – vagy kérdezhettem volna azt, hogy őt miért érdekli az én bajom? Jól megvoltam eddig is , felteszem ő is, akkor miért jön ide? Csak kockáztat feleslegesen. – Maga jött ide hozzám. – pillantok fel rá. Felteszem okkal, és a hallottak alapján már ez biztos,csak ezt nem nyögi ki. Az, hogy vadásznak ránk, kevés. Ezt eddig is tudtam, és együtt tudtam vele élni. Újdonságot tehát még nem mondott azon kívül, hogy egy cipőben jár velem, de…. nem tudom ki ő, miért kéne érdekeljen a baja?    Nem ismerem magát. Nem tudom, hogy mit akar tőlem, mert nem mondja el, így pedig könnyű azt hinnem, hogy csak az időt húzza. – vár valakit talán, és mivel engem tart szóval, gondolhatom magamat célpontnak is, igaz? Tehát… nem bízom benne, nem adott rá okot.  – Bökje ki, hogy mit akar, ha már idejött. – nem kell a köntörfalazás, utálom, ha valaki mézes-mázos szavak mögé próbálja rejteni a mondandóját, csak mert azt hiszi, hogy úgy majd nem látja a másik, hogy mit is akar. Talán működött már neki ez, de nálam nem fog, nem olyan vagyok.
† Music: [You must be registered and logged in to see this link.], ide † Note:    † Words
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Vissza az elejére Go down
 

Útszéli szórakozóhely

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 8 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

 Similar topics

-
» alvilági szórakozóhely
» Városszéli szórakozóhely
» Az öreg kovácsműhely
» Mystic Falls - Grill
» SAO extra fejezetek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3