Share | 

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Júl. 31, 2018 12:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Laylah & Elijah
The family is power
 


Vannak, akik szerint a találkozások, és az utunk során felbukkanó emberek valójában a sors szeszélyének jóvoltából hoznak dolgokat az életünkbe, vagy épp ellenkezőleg, visznek el belőle valamit. Én azonban nem osztom ezt a véleményt: az egész életünk, ezer éves létünk nem más, mint misztikum, varázslatokkal és mágiával övezett folyam, így hát bizonyosra veszem, hogy mint minden természetfeletti, így a létezésünk is kap az üres papírjára egy vízjelet, egy láthatatlan, de épp kitörölhetetlen pecsétet, sokszor épp ezen találkozások formájában. Profitálhatunk is belőle, de fordíthatjuk saját végzetünk beteljesítése gyanánt is: a végeredmény mindössze rajtunk áll. Néha azonban a legnagyobb és legőszintébb szándékunk is kicsorbul mások mentalitásán, minden erőfeszítés ellenére is. A világ ezernyi városában, ahol életem folyamán jártam, részese voltam efféle fiaskóknak: ennél fogva a legkevésbé sem lep meg, hogy New Orleansban, a jazz fővárosában mindezen fajtám felé irányuló negatív érzelmek a köbre emelve áramolnak felém ezen mostani találkozás alkalmával is, bárki legyen is a velem szemben álló fél. Boszorkány mivoltához kétség sem fér, nem csupán a logika mondatja ezt velem, hanem a felőle és belőle áradó erő is - finom figyelmeztetés arra nézve, hogy minden frontális ütközés csak engem pusztíthatna el. Bölcs ember ért az efféle jelekből, én pedig nem vagyok szuicid fajta, aki botor módon hozza saját fejére a vészt. Ahhoz még bőven van feladatom a városban, hogy efféle ostobaságra vetemedjem.
A tiszteletlenség efféle megnyilvánulásainak eltűrése azoonban nem sajátom: Niklaussal ellentétben én nem az engem övező rémhírek, hanem saját viselkedésem okán várom el a felém irányuló gesztust, amit természetes módon én is viszonzok a velem szemben álló irányába - már amennyiben partnerem méltó rá. Tény és való, hogy a város vámpírjainak körében talán én vagyok az egyetlen, aki nem fenyegetések garmadát zúdítva másokra igyekszik kikaparni a saját gesztenyéjét, akár mások kárára is.
- Úgy vélem, bölcs dolog lenne pontosítani, melyik öcsémről is beszél - jegyzem meg, bár minimális, alig egy-két másodperces gondolkodással kétségtelenné lehet tenni az eme kérdésre adott választ. Niklaus az elmúlt időszakban - Hope érdekében - önmagához mérten szokatlan visszavonultságban él a város dolgaitól, így rajta kívül kizárásos alapon mindössze egy öcsém marad, aki viszont néha úgy tűnt, lelkesen hajlandó átvenni Niklaus helyét és a nem mindig túl pozitív kicsengésű "bajkeverő" címet.
Teszek egy lépést a boszorkány felé, ahogy ő is megindul irányomban, mígnem úgy állunk egymástól alig két méternyi távolságban, mint westernfilmben a főhősök a döntő fegyverpárbaj előtt. Figyelem, ahogy mosolyog rám - nagyjából a ragadozó barracuda hal mosolyával, amelyből úgy olvasok, mint egy nyitott könyvből: ha bármivel próbálkoznék, alighanem fájdalmas árat fizetnék érte.
- Hosszas ideje fáradozom már a város megmentésén, és azon, hogy egy faj se kerekedhessen a másik fölé. A trónfosztott Marcel Gerard módszerei idejét és divatját múltak, ráadásul a legkevésbé sem osztom a mások leigázására tett erőfeszítéseit. Nekem köszönhetően kaptak jogokat mind a farkasok, mind a boszorkányok. Sajnálatos módon meg kell állapítanom, hogy sokaknak nem sikerült kedvére tennem ezen előnyök biztosításával - vonom össze a szemöldökömet. Lázadók mindig, és mindenhol vannak: vámpírok és farkasok között is szép számmal, bár egyszerűen fel nem foghatom, mi motiválja őket - kétlem, hogy a létbizonytalanságban eltöltött napok bárki számára is kielégítőek lehetnének.
Mikor azonban ezt követően elhangzik egy név a régi múltból, leplezni sem tudom néhány másodpercig a megdöbbenésemet, majd a kirakós darabjai egy varázsütésre helyükre kerülnek: immár nem kell az emlékezetem mélyén kutatnom annak a megállapításához, hol is láttam ezt az arcot, és hol hallottam ezt a hangot: bár legmerészebb feltételezéseimben sem bukkanhatott volna elő, hogy valaki feltűnik ezer év ködlepte homályából úgy, mintha csak tegnap láttam volna utoljára.
- Laylah Bennett... - ejtem ki a nevét, szinte visszhangként, miután rövid időn belül sikerül rendezni vonásaimat, és lemosni róluk a döbbenetet. Így most már az sem kérdéses, ki a szóban forgó fivérem, akit oly előszeretettel emlegetett: annak idején Kol és ő úgy összetartoztak, mint a test és az árnyéka. - Bocsáss meg, ha nem ismertelek meg azonnal, de nyilván megérted, hogy ezer év elteltével egy régi ismerős felbukkanása szinte a lehetetlennel határos, legalábbis a józan ész keretein belül. Ha nem látnám magunk körül a modern technika vívmányait, talán senki nem tudna meggyőzni róla, hogy nem egy több emberöltővel ezelőtti falu tagjai, emberei, és emlékei vesznek körül. Mindeddig azt hittem, az évezredes létezés csupán a magamfajta kiváltásága. Belátom, hogy tévedtem - mosolygom el magam. Várakozó állásponton vagyok Laylah-val kapcsolatosan - a régmúltban kimondottan jól megvoltunk egymással, és noha nem számítottunk közeli jóbarátoknak, de ellenfeleknek, ellenségeknek sem. Viszont az eltelt századok képesek akár felülmúlhatatlan és elképzelhetetlen változásokat is magukkal hozni - a mai New Orleans világában pedig szinte törvényszerűnek számít a fajok közti gyűlölet létjogosultsága.
zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :

Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
hunt kol mikaleson
Humor :
????



A poszt írója Laylah Bennett
Elküldésének ideje Szer. Júl. 25, 2018 7:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

"good" to see you again
to elijah
●●
SZSZÁM
●●
Viselkedésem ellenére roppant szar kedvem volt és idegesített a dolog, hogy lemaradtam arról a dologról, amiről nem szerettem volna. Másrészt ez a város egyre undorítóbb hely lesz, itt azt hiszik a vámpírok, hogy felém kerekedhetnek, mintha nem csak undorító és egyben félresikerült teremtmények lennének. Felettük is elfog járni az idő vagy éppen én, olyan könnyedén tépem ki mellkasukból a szívüket, mintha nem is tudom mi lenne. Kicsit sem tetszik, hogy pont azzal az egyetlen Mikaelsonnal kellett találkoznom, akinek lelki és mentális problémái vannak, innen érzem azt a varázslatot, amivel az anyja próbálta a tökéletes Elijah Mikaelsont kordában tartani, érdekelne mi történne, ha az az ajtó megrepedne és szépen lassan minden kis piszkos titka kiszökne. Bár ez sem az én dolgom, inkább leszarom.
Mindig ilyen tudálékos és okoskodó volt, azt hitte, hogy egy kifinomult ember, akinek érzéke van a bókhoz és a nőkhöz, végül mindig csak rá kellett jönnie, hogy saját magát jobban szereti, mint bárki mást. Igazából hányingerem van attól az embertől, akivé vált és próbálom nem megforgatni a szemeimet, de hát egyszerűen nem megy... - Szóval te tényleg nem ismersz fel, lehet jobban jársz, mint az öcséd. - mondom egy halk sóhajt keretében, majd az égre pillantok. Gyerekkorunkban sokat néztük a felhőket és próbáltunk benne különböző alakzatokat találni. Szerettem, megnyugtató volt és kellemes. Hát most nem néznék vele felhőket, ráemelem a pillantásomat és nézem őt, eléggé nem tetszik, hogy tesz felém pár lépést, nem akarom bántani őt, de ha más már nem marad.
Szavaira csak elmosolyodom és hátrapillantok, biztosra veszem, hogy nem hozzám beszél és azt is, hogy nem ilyen stílusban. Bár nem látok senki mást, így értetlenül pillantok rá, majd kicsit oldalra is billentem a fejemet. - Azt hittem máshoz beszélsz. - mondom neki megmagyarázva értetlenségemet és mosolygok. Ha hozzám ér ráhelyezek egy rontást, egy lassú és szenvedéssel teli rontást, ami miatt szépen lassan elmar és megöl mindenkit, akit szeret és fontos neki... Lehet velem baszakodni, lehet a Bennett családdal szórakozni, de mindennek megvan az ára. - Felesleges ez az egész, bemutatkozom hátha eljut a csökevényes agyadig, hogy ki is vagyok... - teszek felé pár lépést, nem félek tőle és nem is fogok, egy félresikerült teremtmény, amit a boszorkányok alkottak és... mi boszorkányok fogjuk őt eltüntetni, ha kell, akkor én magam. - Mond neked valamit a Laylah Bennett név?


Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Május 05, 2018 4:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Laylah & Elijah
The family is power
 


Hogy mi a különbség a játék, és játszma között? Kevesen tudják a választ, pedig roppant kézenfekvő: nem más, mint a szabályok. A játék önfeledt öröm, a szabadság ezernyi árnyalata, kötöttségek nélkül. A játszma viszont már keretek közt történik, előírások közepette, és nem engedi a saját ösztöneink, vágyaink szerinti szórakozást. Az élet játéknak indul, és játszmaként folytatódik, a szabályok pedig egyszerűek: légy óvatos, légy jó stratéga, légy lépéselőnyben az ellenségeiddel szemben, és harcolj ki tiszteletet. Küzdj a családodért, a szerelemért, és egy percig se gondolkozz a választáson, ha valakit meg kell ölnöd ahhoz, hogy védd a számodra fontos személyek életét. Ezen szabályokat betartva lehet túlélni századokat, akár egy évezredet is. Természetesen a jellemvonások egy idő után beidegződéssé válnak, egybemosódnak az emberi természettel, apró horgok ezreivel kapaszkodnak bele a lélekbe - de el lehet takarni őket empátiával, egy kedves mosollyal, jól szabott ruházattal, ahogy jómagam teszem. Valójában ez a különbség köztem, és öcséim közt: míg én a játszmák szabályának hódolója és mártírja vagyok, számukra a létezés nem más, mint a gyermekkori játéknak ma is élvezett változata. Én a játszma törvényeinek engedelmeskedve fojtom el magamban vámpír mivoltom gyilkos parancsait, a vérgőzös tombolást. Ezen parancsoknak fejet hajtva igyekszem kieszközölni a város békéjét, kezet nyújtva a farkasoknak és boszorkányoknak egyaránt. Ez persze mit sem változtat azon, hogy nem én fogom megalapítani más a más fajokkal szembeni elkötelezettség rajongói klubját - de istenem, néha az ördöggel kell szövetséget kötni ahhoz, hogy megláthassuk a mennyország fényeit.
Most sem más hozott a temető kövei és sírkamrái közé, mint a puszta információszerzés: az már az adott személy kommunikációs készségén múlik, hogy kell-e erőszakhoz nyúlnom. Nagyon remélem, hogy nem - már csak a fenn említett indokok miatt sem léphetnék túl egy bizonyos határt. Kivárom a megfelelő pillanatot, de a jelek szerint már kissé késésben vagyok, csak egyetlen ember neszezésének halk zaja hatol el fülemig - majd a hirtelen megtorpanása, mikor még nem látjuk ugyan egymást, de rájön, hogy ezúttal nincs egyedül a holtak birodalmában. Majd nagy levegőt vesz, és léptei újra megindulnak, egyenesen felém. Bátor nő, bárki is legyen az: gyáva megfutamodás helyett bátran szembenéz a látogatójával, bár alighanem nem kell túl nagy bátorság ehhez úgy, hogy megszentelt földön élve boszorkányősök százainak erejét érzi a háta mögött.
- Szép napot - mosolygom el magam kedvesen. Mindaddig nem kenyerem a keményebb fellépés, míg okot nem adnak rá - én nem Niklaus vagyok, aki azonnal tornádó módjára tarol le bárkit, és bármilyen helyszínt. Mi mással lehetne jobban meggyőznöm a boszorkányokat békés szándékaim felől, ha nem az, hogy megadom bármelyikük számára a tárgyalóképes partnernek kijáró tiszteletet?
- Mindig öröm számomra, hogy a hírem megelőz, így a bemutatkozás felesleges rítusát elkerülhetjük - hajtom össze precíz mozdulatokkal a zsebkendőmet, majd elsüllyesztem a zsebemben. - Ugyanakkor hagy hívjam fel a figyelmet rá, hogy a túlzott bizalmaskodás még a mi köreinkben sem éppen pozitívumként hozható fel - teszek felé néhány lépést felemelt ujjakkal, de közben nem veszem le tekintetem a nő arcáról. Ismerősnek tűnik, túlságosan is, de nincs róla fogalmam, vajon hol és mikor láthattam. Ezer év emlékeit nem olyan könnyű és egyszerű fejben átlapozni, mint ahogy mások azt feltételezik. - Bárhogy is, hölgyem, számomra rejtélyes ismeretségünkre való tekintettel bízom benne, hogy támaszkodhatom a segítségére. Roppant gyümölcsöző együttműködés lenne ez mindkettőnk számára - kedves öntől, hogy ezt önként is felajánlja.
 
zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :

Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
hunt kol mikaleson
Humor :
????



A poszt írója Laylah Bennett
Elküldésének ideje Pént. Május 04, 2018 1:59 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

"good" to see you again
to elijah
●●
SZSZÁM
●●
Semmi kedvem nem volt találkozni az itteni boszorkányokkal, még csak semmilyen kapcsolatban sem álltam velük. Én nem az itteni földből nyerem az erőmet, hanem a spirit segítségével az őseim erejét felhasználva végzem el a varázslataimat. Mégis fontos volt jó kapcsolatot ápolni a helyiekkel, nem szerettem volna, ha beleavatkoznának az ügyembe, az elég sok kellemetlenséget szülhetne és... Hiába olyanok mint én, ha kell, akkor bárkit és bármit képes vagyok eltüntetni az utamból. Megfognak bűnhődni azért, amit tettek... Megfogják járni, hogy megölték az anyámat, hogy olyan sok mindenkit megöltek a faluban. Hiba volt Esther varázslata, egy ostoba és meggondolatlan döntés volt gyermekeit átváltoztatni. Nem érdemelte meg az oktatást, amit anyámtól kapott, egyetlenegy leckét sem kellett volna anyámtól kapnia és most nem tartanánk itt. Az az ostoba nő a természeterőivel játszott, mintha az ilyen meggondolatlan cselekedetnek nem lenne semmilyen következménye.
Magam is érzem, hogy valamilyen varázslatot hajtottak végre és a jelekből ítélve nem is éppen valami egyszerűt. Nem értem, hogy miért hívtak ide, ha éppen nincs itt senki. Próbálom lehunyni a szememet, belemarkolok a hamuba, összpontosítok és várok valamilyen megérzésre, de nem érkezik semmi sem. Kinyitom a tenyeremet és engedem, hogy a szél kifújja a kezemből a hamut. Ennek semmi értelme, keresnem kell valakit, de éppen kit? Még magam sem ismerem az itteni koveneket, csak annyit tudok, hogy sokáig elnyomásban éltek a boszorkányok, terrorizálták őket. A vámpírok nagyon elfelejtették, hogy ki tette őket ilyenné, hogy egy boszorkánynak köszönhetik a létezésüket. De felesleges i lenne ezt nekik bizonygatni, az egójuk és a beképzeltségül miatt, nem igazán jut el az ember mondandója a józan eszükig. Na nem mintha én ezt annyira bánnám, élvezettel végzek velük, nincs is szebb, mint látni a testüket leszürkülni és figyelni, ahogyan szemüket lassan elhagyja a fény és az élet.
Pár másodperccel később pedig elindulok a kijárat felé, nem is tudom, hogy mit tudhatnék meg itt vagy mi más lehetne a hasznomra... Elindulok hát és pár pillanattal később pedig Elijah Mikaelsonre leszek figyelmes. Nem tudom, hogy mit keres itt vagy éppen mi dolga van erre, talán... követ engem? Kol mesélt neki rólam? Megállok és mosolyogva pillantok rá. - Micsoda meglepetés, nem számítottam volna rá, hogy itt fogjuk újra látni egymást. - mondom neki színtelen hangom. Semmilyen érzelem nem olvasható ki és csak oldalra billentett fejjel figyelem őt. - Segíthetek valamiben, drága? - kérdezem tőle őszintén, na nem mintha segítenék neki.


Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 22, 2018 4:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Laylah & Elijah
The family is power
 


Bosszúsan, összeráncolt szemöldökkel veszem szemügyre tenyeremet, és öltönyöm zakójának ujját. A napok óta tartó esőtől elrohadt, nedves masszává változott moha csendes megadással szétkenődik ujjaimon és ruhámon egyaránt, ahogy a keskeny úton járva akaratlanul is hozzáérek egy embernyi méretű sírkőhöz. Előhúzom mellényzsebemből a makulátlan fehér zsebkendőmet, és akkurátusan letisztogatom a kezemet és a kézelőmet, már amennyire lehetséges, de csak a sarat törlöm le, az enyészetre, a nedves avar illatára emlékeztető szag ott marad, és társamul szegődik - mint egy emlék, amelyet le lehet ugyan radírozni, letörölni mint egy táblát, mégis maga mögött hagyja valaha volt jelenlétének nyomát.
Különös ez a régi temető, amelyben a New Orleans-i halottak ezrei nyugszanak. Egyszerre kelt az idegvégződésekben borzadályt, a félelem halvány árnyalatát, és végtelen nyugalmat. Emlékekkel tölti meg az elmét, képekkel és álmokkal: mesélnek a dicsőséges múltról, harcról, hatalomról, és halálról. Ezen temetőben nyugszanak boszorkányok százai, ezen temetőben fekszenek azok, akiket a mi vámpír természetünk küldött át a másvilágra, és ezen temetőben kellett szembesülnöm anyám láncain lógva múltam legnagyobb szégyenével és fájdalmával, mikor feltárta elmém vörös ajtaját, és mint egy megfakult laterna magica vetítést, végig kellett néznem Tatia önnön kezemmel okozott halálát.
Futólag megborzongok a keserű képtől, ami agyamba tolakszik, aztán félretolom, mint egy olyan problémát, amelynek tisztában vagyok létezésével, de pillanatnyilag nem szándékozom foglalkozni vele. Az éjszakák sötétje épp elég nyomasztó és eseménytelen ahhoz, hogy újfent, végtelenített formában újra és újra végigéljem a múlt borzalmát.
A temető azonban nem csak az emlékezés helye: a jelen tervezgetéseié is. A boszorkányok nagy előszeretettel találkoznak itt, mintha csak a földből szívnák magukban őseik erejét. Tisztában vagyok azzal, hogy a béke, amelynek eljövetelén munkálkodom, nem mindenki számára jelent elfogadható opciót: sokan munkálkodnak azon, hogy a nyugalom örve alatt magukhoz ragadják a hatalmat, és leszámoljanak ellenségeikkel. Talán ennél fogva nem elítélendő, hogy néha tartsak egy könnyednek és céltalannak tűnő sétát a temetőben: noha a legkevésbé sem szívlelnek, a jelenlétem épp elegendő ahhoz, hogy megzavarjam a boszorkányok szervezkedéseit.
A látómezőmben éppen feltűnik a temető legnagyobb kriptája, és égett fa illatát-hamuját hozza felém a szél - ez alkalommal talán már elkéstem. Bárhogy is, talán találok még egy visszamaradt informátort, aki felvilágosít róla, mi zajlott itt éppen - na természetesen nem önként, és jószántából. Még végig sem fut fejemben a lehetőségek listája, miképpen bírjam szóra az itt maradottat, mikor léptek koppannak az egyik sírkő mögött, majd hirtelen elhalnak, mintha tulajdonosuk rájött volna, hogy nem egyedül tartózkodik a holtak birodalmában.
 
zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 11, 2017 10:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next





To: Rosamund Lydia Rochester
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!

" Adtam számodra egy esélyt, mert azt hittem megváltozhatsz, de most, hogy a szemeidbe kell néznem, nos, azt hiszem csalódtam. Mond csak miért kaptál reményt, ha elszalasztottad? S mit vársz mostan, hogy tán életben hagylak?

Néha hibákat hibákra halmozzunk, miközben azt reméljük, miszerint a helyzet felállása változhat, de a valóság olykor komplikáltabb. Az életünk nemcsak tünékeny ködfelleg, ahogy a vétkek a múltunkból fakadóan, nos visszatérőek. S ha azt hiszük egy percig is, hogy némi nyugalmunk lehet bármikor, akkor hatalmasat tévedünk, ugyanis a sorsunk nem arra hivatott, hogy jót kapjunk, hanem arra, hogy az utunkat megjárva szenvedjünk. A kínzó igazság a sarkunkban toporog, és a gyászos fájdalom a nyakunkban liheg. Érezzük, ahogy lefejti a bőrt testünkről, ahogy a lelkünkre égeti a vért, s ahogy elpusztít legbelülről kezdve, miszerint feladjuk az eddigi létünk. Nekem legalábbis az a tapasztalom, miszerint nincs kegyelem, nincs igazság, és nincsen boldogság sem. Semmi sem létezik, amiért érdemes lenne élnünk, hiszen nem érdemeljük meg az örömmel teli pillanatokat. Túl sokat vettünk el másoktól, avagy rontottunk el az életünkben. Az én átkom az örökös fogság, amely láncra vert már oly' sok évvel ezelőtt. Az én bűnöm a kegyetlen valóság, amelybe bele kellett születnem, s amelyet meg kellett vetnem. Az én büntetésem nem a halál, hanem az a fajta könyörtelen fájdalom, amely éjszakánként végig száguld az ereimben, és arra késztet, hogy adjam fel, mert innentől már nincs tovább. Talán képes lennék meghalni, hogy könnyítsem a sorsom, vagy örökre szólóan kínoztatom a lelkem, míg egyszer csak mások meg nem ölnek?
Kimért, ám mégis lassú léptekkel jutok el a temető környékéig. A sírok adta látványkép egyszerre megnyugtató, és zord. A rideg is kiráz szinte, ahogy beljebb teszem a lábam a felettem lévő kapu alatt. A csendes létkör, a halottak nevei, avagy csak maga az egész helyzet, nos egy érdekes szituációt sugall. Felmerül bennem a kérdés, hogy voltaképpen miért is erre vezetett az utam, s hogy ezentúl vajon mivel is kellesz szembenéznem, hiszen kétlem, hogy tárt karokkal fogadna be egy gödör. Legszívesebben elásni való volnék, vagy egy elzárandó jelleg, de sokkalta ravaszabb trükk kellesz ahhoz, hogy engem bárki is elkapjon, mintsem holmi kis akarások kellege. Mélyen szívom magamba a friss levegőt, melyben terjeng a halotti létkör. Nincs oly' változat, mely szebbé varázsolhatná a környéket, s ahogy egyre beljebb jutok, nos elfog a szánalom jele. Egyrészt sajnálom, hogy nem én ölhettem meg a legtöbbeket, míg másrészről jobban jártak, hiszen ebben a világban nem kell már átélniük a szenvedést. A túloldalon a boldog vég kifejlettben élhetnek, és koktélt szürcsölhetnek az örökkévalóságig, míg mi... mi csak élünk a pokolban, amelyet megteremtettünk voltaképpen saját magunknak.
Néhány lépést teszek előre, aztán váratlanul megállok. Egy régi alak válik a figyelmem központjává, akinek nem is oly' annyira szabadna mostan már élnie. Rég koporsóban lenne a helye! A hév valahol egészen belül, nos magával ragad, ugyanis néhány plusz lépést követően, leveszem magamról az íjat, amihez hozzáillesztek a tegezből egy nyilat. A kettő párosításából, és egy kis koncentrációból kifolyólag, pedig már az új áldozatom felé tartom, miszerint egyetlen mozdulattal végezhessek vele.
- Rosamund... - Nyomom meg a nevét élesen, ahogy kíméletlen pillantással illetem. - ...mégis mire véljem ezt? - Kérdezem iróniával fűszerezetten, mintsem komolyabban véve a szavaimat. Igazából nem csevegni kéne vele, hanem megölni őt, és jóvá tenni azt a hibámat, miszerint anno életben hagytam. Ugyanis, ha már, akkor megöltem volna, nos mostanra már régóta a föld mélyén élvezhetné a vakációt, amelyet voltaképpen neki szántam. De ki gondolta volna, hogy annyi kínzás után... annyi szenvedést megélve, nos megmarad az ereje?


|| music: Ready to Fight || words: 573 || -|| ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 28, 2016 11:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next





To: My Brother


I Want To Die...

ღ zene: Death Of A Bachelor ღ megjegyzés: -

Hosszú órák elteltével sem mozdulok el a helyemről, erősen lapítom magamat a kőfalhoz, és a hidegség érzetét használom fel arra, hogy tompítsam a kínt, amelyet már reggel óta kell elszenvednem. Képtelen vagyok megmozdulni, testem teljesen erőtlenné vált, míg én magam inkább halnék meg, mintsem érezem a saját kihűlésem tényét. Ha már pár nappal később járnék, akkor talán elhinném azt, hogy aszalódik a lelketlen testem, és hogy nem sokára véget ér minden érzékelésem. De a probléma forrása voltaképpen ott kezdődik, hogy a lassú idő eltelése sem hozta meg a várva várt eredményt, hiszen még mindig élek, lélegzem, és bár képes lennék felállni, de a gyötrő próbálkozásom közepette, nos nem lenne kizárt ama tényező sem, hogy az egyik belém szúrt karó a szívemet súrolná, avagy érné el. S pontosan ekkor, amikor is felötlik bennem a halál gondolatának a sugallata, akkor teljes reményveszteségként fújok visszavonulót. Túl sok mindent megéltem már, hogy pont most adjam fel, hogy pont eme percben bukjam el, és hogy pont e pillanat alatt váljak végérvényesen is halottá. Lehet elbukom újra, s újra, sőt talán az sem kizárt, hogy kudarcba fullad minden erőlködésem, de tudom.. érzem azt, hogy nem adhatom fel ilyen könnyedén a harcot! Ugyan lesem a rám osztott feladatok sorát, néhányat teljesítek is közülük, de akármit is teszek az sosem lesz elég jó Raul Dequan számára. S azért sem felelhettek meg voltaképpen neki, mert kitaszított, valamiért elutasított, holott én egész áldott életemben igyekeztem; egészen kiskoromtól kezdve. Lehet hiba volt a részemről ez, sőt őrültség, amelyet mostan be is látok, de nem szabadulhatok meg tőle. Nem dobhatom félre azt, hogy ő maga az apám! Még, ha nem is viselkedett úgy, és ha le is nézett egész idő alatt, nos én... én, akkor is elhittem mindig, hogy talán egyetlen egyszer büszke lesz rám, hogy majd azt mondja nekem, miszerint gratulál, ügyes voltam, és megérdemlem a nevét. De dicséret helyett bántalmazásban részesültem, és a reményem elveszetté változott, ahogy én magam mostan már megvetem őt. Nem ismertem sohasem, és ezáltal nem is érdekel immáron. Egyedüli célom vele kapcsolatosan az, hogy átküldjem a szépséges túlvilágra, ahol már vár rá a pokol égető tüze; s a szenvedés foka!
A vánszorgó idő, nos méltán lassan telik, ahogy belőlem a vér már nem folyik, hanem alvadt állapotba kerül. Nem érzékelem mennyi óra repül el így a semmibe veszve, avagy, hogy mennyi ember is kerül beljebb napközben a temetőbe. Egyedül csupán a vér hiánya tűnik fel, hogy mennyire is éhes vagyok. Néha olykor egy-egy apró rezdüléssel a mellkasomba nyilalló fájdalom, nos teljesen elviselhetetlen, ahogy maga a levegővétel is nehézkesen megy, s tán már nem is erőltettem. Erősen lezárva tartom a szemeimet, a hidegségre fókuszálok, a tünékeny napszakot élem túl, és várok, hátha erre jön valaki segíteni meghalni. Igen, mostan újból meghalnék, hogy ne keljen több sebet elviselnem, hogy ne keljen többé lélegeznem, s ne fájjon sohase semmi más, avagy ennél is több. Apró könnycseppek hagyják el a szemeimet, s folynak le az arcomon, ekkor szinte meglepődöm, hogy erre még képes vagyok. Gondolatok.. elmém zavaros űr, melyben megannyi adat megfordul, s végül elveszik.
A saját véremben fekszem, a ruhám teljesen átázott, a lelkem immáron halott, és a testem élettelen.. A létezésem eme pillanatban pokoli kín, és minden megmozdulásom gyötrelmes kínzást okoz. Végül nagyot nyelek, amikor is lépések tiszta, s egybefüggő hangját hallom. Vajon tényleg jön valaki, avagy csak én képzelem be? Most tényleg lehetséges a menekülésem, vagy adjam fel végleg? Higgyek magamnak, avagy mégsem? Nyöszörögve préselem még jobban a falhoz magamat, ahogy alig bírom elviselni már a bennem lévő fadarabok sokaságát. Végül mély levegőt veszek, óvatosan kinyitom a szemeimet a hang hallatán, ahogy a sötétség köszönt ezúttal rám. Lassan pillantok végig rajta, s csak nehezen fogom fel azt, hogy a karók eltűntek belőlem. Szinte meg sem éreztem, amikor kihúzta. Már annyira hozzászoktam, már annyira elviselhetővé vált..
-Mr. Andre..-Suttogom nyöszörgően, miközben némileg megtámasztom magamat, de erőtlenségem miatt alig tartom a testem. Ám, amikor megvágja a tőrrel a kezét, és a vérét már szinte érzem, akkor az ösztöneim teljességgel felélednek. Határozottabbá válok, és képes lennék a fejemet vesztve, nos megölni... De nem lehet! Nem tehettem meg!
-Nem teheti ezt velem...-Ellenkeznék is halkan, és már fordítanám is el ösztönösen a fejem, ám mindez kudarcba fulladt tervvé változik. Csuklóját az ajkaimhoz nyomja, és én akár akarom, avagy akár nem, de az arcom elváltozik. Az éhség nagyúrrá lesz, és mohón kezdem el inni a vérét, nos egészen nagy kortyokban. Végül befejezem, talán csak négy-öt kortynyi vért vehettem magamhoz eme pár másodperc alatt, de ennyi elég is volt bőven. Körülbelül olyan lehetett a számára mindez, mint egy rutin vérvétel, ám elővigyázatosságból elharapom a csuklóm, és rákényszerítem, hogy legalább két korty tutira lemenjen a torkán, és így pedig begyógyuljon a sebe. S amint ő róla eltűnt, nos nekem sikerül nagyon lassan, ám sikeresen felülnöm. Hátamat a kripta kőfalának vetem, és üres, barna tekintettel révedek magam elé, mintha mindez már teljesen megszokott lenne a számomra.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 23, 2016 10:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Lysander || Anubis

Úgy keltem fel, hogy miközben a macskám kierőszakolt belőlem némi botladozó simogatást, arra gondoltam, hogy ennél rosszabb nem lehet. Számomra minden egyes reggel valami gondolattal kezdődik, avagy születik meg, egy olyan fájdalmas tucatnyi gondolattal, hogy még is mi értelme van felébredni? Minden reggel úgy kelek fel, hogy igyekszem felfogni magammal, hogy szükségük van az emberekre rám, nem vagyok hasztalan, s a családom megbocsájtott nekem. Minden nap ezzel a gondolattal kelni, nos, negatív érzetet kelt az ember lelkében valahol. Mindenki azt hinné rólam, hogy nekem milyen boldog életem van. Holott, mim van? Van munkám, van pénzem, de mindez semmit sem ér, hogyha egész életemben szenvedtem. Őrültté váltam az évszázadok során, s jó magam is meglepődöm, hogy még is hogyan sikerült ennyire összeszednem magamat. Voltaképpen, a rám kacsintó mélyből húztam vissza magamat, miközben egyre inkább zuhantam a törött szárnyaimmal. A mély, amely magába szippantott, olyan könnyedén, hogy elgondolkoztatott, hogy mi voltaképpen milyen nagyoknak képzeljük magunkat, és valójában mennyire is sebezhetőek vagyunk. Erre akkor jöttem rá igazán, amikor egy aprócska termetű muslica ment bele az asztalon lévő boromba. Akkor épp ott voltam, s még éppen volt annyi időm, hogy egy kanál végével kisegítsem őt a nedűből. Kiraktam a pohár szélére, egészen közel hajolva hozzá, nos, figyeltem azt a folyamatot, amit az az apró termet cselekedett. Én csak ültem ott előtte, mint egy óriás, és annyira egyszerű lett volna kihalásznom onnan, aztán elmosogatni a bogarat a kanállal együtt, de nem tettem. Inkább csak figyeltem a folyamatot, ahogyan lábairól tüzetesen és vadul törölgette le a nedvet. Amikor aztán próbált elrepülni, végül szárnyairól törölgette le a ragacsossá vált lét, míg végül aztán elrepült. Igazán érdekes látványban részesültem, ami különben másnak nem jelent semmit sem, de nekem igen. Eszembe jutott, hogy valójában mi is ilyesfajta muslicák vagyunk, és ott az élet, aki akkor ott én voltam, és dönthettem a bogaracska életéről. Igen... az élet is ilyen. Olykor a javunkra dönt, de többségnyire ez sajnos nem így van. Persze, az élet nem egyszerű. De ki mondta, hogy könnyű lesz?
Próbálok nem a fájdalomra gondolni, de úgy érzem, hogy engem már csak ez éltet, ez ad löketet szívemnek, ami még bennem dobog. Lélekben én már régen meghaltam, továbbra is csak reménytelenül bolyongok e légkörben, talán kissé jobban elszociálozódva a kelleténél is, hiszen, a munkámon kívül nem tartom senkivel sem a kapcsolatot. Miért is tenném? Számomra a magány az én hű társam, na meg persze nem feledkezve meg a halálról, ami még nem jött el értem, de tudom, hogy a hátam mögött néz rám, s egyszer majd én is megfordulok felé, amikor is szemébe kell néznem, és aztán magával visz. Hiszen, haldoklom. Természetesen nem képletesen, hanem, szó szerint. Nem minden boszorkány él el eddig, és önnön magam is meglepődöm ezen tényen, hogy mennyi időt is ajándékozott nekem ez a világ. Időt adva a magányra, és a szenvedésre. Míg mások kevesebb életet kaptak jóval, de talán nálam sokkalta boldogabbak voltak. Ki tudja?
Persze, nem félek a haláltól. Miért is félnék? Sőt, mi több, talán vágyom is rá. Olykor a halál fogalma számomra elenyésző tényező, de gyakran van, hogy teljes szívemből vágyom rá. Eszembe jutnak a régmúlti emlékek, hogy én hány halálért vagyok felelős, és még akkor nem is beszéltem a gyerekkoromról. Túl kicsi voltam, nem tudtam megvédeni még a családomat. Vagy talán még is? Nem tudom. Ezek a gondolatok visznek a sírba.
Az én életem annyira többszínű, változatos. Olykor hibáztathatom magam, de olykor nem. Hiszen, volt már nem egyszer hogy egy helyiségen belül szerelmet vall neked egy lány, pár méterrel odébb pedig egy férfi bevallja neked, hogy mennyit hibázott, és bár látszólag tíz évvel idősebb, én mentettem állítása szerint meg az életét. S vagy öt méterrel odébb egy főiskolás próbálja beléd beszélni, hogy egy nagyképű senki vagy. Szóval hát, nincsen annál kiábrándítóbb, hogy felfogom, hogy minden, amit mondok, avagy teszek, minden csak ismétlés a részemről. Körülbelül tizenöt éves koromra befejeződött szellemi fejlődésem érdemi része, s az óta vagy ötszáznegyven éve szanálom s rendszerezem az eseményeket.
E gondolatok közepette észlelek fel, amikor is szembesülök a ténnyel, hogy a Nap megunta az égen való ácsorgását, és végül elment lepihenni. Az égen ékeskedő Hold hideg szele fut végig arcomon, de persze még nem fagyok össze teljesen. Időközben aztán egy temető fele vesz utam, ahol igazándiból levágom az utamat hazafele.
De míg mentem, valami furcsa dologba botlottam bele. Arcomra kiül a döbbenet, és egy pillanat alatt tűnök fel a földön fekvő férfi mellett, akibe pár karó lett állítva. Ebből kifolyólag is tudtam, hogy vámpírról van szó, de végül aztán ugyanazt érzem meg, ugyanazt az erőt, amit pár napja Lysandernél. Hirtelen torkomban akad a levegő, és egy pillanat alatt fosztom meg őt a testébe álló karóktól.
- Lysander... – Nézek rá aggódva, ahogyan aztán észlelem, hogy saját vérében van ázva.
Egyik zsebemből előveszek egy tőrt, amivel aztán megvágom a csuklóm, kellően mélyen, amit végül aztán a férfi ajkaihoz nyomok, hogy igyon belőlem, így hamarabb begyógyulnak a sebei, míg végül aztán új erőhöz is kaphat mindezzel. De mi történt? Mit keres itt? Ezek után csak reménykedem, hogy választ kapok a kérdéseimre.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 02, 2016 7:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next





Anubis & Lysander


I Want To Die...

ღ zene: Ghost Town ღ megjegyzés: Help me, please..

Az idő immár a hajnali vonulatát járja, ahogy egyre közelebbi tényként mutatkozik meg a reggel, és mindinkább nyilvánvalóbbá válik mindazon eset, hogy a temetőt a lehető legjobb döntés elkerülni egy ember számára jelen esetben. A sötétség óvatosan ballag az álmába, s helyét átveszi a frissen felébredt világosság, így cserélve meg a helyzetük varázsát. S amerre csak a szem ellát sírok övezik a teret, s az egy-egy sírkőtől eltérően néha megjelenik néhány kripta jelenléte is, bár ettől nem dobódik fel a hangulat, de a monoton egyhangúság megtörik. Színtisztán érzékelhetővé emeltetik a magány jelenléte, a szomorúság jellegköve, és egyfajta módon a fájdalom tengelye. Akik itt nyugszanak, nos talán már békére leltek, és egy jobb helyen tengetik a mindennapjukat. Nem a földfelszínét bámulják, nem a megélhetéssel foglalkoznak, nem az életért küzdenek, avagy a kitartással néznek farkasszemet. Nyugalom honol bármerre is tekintünk el, mozgásnak hűlt nyoma sincs, mintha ezen a helyszínen megállt volna az óra mutatója. Nem hallatszik zaj, nem üvöltenek emberek, nem csendülnek fel a léptek.. Nem közkedvelt eme tér, hisz senki sem szereti a sírkövek látványát, mely szinte világosan jelzi a halál szimbólumát. Szívdobbanásoknak nyoma sincs, hisz a mélyen megfekvő, s föld alatt lévő halottak már régen elrohadtak, elporladtak, elfeledhetővé váltak. Vannak persze friss egyedek is köztük, de ők is hamar a múlt ékes tagjaivá lesznek. Az időjárás éppen csak kellemes, sőt mondhatni lehetne, hogy szinte már túl tökéletes. Az égen ugyan megjelenek a komor felhők, de egyelőre még nem okoznak jelentősebben gondot. Tehát nem kezd el szakadni az eső. A szellő lágyan simítja végig az ember bőrét, s kap bele végül egyetlen mozdulattal a hajtincsekbe, hogy mindaz összeborzolt állapotként mutatkozzon meg. A falevelek suhogása lágy szólamként zendül meg, ahogy a szél kellően, sőt gyermekien játszik vele. A hangulat, amilyen nyugodt, nos épp oly komor, s amit az embernek jobb elkerülni.. az a mostani pillanat..
A hideg kőfal puszta érintését érzem még a vászonkabátomon keresztül is, ahogy a drága jó édesapám erősen, s mégis fojtogatóan nyom neki a falnak, mindezt persze a nyakamnál fogva. Fuldoklom, szinte nem kapok levegőt, s még ha nincs is rá szükségem, nos akkor is igényelném eme luxus életérzést. Nagyot nyelnék, de sajnos nem tudok. Ellenkeznék vele szemben, de hiábavaló lenne minden egyes próbálkozás. Erősen zárom le végül a szemeimet, ahogy egyetlen könnycsepp díszíti immáron véres arcomat. Lassan, égetően, és reményvesztetten folyik le.. egyre csak lejjebb. Testem feladja a szolgálatot, nem mozdul, s nem is ellenkezik, hanem átadja magát a fájdalom becses érzetének. Ruhámat egyaránt bíborvörös vér mossa.. s még hozzá a saját vérem mindez. Hófehér ingem színe tehát vérrel festett, fekete nadrágom, ha lehetséges, nos még sötétebb lesz. Vászonkabátom is szintén erőteljesebb fekete. Üvöltő hangok csendülnek fel tőlem nem messze, s hallatszik belőle az idegesség jellegzetessége.
-Egyetlen fiam.. Hányszor mondjam még el neked, hogy az emberi érzelmek szánalmasak, s hogy mindaz, amit érezni óhajtanál nem létezhet? Hányszor verjem még bele abba a csökönyös kis fejedbe, hogy nem.. nem szabad létezned emberi élettel? Vámpír vagy, kérlek, s nem holmi porlandó mocsok..-Tudatomig hatolnak a szavak, de nem tudok válaszolni, sem pedig védekezni. Torkomon akad minden hang, s a vér veszteség is jelentős mértékben megviselt. Verbénát nyomott belém, így erősebb most jócskán felettem, és karókkal szurkált, ami itt-ott hever egy-egy ponton bennem.-Tehát szedd össze magad azonnal, és végez most már végleg az Andre családdal, vagy én magam ölöm meg őket kínok közt tengődve, s abban nem lesz köszöneted, ahogy mind e mellé te is be leszel fogva jelentősen. Olyan kínokat fogsz megélni, hogy a halálért könyörögsz majd térden csúszva utánam..-Emel el a faltól hirtelen, majdan teljes erőből a kripta oldalának vág neki. Erőtlenül omlok a porba, és a két kezemmel is alig bírom megtartani magam..
-Kérlek, én... én nem tehettem..-Nyöszörgöm, de mindhiába, hisz belém rúg egyet, így megint a falnak ütközöm, majdan a hajamnál fogva ránt fel magához. Mélyen a szemeimbe néz, majdan finoman elenged, mintha ezzel az udvarias formáját kívánná felmutatni.
-Anubis Andre legyen halott.-Mondja ki színtisztán nyomatékosítva, ahogy egy újabbat rúg belém teljes erejéből, én pedig vért köhögök fel.-Értetted? Halott legyen.-Ordibálja szinte olyan erővel, hogy sikerül megrémisztenie.-Szóval.. gondolkozz el, de jól.-Megemelve a falnak vág, ahogy egy fadarabot szúr bele a mellkasomba, ezáltal a szívem mellé pontosan kicentizve, hogy érezem mindazt, hogy bármikor megölhet. Végül elenged hirtelen, és elsuhanva ezáltal távozik..
A porba omlok, ezáltal hasra feküdve, ámbár kezeimmel próbálom felállítani magamat, de nem megy.. Megnyalom ajkaimat, és kapkodva szívom magamba a levegőt. Minden megmozdulásom iszonyatos fájdalmat okoz, így meg sem próbálkozom azzal, hogy kihúzzam magamból a fadarabok sokaságát. Erősen lezárom a szemeimet, ahogy keserves zokogásban török ki. Kezeimet lassan emelem meg a fejem felé rakva le őket, majdan odatemetve arcomat, nos elrejtem. Vér mos mindent körülöttem... a saját vérem. Az apám ismét elbánt velem, s még esélyem sem volt ellene. De nem érdekel, ha megölni kíván, akkor se.. akkor se végzek Anubis Andréval. Nem, soha... Nyöszörögve csúszok neki a falnak erősen, hogy legalább a hideg érzése kissé tompítsa a fájdalmaim kellegét.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 03, 2015 11:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

to hayley
do you know what I am?

El kellett cserélnem a műszakot. Muszáj volt. Bele se merek gondolni, mi történne, hogyha a nagynéném nem lenne ilyen alkalmazkodó velem szemben. Ő azt hiszi, fiatalkori hóbortjaim vannak, s talán még az is megfordult a fejében, hogy egy pasihoz szökök ki néhanapján. Ó, bárcsak egy pasi lenne az én problémám. Bárcsak ily csekély gondokkal kellene szembenéznem.
Már múlt éjjel is aggódva kémleltem az eget és figyeltem, ahogy egyre teljesebbé válik a Hold. Ugyan még nem teljesedett ki, ma éjjel sem fog, de holnap már biztosan. Én pedig valósággal megbabonázva érzem magam tőle. Nyugtalanul járkálok a városban, minden embert alaposan megnézek, aki elhalad mellettem, közben azon gondolkodom, miként fogom túlélni a következő éjszakákat. Nem akarom újra átélni azokat a szörnyűségeket, amelyek az elmúlt időszakban megjelentek. Sok mindenen keresztül mentem az tény, de ehhez nagyon is gyenge vagyok. Az pedig, hogy nincs senki, akire támaszkodhatnék, csak még inkább megnehezíti a dolgomat.
Össze-vissza mászkálok a városban, már magam sem tudom, merre visz az utam. Először az erdőbe szeretnék békességet találni, de végül az utolsó pillanatban meggondolom magam és visszafordulok a fölém magasodó épületek felé. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne kimennem az éjszakába, még akkor sem, hogyha én magam is egy vadállat vagyok. Vagy legalábbis egy vadállat rejtőzik bennem, aki már csak arra vár, hogy végre újra kitörhessen és felülkerekedhessen rajtam.
Nem gondolom, hogy a temető barátságosabb helyszínül szolgálna, de elég kihaltnak látszik, így nekem is megfelel. Templomba pedig aligha tehetném be a lábamat, úgyhogy nem is próbálkozom megnyugvásra találni Isten karjai között. Sose voltam hívő, nem most fogom megvilágosodni, ezt megígérhetem.
Leülök a földre az egyik családi kripta mellé, arcomat a tenyerembe fúrom. Mélyeket lélegzem, próbálok lecsillapodni, de olyan erős dühöt érzek, hogy legszívesebben nekimennék valakinek. Nem tudom, miért gyülemlett fel bennem ennyi harag, de sehogy sem tudok leszámolni vele. Ez pedig csak ront az amúgy sem túl rózsás helyzetemen.
Balról lépteket hallok, így rögtön felugrom és kémlelni kezdem a sötétséget. Ki az az őrült - rajtam kívül -, aki ilyenkor jár temetőbe? Ebben a városban tényleg senkinek sem maradt egy csepp józan esze sem?
Idegesen figyelek előre, aztán mikor egy női alak rajzolódik ki a lámpa fényében, különös módon megnyugszom. Nem mintha barátra várnék, nekem itt nincs is olyanom. De valahogy tőle nem félek. Aztán lehet, hogy egyszerűbben és könnyebben ki tudna nyírni, mint bármelyik másik férfi, de legalább a külseje nem ezt sugallja. Vagy csak nem látom, végtére is sötét van.
- Nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül más is ilyenkor jár a temetőbe. - Jegyzem meg hangosan, hogy ő is hallja, majd pár lépést én is teszek felé. - Mi járatban? - Érdeklődöm, bár elég ostoba kérdést sikerült feltennem. De nem baj, betudhatja annak, hogy szőke vagyok és kész. Jobb egyelőre nem jutott eszembe, de aligha hiszem, hogy rokonlátogatóba jött. Érdekes hangot hallok, mire felszisszenve ijedten a Holdra kapom a pillantásom, majd vissza a lányra. Biztos csak magamat paráztatom, ezért megpróbálok valamiféle laza testtartást felvenni, hogy ne higgye azt, egy komplett elmebeteggel ajándékozta meg a sors. - Én Eve vagyok egyébként. - Nem tudom miért mutatkozom be, hisz temetőben ezt sem szokás, de úgy tűnik én tényleg nem vagyok komplett. Mindegy, az is megeshet, hogy ez után az este után többet nem is találkozunk. Úgyhogy nincs miért túlaggódni a helyzetet.  


bocsi, hogy eddig tartott, de UPC a hibás. remélem kezdésnek megfelel <3 || nem tudom a szószámot || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 04, 2014 8:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bólintok. Igaz, erre nem gondoltam. Ezúttal neki van inkább helyén az esze, közben olyan határozottságot hallok a hangjában, hogy eszembe sem jut ellenvetést támasztani. Már csak azért sem, mert ezt betetőzve olyan csókot kapok, hogy minden egyes hajam szála égnek áll a bennem hirtelen fellobbanó tűztől, ami mintha perzselné a mellkasomat.
- Oké - lehelem utána a semmibe, mikor hirtelen eltűnik. Végighordozom még a pillantásomat utoljára a temetőn, és csak akkor nyugszom meg némileg mikor látom, hogy semmi nyoma nem maradt az ittlétünknek. Jöjjön hát a dolgok második szakasza.

(erdő)
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



A poszt írója Gwendolyn Lowell
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 04, 2014 8:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mindegyik tervben látom a bökkenőt vagy a hibát, ha úgy tetszik. Motoron aligha lenne célszerű elvinni a testet bárhová is, túl nagy a lebukás veszélye. Ugyanakkor a tény, hogy ezt is ráhagynám, túl nagy tehernek bizonyul.
- Harmadik.. - válaszolom kapásból. - Én viszem magammal és kölcsönveszek egy autót, te mész a motorral és találkozunk az erdőben - hadarom el elég halkan az én verziómat, de annyira határozott a hangom, hogy érezheti, kár is vitatkoznia. Nyugodtabb leszek, ha vége lesz már ennek az egésznek. Másrészt pedig nem akarom kockáztatni, hogy elkapják és lecsukják, aztán előveszik a korábbi dolgait is.
- Sietek.. Nem lesz gond.. - ígérem neki előre, bár ez közel sem biztos, mégis jobb, ha úgy hiszi elég magabiztos vagyok ehhez az egészhez. Az idegeim viszont szanaszét csúsztak, már csak az adrenalinlöket tart egyben. Na meg persze a gondolat, hogy szabad lehetek, hamarosan. Mielőtt a testtel eltűnnék az éjszakában autót keresni, úgy érzem szükségem van az erőre, amit belőle merítek, így egészen ajkáig nyújtózom. Nem érdekel, hogy temetőben vagyunk, az sem, hogy közvetlenül mellettünk egy hulla fekszik és bár a csók nem tart sokáig, minden érzésemet belesűrítem, mintha csak utoljára csókolhatnám.
- Én.. - szólalok meg utána kissé kábán. A szavak már a nyelvem hegyén vannak, de visszanyelem őket, a végén csak nyelek egy nagyot. - Sietek.. - ismétlem meg önmagam, bár nem ezt akartam kinyögni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 04, 2014 5:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- A kapu felé - nyögöm a teher alatt, aztán - hál istennek - elérünk zökkenő nélkül a kerítésig. Ott lerakom a hullát, majd megvakarom a fejem.
- Oké, két verzió van. Az egyik: elmegyek a hullával a vállamon, és keresek a környéken egy elköthető autót. Te mész a motorral, és az erdőben találkozunk. Második verzió: én megyek motoron a hullával, te pedig kocsit lopsz. Találkozási hely ugyanaz. Válassz. Egyszerre nem tudok két helyen lenni, és sokáig itt álldogálni sem szerencsés. Nem akarom kísérteni a sorsot. Eddig kegyes volt velem, mert az utamba akadtál. Nincs kedvem elveszteni a szabadságomat, az életemet, és téged sem. Tehát, hacsak nem akarsz meglátogatni a fogdában, akkor gyorsan dönts, mi legyen.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



A poszt írója Gwendolyn Lowell
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 04, 2014 5:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Nem számít mennyire kellemetlen neki, vagy nekem, vagy bárkinek ez a helyzet. Képes megtenni ezt anélkül, hogy egyetlen zokszót hallatna. Nem hittem, hogy valaha bárkivel összeakadok, aki mindig képes meglepetést okozni és úgy tűnik, tényleg nem számít, milyen mélyre kell ásnia, hogy segítsen nekem. Megteszi.
Inkább bámulom, mint segítek neki, ez tény, de gondolataim sebesen pörögnek. Sok minden eszembe jut, régről és a közelmúltból egyaránt, egészen el is kalandozok, arról viszont egy pillanatra sem feledkezem meg, hogy idegesen topogjak egy helyben.
- Persze.. - zökkenek vissza a jelenbe, amint hangja kiszakít a merengésből. - Merre? - kérdezem aztán. Igyekszem úgy haladni, hogy h esetleg még jár erre valaki, takarjam annyira Chriestet, hogy ne tűnjön fel neki, hogy cipel valamit. Mindeközben szívem rettentően verdes a mellkasomban, és már nem pusztán a félelem az oka. Sokkal inkább őt féltem..
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Szer. Szept. 03, 2014 4:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Sebesen lapátolok, talán ennek köszönhető, hogy gyorsan megtelik a zsák. Gwen nem épp egy fizikai munkás típus, bár nem is várom el tőle. Nagy nyögéssel felkapom a zsákot, és becipelem a ravatalozóban - Gwennel a nyomomban - aztán nekifogok a dolog kellemetlenebbik felének. A holttest kirángatásának.
Odakinn időközben leszáll a sötétség, és még soha nem örültem úgy az éjszakának, mint most. A földdel és kövekkel megtöltött zsákot a koporsóba teszem, visszazárom a lakatot, eltűntetem minden nyomát, hogy ott jártunk. Csak a hulla tudna beszélni, de ő már nem fog.
- Minden oké? Mehetünk? - kérdezem Gwent, felnyalábolva a halottat, és kifelé pislogok. Most még el kell vele jutni az autóig, és onnan már tiszta az út. Igyekszem közömbös arcot vágni, pedig némi borzongás bennem is van. A fenébe is, hullarablásra eddig nem adtam a fejem. De amikor azt mondtam, bármit megteszek azért, akit szeretek, hát tényleg komolyan is gondoltam.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



A poszt írója Gwendolyn Lowell
Elküldésének ideje Kedd Szept. 02, 2014 7:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Máris más színben látom a világot, amint kiderül, hogy pontosan miben kell segítenem, így nem is akadékoskodom. Rosszabbra számítottam, most már ténylegesen is bevallhatom.
- Sosem volt szükségem arra, hogy tudjak, de nem lehet olyan nehéz. Különben is, gyorsan tanulok, ennyit kinézhetsz belőlem.. - morgok vissza és követem őt az ajtón keresztül egy frissnek tűnő földkupac irányába, ahol nem túl szakszerűen, de azonnal lapátolásba kezdek. Nem szándékozom több időt eltölteni itt annál, mint amennyit feltétlenül szükséges.
- Meg azért is, hogy nem virraszt mellette féltucat ember.. - szusszanok fel meglehetősen rossz a hangulatom. Túl sokat aggodalmaskodom. Talán azért is figyelek fel minden apró neszre, amik főként a nem messzi erdő állatai hallatnak.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Kedd Szept. 02, 2014 5:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Nem arra kértelek, hogy szedd ki innen a hullát. Azt majd megcsinálom én - forgatom a szemeimet. - De gyere... lassan besötétedik. Szednünk kell földet meg követ. Tudod, elmondtam miért - vettem elő a ravatalozó hátsó részéből két lapátot, amely nyilván arra várt, hogy majd a sírásók kezükbe fogják, és Gwen felé nyújtottam az egyiket.
- Remélem lapátolni tudsz. Ha nem, majd most megtanulod - vigyorogtam el magam, aztán kidugtam a fejem az ajtón. - Mehetünk. Tiszta a levegő - álltam meg aztán egy földhányás felett. - Isten áldja a hölgyet, hogy nem nagyon lehetett több ötven kilónál - jegyeztem meg.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



A poszt írója Gwendolyn Lowell
Elküldésének ideje Vas. Aug. 31, 2014 12:16 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Az visszhangzik a fejemben, hogy kizárt, hogy ezt megússzuk. Csak ránk kell nézni és látszik, hogy sántikálunk valamiben. Épp elég bizonyíték, hogy besettenkedtünk ide és most zárt ajtók mögött vagyunk. Na de egy hullával..
- Az olyanok ellen, mint amilyenek mi vagyunk.. Hullarablók.. - gúnyolódok. Könnyebb így elviselni a tudatot, hogy mit meg nem tesz értem és azért, hogy biztosítson nekem egy élhető jövőt. - Bár ahogy elnézem, nem hiányzik túl sok embernek.. - futtában megszámolom, hogy csak négy koszorú fekszik itt-ott elvétve. Vagy nem volt sok rokona, vagy nem volt a családja szíve csücske.
- Mit...? Hogy segítsek? - nézek rá kérdőn. Igazság szerint annyira nem fűlik a fogam ahhoz, hogy egy halottat fogdozzak, de megtettem már azelőtt is, tekintve, hogy jónéhány ember vére tapad a kezemhez - pontosabban az ajkaimhoz. Nem engedik, hogy kihűljön a nyomom, talán máris idevezettem Benedict embereit, így az most a legkevesebb, hogy elviselem ezt a néhány percet. Utána majd ráérek játszani a gondolattal, hogy alighanem én is így néznék ki, ha nem lettem volna vérszívó.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Pént. Aug. 29, 2014 4:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Ahogy Gwen is belép a ravatalozóba behajtom magunk mögött az ajtót, aztán a koporsó mellé állok. Kis lakat rajta. Mázlinkra.
- Szerencsére zárt koporsós temetés - jegyzem meg. - A delikvens nyilván nincs túl szép állapotban. Mellesleg - lököm a lakatba a tolvajkulcsot - sosem értettem, minek egy koporsóra lakat. Attól félnek, hogy valaki kimászik, vagy bemászik? - filozofálok, majd felnyitom a politúrozott tákolmány tetejét.
- Ejha - húzom félre a számat. - Az illető tényleg nem szép látvány. Arca legalábbis nem sok van. Viszont mázlinkra női halott. Akkor jöhet ez - húzok elő egy zsákot a zsebemből. - Annyi homok és kő, amennyi kb a halott súlya. Feltűnő lenne egy pihekönnyű koporsó a temetésen.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



A poszt írója Gwendolyn Lowell
Elküldésének ideje Pént. Aug. 29, 2014 12:06 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Egyetlen szó nélkül követem, amint elindul kisebb sírboltok között. A hideg ráz a helytől, borzongat, és kellemetlenül érzem magam, ahogy egy temetőben általában mindenki. Mégsem teszem szóvá, hisz eddig minden úgy alakul, ahogy terveztük, senki nem sejt semmit.
Néhány lépés távolság van csak köztünk, így mikor felhívja a figyelmem a ravatalozóra, már én is látom.
Próbálok a szívdobbanásokra koncentrálni, elvégre mázli, ha épp nincs a közelben senki, aki meggátolhatná a célunkat. Arra viszont azonnal felkaptam a fejem, hogy Chriest szíve milyen gyorsan ver. Lemaradok kicsit, míg ő a zárral matat, körbenézek, de nem mozdulok a helyemről. A rossz előérzetem még mindig megvan és szinte súlyként nehezedik a vállamra.
Végül csak kitárja az ajtót, én meg helyből két lépést hátrálok, a szag, ami kiáramlik, bántja érzékeny orromat. Az emberek aligha érezhetik, nekem viszont a gyomrom is felfordul tőle, de nem is vártam mást, mégiscsak egy hulláról van szó. Hiába van zárva a koporsó.. Néhány perc kell, mire hozzászokom ehhez a légkörhöz, bár még mindig ódzkodom ettől a helytől. Hangtalanul követem Chriestet az épület belsejébe és már azt találgatom, hogy vajon hányan fognak erre jönni, mikor épp a testet próbáljuk meg feltűnésmentesen kicsempészni.. Csak úgy saccra, hány embert kell majd megigéznem...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 28, 2014 11:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Veled együtt röhögtem volna - állapítom meg, és nézem, ahogy az emberek eltűnnek mellettünk, aztán megindulok, kezemben a virágokkal, nyomomban pedig Gwennel befelé a temetőbe.
- Ott a ravatalozó - mutatok néhány perces néma séta után egy apró házikóhoz hasonlító építményre. Noha magam is ideges vagyok, igyekszem nem mutatni. A tolvajkulcsot előhúzó kezem mégis némileg megremeg, miközben igyekszem az ajtót kinyitni, aminek a nyikorgása a síri csendben meglehetősen hangosnak tűnik.
Várok néhány percet, de mivel sehonnan nem hangzik fel "ott vannak", vagy "mit művelnek maguk" kiáltás, belököm az ajtót, és besétálok. Amit egyenesen meglátok, az a koporsó.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



A poszt írója Gwendolyn Lowell
Elküldésének ideje Szer. Aug. 27, 2014 9:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Nem vagyok előrébb. Azzal, hogy engem elküldene, nem járna kéz a kézben az, hogy ő is velem jön és hagyja a fenébe ezt az egészet. Annyi viszont szent, hogy én nem hagyom, hogy egyedül menjen be oda. Még mindig rossz érzésem van, de nem erőszakoskodom, bár ha spontán veszekedést generálnék, biztos felfigyelnének ránk és akkor fuccsba menne a terve. Mégsem vitázom, túl elhivatottnak tűnik ahhoz, hogy néhány szóval lebeszélhessem és azt pedig nem tudom cáfolni, hogy nem akarok menekülni...
- Ha bemész, veled megyek. Akár mérget is vehetsz rá... - nézek rá elszántan. - Ki más vigyázna rád, ha nem én? - forgatom meg a szemeimet. Hangom túlságosan ironikus ahhoz, hogy komolyan vehesse, hisz voltaképp a kapcsolatunkban a visszája igaz. Ő tesz meg mindent, hogy nekem ne essen bajom.
- Tudod, ha egy hónappal ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy hullát fogok lopni, valószínűleg helyből kiröhögöm.. - morgom még mindig úgy, mint akinek épp a fogát készülnek kihúzni.
- Megyünk és jövünk.. - bólintok aztán rá a tervre. - Akkor is, ha mászkálnak még a temetőben. Nem akarok itt sokáig időzni, tekintve, hogy ha úgy vesszük, már én is halott vagyok...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Szer. Aug. 27, 2014 3:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Sajnálom, de momentán nem tudok jobb ötlettel szolgálni - csóválom a fejem. - Hacsak nem akarsz egész életedben menekülni és bujkálni, ami a vámpír énedet tekintve akár évszázadokat is igénybe vehet. Fene tudja, nem a legjobb terv, úgy érzem - szállok le a motorról. - És ha nem tetszik a terv, elmehetsz. Talán én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy te biztonságban vagy, és nem ennek az egésznek a sűrűjében. Persze, nem kényszerítelek semmire. Ez a te döntésed. De ha most bejössz oda velem, már nem lesz alkalmad a meghátrálásra. Végig kell vinni, amit elterveztem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



A poszt írója Gwendolyn Lowell
Elküldésének ideje Szer. Aug. 27, 2014 3:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Igazán nem értem, miért jutalmazza hirtelen kirohanásomat nevetéssel, így kissé morcosan nézek rá emiatt, de végül csak szusszanok egyet indulatosan.
- Hát persze, hogy azok. Elég sokan vannak.. - válaszolom végül, ahogy végignézek a kis csoportosuláson. Eddig nem voltam ideges, most viszont kezdek nyugtalankodni. Látva, hogy mennyire összeállt már a fejében a terv... Hát, még ez sem nyugtat meg, hisz így is elég kockázatos egy mutatvány ez.
- Pompás ötlet.. Még mindig nem tetszik. De még meggondolhatjuk magunkat. Kitalálunk mást, ami kevésbé törvénybeütköző.. - ajánlom neki. Bár ezt már megtettem egyszer, most hogy itt állunk szinte a küszöbén, valami rossz érzés szorongatja a gyomromat. - Rossz előérzetem van.. - húzom el a szám. Magyarázatnak ez is megteszi. Nem fűzöm tovább a gondolatot, hogy nem tudnám elviselni, ha baja esne.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Szer. Aug. 27, 2014 6:50 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Leállítom a motort, és míg ezzel bíbelődöm nem igazán fogom fel, miről is beszél Gwen. Csak akkor nevetem el magam, mikor felfogom a szavai lényegét. Lelki szemeimmel látom a burleszkfilmbe illő jelenetet, ahogy futok kifelé a temetőből, vállamon egy koporsóval, Gwen szaporán liheg utánam, míg felháborodott emberek vesznek minket üldözőbe.
- Ezek csak látogatók - vetek egy pillantást az emberekre. - Nem maradnak sokáig. A ravatalozó mellesleg a temető távolabbi részén van - húzok elő egy apró tolvajkulcsot a zsebemből. - Ezzel kinyitjuk a zárat, és ha még mindig lesznek itt emberek, megvárjuk a sötétedést a koporsó mellett. Az emberek nem szeretnek már sötétben itt járni. Nekünk ez csak hasznunkra lehet. Ha meg valaki látna minket a halott mellett sötétedésig, nyitva találtuk az ajtót, és ismertük a halottat. Azért jöttünk, hogy lerójuk a kegyeletünket - szakítottam le pár szál vadrózsát a temető kerítése mellől.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Temető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Honebochi – Csont temető
» Falu temetője
» A falu temetője
» Város temetőjétől és a rét közti dombos rész
» Angyal Temető (Brooklyn)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Külterület
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szomb. Aug. 11, 2018 6:24 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3