Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 11, 2017 10:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

••LEZÁRT JÁTÉKTÉR!  
Folyt köv... -> ••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 07, 2017 1:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

You killed every part of me

Ha igazán akartam volna, akkor talán találtam volna olyan dolgot, ami miatt azt mondtam volna, hogy nem gyűlölöm őt, de jelenleg nem akartam ilyen okot ténylegesen találni. Nem érdekelt az se, hogy öntudatlanul tette. Igaz, én is úgy öltem meg másokat, hogy nem voltam magamnál az átok miatt, de valakit megölni és halottként létezzen tovább az nem olyan, mint amikor valakit megölsz, de elvárod tőle azt, hogy a levegő még a tüdejébe szokjon, hogy meghallja a madarak énekét, vagy az égbolton tündöklő csillagokat pontosan ugyanannyira szépnek lássa, mint előtte. Számomra a világ inkább fakóbbá vált, a színek nem voltak olyan erősek, ahogyan az élet boldogságát hirdető dallamok is elhaltak, mintha igazából sose léteztek volna.
Amikor elkapta a kezemet, akkor szinte úgy üvöltöttem fel, mint akit most égetett meg a tűz és így is volt. Ő volt az a tűz, ami újra és újra perzselt, nem csak az érintésével, hanem a tetteivel is. Szavaira legszívesebben elröhögtem volna magam, mert szerintem ennél már csak minden kegyesebb lehet és nem hiszem, hogy valaki még több kárt tudna okozni annál, mint amit ő már tett, de nem volt erőm semmihez se. Egyszerűen csak a könnyeim folytak továbbra is úgy, mintha sose akarnék kifogyni belőlük és talán így is volt. Amikor viszont hátulról ölelt át, akkor menekülni akartam úgy, mint egy csapdába esett szerencsétlen préda, akit elkapott a vad. A vérét se tudta könnyedén számba erőltetni, de amilyen gyenge és mihaszna voltam azokban a pillanatokban hiába volt minden ellenállás, mert újra meg kellett ízlelnem a vérét, amitől pedig még inkább csak felfordult a gyomrom és egy részét ki is hánytam a vízbe. Nem vagyok szörny, hogy véren akarjak élni.  
Tudtam, hogy mit akar, hiába remegtem ostoba nem voltam, de azt is tudtam, hogy semmi haszna nem lesz. Nem akartam felejteni, emlékezni akartam rá, mert így biztos voltam abban, hogy nem fogom többé közelebb engedni, nem fogom elmémbe engedni őt, hogy újra megtehesse ezt velem. Úgy csináltam, mint aki véletlen megdőlt, kezem kezére siklott és hiába akartam azt, hogy elfelejtsek bármit is, mert a fejében lejátszódó gondolatok és képsorok nem engedték azt, hogy tényleg felejtsek, hiába vágyakoztam utána. Végül riadtam húztam vissza a kezemet, mint aki hirtelen ráébredt arra, hogy valakihez hozzá ér és nagyon nem akar.
- Nem vagyok éhes és nem is leszek… - szipogtam az orrom alatt és hirtelen nem egy több száz éves tündérnek éreztem magam, hanem egy elveszett és megtört kislánynak, akitől a világot vették el. Nem adtam jelét annak, hogy emlékszem mindenre. Fáradt voltam, meggyötört és meg se őrültem, hiszen ha most tudná meg, hogy nem jött be a terve, akkor igazán nagy pofon se lenne az élettől, majd idővel megtudja. Ahogyan az se kizárt, hogy nem tőlem, hanem a rokonai fogják felvilágosítani, hogy a tündérekkel nem olyan egyszerű az élet, mint ő azt hinné. Óvatosan ültem le a földre, hiszen még mindig minden porcikám szinte fájt, majd elkezdtem kutakodni a ruhák között. Találtam egy eléggé nagy pólót, abba bújtam bele, egy bugyiba és egy nem éppen bizalomgerjesztő melegítőnadrágot, ami szintén kicsit lógott rajtam. Így talán senkinek se lesz kedvem hozzáérni. A hajam pedig maradt olyan szénaboglya, amilyenné vált a történtek után. Nem érdekelt azt se, hogy kifésüljem és a vállaimra omoljanak a vöröses tincsek. Aztán pedig bebújtam rettegve az ágyba. Féltem tőle, túlzottan is és könnyedén az álom se jött a szememre.
Riadtan és verejtékben úszva ébredtem az éjszaka közepén, valószínűleg a sikoltozás elmaradhatott, hiszen nem jelent meg. Hevesen vettem a levegőt, a szívem majd kiugrott a helyéről, ahogyan újra átéltem mindent az álmaimban.  Remegve dőltem vissza az ágyamba, de már nem bírtam aludni. Inkább apróra húztam össze magamat és csak reménykedni tudtam, hogy még több következménye nem lesz annak, ami történt. Bele gondolni se bírtam abba, hogy egy erőszakban megfogant gyermek még mekkora kárt tud okozni, pedig régebben se volt ritka és mostanában is lehetett ilyenekről hallani. A gondolattól még inkább felfordult a gyomrom, mire inkább a szobában lévő hűtőből kivettem egy kis vizet és ittam pár kortyot, majd a homlokomhoz nyomtam, mert úgy éreztem, hogy szép lassan ismét összeessem. A takarót teljesen magamra húztam, ismét magzatpózba tornáztam magam, és csak bámultam magam elé. A múlt árnyai könnyedén játszódtak le lelki szemeim előtt újra és újra. Amikor pedig beköszöntött a reggel, akkor se érdekelt a többi táskában lévő ruhadarab. Inkább csak magamra húztam még egy bő pulcsit, a kapucniját pedig a fejemre húztam.
- Mikor indulunk? – szólaltam meg az ágyam szélén ülve, hiszen biztos voltam abban, hogy hallani fogja így is. Nem volt semmi kedvem üvölteni, vagy megkeresni őt a másik szobában. Már a tudattól is, hogy semmi se választott el tőle kirázott a hideg. - Csak ne érj hozzám! - szisszegtem úgy, mint egy veszett kígyó, ha megpróbált volna közeledni felém, vagy segíteni abban, hogy eljussak a kocsiig. Ha pedig mehettünk, akkor csak elmásztam a kocsiig, hogy utána beszálljak. Megpróbálhattam volna segítséget kérni, de nem úgy tűnt, mintha olyan sokan lettek volna ennél a pihenőnél. – Mi a terved? Bezársz egy farmra, hogy ne beszéljek? Nem lenne egyszerűbb, ha csak szimplán megölnél? – a hangomban semmi érzelem nem szűrődött ki és rá se néztem. Inkább csak az ajtóhoz csúsztam és bámultam kifelé üres tekintettel a semmibe. Nem akartam elmenni, nem akarok igazából semmit se. Csak végre élni szerettem volna, azt, hogy vége legyen az átoknak, de helyette inkább kaptam még egy átkot a nyakamba.


A csodák a fájdalomból virágoznak. ■ ■ Heartless  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 04, 2017 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Heaven
•• Heatens ••
Amint egyedül maradtam, kicsit ki tudtam tisztítani a fejem, vagy… igazából nem is tudom. Rám fért volna egy kiadós fürdés rám is. Bűzlöttem a mocskos együttléttől. Jogom nem volt hozzá érni és egy levegőt szívni vele. Az állatoknál is rosszabb vagyok, mert ők nem tesznek ilyet, kivéve talán az emberszabásúak. Imádtam a természetfilmeket, amikor bejött a tv és a természetfilmek, azokat bújtam naphosszat.Ennyi erővel elmehettem volna az emberi életemben valami zoológusnak, de számomra csak a farm létezett. Ám egy idő után a természetfilmek is unalmasakká váltak, ismételtek, mindenki ugyan azt mondta el csak más szavakkal,de a lényeg egy volt.
Most mi is? Mit mondanának, a vámpír megérezte a préda szagát és ösztön lényként cselekedett, primitív agyatlan lényként alacsonyodva le, a táplálkozás és a baszás szintjére. Igen, magamról beszélek!
Feltörtem egy ruhaboltot, női sporttáskába kezdtem válogatni a holmikat, kényelmes nadrágok, farmerek, melegítők, fölsők és bugyogók, itt belemarkoltam több fiókba is, a melltartókkal egyetemben. Ideges voltam, zokon veszi-e? Nem tudhattam.Egy másik táskát megtöltöttem cipőkkel, pár sport cipő és bakancs is, tudtam, hogy szeretnek öltözni a nők, már ha azt vesszük, hogy az ükunokám mennyire divatmániás. Ezek után az illatszeres résznél álltam meg, csak úgy ömlöttek a harmadik kisebb táskába az illatszerek, samponok, balzsamok. Egy pillanatra megálltam az intim részlegnél is. Két nap, annyi idő alatt csak nem lesz semmi ilyen problémánk nem? Bizonytalanul helyeztem át a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra is. Három dobozzal felmarkoltam a kis dobozokból, biztos ami biztos alapon. Ha nem kell neki, biztos jó lesz, mint mondtam az ükunokámnak. Talán.
Három táskával a hónom alatt és az ipari kamerák törölt felvételeit magam után hagyva visszasiettem a motelbe, vámpír sebességgel ez igazán könnyedén ment. Kicsit talán úgy éreztem magam, mint valami őskori gyűjtögető fazon, aki a durvaságát a hozott holmikkal akarja kompenzálni, de itt ilyenről szó sem lehetett. Pár sarokra volt a motel és lassan sétáltam, magam elé pillantva, grillcsirke illata csapta meg az orromat, éjjel nappali grill csirkés! Biztos éhes lehet, egyszer legalábbis. Én az voltam amikor velem is ezt tették, de ő nem változott át…ugye? Miután megvettem a csirkét, gyorsan fizettem és ezúttal nem lacafacáztam, éreztem a vér szagát, távolról is. Valami  nem stimmelt, hallottam a sírását is. Hangosan csapódott mögöttem az ajtó az ágyamra dobtam a holmijait is, a csirkét letettem az étkező asztalra, majd a fürdőbe siettem ahol a földön kuporgott továbbra is. Elszorult a torkom, láttam a vöröses rózsaszín kis patakot csordogálni az ölétől, nem hagyhatom, hogy elvérezzen! Segíteni szerettem volna rajta, és megrémültem, ahogy saját magát karmolászta. Erővel fogtam le a kezeit, egy kezembe, mindkét csuklóját , a teste elé. A szabad csuklómba haraptam. Vért kellett neki adnom, hogy elálljon a vérzés a bensőjében is.
- Sssh! Itt vagyok,tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem foglak bántani, nem eshet bántódásod! Többé már nem!  - próbáltam csitítani. Bemásztam mögé a kádba, és hátulról fogtam le, hogy a szájához is odaerőltessem a csuklómat. Muszáj volt a véremből magához vennie, hogy meggyógyuljon! Remélem nem akarta tönkretenni magát, testileg is, és nem azért folyt a vére a lábai közül, mert ártani akart magának!
- Igyál a véremből, legalább a testedért tehetek valamit. - igen, akartam tenni érte valamit, elvégre ő nem rossz nem?Tündér, egy átokkal, nem direkt csinálja azt, amit, ráadásul olyan jókat beszélgettünk. Tudott az időnként megjelenő rémálmomról, amelyben meghalok, amelyben a kedvesem tépi fel a torkom, és aztán végig megyek a farmon, szerencsére két ember halt csak meg az ámokfutásomban, de máig megráz ez az emlék. Erőszakkal vették el az életem, úgy hogy nem szólhattam egy szót sem. Sőt, képtelen voltam rá, ismerem azt az érzést ami átjárja, nagyon hasonlóak lehetnek.
Az ő hangjára riadtam, az álmomon keresztül ébresztgetett, kedves volt, és végig mellettem maradt amíg szükségem volt rá. A hangja melegen simogatott és megvigasztalt,vigyázott rám. Én meg!? Kikapcsolt állapotban tönkre tettem ezt az egyetlen jó dolgot is az életemben. Gyakran eljátszottam azzal, hogy milyen lenne a hang tulajdonosának az ölébe hajtanom a fejem, a mezőn, tetszett. Azt hittem, hogy kaptam egy új esélyt, arra hogy megpróbálhassak emberibb lenni, egy kicsit kaphatok abból a fajta boldogságból, amit elvettek tőlem; de nem! Én magam fosztottam meg magam ettől. Talán számomra nem is létezik boldog befejezés és soha nem is létezett. Körforgás szerűen kell elszenvednem mindig ugyan azt, csak más felállásban? Kényszerítettem, hogy igyon a véremből, és ha már nem éreztem az ő vérének friss szagát, akkor kiemeltem a fürdőkádból, és megtartva a testét, becsavartam egy fürdőlepedőbe. Visszacipeltem az ágyába. Most sem érdekeltek a szitkok, a hiszti és a szidalmak, tudtam, hogy nincs jogom hozzá érni.
- Heaven, megpróbálok valamit, rendben? Csak figyelj rám. - megvártam, hogy rám pillantson. - Felejtsd el, hogy én… -elakadt a hangom. Megakartam bűvölni, jobb lesz így neki, hogy nem emlékszik rá nem?-  hogy az történt velünk a gyárban, ott találtam rád és most a farmra megyünk, hogy segítsek rajtad.
~ Magamon is, és megtegyek mindent annak érdekében, hogy ne bántsalak többet. Még ha ennek az az ára, hogy újra engedelmes szolgaként kell élnem. ~
- Most pedig aludj, rád fér. Ha felkelsz lesz grillcsirke és kávé. - betakartam és elléptem mellőle, nyitva hagytam a szobája közös ajtót és átmentem az én szobámba. Lepakoltam a három táskát az ágya mellé, biztos talál valamelyikben valamit amit felvenne.
A szobámba mentem és most rajtam volt a sor, hogy megfürödjek, kipakoltam a kocsimból, az egyik táskám, a naplómmal együtt. A forró fürdő rám is rám fért, ezután elégetem ezeket a ruhákat amiket ma viseltem.
A zuhany sem segített sokat, azon a tényen, amit tettem. A bűneimet nem mosta el, sem azt a fajta mocskot amit magamon éreztem, a lelkemben. Nem tudtam kisétálni a napra úgy mint a többi társam, nekem nem nap gyűrűm volt, hanem tetoválásom. Anyám függőjét viseltem a nyakamban, ha ezen megújítják a mágiát, akkor Heaven viselheti, és úgy irányíthat mint a legodaadóbb pincsikutyáját aki még rá ugatni sem mer. Ez jó lesz. A homlokom a vizes kőnek támaszkodott, ahogy üresen bámultam magam elé, a fejemre hulló vízsugár közepette. Egy idő után a víz is hideg lett, ekkor döntöttem úgy, hogy jobb lesz felöltözni, tiszta ruhákba. Aludni nem bírtam, egyáltalán nem tudtam, odabent is ha behunytam a szemem a saját tettem láttam, Heaven és az én szemeimen keresztül, a két élmény összemosódott és bizarr egyveleget alkotott. Az üres szobában ücsörögtem, felöltözve, arra várva, hogy indulhassunk.
A naplómat írtam, többször megállva a szavak felett, amelyek súlyosan telepedtek az elmémre és feketén ordítottak az arcomba a papírlapokról. Megtettem. Olyat, amit sosem akartam megtenni, még emberi életem alatt sem, egyszer sem! Gyűlöllek ezért, te átkozott féllény!


Keyron
•• Megjegyzés: Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.  ••©



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 01, 2017 10:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

You killed every part of me

Minden egyes porcikám fájt, remegtem a félelemtől. Főleg akkor, amikor rájöttem, hogy nem ment el, pedig akkor talán minden könnyebb lenne. Itt hagyhatna a koszban, porban és akkor… fogalmam sincs, hogy mi lenne, mert felállni se volt erőm. Minden egyes porcikám fájt, de leginkább az ágyékom tájéka, mintha csak… Nem erre, nincsen jobb szó, hiszen ha felsérted a bőröd, megégeted magad, akkor se fáj ennyire, mint ez fájt. Hiszen nem csak fájt, de a lelkem miszlikekbe szakadt, miközben a könnyeim egyre inkább záporoztak. Sose kívántam talán még ennyire a halált, még akkor se, amikor bezárva tartott az a boszorkány. Mintha még az a börtön is jobb lett volna, mint ez, amibe keveredtem. Úgy éreztem, hogy bezártak a saját testembe, amitől legszívesebben megváltam volna. Nem akartam, gyűlöltem minden egyes részletét annak köszönhetően, hogy valaki megerőszakolt, hiszen erre nem létezett más dolog. Tudtam, hogy mi történt velem és bármennyire is ne akartam volna erre gondolni, attól még a testem emlékeztetett rá.
Láttam, ahogyan ráébred a tettének súlyosságára, arra, hogy mit is művelt. Ahogyan idővel a felismerés és az értelem ismét csillant az íriszeiben, de valahogy még ez se tudott érdekelni. Nem vígasztalt az, hogy úgy tette meg, hogy kikapcsolt volt. Bíztam benne, hittem abban, hogy segítségemre lehet és nem kell tartanom tőle, erre pont ő volt az, aki elárult engem. És ezek után csodálkoznak az emberek, hogy nem igazán bíztam meg senkiben se? Eleve nehezen ment, lévén, hogy elátkozott egykoron egy boszorkány, de így? Úgy éreztem, hogy már semmim se maradt, mert mindent elvett… Hiába látom a fájdalmát, akkor se tudok megenyhülni irányába. Dühöt érzek-e? Inkább árulást és félelmet. Félek attól, amit még tehet velem, hiszen most már annyira sincs erőm, mint korábban. Gyilkos voltam, de nem önszántamból, hiszen utáltam magam, még akkor is, ha sokszor nem is tudtam, hogy én vettem el valakinek az életét, de akkor se éreztem azt, hogy ilyen büntetést érdemeltem volna. Ezek után pedig nem volt meglepő, hogy a halálomért könyörögtem szinte. Talán ha lett volna ahhoz erőm, akkor fel is sértettem volna magam, hogy nagyobb kísértés legyek számára, de így is éreztem a lábam között a melegséget, így biztos voltam abban, hogy vérem így is csábító lehet számára. Csak ölne meg, hogy ne kellene éreznem többé ezt a kínt, ami átjárta most a testemet.
Amikor lekerült róla a bőrkabát, abban a másodpercben ijedten rezdültem össze, mint aki fél, mint akit a legapróbb szellő is bánt és így is volt. Mintha a húsomba mart volna még mindig valami, mintha direkt kínzott volna a szellő vagy éppen ő azzal, hogy itt van és nézi azt, ahogyan szenvedek. Vajon egy partra vetett hal is ilyen lehet? Nem, ő legalább az életért küzd, én pedig inkább némán azért könyörgök, hogy vége legyen és többé ne kelljen éreznem azt, ahogyan a tüdőmet megtölti a levegő.
Amikor meghallom azt, ahogyan közeledik, úgy menekülnék távolabb, de pillanatok alatt a hátam falhoz simul és riadt őzike szempár még hozzám képest is piskóta. Nem igazán nyugtatnak meg a szavai. – Kérlek, neee… ne bántsd még inkább…- könyörgöm, mint egy kutya nyüszítése, amikor fájdalma van. Szívből jön és remeg a hangom, a félelem pedig könnyedén jár körbe minket. Ne, nem akarom, hogy hozzám érjen. – Menj el, kérlek, csak hagyj magamra… - nem tett már elég kárt? Minek van itt? Mit akar helyre hozni? Nem teheti semmisé, mert akkor csak még inkább gyűlölném őt, ha nem hagyná, hogy emlékezzek erre, mert egyetlen egy érintés elég lenne ahhoz, hogy ismét teljes erővel vágjon mellbe az, ami most történt. Hiába volt megbánás az íriszeiben, mert nem tudott már érdekelni, mert a legaljasabb módon tört meg, bántott és gyűlöltette meg velem saját magamat, a testemet, a lelkemet, a szívemet és úgy mindent, az egész lényemet.
- Neeeeee….. könyörgök neee! Csaaaak neeee érj hozzáááámmm!! – újabb sírógörcs kapott el. A testem beleremegett és a félelem még erősebb lett. Ahogyan közelebb jött úgy próbáltam egyre apróbb lenni, de a fájdalom egyre inkább magával rántott és legszívesebben a saját bőrömet hántottam volna le, hátha akkor jobb lesz.
- Engedj eeeeeeeeel!! Kérleeeek! Segítséééééég! – üvöltöttem úgy, mint egy bajba jutott nő, mint aki reszket és fél, s így is volt. Nem érdekelt, hogy megütöttem őt, vagy éppen megrúgtam, mert menekülni akartam. Nem érdekelt a kedvesség se, ami hangjából áradt, amikor pedig kezei közé kapott, akkor úgy visítottam, mint akit most nyúznak. Eleve nem akartam senkinek a közelségét érezni, de pláne azét nem, aki ezt tette velem, aki megerőszakolt. Még akkor se, ha nem volt önmaga. Ez se tudott vigasztalni, mert ez nem olyan volt, mintha megennék a csokidat és röhögjünk rajta egyet. Ezt már nem lehet visszatenni, nem lehet megszüntetni azt, hogy a sötétség magával rántott és többé nem tudtam kivagyok.
Miután megigézett nem igazán ellenkeztem az ellen, hogy elráncigáljon magával, de az is biztos volt, hogy képtelen voltam megállni a saját lábaimon, így ha nem kapott a karjai közé, akkor a lábaim megadták magukat. Hamarosan egy jóval nagyobb méretű melegítő nadrág is rám került, majd kocsiban találtam magam, de a szívem még mindig hevesen vert, pontosan olyan gyorsan, mint egy riadt kismadáré, aki közben vergődik és a halálán van. Valahogy úgy éreztem én is, mint akinek letépték a szárnyait, majd pedig ott hagyták meghalni. Még akkor is, ha ő magával vitt, mert a tekintetemből is eltűnt minden élet és üresség maradt, fájdalom, félelem, rettegés és még ezernyi nem éppen kedves érzés. Pontosan olyanok, amik elől az emberek inkább menekülni szoktak.
Teljesen kicsúsztam az ülés szélére, hogy minél távolabb legyek vele, hiszen hiába igézett meg, hogy ne legyek egy életéért küzdő, üvöltő préda, attól még az érzéseim nem változtak és hiába volt minden igézés, mert alig, hogy hozzá értem, amíg elráncigált a kocsihoz és berakott, addigra már mindent újra tudtam. Ez volt a képességem, hogy érintéssel kiolvassam mások érzéseit, gondolatait. Veszélyes egy dolog tud lenni és most is az volt.
Nem aludtam egy pillanatot se, hiszen képtelen lettem volna rá. A testemet újabb és újabb fájdalomhullámok járták át. Szinte ülni is kész kínszenvedés volt, de még se tehettem mást. Nem akartam itt lenni, nem akartam érezni ezt a pokoli fájdalmat, vagy éppen ürességet, ami belém költözött. Mint aki megfagyott, mint aki nincs is itt, mintha egy test lenne lélek nélkül olyan lehettem, ahogyan betétünk a szállásra. Mintha hirtelen a világ feketébe öltözött volna és minden szín kihalt volna.
Amikor megszólalt, akkor riadtan rezdültem össze, majd távolabb mentem tőle, a hátam a falhoz simult, hogy ne essek össze, de nem reagáltam semmit se. Még a fejemet is elfordítottam, hogy ne kelljen ránéznem, miközben a kezemet lassan magam köré fontam, de még így is látszott, hogy remeg a kezem. Némaság volt a válaszom arra, amit mondott, hiszen mégis hova mehetnék? Mit tehetnék? Semmit se, mert két lépés után úgy éreztem, hogy összeesem. Végül pedig, ha elment, akkor újra könnyeim hullani kezdtek. Jó darabig nem mozdultam meg, végül mint egy robot úgy hámoztam ki magam a ruhákból. Egymás után hullottak a földre, amikor viszont megláttam a szobában lévő tükörben magamat, akkor sírógörcs ismét elkapott. Egy ismerős test, arc pillantott vissza rám, de mégis olyan üres volt a tekintet, mintha már a lélek se rejtőzne mögötte, a test pedig idegen volt, undorítónak találtam.
Fogalmam sincs már, hogy miként is keveredtem el a fürdőbe, de alig, hogy testemet a víz érte szinte ordítani tudtam volna és kicsit még hangot is adtam neki, hiszen csípett, mart, mintha én lennék a bűnös. Én lettem volna? Magamnak köszönhettem azt, ami történt? Tényleg én lennék a hibás. Könnyeim úgy hullottak, mintha viharfelhők esőcseppjei lettek volna. Ott ültem a kádban és nem mozdultam meg, csak annyira, hogy egy idő után szinte saját körmeimmel szántottam a bőrömet. Nem akartam többé ezt a testet, nem akartam érezni azt, hogy a víz úgy mar, mintha egy bűnös lelket akarna tisztára mosni, nem akartam látni azt a vöröset, ami lábam köze közül keveredett elő. Fájt, amit tettem, de az még inkább, ahogyan a víz körbeölelte a testemet, de még se érdekelt, így amikor visszaért akkor biztosan érezhette a vér illatát, hallhatta a sírást és ha csak le nem fogott, akkor még jó darabig tuti önveszélyes maradtam, mint aki tényleg azon van, hogy a saját bőrétől megszabaduljon.

A csodák a fájdalomból virágoznak. ■ ■ Heartless  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 01, 2017 6:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Heaven
•• See you Again ••
Nem, egyáltalán nem fogtam fel ,hogy mondott valamit, csak álltam és figyeltem, hallgattam a belső hangra ami kezdte karcolgatni a felszínt, ami jelezte, hogy nem cselekedtem helyesen egy helyzetben. A következő villanás lepett meg leginkább, hatalmába kerített az a fajta félelem, amit az átváltoztatásomkor, a meggyilkolásomkor éreztem, erősen hasonlított arra, de valahogy mégis más volt, tőlem idegen. A következő pillanatban pedig hirtelen más szemein át láttam a világot, magamat láttam, saját magam, ahogy állok magam fölé tornyosulva, undorító véresen, üres tekintettel, mint aki jól végezte a dolgát. A hányinger kerülgetett a megaláztatás és a kihasználtság érzése miatt. Pislogtam, egy lépést tettem hátra, de nem moccantam, ilyenkor valahogy a mozgás sem megy úgy. Láttam magam, ahogy szinte robot módján kezdek életre kelni. Ahogy a tekintetembe élet költözik, ijedelem és riadtság. Én tettem, valami nagyon rossz dolgot. Az arcom megvonaglott, ahogy térdre rogytam, a mellkasomat fájdalom és keserűség húzta össze, mintha mázsás súlyok nehezedtek volna rám. De még rosszabb volt az, hogy egy nővel olyat tettem, amit senki sem érdemel meg. Barátok voltunk, már amennyire ezt lehet annak nevezni. Igen, mondtam neki hogy ha tudok , ha tudnék, segítenék rajta, de vadász vagyok, nála sokkal de sokkal rosszabb lényektől kell megvédenem a világot. A kedves arca, a bájos tekintete és a vörös haja, egészen biztos voltam benne, hogy nem festett, hanem igazi. Gyönyörű volt, Időnként eljátszottam a gondolattal, hogy közelebbről is megismerhetném ,de tudtam, hogy velem nem járna jól. Mert rosszabb vagyok nála. Hogy miért falaztam neki? Mert tudtam, hogy nem önszántából gyilkol, nem volt tudatában ennek az egésznek, és nyomoztam az esetek után, olyan embereket ölt meg, akik megérdemelték a halált, csak az igazságszolgáltatás keze nem érte el őket. Akkor miről is beszélünk? Végtére is ugyan azt csinálta mint én, csak utána maradtak nyomok, az én tetteim után nem. Egészen eddig a pillanatig. Félmeztelenül fekszik, kuporog előttem a földön és sír mint egy eszelős, és fél tőlem. Érzem a félelme szagát, én ezt nem akartam! A mocskos földön térdeltem, négykézláb és takartam a fejem, a tarkóm, fájt az, hogy újra éreztem. Nem vagyok jobb Marvelnél sem! Ugyan olyan állat vagyok mint ő. Azoknál sem vagyok különb akiket eddig üldöztem! Kétségbeesett üvöltés hagyta el a torkom, némán rázkódott a testem, átéltem minden pillanatát annak amit Heavennel tettem. Én öljem meg? Őt?! Neki van joga karót döfnie belém. Nem tudtam, hogy tündér, ha tudtam volna még ilyen kikapcsolt állapotomban is valahogy megpróbáltam volna távolt tartani magam tőle nem? Egyáltalán nem, először voltam ilyen állapotban és kényelmes volt,de ha ennek az az ára, hogy olyanokat is bántok akivel jóban vagyok, az…nem történhet meg többet. Össze kellene szednem magam, és őt is rendbe kellene szednem. Lázasan kattogott az agyam, nem maradhattam sokáig szétesve, mennünk kellett. Nem fogom magára hagyni! Levettem a bőrdzsekim és nagyjából itt meg is állt a tudományom, észrevettem, hogy ha megmozdulok, akkor ő megrezzen, és menekülne előlem. Az egyetlen lény, akivel jóban voltam azóta, hogy a családom meghalt körülöttem, és csak azoknak az utódai éltek a farmon, a vadász  és a boszorkány családom maradéka.
Mit tegyek? Hogy hozhatnám ezt rendbe?
- Heaven…?- elszorult a torkom és négykézláb közeledtem felé.- -Én… sajnálom. Én… ki voltam kapcsolva. Kérlek, ne sírj!- édes istenem, telesírhatná a dzsekimet is, ha attól jobban lenne.- - Nem direkt volt, nem akarnálak bántani! - alacsonyabb volt nálam, így reméltem, hogy ha ráadom a dzsekim akkor valamennyire takarva lesz mindentől.
- Kérlek, figyelj rám! - a hajamba túrtam a tarkómon. - hozzád fogok érni, felveszlek és beraklak a kocsimba. - magyaráztam halkan. Ugyan olyan undorító vagyok mint Marvel és az apja!
Zöld szemeimben megbánás csillant, ahogy felé közeledtem, óvatosan, nem érdekelt, ha szétkarmolnak és rúgnak közben. Egyetlen rám záporozó csapás sem érdekelt.
- Nézz rám! Elviszlek innen, felveszed a kabátom és beülünk a kocsiba, és elviszlek innen egy messzi helyre, ahol távol leszel mindentől és mindenkitől. Mostanában sűrűbben gyilkoltál és… én szeretném jóvátenni amit tettem. Kérlek, engedd meg,hogy megtegyem. - mintha egy lovat próbálnék megszelídíteni. De itt most bevetettem a bűvölést is, hogy hagyja magát vezetni, nem töröltem emlékeket, csak engedelmességre bírtam. Feladtam rá a kabátom és a karjaimba kaptam, vér szagát éreztem az öle irányából is, nem kíméltem. Egy mocskos állat vagyok, egy ősember, vagy még annál is rosszabb.
A kocsihoz érve, egy melegítő nadrágot szedtem elő az egyik sporttáskámból és feladtam Heavenre.
Beültettem a kocsiba, magam is beszálltam és lenyomtam a központi zárat, hogy nehogy kiugorjon menet közben.
Vajon jó ötlet hazavinnem a farmra? Sehol senki, csak én és ő lennénk és még pár McGregor.
Ideges voltam, össze voltam zavarodva. Nem így képzeltem az első találkozásomat vele, nem úgy, hogy én nekiesek.
Telefonáltam.
- Lisandra, deríts ki mindent Seraphina Heaven Winfreyről és találj ki neki valami fedősztorit, a farmra viszem. A lakásáról is hozz el mindent, amire szüksége lehet egy nőnek.
Meg kellene állnunk, még egy motelben útközben, mert jó pár nap mire Texasba érünk. Hajnalhasadtával pedig leparkoltam egy útmenti motelben, két szobát kértem összenyíló ajtóval. Heavent bekísértem a szobájába és átmentem a sajátomba. Nálam voltak az ő és a saját lakásom kulcsai. Mit mondhatnék neki? Mit tegyek? Nem tudtam. Ha elmondom az otthoniaknak, hogy mit tettem, újra megkötik a testemen taláható tetoválásokat, és egy parancsokat követő kiskutya leszek. Nem akartam! Megérdemelném! Zaklatottan túrtam át a hajamat.
- Meg kellene fürödnöd, elmegyek a városba és szerzek ruhákat neked. Ne menj sehova. - megálltam az ajtóban, és vártam tőle valamiféle reakcióra, amióta hozzá értem, lemerevedett mint egy darab fa. Gondolom, mert azt hiszi hogy bántani fogom. Nem akartam, és nem is fogom, hiába csordogált finom vér az ereiben. Nem bánthattam újra! Egyértelmű, hogy segítségre volt szükségünk, és ha az, hogy Heavenen segítsenek, annak az volt az ára, húgy újra engedelmes családi öleb lesz belőlem, aki parancsra öl, parancsra cselekszik, akkor megteszem. Ezt nagyon elrontottam. Nem tudtam,hogy mit tegyek? Képezzem ki vámpír gyilkosnak, mint engem tettek annak idején? Képezzem ki arra, hogy hogyan tud leszerelni, ha megakarom ölni, mert kikapcsoltam? Gyűlöltem magam azért amit tettem, és nem tudtam, hogy hogyan tehetném jóvá, kellett az otthoniak segítsége, fájt bevallanom, de kellett.


Keyron
•• Megjegyzés: Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.  ••©



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 30, 2017 8:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

You killed every part of me

Még mindig alig akartam elhinni, hogy tanító lett belőlem. Sose hittem volna azt, hogy fel fogok karolni egy másik tündért, de aztán az élet mégis utamba sorolta azt a férfit. Nem sok férfi tündérrel találkoztam életem során, de most mégis és kicsit talán azt hittem, hogy az élet ezzel akar egy lehetőséget adni, hogy valamennyire helyre hozzam a bűneimet, hiszen mégis mi másról lehetne szó? Egy elátkozott tündér, aki a tudta nélkül öl meg másokat miként is nyerhetne feloldozást. Talán sehogy se, de így legalább a tudásommal segíthettem máson, és ez addig így is fog maradni, amíg úgy nem érzem, hogy rá is veszélyt jelentek. Senkit se engedtem igazán közel magamhoz, hiszen hiába lett vége a fogságnak, mert helyette a nyakamba szakadt egy átok. Sorozatgyilkos voltam, még akkor is, ha olyan embereknek az életét vettem el, akik csöppet se voltak angyaliak, illetve néha olyan érzésem volt, hogy olyanokat bántok, akik az egykoron átkot rám küldő boszorkánynak tettek keresztbe, mintha csak saját bejáratú bábja lennék annak a nőnek, vagy mi is lenne a legjobb szó rá. Gyűlöltem magam, amiért mások életét elveszem, hiszen sose akartam senkinek se ártani, sose akartam olyan sorsra jutni, mint a nővérem vagy anyám egykoron, hiszen az is kész csoda volt, hogy megláttam a napvilágot. Mindig azt hazudták, hogy utcán találtak, mert túl veszélyes lett volna, ha kiderült volna, hogy az egyik szajha teherbe esett és meg is szülte a gyermeket, de az is már olyan régen volt.
A kezemben a pohár megremegett, de hinni akartam abban, hogy minden rendben lesz, hogy ma este se fogok lecsapni, vagy ha igen, akkor Keyron meg fog állítani. Én naiv, hiszen napok óta nem is hallottam róla, ahogyan ő se. Még mindig nem értettem, hogy miként lehetséges ez, hogy hallom őt, vagy éppen olykor látom azt, amit ő is. Ennek köszönhető volt az is, hogy részben tudtuk a másikról, hogy miként néz ki, hiszen amikor tükörbe pillantottunk, akkor volt, hogy a másik is látott minket. Ijesztő és rémisztő volt az egész, ugyanakkor valamilyen szinten békességet is volt képes csempészni az életemben, mert reménykedtem abban, hogy képes lehet megállítani, ha gyilkosságot követnék el. Olyankor nem voltam önmagam és még azt se mondhatnám, hogy olyan voltam, mint egy kikapcsolt vámpír, mert ez teljesen másabb volt. Nem voltam tudatában annak se, amit művelek, nem úgy, mint ők. Ők tudták mit tesznek, egyszerűen csak nem éreztek semmit se, mintha nem is létezne a szívük.
Hideg könnyedén ölelt körbe, amikor is egy fura érzés kerített hatalmába, mintha megint rövid ideig nem egyedül lettem volna, de aztán minden abba maradt és a kés könnyedén koppant a kezemből, ahogyan magamhoz tértem. Nem otthon voltam megint. A fények pislákoltak a romos épületben, ahogyan a hold és a tiszta égbolt adta a legnagyobb fényforrást is szerintem.  Riadtan hátráltam meg, mire elestem valami darabban, ami talán a tetőről hullott oda korábban, én pedig hamarosan a földön kötöttem ki. A vér könnyedén tapadt az ujjaimra, miközben nem értettem megint semmit se. Nem értettem, hogy miként kerültem ide, vagy ki az a halott, aki velem szemben van. A látványától még a gyomrom is felfordult és nehéz volt megállni azt, hogy ne hányjak ide. A gyomorsavam a torkomat mardosták, ahogyan ajkaimra véres kezeim tapadtak, hogy nehogy felsikítsak. „Miért? Miért kell ennek történnie velem?  Nem kínoztál meg eleget! Inkább ölj meg!” – ordítottam végül teljes torkomból, hogy utána felálljak és rohanni kezdjek. El akartam innen tűnni és még az se érdekelt, hogy én is megsérültem az este folyamán, de hiába reménykedtem abban, hogy oly könnyedén eltűnhetnék innen, mert azt se tudtam, hogy miként keveredtem ide és az egyik teremből a másikra keveredtem csak. Amikor pedig a szellő lökött meg valamit, akkor ijedten rezdültem össze, hiszen féltem attól, hogy lappang itt valaki és míg talán megigézve igazi vadállat és gyilkos lehettem, addig a valóságban pont az ellenkezője voltam. Sőt, még az erőmet se használtam mindig, hiszen sokszor jobb volt az emberek érzései, gondolatai nélkül élni.
De aztán mire észbe kaphattam volna valaki elkapott. Riadtan sikoltottam fel, miközben a nyakamra tapadt az ajka, hiszen tudtam jól, hogy a vérem sokkal csábítóbb a vámpíroknak, mint az embereké. Riadtan próbáltam szabadulni a fogságomból, de még se ment. Túl erősen tartott, de nem kizárt, hogy körmeimmel bőrét hasítottam, ahol csak értem. Menekülni és futni, vagy talán inkább azt, hogy vége legyen? Ha megtenné, akkor legalább többé senkinek se árthatnék. Akkor az átok örökre képes lenne megszűnni és senki vére se tapadna már a kezemhez az akarom ellenére se, de ekkor még nem is sejtettem, hogy az élet szerint még nem szenvedtem eleget és egy másik pokolba akart taszítani, ami minden eddiginél is sokkal rosszabb lesz.
Hiába volt minden, mert hamarosan már ajkaim nyakára tapadtak, hiába próbáltam ellökni magamtól, arcának vonásai pedig rejtve maradtak a sötétségben. Meg valahogy jelenleg nem is azon voltam, hogy rájöjjek ki lehet az. Ahogyan azt se értettem, hogy mi a fracnak itatta meg velem a vérét. Még szép, hogy amikor kicsit szabadultam, akkor egy részét a vérének kihánytam. Nem vámpír voltam, hogy vért akarjak inni, de aztán… minden olyan hirtelen történt. Hallottam a ruhák szakadását, éreztem, ahogyan a hűvös levegő körbe ölel, de még se az mart igazán fájón a húsomba, hanem ez a vámpír. Ha ajkaimat nem fogta be, akkor sikoly könnyedén tört fel mélyen a torkomból, ahogyan a félelem és a fájdalom hulláma járta át a testemet annak köszönhetően, hogy csakúgy egyszerűen birtokba vette a testemet. Hirtelen a fogaival okozott fájdalom már nem is volt érezhető, de annál inkább az, ahogyan újra és újra birtokba vett. Fájt minden egyes mozdulata és szabadulni akartam, mintha nem is ember lett volna, hanem egy vadállat, akit csak állítani ösztönök hajtanak és az önös érdekei, hogy elvegye azt, amihez szerinte joga van. Hiába volt minden küzdelem, mert egyre inkább csak fájt, ahogyan uralta a testemet, ahogyan elmerült benne és szinte minden egyes mozdulatával a lelkem egy része halt meg, pusztult el, mint ahogyan a virágok is elhervadnak, ha letépik őket. Egyszerűen reszkettem, megtörtem és nem maradt más, mint a pusztító fájdalom, miközben már csak abba tudtam kapaszkodni, hogy az utolsó cseppig mégis ki fogja inni a véremet, még akkor is, ha szép lassan rájöttem arra, hogy azért itatott meg a vérével, hogy tovább kiélvezhesse az enyémet. Tempója nem volt kegyes, és ahogyan egyre inkább elmerült bennem, úgy fájt még inkább minden egyes porcikám és aztán egyszerűen kitöltött teljesen, amikor pedig megéreztem élvezete „gyümölcsét” magamban, akkor még inkább rosszul lettem és a könnyeim még hevesebben záporoztak tehetetlenségemben. Megalázva, kihasználva és egy eldobható rongynak éreztem magam, de ahelyett, hogy jött volna a halál egyszerűen csak elhajított magától, mire a földre zuhantam. A fájdalom pedig még pokolibb lett, hiszen még a földre zuhanás is felsértette a félig meztelen testemet. Sose hittem volna, hogy megúsztam egykoron a vadállatok korát ilyen tett nélkül, és pont most fog valaki elkapni, megalázni, majd egyszerűen elhajítani. Hallottam ahogyan felhúzta a cipzárját, mire még inkább összerezdültem. Talán meg kellett volna nyugodnom, hogy nem fogja megint rám vetni magát, de még se bírtam. Szinte még mindig magamon éreztem őt, mintha még mindig érintett volna vagy éppen ízlelte volna a véremet, de a legrosszabb az volt, hogy még mindig olyan volt, mintha a csípője hozzám érne. Undorodtam, sírtam és reszkettem, de a legrosszabb az volt, hogy nem csak tőle undorodtam, hanem már magamtól is.  Nem értettem, hogy miként és miért történhetett meg. Azt hittem már elment. Óvatosan pillantottam fel, de még mindig ott állt és úgy nézett rám, amitől összerezdültem ismét. – Tedd meg! Ölj meg…. – remegett meg a hangom, hiszen vámpír volt. Számára vérem olyan volt, mint az Isteneknek a nektár. Remegtem és szinte ahhoz se volt erőm, hogy legalább a szétszaggatott ruháimmal betakarjam magam. Fájdalom nem szűnt. Sőt, minden egyes mozdulatnál csak még kínzóbb volt lent, ha úgy mozdultam. A könnyek továbbra se tűntek el, amikor viszont megszólalt, akkor riadtan rezdültem össze és húztam magam a lehető legapróbbra. Féltem megszólalni, de aztán szinte könyörgően csendültek a szavaim. – Csak ölj meg… - még ha meg is tenné vámpír lenne belőlem, de aztán a reggeli napfény szétégethetne. Többé nem lenne átok, nem lenne szégyen, megalázottság. Egyszerűen csak nem bírtam elviselni azt a kínt, ami átjárta a testemet. De aztán valami hirtelen történt és mintha hirtelen újra Keyron szemén keresztül láttam volna a világot, de az túl ijesztő volt és még inkább hevesebben vert a szívem attól, amit éreztem, és részben láttam azokban a pillanatokban. – Keyron… - csak ennyi bukott ki ajkaim között remegve, miközben a félhomályban félve emeltem fel az íriszeimet. Tényleg ő lett volna? Ő tette volna ezt velem? Ezt akarta? Megtalálni és aztán még inkább megtörni? Én ostoba, aki azt hitte, hogy ő megoldás lehet az átkomra, hogy ő segíthet, mert csak még nagyobb pusztulásba lökött... – Miért? – kérdeztem meg remegve, majd heves zokogásba kezdem, mire még inkább összehúztam magam és próbáltam megszerezni azt, ami megmaradt még a ruhámból. El akartam innen tűnni, meg akartam halni, hogy többé ne kelljen ezt éreznem. Ha megpróbált volna közelebb lépni hozzám, akkor biztosan összerezdültem, próbáltam volna távolabb kerülni tőle és még talán sikítani is, mint akit éppen most nyúznak és talán így volt, még ha nem is most, de nem olyan régen megtették. Gyűlöltem a testem minden egyes porcikáját és ehhez elegendő volt egyetlen egy tett. Egyetlen egy tett, hogy le akarjam vetni a saját bőrömet, hogy féljek mindentől, még a legapróbb széllökéstől is.
Bíztam benne, de elárult és elvett tőlem mindent, nem maradt már semmim se, hiszen azt se tudtam, hogy többé ki vagyok...

Te aztán tudod miként sokkold az embert!  Sírok <33 ■ ■ Just a lost little girl who didn't matter.  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 30, 2017 4:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Heaven & Keyron
+18
Soha véget nem érő fejfájás, soha véget nem érő tudat, hogy ismét kudarcot vallottam. Nem számítottam arra, hogy akad segítője, aki eltöri a nyakam. Így megléphettek, nehéz volt jra megtalálnom önmagam, nehéz volt jra visszakapcsolnom az emberségemet, nem is igazán nekem ment ez, hanem annak a nőnek, aki egy ideje a fejembe mászott. Hallom a hangját néha és beszél hozzám. Általában megnyugtatni igyekszik, de nem mindig megy neki. Az utóbbi időben viszont elég rég nem hallottam a hangját, nem mintha bánta volna, mert az első időkben az idegeimre ment ,hogy mindig ott van a fejemben, mindig látja, hogy mit csinálok éppen, vagy mire gondolok. Rohadtul idegesítő volt. Megmondom miért, mert egyedül szeretek táplálkozni. Kiélvezve a vér minden csepp ízét a számban, egyedül szeretem megbaszni a nőket, de ez nehezen megy, ha valaki folyton figyel, vagy nem tudod, hogy mikor köszön be épp, ami megölné a hangulatot. Sok időbe telt, mire én is rá tudtam jönni, hogy oda-vissza működik a dolog. Ezért örültem, amikor ezt felfedeztem, onnantól kezdve én is mondhatni afféle kukkolója lettem, valamit valamiért nem? Ennyi járt nekem is.
Aztán azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egy kibaszott természetfelettiről lenne szó, bár… amikor valaki belemászik a fejedbe, az elég gyanúra adhat okot.Nem igen hallottam még ilyenről, de hát engem is meglehet lepni, hiszen nem vagyok oly rég óta ezen a földön, hogy mindenre legyen magyarázatom.
A kudarcom után, ahonnét nem tudtam olyan gyorsan kiszabadulni, mert nem csakhogy eltörték a nyakam, de kibaszott ezüst lánccal is lekötöztek a földhöz, túlzás ,hogy lekötöztek, de a bokáimra és a csuklóimra meg a nyakamra is raktak, valahol mélyen az erdőben tértem magamhoz, pár méterre puskával a kezemben. Hogy mérges voltam-e? Nézz rám! Annak tünök? Még jó hogy! Az exem él, pedig már azt hittem sosem fogok vele találkozni, erre itt van, és ki is csúszott a karmaimból. Egy levelet találtam még a kabátom zsebében.
"Ne keress!Kérlek ne keress, mindent bántam amit veled tettem, a további élet a bűnöm és az emlékeztetőm, hogy mindezt megtettem veled! M.Y."
Amikor felkeltem a földről, nagy nehézségek árán, megjegyzem, csak azután vettem észre a levelet, mérhetetlen fájdalomat kellett volna éreznem, de nem éreztem, hiszen ki voltak kapcsolva az érzelmeim. Az erdőben botorkáltam a kocsim felé, rohadtul remélem, hogy semmi baja nem lett, míg távol voltam tőle. A telefonomra pillantva láttam, hogy másfél napot töltöttem távol tőle, köszönhetően az ezüstnek. Éhes voltam, így botorkáltam a benzínkút felé ahol hagytam az én drágámat, majd a kocsimba ülve, még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a hugymeleg vért kezdjem el inni, mielőtt rácuppannék valaki ártatlan nyakának. Két napig tomboltam a szállásomon, fel alá járkáltam, de semmi értelme nem volt ennek az egésznek, mi az, hogy adjam fel és ne keressem! Miatta váltam ilyenné! Adok én neki ne keressemet!
Aztán a következő sarkon fordulásom közben, amikor már majdnem lyukat égettem a büdös poshadt szagú szőnyegbe, vágódtam el ezen az undorító förmedvényen, hogy Heaven álmainak legyek tanúja. Egy ideje sejtettem,hogy nincs vele valami rendben, mintha két oldala lenne. Igen, léteznek az embereknél olyan fajta betegségek, mint a skizofrénia, bipoláris zavar, amik ilyen tetteket indokolnak. Az emberekkel a rendőrségnek kellene foglalkoznia. Az agyam zavaros ködén át pedig újra láttam azt, ahogyan megtörténik, hirtelen a semmiből, hogy a jelenben? Vagy pár órával korábban? Nem tudom mennyire pontos ez a közvetítés. Bár a korábbi beszélgetéseinkből kiindulva, lehetett akár éjjel egy is, azonnal hallottam ha hozzám szólt.
Tudta, hogy vámpír vagyok, tudta, hogy természetfeletti gyilkolásával foglalkozom, ebbe pedig az emberek nem tartoznak bele, de amit csinált az már túl ment minden határon. Tudom, hogy itt lakik Mystic Fallsba, egyszer említette,  de nem miatta jöttem erre első sorban. Mint mondtam, az emberek ügyei nem az én dolgom.
Fogtam magam, miután ráeszméltem ,hogy egy friss hulla van valamely raktárépületben, távol, kívül a városon, és gyorsan lefürödtem. Véget kell vetnem ennek az egész őrületnek. Gyorsan lefürödtem, mert a padlószőnyegből évtizedes mocskok ragadtak az arcomra, és csak utána indultam útnak, ellenőriztem a fegyvereimet, bár igazából felesleges, nem természetfeletti vadászatára indultam, egy embert könnyedén el tudok kapni.
Leállítottam a kocsim motorját, és elindultam a raktárépület felé. Csak azért tudtam, hogy mi merre van, mert minden városba érve részletesen feltérképezek mindent, vámpír vagy vérfarkas tanyák tekintetében.
Lépteim nesztelenek voltak, ahogy bekanyarodtam a gyárépület egyik kis utcáján, a rozsdás vas és a poshadt víz szagával keveredő friss vér szaga semmihez sem volt fogható. Óvatosan követtem a szagot, felkészülve arra az eshetőségre, hogy épp lesből valaki megpróbálja eltörni a nyakam, vagy szíven szúrni, sosem lehetett tudni. Vettem egy nagy levegőt, mire megéreztem,hogy az egyik pince szinten van még valaki rajtam kívül, hallottam a légzését, és a szívdobbanásait, meglehetősen zaklatott volt az illető. Nő volt, a szipogásainak hangjából és az illatából éreztem. A félelem szaga megült a levegőben, persze az áldozat egyéb szagaival együtt. Biztos, hogy nem végzett fél munkát Heaven. Micsoda név, pofon a viselőjének hiszen egyáltalán nem mennyei, se nem angyali. Egy valóságos időzített bomba, aki bármelyik pillanatban képes ölni.
Vámpír sebességgel lesiettem arra a szintre amelyiken ő volt, és hangtalanul közeledtem felé. Az-az illatfoszlány amire eddig nem figyeltem, megcsapta az orrom. Tündér! Egy kibaszott tündér! A gyomrom összeszorult, ezt még teli gyomorral is nehezen bírnám, de így? Édes istenem! Megérdemli! Megérdemli, ha a fogaimmal fogom kitépni a torkát, ugyan úgy ahogy az a felakasztott és frissen kibelezett, és kitépett nyelvű és torkú hulla.
Moccantam, és már a nyakára is tapadt az ajkam, nem gondolkodtam. Végig nyaltam a félelem szagában tocsogó nyakat, az ütőér felett játszott a nyelvem, tudtam, ha tükröbe néznék, egy vadállat tekintene vissza rám. Vad morgás hagyta el a torkom, éhes voltam. A tasakos vér nem olyan mint az igazi, és még mindig ki voltak kapcsolva az érzelmeim. Jogom van megtenni, megszabadítani a világot egy gyilkos tündértől! A szemfogaim csiklandozva bújtak elő, mámor, éreztem ahogy elönt a vágy, ezt szerettem a legjobban az egészben, egy jó táplálkozás felér egy jó baszással, vagy egyszerre a kettővel. Viszont ritkán pattantam el így, ritkán ragadott el ennyire létfenntartási ösztön.
Ebben a pillanatban nem érdekelt semmi és senki, dühös és csalódott voltam, hogy felültettek, hogy átvertek és kicsúszott a kezeim közül a préda, de most itt van egy újabb. Fogaimmal a torkát martam, és élveztem, ahogy az ajkaim közé az édes , finom éltető nedű csordogál, minden egyes szívó korttyal egyetemben.
Dühös voltam és frusztrált, amit most ki fogok tőlteni ezen a nőn, és teszek róla ,hogy ő is tovább érezze. A nyakamon ejtettem egy vágást, és erőszakkal a torkomra nyomtam az övét is. Eközben nadrág szakadt és bugyi, sietve oldottam ki a saját nadrágom, és mint egy börtönét vesztett vadállat vettem birtokba az új ételemet. Az első pár mélyebb korty után már nyalogattam a sebet, és épp csak fel-fel téptem a húst, hiszen a véremnek köszönhetően azonnal gyógyulni kezdett a tündér. Eközben ösztöneimnek megfelelően többször merültem el a női test gyönyöreiben is. Pontosan úgy mint egy kontrollját vesztett vadállat, egy érzelmek nélküli vadállat. Csak az én élvezetem számított, csak a sajátom. A megkönnyebbülés és a jóllakás érzése pedig hamarosan be is következett, mint megannyi csillag az égen, úgy robbantam szét az áldozatom ölében, torkomat vadállati morgás hagyta el, és én megkönnyebbülten engedtem el a megkínzott testet , hogy az a földre rogyhasson. Ziháltam még , az arcom és a pólóm véres volt, általában, ha minden normálisan működne bennem, azért igyekeznék minél kevesebb vérveszteség nélkül táplálkozni. Fel sem fogtam,hogy mit tettem, hiszen rendes és normális esetben nem folyamodnék erőszakhoz, nem erőszakolnék meg senkit, hiszen hiába gyarló lények az emberek, én is az voltam valaha, egy közülük, vagy valami olyasmi, még ha az előttem kuporgó alak mégsem volt ember. Visszagomboltam a nadrágom, és becsatoltam az övem, félrebillentett fejjel pillantottam végig a női testen. A vörös haján és megszólalt? A hangja megszólalásig hasonlít Heavenére. Pislogtam. Tényleg Heaven az? Megráztam a fejem, többször ökölbe szorult a kezem.
-~Mit mondtál? Mondtál valamit?~
Ráncoltam a homlokom és zavarodottan kapkodtam a levegőt. Valaminek a határán egyensúlyoztam, kezdtem rájönni hogy mit tettem, hogy bántottam valakit, hogy nem vagyok különb annál aki egy vadállatot csinált belőlem. A kikapcsolt érzelmeim alatt valami a felszínt karcolgatta.






◯ Music: Fatal ◯ Note: 35  ◯ Words:  27  Fütyül ©️



A hozzászólást Keyron McGregor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Május 01, 2017 5:29 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 13, 2016 8:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

lezárt játék!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 22, 2016 11:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


heily & bryan
Minden egyes tettem előre megfontolt volt, hiszen azt akarom elérni, hogy bízzon bennem. Hogy meg akarjon bízni bennem és azt gondolja, hogy a kettőnk kapcsolata még megmenthető. Még lehetünk azok a testvérek, akik régen voltunk és, akik ma is lennénk, ha nem valami karrierlehetőséget látott volna bennem. Mert elárult engem. Azt sem értem, hogy miért nem tartották etikátlannak azt, hogy valaki a saját testvérét ítéli börtönbüntetésre. Fordított helyzetben soha nem tettem volna. Mert nekem igen is számított a testvérem és bármiről is lett volna szó egészen addig ártatlannak hittem volna, amíg valaki nem áll oda elém és mondja azt, hogy látott minden egyes pillanatot. Persze a szó nem elég. Nekem sokkal erősebb bizonyíték kell, mint valaki vallomása, vagy valami jól összetákolt biztonsági kamera felvétel. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy valaki be tudott mártani engem. Méghozzá ilyen könnyedén. Persze a mostani tudásommal már sokkal nehezebb lenne, hiszen a börtönben épp eleget tanultam ahhoz, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. De mégis.. A gondolata annak, hogy valaki ennyire ártani akart nekem. Felfoghatatlan. Ártatlan lélek voltam, aki nem tett mást, mint élte az életét. Közvetlenül nem ártottam senkinek. Bár az őrültek mindig be tudják beszélni maguknak, hogy valaki miért érdemel büntetést. Haha. Csak úgy, mint én. Lehet, hogy nem a bátyám indította ellenem ezt az egész hadjáratot, de az egyszer biztos, hogy neki köszönhetem azt, hogy most itt tartok. Hiszen ő volt az, aki befejezte.
- Hát mondhatom, hogy sokáig tartott. - Tizenkét év. Én megerősödtem ezen évek alatt és a terveimet szövögettem annak érdekében, hogy miképpen fogom tönkretenni a körülöttem lévő emberek életét, akiknek csak tudom, hogy keze van a dologban, hogy én a pokol kellős közepére jutottam. Ő pedig mindössze annyit ért el ezen idő alatt, hogy rájött ki kellett volna állnia mellettem. Hát most kövezzenek meg, ha valahogy egyáltalán nem hat meg. Egyenesen nevetséges. Legszívesebben kiröhögném, de félek azzal darabokra törném az álcámat és jelen pillanatban ez jelent számomra mindent. Ez az egyetlen főlényem. Hogy fogalma nincs arról, hogy mégis mit tervezek a számára.
Nem így terveztem. Az egésznek csak egy apró karcolásnak kellett volna lennie, de azt hiszem odabenn is sikerült azért magamra haragítanom azokat is, akikkel a kapcsolataimat építettem ki. Plusz én itt kint vagyok, ők pedig még mindig ugyanúgy benn rohadnak. Talán ez egyfajta emlékeztető. Hogy lehet, hogy kint vagyok már a börtönből, de az ő kezük még idáig is elér.
Rettenetesen égett a vállam, de nem engedhetem meg magamnak, hogy az öntudatlanság mezejére tévedjek a fájdalmam miatt. Még a végén elkotyognék valamit, amit nem kellene. Azonban ennek kihasználása nem is olyan rossz ötlet. A jelenet pedig indul.
Ahogyan felsegít engem, hogy kijussunk innen felnyögök és érzem, hogy könnyek születnek a szemeimben, ami talán csak még hihetőbbé fogja tenni az alakításomat. - Ne.. csak a kisbabámat ne.. - Nyöszörgöm, miközben a súlyom nagy részét a bátyámra támasztom egy adag bűntudattal megspékelve, majd pedig lehunyom a szememet, mint aki eszméletét vesztette és ezzel együtt a súlyom is teljes mértékben a testvéremre nehezedik. De itt vagyok ám. Nem mentem én sehova és nem is fogok. Nem, amíg darabokra nem szaggatlak drága bátyám. Addig, sehova.



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
■ a girl on the fire

Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
Humor :
■ tired



A poszt írója Bryan L. Foster
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 23, 2016 6:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Heily && Bryan
our relationship is like a rollelcoaster 

[You must be registered and logged in to see this image.]
Éreztem a hangjában azt a bizonyos szemrehányást, amivel ki tudtak volna üldözni a világból. Pontosan ezért igyekeztem elkerülni az ilyen szituációkat, de vannak olyan helyzetek, amiket akkor sem tudunk elkerülni, ha mindenáron meg is próbáljuk. Volt tizenkét évem felkészülni erre a beszélgetésre, egyelőre még csak a szavak csattantak, a körülöttünk lévő tárgyak egyben, a székláb a helyén, és az üvegkeretek is teljesen épek. Egyelőre. Itt valószínűleg ezen lesz a hangsúly egy ideig; nem mintha nem lenne képes egész estés bosszút előadni verbálisan is. Az efféle támadások amúgy is mindig jobban fájtak, mint az, ha mondjuk az arcomon hagyná az ujjlenyomatát. Ez csak egy test. A fájdalom egyértelmű, hogy bennem van, hisz égne a tenyere nyoma a bőrömön. De a súly, amely ezáltal rám nehezedne, még inkább fájdalmat okozna, és emiatt nem is nevezhetném azt a képzeletbeli pofont annyira fájdalmasnak fizikailag. Képes lett volna nagyobbat adni egy pofonnál. Ez egészen biztos.
Halk sóhaj hagyta el a szám. - Tizenkét év hosszú idő. Azóta én is rájöttem, hogy mit csináltam rosszul... - vallottam be. Habár ha valami, hát pont ez nem fogja vigasztalni. Még kis kezdő voltam én is, az igazságérzet ott időzött a mellkasomban. Jót akartam tenni azzal, hogy egy potenciális gyilkost rács mögé küldök, még akkor is, ha ugyanazon vér folydogál az ereinkben. Csak évekkel később fogtam fel, hogy elcsesztem. Hogy mellette kellett volna állnom, nem pedig a legnagyobb hadjáratot folytatnom ellene. Mikor egyedül voltam, lerombolt a válás és Ebony hiánya, jól jött volna a testvérem... első kézről gondoskodtam arról, hogy  hiányt szenvedjek az egyetlen állandó, alapvető szeretetből. A testvéreméből.
Ahogy Heily válla megsérült, automatikusan kaptam utána, még mielőtt ő maga esett volna vissza a poros, rideg padlóra. A gyomrom megtelt ideggel, olyan félelemmel, amelyet előtte még nem ismertem. Kivert a víz, éreztem a verejtékcseppet a homlokom szélén.
A férfi felé néztem, aki időközben megszólalt, és közölte, miért is az apró közjáték. Kapóra jött nekik a húgom megjelenése, elvégre mi fáj jobban, mint a saját sérülésem? Az övé. - Ki kell jutjunk innen, állj fel - fogtam meg a kezét. A vállát ért sérülést orvosnak kell látnia. Próbáltam elfogadni a tényezőt, hogy miattam sérült meg, én tehettem róla... a testével védett engem, az én épségemet. Azt tette, amit én nem tettem meg érte hosszú évekkel ezelőtt. Semmi szándékom nem volt affelé, hogy bántsam. Nem volt bennem kétely, nem éreztem bűnösnek magam, amiért méltó büntetésre ítélték miattam, egyetlen oka, amiért mart a gyomrom, az azért volt, mert a testvéremmel tettem, amit tettem. Akkoriban nem éreztem nagy jelentőségét, de most, hogy a családomból egyedül ő van életben... hogy ő számomra az egyetlen élő rokon, akit gyerekkorom óta ismerek... igen, azt hiszem, felnőttek a gondolataim is.  

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 04, 2016 10:08 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


heily & bryan
Olyan sebet ejtett rajtam a saját bátyám, amit sosem leszek neki képes megbocsájtani. Elvesztettem az életemet és nem is ezt bánom leginkább, hanem azt az életet, ami bennem növekedett régebben. Ha nem juttat rács mögé, hanem tényleg elhiszi nekem azt, hogy ártatlan vagyok és megpróbál kihúzni ebből a helyzetből, bár nem tudom, hogyan lehetett volna, hiszen annyira meg volt alapozva minden. Tökéletesen elrendezte, bárki is akart engem bemártani. Tökéletesen sikerült neki, hiszen minden, amiért addig küzdöttem egyenlővé vált a semmivel és tudtam abban a pillanatban, amikor elítéltek, hogy nekem soha többé nem lesz semmilyen normális életem, mert azt elvették tőlem abban a pillanatban, amikor valaki bemocskolta a nevem. Még mindig nem sikerült kitalálnom, hogy kinek volt jó az, ha én ilyen helyzetbe kerülök. Bár igazából mindenkinek, aki a riválisomnak tekintett engem, de a baj csak az, hogy nem tudok felsorolni egyetlen egy olyan személyt sem, akit különösebben kiemelhetnék a tömegből és, akiről még el is tudnám mindezt képzelni.
- Vicces, hogy pont te nem akarsz előrébb jutni, aki börtönbe juttattál. Én képes vagyok nyitni és tiszta lapot kezdeni veled úgy, hogy te ártatlanul dugtál a rács mögé. Mert bármennyire is ellenem szól minden és, nem számít menyire nem bízol bennem én tényleg ártatlan voltam. - Senkinek nem ártottam. Vagyis inkább azt mondanám, hogy akkoriban senkinek nem tudtam volna ártani. Most pedig pontosan olyan lettem, mit amilyennek akkor tartottak, amikor bebörtönöztek. Egy hidegvérű gyilkosnak. Most már nem kottyanna meg nekem, ha esetlegesen egy gyilkossággal vádolnának. Mert nagy esélye lenne annak, hogy tényleg én tettem.
Attól a perctől kezdve, hogy beléptek az ajtón a felbérelt embereim már tudtam nagyon jól, hogy kezdődik az akció és a függvényt felvonták hoznom kell a szerepemet. Kiállok a drága bátyámért. Abban igazam van, hogy inkább én, mint ő. Nekem nincs semmim. Míg neki azért megvan a maga élete, amit meg kell próbálnom darabokra rombolni anélkül, hogy felfogná mégis mi történik körülötte.
A golyó a húsomba fúródik és érzem, ahogy égeti a bensőmet. Lehet, hogy elszenvedtem már pár sérülést, de ez az első alkalom, hogy meglőttek. Ha már túléltem azt, hogy a gyermekem el kellett veszítenem, akkor ez annál nehezebb nem lehet.
- Egyelőre azt hiszem elég lesz az is, ha itt hagyunk titeket a semmi közepén, ahol végignézheted, ahogy a testvéred elvérzik a karjaidban. - Vigyorral az arcán int a többieknek, hogy az itt az ideje felszívódni. Na, nem szeretnék meghalni. De azt hiszem nem a legjobb embereket béreltem fel. Mert mindig vannak olyanok, akik többet tudnak fizetni. Én pedig nem voltam minden formában a legnépszerűbb a börtönben.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
■ a girl on the fire

Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
Humor :
■ tired



A poszt írója Bryan L. Foster
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 25, 2016 4:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Heily && Bryan
our relationship is like a rollelcoaster 

[You must be registered and logged in to see this image.]
Sejtettem, hogy nem olyan szavakkal indít, amivel kifejezné, hogy a bosszú az elsődleges számára. Ismertem az ilyen eseteket, már a legtöbbjüket... és hiába a hosszú kihagyás, hihetetlenül rossz érzés kezdett el bennem gyűlni, annak ellenére, hogy tizenkét év után most látom őt először. Végül is... mégis csak én juttattam őt oda, ahová került. Az mellékes, hogy minden hozzám hasonló ügyvéd ugyanúgy rács mögé juttatta volna, de ennek az egésznek más oka van. Én a testvére vagyok... és ezerszer suhant már át az agyamon, vajon hogyan voltam képes ilyet tenni, de mindig ott lyukadok ki, hogy... mert muszáj volt, nem tehettem mást. Nem ismertem az indítékokat, nem tudtam, miért tette, amit tett. És nem tudtam, hogy vajon megismétli-e, ha szabadon hagyják. Mikor ez az egész előkerült, a szememben meghalt az a kicsi lány, akit annyira szerettem, és védeni próbáltam. Nagy bukásnak éltem meg, hogy ez lett abból, akinek jó életet akartam én is, és a szüleink is. Ki gondolta volna, hogy idáig jutunk... vagy jut. Miért dobott el mindent, diplomát, esélyt, életet? Sosem fogom igazán megérteni. Az is lehet, hogy már nem is akaronm. Végetért ez a szakasz. Ismét itt van. És... ki tudja, hogy mit hoz a jövő. Akkor legalább tudtam, hogy biztosan börtönbe fog jutni, hacsak nem jön valami megmentő bizonyíték. De most semmi kilátásom a jövőt illetően.
- Mélyebbre talán nem. De azt hiszem, előrébb se nagyon fogunk jutni - jegyeztem meg teljesen őszintén. Ez volt a véleményem, és tudtam, hogy bármi is az indítéka az ittlétének, az nem az újrakezdés. Féltem tőle, abból a szempontból, hogy... nem is engem akar majd bántani. Fizikailag legalábbis. Tudni akartam, mi ütött belé akkor, mikor embert ölt, de ez nem a legjobb helyzet volt erről beszélni.
Már majdnem megfeledkeztem arról, hogy kivel is beszéltem. Vagy próbáltam parancsolgatni azzal, hogy álljon félre, hiszen itt nem ő, hanem én voltam a célpont. És mikor az a golyó a vállába fúródott, már volt bennem annyi józan ész, hogy tudjam, valószínűleg nem ő rendezte meg az egészet, hacsak nem megszállott mazoista, aki azt szereti, ha minél mélyebben vágnak belé valamit.
- Elég! - guggoltam le mellé, arcomra kiült a döbbenet és a seb által ébresztett félelem, bár nem magam miatt féltem, inkább miatta. Talán börtönbe juttattam, de a halálát sosem kívántam. A húgom volt, az egyetlen életben maradt családtagom, akivel együtt nőttem fel... és habár sosem fogom elnyerni a bocsánatát, ebben biztos voltam, de nem akartam úgy élni, hogy ne tegyek meg mindent azért, hogy neki ismét jó legyen. Megkapta a büntetését azért, amit tett. Ennyi volt, nem kell több.
A tenyeremet a férfi felé fordítottam, miközben másik kezemmel a húgom vállához értem. - Most az egyszer fogd már be a szád - mondtam neki alig hallhatóan, talán mert még mindig nem fogtam fel igazán, mibe is keveredtünk. Vagyis, keveredtem én. Úgy tűnt, mindent együtt csinálunk végig, micsoda testvéri hősiesség. - Mit akarnak? Pénzt? Ki küldte magukat? - kérdeztem ekkor már a fickóktól. Bár ahogy rájuk néztem, valózínűleg nem a sütnivalójukért szerették őket.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 08, 2016 7:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


heily & bryan
Nem olyan egyszerű ez az egész, mint látszik. Minden egyes pillanat, amit a bátyám mellett töltök undorral teli. Egyszerűen rosszul vagyok tőle és a közelségétől. Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. De végig kell vigyem ezt a játékot, amit elterveztem, mert a legkevesebb, hogy tönkreteszem mindazért, amit velem tett. Lehet, hogy hónapokig fog tartani, vagy esetleg évekig, de azt hiszem, ha már képes voltam tizenkét évet várni arra, hogy kiterveljem miképpen is teszem őt tönkre szerintem ez a pár hónap esetleg év már meg sem fog kottyanni. Amúgy sem mondhatnám azt, hogy van más elfoglaltságom, mert az egész életemet kidobhatom a kukába. Nem számít, hogy mit csináltam azelőtt, hogy a börtönbe kerültem. Árnyékként vetül az életemre az a tizenkét év, amit a rács mögött töltöttem és soha nem kapom már vissza. Megerősödtem és rengeteg mindent tanultam a börtönben, de ettől függetlenül a világ már egy kalap alá vesz minden mocskos gyilkossal és pszichopatával. A legrosszabb az egészben, hogy ártatlan vagyok, de miközben a bátyám életét próbálom aláásni igyekszem kideríteni, hogy ki volt olyan kedves, hogy a rács mögé jutatott engem. Mert én nem az egyszer biztos. Sosem öltem volna meg a leendő főnököm. Egyáltalán mi értelme lett volna? De azt hiszem egy videó minden egyes logikát képes felülírni. A szavaim olyan jelentéktelenné váltak, mint egy szellentés egy disznóól közepén.
Drága bátyám. Nem nekem az a dolgom, hogy bezárjam az embereket valahova. Plusz meg, mi jó is származna nekem abból, hogy ide bezárlak? Én szeretném rendbe hozni a kapcsolatunkat, tiszta lappal indítani. Nem pedig bemocskolni még jobban. Mert ennél mélyebbre már nem igazán süllyedhetünk. – Lehet, hogy egyszerűbb lenne ha tényleg itt hagynám megrohadni, de akkor nem érezni a veszteséget minden egyes pillanatban. Nekem pedig pontosan erre van szükségem. Hogy lássam a szemében a kétségbeesést, hogy mindent elveszít. Szeretném magam mögött hagyni a dolgokat, de ez nem olyasmi, amit ki tudok verni az emlékezetemből. Ez az egész bosszúért kiállt.
Könnyedén bújok az önfeláldozó szerepébe, hiszen már nem egyszer fognak rám fegyvert. Habár a börtönben legtöbbször késekkel néztem szembe, amit a testemen lévő apróbb vágások is bizonyítanak, de szerencsére az évek múlásával ezeknek a gyakorisága is csökkent. Mert kiépítettem magamnak egyfajta védelmet, tiszteletet követeltem. Igaz apró termetem megmaradt, de már fizikailag is erősebb vagyok, mint mikor bementem. – Arra várhatsz. – Suttogom hátra Bryan-nek, miközben farkasszemet nézek a fegyveressel és egy apró jelet adok neki, hogy úgy a bal vállam tökéletes célpont lehet az egyik golyónak. Érzem, ahogy belefúródik a húsomba, de még akkor sem adom meg magam teljesen egyszerűen csak felszisszenek és a térdemre roskadok. Végül pedig összeszorítom a fogamat és újra a lábra küzdöm magam, miközben a jobb kezemet rászorítottam a sebemre. – Csak ennyire telik?





©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
■ a girl on the fire

Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
Humor :
■ tired



A poszt írója Bryan L. Foster
Elküldésének ideje Szer. Feb. 03, 2016 6:15 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Heily && Bryan
our relationship is like a rollelcoaster 

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem is tudtam, hogyan kellene reagálnom. Mosollyal? Ez lett volna az ösztönös. Annak ellenére, hogy a döbbenetem elég hatalmas volt és nem lett volna szabad csak úgy engednem, hogy elragadjanak ezek a bizonyos érzések, amiket anno teljes mértékben képes voltam eltűntetni magamból. Vagy inkább... csak magamról. Persze, hogy én is vívódtam. Mégis, hogy a fenébe ne vívódtam volna? Még az utolsó tárgyalás előtt is készen álltam arra, hogy ha kell... ha csak egy apró parázs mutatná, hogy ártatlan, akár előlről kezdeném az egészet is, de nem engedném, hogy bántsák. Ilyen viszont nem volt... nem történt semmi. Nem akart senki mellette beszélni azokon kívül, akik régóta "nem ilyennek ismerték meg". Pontosabban, nem olyannak, aki megöl pár embert? Remek. Én sem. De ez nem a karrierem első és utolsó furcsa ügye volt, engem mindig megtaláltak ezekkel a furcsa "szerzet" esetekkel, bárhonnan is nézem.
A szavai végett végül a mosolygás lehetőségét elvetettem. Sejtettem, hogy előbb-utóbb előkerül a téma, még ha burkolt kivitelezésben is. Miért is hagyná szó nélkül, hogy tizenkét évet csak úgy elloptam az életéből? Fordított esetben én sem tenném. Bár erre rá tudna kontrázni. Fordított helyzetben ő nem csukatott volna le. - Csak nem értem, miért csinálod - tettem aztán hozzá szimplán ennyit, miután nagy nehezen lábra küszködtem magam. - A történtek után már az sem lenne meglepő, ha te zártál volna be ide - néztem körbe vállat vonva. Nem hittem abban, hogy mi ketten valaha ismét normális testvérek tudnánk lenni. Túl kedves volt. Vagyis, a gesztus, miszerint megment engem, és minden szuper. Bennem automatikusan ott volt a gyanakvó ösztönöm. Ritkán találkozom azokkal, akik miattam kerültek hűvösre sok-sok évre, bár a legtöbbjüknek esze ágában sem volt tagadni, hogy tényleg ők a bűnösök. A nagyobb veszélyt azok hordozták, akik mindvégig kitartottak amellett, hogy ártatlanok... mint Heily. Bár csak statisztikákra hagyatkozom általában, a fél életem ezekre ment rá. Heily pedig azt hiszem, semmit nem tud rólam, a jelenlegi életemről. Őt nem úgy képzelem el, mint ahogy a hollywood-i filmek bemutatják a bosszúéhes gyilkosokat; kivágott képek és cikkek rólam, körberagasztva vele a cellát. Ez nem vallana rá. Talán most sem ártana egy pszichológiai vizsgálat.
Még nagyban ezen gondolkodtam, mikor hallottam az ajtó nyitódását, majd pár fickót láttam. Aztán egy fegyvert. Majd Heily-t előttem. Ma mindenkinek elment a maradék esze is? Bár valószínűleg velem az élen. Már elég időm volt felkészülni arra, hogy ennyi év ügyvédlét után valaki nekem jöjjön egy késsel vagy más fegyverrel, úgy tűnik, végre ezt is megéltem. Nem mintha felírnám a naptára, hogy ezt meg kell ünnepelni jövőre. Valójában úgy voltam vele, hogy ha akar, lőjön le, úgyis újdonságra vágytam. Bár lehet, a bárban megivott pár kis húzós ital beszélt belőlem, ami még egyáltalán nem tűnt el a szervezetemből. - Állj félre. - A húgom felé néztem. Valamiért az egész még mindig annyira szürreális volt, az okokat pedig még egy kívülálló is tisztán látná.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 20, 2016 10:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


heily & bryan
Elég kellemetlen érzés, amikor a családod tagja az, aki az utolsó szöget is beleüti a koporsódba. Nem is akarom tudni, hogy mit érezhet, vagy mit gondolhat az egészről, mert az igazság az, hogy nem érdekel. Ahogyan őt sem érdekeltem tizenkét éve. Már csak azaz egy dolog számít, hogy szenvedni láthassam. De úgy, ahogyan még szinte soha sem. El akarom érni, hogy darabokra hulljon a világa és mindezt úgy, hogy közben semmit nem sejt arról, hogy valaki a vesztét akarja. Én vagyok az. Jelenleg ez túlságosan is nyilvánvaló, de csak a bizalmába kell férkőznöm. Pontosan tudom, hogyan érjem el. Hiszen megvan a magam kis terve, az apró színjáték, amitől a gyomrom ezerszer újra meg újra bukfencezik. Legszívesebben itt helyben megmarkolnám a szívét olyan erősen, hogy érezhesse a fájdalmamat. Aztán darabokra szaggatnám, hogy tudhassa milyen az, amikor tényleg darabokra törik valakinek a szívét. Nem érdemli meg, hogy normális, jó élete lehessen. Mert lehet, hogy nem volt olyan egyszerű együtt élni a tettével, de míg neki ettől függetlenül megmaradt a saját élete, nekem esélyem sincs arra, hogy kiépítsem a sajátomat, ahogyan nekem tetszik.
Mit gondolsz, mit csinálok? A szabadulásom megünneplésére keresek parti helyet? Ó, arra elég lenne egy nyilvános wc is, mert rajtam kívül nem lenne ott senki és még a hangulatot is megadná. – Nem tudom visszafogni a kicsit gúnyos megjegyzésemet, de végül elengedem és segítek neki lábra állni. – Nem csevegni jöttem, ráérünk erről beszélni máshol is. Aztán meghallom, hogy az ajtó nyikordul és pontosan tudom, hogy kik jönnek be rajta. Még több színjáték. Ha ügyesen csinálom a szerepem nem kell túlságosan sokáig szenvednem ezzel az egésszel. – Lám, lám, lám. Már mennétek is? Hiszen nem is volt lehetőségünk, úgy igazán szórakozni. – Azzal int a fejével a mögötte álló egyik hatalmas monszunnak, aki fegyvert fog Bryan-re. – Ha őt akarod, akkor rajtam keresztül kell menned. – Micsoda önfeláldozó lélek vagyok! Ha nem akarnám, hogy úgy szenvedjen, ahogyan én szenvedtem már rég én magam lőttem volna fejbe, ahogy van. Igyekszem a testemmel úgy helyezkedni, hogy valamennyire takarni tudjam a bátyámat, habár ez csak akkor lenne sikeres, ha én is akkora lennék, mint a férfi, aki a fegyvert fogja ránk. Míg a kopasz főnök csak röhög a kijelentésemen. Én is pontosan így tennék. Nevetségesnek tartom saját magamat. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy jól csinálom.



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
■ a girl on the fire

Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
Humor :
■ tired



A poszt írója Bryan L. Foster
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 16, 2016 8:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Heily && Bryan
our relationship is like a rollelcoaster 

[You must be registered and logged in to see this image.]
Jó ideig azt hittem, csak a képzeletem szüleménye a lány... vagyis, inkább nő, mert valljuk be, hogy már nem kislányként szaladgált körülöttem. El is felejtettem, pedig napokig voltam álmatlanul miatta... Lényegében már napok óta erre az egyetlen dátumra kelek és fekszem. Tizenkét év sem elég ahhoz, hogy elfeledjük azt, akivel együtt nőttünk fel. Minden férfi rejtett álma, hogy legyen egy nála kisebb húga, akiről gondoskodtat, óvhatja őt. Én mindezek ellenkezőjét tettem vele napra pontosan tizenkét éve. Azt a sok szeretetet, amelyet tőle kaptam, egy ilyen gyilkos ítélettel háláltam meg, s vettem el tőle a csodálatos gyerekkor emlékét. Az, hogy volt-e bennem megbánás... számomra ez csak egy ügy volt. Közömbösnek kellett maradnom, ám nehéz volt. Óriási csalódást okozott mindaz, amit a testvérem tett azokkal az emberekkel, akik egyszerűen csak... rosszkor voltak rossz helyen. Vagy szándékosan ők voltak a célpontok? Sok olyan kérdés merült fel bennem az egésszel kapcsolatban évek óta, amelyekre nem kaptam választ. Látni Heily tekintetét, ahogyan kimondták az ítéletét... én megkönnyebbültem. Hiába a húgom; egy gyilkossal kevesebb az utcákon. Megannyiszor fojtogatta a torkomat valami elképzelhetetlenül nagy önutálat. Mindazért, amit tettem. Elvakított a hivatásom szentsége... akkor is, mikor a húgomról volt szó. Elhagytam őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a segítségemre, és átálltam a másik oldalra. Valahol mélyen azt éreztem, hogy ez a helyes. Majd azt, hogy ez a helytelen. Megnyugodtam, azt gondolván, hogy megkapta a méltó büntetését. Minden ellene beszélt, minden bizonyíték, mégis hogyan lehetett volna ártatlan? Soha senkinek nem beszéltem arról, hogy mit tettem a testvérem ellen. Én voltam neki az egyetlen, főleg mióta anyáék meghaltak, még ők sem látogatták őt a börtönben. Én pedig... egyszer sem nyitottam rá az ajtót.
Mire felfoghattam volna, hogy tényleg ő az, már a kötelek eltűntek a csuklómról, ő pedig magához ölelt. Érdekes... az egész túl érdekes, vagy inkább ijesztő. Honnan tudta, hogy itt vagyok? - Mit csinálsz te itt? - kérdeztem rekedten. Nem tudtam, mit várjak tőle. Bonyolult lélek voltam, ő pedig valószínűleg még mindig nem nőtte ki szintúgy, szóval... nem is tudom, melyik szülőnktől örököltük. - Bár tudtam, hogy előbb-utóbb eljössz majd... - tettem aztán hozzá. A jelenléte még azt is elfeledtette velem, hogy ideje lenne eltűnni innen, méghozzá időben. Még mindig nem tudtam, mit kellene éreznem iránta. Összezavart ezzel az egésszel.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 11, 2016 8:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


heily & bryan
Hogyan érjük el azt, hogy valakit teljesen elpusztíthassunk? Mi a legjobb módja annak, hogy valakinek a lelkét darabokra törhessük? Erről én akár már könyvet is írhatnék, mert pontosan tudom, hogy milyen hatalmas fájdalommal járt, ahogyan egytől-egyig mindenki hátat fordított nekem, mintha nem is számítottam volna. Olyan volt, mintha senki nem ismert volna. Letagadták, hogy nekik jobb lehessen, hogy ne kelljen velem foglalkozniuk. Egy gyilkost láttak bennem, pedig ártatlan voltam. De bárki is volt, aki bemártott engem és gyilkossá avanzsált, nem csak egy embert ölt meg, hanem kettőt. Mert már én sem az vagyok, aki voltam. De másodsorban a bemártásom után a legnagyobb heg, ami a lelkemen keletkezett a testvérem árulása volt. De mivel az ő neve az egyedüli ismert a számomra, először vele kezdem a bosszúhadjáratomat. Neki kell úgy szenvednie, ahogyan én szenvedtem. Az első dolog, amit meg kell tennem, hogy visszaszerezzem a bizalmát. Felépítsem azt, amink egykoron volt, majd pedig az egészet megdönteni és hagyni, hogy rázuhanjon a teher, ami rettenetes fájdalmat szül. Én magam fogom bemutatni neki mindazt a fájdalmat, amit volt szerencsém átélni ezen tizenkét évem alatt.
Első lépésként pedig talán nem olyan rossz ötlet, ha hősként tűnök fel a szemében. Felbéreltem pár gorillát, hogy egy kicsit ijesszenek rá, de ne túlságosan. Azért nem szeretném, ha már azelőtt keserűvé válna az élete, hogy felvállalhatnám az egész az én művem és csak azért történt mindez, hogy láthassam őt szenvedni. Meg kell mondanom, hogy rendkívül sokat kíván meg tőlem a tervem. De a börtönben volt elég időm ahhoz, hogy megkeményítsem magam és bármilyen álarcot képes legyek magamra ölteni. Mintha ez lenne a legtermészetesebb. Most az aggódó kis testvér bőrébe kell belebújnom, akinek majd belehasad a szíve, hogy így látja. A gondolattól is kavarog a gyomrom. A poros, koszos levegő már megártott volna a tüdőmnek, de ezen a téren is sikerült megedződnöm. Azt kell mondanom, hogy mostanra már elég kevés dolog van a világon, ami képes arra, hogy ártson nekem. Mert nincs mit veszítettem. Egyáltalán nincs.
Belépek az ajtón, aminek a kinyitása egy kicsi erőfeszítésbe került, mert be volt ragadva így a számban volt a zseblámpa, mert anélkül valahogy semmit nem láttam. – Bryan! – Kiáltom, miután kiveszem a számból a lámpát és felé sietek. – Úristen, nem esett bajod? Annyira aggódtam. – Könnyes szemekkel figyelem őt, ami nem a remek színészi tehetségemnek köszönhető, hanem a rohanásomban felkavart pornak. Azért az már túlzás lett volna a részemről. A zsebemből előhúzom a kis bicskámat, amivel elvágom a köteleket. – Nagyon megijedtem, hogy valami nagy baj történt. – Óvatosan átölelem, mintha tényleg érdekelne bármi vele kapcsolatban a háta mögött pedig megforgatom a szemeimet. Igazi önkontrollt igényel a dolog, hogy ne dobjam ki a taccsot. Már régen magam mögött hagytam az ilyen nyálas maszlagokat.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
■ a girl on the fire

Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
Humor :
■ tired



A poszt írója Bryan L. Foster
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 11, 2016 7:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Heily && Bryan
our relationship is like a rollelcoaster 

[You must be registered and logged in to see this image.]
Éles fájdalom nyilallt a koponyámba. Rögtön egy szisszenő hang bukott ki belőlem, habár ezt nem terveztem be előre. Nem értettem a fájdalmam okát, tekintve, hogy a legutóbbi emlékem szerint... mit is csináltam? Jöttem haza a főiskoláról és beléptem a lakásom ajtaján... a fejemben a mozdulat, ahogyan a kulcsot elfordítottam a zárban, majd belépve készültem volna levetni a kabátomat. Ott és akkor képszakadás. Több nem jutott eszembe.
Nem feküdtem, hanem ültem. A hátam nekidőlt valaminek, és ahogy oldalra döntöttem a fejemet, a nyakam ropogott is ráadásként. Fájó érzés volt ez is, akárcsak az, amit az egész fejemre kiterjedően éreztem. A szemeimről nem is beszélve. Mintha két napja nem is nyitottam volna ki őket...
Pislogni kezdtem. Először lassan, majd szépen apránként. Por szállt a levegőben, a helyszín viszont egyáltalán nem volt ismerős. Koszos és büdös, leépült épületben üldögéltem, rajtam a cseppet sem kényelmes ruha, amit az egyetemen hordanom kellett. Az ingen izzadság nyoma, plusz valahonnan olaj is rám kenődött. De kisebb bajom is nagyobb volt annál, hogy azzal foglalkozzak, hogyan fogom kiszedni a foltot a ruhámból.  
- Hahó! - szólaltam meg, és már készültem volna megmasszírozni a tarkómat, mikor észrevettem, hogy a csuklóim megrándulnak. Nem mozdultak. Kötél szorítását érzékeltem, és erre csak hátracsuklott a fejem, a fémlapon alaposat kongatott a mozdulat, de nem hittem volna, hogy bárki is hallotta volna. Nem úgy tűnt, mintha valaki lenne itt rajtam kívül. Csak a kérdés, hogy ki hozott ide... próbáltam visszaemlékezni. A lakásom a helyszín. Belépek... levetettem a kabátomat. Le akartam vetni a zakómat is, de... nem, erre a mozdulatra már nem emlékszem. Csak valami súlyos és erős ütésre. Ezért fájt a fejem. - Hát, ez cseppet sem vicces - bukott ki belőlem, tovább feszítve a kötelet, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy szétszakítsam. Meglepő. Már régen kiestem a formából. Pedig egy ideig azért hagytam abba az ügyvédkedést, hogy több időt tudjak magamra fordítani... ez a rész kimaradt.
Egyelőre még nem volt félelem a gyomromban. Tekintve, hogy Hasfelmetsző már rég nem él, a texas-i láncfűrészest pedig pár állammal arrébb kapták el, őket ki is zárhattam. Bár reméltem, hogy nem egy feltörekvő sorozatgyilkos újabb áldozata leszek.
Zajt hallottam. Mintha nyílt volna egy ajtó valahol... de nem szólaltam meg. Nem tudtam, ki érkezett. A homály miatt csak egy foltot vettem ki... egy közeledő, lassan settenkedő... női alakot. Jó ideig azt gondoltam, ez egy álom. Vagy rémálom. - Heily? - Csak úgy jött a felvetés. Abban az esetben mindent értenék... mert valahogy a történtek után nem az jön le, hogy ő a hős megmentő. Efféle bosszúra viszont nem számítottam. Vagy mire kellett volna gondolnom, hogy tényleg ő jött ide mint felmentő hadsereg?

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 11, 2016 6:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Jelen pillanatban úgy érzem, hogy én vagyok az. Mert elhomályosítanak az érzelmeid. Nem tudsz tisztán gondolkozni. – Hogyan is kérhettem meg őt arra, hogy megtegye. Talán, ha felhívom magamra a figyelmet, akkor más megteszi. Könnyedén megoldhatnám. Megkeresetném a kiskaput az egészben, de őt kértem meg. Azt akartam, hogy erősebbé váljon a ténytől, hogy meghaltam nem pedig elgyengüljön és visszavonulót fújjon, mintha nem lehetnék ugyanolyan szörnyeteg, mint bárki más. – Akkor miért nem látod, hogy én a szakadék szélén állok? Könnyedén átbillenhetek és én magam is igazi szörnyeteggé válhatok, aki emberek százait, ezreit fosztja meg az életétől. Akkor képes lennél tükörbe nézni? Azok után, hogy tudod elbuktál, mert megvolt a lehetőséget, hogy megkímélj ezer életét egy áráért? – Olyan lehetőséget adok a kezébe, amivel nem mindennap találkozhat az ember, mégis olyan könnyedén utasít el, mintha arról kellene döntenie, hogy milyen pólót vegyen fel holnap. Túl sok dolgot sodor veszélybe már pusztán azzal, hogy megpróbál megmenteni. Nem érzem azt, hogy lenne esély arra, hogy megmentsen engem bárki is.
De nem akarok küzdeni, Renee. Egyszerűen csak fel akarom adni ezt az egészet. Nem akarok tovább szenvedni, nem akarom az élet keserű oldalát átélni újra meg újra. Egyszerűen csak szabad akarok lenni. Meg akarok szabadulni a gondjaimtól és nem azért küzdeni, hogy egy nap talán majd képes leszek együtt élni velük. – Megfojt engem az egész vámpírlét. Gyűlölöm azt, aki vagyok és azt sem tudom, hogyan kellene hozzákezdenem önmagam elfogadásához. De a helyzet az, hogy nem is nagyon akarom. Hogyan tudnám elfogadni azt, hogy az alapján élek, hogy más meghal. Mert megvan rá az esély, hogy megölök valakit. Hogy nem tudok leállni. Azzal pedig én nem vagyok biztos, hogy együtt tudnék élni.
Rendben. Elmegyek, de egyedül szeretném végigcsinálni. Nekem kel megküzdenem a saját démonaimmal és neked nem kell látnod, ha esetleg balul sülnének el a dolgok. – Egyetlen egy esélyt adok annak, hogy képes leszek uralkodni magamnak. Ha ezen is elbukom, már tényleg meghozom azt a végső döntést, ami majd egyenesen a sötétségbe vezet.


köszönöm a játékot! :hug:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 31, 2015 12:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

- Moon, ki a vadász, én vagy te? – kérdeztem vissza kicsit már bosszúsan, mert nem értettem, hogy változhatott ilyenné? Mármint miként képes ennyire süketnek lenni és ugyanazt a dallamot fújni. Végül lassan kifújtam a levegőt és újra igyekeztem lehiggadni és a tündéri nővért eljátszani, hiszen szerettem őt és ezen semmi se fog tudni változtatni, de ugyanakkor már legszívesebben megráztam volna őt, hogy térj már észhez, vagy jöjjön vissza az esze, ami vándorútra ment. – Sok vámpírral találkoztam már a röpke életem során is. Volt közte olyan, aki vadállat volt és tényleg semmi se számított, de találkoztam olyannal is, akiről meg se mondanád azt, hogy vámpír, mert annyira emberi, annyira kedves, mintha soha nem is éhezne a vérre. Hidd el, hogy van megoldás, de helyetted nem hozhatom el, helyetted nem tudok harcolni, ahhoz te is kellesz. – tettem hozzá végül sietve, de sokkal kedvesebben, mint előtte a kérdésemet, majd szorosan átölve magamhoz húztam. A kezemmel lassan simítottam végig a haján, majd egy újabb puszit kapott a fejére. Nem volt itt anya, hogy segítsen neki, de nem is kellett. Ők nem lettek volna képesek megérteni őt, itt rám volt szüksége, de nem értettem, ha már idehívott, akkor ezt miért nem képes belátni.
Csendesen hallgattam végig a szavait, majd kicsit megráztam néha közben a fejemet. Miért nem képes látni azt, hogy a húgom még mindig itt ül? Miért nem látja azt, hogy attól még, hogy vámpír lett nem veszett el teljesen? Hogy nem halt meg az, aki volt? Miért képtelen látni azt, aki egykoron volt, amikor a tükörbe pillant? Lehet, hogy gyilkos lett belőle, de ennek ellenére ő még mindig a kicsi Moon.
- Mert nem veszett el a húgom. Itt ül mellettem és látom a szemeidben a fény. Lehet, hogy vér tapad a kezeidhez, ahogyan nekem is. Mindenki változik, de ettől még nem tűnik el az, aki egykoron voltunk. Legfeljebb akkor, ha hagyjuk elveszni, de tudom, hogy te nem akarod elveszíteni. Ezért harcolj, azért, hogy egyszer újra tudj tükörbe nézni. Nem egyszerű, de nem képtelenség. S lehet, hogy találhatna, de okkal tart ki melletted. Szeret téged és hisz abban, hogy képes vagy nem feladni a dolgot. – pillantok rá testvéri szeretettel, majd megszeretgetem kicsit, majd pedig körbe pillantok. A hűvös szellő egyre inkább kezd bekúszni, de még ez se érdekel. A hiányos tetőn keresztül meg lehet látni még az égboltot is.
- Van egy kastély a szomszédos városban. Enged meg, hogy elvigyelek oda. Remek tanárok laknak ott, az egyiket ismerem is, ezért tudom, ha eltévedt gyermeket találok, ki érdemes az életre, akkor őt odavihetem. A társaim előtt titok az a hely, hiszen a vadászok általában nem válogatnak, de én másabb vagyok, ahogyan te is. – s egy puszit nyomtam az arcára és ha belement, akkor lassan felálltam vele, de továbbra se engedtem őt.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 26, 2015 12:31 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Úgy érzem, hogy az egész világ összeesküdött ellenem és nincs megoldás. Számomra nincs menekvés. A vérszomj, amit érzek mindig velem van és nem bírok így élni. Hogyan is élhetnék ilyen kegyetlen kísértéssel a torkomban? Azt is nehezemre esik megállni, hogy ne essek neki. Nem tehetem ki őt veszélynek. Leo-t meg végképp nem, hiszen ő még meg sem tudja védeni magát. Nem akarom, hogy valamilyen oknál fogva baja essen. Csak veszélyt jelentek a számára semmi mást.
Kérlek ne gyere a gyermekkori rémálmaimmal! Míg azok könnyedén véget értek, amikor felébredtem ez ellen nem menekülhetek. Egyszerűen csak rosszabb lesz, ha felébredek. Nem tudod megszüntetni a folyamatos vérszomjat, ami bennem lakozik Renee. Miért nem érted meg, hogy nem tudsz rajtam segíteni? Veszett ügy vagyok és épp itt lenne az ideje, hogy beismerd ezt magadnak is. – Nem lenne olyan nehéz elfogadni. Főleg, mivel már jó pár hónapja halottnak kellene lennem. Ostoba döntés volt. Nem is igazán döntés volt. Egyszerűen már akkor sem volt akaraterőm ellenállni a vér hívásának. Úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Mennyire ostoba voltam, hogy hagytam magam engedni a csábításnak.
Küzdeni akarok, de mégis hogyan küzdhetnék, ha állandóan elbukom? Hogyan várhatja el tőlem bárki is, hogy hajlandó legyek tovább haladni? Leo is könnyedén találhatna magának valakit, akivel jól érzi magát és idővel megfeledkezik arról is, hogy létezem. Neked pedig el kell fogadnod, hogy már nem ugyanaz a személy vagyok, aki voltam. A húgod jó pár hónappal ezelőtt meghalt. Mostanra nem maradt már belőle semmi sem. – Az egész vámpírlét tönkretesz engem, de olyan mértékben, hogy úgy érzem megfulladok. Nem nekem való ez az egész. Lehet, hogy más megpróbálná élvezni a helyzetet a helyemben, de én csak az árnyoldalait látom az egésznek. Míg én élni fogok végig kell néznem, hogy Leo meghal és Renee is. Akkor miért ne léphetnék én először erre az útra?
A démonaim már én vagyok. – Nem tudom szétválasztani magam azoktól a dolgoktól, amire vágyom. Mert pontosan ezek a gondolatok, vágyak okoznak nekem rettenetes fájdalmat. Nem érzem sajátomnak az életet. Így pedig, hogyan kellene elviselnem egy örökkévalóságot?
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 25, 2015 11:43 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Rossz volt ilyennek látnom Moon-t. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam, hogy miként. Nem tudtam azt, hogy milyen lehet számukra valójában a vériránti szenvedély, a vérillata és a többi dolog, viszont már jó jelnek fogtam fel azt is, hogy nem esett nekem. Pedig szorosan tartottam a karjaimban, mintha képes lennék megvédeni az őt körüllengő démonok ellen. Segítségre szorult, nem is kicsit, de olyan segítségre, amit én nem adhatok meg neki. Sok friss vámpír volt, hiszen sokakat felelőtlenül teremtették, de azt is tudtam, hogy mások pedig örömmel fogadják be a megtévedt lelkeket és segítenek nekik visszatalálni az útra. Megmutatják azt, hogy a sötétségben is van fény és remény, illetve élhetnek úgy, mint egy normális ember. Nem először mentettem meg már egy fiatal vámpírt. Nem voltam képes ok nélkül ölni és úgy éreztem, hogy a megtévedt és magára hagyott ragadozóknak is jár még egy esély, ha a fény még ott van a szemükben és a húgom szemében ott volt, még akkor is, ha ő már nem látta és könnyfátyol borította. Én láttam és ezen semmi, senki és még a szavai se tudnak változtatni.
- Nem is kell, Moon! – szólaltam meg sietve, majd arcába tapadt haját kisimítottam. Nem érdekelt, hogy mennyire szeretett volna kiszabadulni a kezeim közül. Nem számított semmi se. Egyszerűen csak magamhoz öleltem. – Emlékszel azokra az időkre, amikor mindent rossznak láttál? Amikor a démonaidnak köszönhetően rémálmaid voltak? – kérdezem tőle gyengéden és egy apró puszit nyomok újra a feje búbjára. – Akkor is ott voltam és megvédtelek, akkor is azt hitted, hogy többé nem lesz nyugodt álmod, de lett. Csak ne add fel, kérlek. Senki se okoz magának fájdalmat, mindenki csak segítséget kér. S te is megkaphatod. – teszem hozzá sietve. Nem tudom, hogy honnét fogok valakit szerezni, de menni fog. Sok vámpírt hagytam életben, mert olyanok voltak, akik megérdemlik az életet, akiknek érdemes élniük. S a mai napig nem bántam meg azt, hogy így cselekedtem. A húgomat pedig nem fogom megölni, mert nem őrült csak elveszett…
- Shhhhh, Moon kérlek. Kérlek, hallgass meg! – szólalok meg kérlelően és a fejét felemelem az állánál fogva, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Tudod mi a legerősebb kötelék a világon? A szeretet! Annál erősebb nincs. – kezdek bele higgadtan és közben őt fürkészem. – Miért hagyod, hogy a démonaid és a félelmeid a szeretet elvegyék tőled? Ő vagy én nem a gyengeségeid vagyunk, hanem azok, akikből erőt tudsz meríteni. Mi itt vagyunk, nem futottunk el mellőled. Mi egy ok vagyunk arra, hogy küzdeni akarj. – fejezem be könnyedén a gondolatmenetet és reménykedek abban, hogy meg fogja érteni. Hogy van esély arra, hogy megértse mire szeretnék kilyukadni.
- Adj egy esélyt magadnak, ne foszt meg magadat az élettől és ne hagyd, hogy a démonaid győzzenek. Mindig is harcos voltál, akkor most is küzdj. – s gyengéden végig simítok az arcán. Nincs egyedül és sose lesz. Itt vagyunk, hogy segítsünk, csak el kellene fogadnia a felé nyújtott segítő kezet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 17, 2015 1:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Egyszerűen nem biztonságos senkinek sem a közelemben lennie. Közveszélyes vagyok. Nem tudom, hogyan másképpen nevezhetném magamat. Az érzelmeim túlságosan intenzívek egyszerűen képtelen vagyok kezelni mindazt, ami zajlik bennem. Egyszerre akarok sírni és nevetni a bajomon. Nem bírom. Úgy érzem, mintha túltelítődne a testem és, ha most nem adom fel, akkor fel fogok robbanni és kénytelen leszek ártatlanok vérét ontani, hogy a lelkem megnyugodjon egy apró pillanatra, majd pedig mikor eljut a tudatomig, hogy mit tettem újra önmagamat korbácsolom és az egész kezdődik elölről. Nem engedhetem, hogy ez az egész olyan könnyedén felemésszem, mert ha átadom magam ennek a körforgásnak nem leszek képes soha kilépni belőle és pontosan ezért van szükségem rá, hogy megtegye. Vadász az istenit! Már régen végeznie kellett volna velem nem pedig erre a keserű sorsra kárhoztatni, amit kénytelen vagyok egyszerű hétköznapnak nevezni.
Én nem tudom ezt csinálni tovább Renee. Úgy érzem, hogy megfulladok. Nem bírom. Kérlek, tedd meg. Ha nem én lennék már régen megtetted volna te is tudod jól. Veszélyt jelentek magam számára is, és rád is. Ha te nem teszed meg akkor kénytelen leszek én, de nem akartam, mert féltem.. Félek.. Ki olyan ostoba, hogy önmagának okozzon fájdalmat? De talán ezzel képes leszek megszakítani ezt az egészet. Ezért cserébe megéri.. Meg kell, hogy érje.. Nem fogom ezt csinálni. Nem tudom ezt tovább csinálni. – Közveszélyes szörnyeteg lettem. Soha nem akartam ez lenni most mégis ez történt velem. Úgy érzem, hogy egyáltalán nincs menekvés a számomra. Olyan ez az egész, mint egy átok.
Pont miatta és miattad nem maradhatok! Nem érted? Őt is könnyedén bánthatom és nem bírnám elviselni, ha ez megtörténne! Jobb mindkettőtöknek nélkülem, hát nem látod? Ne vakítson el, hogy egykoron a húgod voltam. Őt már régen felfalta a bennem lakozó szörnyeteg és csak segítenél rajtam, ha megtennéd. Kérlek. Hát nem látod, hogy szenvedek? – A megváltásért esedezem. A halál pontosan ezt jelentené a számomra. Nincs több égő torok nem érezném úgy, hogy bármelyik pillanatban rávethetem magam az egyik szembe jövő emberre csak mert olyan csábítóan hat rám. Ha valaki megvágja az ujját a száz méteres környezetemben.. Nem garantálhatom, hogy megéli a holnapot. Mégis, miért akarnék ilyen keserű életet élni?!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 28, 2015 3:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


to my little sister

Tudtam jól, hogy komolyan kérte és gondolta a dolgot, de még se teljesen. Ha annyira megszeretett volna halni, akkor nem engem hívott volna ide, hanem mást, vagy saját kezűleg tette volna meg. De ő még csak gyerek volt, támaszra volt szüksége és én megadhattam neki ezt. Vigyázhatok rá, segíthetek neki, mert tudom, hogy még nem veszet el. Ez egy segélykiáltás volt tőle, ahogyan az öngyilkos jelöltek is sok esetben csak egy utolsó segítségkérés miatt lépnek, nem pedig amiatt, hogy ténylegesen távozzanak az élők soraiból.
Csendesen hallgatom a kifakadását és sokkal jobban megértem, mint ő azt hinné. Megértem, hogy mi miatt van ez az egész és nem csak őt emészti fel, hanem engem is. Sietve kapom el a könnyekkel áztatott arcát és fordítom magam felé. Letörlöm a könnyeit, a barna haját kisimítom az arcából, majd egy könnycsepp végig gördül az arcomon. Hibáztam azon az estén és többé már nem fordíthatom vissza... Többé már nem…  - Nézz rám! Nem fogom azt mondani, hogy tudom mit érzel, de sejtem, Moon. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet könnyű, de nem akarsz meghalni. Ha meg akartál volna, akkor te magad tetted volna meg. – mondom neki komolyan és fájdalommal átitatott hanggal. – Nem vagy egyedül. Neked remény kell és én meg adhatom neked. Egyszerűen csak enged azt, hogy segítsek. Ne zárkózz el többé előlem. Lehet, hogy erőfeszítés, de még se esel nekem. S csak ez számít. – mondom neki komolyan és végül a homlokomat az övének döntöm. Egy apró puszit nyomok rá és nem engedem el. Sőt, magamhoz ölelem. Az se érdekel, hogy küzd-e, mert nem szabadulhat az ölelésemből. Szorosan tartom magamhoz, miközben néha egy újabb és újabb apró puszit nyomok a feje búbjára. Nem fogom többé elengedni őt. Nem fogom elszalasztani ezt a lehetőséget. Vissza akarom kapni és tudom, hogy van benne elég erő ahhoz, hogy újra normális élete lehessen. Érzem, a szívemben… - A fény sose fog kialudni addig, amíg nem engeded neki. Nem az számít, hogy mi vezérel, hanem az számít, ami itt, a szívedben lakózik. – dőlök neki a falnak és magamhoz húzom. Gyengéden simítok végig a karján. – Tudod, egyszer valaki mesélte nekem, hogy hiába lesz valaki vámpír, attól még a szívét nem kell elveszítenie. Gondolj arra, hogy minden egyes embernek van valahol egy szerette, ahogyan neked itt vagyok én és ő. Hidd el meg fogod tanulni kezelni, mert nem vagy rossz. Benned több szeretet lakózik, mint bárki másban. Egyedül azt kérem, hogy ne add fel és enged, hogy segítsünk. – mondom szinte könyörögve és továbbra is oltalmazom őt. Nem engedem el, mert nem állok arra készen, hogy újra elveszítsem őt. Egyszerűen nem.






Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 27, 2015 12:13 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



to renee

Azért hívtam őt ide, mert reméltem, hogy megértené. Hiszen vadász és a nővérem is. Tudtam, hogy rá bármikor számíthatok. Azt hittem, hogy még egy ilyen keserű kérést is bármikor teljesítene nekem, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. A fadarabot elvette a kezeim közül, majd messzire hajította. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy lássam. Hallottam, ahogy elég messze tőlünk a távolban ér földet. Egyetlen egy kérésem volt. Hogy ne kelljen úgy élnem tovább, hogy mindenkiben az áldozatot látom, a finom falatot. Nem többet és nem kevesebbet. A saját döntésem alapján akartam távozni, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy egyedül tegyem meg. Nem bírom megtenni.
Nem érted Renee.. Egyáltalán nem érted. – Elszakadom a karjaiból és távolabb kúszom tőle. – Fogalmad nincs, hogy mit érzek. Hogy még melletted is mennyire vissza kell fognom magam, hogy ne ugorjak a torkodnak. Ez minden csak nem élet! Félek, hogy bármelyik pillanatban bekattanhatok és akkor nem állok le. Egy ember koránt sem oltja a szomjamat, csak még inkább megmutatja azt, hogy mi mindenről mondok le, mikor abbahagyom. Én nem akarok ilyen életet élni. Miért nem tudod megérteni? – Tudom jól, hogy nem érti. Mégis próbálom vele megértetni, hogy milyen érzés minden áldott nap az én életem. Nem mondom, hogy bárki sajnáljon, hogy ilyen sorsot szánt nekem az élet, mert nem akarom. Nincs szükségem a sajnálatára senkinek. Egyszerűen csak magam mögött akarom hagyni ezt az egészet. Itt van nekem Renee, Leo. Mindketten fontosak a számomra, de nem engedhetem őket közel magamhoz, mert félek, hogy bántanám őket. Nem tudok uralkodni a vámpír ösztöneimen. Azok uralkodnak rajtam. Nem vagyok több egy szörnyetegnél. – Szerinted meddig lesz elég az a fény, ami bennem van? Mikor jön el az a pont, amikor már teljesen felemészti a sötétség, hah? Mert te is tudod jól, hogy el fog jönni az idő. Már most nem bírom. Mi lesz később? Az egyszerű válasz, hogy nem lesz később. Ha nem teszed meg értem. Akkor tedd meg magadért. – A következő pillanatban már a karó újra a lábai előtt hever én pedig készen állok arra, hogy támadásba lendüljek és a fogaimat a nyakába mélyesszem. Ha másképpen nem lesz hajlandó, akkor kénytelen vagyok piszkos fegyverekhez folyamodni.




Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vissza az elejére Go down
 

Elhagyatott gyárépület

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Elhagyatott bánya
» Elhagyatott város
» Elhagyatott edzőterem
» Az elhagyatott Dokk
» Elhagyatott gyárépület

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3