Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls & new orleans
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Szer. Júl. 12, 2017 10:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Kol && Sophie

i still remember the way we were

Akkor is megtorpantam volna, ha nem áll az utamba. Mindig ezt teszem. Nem tudok elsétálni anélkül, hogy meg ne hallgassam a másikat vagy csak eszembe ne jusson: vajon mire gondolhat? Mik voltak az okai a viselkedésének? Miért tette, amit tett és mit szeretne most mondani, hogy javítson a helyzetén? Túlságosan hittem a jóban, a megmagyarázhatóban, a racionálisban és a véletlenek összjátékában ahhoz, hogy képes legyek megingathatatlan nemet mondani és szó nélkül elsétálni. Utáltam magam ezért. Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha belém táplálták volna az elengedés képességét és a mindent elsöprő haragra való képességet! Ám nekem a csalódás jutott osztályrészemül, ami annyira ramaty érzés volt, hogy ha alkalmam nyílott rá, mindenféleképpen meg akartam próbálni csillapítani.
- Fogalmam sincs, mit gondoljak. Akkor sem tudtam, mire gondolhatnék. – Kol kiismerhetetlen volt és én, aki a biztonságot kedveltem, éppen ezért tartottam őt annyira érdekesnek, hogy beadjam a derekamat neki. Veszélyes volt és titokzatos, más, mint akikkel eddig volt dolgom. Egész életemben olyan személyekkel vettem körül magam, akik ha feddhetetlenek nem is voltak, de ha belenéztem a szemükbe láthattam, hogy van bennük jó és stabilitás. Kol-ból mindkettő hiányzott, mégis volt benne egyfajta varázs, ami szinte azonnal megbabonázott és agyatlan, naiv lánnyá tett, akinek az egyetlen szükséglete az volt, hogy az általa szeretett férfi szépen nézett rá. Nevetséges. Nevetségesen buta voltam és vagyok most is, hogy egy tapodtat sem mozdultam.
- Hidd el, pontosan tudom, milyen hosszú idő egy évszázad. – Amint kimondtam jöttem rá, mennyire nehéz visszagondolni arra, mi történt velem ez idő alatt. Sokáig keseregtem miatta, fájt a szívem, próbáltam feldolgozni az árulásnak hitt távozását, aztán… a fájdalmam tompult. Kol volt a második esélyem, a vámpírrá válásom után az első személy, aki mellett ki akartam tartani, akivel lenni szerettem volna és amikor elveszítettem ezt az esélyt, elképzelésem sem volt, hogyan kezdhetném újra harmadjára. Mégis megtettem. Nehéz volt, az első hónapokban, években könnyek és sajgó szív kíséretében, de ismét megtettem az első lépéseket, amelyek reményeim szerint egy szebb létezés felé vezettek. Nem panaszkodhattam, nem történt velem rossz, ám az eget rengető változások, az izgalmak is elkerültek. Valahol legbelül mindenki ezekre vágyik, nem igaz?
- Nem hittem volna, hogy összefutunk. Biztos voltam benne, hogy a világ másik végén vagy. – Hogy miért gondoltam ezt? Könnyebb volt, mint azt hinni, hogy boldogan éli a mindennapjait abban a városban, ahol egyszer régen kettőnk története zajlott. Belesajdult volna a szívem, ha így lett volna. – Kol, én meghallgatlak, de… - Egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet, ahogy az ujjai az arcomhoz értek, majd a kezeimet fogták át. – Én nem tudok neked csak így, feltétlenül örülni. – A megértését kértem, nagyot nyeltem és álltam a tekintetét. Oldalra nézve megláttam a lányt, aki élettelenül feküdt az aszfalton és elszorult a torkom. Láttam, ahogy kivégezte és álszent lennék, ha azt állítanám, hogy nekem nem tapadt vér a kezemhez, viszont láttam Kol-t. Élvezte. Rémisztően.


Szeri van ● ● music: where is my love? ● ● coded by me
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 06, 2017 9:47 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

sophie&kol
- Várj! - Kérem meg őt feszülten, mikor is újra megjelenek előtte, hogy ne hagyjam elmenni őt. Ha tehettem volna, lefogtam volna, hogy még csak ne is mozduljon, de nem tehetem. Nem is állnám az útját, ha nem lenne muszáj, de tudnia kell, hogy akkor miért történt az, ami. Miért nem jöttem aznap este.
- Kérlek, ne menj el. - Suttogom halkan magunk közé, ám ezt követően csak hajamba túrok zavartan. Nehezen viselem ezt az egészet, teljesen megcsavar az, hogy valakit maradásra kényszerítek. De Sophie más. - Az ígéreteimet mindig betartottam. Mit gondolsz, hogy akkor aznap este valamiért megszegtem volna az addigi szokásaimat? - Kérdezem őt óvatosan, miközben mélyen kutattam a válaszokat égkék íriszeiben. - Nem kérem azt, hogy megértsd, de... - a hangom megakad egy pillanatra. - Soha nem hagytalak volna el. - Miközben ezt kimondtam, akkor tudatosult bennem úgy igazán, hogy mekkora űrt is hagyott maga mögött szívemben az, hogy ő hozzá akkor aznap este nem tudtam elmenni. Szerettem volna, mindennél jobban. De a medvecsapdákat és a vadászkutyákat olykor a ravasz róka sem védheti ki. - Engem aznap este megöltek, Sophie. Egy évszázadig voltam koporsóban, és ha most anyám nem jött volna közbe, még mindig végérvényesen halott lennék. Te nem tudod, hogy mik történtek. Esélyem sem volt arra, hogy megtaláljalak. - Merthogy ahogy visszatértem, azt követően a ribanc Elena idióta öccsének valamilyen oknál fogva birtokába került a tölgyfakaró és... kudarcot vallottam. Azelőtt azt hittem, hogy lehetetlen egy ősit legyőzni. Már azt is elhittem, hogy a tölgyfakaró sem fog majd velünk végezni. Hát tévedtem.
- De most itt vagy. Teljesen véletlenül. - Akaratlanul is, de megérintem egyik tenyeremmel gyengéden az arcát, ezáltal is óvatosan simítok rajt végig ujjaimmal, épp úgy, ahogy aznap este. - Annyit te, és én is megérdemlünk, hogy ezt átbeszéljük. De ahhoz szükségem van arra, hogy te is hagyd magad. Kérlek, Sophie! - Megérintem ekkor finoman kezeit, hogy magunk előtt megtarthassam és elindulhassak, miközben őt is magammal húzom játékosan. - El sem tudod hinni, hogy mennyire örülök neked.- Ha volt valaha is egy parányi jó a szívemben, akkor az Sophie iránt érzett kötődésem volt. Úgy ragaszkodom hozzá újra, mint anyjához a gyermek; nem akarom őt elengedni többé.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls & new orleans
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 03, 2017 11:11 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Kol && Sophie

i still remember the way we were

Ha lett volna egy cseppnyi eszem, hátat fordítok neki és a tőlem telhető legnagyobb léptekkel tűnök el a szeme elől. Nem érdemeltem meg azt a hirtelen jövő, szúró, hasító, gyötrő szívfájdalmat, amit a látványa okozott. A vonásai semmit sem változtak. Hogy is változhatott volna? Vámpír. Épp úgy, mint én. Akárhányszor a tükörbe nézünk, ugyanaz az arc néz vissza ránk, ami egy idő után felettébb unalmassá, később frusztrálóvá, idegesítővé válik.  Ugyanez a helyzet akkor is, ha egy halhatatlan bűvkörébe kerülsz, aztán kiesel a kosárból, de minden esély megvan arra, hogy ismét találkozzatok. Ilyenkor a helyzet elkerülhetetlenül kellemetlenné válik. Jobb esetben. Rosszabban a föld alá kívánnád magad, hogy összekucorodva a betondarabok alatt azért imádkozhass, nehogy ismét szembe kelljen kerülnöd valakivel, aki ha szeretné, akár a lelkedtől, a józan eszedtől is egyetlen szempillantás alatt megfoszthatna. Ezért nem akartam soha, de soha többé találkozni Kol-al. Ezért fagytam le és kezdtek el remegni az ujjaim. Amikor kislány voltam és nem tudtam mit kezdeni a látottakkal, ugyanígy reagáltam: egyszerre akartam futni és kiáltani. Most? Valahol legbelül tudtam, hogy nem érné meg szólásra nyitnom a számat. Mit érnék el vele? Magamra hagyott, elhitette, hogy fontos vagyok neki, ezek után pedig 100 év és egy véletlen kellett ahhoz, hogy újra találkozzunk. Semmi szándékosság, valószínűleg eszébe sem jutottam addig a pillanatig, míg felém nem fordította a fejét. Nem számítottam neki eléggé ahhoz, hogy kimondott szavakkal gyötörjem magam… de hogy tarthatnám magamban azoknak az érzéseknek és gondolatoknak a kavalkádját, amit generált bennem? Mennyivel könnyebb volt abban a hitben élni, hogy halott… tudtam, hogy nem ölhetik meg véglegesen. Legalábbis akkor még bíztam ebben, amikor elmesélte, hogy az apja évszázadok óta üldözi őt és a testvérét. Miután hagyta, hogy várjak rá, a számomra is lehető legfájdalmasabb dolgot szerettem volna valóságként kezelni;  a halálának a tényét.
- Neked mindig ennyire könnyű? – Hosszú hajamba túrtam, mert bár nem bántam volna, ha néhány tincs eltakarja az arcomat, most mégis a szemeibe akartam nézni. Teljes meggyőződéssel állította, hogy megölték, de nem rendelkeztem azzal a képességgel, amivel megállapíthattam volna, hogy valóban igazat mond-e. Lehetetlen volt kiismerni őt. Alapvető igényem volt, hogy olvasni tudjak a körülöttem lévőkben, de Kol igazi rejtély volt, ami már évtizedekkel ezelőtt is egyszerre vonzott és taszított a kiszámíthatatlansága miatt. Ha akarta, ő volt a legelbűvölőbb személy, akit ismertem, míg máskor mintha az ördög bújt volna belé. – Az örök mentség! – Megcsóváltam a fejemet. – Bármi történjék, előhúzod a „családom miatt” kártyát és rögtön mentesülsz a felelősség alól. – Nem azt én tisztem lett volna szemrehányást tenni, de ha a testvérei lépten-nyomon megölhetik, miért nem hagyja hátra őket? Miért nem éli a saját életét, teszi azt, amit akar ahelyett, hogy a normálatlan családjával foglalkozna, akik mindennek tetejébe még bánják is? A szavaiból ítélve átesett a ló túloldalára és ellenük készül menni. És ennek mi értelme lenne? Többen vannak és összetartóak. Esélye sincs ellenük.
- Engem nem érdekel, mit teszel. - Hátráltam egy lépést. A hangom lemondó volt, nem tudtam máshogy reagálni arra az ijesztő vigyorra, amit villantott. Mi mást mondhattam volna? Hogy ne tegye? Ne rohanjon a vesztébe? Aggódjak miatt? Engedjek ennek az utálatos késztetésnek. Nem lehetek ismét ennyire ostoba, főleg, hogy a csalódottság szüntelenül dolgozott bennem. - Legfeljebb ismét koporsóba zárnak. Akkor ismét nem lesz semmire bajod. - Fordulatot vettem és elindultam kifelé a sikátorból. Nem akartam a közelében lenni.


Szeri van ● ●   music: where is my love? ● ● coded by me
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Hétf. Május 22, 2017 2:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

1914 { - Csak várj meg engem. Este mindenképp eljövök érted! Rendben, Sophie? - Mézédesen beszéltem hozzá, miközben aprócska tenyereit nem engedtem el ujjaim fogásából. Mélyen pásztáztam igéző tekintetét, melyek már oly sokszor nyújtottak vigaszt. Még is tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani. Tudom, hogy számomra egy kapcsolat csak egy hiú ábránd, egy olyan tényező, amiben én nem tudok megférni. Egy olyan lány, mint Sophie, nem fogja eltűrni azt a sok tettet, amit okozok. Én pedig nem sokáig fogom tudni magamat leplezni. Hiába az önön akarat. A hazugság mindig kiderül az ő szemébe is.
Én nem szeretetre születtem. Engem soha nem szeretett senki. Miért is tették volna? Ez a lány pedig valamiért még is kötődést produkál felém, holott Ő csak egy általam kreált álarcba szeretett bele, nem pedig a saját arcomba. Ártatlansága és szeretete az, ami végett még mindig itt vagyok vele, és ami végett megígérem neki, hogy este újra eljövök érte. Ahogy minden este tettem. Még is el kell most mennem. Van egy nő, aki találkozni szeretne velem. Nevezhetném randevúnak, de ez most mellékes. Hiszen az én szívemet valaki már elrabolta. Valaki, aki örökre magánál fogja hordozni. Még akkor is, ha én már nem tudom viszonozni azt, amit ő akar. Még is a szívem nála maradt. Vigyáznia kell rá.
- Tudod, ahogy minden este. Ez most sem lesz másként. Addig is vigyázz magadra, kérlek! - Mindig elmondtam ezt neki, ha kellett, ha nem. Jól tudja, hogy ki vagyok én, azt, hogy egy olyan Mikaelson vagyok, aki nem tud kimászni abból a gödörből, ami tulajdonképpen a börtöne, a kísértője.
Még én magam sem tudom, hogy milyen érzelmeket táplálok a lány iránt. Valami jót, amiben nem volt részem. Miért is akartam volna? Most pedig egy másik gödörbe estem. Csak bukdácsolok a tükörsima úton ezzel a tettemmel. Elgyengít. S már eléggé gyenge vagyok így is ahhoz, hogy harcoljak ellene. Már nem tudnám magamtól eltaszítani, ha csak rá nem kényszerülök. Márpedig érzem a vesztem. Menekülnöm kell.
Gyermeki arcomon aggodalom lappangott titkon, melyet próbáltam előtte takarni, de belül éreztem, hogy el kell őt hagynom. Talán nem magam miatt, hanem más miatt. Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akár ez is.
Végül óvatosan közelebb léptem hozzá, s óvatosan pillantottam rá vörös, telt ajkaira. Ekkor eszembe jutott a nevetése, s kacaja. Sohasem babonázott meg egy női mosoly sem. Taszított. Ahogy minden más. De ő... valamiért nem ezt keltette bennem.
Míg ezek a gondolatok zavaros elmémet végigfutották, hirtelen csak azon kapom magam, hogy félelmet nem ismerve csókoltam meg őt. Rövidesen, hiszen ahogy ajkaim az övéit súrolták, azonnal félbeszakítottam a pillanatot. Akár egy kézlenyomatot is megérdemelnék a képemen ezért.
- Ne haragudj... - Hirtelen hátraléptem, s gyengéd arcvonásaim végül egyre ridegebbé válnak. Amit műveltem... ez még nekem is ismeretlen. Ezt nem olyan vágy keltette, amit többnyire érzek a legtöbb nő iránt. Vágy volt, még is sokkalta másabb. Emberibb... }
A pillanat tört része alatt futott végig fejemben a visszaemlékezés, amikor most megláttam alakját. Szinte késként hasította át gondolataimat, teljesen felborított bennem mindent. A düh és a gyengéd érzelem egyszerre keveredtek bennem most össze, s úgy érzem, helyben kitépném a mellkasomból azt a dobogó szervet, ami jelenleg még éltet. Nem bírom elviselni... mit műveltek velem?!
Akkor láttam őt utoljára. Éreztem, hogy adnom kell neki valamit, amivel elbúcsúzhattam tőle. Valamit, ami talán nyomatékosította, hogy szerettem őt. A nő, aki aznap elhívott  - mai szóval mondván egy randira, - nem volt más, mint Freya. A két fivérem az ő szeme láttán szúrtak le. Legalább szembesült azzal, hogy milyen undorító családba akar ő visszatérni. Ez nem az a család, amire ő vágyik. Ez nem. Ez nem család. Valami undorító...
A hideg kirázott, amikor eszembe juttattam magamban a családnak nevezett közösséget, ahová a vérem szerint beletartozok. De semmi kedvem sincs Nik csicskája lenni, ahogy Elijah működik manapság. Túl nagy bűn ez? Hah, kétlem!
- Eltűntem... - Bólintottam egyet, hogy aláigazoljam az észrevételeit. - Meghaltam, Sophie! - Széttártam a karjaimat, hogy lássa, mi is lettem végül. - Te nem ebbe szerettél bele. Az, aki akkor az nap éjjel megígérte, hogy eljön érted, megölték! - Hangom egyre inkább csak emelkedik néhány oktávval, mely önmagában már ijesztő, de a vér a ruhámon és ajkaimon, háttérben a halott nő... önmagában lefest, hogy mivé is lettem végül. - Talán soha nem is létezett... - sziszegtem halkan, feszültséggel küzdve.
- Aznap este engem megöltek. A két fivérem. - Szánalmat keltetettem a vigyoromban irántunk, melyben nyers, őszinte gyűlölet húzódott meg. - Most pedig én jövök. - Könnyeden biccentettem oldalra a fejemet, egy bestiális vigyor keretébe. Nem tudtam másra gondolni. Csak arra, hogy megbosszuljam mindazt, amit velem tettek. Niklausnak és Elijahnak megadatott az, ami nekem nem. Család.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls & new orleans
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Vas. Május 14, 2017 11:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Kol && Sophie

i still remember the way we were

Alig akartam hinni a szememnek. Azt hittem, hallucinálok… pedig nem lenne szabad, hogy az érzékeim ilyen csúnya tréfát űzzenek velem. Nem szenvedtem vérhiányban, nem éheztettem magam és tudomásom szerint az agyammal is minden rendben volt. Akkor mégis hogy láthatom Kol-t magam előtt? Mintha az egyik legrettegettebb képet húzták volna elő a szívem mélyéről és vetítették volna elém: sötét sikátor, egy feltépett nyakú, halott ember és a gyilkos szerepében a férfi, aki egykoron olyan sokat jelentett nekem… ismertem őt, elég jól ahhoz, hogy féljek a most elém táruló jelenettől. Kol nem volt jó vámpír. Jó ember sem. Alapvetően nem volt meg benne az, ami után én vagy bármelyik vámpír, aki szeretett volna normális életet élni, sóvárgott: az emberek iránti tisztelet és az irántuk érzett empátia. Hiába lett volna könnyű elítélni azért, mert nem azt az utat választotta, amelyikkel remélhetőleg legkevésbé feketítette volna be a lelkét, nem tudtam elítélni. Nézhettem rá ferdén, de megértettem. Összehúzhattam a szemöldökömet és undorodhattam, ám nem tagadhattam, hogy már akkor hatással volt rám, amikor először találkoztunk. Behálózott, magával ragadott, aztán megrágott és kiköpött, én pedig neki köszönhetően átéltem életem egyik legsötétebb korszakát, amiben ezerszer megjártam a poklot és olyan fájdalmakat éreztem, amelyekre azt hittem, nincsen gyógyír. Sötétségbe taszított, elérte, hogy elveszítsem a részemet, amelyre büszke voltam és hagyta, hogy átjárjon a bűntudat, szégyen és kettérepedjen a szívem. Kol Mikaelson volt az én legnagyobb démonom.
- Te… - Lefagytam, egyetlen, apró szócskát voltam képes kinyögni a nélkül, hogy ne kellett volna mély levegőt vennem és nagyot nyelnem. A torkom kiszáradt, az ajkaim ugyan elnyíltak és annyi mondanivalóm lett volna, amelyet napok alatt sem tudtam volna teljes mértékben kiadni magamból. Mégis, leblokkoltam. Nem láttam tisztán, a vonásai elmosódtak előttem és hátráltam egy lépést. Hátat fordítottam neki, földbe gyökerezett lábakkal, egyre gyorsabban emelkedő mellkassal bámultam a betont és azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam. Mennyivel könnyebb lenne! Nem nekem kellene azon gondolkoznom, hogyan futhatnék el, a természet megoldaná helyettem a problémámat. – Te! – Bukott ki belőlem ismét, már nagyokat pislogva, remélve, hogy a tekintetem kitisztul és ha tisztes távolságból is, de megtalálom az övét. – Te vagy az, akinek nem kellene itt lennie! – Hangom erőteljesebb színt ütött meg, de közelében sem volt annak, amilyen valójában volt. Főleg, hogy némi csalódottsággal keveredett dühöt hallottam ki belőle, ami nem tetszett. Nem ehhez voltam szokva magamtól. – Eltűntél… majdnem száz éve egyetlen szó nélkül tűntél el és most… - Sóhajtottam egyet. Legszívesebben toporzékolni kezdtem volna, hiszen felrémlett előttem annak a napnak az emléke, mikor utoljára láttam. Megígérte, hogy este értem jön és sétálunk egyet vacsora előtt. Én pedig vártam rá, de nem jött… aztán többé nem láttam. Talán a  mostani, modernebb New Orleans ismeretlen volt számomra, de az egy évszázadival ezelőttinek én is lakosa voltam, pont, mint Kol.


Szeri van ● ●   music: where is my love? ● ● coded by me
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Május 04, 2017 12:08 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Ma reggel, miközben a macskám kierőszakolt belőlem némi botladozó simogatást, úgy éreztem... egy átlagos életnek a reggele tört rám. Életemben először most aludtam el úgy igazán. Minden előgondolat nélkül. Voltaképpen testem jelenleg már fáradhatatlan, még is úgy éreztem, hogy a lelkem túl öreg már ahhoz, hogy annyi időt töltsön ébren. Semmiféle álom sem tört rám, még is agyam kikapcsolódásából az éhség tudata ébresztett fel. Gondolatbeli éhség, mely tulajdonképpen olyan értékkel bír fel, mintha maga a szívemről lenne szó; mely nélkül lehetetlen lenne az élet. Halálommal érne véget, épp úgy, mely minden vámpírnál. Nálam még is inkább már tudatos, sőt, szándékos. Éltet, akárcsak a szív, mely oly könnyen össze is törhet. Darabokra.
Éreztem a vérét még mindig ajkaimon, mely már egészen lejjebb folyt az államon, a nyakam pontjain, s némileg hófehér felsőm nyakánál valamiféle kivehetetlen, zavaros mintát öltött a színe. Higiéniai okokból különben zavarna, hogy véres vagyok, de... élvezem. Erőt ad, és ugyanakkor hatalomérzetet. Azt, hogy mire lettem volna képes, amire nem voltam képes. Persze, nem önnön hibáimból. Szimplán csak nem kaphattam meg azt, ami annyira evidens, annyira alap az életben; nem kaphattam meg a szabadságot. Nik, nos, ő nem csak, hogy egy korcs, de úgy is viselkedik. Murisan hangzik, nem igaz? Az őrült nagy helyzet az, hogy rohadtul nem tűröm meg a kutyákat. Még állatként sem. Rohadtul nem hűségesek. És csak akkor néznek szépen, amikor éppen fogyasztod az általad kedvelt szendvicsed. Különben meg olykor szó szerint tesznek rád. Nik is pontosan ilyen! Játssza a hűséges, kétszínű és odaadó ebet, és amint meghallja már a porszívó kerekeinek a gurulását, azonnal berohan gyáván az ágy alá. Ostoba hasonlat, de akár az igazságot is felfesthetem; Klaus megjátssza, hogy kedveli a családját. Merthogy, Elijah nélkül például valóban egy nagy nulla lenne álarc és lepel nélkül. De amint feltűnik egy olyan ellenség, akiről valóban úgy véli, hogy erősebb nála, nos, azonnal behúzza fülét-farkát. Nem is kell annyira messzire mennünk. Ott vannak a szüleink, akik már nincsenek is. Azonban helyettük itt vagyok én. Mindig is ott voltam.
Guggoltam a nő előtt. Arcát érintettem, és még sem tettem meg azt, amire képes vagyok. Pár napja hoztam vissza egy barátom barátját, minden picsogás nélkül. A srác rég óta volt már halott, és valljuk be... nem könnyű előguberálni egy olyan halottat az élők közé. Megtettem. Aligha kerülne sok energiámba, hogy az általam megölt nőt is visszahozzam az élők közé. Mégsem teszem. Miért tenném? Miért tenném...
A hátam mögül ártatlan hangnemű kérdés kúszik el. S bár gondolataim már megölték őt, mélyen még is a hangnak a felismerésén tűnődtem. Mintha már halottam volna már valahol. Mintha.. ezért az édesen csengő hangért epekedtem egykoron. Elmém őrült zuga szórakozik velem, vagy csak az elsüllyedt múlt tért vissza hozzám?
- Sophie? - Kérdezek vissza oly halkan, oly lágyan... oly ártatlanul. Ezernyi sikoly közül is felismerném az ő egyetlen suttogását. Hiszen, egykoron valóban Őt hallottam mindig is a sötétség mélyén. Az ő hangja az ami mindig is csalogatott kifele a gödör mélyéből. Őt követtem. Aztán elszakítottak tőle. Ahogy minden mástól, ami ápolhatta volna szurkos lelkem.
- Nem szabadna itt lenned. - S bár hangom remegett, még is mást tettem volna. Karjaiba rohantam volna, mint valami őrült kisgyerek, de egyszerűen csak elszégyelltem a pillanatot. Az ő jelenléte előtt sohasem öltem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls & new orleans
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 30, 2017 3:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Kol && Sophie

i still remember the way we were

New Orleans újdonság volt számomra. Nem hittem volna, hogy egyszer véglegesen elegem lesz Mystic Falls-ból, de most nagyon utáltam azt a várost. Időről időre visszatértem oda, de most… szerettem volna kiszakadni abból a közegből, ami a születésem óta meghatározott. Eljött a pillanat, amikor új életet akartam kezdeni és ehhez szépen, lassan, fokozatosan kellett eltávolodnom a szülővárosomtól és a gyökereimtől. New Orleans megfelelőnek bizonyult az újrakezdés elejéhez: talán egy éve jártam itt utoljára és magával ragadott a hangulata, a varázslat, ami a levegőből áradt és az emberek jókedve. Mintha semmi problémájuk nem lenne. Aztán kíváncsi voltam arra is, mi igaz a pletykákból, ami az itt szóló hatalmi harcokról szólt… néhány napot, talán hetet mindenféleképpen terveztem itt tölteni, ennyi idő alatt elválik, maradok vagy megyek, nekem való-e a Mississippi torkolatának gyöngyszeme vagy itt is éppen olyan pocsékul fogom érezni magam, mint a virginiai kisvárosban.
A teendőim nem túl szigorú listáján első helyen szerepelt a város felfedezése. Akárhová mentem, a turistalátványosságokkal kezdtem és fokozatosan vettem fel a hely hétköznapi ritmusát, amibe az egyszerű sétáktól a régebb óta itt lakókkal beszélgetésen át a szubkultúrába való beleolvadás. Még nagyon az elején jártam az akklimatizációnak, ezért döntöttem egy kellemes séta mellett, ami reményeim szerint a parton fog végződni, ahol ráérősen lógathatom a lábam a naplemente figyelése közben. Nem kerestem kétségbeesetten társaságot, szerettem volna egyedül eltölteni egy kis időt, magamra figyelni ás rájönni, pontosan mit akarok az életemtől. Divatos kifejezéssel élve egzisztenciális krízisbe kerültem, ismét… vámpírként egyszer-kétszer volt már rá példa, hogy nem találtam a helyem, nem tudtam, mihez kezdjek és merre tovább. Nincs mit szégyellni, az élet ezzel jár, főleg, ha az évek száma nem korlátozott.
Fogalmam sem volt, merre megyek, a lábam vitt előre és csak azzal foglalkoztam, hogy nézelődjek. Utcák, épületek, lakások, kávézók, bazárok, számtalan újdonság, amelyek felfedezésre vártak és előre vetítették a következő napi programjaimat. Az utam egy sikátorokkal tűzdelt környékre vezetett: nem voltam félős lány, elég tapasztalatot gyűjtöttem ahhoz, hogy ne ijedjek meg a saját árnyékomtól. Nem is hittem volna, hogy bármi számottevő fog történni az egyik eldugott utcában, mégis, meg kellett torpannom… nem messze tőlem egy férfi kuporgott a betonon, kezében ernyedt testet tartott. Gyorsítottam a lépteimen, feléjük vettem az irányt, reméltem, hogy segíthetek… ám közelebb érve láttam, hogy nem voltak rám szorulva. A nő halottnak tűnt, a vérének illata beterítette a levegőt és a férfi arcán láttam megcsillanni a vöröslő anyagot.
- Mi történt? – Nyeltem egyet és közelebb léptem. Hátat kellett volna fordítanom és nem arról érdeklődnöm, hogy a vérszomjas magamfajta mit művelt, de úgy tűnik, jelenleg kevésbé voltam hajlamos a józan eszemre hallgatni… főleg, hogy némi hunyorgás után ismerős vonásokat véltem felfedezni a férfiben. – Kol? Te vagy az?

Szeri van ● ● music: where is my love? ● ● coded by me
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 28, 2017 8:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

to sophie
400
goodbye my lover
my heart was blinded by you

Az általam okozott fájdalma elindít benne egy sikolyt, mely keserves és zokogó volt; az életéért könyörgött, de valójában csak a halált szerette volna, hogy ne érezze, amit most neki okozok. Az élet is ilyen. Lassú haldoklás. Hogy méltóságteljes, vagy kínhalál-e ez a siralomvölgy, talán mind rajtunk múlik.
Sikít. A vérével együtt megérzem nyelvem érzékein a könnycseppének sós ízét. Sírt, és hiába szeretett volna ellökni magától, mindössze már csak annyira volt képes, hogy elengedje izmait és feladja a harcot. Mindezt, persze, nem önszántából. Én csak ajkaim közé szorítottam nyakának azon részét, ahonnét ömlött az általam oly rég óta hiányolt nedű. Máskülönben leakarnék állni, de most nem teszem. Túlságosan is elindított bennem valamit a vér íze a számban, amit már oly' rég óta nem éreztem... évek óta. Kellett, hogy érezzem!
A lány könnycseppjeivel együtt megindultak az én könnyeim is, még is szinte berögződve szorítottam őt magamhoz, s merem állítani, hogy hangja azért hallgatott már el, mert a csonttörésektől és a rohamos vérveszteségtől ájult el. Annyira elborult az elmém, a gondolatom, a kontroll... egyszerűen nem éreztem, hogy darabokra törtem a lány csontjait.
Sírtam. Zokogtam. Nem bírtam a fájdalmat.
Körülbelül már fél órája voltam ott, és kínoztam őt. A sikátorba senki sem talált be, különösebben azért sem, mert ez a sikátor... mindig sötét.
A vérének ízét már régóta nem érzem számban, még is úgy maradtam, nem engedtem el nyakát ajkaim közül. Végtagjai már csak lógtak, és a feje is oldalra dőlt; és csak halott tekintetével nézte a tömeget, akik a sikátor túloldalán bandukolnak el. Fájdalmas volt a halála. Szenvedett.
Végül csak óvatosan húztam ki húsából hosszas szemfogaim, s hagytam, hogy a fiatal, szőke lány a földre zuhanjon. Oldalára dőlt, s karjára hajtotta fejét. Feküdt, mintha valamit nézne. Halott volt már.
Én csak óvatosan leguggoltam elé, és arcára helyeztem tenyeremet. Annyira hasonlított valakire... valakire, akit soha nem kaphatok vissza. A halott képmása elhiteti velem, hogy most öltem meg őt. De nem... ennyire nem lehetek őrült! Ez nem Ő! Nem Ő...
Harcoltam a gondolataimban magammal, és próbáltam nem az ő arcát látni magam előtt. Annyi mindenkit vesztettem már el, és annyi mindenkit akarok én tönkretenni... nincs sok hátra. Megőrjít létem.
Most csak társaságot akartam; nyugtató szavakat, de már az is elég lett volna nekem, ha valaki csak ugat nekem. Sőt, most még Kaleb baromságait is képes lettem volna tündöklő és bájos arccal végighallgatni. Őt akartam, hiszen Ő maradt egyedül, aki nem hagy elveszni. Márpedig kezdek elveszni.
Megöltem mindenkit a fejemben.

 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
i wanna stay inside all day, i want the world to go away

i want blood, guts, and chocolate cake, i wanna be a real fake
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 18, 2017 9:26 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Szabad játéktér!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 12, 2016 12:36 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Sohasem szerettem, amikor valaki megpróbált velem szórakozni, és hülyére venni. Én semmi jónak elrontója nem szoktam lenni, ellenben, hogy már egy ideje követ valaki. Egy ideig tudomást sem vettem róla, de kezd kissé aggasztani, hogy intim szférám sincsen miatta. Kezd érdekelni, hogy kivel is van dolgom, tekintettel arra, hogy biztos, hogy óhajt valamit tőlem.
Végül türelmesen vártam a sikátor közepén egy helyben állva. Egyáltalán nem voltam ideges, hiszen nem tart semeddig, míg letépem a fejét, ha netán megunnám. A hatalom és az előny mindig az én kezemben van, elvégre én mindenki előtt egy lépéssel járok. Már akkor tudtam amikor követ, amikor ő még csak nem is sejtette. De akkor még sajnos nem igazán foglalkoztatott a tudat, hogy érdekeljen ki is lehet ő.
Egyszer csak előbukkan egy kis árnyék a sikátor egyik falán. Míg azt figyeltem rezzenéstelenül, egyszer csak előbukkan az árnyék tulajdonosa is. Ránézésre a sötét végett nem igazán tudtam őt beazonosítani, de amint jobban megfigyeltem őt, rájöhettem, hogy egy fiatal lánnyal van dolgom.
Nem rémlik, hogy az e féle korosztállyal lett volna bármiféle dolgom. Érdekes, viszont szemfüles vagyok most, bármit is óhajt mondani.
Kezeimet összefogtam magam előtt lógatva, és végül mosolyt öltve arcomon figyeltem a következőket. Arcán látszódott, hogy valami nyomasztja őt, míg aztán kiderült, hogy hangneme sem volt túl kecsegtető a számomra. Ezt vegyem sértésnek?
Nem tudtam egyelőre hova tenni őt, bármennyire is próbáltam felbolygatni mindent emlékezeteim aktájában, de nem ismerem őt. Ám ez fordítva úgy néz ki, hogy nem mondható el. Pontosan jól tudja, hogy kit szemelt ki, de nemsokára megtudja, hogy ezzel nem lépett jó mezőre.
- Mondd csak, kedvesem. Nem tudod, hogy merre vannak a szüleid? Esetleg segítsek felhívni az édesanyád? - Eleinte egy aggódó idegen szerepét öltöttem magamra, de hamar lelepleződött hangomból az irónia. A lány túl fiatal volt, és kétlem, hogy bármi köze lehet hozzám. Ha pedig rajtam óhajtja gyakorolni a erejét, nos, ostoba húzás lenne a részéről.
- Nos... - kezdek bele az én mondadómba, míg egyáltalán nem hagyom őt egy szóhoz sem jutni. - Én mérhetetlenül türelmes ember vagyok, de nagyon könnyen ezt el lehet játszani. Felett épp érdekelne, hogy mi okból követsz közel az óta, hogy én kijöttem a kriptából? - Teszem fel a kérdésemet csevegőképen, bár nem vártam rá választ. Nem titkoltam előle semmit sem, még a kriptát sem, elvégre mindent tud rólam, ha már egyszer a kezdetektől követett, mintha az én kis árnyékom lenne.
- De nem is kell rá válaszolnod. Mivel még gyerekkel nem volt dolgom, ezért is megadom neked a lehetőséget, hogy most épségben hazatérj. Szerintem ez egy remek lehetőség, és a te helyedben én élnék vele most rögtön. - Tanácsolom neki, miközben egyet közelebb lépek felé.
A fiatalsága eszembe juttatta a lányomat. Mintha őt látnám most az idegen lány képében, de tudom, hogy nem ő az. Talán ezért is adtam neki némi menekülésnyi időt, ám ha tovább rabolja a drága időmet, akkor az általam adott kegyelmi idő egy idő után csak elfogy, és az is lehet, hogy ez volt az utolsó éjszakája.
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 24, 2016 9:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Nayareth and Rhiannon
A napok csak teltek, én meg igazából nem csináltam semmi lényegeset. Csak követtem Nayareth-et mindegy egyes délután, és este. Figyeltem merre megy, mit csinál, hogyan viselkedik, lényegében mindent tudni akartam. Általában hova jár, kikkel találkozni, miket tesz, meg legfőképpen, hogy milyen ember. Mondjuk nagyon sokat még nem tudtam meg róla, ami frusztrált. Talán több időt kellett volna töltenem a megfigyelésével, de nem szentelhettem minden pillanatomat egy ilyen emberre. Magammal is törődnöm kellett, a macskámmal is, meg a munka is ott volt. Eleve se volt kedvem mindent eldobni miatta, annyit nem ért meg. De mégis... Valahogy úgy irritált, hogy nem tudtam amit csak lehetett. Azért szerencsére nem éreztem magam úgy, mint aki beleőrül ebbe, bár lassan talán csak idők kérdése volt, hogy az épelméjűségem is elveszik. Nem hagyhatom abba a megfigyelést, hiszen mindent tudnom kell, ezért fog elmenni a maradék eszem is. Bosszút kellett állnom, de azt csak úgy lehet, ha kiismerem, és megtalálom a gyenge pontját. Amit meg nyilván nem fogok megtalálni egyhamar, hacsak nincs szerencsém. Viszont biztos nem lesz, hiszen egy ilyen szívtelen ember nem fogja azt olyan könnyen leleplezni. Így is csodáltam, hogy nem vett még észre. Nem vagyok túl rossz az emberek követésében, de azért túl profi sem. Bár úgy tűnik ez eddig nem okozott gondot. Még szerencse, hiszen nem tudtam volna magyarázkodni neki. Nem, mintha magyarázkodnék én neki valaha is, nem tartozom semmi válasszal Nayareth-nek.
Gondolataimból magam léptem ki, nem fecsérelhettem erre egy másodpercnyi időt sem. Ébernek kellett lennem, ha esetleg mozgásba lendülne. Így is már talán 3 órája vártam arra, hogy kimozduljon, de egyelőre semmi. Lehet ma nem is akar sehova se menni? Lehet jobb lenne közelebb merészkedni? Áh, dehogy, az csak hülyeség lenne. Így is a sötétbe voltam visszahúzódva, a magam csupa fekete ruhájában, hogy beleolvadjak az árnyékokba. Kellő távolságból figyeltem az otthonát, hülye lettem volna közel menni. Ha meglátna az ablakon keresztül, végem. Lebuknék, és ennyi volna a nagy bosszú terv. Nem engedhettem meg magamnak a kudarcot.
Aztán váratlanul, mintha meghallotta volna a gondolataimat, valaki kilépett az ajtón. Nem is valaki, hanem Ő. Egy kicsit vártam, majd osonva, szinte a falhoz simulva kezdtem el követni. Ma kivételesen üres volt minden, így még nagyobb távot hagytam kettőnk között, mint általában. Sokkal jobb, amikor kint vannak az utcákon, könnyebb elvegyülni. Így viszont egy rossz lépés, és lebukás. De nem, arról szó sincs! Menni fog, és kész! Nincs más lehetőség...
Lassan ment, illetve csak sétált. Úgy tűnik nem sietett sehova, de lehet csak rosszul láttam. Csak azért nem hagyhattam abba a követését, mert lehet épp nincsen dolga. Bármelyik pillanatban történhet valami, ami miatt nekem valami fontosat fed fel magáról. Már ment egy kisi ideje, amikor bekanyarodott egy sikátorba, és a léptei hirtelen megálltak. Én is megtorpantam, és a hátamat a falnak vetve füleltem. Nem értettem mi is történt, de még nem mertem benézni, hátha éppen hátra nézne valamiért. Majd hirtelen megszólalt, és kirázott a hideg. Rögtön tudtam, hogy hozzám beszél, más nem volt ott. Ez volt az első alkalom, hogy megszólított. Különös érzés. Bennem volt egy pillanatra az ötlet, hogy elfutok, de miért is tenném? Nem tettem semmi rosszat. Szavaiból nem is úgy tűnik, mintha tudná ki vagyok. Így egy mély levegőt vettem, majd beléptem a sikátorba, tettem pár lépést és megálltam. Tekintetemmel semmi jót nem sugallva néztem egyenesen a szemeibe. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jön el az első találkozásunk pillanata.
- A harapás inkább hanyagoljuk. - jelentettem ki ridegen, ahogy fejemben pörögtek a kérdések. Vajon felismer egyáltalán? Hiszen mégiscsak a tulajdon lánya vagyok... Vagy ez nem így működik? Végül is még nem látott, nem ismerne fel. Vagy mégis? Próbáltam elnyomni mindezeket, hiszen arra kellett koncentrálnom, hogy valahogy jól jöjjek ki ebből a helyzetből.
- Gondolom megérezted, hogy követlek. - mondtam az előző mondatom után alig fél perccel. Nem volt kedvem időt húzni, és némán várni arra, hogy mondjon valamit. - Gondolom az is érdekelni miért is tettem ezt. Kár, hogy nem fogom elmondani. - mosolyodtam el halványan egy másodperc töredékéért. Szavaimban ott volt a szokásos él, a düh is, minden más negatív érzelmemmel együtt. Ilyen közel még sosem álltam hozzá, nem is beszéltünk, alig bírtam visszafogni magam. Legszívesebben valamit azonnal tettem volna, de még a hülye is rájön arra, hogy az nem túl jó ötlet. A türelem rózsát terem, bármennyire is agyonhasznált ez a mondás. Várnom kellett arra, hogy mit lép, vagy mond. Először látnom kellett, felismer-e valami csoda módján. Hiszen, ha nem, akkor lesz a könnyebb dolgom. Kitalálok valami sztorit, vagy valami kifogást, hogy ellógjak, aztán ennyi. Legalábbis remélem, hogy ilyen könnyű lesz.
words: ××× ▪️▫️ music: forget it ▪️▫️ notes: remélem tetszik 40

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 23, 2016 1:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

rhia & naya

Épp a minap csaptam fel egy megbízható forrást a múltról. Úgy éreztem, hogy túl sok mindenről lemaradtam, és kicsit informálódni szerettem volna itt a körülményekről. Nem az emberek történelme érdekelt, sokkal inkább a természetfelettieké. Az érdeklődésem a múlt iránt elvette a fél délutánomat, abszolút nem volt unatkozásra lehetőségem; nem mintha az én életemben lehetne unatkozni. Rhydiannal is szerettem volna megosztani a múlt rétegeinek történetét, de nem tudhattam társaságomban őt, mint általában. A napjaimat javarészt egyedül töltöm, hiszen ő maga minden napjának minden percében Carment keresi. Hiába is, de meg kell értenie, hogy a nő halott. Nem szerettem volna ezt ennyire nyersen közölni vele sohasem, de egy idő után kénytelen leszek őt felvilágosodni, hogy egyedül maradt. Illetve, annyira mégsem. Teszem azt, én itt vagyok neki valamilyen szinten. Nyilván nem képezhetem a családját számára, tekintve, hogy én végeztem az egész Andre generációval. Gyűlölnie kellene, de mégsem teszi. Pontosan jól tudja, hogy ő tett engem azzá, aki most vagyok, így mindent magának köszönhet. De a többi Andre akkor sem jöhetett volna ki onnét, abból túl nagy baj származott volna. Rhydian megőrült ebbe az ötszáz évben, és ki tudja, hogy a többi Andre miként reagált volna? Mindössze az én saját idegzetemet féltettem tőlük, elvégre szinte lehetetlen lett volna megoldást találni az őrültségre. Nekem a kriptában nem volt lehetőségem arra, hogy elveszítsem az eszemet. Már régen elveszítettem azt.
Mivel a délutánom a pocsékolás áldozata lett, így úgy döntöttem, hogy teszek egy látogatást az éjszakában. Épp azelőtt tértem ki a lakásból, mielőtt Rhydian hazaért volna. Nem szerettem volna most valamilyen oknál fogva vele találkozni, ám bármennyire is próbálnám ezt az érzelmet tagadni előtte, nem tudnám. Érezzük egymást, gondolatait, álmait, érzelmeit, mi nem tudunk egymás előtt titkot tartani. Rhydian az utóbbi időben nem önmaga, ami által gyakran megesik, hogy valamilyen oknál fogva én iszom meg a levét. Jobban szeretem őt olyan pillanataiban elkapni, amikor ismer öntudatot és kontrollt.
Az éjszaka csillagjai tükörként használták fel égkék színű szempáromat, mikor feléjük emeltem fel fejemet. Gyönyörűek voltak, bármennyire is próbáltam kifogást keresni bennünk. Nyugalmat, szépséget, ugyanakkor szabadságot tükröztek magukból. Több milliárd ragyogott ott fent a fejem felett, egy felhő sem takargatta őket irigykedve.
Ezáltal is a levegő szele igen csak hűvös, ezért is finoman fogtam össze magamon a ballonkabátomat. Lépteim még is lassúak, hiszen most ezen az éjszakán semmiféle célom sincsen. Nem rohanok sehova, mindössze csak látogatást teszek a házfalak között.
Kihalt minden. Nem hogy még emberek, de még ragadozók sem járják az utcákat. Nem mintha ez zavarna, hiszen jobb kedvelem a csendet.
De mire erre a megállapodásra jutottam volna, hirtelen gyökeret vernek lábaim, amint a sikátor közepére beértem. Egy ideje tapasztaltam már, hogy bárhová megyek, sosem vagyok egyedül. Valaki igen csak nagy érdeklődéssel van felém, még sem mutatkozott még be előttem. Nem lehet szó Sedrickről, hiszen ő másképpen nyilvánulna meg előtte. Valaki más, de én még is hagytam eddig, hogy kövessen. De egyre jobban kezdi feszíteni a kíváncsiságomat a helyzet, ezért most én fogok lépni.
- Felesleges bujkálnod, kedvesem. Bújj csak elő! Nem harapok. - Fordulok meg lassan tengelyem körül. - Nagyot. - Épp annyira emeltem hangomon, hogy kellően halhassa mindazt amit számára szánok. Érzem a jelenlétét; boszorkányról van szó. Érdekes, bár nem emlékszem arra, hogy bármilyen boszorkánnyal kapcsolatban álltam volna Sedricken és Rhyden kívül. Akikkel igen, azok már régen halottak.
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :


Keresem :
hello my sweet sister
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
•• New Orleans ••



A poszt írója Alessia Mair Daventry
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 02, 2016 1:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Raul && Sia


Értékelhettem volna az őszinteségét, de voltam már annyira tapasztalt a magam kilencedik századának végén, hogy megpróbáljam annyira látni a világot, amennyire lehet, így tévhitekben nem hiszem, hogy éltem volna. Tudtam jól, hogy miféle alak, mire képes. Bár azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy az a majdnem száznegyven év különbség, ami köztünk van, nem nevezhető kevésnek, és az én javamra szól, nem az övének. És a koron kívül azt hiszem az értékrendünk és az élethez való hozzáállásunk is bőven más volt. Ami jelen esetben nem arra irányult, hogy eget rengető társalgásba kezdjünk és a világ megváltoztatásáról és annak fontos kérdéseiről egyeztessünk és vessük össze az érveinket az igazunk mellett. Bár meggyőződésem szerint bárkivel el lehet beszélgetni komoly témáról is, ha hagyja magát. Kivéve, ha nem. És ő tipikusan ilyen kivéve ha ember volt. Én pedig meg sem próbáltam volna roncsolni az illúziót, hogy esetleg a kettőnk viszonya változhat.
Szavaim nem sokat érnek, inkább találnak üres fülekre, mint érvekre hallgató ember füleire, de nem is töröm magam és meg sem próbálom meggyőzni másról. Van az a pont, ahol feladom az ilyesmit, s sajnálatos módon nála ez elég hamar beüt. Bennem is voltak hibák, tudtam, hogy nem vagyok makulátlan múltú kisasszony, mint ahogy az életem elkezdtem. A görög papnők között rájöttem, hogy az élet szépsége min múlik, majd a halálom és az újjászületésem napja -ha úgy tetszik-, teljesen átformálta a világom. Olyan dolgokra adott rálátást, amit előtte nem is mertem volna elhinni, s egy lényem éj feketévé és gonosszá változtatta, míg egy teljesen másik részem egyszerűen elhitte, hogy tudok szürke világban élni, nem csak a fekete, alias rossz, és a fehér, alias jó dolgok között.
-Ó, jaj...-hüledezem, kezem homlokomhoz emelve, megjátszva, hogy érdekel, amit mond.-Váó, kilencszáz év után most igazán rátapintottál a lényegre és megsértettél. Majd ha akad időm, elmerengek rajta.-vágok gúnyos fintort szavaira, amik igazából teljes mértékben leperegnek rólam és mérhetetlenül hidegen hagynak. Őszintén szólva még értékelném is a humorát, ha a puszta jelenléte nem kergetne ki a világból és űzne el jó messzire. Sajnos, épp ez történik, csak még a hátraarc nem volt meg tőlem.
-A tied azért előtte még kivágnám.-kacsintok rá, bár ha a fejét vehetném sem lenne elég, még tovább mennék vele. A kínzás nagymestere nem vagyok, de egyesek szerint van hozzá érzékem. Szívesen kipróbálom bármikor, hogy megtudjam, ez mit is takar igazából.
A nagyképűsége mindenre csak rátett egy lapáttal, és még csak meg sem próbált tagadni, hogy egy semmirekellő, érzéketlen barom, akinek szórakozása, s egyben fétise is más életének megkeserítése. ebben sem hasonlítottunk, mint ahogy eddig sem hasonlítottunk semmiben sem.
-Kicsit leszállhatnál a földre, te sem vagy mindenható, hiába hiszed el.-elmélkedem, amolyan orrom alatt elmormogott reakcióként. Haszna úgy sem sok van, mondjak bármit.
-Ha könyörögsz sem leszünk legjobb barátok, el kell, hogy keserítselek.-vonok vállat egyszerűen, igazából hidegen hagy, hogy miféle szánalmas próbálkozásnak gondolja, hogy jó kapcsolatot ápoljunk a másikkal. okok tömkelegét tudtam volna felsorolni, hogy miért nem akarok sem a közelében lenni, sem változtatni a kapcsolatunkon.
A falnak simul hátam, ajkamon ellenállhatatlan, mégis sötét mosoly ül ki, és ahogy próbálnék reagálni, megérzem a gyomromba fúródó karót, mire felnyögök, és fogaim között sziszegő hanggal próbálok levegőhöz jutni. De amilyen gyorsan jön a hirtelen érő fájdalom, szavaira mégis mosolyom kiszélesedik, s ahogy megemel, egyszerűen csak tovább szélesedik ez. A vérveszteség elenyésző, ahogy kihúzom a karót, a vacsorámnak hála nem maradok a földön percekig, és mivel nincs sok időm arra, hogy haditervet ötöljek ki percekre vagy órákra előre, egyszerűen élek a lehetőségeimmel. Kitépem a karót a gyomromból és kihasználva sebességem, mely a koromból fakadó előnyöm is, egyszerűen változtatok a helyzeten, és mire kettőt pislogna az előbbi helyzetemhez hasonlóba kényszerítem, ám, kicsavarva egyik kezét, a hátához szorítom, és a hegyes karót lassan kezdem a hátába fúrni.
-Akkor tisztázzunk valamit. Lehet, hogy nő vagyok és azt hiszed, hogy gyengébb, de emlékeztetnélek rá, hogy kettőnk közül én úgy száz évvel idősebb vagyok, mint te. Ebből fakadóan, bárhogy próbálkozol kicsikém,. nem tudsz eltenni láb alól.-suttogom igéző hangon fülébe, hagyom, hogy fogaim előugorjanak, arcom pedig eltorzuljon.-Kettő. Ha egy hajam szála is meggörbül miattad, hidd el, hogy meg fogod emlegetni a napot, hogy egyáltalán ellenem tettél. És végül három... Ha magadhoz térsz, emlékezz rá, hogy nem tudsz mindenkit legyőzni.-mélyesztem fogaim nyakába, és elengedve kezét, könnyed mozdulattal töröm ki a nyakát.-Szép álmokat aranyom. Tudod, jobban nézel ki, ha nem beszélsz.-engedem el testét, hogy a földre zuhanhasson, de hátából nem húzom ki a karót, épp ellenkezőleg, hagyom, hogy azzal egyetemben dőljön el, hogy az még inkább hátába nyomuljon, centikkel közelebb a szívéhez.

||music:Nutbush City Limits||  köszönöm a játékot, pm-ben egyeztethetünk a továbbiakról 40  
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 02, 2016 2:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Alessia & Raul
Oh, hello!

Nyolcszáz évnyi élet hosszú idő, s már-már egy magam fajtának szinte fel sem tűnő. Csupán csak egyszerűen elszáll a fejed felett a percek sokasága, hisz nem érzékeled a telését, ahogy nem is veszed észre azt sem, hogy voltaképpen melyik napot, avagy évszázadot is írjuk pontosan. Mindez természetesen a halhatatlansággal járó tényező, hisz az időszakonkénti órák ütemes váltakozása egy vámpír számára már szinte feleslegessé válik. Emberként még talán értékeljük, hisz ama létformában meg vannak számlálva a hátralévő napjaink, ám, ha egy örökkévalósággal nézel farkasszemet, akkor az ez iránt hajlamos megbecsülés elveszett értéké válva, nos búcsút int neked. Az idő nem megszámlálható, a percek ütemes gyorsasággal telnek, s bár a halandók ragaszkodnak a pillanataikhoz, de mi nekünk már csak a haláluk ténye tűnik fel. Egyesek távoznak végleg, míg mások megszületnek, s kik egykoron talán voltak valakik, nos mára már semmivé lesznek. Az emberi élet elenyésző, mit sem érő, szinte egy hamis téveszme létezése. Értelmetlenül jönnek a világra, s ugyanolyan módon távoznak is. Ha annak idején nem válok vámpírrá, akkor talán mostanra rég halott lennék, de előtte élhettem volna még egy boldog sorsot. Lehetett volna vérvonalam, megmaradt volna a lelkem, és éreztem volna legbelül.. Milyen nevetséges illúzió ábránd, és mily feleslegessé vált gondolatsor! Az érzelmek szánalmasak, az emberek vértasakok, az élet pedig egy kegyetlen játszma jellege. Ha őszinte akarsz lenni önmagaddal, akkor szembe kell nézned azzal a ténnyel, hogy érezni teljesen hasznavehetetlen, ugyanis csak gyengeséget okoz, fájdalmat kreál, és ezernyi apró darabra tépi szét újra, s újra a lelked felületét. Kést döf a szívedbe, pengével kínozza a bensőd, és eme folyamat sohasem ér véget. S tudod miért? Azért, mert az embereknek nem jár megváltás, mert az egyedüli mód a kikapcsolás, és mert a halandó élet a szenvedés folytonosságára lett ítéltetve. Tehát lásd be, kérlek, hogy érzelmekkel élni teljesen olyan, mint beugrani emberként egy cápával teli tengerbe.
-Én nem így fogalmaznék. Inkább csak egyszerűen maradnék az, aki vagyok. Mindenféle szánalmasság megléte nélkül.-Jegyzem meg a szavakat komoly hangszínnel, de mégis semlegesen. Úgy hiszem az évek telése nem változtatott meg, és már nem is igen fog. A lelkem sötétségbe borult, a jellemem kellően hűvös, ahogy az érzelmeim... oh, hát azok már régóta nem léteznek! Ezt a játékot ketten játsszuk, de csak az egyikünk lehet a végén az, aki túl is éli. Ha pedig csak rajtam múlik, akkor garantálhatom a számára, hogy a friss levegőt már nem sokáig kellesz belélegeznie. Általában akadnak nagyobb ellenfeleim is, olyanok, akiket még netán számba is veszek, de még mielőtt, hogy az állóport felkavarhatná, nos félre kellesz állítanom a képből. Senki olyan nem tartózkodhat a közelben, akik árthatnak a tervemnek, ugyanis mostan olyasvalamire készülök, amelyre nem mindig nyílik megfelelő alkalom. Az elkövetkezendő reakciójára egyszerűen csak vállat vonok, hisz nem tudom mivel megtetézni az állítását. A világ felfogása szabad, és a gondolkozás pedig csupán csak rajtunk múlik. Mindenki azt gondol a másikról, amit akar, ám valahogyan számomra sosem volt megfelelő, hogy mit is gondolnak rólam, hisz csupán gonosznak akartam tűnni.
-Pedig az önéletrajzodat szerintem nyugodtan beküldhetnéd az egyik állatkertbe.-Jegyzem meg egy sejtelmes mosollyal, ahogy a kék pillantásomat eközben ráemelem.-Úgy gondolom, hogy sikeresen felvételt nyernél az egyik majom eljátszásának a szerepkörére.-Vázolom fel számára a helyzetet, miközben jót mulatok a felvetésemen. Vicces lenne elképzelni, ahogy egész nap egy ketrecben ülve, nos majmot alakítana a nézőközönség számára. Én mondom az a jelenet minden pénzt megérne, sőt ha még éppen banánt is eszegetne ott mellé. Oké, kissé elkalandoztam..
-Az utolsó verzió nagyon is tetszik, miszerint rálépsz a nyelvedre.-Válaszolom egy könnyed mosollyal, ahogy ironizálok is egy sort.-Szóval... akár már most el is kezdhetted a 'nyelvrálépéses' terápiád.-A mosoly szinte levakarhatatlan a képemről, sőt mi több tetszene a gondolata annak, ahogy meghúzza magát, de már ismerem oly annyira, hogy mindezt úgy sem fogja megtenni. Tehát felesleges illúzióba nem ringatom magam. Mindenesetre nem ártana neki, ha megpróbálná önmagát megfékezni, amíg még egyáltalán megteheti.
-Oh, ugyan már! Mégis kit haragíthatnék magamra? Simán elintézek bárkit anélkül, hogy egy ujjamat is meg kellene jelentősebben mozdítanom az ügy érdekében.-Szögezem le a számára színtisztán, ahogy el sem emelem róla a tekintettemet egyetlen egy pillanatra sem.-Hát akkor mindhalálig ellenségek..-Mondom kegyetlen éllel suttogva, ahogy ravasz mosolyt villantok meg az ajkaimon. Nekem ugyan mindegy az, hogy melyik kategóriában is van, hisz így is, úgy is az lesz, amit én akarok.
-Mondjuk, ha nem jár a szád, akkor van előnyös oldalad is.-Mondom, ahogy sejtelmesen mosolygok rá, miközben egyetlen mozdulattal a falhoz suhanok vele.-Bár az sem hátrány benned, amikor néhanapján el lehet veled szórakozni.-Teszem hozzá folytatva az előző gondolatmenetemet, ahogy suttogva mondom a szavakat, s miközben elterelődik a figyelme, nos a kezem hátra kerül. Egyre közelebb hajolok hozzá, mintha csak meg akarnám csókolni, ám az utolsó pár milliméternél jelentős fordulatot vesz a felállás, ugyanis gyomron szúrom egy szépen kihegyezett kis karóval, amit még hátulról horgásztam elő.-Remélem megtanulod a leckét, édes, és felfogod azt a kis fejecskéddel, hogy ne merj nekem keresztbe tenni, ugyanis akkor nagyon megkeserülőd.-Emelem meg nyakától fogva, ahogy a falhoz nyomom ezáltal, majdan pedig elengedve, nos hagyom, hogy a földre hulljon, miközben én magam hátrébb lépek tőle, és mosolyogva figyelem őt.




Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :


Keresem :
hello my sweet sister
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
•• New Orleans ••



A poszt írója Alessia Mair Daventry
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 29, 2016 5:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Raul && Sia


Sosem mondhatta meg senki, hogy hogy cselekedjek, létezzek, éljek, gyászoljak, vágyjak valamire. A saját fejem követtem, bár annyira nem mentem soha messzire, hogy végérvényesen hátat fordítsak múltamnak, emlékeimnek. A lelkem egy része, igen nagy része megmaradt embernek, s talán ennek hála, nem voltam olyan, mint a velem szemben álló szívtelen gyilkos. Persze bemocskolni nem mondom, hogy nem szerettem a kezem. Nem állítom, hogy szent lennék, hisz nagyot hazudnék ezzel. Csupán annyi volt a különbség köztünk, hogy én apró szándékokkal nem akartam szétrombolni, összezúzni más életét. Ő viszont véleményem szerint mindenkin átsétált volna, ha nem lett volna szüksége arra, hogy emberek legyenek körülötte, akikből táplálkozhat. De azt is meg merném kockáztatni, hogy rettegett a gondolattól is, hogy nem akad olyan, aki gyűlölné, vagy akit gyűlölhet. Mintha a búskomor magány ellenére a gyilkolás, az életek tönkretétele, a modern kifejezéssel élve agybaj a csak "Én"-t nem szerette volna annyira. Magam sem akartam megérteni létezésének okát, de őszintén szólva attól a személytől is távol akartam magam tartani, aki ő maga volt. Nem érdekelt, mennyi vér tapad a kezére, amíg nem az én életemben fontosak vére volt az. Az sem érdekelt volna jobban, ha valaki a szívébe tőrt szúr. Ha ő volt az ördög, amit annyira el akart hitetni mindenkivel, én angyal voltam, annak minden vonásával, a glóriával, a patyolatfehér ruhával és szárnyakkal. Az ő múltja nem érdekelt, a "mikor találkoztunk egészen pontosan" kérdés a mi korunkban igazából lényegtelen, ha a napok úgy folynak össze, ahogy, s mégis szinte mindegyikre emlékszel, hogy pontosan mivel töltötted. Egyszerre áldás és átok. Közelében viszont akaratlan eszembe jut pár dolog, amit szívesen elfelednék, s nem hozzá, sokkal inkább hozzám van ezeknek köze.
-Ja, el is felejtettem. Mr. tökéletes maga szállt le a Földre, s került elém. Bocsáss meg.-mondom iróniával teli hangon, ahogy fennkölt, már-már lenéző, mégis semmitmondó hangon szólal meg. Anyám mikor azt mondta anno, még a középkor századai előtt, hogy az emberek mindig a szituációnak megfelelő maszkot húzzák arcukra, s játsszák el szerepeiket, hát nem sokat tévedt. Bár korántsem hiszem, hogy az ő szerepe a helyzetek különbségével változna. Hisz gondolom, az ehhez hasonló nem várt találkozások többsége nem baráti iszogatásba torkollik. Ha igen, örvendek, hogy én nem ezekkel az emberekkel kell, hogy osztozzak rajta. Igazából akkor örülnék, ha nem is kellene senkin sem osztozni, mert egyszerűen nem létezne.
-Higgy, amit akarsz, ez egy szabad világ.-reagálok szavaira, melyeket eszem ágában sincs magamra venni. Gondoljon, amit akar, felőlem elkönyvelhet -ismét modern kifejezéssel élve- agyatlan libának, akkor sem fogok kezet csókolni előtte, s behódolni Őnagyságának. Jobb szeretem az ellenségemnek megtartani, aki amúgy alapjáraton sok vizet nem zavar nekem.
-A színésznői lét unalmas volt már anno is. Passzolom ezt a szerepkört.-ezzel elismerem múltam egy eddig számára nem tudott részét, bár érzem, kérdése épp annyira volt komoly, mint válaszom. Tulajdonképpen az említett idő tájt inkább voltam az, aki kihasználja a lehetőségeit, mint akit kihasználnak. Mondhatni, voltak idők, mikor nem gondolkodtam sokat, hogy étvágyam mikor, s miként csillapítsam.
Felvont szemöldökkel rázom meg fejem, hogy mennyire hihetetlen, hogy tényleg semmit sem változott. Pontosan tudja, hogy kiről beszélek, a színjáték felesleges, s mikor megszólal mégis el kell nyomnom egy erős hullámban jövő döbbenet kiülését arcomon, s inkább csak érdeklődésem hagyom, hogy arcomon átsuhanjon. A fia? Ez csak egy vicc? Nem is hasonlítanak, szinte ég és föld... Nem titkolom magam elől, hogy ledöbbenek, előle annál inkább, s amilyen szerencsém van, a felvett maszk e játékban jól jön és rejti, amit rejtenie kell.
-És most azt kellene gondolnom, hogy tulajdon fiadnak nem ártanál? Vagy azt gondoltad, ha ezt megtudom, rálépek a nyelvemre?-döntöm kissé oldalra fejem. Mi mást reagálhatnék szavakkal? Azt, hogy teljesen meglepődtem és elfog valamiféle rettegés, hogy megteszi, a mit mond, és megöli őt?
-Ne gondold azt, hogy mindent tudsz rólam. Igazából fogalmad sincs, hogy ha nekem ártasz, kit haragítasz magadra.-nem áll módomban e titkokat most sem felfedni előtte, bár így legalább iménti döbbenetem palástolhatom némileg.-Köszönöm, nekem ez a jelenlegi helyzet megfelel. Nem leszek a következő strigula a "kikkel szórakoztam" listádon, semmilyen csoportba sorolandó sem.-tisztázom, de azonnal magához ránt, mire arcomra kiül az undor, és mégis, ujjaim eljátszanak mellkasán, arcom pedig ragadozóéhoz hasonló módon változik meg, és kétszínű, kirívó mosoly ül ki arcomra. A gyors váltás nem esik nehezemre, ez egy ilyen játék, közelében már megszokhattam volna.
-Fejtsd ki kérlek ezt. Valóban érdekel, hogy honnan nézve nem vagyok hátrány. Talán elmondom, hogy én mit gondolok a te hátrányaidról.-megyek bele a játékba, csábosan ajkamba harapok, majd mosolyodom el sejtelmesen, tekintetét el sem engedve. Éles váltás. Veszélyes élet.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 27, 2016 10:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Alessia & Raul
Oh, hello!

Egyszer csak eljön az a bizonyos pillanat, amikor hirtelen hátra fordulsz, és nem látsz semmit sem a kínzó gondolataidon kívül. A múltad nem rejtegeti majd az ármányok sorát, nem fogja majdan megtagadni tőled a kínok kínját, és nem is űzi el azon emlékeket, amelyek tán a lelked vesztét is előidézhetik. Megtörnek, széttépnek, felemésztenek.. és más sem marad majd belőled, mint egy üres test, amely talán egyszer élt, lélegzet, s hit valamiben, amely már nem következhetett be. Mindenki életében eljön a végzet, amely ellen nem védekezhet, amelytől nem menekülhet, s amellyel képtelen szembenézni. Számomra minden egyes pillanat megtörténtté avanzsálható, hisz megéltem a múltam gyötrelmeinek rémálmát, átvészeltem a lelkem végleges távozását, s majdan meg is haltam nyugalmat remélve. Ám a várva várt béke nem jött el, hisz amint felkeltem élőholtként tündököltem. Fiatal, őrült, mégis gyenge vámpírként. Átkoznom kellett volna mélységesen ekkor magamat, ám a mellettem álló vámpírok nem hagyták. Lelket beszéltek a lelketlen testembe, reményt öntöttek a reménytelen életembe, és megmutatták a fekete lepel mögött rejtőző, ám mégis gyönyörűen tündöklő sötétséget. A lelkem évszázadok óta halott, nem érzek szánalmas érzéseket, és éppen emiatt is lehettek ily kegyetlen. Legbelül betölt a sötét véglet, pillantásom ridegsége szinte fagyasztó hatású, szavaim súlya halálosan csengő, és kívülről teljesen gonosz vagyok..
Egészen mélyen szívom magamba a halandók számára létszükséges, ám a számomra teljesen hasznavehetetlen oxigént. Nyolcszáz év elteltével is még mindig képes vagyok egy-egy emberi motívumhoz ragaszkodni, holott már koránt sem vagyok halandó lény. A sötétség gyermeke, egy mocskos kis szörnyeteg, avagy pedig egyszerűen csak egy vámpír vagyok, akit néha vérszívóként neveznek meg. Rideg, de átható pillantást tükröz a mélykék tekintettem, melyben megcsendül az érzéstelenségem látszata is egyúttal. Arcvonásaim tökéletességgel semlegesek, ahogy néha szavaimban felfedezhető némi lenéző érzelmi szál, míg olykor egy-egy mosollyal tükrözöm az alakítani kívánt szerepem. Az, aki voltam egykoron, nos halottá vált, s az, aki mostan vagyok, a halált magát szimbolizálja.
-Nincs hova fejlődnöm, kérlek.-Közlöm semleges hangszínnel, ahogy egészen mélyen a szemébe nézek. Ha azt várta volna tőlem, hogy ezt most értékeljem is, akkor kissé elszámította magát szerintem, hisz én magam nem értékelem az ilyesfajta megjegyzéseket. Ugyanis nem óhajtom csiszolni a jellememet, míg másrészt van egy olyanféle sejtésem, hogy mindezt némileg erős beszólásnak szánta. De sajnos nem talált célt a kívánt eredménye. Könnyed mosolyra húzom ajkaimat a megjegyzése hallatán, sőt némileg fel is nevetek egy apró, ám tünékeny pillanatra, ahogy végül mélyen felsóhajtok. Lazán megrázom a fejemet, de koránt sem óhajtok szavakat pazarolni eme helyzetben. Voltaképpen felesleges is lenne bármit mondanom, hisz oda-vissza alapon játszhatnánk azt, hogy ki is fullad meg, és esetleg mikor, ám ha kívánja, akkor szíves örömest megadom neki e örömteli érzést, hisz csupán csak egyetlen egy szavába kerül.
-Lehet némi idővel idősebb vagy tőlem, de ettől függetlenül nem biztos az, hogy tudással is rendelkezel, kérlek.-Vágok vissza a szavaira, nos egy játékos mosollyal. Kezdem lassan úgy érezni magamat amúgy a szavai hallatán, mintha a mentorommá akarná magát megtenni, holott nincs szükségem pártfogóra. Ha nem állnék meg a saját magam lábán nyolcszáz év elteltével sem, akkor ott nagyon nagy agyi bajoknak kellene lennie velem kapcsolatosan. Lehet fiatalabb vagyok nála, de kellő tudással rendelkezem, és felépített katonák állnak a hátam mögött, akik szinte lesik minden parancsom.
-Miért netán csatlakozni óhajtasz a társulatba?-Vonom fel bal szemöldökömet kérdőn, miközben elnevetem magamat. Már azon felvetés is őrülten hangzik, és az, hogy mindezt még meg is kérdeztem, nos már kész elmebetegségre utaló jelzésérték nekem. Persze, lehet benne némi igazság, hisz sosem dobtam félre ama lehetőséget, hogy a sárga házban lenne a helyem. Vannak olyan ötleteim, és gondolataim, amik odavezethetnének készségesen, de igazából sok olyan vámpír létezik még rajtam kívül is eme világban, akik nálam is jóval őrültebb kategóriába sorolhatóak be. Úgy hiszem, hogy ezzel nem maradtam egyedül.
-Várj... gondolkoznom kell, hogy egy, és ugyanazon személyről beszélünk-e.-Jegyzem meg egy ironikus hanglejtéssel, ahogy meg is forgatom végül a szemeimet.-Ha netán Lysander-re utalsz, akkor el kell, hogy keserítselek, mert rajtam kívül senki más nem érhet hozzá egyetlen ujjal sem, így bőven lekésted azt a vágányt, kedves.-Mondom erős utalással, ahogy komoly tekintettel illetem.-Másrészről pedig már tudhatnád, hogy a saját, sőt tulajdon fiamról beszélünk.-Fejezem be ezáltal végül a mondandómat.
-Talán azért, mert egyszer-kétszer sikerült beavatkoznod olyan dolgokba, amelyekbe nem kellett volna. Közben lehet, hogy szórakozhatnánk az ellenségeskedés helyett, de mond csak nekem, hogy mégis mi hasznodat vehetném?-Kérdezem meg kihívó hangon, ahogy végül sikerül magamhoz rántanom őt. Bal kezemet finoman az álla alá csúsztatom, ahogy a jobb kezemet egyszerűen csak a derekánál tartom könnyedén. Megemelem a fejét magam felé, és így arra kényszerítem, hogy a kék pillantásommal találkozzon az ő tekintette.-Tudod..-Suttogom halkan, ahogy sejtelmesen elmosolyodok.-..nem minden szemszögből vagy ám hátrány.-Jegyzem meg szinte leheletnyi hangon, ahogy igencsak közel kerülök hozzá.




Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 18, 2016 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dennise & Noah


Őszintén szólva fogalmam sincs, miért utál Dennise ennyire. Oké, vámpír vagyok meg eltettem láb alól egy-két halandó nőt és boszorkányt, de hát mindenkinek kell egy kis szórakozás, nem? Egyébként nem emlékszem, hogy valaha úgy viselkedtem vele, ami ezt indokolná. Oké, tíz évvel ezelőtt se szó, se beszéd tűntem el az életéből, de ezért inkább hálásnak kéne lennie. Végig rendes voltam vele és ő is élvezte az együtt töltött időt. Ráadásul még életben is hagytam. Ennél többet igazán egy nő sem mondhat el magáról. Gabriellán kívül. De ő más tészta. Ő egy baklövésem eredménye. Ha nem változtatom át véletlenül, valószínűleg ő is úgy végzi, mint a többiek. Nem értem én a nőket. Ellát sem, hogy miért szívódott fel szó nélkül és Dennise-t se.
Mindenesetre határozottan szórakoztat, mennyire igyekszik visszafogni magát, hogy ne vegyem észre, mennyire felingerelem. De engem nem ver át, látom, ahogy jobban rászorít a kezében tartott fegyverre. Nincs kétségem afelől, hogy szívesen szitává lőne, de okos lány, tudja, komoly sérülést úgysem tud okozni nekem vele.
- Valóban? Pedig az már régen is tökéletes volt, minden tekintetben - válaszolom, arcomon provokatív mosollyal, úgy téve, mintha nem érteném, mire céloz. Ennél azért több kell ahhoz, hogy engem kihozzon a sodromból. Különben is, látom a tekintetét, biztos vagyok benne, hogy most sem vagyok számára közömbös. Tudom, hogy kell úgy nézni egy nőre, hogy elaléljon tőle, akár akarja, akár nem. De ezt is most inkább provokatív célzattal teszem. Meg mert szórakoztat, ahogy fegyelmezni próbálja magát.
Úgy fest, neki azonban elég is volt belőlem ennyi, sarkon fordul és távozni látszik. Én nem tartóztatom. Hisztis liba. Persze attól még jó nő, de kutya legyek, ha értem a logikáját. Megtámadni nem fogom, farkasokkal nem kezdek. Nem éri meg. Vele végképp nem. Legyen bármilyen jó az ágyban. Nem mondom, hogy nem eleveníteném fel a dolgot szívesen, de nem kísértem ennyire a sorsot. Hadd menjen.
Hirtelen, minden előjel nélkül azonban visszafordul és ott terem, hozzám egész közel és egy igen furcsa, oda nem illő kérdést tesz fel. Csak felvonom a szemöldököm és úgy egészen közelről nézek bele a szemébe, míg várok egy kicsit a válasszal, mintha gondolkodnék. Persze valójában csak a pillanatot nyújtom, míg ilyen közel van, bízva abban, hogy ez feszélyezni kezdi, amint ráébred a közelségünkre.
- Klaus Mikaelson? Még ha tudnám is, mi okom volna elmondani? - mélyen a szemébe nézek, ahogy lassan kiejtem a szavakat. Kétségtelen, hogy fel fogom bőszíteni valamelyest, de ha már belekezdtünk ebbe a játékba, én módfeletti élvezettel folytatom. Nem ad akkora élvezetet, mint a szex vagy a gyilkosság, de azért elég szórakoztató. Pláne, ha ilyen jó táptalajra talál a provokálásom.


© ZENE: I know you think you hate me | MEGJEGYZÉS: Bocsi, csak most vettem észre, hogy írtál
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :


Keresem :
hello my sweet sister
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
•• New Orleans ••



A poszt írója Alessia Mair Daventry
Elküldésének ideje Kedd Márc. 22, 2016 2:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Raul && Sia


Túl sok vasat nem tartottam a tűzben. Éppen csak annyi ellenségemmel foglalkoztam mindig, amennyivel kellett. akikről tudtam, hogy a közelemben vannak vagy kerestetnek, vagy a megfigyelő boszi jelentette, hogy az adott városban van, ahová készülök. Nos, ebből most egyik sem jött össze és olyan személybe botlottam, akibe nem is nagyon akartam sosem. Elég volt egyszer... na jó, párszor. Ez az örökös, véget nem érő keringőzés, mintha egy unalmas bálon lennénk, két évszázaddal korábban. Nem szerettem , ha valaki nem tér a lényegre, ahogy azt sem igazán szerettem, ha a kőfal egyenesen az arcomba csapódik. Bár így gondolom ő sem.
fura mód elnevetem magam. Miért? A hasonlat találó. Minket ellenségeknek teremtett a sors, és olyanok is voltunk, mint két megvénült ember, akiknek a házasságuk megszokáson alapul, hogy el kell viselniük a másikat.
-Ez még tetszett is. Fejlődsz.-jegyzem meg azért, nem az egóját akartam simogatni. Arról tudtam, hogy van neki és nem is kicsi. Inkább arra akartam rámutatni, hogy mennyire értékelem még mindig, hogy nem hazudtolja meg magát és a tökéletes hasonlatával élve, voltaképp hiányzott a házas élet. Csakhogy idősebbként megölhettem volna. Miért nem tettem meg eddig, nos azt én sem tudom, egyszerűen nem ment. Megeshet, hiányzott volna. Bár ez erős túlzás lenne kijelentésnek, de ki tudja, lehet, hogy igaz lenne. Szívesen kipróbálnám valamikor. Először viszont körbenéznék a háza táján. A magunk korabeli nem olyan hülye, hogy védelem nélkül mászkáljon, bízzon benne, hogy idősebb és ősi. Annál korábban kell felkelni, ez ugyanis sosem volt életbiztosítás senkinek. Nekem meg pláne nem.
-Ha valaki meg akar majd fulladni, az te leszel. Nem én.-a gúnyos megjegyzések sorára felveszem a maszkom, és a legkevésbé sem mutatom ki, hogy bármi nemű dolgot éreznék iránta jelenleg a puszta gyűlöleten túl. Azt viszont tisztán, mint az alkoholt.
Ismét elnevetem magam szavain. Ez gúnyos kacaj formájában, mondhatni a nevetséges szavaira egyfajta fennkölt reakció. Még, hogy ördög, na persze. Elismerem, nem volt egy angyal, sosem, de azért tudnék rosszabbat mondani, mint amilyen ő maga volt.
-És ki lenne jobb krampusz, mint én?-vonom fel szemöldököm, aztán csak megforgatom szavaim.-Lehet, hogy idős vagy, de ördög... maximum ördögi. Alakulsz, csak még van hova fejlődni. Tudod, mondás is tartja ezt.-kacsintok rá, aztán padlóra küldöm. Vagy inkább a sikátor hűvös kövére. Ahol nemrég én is voltam. Elég volt neki ennyi magaslati levegő, és szívesen megnézném, ahogy mondjuk betöri az orrát vagy elharapja a saját nyelvét, amit végül kiköp. Gusztustalan, de nem kizárt, hogy régebben ilyesmi megesett. Mondjuk a közelemben. Ehhez persze semmi közöm nem volt már akkor sem, puszta véletlen egybeesés volt az. A körülmények összjátéka. Sajnálatos.
A földre ránt, mire felszisszenek, pláne, mikor hajamba kapaszkodik. Fogaim csikorgatva fojtom vissza mérhetetlen dühöm, ami bőröm alá siklik és fortyogni kezd bennem, várva, hogy kitörhessen, akár egy vulkán.
-Szeretnéd, ha a csapatodban játszanék, igaz?-miért is nem erre ment volna ki a játék? Ellenségből kevesebb jobb, mint a több, ellenkezőleg a barátokkal vagy legalábbis a kapcsolatokkal, amikből akár hasznot is lehet húzni. Mikor elenged, nem mozdulok, úgy is felsegít. Ezt a kört már annyiszor eljátszottuk, újra és újra, csak a helyszíneket változtatva, ám a végén senki nem nevetett, nem volt győztes. Egyszerűen ismét elváltak útjaink, s jöttek a boldog békeidők, míg végül újra rá nem talált valamelyikünk a másikra. Az idő fogaskerekei, mi is úgy forogtunk egymás körül.
-Had találjam ki. Az ajánlat az, hogy öljem meg Őt, igaz? Mit ártott neked? Elvette a barátnőd? A családod? Mert értem én, hogy gyűlölöd, de a miértre sosem adtak még nekem választ. Sem te. Sem ő.-tudhatja, hogy kire célzok, ha nem, szívesen felvilágosítom. A pártfogolós játék nem volt mindennapi tőlem, bár azt sem szerettem kifejezetten, ha felfújt hólyagok tesznek úgy, mintha a föld miattuk forogna a Nap körül.-Hogy őszinte legyek, azt sem értem, hogy én miért vagyok az ellenséged. Pedig szórakozhatnánk mi is ahelyett, hogy egyikünk próbálja rávenni a másikat valamire, amiről mindketten tudjuk, hogy valószínűleg úgy sem jön össze. Egyikünk sem tudja megölni a másikat, mind a ketten rengeteg embert eresztenénk egymásnak, ha meghalnánk.-sosem játszottam takargatott lapokkal, mindig is vállaltam a véleményem, a tetteim következményét. Szerettem élni. Szerettem veszélyesen élni, épp ezért, mikor magához ránt, egyik kezem ujjait mellkasán pihentetem, másikat átvetem vállán, s tarkójára teszem.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 17, 2016 10:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Alessia & Raul
Oh, hello!

Mond csak kérlek, találkoztál már valaha az ördöggel? Oh, hogy én azt mennyire is kétlem! A megtestesült alakjaként tündöklöm előtted, a pokol szimbólumaként tartanak számon, és a kegyetlenségem határa mértéktelen. Nem létezik a szótáramban kegyelem, és a világon sincs olyan erő feltalálva, amely megfékezhetne. Elveszek, pusztítok, kegyetlenkedem.. Egy boszorkányvadász csoport ékes fővezetője vagyok, alattam néhány főnökkel, és több száz hű vámpír katonával, amelyet megtetéztem még az évek alatt, nos a begyűjtött piti kis boszikkal. Meg kell hagyni kitartóak voltak, és még manapság is léteznek olyanok, akiknek már régóta nem kellene levegőt szívnia. Többek közt ide vehető az a nyomorult Anubis Andre, akinek legszívesebben a fejét kitűzném a Fehér ház tetejére. De persze ez nem az én feladatom, hanem a drága fiamé; Lysanderé, viszont képtelen teljesíteni a rá osztott szerepekört, így lassacskán nekem kellesz a kezembe venni az ügyet, és ezáltal meglátogatnom mindenkit, akit oly annyira imád az a kis féreg; Anubis. Még is hogyan jön ő ahhoz, hogy éljen, s annyi év elteltével miért nem rothad egy sírban? Ha Lysander megtudja az igazat, ha csak egy kicsit is gyanút fog, hogy a testvéréről beszélünk, s hogy ő nem az én vérem, akkor elpártol tőlem, nos ezt pedig nem hagyhatom. Nem fogom megengedni senkinek sem azt, hogy ártson nekem, és az olyan lágyan dédelgetett kis terveimnek.
-Oh, csak nem elkezdtél becézgetni, édes szívem?-Teszem fel eme könnyed kérdést a kis megjegyzése után, ahogy a hangszínemben fellelhető némi irónia, és a cinizmus keveréke.-Már annyira hiányzott veled a házas élet.-Mondtam egy sejtelmes mosollyal az arcomon, ahogy rezzenéstelen tekintettel néztem rá. Mindig is tudtuk egymásról, hogy ellenségeknek születünk. Hiába volt idősebb, hiába volt erősebb, akkor sem ölt meg.. egyszer sem, bár nem is tudott volna, hisz a boszorkányok védenek mágiával. Kétleném, hogy fogást találna rajtam. Bár azért próbálkozhat nyugodtan.
-Azért levegőt is vegyél néha, kérlek...-Tekintettemben megvillant egy pillanatra a megjátszott aggódás vonulata.-...nem szeretném, ha megfulladnál a vacsoránál, hisz néz csak körbe, miszerint bőven van még tégla a számodra.-Hitelességem jeléül a pillantásomat végig futtattam a sikátorban, amely egyre szűkebbnek tűnt befelé haladva. Végül elröhögtem magamat, ahogy szórakozottan álltam a soron következő megjegyzését, és igen, nos már megint elfelejtett levegőt venni. Viszont mindenesetre még élt, így hát csak megnyugodhattam.. Oh, hogy még gondolatban is önmagamat szórakoztatom, nos ehhez kétségtelenül tehetség kell.
-Hol élsz te, Neverland-ben, drága?-Jegyzem meg gúnyos hangszínnel, ahogy egy pillanatra el is töprengem.-Már régóta tudhatnád azt a tényt, hogy az ördög köztünk jár, és nem is akárki személyében, hanem az enyémben. Tudod, testet öltöttem, miután úgy véltem, hogy meg kell büntetnem az olyanokat, mint... amilyen Te magad is vagy.-Mondom egy ördögi kacajjal megfűszerezve a szavaimat, majdan mélyen szívom magamba a levegőt. Elszórakozom egy 'ölelés' megkísérlésével, de mire észbe kapok, nos addigra már a fejem a téglafalba koccan. Nem, nem voltam figyelmetlen koránt sem. Pusztán, nos rossz pozícióba kerültem, és ennyi. Nevetve nézek fel rá, ahogy a hátamat a kőfalnak vetem, és felhúzom a térdeimet a mellkasomhoz. Talán kissé koppant a fejem, de nem éreztem semmit, mintha csupán egy gyengéd simogatásban részesített volna engem.
-Túl magas vagy, Alessia.-Minden szava után csupán ennyit juttattam a kifejezésére, majdan egyetlen kézmozdulattal megragadtam, és lehúztam a földre magamhoz.-Oh, hello.-Integettem egy sort, majd megköszörülve a torkomat, nos elkomolyodtam, bár az ajkaimon ott játszott egy hamis mosolyféleség.
-Volna számodra egy ajánlatom.-Hajoltam hozzá viszonylag közelebb, ahogy megragadtam végül a hajától fogva.-Törleszthetted az adósságodat, kedvesem, ha valakit elintézel a nevemben.-Suttogtam pontosan megformálva minden egyes szót az ajkai előtt, majd vigyorogva elhajoltam tőle, miközben könnyedén ellöktem őt magamtól a macskaköves útszakaszra, és ezt követően pedig felálltam.-Nos... mit mondasz?-Kérdeztem meg immáron kedvesebb hangszínen, ahogy megfogva a kezétől rántottam fel szorosan magamhoz, és egészen mélyen néztem ezáltal a szemeibe, így várva a drága válaszát.




Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
nyomozó
Humor :
állítólag szimpla zsaruhumor



A poszt írója Denise Oberlin
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 17, 2016 12:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


noah & denise
Ó, könyörgöm, legyen gond a hallásommal, mert nem viselem el, ha Dennie-nek szólít. Igen, ezt most szépen lenyelem. Ha már a sors volt olyan kegyetlen, hogy az utamba sodorja ezt a mocskot, legalább ne lelje abban örömét, hogy az idegeimre megy. Pontosabban titkoljam el előle, hogy legszívesebben üvöltenék. Rohadtul nem akartam vele ebben az életben még egyszer összefutni. Na bumm, ennyit a kívánságokról. Azt nem tagadom, hogy rendkívüli módon élveztem, hogy rálőhettem az imént. Lehet, hogy az elkövetkező 1-2 percben még véletlenül elsül a fegyverem abba az irányba, ahol ő áll? Nem tudom, de ha közelebb merészkedne, van rá esély. Tudom, hogy egyáltalán nem árt neki, de nekem igazán felemelő érzés lyukakat kreálni a testén. Megharapni nem akarom. Minden bizonnyal még munkálkodik bennem a pár évvel ezelőtti szánalmas énem, aki a főiskolás fejével belehabarodott ebbe a tetűbe. Szeretnék visszamenni az időben, hogy felképelhessem azt a lányt, aztán közöljem vele, hogy az életben ne jusson eszébe ágyba bújni, sőt szóba állni azzal, aki a Noah Christianson névre hallgat. Szavaira ökölbe szorulnak a kezeim, érzem a haragot, amit szívem szerint rázúdítanék, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy lásson engem kiakadni. Még a bárgyú vigyora sem zökkent ki, pedig kérés nélkül ezer örömmel letörölném neki a képéről. Ahogy azt is szívesen közölném vele, hogy az én hátsómat a szájára ne vegye, de tudom, hogy ez milyen állati furán hangzik, és mennyivel jobb, hogy inkább magamban tartom ezt a figyelmeztetést.
- Régen még volt ízlésed, azóta a fene tudja, mennyire adtál lejjebb. Tudom, téged nem izgat, de azért elárulom, hogy az én ízlésem sokat javult az évek során. - Kaján mosoly jelenik meg a szám szegletében. Nahát, mennyivel jobb érzés ez, mint farkasharapással elintézni a dolgot, sőt még a golyózápornál is kielégítőbb. Igen, kielégítő. Magam sem hiszem el, hogy épp most kellett ennek a szónak eszembe jutnia. Most jön az a rész, hogy azzal nyugtatom magam, hogy attól még, hogy egy szemét vérszívó, igenis dögös pasi. Még mindig. A fenébe, hogy mászott bele a gondolataimba? Szépen kitessékelem onnan. Már attól hányingerem van, ha azon filózom, mennyire jó volt a szex. Oké, végeztem, szépen sarkon fordulok és elsétálok innen. Egy árva szó nélkül fordulok meg, hogy szépen otthagyjam őt, amikor hirtelen beugrik valami, 180 fokos fordulatot véve egész közel sétálok hozzá, aztán csak úgy nekiszegezem a kérdést.
- Mondd csak, te tudod, merre találom Klaus Mikaelsont? Biztos van egy hely, ahol együtt ejtőzik a magadfajtával. - Igen, ez így elég hirtelen váltás volt, de kétségbeesett helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnek. Márpedig nekem meg kell őt találnom, és ha kell, ehhez Noah-t faggatom, bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :


Keresem :
hello my sweet sister
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
•• New Orleans ••



A poszt írója Alessia Mair Daventry
Elküldésének ideje Kedd Márc. 15, 2016 10:23 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Raul && Sia

Nem voltam a macska-egér játékok híve. Utáltam, ha valaki az idegeimen táncol, húzza azokat. Kezdett betelni a pohár az elmúlt évszázadok alatt az akadékoskodó, meggondolatlan, önfejű és önimádó barmokkal, akik a spanyol viasz feltalálását is a nevükre vették volna. De semmi sem volt ilyen egyszerű. És ahogy az illetékes személy hangját meghallom, gyomromban máris feléled ez a hányingerkeltő, utálatos, gyűlöletes érzés. Idősebb voltam nála, ugyanakkor ellenben vele nem voltam velőmig romlott. Nem állítom, hogy angyal voltam, de bőven túlszárnyaltam azt, amit ő.
Tudom, hogy mögöttem áll, mikor megszólal. Érzem, de mire hátrafordulok, máris eltűnik. Ismét az idegesítő játszma, és ahogy szavai visszhangoznak fejemben, úgy nem sokkal később tesz róla, hogy fejem is visszhangozzon, hisz mielőtt kapcsolhatnék, egyenesen a téglafalba veri azt. Felszisszenek, és megrázva fejem, pillanatnyi kábaságból ocsúdva nézek rá. Letörlöm kézfejemmel a vérem, a seb viszont viszonylag gyorsan be is gyógyul, ellenben bőröm vöröslik, hála annak, hogy semmi pórustisztító kefe nincs az ujjamra kötve.
-Te szemét korcs.-vicsorgom megjegyzésére cseppet sem kedvesen, bár még a visszavágással, a revanssal várok. Mire? Nos, ez egy jó kérdés, de inkább a megfelelő pillanatra, nem arra, hogy figyelmetlen legyen. Arról ugyanis tudom, hogy lehetetlen lenne kivárni.
-Mint én? Ugyan, te miben különbözöl tőlem Raul? Más van a lábad között? Vagy talán diétára fogtad magad?-érdeklődöm szemrebbenés nélkül, nem túl kedvesen, inkább gúnyosan kiejtve a szavakat, jól megnyomva nevét. Emlékeztem rá. Hogyan is felejthetném el? Az ilyen férgek megmaradnak az ember emlékezetében, mondhatni beleássák magukat abba. Sajnos, neki tökéletesen sikerült. Bár reméltem, hogy nekem is sikerült az övébe.
-Nem hiszem, hogy ezer éve lett volna, maximum pár száz, de még az se elég, hogy hiányozz. Inkább keveslem. Azt hittem, hogy mára már a pokolban rohadsz és az ellenségeid szellemei húsod szaggatva kínoznak, míg az ördög a hullád felett nevet.-igen, kicsit színpadias voltam, elismerem. De ennyi belefér, nem? Legalábbis egy olyannak, aki maga is kétszínű és hasonló mód idegesítően önelégült volt. Nem volt kedvem elviselni a játékait túl sokáig, épp elég volt már belőle ez a pár perc is.
Összevont szemöldökkel nézek rá, amikor kitárja karjait, és úgy tesz, mintha az ölelésemre várna. Arra ugyan várhatna.
Előre lendülök és kihasználva, hogy koromnál fogva erősebb is vagyok, mint ő, s valamivel gyorsabb is, akárcsak ő tette velem, én is a fejét a falnak csapom.
-Tudod, nemrég azt hallottam, hogy a tégla egészséges.-mosolyodom el aztán olyan elégedetten, hogy az már szinte engem is idegesíteni kezd.-Most, hogy áthidaltuk a köszönés részt és a másik hiányának kifejezését, akár a lényegre is térhetnénk. Nem?-fonom mellkasom előtt keresztbe karjaim, fejem kicsit oldalra döntve, voltaképp arra várva, hogy visszavágjon. Bár kétlem, hogy ennyire kicsinyes "bosszú" után még próbálkozna valamivel. Igaz, sosem lehet tudni...


||music:XYLØ - Afterlife|| Gyenge, de remélem megteszi  23  
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 14, 2016 9:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Alessia & Raul
Oh, hello!

A napfény ékesen csillan meg a kirakatok üvegfelületén, az utca kellően forgalmas az emberi tömegtől, és a nappali világosság ténye tökéletesen biztosítja a látási lehetőséget. Még a legeldugottabb négyzetsarkokba is betör a napsugár, csak hogy ezáltal is fényt csaljon elő. Lassú, ámde mégis ütemes léptekkel haladok egyre csak előrébb az úti célom irányába. Nem nehéz koránt sem kitalálni az érzéstelen vonásaimból, hogy az adott illető bizony semmi jóra sem számíthat tőlem, ámbár már hosszú ideje húzzuk ezt a szált. Könnyed fejtörést okozzunk egymásnak, játékos trükköket alkalmazzunk, és eközben mindketten épp annyit veszítünk, avagy nyerünk. Részemről vicces időtöltést eredményezz azon cselekedete, ahogy próbálkozik. Csak hát, mint a legtöbb ellenségemnek, nos neki is ugyanaz a gondja. Rajtam nem lehet fogást találni, s még, ha lehetne is, akkor sem éppen szem előtt heverne. Nincs gyenge pontom, nem vagyok sebezhető alak, és a társaságom vesztesége is pótolható. Számomra néhány darab vérszívó halála, nos igazán semmiség. Van még számtalan elveszett, reményvesztett, és naiv vámpírka, aki némi feloldozásért cserébe, s ugyanakkor bosszúért epekedve, nos képes a soraimba állni. Tehát nincs gond azzal, hogy hogyan is pótoljam a hűséges katonáim sorát. Viszont abban sokkal több probléma lapul, hogy a boszorkányok száma igencsak jelentős. Próbálom őket a magam javára bevonni, de valahogy képtelenek fejet hajtani, így pedig kénytelen vagyok halálra ítéltetni őket. Mondanám, hogy sajnálom a fajtájukat, de számomra elenyészőek, avagy csak simán pótolhatóak, mint mindenki más. Míg végül is azt tekintve, nos számtalan olyan boszorkány is a birtokomban van, aki képes volt behódolni nekem, csak hogy kaphasson még levegőt, és élhessen tovább. Félték a halált, s ezért is lettek a szolgáim..
Kegyetlen mosollyal az arcomon szúrom ki végül a keresett nőt, és a távolból kezdem el őt figyelni. Lassan követem, meglapultan, de közben mégis azon céllal, hogy észrevegyen. Szeretem amúgy egyébként a kellemes játszmáimat űzni, amelyekkel olykor-olykor lazán elüthettem az időm. Ugyanakkor vonz a csend, a félelem, a paranoia, és a szórakozás is.. a kegyetlen szórakozás. Egyszerűen hangulatos azon helyzet, hogy teljes mértékben én irányíthatok. Nincs meglepetés, nincs váratlanság, avagy ellenem szóló fordulat.. Minden csupán úgy történik, ahogy én magam azt szeretném. Hirtelen zökkenek ki a gondolatom soraiból, ahogy meghallom az ékesen csengő hangját. Ravasz mosolyt öltök, és elbújok egy tökéletes helyre, ahonnan figyelhetem. Nem mondok semmit sem, csak nézem azt, ahogy egy viszonylag csendesebb, és kihaltabb terepre húzódik be. Körbetekint, nem lát, így pedig kezd az idegeire menni gondolom az adott helyzet. Újabb szavak hangzanak fel részéről, míg én könnyedén suhanok a sikátor részlegébe, ezáltal pontosan a háta mögé. Megállva halk nevetést hallatok, s mire hátra fordulna, nos már ott sem vagyok.
-Pontosan tudom, hogy ki vagy, kedves.-Kötök ki mellette egyetlen mozdulat által, s majdan könnyedén lököm neki teljes erőből az épület falának.-Remélem szereted a téglát.-Mondom nevetve, ahogy lazán a vele szemközti falnak döntöm a hátamat.-Úgy hallottam rengeteg vitamint tartalmaz az olyanok számára, mint te.-Nevetek továbbra is, ahogy széttárom a karjaimat. Ironikusan pillantok rá, és kegyetlen mosoly jelenik meg az arcomon ezzel egy arányban, ahogy lazán végig mérem.
-Már vagy ezer éve nem láttalak, drága. Kezdtél a számomra jelentős mértékben hiányozni.-Mondom tele cinizmussal, ahogy oldalra döntöm a fejemet.-S most, hogy látlak... hát nem megérdemelnék egy baráti ölelést?-Kérdezem egy játékos mosollyal tőle, ahogy még mindig széttárva tartom a karjaimat. Olyan jól esik vele kötekedni, és mégis szórakozni, hogy az valami hihetetlen.




Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :


Keresem :
hello my sweet sister
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
•• New Orleans ••



A poszt írója Alessia Mair Daventry
Elküldésének ideje Pént. Márc. 11, 2016 8:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Raul && Sia

Határozott léptekkel sétálok végig az utcán. Napját sem tudom, hogy mikor jártam erre utoljára. Valamikor pár évszázaddal ezelőtt biztos. Az, hogy mit változott a város... nos, a szagok egyértelműen, de a hangzavar, az örökös karneváli hangulat ugyan az maradt. Bőröm alatt kellemes bizsergés fut végig, ahogy megállok az egyik bolt kirakata előtt. Úgy érzem magam, mint egy tini, aki hazatért. Pedig az otthonom nagyon messze van innen. Valami fura oknak köszönhetően ez a város mégis egy otthon a sok közül, egy város, amit az évszázadok alatt megszerette. Magassarkúban kopogok, egyik kirakat utána  másikat nézve. Régen annyira más volt ez a környék is. Betérek egy boltba, ahol boszorkányok vannak, érzem rajtuk, talán annak köszönhetően, hogy régen én is egy voltam közülük. Megyek egy kört a boltban, beszerzek ezt-azt, nem nekem kell, de másnak is szívességet teszek ezzel.
Túl sok tapasztalatom volt már erről a városról, hogy csak úgy sétálgassak, plusz tudtam jól, vannak olyanok jó páran, akik szívesen vennék a fejem a múltban elkövetett egy apró hiba miatt. Érzem, hogy valaki figyel. Összevont szemöldökkel nézek körbe, de sehol senki.
-Jól van, rajtam ne múljék.-ha van egy kis esze, nem az utcán támad rám, bár így, mivel tettem némi megjegyzést arra, hogy nem vagyok vak, láttam, ahogy valaki előtűnik mögülem, akit láthattam a kirakatban. Pár lassú lépéssel haladok az első sikátorig, óvatosan nézek be, majd lépek az utca délelőtti fényétől mentes, sötétebb utcaszakaszra.
Körbenézek, de sehol senki. Unottan fonom össze mellkasom előtt karjaim és úgy vizsgálom a szűkös helységet, mely két oldalt a boltok szemetétől még keskenyebbnek túnik.
-Játszhatjuk ezt napestig, éppenséggel ráérek. Szóval megmutatod végre az arcod, vagy még leskelődsz egy kicsit, hogy biztosra menj. De segítek. Én vagyok az, Alessia Mair Daventry.-próbálom kideríteni, hogy ki figyel, de egyenlőre nem teszek olyan lépést, amivel bármi nemű bizonyítékot adnék rá, hogy védtelenül nem lépek ki az utcára és élve a paranoia gyanújával, egy kés mindig van a ruhám alá rejtve. Ez így tavasszal még nem is lehet feltűnő, hisz el tudom rejteni a kabátom alá, nyáron még kicsit nehezebb.

||music:XYLØ - Afterlife|| Gyenge, de remélem megteszi  23  
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 11, 2016 2:52 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




To Denise

Már tudom, hogy rossz helyen járok. New Orleans nem az a hely, amit keresek. Gabriella nincs itt. Mystic Falls. Oda kell mennem. Körbejártam már nagy vonalakban ezt a város és egyszerűen érzem, hogy nem itt lesz. Mit is keresne itt? Nem köti őt ide semmi tudtommal. Nem mintha annyira vájkáltunk volna egymás múltjában, de negyven év azért negyven év, ennyi idő alatt elég sok minden kiderül a másikról, akár akarod, akár nem.
Viszont, mivel így az éjszaka közepén ért a felismerés, ma már nincs értelme elindulnom. Napkeltéig már nem jutnék messzire és inkább kényelmesen, valami hotelszobában kívánok nyugovóra térni, nem az útszélén valami kalyibában. Egy nap ide vagy oda már úgysem számít. Viszont ha már így alakult, a szórakozást nem hiszem, hogy meg kellene tagadnom magamtól. Vér és halálsikolyok. Erre vágyom.
Épp egy elég elhagyatott, kétes környéken vágok át. Nem túl forgalmas, de éppen ezért lehet jó. Hátha erre téved valami ártatlan leányka vagy munkából, esetleg egy titkos légyottról hazafelé siető fiatal nő, aki élete utolsó baklövését követi el azzal, hogy errefelé vágná le az utat. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Fiatal, igencsak csinos alakú nőt pillantok meg. Halkan követni kezdem. A széljárás azonban nem kedvez nekem. Szó szerint. Már túl közel vagyok, mikor rájövök, hogy rossz lóra tettem. Egy nyomorult vérfarkas.
De mire eddig eljutok a gondolataimban, a nő is észrevesz. Ahogy meglátom, ki az, rájövök, duplán pechem van. Mármint ami a vadászatot illeti. Ugyanis korán sem ismeretlen hölgyeményről van szó. Természetesen ő is rám ismer, viszontlátásom örömére pedig rögtön rám is lő kettőt. Gyors vámpírreflexeimnek köszönhetően nem talál telibe, de az egyik golyó azért hozzáér az oldalamhoz, feltépve rajta a bőrt. De szerencsére néhány másodpercen belül az a seb is begyógyul.
- Ejj, Dennie, azért nem kell ilyen hangosan örülnöd nekem-jegyzem meg, arcomon hamiskás mosollyal, a lövések zajára utalva. Denise Oberlin. Különleges nő. Hogy miért? Elsősorban azért, mert életben van. Rajta kívül talán nem is nagyon mondhatja el senki, hogy túlélte azt, hogy a kezeim közé került. Pedig ő bizony ott járt, nem is egyszer. Pedig meg kellett volna ölnöm. Volt rá lehetőségem. Bár éreztem rajta, hogy vérfarkas, de akkor még nem volt túl az átváltozásán. Hogy miért nem tettem meg mégis? Egyszerű. Mert piszok jó volt az ágyban. Kevés, hozzá hasonló tüzes teremtéshez volt szerencsém eddig. Jó tíz évvel ezelőtti történet ez pedig. Épp akkor kezdte a rendőrakadémiát és egy főiskolai bulin szedtem fel. Természetesen meg akartam ölni, végül mégsem tettem. Micsoda egy éjszaka volt! Még egyszer-kétszer vissza is mentem hozzá, meghúztam még néhányszor, mielőtt végleg felszívódtam volna. Legalábbis akkor azt hittem, végleg.
Nagyjából négy éve újra összefutottam vele, mikor heccből elfogattam magam a rendőrséggel az egyik gyilkosságom után. A kihallgató szobába nyitott be a kollégáját keresve, mikor épp ott ültem. Láttam a szemében a felismerést. Minden tekintetben. Akkor már teljes értékű vérfarkas volt, így azt is világosan érezte, én mi vagyok. A helyzet akkor nem engedte, hogy nekem jöjjön, bár éreztem a felém áradó gyilkos haragot, mire pedig lehetősége lett volna, én már régen megléptem onnan, rabot sokáig nem játszok.
Tulajdonképpen nem is értem, miért olyan dühös rám. Hálásnak kellene lennie, hogy életben hagytam. De komolyan. Akkor még könnyűszerrel kicsinálhattam volna. Ma már nem biztos. De nincs is rá különösebb ingerenciám igazából. Tisztában vagyok ezzel az "ősi" vámpír-vérfarkas ellentéttel, de nekem emberi alakban komolyan nincs bajom velük azon kívül, hogy kicsit büdösek. Meg amúgy a vérük sem annyira finom, mint egy halandóé. Nincs értelme vesződni velük. Én boszorkányokat irtok, nem farkasokat. Azt csak akkor, ha nincs más mód a túlélésre. Ami ezeknél az ostoba bundásoknál gyakori, ha összeakad az ember eggyel. Bár ő valószínűleg, a sablonos gondolkodásával azt hiszi, valami nagy farkasvadász vagyok és most minden vágyam az, hogy megöljem. Pedig azon kívül, hogy hisztizik a semmiért, nekem nincs problémám vele. - Nem, mindenkit nem. Ennyire igénytelennek tartasz? Pedig mikor a te formás hátsódat zabáltam, nem panaszkodtál az ízlésemre -kaján, sunyi vigyor terül szét az arcomon. Direkt vagyok provokatív és vulgáris természetesen. Nem akarok feltétlenül harcot, én nem is fogok ilyesmit kezdeményezni, de ha már ő ilyen barátságtalanul és hálátlanul viszonyul hozzám, miért ne törjek egy kis borsot az orra alá? Talán nagyra van azzal, hogy farkas és kicsit meg tud izzasztani, de lássuk be, végső soron az évek és a rutin az én oldalamon állnak. Nincs különösebb félnivalóm, még ha megtámadna is.

१ Bocsi a késésért! १ 723 १ I know you think you hate me
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
nyomozó
Humor :
állítólag szimpla zsaruhumor



A poszt írója Denise Oberlin
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 24, 2015 1:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


noah & denise
Már napok óta itt vagyok New Orleansban, Klausszal viszont még mindig nem sodort össze a sors, pedig ez a mai már a sokadik várost felfedező utam, amit az elmúlt pár napban beiktattam a napirendembe. Valahogy abban bíztam, mivel Houstonhoz képest nem túl nagy a város, bőven van esélyem beleszaladni egy Eredetibe. Ehhez képest egyet sem láttam. Pedig a létező összes kávézóba, étterembe és szórakozóhelyre beugrottam már, sőt a temetőben is jártam, de semmi. Bár elég erős vagyok, hogy megvédjem magam, de a sikátoroknak még a gondolatától is kiráz a hideg. Nem is félelemből, csupán jobb szeretem a barátságosabb környezetet, na meg a kevésbé szűk utcákat. Sebaj, lassan már csak ezeket nem jártam végig. És ki tudja? Lehet, valamelyikben totál részegen ott fekszik Klaus. Nem tudom, ha így lenne, azt mázlinak vagy pechnek kéne-e tartanom. Lépések hangját hallom. Nem is igazán tudom eldönteni, előttem vagy mögöttem van az illető, de azt tudom, hogy az érzékelőim kiakadtak. Ez tutira egy vámpír. És Scarlett nem lehet, ugyanis ő az egyedüli vérszívó, akinek közelségétől nem érzem, hogy feláll a szőr a hátamon. Körbepillantok a sikátorban, de sehol senki. Márpedig az érzékelőim nem szoktak becsapni. Még a gondolataim végére sem érek, mikor hirtelen tőlem pár méterre ott terem egy régi ismerős, akit reméltem, soha többé nem kell látnom.
- Noah. - Préselem ki a nevét dühösen a fogaim közül. Mit keres ez itt? Mivel a szolgálati fegyverem mindig nálam van, egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapom, és kétszer is belelövök. Tudom, hogy nem árt neki, de a fenébe is, rohadt jó érzés. Szégyellem, de még farkassá válásom előtt volt egy kis kalandom vele, sőt azt hiszem, a hülye csitri fejemmel még beleszeretni is képes lettem volna. Fúj. Ma már a gondolattól is hányingerem támad. Mikor kb. négy éve újra találkoztunk, és megéreztem, mi is ő pontosan, elöntött a méreg. Megölni akkor és ott a döbbenettől meg sem próbáltam, de ez nem jelenti azt, hogy most ne tudnám. Itt a remek alkalom. Senki nincs a közelünkben, csak egy harapás az egész. Én mégis itt állok, mint a cövek. Na, Denise...mozdulj már meg, a dühtől izzó tekintettől még nem fog a túlvilágra kerülni. Meg aztán vagy te támadsz előbb vagy pedig ő. Akkor miért nem lép? Valószínűleg azt tervezi éppen, hogyan nyírjon ki. Na, abból nem eszik. - Mégis mit keresel itt? Úgy tervezed, ebben a városban is felzabálsz mindenkit? - Vetem oda neki még mindig méregtől fortyogva. Már szinte idegesít, hogy egyikünk sem támad. Mi lesz már?

©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Sikátor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Mystic Falls sikátorai

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3