Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 10, 2017 5:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Csak hümmentek egyet Les szavaira. Igen, a lakókocsi és motor maradnak... még legalábbis egy ideig. Ha a sors meg a kényszer úgy hozza, akárhogy ágál is, le fogok mondani róluk. Majd egy reggel, amikor dolgozni indul, túladok rajta, és mire hazaér, már csak hűlt helyüket találja. Akkor meg már úgysem tud mit kezdeni a helyzettel, maximum a kanapéra száműz néhány éjszakára. Az meg nem nagy büntetés, lévén hogy tudok hatalmas bociszemekkel, és bűnbánóan nézni, szóval úgyis meglágyítanám a szívét.
Aztán Les következő mondata kizökkent a gondolatok közül, és felnevetek.
- Aha - jegyzem meg kissé epésen. - Szóval te a vacsorával akarod pótolni a pocakokat? - szurkálódom. - Rendben. Ugye, hamburgert ígértem? - kérdezem. - Mintha kívánós lenne az én kicsi feleségem. Ki tudja, talán nemsokára már nem a gyorskajától fog nőni a hasad - teszem hozzá. Persze, tudom hogy a tegnap éjszaka még aztán végképp nem garancia semmire, de jó eljátszani a gondolattal.
Vigyorogva nézem ahogy kiveszi kezemből a plüss farkast, és kifizeti. Erre mondja valaki, hogy nem létezik telepátia... mert ha visszarakta volna a polcra, én magam vettem volna meg. Igaz, a gyereknek még híre-hamva sincs, nem vettünk egy darab babaruhát sem, és semmit a világon, de egy játékot már igen. Klassz, hogy a jelek szerint mindketten képesek vagyunk a korunknak megfelelően viselkedni...
Kilépünk a boltból, újra kézen fogom Les-t - másik kezemben a farkast lóbálom - és egy gyors bevásárlást követően hazafelé vesszük az irányt.

(Les és Chriest lakása)
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Vas. Júl. 09, 2017 6:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el azon, mennyire egy véleményen vagyunk a gyerek kérdést illetően, vagyis pontosabban az iker kérdést illetően.
-A lakókocsi és a motorok maradnak!-jelentem ki, hisz bár nem állunk rózsásan, rosszul sem, és egyenlőre az ebéden sem kell spórolnunk, ott azért még nem tartunk szerencsére. De azt sem akartam, hogy most ezen kezdjen parázni, hisz még semmi sem utalt arra, hogy sietnünk kellene a pénz kérdéssel, bár örültem volna, ha mielőbb munkát talál. Maga miatt is, nemcsak a biztonságunk miatt.
-Aranyos gondolat. De az lenne a jó, ha a farkas dolgot nem vinnénk túlzásba.-azt már megbeszéltük, hogy a legjobb valahol az lenne, ha sosem kellene az átkokkal meg a farkas léttel foglalkoznia, ellenben élhetné az életét mindenféle kínok nélkül.
A kérdésemre előáll egy egész logikus válasszal, és nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam, ha arra gondolok, hogy ordítva rohangál a városban.
-Én sem rémültem halálra. Viszont kezdem magam kicsit furán érezni ennyi pocak között, szóval mi lenne, ha lassan beszereznénk a vacsora hozzávalóit és haza indulnánk? A mai hős tettedért az újsággal, még a végén kapsz egy hátmasszázst is.-ajánlom fel mosolyogva, de a kezébe nyomott farkast nem teszem vissza, hanem lelkesen a pénztár felé veszem vele az irányt és miután kifizetem, ismét kezébe nyomom.-Az első közös kis farkasunk. A következő pelenkázását akár gyakorolhatod is rajta.-nevetem el magam arckifejezését látva és indulok a kijárat felé, magammal húzva őt is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Vas. Júl. 09, 2017 4:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

- Hidd el, én hamarabb kapnék infarktust - dünnyögöm csendesen Les fülébe az ikrek puszta gondolatára is. Bármennyire is vágyjak rá, azért még egy gyerek gondolata is ijesztő néha kicsit, ha ketten lennének, azt hiszem, én lennék a leggyorsabban megőszülő hímnemű a városban. És az árcédulák, amiket látok, csak fokozzák bennem azt az érzést, hogy itt helyben, lábon fogok kihordani egy kisebbfajta infarktust. Te jó ég, szerintem ha minden vagyonunkat eladnánk jelenleg, talán meg tudnánk venni mindent, amire szükség lehet... persze, utána a híd alatt aludnánk. Vagy épp - mintha csak visszafelé forognak az idő kereke - a lakóautó lenne a mi otthonunk. Na nem... a saját gyerekemnek nem ezt az életet szánom.
- Egy biztos, össze kell kapnom magam munkakeresés terén - dünnyögöm. Igazából még mindig nem tettem le az ötletemről, hogy némi befektetéssel - még van a nyereményből egy kevés - veszek egy kiszuperált lakókocsit, és büfét csinálok belőle. Miért is ne próbálnám meg? New Orleans tele van éttermekkel, kajáldákkal, de mozgó árust nem igazán láttam. Ha ráállnék a helyi ételek speciális, felturbózott változataira, csak a turistákból simán megélnénk. A szakácsművészetnek meg eddig sem voltam híján. Az már másik kérdés, hogy Les vajon hogy fogadja majd ha elővezetem ezt az ötletemet.
- Nézd csak! - mutatok egy apró cédulára, ami egy tartóban áll a polc szélén, és böngészni kezdem a papírt. - Bármit ráhímeznek a kiválasztott ruhára, amit csak kérünk. Ráírathatnánk mondjuk, hogy a legkisebb farkas, vagy ilyesmit - vigyorgok, aztán átveszem a plüss farkast, amit Les nyom a kezembe.
- Mi célom volt? - ismétlem meg aztán a kérdést elgondolkodva. - Hát, mondjuk hogy előzetes terepszemle. Hogy nagyjából tudjuk, mire számítsunk.. mármint pénzügyileg. Meg ami azt illeti, arra is kíváncsi voltam, hogy ha betérünk ide, ahol a gyerekvállalás gondolata már-már szinte kézzelfogható, vajon milyen érzést vált majd ki belőlünk. Nos, ami engem illet, még nem rémültem halálra, és nem a város végén futok, teli torokból sikítozva. Azt hiszem, nem vagyok reménytelen eset - nyomok egy gyors csókot Les szájára.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 7:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

A szédületes választék szinte azonnal leborít a lábamról, elveszek a babaholmik világában és olyan hamar ragad rám át a hely szellemisége, hogy azon kapom magam, mindenféle jövőbeli kép suhan át agyamon. Apró léptek dobogása és még a pelusok láttán is képes vagyok elmosolyodni, ahogy elképzelem, hogy Chriest lelkese cipeli őket haza, majd próbálkozik egy gyerek tisztába tételével.
-Meg akarsz ölni? Egyszerre egy is elég kihívás...-dünnyögöm, hogy csak ő hallja, a lelkesen vásárolgató nő ne vehessen tudomást erről a megjegyzésről.-Remélem is, hogy imádni fogod.-mosolygom, arckifejezésem pedig szavaim alátámasztva lelkesítőek. Társaság nélkül maradunk, mire Chriest már az árcédulákat kezdi bújni. Felszisszenek, majd megrázom a fejem. Nem akartam méregdrága göncökre költeni, sem azt, hogy a babakocsi magát tolja. A gyerekek gyorsan nőnek, talán túl gyorsan is, hogy lépést tudjunk velük tartani, és ugyan biztos vagyok abban, hogy mindent megteszünk a gyerekünkért, de nem akarok túlzásokba esni, ahogy sokan teszik.
-Nyugi, erre lesz majd kilenc hónapunk. Nem egyszerre és nem feltétlenül egy helyen kell mindent beszerezni. New Orleans nagy, vannak még boltok, ez csak egy a sokból.-próbálok rá hatni, mielőtt szívrohamot kapna az árak láttán.-És ehhez mit szólsz?-fordulok a polc másik oldalára, a cipők felé intve-Elfér a tenyeremben.-mérem egyik mellé a tenyerem, alátámasztandó szavaim és még akkor is vigyorogva nézelődöm, ha fogalmam sincs róla, valójában mikor is lesz az akkor.-Tudom, hogy nem siettetsz, és ha azt vesszük, a baba projekt csak tegnap óta létezik igazából, szóval jócskán időben vagyunk még ahhoz,
hogy a pénzügyi vonzatokon gondolkodjunk. Szóval először élvezzük ki kicsit a helyzetet, aztán gondolkodjunk részletekben.
-tanácsolom, megnyugtatásul, hisz az előbb én akartam neki hála szívrohamot kapni, az arcát nézve most ő került közel ehhez az állapothoz.-És tulajdonképpen mi célod volt ezzel?-érdeklődöm kíváncsian, megállva a babajátékok mellett, lekapva egy cuki plüss farkast és a kezébe nyomva.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 7:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Ha már úgyis itt vagyunk a boltok utcájában, lehet hogy be kéne szereznem egy plusz párnát meg takarót, mert ki tudja, mikor lesz rá alkalom, hogy tényleg a kanapéra leszek száműzve néhány éjszakára. Les-el mindketten elég lobbanékonyak vagyunk, és hamar összekapunk bármin. Bár talán az eljövendő időszakban talán képesek leszünk az új életünkkel és az új lakásunkkal együtt egy új személyiséget is kifejleszteni magunkban. Bár minden házaspár veszekszik néha, én azért jobban szeretem a békés napokat.
Látom Les arcát, hogy meglehetősen értetlenül pislog a hebegésemet hallva, aztán mikor megfordul, és meglátja az üzletet, úgy indul el befelé, mintha kergetnék - alig érem utol, anélkül, hogy az ajtó a fejemre ne záródjék. Ha féltem tőle, hogy vajon mit fog reagálni, akkor hiábavaló volt. A jelek szerint legalább annyira lelkes, mint jómagam.
Ahogy a boltba lépünk, kissé meghökkenek. Nagyjából tudtam, hogy mennyi minden kell egy gyereknek, de hogy ENNYI, és a választék ilyen HATALMAS, az azért kissé megdöbbentő. Míg én pislogva elveszek kissé a babaágyak meg bilik világában, addig Les már a ruhák előtt áll, és úgy tapogatja önnön hasát, mintha máris félidős terhes lenne, vagy épp néhány hét választaná már el csak a szüléstől.
- Hmm... lehet, hogy lány lesz. Még az sem kizárt, hogy ikrek - lépek oda Les mellé mosolyogva, amikor az idegen nő megszólal. - Ezek itt azért mindenesetre... - hallgatok aztán el, és szemügyre veszem a rugdalózók, kis zoknit és cipőcskék sokaságát, nagyjából olyan arckifejezéssel, mint Les.
- Én mindig fiút szerettem volna elsőre, de valamiért úgy hiszem, egy lánynak nagyon örülnék. De végeredményben mindegy. Teljesen mindegy. Imádni fogom a családomat, így is, úgy is - teszem hozzá aztán, mire az idegen nő elmosolyodik elnézően, aztán arrébb sétál, pár holmit bedobálva a kosarába.
- Hát szívem... - dünnyögöm Les fülébe - az fix, hogy az utazásunk el lesz halasztva, még az is lehet, hogy végleg. Atyaisten... - szemlélem az árcédulákat, és bele is szédülök, mire fejben kiszámolom, csak az induláshoz mennyi minden kell egy gyereknek. Az viszont biztos, hogy ha kell, bármi munkát elvállalok, szemetet szedek, vagy vécét takarítok azért, hogy megteremtsem Les-nek és a gyerekünknek az anyagi biztonságot.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 6:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Abban igaza volt, hogy ha dühös voltam rá a romantikus énje nem mentette meg. De szerettem volna, ha most jó darabig nem kerülne olyasmire sor, amit említett, bár sűrűn nem vágtam hozzá semmit, de ha olyan kedvemben talált volna keresgélésről szó sem lett volna. Az egész lakást könnyű szerrel ránk dönthettem volna, de nem szerettem volna.
Hangosan elnevetem a képtől, ahogy átnyújt egy szál zellert, de a fintorom elárulja, hogy épp azzal küzdök, hogy ne vonjam még jobban magunkra, pontosabban magamra a figyelmet.
-Ez nem is igaz. Ha...-kezdek neki, elvigyorodva, vagyis inkább nevetve-a végcél a zöldséges lenne, nem csak a ma éjszakát töltenéd ott.-biztosítom kedvesen, de vigyorogva továbbra is, s ahogy elindul, szorosan mellé bújva lépdelek tovább, kíváncsian.
Felvont szemöldökkel értetlenkedek, arcát látva már nem nevetnékem van, inkább ismét elkap valamiféle félelem, érthetetlen, hogy miért és honnan jön ez most. Hallgatom, értetlenkedő grimaszokat vágva, ami épp csak azt nem mondja neki, hogy épp most nézem totálisan hülyének.
-Sürgetnél?-értetlenkedem, de mikor szembefordít a bolttal, megértem mi a problémája. Elnevetem magam és tenyerem homlokomra tapasztom.-Az egy dolog, hogy kiborítasz és paranoiássá teszel, de az,
hogy szívrohamot is hozol rám mikor így dadogsz...
-rosszalló, szúrós pillantást vetek rá, amiért megint teljesen beparáztatott.-Most pont úgy csinálsz, mintha legalább koplaltatnálak és vernélek otthon. Nem vágok hozzád semmit, ne nézz ennyire szadistának.-szisszenek fel, és megmozgatom ujjaim, hogy szorítása enyhüljön és talán ismét képes lesz kihúzni magát. Jót nevetek rajta, ahogy a megkönnyebbülés átjár, majd kirántom kezem a kezemből és a bolt bejárati ajtaját kicsapva nézek vállam fölött rá.-Lehet, hogy te nem sürgetsz és lássuk be, bizonyos dolgokban nem is tudsz sürgetni. De biztosra veheted, hogy még egy ilyen akció és sürgetni én foglak.-rázom meg fejem, majd biccentek egyet a bejárat felé-Na mi lesz apuka?-cukkolom és belépve a boltba úgy érzem magam, mint aki összement és törpe méretűvé lett. Megannyi kedves mosoly, majd pár végigmérő, gyanakvó tekintet fogad, beszélgető leendő apukák és anyukák, mintha egy teljesen más közösség lenne.
Csendesen lépdelek beljebb, el-el mosolyodva, mikor a tekintetek találkoznak velem, és az újszülött ruhák előtt megállva elmosolyodva rakom kezem hasamra, és őszintén azt kívánom, hogy igaza legyen és tényleg összejöjjön minden úgy, ahogy szeretnénk.
-A fiam imádta. A magáé is biztos fogja.-néz rám egy nő, ahogy ujjaim végighúzom a puha anyagú rugdalózón, s Chriest-re emelve tekintetem, érzem, ahogy talán a kelleténél kicsit jobban elgyengülök és vonásaimban valamiféle hála keveredik azzal, hogy mennyire szeretem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 6:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Elnevetem magam Les első mondata hallatán. Naná, kb erre számítottam. Első a kíváncsiság, szerintem már holnap hajnalban a köntösébe burkolózva, ásítozva fogja az újságkihordót várni az ajtó előtt.
- Hát... kedves- dünnyögöm aztán, mikor tesz egy megjegyzést, vagy inkább kérdést, miért hiszem úgy, hogy bennem van romantika. Már épp kezdenék lebiggyesztett ajakkal bámulni rá, és bevágni a duzzogót - persze, nem komolyan - de aztán a nyakamba kapaszkodik, és ezzel ki is engesztel.
- Jó, majd ha legközelebb összeveszünk, és épp azt látom, hogy körbefordulva keresgéled, mit vágj hozzám, akkor majd emlékeztetlek erre a pillanatra, meg a szavaidra. Bár gyanítom, akkor nem épp a romantikus énemre fogsz gondolni, és nem annak fogsz majd szépeket kívánni - vigyorgok, aztán hagyom, hogy körbenézzen kíváncsian az előttünk lévő boltokon. Nem a főutcán vagyunk, hanem kissé mellékutcán, ennek ellenére itt is van néhány boszorkánybolt. Les tekintete sűrűn vándorol arrafelé, nyilván úgy hiszi, majd oda kormányzom. A végcél még azonban tíz méterrel arrébb van.
- Nem, nem zöldség - rázom a fejem, felprüszkölve hirtelen a rám törő jókedvtől. - A ma éjszakát a kanapén tölteném, ha azt hívtalak volna ide, hogy átnyújtsak neked egy csokor zellerszárat - szórakozom jól még mindig, aztán nagy levegőt veszek, és tovább sétálok Les-el: kb tíz lépést. Egészen addig, míg meg nem látom a bolt feliratát.
- Nos... - motyogom - úgy gondoltam, ha már beszéltünk erről... ne hidd, hogy sürgetlek, szó sincs róla, hiszen megegyeztünk...de gondoltam, talán lenne kedved szétnézni odabenn - húzom kissé a vállam közé a nyakamat, mert Les-t illetően ilyenkor kétféle végkifejlet jöhet szóba: egyetért velem, vagy megöl a puszta pillantásával. Mindenesetre annyit megteszek, hogy finoman megszorítom a kezét, és szembefordítom a baba-mama bolttal.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 5:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Szinte büszkén húzom ki magam mellette, mikor belépünk a szerkesztőségbe és vigyorogva várom, hogy megfizesse a tartozását. Kíváncsi vagyok, próbálok a sorokba látni, de úgy ír, hogy ne láthassak semmit. A pult mögött ülő nő arca azonban meglehetősen nagy biztosíték arról, hogy körülbelül mi is állhat az írásban. A város nyári zaja, a turisták és a zene még ide is elér, s ahogy ismét kilépünk az utcára, a hőség is megmutatja magát.
Elindulunk, ám míg ő tudja hová, én a vak sötétben is tapogatózhatnék mert őszintén fogalmam sincs róla mik a tervei. Kérdésére viszont még így is képes vagyok mosolyogva reagálni.
-Első dolgom lesz a verandáról behozott kupacot átlapozni.-biztosítom, hisz leginkább azokat az újságokat szoktuk elolvasni reggeli közben, ha éppen nem a másikkal vagyunk elfoglalva. Ami az utóbbi időben igen sokszor volt, s szinte asztal mellett a konyhában nem is reggeliztünk már jó ideje közösen. Munka mellett ez szinte lehetetlen volt. Az elmúlt napok pedig nem engedték meg ezt a luxust, ellenben az ágyban való reggelizés két nap alatt is megszokássá változott át.
-Tehát azt gondolod, hogy benned túlteng?-ragadom meg a lényeget, elé lépve, hogy nyakába karolhassak, ezzel megállítva lépteit.-Bár tény, hogy nem mindenki olyan, mint mi. És nem mindenki olyan, mint te. A legromantikusabb férj a világon.-engesztelem ki végül mosolyogva egy csókkal, és visszalépve mellé felmérem az előttünk lévő boltok sorát.-Nézzük csak... zöldséges, fehérneműs, ajándékbolt, lemezbolt, ékszerész...-hunyorgok értetlenül-Ha az lesz romantikus, hogy becsalsz a zöldségeshez, hogy megvedd a vacsora hozzávalóit, visszavonok mindent. Még mindig nem tudom hová akarsz vinni,
de ideje lenne, ha odaérnénk mert kezdek túl kíváncsi lenni, aminek tudod jól, hogy nem lesz jó vége.
-bököm oldalba, szorosan mellé simulva és teli kíváncsisággal várom, hogy mégis hol fogja azt mondani, hogy megérkeztünk. Az utca ezen részén is akadtak boszorkányoknak való boltok, melyek leginkább turistalátványosságnak tűntek, közben viszont valóban hasznosak lehettek. A mellettem elsétáló boszorka pillantása viszont kifejezetten a nemtetszéséről árulkodik, a merő megvetést percek alatt megérzem, ahogy csontomig hatol. Jellemző...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Pént. Júl. 07, 2017 4:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

(COCHON BUTCHER RESTAURANT)

Kézen fogva, lassú sétával bandukolunk el Les-el idáig. A nyári égbolt ragyogó kék felettünk, a parkban gyerekek játszanak hangos kiabálással és nevetgéléssel, egy-két utca sarkán szól a jazz, valahogy minden olyan vidámnak és békésnek tűnik most, mintha nem dúlnának a felszín alatti komor és veszélyes erők a városban.
Jó látni New Orleansnak ezt az arcát, és nem azt, amely a háborúról szól - még akkor is, ha mi magunk nem veszünk részt benne, csupán hírét halljuk a hadakozásnak. Igazából elgondolkodtam rajta, vajon miért is nem választottunk másik várost életünk alapjául? Egy olyan várost, ahol távol lehetünk ettől az egész őrülettől, ami körülöttünk folyik. A válasz igazából roppant egyszerű: mert bárhová is mennénk, a szívünk visszavágyna ide: mert itt születtünk, ilyen rövid rá a felelet.
Egy hang nélkül lépünk be az újság szerkesztőségébe, bár a szemem sarkából látom Les apró, kaján kis vigyorát. Hát persze, hogy nem hagyja ki, és nem élvezi ki a helyzetet, mikor "megfizetem" a tartozásomat.
Talán apró bosszú gyanánt, de nem engedem egy másodpercre sem, hogy belepislogjon a sorokba, amit a papírra róttam, csak átadtam a pult mögött ülő hölgynek. Az mindenesetre elégtétel volt, hogy amint végigolvasta a hirdetésem szövegét, szemmel láthatóan megjelent az arcán valami, amit leginkább a sárga irigységhez tudnék hasonlítani, főképp mikor végigméri a párosunkat.
Kifizetem a hirdetést, méghozzá három napra, így Les is elégedett lehet. Mindenesetre legalábbis nem támaszt kifogásokat, mikor végül kifelé indulunk.
- Ugye, a hallgatásod elégedettséget fejez ki, és nem sértettséget? - kérdezem tőle, miközben lassan tovább indulunk az utcában. Nem tudja a végcélunkat, hogy hová tartok vele, de kíváncsi leszek, hogy néz majd rám, amikor meglátja. - Ígérem, holnap már láthatod, miféle vallomást tettem közhírré. És ha akarod, akár bekeretezve felrakhatod a falra is - mosolygok rá kedvesen. - Láttad a lányt, milyen képet vágott? - nevetek aztán fel önkéntelenül is. - Alighanem az ő párjában nem teng túl a romantika. Vagy éppen nem fogadtak még olyasmiben, mint mi.
Vissza az elejére Go down

avatar
Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
egyetemista
Humor :
elhagytam valahol félúton



A poszt írója Rhydian Jones
Elküldésének ideje Kedd Május 16, 2017 5:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Francine & Reed
Még soha sem fordultam meg New Orleansban, de azt hallottam, hogy maga a bűn városa. A családom messziről elkerülte a helyet, de meg is van az okuk rá. Jobb kimaradni a vámpírok és boszorkák balhéjából, főleg ha már az ősvámpírok is benne vannak a buliban. Anyámnak nem szóltam arról, hogy kiruccanást teszek a városban, biztos szívérgörcsöt kapott volna. Quinn figyelmeztetett, hogy próbáljak meg észrevétlen maradni és lehetőleg maradjak ki mindennemű duhajkodásból. Jelen állapotomban nem is vágytam rá, hogy bármibe is belekeveredjek. Bár a természetfeletti szarságok nélkül is meggyűlt a bajom itt a yankeek földjén ezelőtt. A családommal minden évben ellátogatunk Amerikába rokonlátogatásra. Nincs sok különbség az USA és a UK között, talán csak annyi, hogy itt az emberek nem túl illedelmesek és ha egy véletlen folytán valakibe beleszaladsz, szart se érsz egy „Sorry, mate!”-tel, főleg ha még erős brit akcentus is társul hozzá, mint az én esetemben. Egyedül kellett hogy legyek és tudtam, ide se anyám, se Quinn, se a nagybátyám nem fognak követni. Belevetettem magam a város forgatagába és cseszett jól játszottam a turista szerepét. Bár, ha jobban belegondolok, az is voltam. Fingom nem volt, merre megyek, csak az ösztöneim hajtottak. Az utcákat róva elszívtam vagy négy cigit és az agyamat pörgettem. Sehogysem akart összeállni a kép. Mi a szarért akartak megölni és ki akar egyáltalán holtan látni? Mit tettem? Nem hiszem, hogy egy sértett apa akart szétmarcangolni a lányát ért liliomtiprásom miatt. Az egész szitu természetfeletti bukét árasztott magából. Anyám és apám folyton csak kamuznak és azt hitték, nem jövök rá, de tudom, hogy valamit titkolnak előlem. Nem véletlen küldtek többezer mérföldre az otthonomtól. Már jó régen észrevettem, hogy az erőm meghaladja a családomét. Animágus vagyok, nem boszorkány, nem tudok varázsolni, hiába kántálnék ősi varázsszövegeket, mint anyám és Seren, annyit érne mint golyó ellen az integetés. Mégis valami nincs rendben velem. Állati alakban érzem igazán. Olyankor a dolgok valahogy midig úgy történnek, ahogy szeretném, hogy történjenek, vagy ahogy megjósolom, hogy történni fognak. Mintha az ősök szelleme velem lenne, támogatna. A zsigereimben érzem ezt az erőt, ami belőlem nem tud máshogy kitörni. Ezért is szeretek inkább állat alakban mászkálni. De ezért táncsak nem akarnának kinyírni...Végigjártam az utcákat, benéztem egy moziba, egy étterembe, aztán elmentem egy pubba iszogatni meg billiárdozni. Észre se vettem magam és a nap is lement. Mivel az órámra pillantva konstatáltam, hogy az utolsó vonatomnak bizony már csak integetni tudnék, úgy döntöttem, majd kiveszek egy hotelszobát. A pubban már azt fontolgattam, hogy felkeresem ezt a híres boszorkát, Davinát, hogy segítséget kérjek tőle, de aztán elvetettem az ötletet. Ótvar nagy baromság lenne. Abban pedig már ígyis nyakig úsztam. Elmentem az egyik hotelbe, de nem kötött le a tv. Anyám vagy ötször hívott és egy rahedli üzenetet küldött, mire úgy gondoltam, ideje felvenni és nem az idegszálain táncolni.
- Nem. Anya...Jól vagyok...Biztos. Csak egy kis magányra vágytam. Mi?? Dehogy! Nem lesz semmi bajom, ne aggódj, holnap visszamegyek. Igen. Egy hotelszobában...Biztos. Csináljak képet, hogy elhidd?? Tudod, hogy tudok magamra vigyázni.  - az utóbbi mondatom kb annyira volt helytálló, mintha egy féllábúnak bizonygatnám, hogy még kinőhet a lába.
- Rendben. Holnap találkozunk. Bye!  - azzal rányomtam a mobilt az aggódó anyámra. Tudom, nem vagyok egy mintagyerek, de muszáj volt elszakadnom a családomtól egy időre. Mivel nem tudtam magammal mit kezdeni, de álmos sem voltam, így ismét belevetettem magam a város rengetegébe, de ezúttal farkasalakban térképeztem fel a helyi parkokat.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Vas. Okt. 02, 2016 12:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Csak bólintottam arra, hogy tényleg értelmetlen tovább vitatkozni, mert egyikünk gyógyszere előbb vagy utóbb el fog gurulni, még akkor is, ha esetleg sokkal türelmesebbek voltunk, mint a többség ebben a városban. Már rég vér folyt volna, az erő megmutatkozott volna és egymás torkának estünk volna. A többség ebben a városban ezt csinálná és talán hónapokkal ezelőtt még én is képes lettem volna meggondolatlan cselekedetre vetemedni, de rá kellett jönnöm arra is, hogy mindenki a saját kis szaros életét félti és emiatt szinte bárkin átgázolnak, képtelenek vagyunk meglátni a másik szemszögéből már a világot, mintha ezen a helyen még inkább kifordulna önmagából mindenki élete és valamilyen szinte önzővé válnánk. Igen, még talán én is, hiszen miért lennék kivétel? Lehet, hogy nem a saját életemet féltem, de szemmel láthatóan Hope életéért mindenre képes vagyok, még talán a saját életemet is veszélybe sodorni, de ha ezen múlna az ő élete szerintem nem haboznék. Inkább haljak meg én, mint ő.
- Talán valakiknél tényleg így van, míg mások képesek tanulni a hibáikból. Minden ember másabb, Vincent. – nem kioktattam őt, inkább csak felhívtam a figyelmét egy aprócska dologra. Sose szerettem azt, amikor mindenkit egy kalap alá veszünk. Én láttam azt is, hogy Rebekah mennyire küzdött a hibák ellen, hogy mennyire nem akart ártani senkinek se. Ő szeretett volna rendes életet, olyat, amitől sokszor megfosztották már, de a családnak nem lehet csak úgy hátat fordítani. Azt mondják, hogy könnyű, de nem az…
- Két külön oldal, talán, de annyira nem biztos. Talán csak másképpen látjuk a világot, az embereket. Te jobban ismered Marcelt, én jobban ismerem Klaust, így érthető, hogy másképpen vélekedünk, de abban mégis egyetértünk, hogy talán néha olyanok, mint két vásári majom. Egyikük se bír meglenni a képzeletbeli trónja nélkül… - nem áll szándékomban elölről kezdeni a .vitát és ezt ő is érezhette. A vitával nem jutunk előrébb, de tény, hogy egyik egy híján húsz, a másik meg tízen kilenc. Csak minden a kettő talán kicsit máshol lenne képes elhasalni a kellemes modorukkal. Én hiszek abban, hogy Hope hatással lehet Klausra, ahogyan a család is. Ez az egyetlen reményünk maradt, mielőtt még nagyobb háború robbanna ki.
- Ha nem lenne fontos az életed, akkor szerintem másképpen zajlana ez a beszélgetés. – fontos volt, hiszen már korábban is mondtam, hogy nem akarok még több életet elvenni. Ártatlanok életét nem. – Rendben, megmondom nekik, de azt te is beláthatod, hogy nincs akkora hatalmam felettük, mint azt sokan hiszitek. – nem köthetem meg a kezüket, nem zárhatom be őket se. Megteszem amit tudok, de az tény, ha bármelyikük ellene megy a dolognak, akkor nem fog rózsáskedvemben találni.
- Részben ott lakom, részben nem. – hiszen elég sokszor szállok meg Elijah otthonában is. – Akkor hol szeretnél találkozni? S mekkora tárgy kell? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen egy anyánál mindig van valami apróság. Mint például az én zsebemben is lappang egy cumi, ami az egyik sétánk után maradhatott ott.

|| Bocsánat a késés miatt! 27
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 04, 2016 1:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next




I don’t like vampires and your family
Hayley & Vincent
Hayley nem egyszerű eset, nem lehet lerázni azzal, hogy nem használok mágiát. Az igazat megvallva meg is lepődtem volna, ha meg tudom tenni. Valahogy nem néztem volna ki belőle, hogy fogja magát, aztán elmegy, és inkább hallgat rám, és Freyát kéri meg erre a feladatra. Nem értettem még mindig, hogy miért pont én jutottam eszébe. A legrosszabb választása volt, hiszen engem nem nyerhetett meg könnyen magának, mert nem szerettem volna vámpírokkal szövetkezni. Ez nem az én asztalom volt. Ki akartam kerülni a vámpírok és a boszorkányok látószögéből, de olykor megtaláltak, mert akartak valamit. Sokukat el lehetett üldözni azzal, hogy nem élek a képességeimmel, sőt még talán Cami is megértette, de amikor oda jutottunk, meg kellett védenem. Az igazat megvallva nem akartam, hogy mások megtudják, mert akkor ugyanúgy részt kellene vennem ebben az egész harcban, amire még nem álltam készen.
Idáig is hosszú utat tettem meg azért, hogy élhessek, hogy visszakapjam önmagam, nem akartam senkinek sem behódolni. Finn megszállása óta a bizalmam is erősen csappant, bár nem nevezhettem magam hamar bizalmat szavazó fajtának. Megeshet, hogy félreismertem Hayley-t, de egy beszélgetés után nem vonhattam volna le semmilyen következtetést a személyiségét illetően. Mégis megtettem pusztán a családja miatt, azok miatt, akikkel együtt élt.
– Folytathatnánk napokig ezt a vitát, hogy melyik faj ártott többet a másiknak, de az igazság az, hogy semmiben nem értenénk egyet. Én a saját igazamat helyezem szem elé, és te pedig a sajátodat. Én nem kedvelem a vámpírokat, te pedig minden bizonnyal a boszorkányokat. Mondhatnám, hogy azért cselekedtek így, mert a lányod apjának az anyja akarta a gyermek halálát, az ősök pedig féltek az új erőtől, de nem lenne mentség. Ahogy az sem, hogy nem öltél ártatlan embert, csak aki megérdemelte. Ez az eszmecsere értelmetlen lenne, szóval jobb, ha itt elvágjuk, és inkább megpróbálunk egy olyan útra lépni, ami mindkettőnknek megfelelő – szólaltam meg végül hosszas hallgatás után. Hayley okos nő, ezt látom rajta. Erős is, de ez nem jelentette azt, hogy féltem tőle. Sokkal inkább tisztelendő az, hogy itt maradt egy városban, ami már lángol, ahelyett, hogy menekülne, hátrahagyva mindent, és mindenkit. Ez lenne számára, és a kicsi számára a lehető legjobb döntés, hogy biztonságban felnevelhesse őt. De nem tette, mert fontosak neki a farkasok, és valahol talán még az Ősi vámpírok is. Ezt a részét nem értettem, hiszen bárhová mennek, pusztulás jelzi útjukat. Nem tudtam mindent róluk, de attól, hogy nem vettem ki a részem a harcból, fülem még volt, amivel elcsíptem pár információmorzsát. Nem mellesleg a boszorkányok sokat tudtak az első vámpírokról, de ez csupán elővigyázatosság miatt. Mégsem ismerték őket eléggé, hiszen meghaltak nem is egy társam vesztette életét. Tudtam jól, mire képesek a vámpírok.
– Minél tovább él valaki, annál kevésbé tanul a hibáiból. Talán nem lenne ennyi ellenségük, ha a hibáikat nem követnék el újra, és újra… – jegyeztem meg halkan, majd felnéztem rá. Vajon tudja, hogy mibe keveredett igazán? Tudja, hogy mekkora veszélyben van a lánya? Ezzel gyengepontja lett a családjának, mégpedig egy közös pont, amivel sakkban lehet őket tartani.
– Nem is tudom, ki robbant be úgy a városba, hogy a trónját akarja… Klaus? Igen, de ezt ne firtassuk, mint mondtam, két külön oldalon állunk. Lehet, hogy néhány dologban találkozhatnak az érdekeink, de a megoldáshoz vezető út hosszú, és mindketten máshogy mennénk a célig. – Szavaim őszinték voltak. Nem láttam értelmét a hazudozásnak, vagy az alakoskodásnak. Ráadásul, ami a szívemen, az a számon, szóval nem lepődhet meg ezen. Ahogy észrevettem, ő is ilyen, ami megnehezítette a kettőnk közötti kommunikációt.
– Nem hiszem, hogy olyan nagyot kérek azzal, hogy elmondd a családodnak, hogy ne keressenek fel semmilyen alkuval. Az én kezem is meg van kötve, Hayley. Nem szövetkezhetek kedvemre vámpírokkal, még ha akarnék, akkor sem. Az ősök szellemei nem nézik jó szemmel, ahogy a kilenc koven tagjai sem. Megteszem neked ezt a szívességet, és cserébe én kértem egyetlen dolgot. Lehet, hogy neked nem fontos az én életem, de nekem nagyon is! – adtam választ a kérdésére, mert láttam rajta azt, hogy lehetetlent kérek. Ez nem így volt, hiszen csupán egy mondat. Ellenkező esetben kénytelen leszek levenni az átkot a gyermekről. Hogy féltettem az életem? Igen, és hazudik, aki azt állítja, hogy örömmel halna meg. Igenis élni akartam, hiszen a városnak béke kellett, a boszorkányoknak pedig szabadság mindentől.
– De nem itt. Nem kérhetem, hogy hozd el a gyermeket a temetőbe, mert azzal veszélybe sodorhatod. Inkább hozz egy személyes tárgyat, valamit, amivel ki tudom szórni az igét. Nem szeretnék Klaus házába menni, és gondolom ott laksz – pillantottam fel rá kérdőn, mert rá akartam térni az egyezség részére a dolognak, hogy minél előbb túlessünk ezen.




Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Pént. Aug. 19, 2016 2:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Hayley&Vincent
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I need a little favour, or help

- Szóval mások életének a megvédése kifogás lenne? – kérdeztem vissza kissé meglepetten, de inkább meg is ráztam a fejemet, hogy ne válaszoljon rá. Sose akartam ekkora őrületbe belecsöppenni, de akár még fejen is állhatnék, akkor se tudom már megváltoztatni.  Én is vettem el életet, én is tettem úgy, mintha semmi se számítana, aminek a bűntudata még mindig mardos legbelül. Még akkor is, ha nem vonultam el emiatt remetének, vagy éppen nem kezdtem el bőgni, hogy már pedig ez és ez, meg hasonló dolgok, attól még fáj. S talán részben pont ezért akarok menni, hogy még személynek ne kelljen meghalnia miattam. Békét és jobb várost szeretnék a lányomnak teremteni, ahogyan azt is szeretném, ha mindenki meglelhetne egy aprócska békét, szeretet és hasonló érzéseket. Talán sokak szerint veszett ügy az egész, de én nem fogom feladni, hiszen ha van miért és kiért küzdeni, akkor az ember mindig kitart. Jöhet szélvész, vagy bármi.
- Talán így van, bár az eddig látottak alapján azért a boszorkányokat se kell túlzottan félteni. Ha veszély fenyegeti őket, akkor legtöbb esetben egészen könnyedén megvédik magukat. – billentettem oldalra kicsit a fejemet, hiszen tényleg nem kell őket félteni. Elhiszem, hogy vannak kezdők, védtelenebbek, de azért már nem is a boszorkányüldözések idején élünk. Meg ha nem tévedek, akkor pontosabban azok az „ártatlan” és „védtelen” boszorkányok támadtak a lányom életére, így érthető, hogy annyira nem is tudom őket sajnálni. Ők keresték a bajt egykoron, így annak meg vállalják a következményét. Davina se lett a szívem csücske, az ártatlan lányból mára már más lett. Veszélyes, de ugyanakkor talán mélyen legbelül még túlzottan is hallgat a szívére. Ki tudja, mostanság nem beszélgettem vele. – Tudod, szerintem jogosan téphetném le mindannyitok fejét, amiért megpróbáltátok megölni a lányomat és engem megöltetek, de még se teszem. Így nem értem, hogy miért is lennék veszélyes a fajtádra nézve. Azt hiszem, hogy mostanság talán én vagyok legbékésebb vámpír, vagyis félig az, aki nem akar különösebben semmit tőletek. – tettem még hozzá, amikor ő is hozzászúrt valamit. Be kellett látnia, hogy ebben azért igazam van. Ha annyira bosszút akartam volna most állni, akkor megtettem volna. Azok a boszorkányok meg azért haltak meg, mert éppen egy ártatlan gyereket akartak megölni. Így inkább hagyjuk is ezt a dolgot.
- Minél tovább él valaki, annál több ellensége lehet, így ezt pontosan tudom, de talán ha képes megváltozni, akkor szövetségesekre is lelhet és akár még az ellenségei is láthatják azt, hogy már nem az, aki egykoron volt. – Sose lesz belőle Szent, ezt magam is tudom, de hinni akarok abban, hogy képes lesz kicsit változni, hogy van remény számára és nem veszett ügy az egész. Hogy Hope létezése rá is hatással lehet, hiszen én szerencsésnek éreztem magam és amennyire féltem régebben az anyaságtól, most annyira szerettem meg. – Hmm, ők robbantották volna fel? Szerintem az itteniek robbantak, s nem távolról jött idegenek. – feleltem neki egy kisebb habozás után, hiszen ez volt az igazság. Nem mások miatt robbant, hanem Marcel, a boszorkányok és a korábban említett vámpír emberei miatt. Ne légy király, ha rossz király leszel. Ez persze nem csak Marcelre volt igaz, hanem Klausra is, de a remény apró kis szeglete még élt bennem, hogy lehet kicsit jobb ez a hely, csak sose szabad feladni.
Nem sűrűn szoktam bocsánatot kérni, de most mégis megtettem. Nem azért, hogy ezzel rávegyem arra, amit szerettem volna tőle. Inkább csak így tartottam tisztességesnek. Igazából a korábban mutatott kedvessége után azon se lepődtem volna meg, ha beint, vagy esetleg csak tovább sétál. Amikor viszont megállt és a tekintetünk találkozott, akkor meglepődtem kicsit, de azért végig mondtam azt, amit akartam. Szinte már vártam a következő oltást a részére, de amennyire vélhetően én megleptem őt, ő pontosan annyira lepett meg engem is.
- Miért kérsz olyat, amikor vélhetően tudod, hogy szinte a lehetetlent kéred tőlem? Nem tudok minden Mikaelsont szemmel tartani, ezt vélhetően te is tudod, de ha a bukásomat akarod látni idővel, akkor legyen. Belemegyek és meglátjuk, hogy meddig sikerül eleget tennem. – pillantottam rá komolyan, hiszen vélhetően ő is sejtette azt, hogy abszurd dolog, de még a pár hét is védve lesz a lányom, akkor már az is elég. Viszont az is biztos, ha valamelyik családtagom bekever a kedvességében, akkor biztosan baromi pipa leszek. Ott van nekik Freya, vagy éppen Davina.



4027
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Aug. 16, 2016 7:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next




I don’t like vampires and your family
Hayley & Vincent
A Hayley-vel folytatott beszélgetés nem győzött meg arról, hogy kitűnne a Mikaelson családból. Természetesen az a tény, hogy nem esett a torkomnak, jó pont, de a szavakkal való sértegetései felértek egy erőszakos cselegedettel. Így nem válaszoltam arra a kijelentésére, hogy nem forgatta ki a szavaimat, egy fejrázással jeleztem csupán, hogy nem értettem egyet. Nem láttam értelmét tovább játszani ezt a gyerekes vitát, így inkább csak figyeltem őt. Eltűnődtem azon, hogy igazából hiába nem vallotta be, különbnek hiszi magát mindenkinél azzal, hogy azt gondolja, ő lesz a béke nagykövete a városban. Sajnos ahhoz az kellene, hogy minden egyes elégedetlenkedővel beszélnie kellene, a boszorkányok szellemei viszont eleve elutasítanák. Én már csak tudom, hiszen nem véletlen akartak engem régensnek, hanem azért, mert megvolt az okom arra, hogy gyűlöljem őket a tetteiktől függetlenül.
Lehet, hogy ez nem fair tőlem, de az összes vámpírt megvetettem, még Marcelt is, és bárkit, aki emberi véren tartja életben magát. Ezen nem volt mit szépíteni, aki vámpír, az félig halott.
- Nézd, Hayley! Nem ismersz, így a motivációimat sem láthatos. Fogalmad sincs, mit és miért tettem úgy, ahogy, így semmi közöd ahhoz, hogy mikor és kiért adnám fel az elveimet. Èn sem faggatlak arról, hogy melyik Mikaelson ágyába bújsz esténként, vagy azt, hogy miért keresel kifogásokat arra, hogy itthagyd a várost! - Most sokkal zárkózottabbá váltam, mint eddig, mert elegem lett ebből a társalgásból. Semmi közünk nem volt egymáshoz, mégis olykor szavai személyeskedő hangszínt kaptak. Nem az ő dolga, hogyan akarom élni az életem, és mibe akarok belefolyni a továbbiakban.
- A baj ott kezdődik, hogy akármelyik vámpír megy egy boszorkányhoz, ott rendszerint az utóbbi húzza a rövidebbet, mert ha nem segít, akkor meg lesz fenyegetve a családjával, vagy a barátaival, így a boszorkány kénytelen belemenni egy számára kedvezőtlen ajánlatba. Teljesen mindegy, hogy Klaus-ról beszélünk, vagy Elijah-ról, esetleg Marcelról, az évek folyamán megtanultam, hogy soha nem lehet bízni olyanban, aki halandó vérén tartja életben magát! - lovalltam bele magam a saját kis monológomba, olykor a kezemmel gesztikulálva, vagy széttárva a karomat. - Nem azt mondom ezzel, hogy a boszorkányok szentek, hanem azt, hogy nagy százalékban mi isszuk meg a levét annak, ha szövetkezünk egy olyan vámpírral, aki a béke nagykövetének nevezi ki magát. - Hevesen beszéltem, de nem voltam most feszült, sokkal inkább nyomatékosítani akartam benne a szavaim komolyságát. Azt, ahogy én vélekedtem erről az egész kialakult helyzetről. Szavaimmal senkit nem mentettem fel, olykor talán most én mentem át sértegetésbe, de nem érdekelt. Ha meg akarna ölni, már megtette volna, amikor legelőször belé kötöttem. Akkor még felkészületlenül ért volna, most viszont már nem.
Nem hittem azokban a dolgokban, amiket mondott. Ha Klaus tényleg megváltozna egy gyermek miatt, az akkor sem hatna ki mindenkire. Túl nagy álmai vannak ezzel kapcsolatban, én pedig nem tudtam osztozni a hitében.
- Nagyon szép tündérmese lenne, de mit ér a változás ezer év távlatából nézve? A gyermeked apja több ellenséget szerzett magának, mint azt valaha képes lenne összeszámolni. Még a te halhatatlanságod sem lenne elég ahhoz, hogy mindenkit meggyőzz arról, hogy megváltozott. Ráadásul biztos vagyok abban, hogy egyik áldozata sen osztozna a te töretlen hitedben a gyereked apjával szemben. Ezért nem várhatod, hogy higgyek abban, hogy itt béke lesz, ameddig a Mikaelson família kiskirályosdit játszik, beleértve Marcelt is - fűztem tovább a gondolatmenetemet, szinte egy szuszra kimondva, amit gondoltam. - Megeshet, hogy a város már az ideérkezésetek előtt is egy időzített bomba volt, de annyi ellenséggel a nyomulban nekem ne mondd, hogy nem ők robbantották fel! - mondtam megfeszült arccal. Eddig visszafogtam minden gondolatomat, de most az egészet rázúdítottam. Nem kívántam tovább visszatartani azt, amit gondolok az egész famíliájáról, és nem aggódtam már amiatt, hogy esetleg tettlegességhez furdul. Kellett neki a segítségem, és tudtam, hogy érezte, azzal mindent elcseszne.
Mikor hátat fordított, habozás nélkül tettem ugyanezt én is. Lassú léptekkel indultam el, örülve annak, hogy végre feladta a meggyőzésemet, de örömöm nem tartott sokáig, mikor kimondta azt a bizonyos szót. Sajnálja. Hát én is sajnálom azt, hogy nem tudtunk megegyezésre jutni. Viszont meglepett azzal, hogy ezt kimondta. Megtorpanásra késztetett és egy hitetlen mosoly terült szét arcomon, amit nem láthatott, mivel háttal álltam neki. Nagyot sóhajtva fordultam felé, végighallgatva mindazt, amit mondott.
- Rendben! Megteszem, amit kérsz, egyetlen feltételem van. Ha bármelyik Mikaelson megkeres bármiféle indokkal, elmegyek hozzád, és leveszem a védelmet a lányodról! A te feladatod az, hogy egyikük se találjon meg bármiféle szívességgel, ha ez megtörténik, az egyezségnek lőttek! - sétáltam közelebb hozzá. Hangomat halkabbra vettem, hogy csupán ő hallhassa, és ha ez neki nem felel meg, akkor végre mehetek a dolgomra anélkül, hogy meg kelljen szegnem az önmagamnak tett ígéretemet.




Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 15, 2016 7:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Hayley&Vincent
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I need a little favour, or help

- Nem forgattam ki semmit se, arról már nem tehetek, hogy rosszul viseled azt, ha valaki a szemedbe mondja az igazságot. – pont nem érdekelt már, hogy mennyire húzom fel őt, hiszen mind a ketten lesüllyedtünk arra a szinte, amire nem akartuk. Sértegettük egymást, másrészt meg pontosan tudom, hogy mennyire fájdalmas tud lenni az igazság, mert tényleg nem forgattam ki a szavait, csak elmondtam, ami abból következik, amit mondott.
Biztos vagyok benne, hogy Freya is segített volna, de nem akartam hozzáfordulni, nem akartam a családhoz fordulni, akikben még néha én se tudtam, hogy mennyire bízhatok, hiszen ki tudja, hogy mikor gondol valaki ismét az önös érdekeire. Illetve ők mindig is célpontjai lesznek a múlt és a jelenbéli árnyaknak. A lányomnak olyantól szerettem volna védelmet kérni, akire senki se gondolna és akire kevesebb veszély les, mert ő már döntött arról, hogy a kispályáról nézi végig a műsort, ami zajlik a városban. Még ha ez számomra önzőségnek és gyávaságnak is tűnt a jelenhelyzetben, de én a legkevésbé akarnám belerántani teljesen, de tényleg hinni akartam abban, hogy esetleg szép lassan akár valami békeszerűség is kialakulhat ebben a zűrzavaros városban.
- Szóval még az elveidet is feladnád csak azért, mert boszorkány vagy? – kérdeztem vissza habozás nélkül, hiszen eddig eléggé nagyra tartotta az elveit, amik vezérelték őt arra, hogy mindenkinek hátat fordítson szinte. Így ezek után érdekes hallani azt, hogy csak úgy feladná azért, hogy a boszorkányok mellé álljon, akik még a saját fajtájúkat is képes volt megölni egykoron. Szóval már nem is értem, hogy miért is akarja azt bizonyítani, hogy a boszorkányok nem szörnyetegek részben. – Talán jöhetett volna másik vámpír is, akkor is ugyanez lenne a helyzet, hiszen már előtte is puskaporos hordó volt ez a város. Legfeljebb az ő megjelenésük hozzásegítette ezt a helyet, hogy hamarabb kezdjen el robbanni, mint azt bárki is sejtette volna. Meg ahogyan mondani szokták kettőn áll a vásár. – a hangom higgadtan csendült és biztosan értette, hogy az utolsó dolog alatt részben Marcelt értem, s a többieket, akik képtelenek szintén elviselni azt, hogy jelenleg nem az ő fejükön van a képzeletbeli korona. Pedig, ha valamelyik végre feladná, akkor is közelebb lenne a béke. Más városban is képesek együtt élni, kevesebb vérontással a fajok, mint itt, de talán ennek a városnak a legnagyobb hibája az, hogy itt mindenki uralkodni akar a másik felett és senki se képes a másikat társként, egyenlő félként kezelni.
- Gondolom ismered a mondást, hogy a családját senki se választhatja meg, ahogyan Hope se teheti. Nem élsz velünk, így azt se láthatod, hogy Hope jelenléte képes jó hatással lenni az apjára, de ha valaki bántani fogja, akkor hamarabb fog lángba borulni ez a város, mint kettőt pisloghatna bárki is. Miért nem kaphat egy esélyt, hogy esetleg mindeni reménye Hope lehet? Akár egy jobb városra, egy békésebb vidékre? – kérdeztem meg könnyedén, hiszen Vincent tényleg nem láthatta azt, hogy Hope tényleg jó hatással van Klausra, s ha már ezt a Mikaelson villában érezni lehet, akkor talán hamarosan a város is megérezheti, s talán kevesebb fej fog hullani, kevesebb árnyban fogja látni az ellenséget ő is. A béke sose nagy léptekben kezdődik, néha egy apró mozzanat is elé, hogy az ember megváltozzon, még vénségére is.
- Ott vagyok én, hogy a legtöbb farkas részéről biztosítsam a vámpírokat, hogy nem akarunk ártani, s amíg a vámpírok nem csesznek ki a farkasokkal, addig nem is kell. Ha mindenki a maga ura lehet, akkor lehetne itt béke. Akár lehetne egy tanács is, mindegyik fajból egy, olyanok, akik nem elvakultak és csak Önös érdekek vezérelik. Talán áldozatokkal járna, de vajon mi éri meg? Az állandó áldozatok, vagy egyszer hozott áldozatok a jobb ügy érdekében? – vehette költői kérdésnek is akár, nem túlzottan érdekelt, hogy ad-e rá választ vagy nem, de mielőtt bármit mondhatott volna újra megszólaltam. – Lehet, hogy nem lenn könnyű, lehet, hogy fájdalmas és gyötrelmes menet lenne, mert olyanokkal is „szembe kellene fordulni”, akik fontosak számunkra, de hiszek abban, hogy mindegyik szörnyetegben van jóság. Láttam azt, hogy egy ártatlan gyermek mire képes a legnagyobb szörnyetegnek tartott személlyel, így hiszek abban, hogy lehetne itt béke. S vélhetően mélyen legbelül te is hiszel benne, csak néha nehezebb szembe nézni azzal, amire vágyunk, mint gondolnánk. – nem sértésnek szántam és bármennyire is kezdett pár perccel korábban elpaprikásodni a helyzet, most pont annyira csillapodott vissza a hangom. Az újabb kirohanására csak felvontam a szemöldökömet, hiszen fura volt látni, hogy ennyire nem látja be azt, hogy ebben a városban szinte mindenki önző. Azért vonult el, mert számára ez a jó. Nem azért, mert valaki elüldözte volna a sötétségbe. Szavak helyett csak egy kisebb nevetést, morranást kapott és azzal a lendülettel meg is fordultam, mint aki távozni készül. Tényleg távozni akartam, de aztán mégis megálltam pár lépés után, majd megfordultam. Sokan talán támadásra számítottak volna, de nem áll szándékomba olyanná válni, mint a „nagyok”. Lassan fújtam ki a levegőt, majd az íriszeimmel megkerestem Vincentet.
- Sajnálom! – csak ennyit mondtam, hiszen vélhetően már ez az egy szó is meglepte, hiszen itt senki se használja már ezt a szót. Láthatta, hogy nem csak mondom, hanem komolyan gondolom és mindenre értem. Nem akartam veszekedni vele, egyszerűen már belefáradtam abba, hogy mindenki mindenkiben az ellenséget látja, s senki se képes a másiknak esélyt adni. – Nem Mikaelson család egyik tagjaként jöttem el hozzád, nem a mocsári farkasok vezetőjeként, hanem csak egyszerű anyaként, hiszen tudom milyen érzés elveszíteni egy gyermeket, vagy majdnem elveszíteni. Segítséget kérni jöttem, de talán ostoba gondolat volt, amiért hittem abban, hogy valaki képes eltekintetni attól, hogy kikhez van közöm. Nem fogom erőltetni, hiszen nem akarok olyanná válni, ami ellen küzdeni akarok, hinni akarok abban, hogy ebben a városban is lehet még béke, ahogyan abban is, hogy nem csak én hiszek ebben. Mindenkinek vannak sérelmei, de talán azon múlik minden, hogy képesek vagyunk-e tovább látni a sérelmeinken, vagy nem… – feleltem neki rezzenéstelenül. A hangom csak annyira volt hangos, hogy ő is meghallja, de szinte már belefáradtam abba, hogy mindig mindenkivel küzdenem kelljen. Bizalmat akartam szavazni neki, reményt kapni, hogy legalább a lányom biztonságban lehet, de talán tényleg ostoba voltam, amiért hittem abban, hogy van remény általa.


40 27
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 14, 2016 4:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next




I don’t like vampires and your family
Hayley & Vincent
– Ne forgasd ki a szavaimat! Nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom, kinek vagyok hajlandó segíteni, és kinek nem, azt gondolom, ezt hívják szabad akaratnak, ami ismét az enyém – jegyeztem meg gunyorosan, miközben egy fölényes mosoly jelent meg az ajkamon. Még mindig neki volt szüksége rám, és nem fordítva. Úgy érzem, eldönthetem, kit helyeztem előtérbe, és kit nem. Cami jó barátom, segített, mikor senki, mellettem állt, mikor senki, de azt a kislányt még életemben nem láttam, sőt Hayley-vel sem beszéltem egyetlen szót sem annak ellenére, hogy tudtam a létezéséről. Aztán idejött, követelőzve, hogy neki segítség kell, amit Freya, az elveszett nővér nem oldhatott meg, mert nem akarta még jobban leterhelni, aztán pedig ez az egész beszélgetés átment valamibe, melyben egymást sértegettük a meghozott döntéseinkért. Nem értettem, miért pont engem akart, aki ha lehetett, minél messzebb akart kerülni a mágiától. Ez járt nekem azok után, amit át kellett élnem. Lehetek ettől önző, mert a saját életemet akartam rendbe szedni, és nem belefolyni máséba. Sajnáltam a kislányt, de nehogy az én számlámra írja azt, ha valami baja esik, holott a szülei elvihették volna, mikor lehetett. Innentől nem fogom hibásnak érezni magam, ha valami történik, mert nem is ismertem. Sem az anyját.
Az apja családja viszont bőven elég rosszat tett már azzal, hogy ide költöztek. Szóval szerintem érthető volt, ha nem akartam fejest ugrani ebbe az egészbe, amit Hayley akart.
– Megint félreértesz! A Mikaelsonokat ítélem el. Előttük sem volt rózsás a helyzet, de amióta betették ide a lábukat, minden a feje tetejére állt. A boszorkányok bosszúra éhesek, és idő kérdése csupán, mikor kerekednek föléjük, kiűzve őket innen. Már ne is haragudj, de ha én a boszorkányokat védem, az azért lesz, mert hozzájuk tartozom, és ha ehhez a vámpírokat kell megölnöm, megteszem. New Orleans az otthonom, és meg fogom védeni, ha kell! – tettem még hozzá, hogy tudja, hol is állok valójában. Rosszul fejeztem ki magam, így félreértett, mert igazából a város védelme a fő célom, és ha ez azt hordozza, hogy ölnöm kell, meg kell tennem. Nem életcélom az erőmmel életeket elvenni, ahogy az sem, hogy háborúzzak folyamatosan, de még a vak is látta, hogy boszorkányok és vámpírok közt nem lehetett igazi, hosszan tartó béke. A vámpírok mindig is használták a mágiával bírókat, és ez nem fog megszűnni, mert néhány ember úttörőt játszva azt hiszi, hogy elhozhatja a békét. Ez nem ilyen egyszerű.
– Ti okoztátok a veszélyt, vagy legalábbis az apja, és annak testvérei. Ők gyűjtöttek annyi ellenséget maguknak, amivel ők sem bírnak el. Ha szorul a hurok a nyaka körül az csakis azért lesz, mert makacs módon berobbantak ebbe a városba, maguknak követelni azt, ahelyett, hogy elfogadták volna, ez már nem az ő otthonuk! – Egy kicsit hevesebben beszéltem, mert kezdett kihozni a sodromból, lassan súrolva a tűréshatáromat, amit nem tudtam, és nem is akartam leplezni. Mert igen, segíteni akartam, de azzal, hogy újra és újra sértegetett, kezdtem meginogni abban, hogy tényleg megtegyem-e. Jelenlegi hangulatomban pedig inkább hajlottam afelé, hogy nem teszem meg, oldja meg, ahogy akarja, és hagyjon engem békén. – Ne akard rám kenni, ha a lányodnak baja esik, okold az igazi bűnöst, aki időről időre beleesik ugyanabba a hibába – feleltem ridegen, és a kezdeti nemtörődömségem kezdett a feledésbe merülni a beszélgetés előrehaladtával.
Már egy idege macska-egér harcot folytattunk, és azt próbáltuk megfejteni, hogy a tyúk, vagy a tojás volt előbb, de nem jutottunk dűlőre, és nem is fogunk. Legalább olyan makacs volt, amilyen én vagyok, és egyikünk sem engedett a saját igazából.
– Azt hiszed, minden csak fekete és fehér? Hogy majd azzal, ha hajlandó vagyok bűbájt szórni a lányod védelmében, majd a családja is feléled a folyamatos hibáik ismétléséből, és békét kötnek? Olyan békét akarsz, amit nem lehet megteremteni, ha mégis, akkor áldozatokkal jár, és halállal, nem is kevéssel, és mindig lesz valaki, aki ezt a látszólagos békét tönkre akarja majd tenni. Soha nem lesz rend, ameddig a vámpírok fenyegetésnek érzik a farkasokat, vagy a boszorkányok a vámpírokat – beszéltem hevesebben, mert már nehezen tartottam magam a ridegséghez. Nem tudtam közömbös lenni tovább, hiszen egy-egy elejtett szavából fenyegetést éreztem ki, míg a másikban sértegetett engem. Én pedig nehezen fogtam vissza attól magam, hogy olyat tegyek, amit még megbánhatok később. Zsebre dugott kezem ökölbe rándult, és ajkamat összeszorítva számoltam el magamban tízig, de éreztem, ahogy egyre inkább eluralkodott rajtam.
– Szóval önző vagyok? Legyen! De te is önző vagy, mert hajtod a magad igazát, próbálod beadni, hogy nekem segítenem kell a lányodon, mert ez valamiféle lépés a béke felé! De miféle béke? Maximum a családoddal, mert ha nem teszem meg, akkor az én számlámra írod, hogy baja esett, és akkor lesz egy célpont, akit támadhattok! Segíteni akartam neked, de te minden második szavaddal belém kötsz, vagy fenyegetsz! Sajnálom, hogy nem tetszik, hogy fel akarom építeni a saját életemet, amit pont a gyermeked apjának az egyik bosszúszomjas testvére vett elé tőlem, de legyen, önző vagyok és gyáva! De ezek után oldd meg, hogy véded meg a lányod azzal a tudattal, hogy elbaltáztad a lehetőséged nálam, mint független warlocknál! – adtam ki magamból minden haragomat, amit idáig benn tartottam. Felbosszantott. Segítséget akart, és majdnem meggyőzött, hogy meg is tegyem, de a szavai felbosszantottak, és nem érdekelt, hogy ezek után nekem támad majd, vagy sem. Fel voltam rá készülve. Hátráltam egy lépést, jelezve, hogy így semmiképp nem jutunk egyezségre, ha mégis, akkor én fogom szabni a feltételeket.




Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 13, 2016 10:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Hayley&Vincent
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I need a little favour, or help

- Szóval egy halandó ember védtelen, aki vélhetően gyengéd érzéseket táplál a gonosz és csúnya Mikaelson iránt, aki mellesleg a gyermekem apja, de egy csecsemő nem védtelen. Ebben csak én érzek egy kisebb iróniát és ellentmondást? – kérdeztem meg tőle egy apró mosollyal az arcomon. Nem sokat mosolyogtam, de most egészen könnyedén ment. Félreértés ne essék semmi bajom nincs Camival. Sőt, igazából szimpatikus is számomra, ahogyan az se érdekel, hogy éppen mit csinálnak Klaussal, de aki nem vak, az látja, amire én is utaltam. Így kár lenne tagadni, hogy annyira veszélyben lenne, vagy ha igen, akkor pontosan tudta, hogy mibe tenyerel bele, hiszen ismeri Klaust, ahogyan a családot is.
Nem állt szándékomban olyan útra lépni, amire már a legtöbb Mikaelson vetemedett volna. Nem akartam erőszakos lenni, mert abból már bőven volt ebben a városban is, de azért Vincent se csukhatja be örökké a szemét. Főleg akkor nem, ha legtöbb esetben olyan érvet hoz fel, ami kicsit ellentmondásos.
- Szerintem egy szóval se mondtam olyat, hogy miattad menne ez. – világítottam rá egy aprócska tényezőre, hiszen talán történhetnének miatta is még több galiba, harc, ha nem lenne ennyire csiga, aki éppen a házába visszahúzódott, mert annyira fél, vagy nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó. Csendesen hallgatom végig azt, amit még mond, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat és megrázom a fejemet. – Fura, hogy azt mondod képes lennél minden habozás nélkül elvenni életeket, ha a boszorkányoknak bajuk esne, de pontosan azokat ítéled el, akik a családjuk védelmében teszik ugyanezt. Csak egy kérdés, hogy a te tetted abban az esetben és jelenleg Klaus tettei, vagy a többieké, akár még megemlíthetjük Marcelt is miben tér el? Mert szerintem semmiben se. – komolyan mondtam, s láthatta, hogy semmi kedvem jelenleg poénkodni. Én is vettem el életet, de ha nem is mutattam ki, attól még a mai napig emésztett és mardosott a bűntudat. Ezért se akartam azt, hogy még több háború legyen és még több fej hulljon New Orleans utcaköveire, vagy éppen a mocsaras vidékre.
Amikor lassabban kezd el beszélni, mint aki éppen most nézne hülyének, arra csak morranok egyet és megforgatom a szemeimet. A fejemet kicsit oldalra billentem és olyan nézéssel nézek rá, hogy kész, befejezted? Vagy esetleg még ennek az idióta viselkedésnek várható folytatása is. Tudom, hogy néha a tekintettel is jobban lehet bántani, mint egyes szavakkal, de azért ostobának se kellene nézni.
- Ohh, értem. Ezek szerint a veszély számodra csak akkor létezik, ha már kézzel tapintható, vagy ha már a lányomat tartja a markában az illető? Szóval te se védenéd magad egészen addig, amíg valaki nem fonná az ujjait a nyakad köré, mert addig nem is létezik a veszély? Még akkor se, ha valójában talán pont az egyik sötétsikátorból less le rád? – kérdeztem meg kíváncsian, majd tettem felé én is egy lépést. Nem volt fenyegető, de láthatta azt, hogy annyira nem vagyok jókedvemben már, mint esetleg eleinte voltam. – Egy dolgot már megtanultam, hogy hamarabb válhat itt a szomszédból is ellenség, mint barát. S nem akarok feleslegesen kockáztatni, hogy csak akkor védjem már meg a lányomat, amikor a húrok szorul köré. Elé akarok menni, de talán kár volt feltételeznem, hogy te bármennyit meg is érthetsz ebből, hogy te talán különb vagy, mint a többség ebben a városban. – lehet, hogy kegyetlenek voltak a szavaim, de egy pillanatra tényleg így éreztem. Ő is csak saját magát akarja óvni, vagy a sajátjait és ártatlanokat ölne ő is, ha úgy hozza a lépés, ahogyan a többiek teszik, de ő mégis különbnek mondja magát. Talán tényleg ez a város maga a fertő.
- Miért a többieknek kell indok? Mindegyikük ölne habozás nélkül, csak imádják ráfogni egymásra, hogy ez és emiatt tettem! Nem tagadom, hogy részben igazad van, de egy dolgot kifelejtesz a felsorolásból, hogy milyen élete lehet egy olyan városban, ahol mindenki csak a saját érdekei vezéreli, ahol mindenki csak a saját életét félti? – ohh, igen. Ezt érthette magára is, hiszen az állandóan azt hangoztatta, hogy ő ki akar ebből maradni, meg minek veszélyeztetné az életét. – Fura, hogy pont azok a bátrabbak, akik semmilyen erővel se rendelkeznek, s míg valakik tehetnének a város békéjéért azok nyúlcipőt öltenek, mert féltik a szaros kis életüket. De mi értelme félteni, ha a háború örökké létezni fog és még az azonos fajúak is képesek egymás ellen menni? Mindenki veszni fog így előbb vagy utóbb, bárki bármennyire is akar menekülni. – igen, Cami egyszerű ember volt, de mégis bátrabb volt, mint a legtöbben ebben a városban. Ezt pedig csodáltam benne, s valóban így gondoltam, ha már mindenki a saját kis életét félti és elfelejti azt, hogy milyen megbízni valakiben, kiállni azért, amiben hiszünk és az nem az öldöklés, akkor előbb vagy utóbb, de tényleg mindenki veszni fog, mert örökké senki se futhat el, vagy nem rejtőzhet el.
- És mi van akkor, ha ér valamit? Ha ez csak egy apró lépés azért, hogy másabb legyen a város? Tudod, talán tényleg ostoba voltam, amiért reménykedtem abban, hogy van bátorságod és képes vagy tenni azért, hogy a város olyan legyen, amilyennek látni szeretnéd. Olyanná, amilyen régen volt, hogy béke és biztonság uralkodjon itt, ne pedig háború. Hogy ne kelljen különféle módon megölt embereket látnod, s eltusolni állandóan a régi ismerőseid tettét, de te is olyan vagy, mint ők. Inkább rejtőzködni akarsz, mintsem kockáztatni a jó ügyért és csak az önös érdekeid érdekelnek. Talán pontosan annyira önző vagy, mint a többiek, akiknél különbnek hiszed magad. – a szemeimben pedig pontosan láthatta, hogy tényleg csalódtam benne. S nem érdekelt az se, hogy mennyire fog neki tetszeni, hogy Klaushoz, Marcelhoz és a többiekhez hasonlítom őt, de éltem már annyi ideje itt, hogy lássam azt, ahogyan mindenki elbújik, öl és védi a saját érdekeit, miközben a saját emberinek a feje pedig könnyedén esik a földre. Én ennek akarok véget vetni, azt akarom, hogy ez a város újra pompázzon, de ne vérben úszva.



40 27
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 07, 2016 9:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next




I don’t like vampires and your family
Hayley & Vincent
Nem kívántam részt venni a harcukban. Nem az én dolgom, hogy oldják meg a dolgaikat, és belekeveredni sem állt szándékomban, de Hayley levakarhatatlanul viselkedett. Meg szeretném őrizni a függetlenségem, és azzal, hogy belerángatna, az ellenkezőjét érné el. Talán segíthetnék, de akkor megszegném az önmagamnak tett ígéretemet, hogy elhatárolódok a mágiától. Kivételes eset volt a Camivel történtek, de senkinek sem származna belőle jó dolog, ha én is benne lennék ebben az egéz mizériában. Legfőképpen azért is, mert gyűlöltem a vérszívókat, legyen az vámpír, vagy akár hibrid. Egy lapra tartozott mind, és nem szerettem volna részt venni benne. Ő önzőnek nevezett engem, mert pártatlanul viselkedem, féltve a saját magánéletem, de ő is ugyanolyan önző, mert ezt nem értette meg és csak a saját igazát szajkózta. Érthetetlen ez az egész számomra. A vámpíroké a halhatatlanság, és a gyorsaság, a többi képességükről nem is beszélve, de nekik több kellett. Olyan dolgokra vágytak, ami nem lehetett az övék, mint most is, Hayley esetében.
- Ne keverd össze magad Camivel. Ő védtelen veletek szemben, te és a családod pedig  képesek lennétek megvédeni a kislányt, mégis hozzám fordulsz. Talán nem bízol bennük? - tettem fel a kérdésemet, melyre tényleg tudni szerettem volna a választ. Ők együtt erősebben bármelyik ellenfelüknél, mégis miért kényszerítene olyanra, ami az én álláspontom szerint felesleges?
Nem féltem tőle, nem kényszeríthetett rá arra, amit nem akarok, és itt se kellene lennem, vele mutatkoznom. Nem tudom, hogy sajnáljam-e a helyzetét, vagy sem. Elvégre ő kereste magának, mikor megfogant a gyermek, és nem az én gondom megoldani a gyermekre néző veszélyt.
- Ártatlan vámpír? - nevettem fel csodálkozó tekintettel. - Nézd, hiába próbálod nekem beadni, hogy az én hibám, ami a városban zajlik, mert nem fog menni. Nem érdekelnek a vámpírok, vagy a farkasok, sőt, a hibridek sem. De ha én beszállok ebbe a harcba, akkor a sajátomat fogom védeni, és magasról teszek majd a halottak számára, ha azok a boszorkányokat fenyegetik - magyaráztam neki ridegen. Tisztázni akartam vele, hogy ő és én külön faj voltunk, és mindig a sajátomat fogom menteni, és ha ehhez az kell, hogy vámpírokat öljek, hát megteszem. Mert tudom, hogy nem nézhettem sokáig tétlenül ezt a harcot. Segíteni akartam Davinának ameddig nem késő.
Még mindig éreztem azt az energialöketet, ami átjárta a testem, mikor Camit megmentettem, és élveztem. A mágia a véremben volt és nem tagadhattam le. De mégis visszatartott valami, amit nem tudtam nevén nevezni. Ez egy gát volt bennem, amit nem tudtam áttörni.
- Félreértesz! Azt kérdeztem, valaki, gondolok itt konkrét személyre, veszélyezteti a lányodat az apján kívül? - léptem közelebb hozzá. Lassan beszéltem, hogy ő is megértse minden egyes szavamat, amit felé intézek.
- Mert ha nem tudsz ilyen személyt megnevezni, akkor mi is a látogatásod célja? - Mindenképp el akartam kerülni a varázslást, és ok nélkül nem is tenném. Sajnálom a kislányt, tényleg, mert jobb apát érdemelne, egy békés környezetet, ahol gyerek lehet. Nem itt kellene lennie, ahol minden sarkon veszély leselkedett rá. De ebbe nekem volt a legkevesebb beleszólásom, és az igazat megvallva nem is akartam. Most pedig, ha tettekkel nem, de szavakkal kényszerítene engem valamire, amire nem vagyok hajlandó, így három lehetséges verzió merült fel. Vagy megteszem, és segítek abban, amit kért, vagy nem teszem, és elsétálok, vagy pedig az erőmmel adom tudtára, hogy nem kérek belőle.
- Klaus-nak nem kell indok, hogy öljön, ezzel tisztában vagy ugye? Ha van egy kis esze, megértené, hogy az eddigi életvitele miatt fenyegeti veszély a lányát. Ha ebben nem tudtok megegyezni, hogy elvigyétek a lányotokat egy biztos helyre, akkor milyen példát lát majd? Nőjön fel egy városban, ahol folyton háború dúl, hm? Milyen élete lehet itt, ahol az egész családját veszély fenyegeti? - bombáztam meg több kérdéssel is, amire tudhatnám, mi lesz a válasza. Hogy a veszély mindenhova követni fogja, teljesen mindegy, hova mennek. Valójában maga a gyermek csodaszámba megy, hiszen egy több, mint ezer éves hibrid gyermeke. Ha nem Klaus miatt, akkor másért akarnák maguknak, hiszen minden bizonnyal eljutott már a híre a csodagyereknek, akinek minden bizonnyal nagy hatalma lesz, ha felnő.
- Mégis mivel segíthetném elő pont én azt, hogy ne találhassák meg? Mert nyílt titok, hogy hol éltek. Mit vársz tőlem? Sodorjam veszélybe magam valamiért, ami talán nem is ér semmit, hm? - tártam szét a karom, majd visszadugtam a kezem a zsebeimbe. Nem biztos, hogy Hayley átgondolta ezt a dolgot teljesen. Akárhogy is legyen, nem fogom a semmiért kockáztatni az életemet.
 




Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 30, 2016 3:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Hayley&Vincent
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I need a little favour, or help

Talán igaz, hogy makacs vagyok és ha fejembe veszek valamit, akkor nem túlzottan lehet lebeszélni róla. Vélhetően most is ez állt fent, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy vámpírrá változtam félig meddig. Szerintem emberként és még farkasként is már ennyire makacs voltam. És most nem is önös érdek vezérelt, mert ha így lett volna, akkor magamra és a saját épségemre gondolok, de engem a lányom épsége jobban érdekelt, s őt tényleg meg akartam védeni mindentől, amitől lehetséges.
- De vélhetően, ha ember lennék és szőke fürtjeim lennének, akkor már jobban meghallgatnál, vagy tévednék? – pillantottam rá kérdőn, hiszen van szemem is és hallok ezt azt. Ahogyan hallottam azt is, hogy Camivel egészen jól elbeszélgetett. Mondjuk nem csodálom, mert egészen kedves teremtés és kedvelem is őt, ahogyan Hope is őt, illetve ő a lányomat. Számára is fontos a gyermek. Meg az se kizárt, hogy tényleg gyengéd szálak fűzik Klaushoz, de ennyire sose akartam belefolyni a dolgokba. Arról meg fogalmam sem volt, hogy Caminak varázsolt Vincent. Ennyire azért nem jók a város pletykálkodói.
- Kis barátom megszállása után? Lemaradtam volna valamiről? – néztem rá kikerekedett szemekkel és még egy apró nevetés is elhagyta az ajkaimat. Tudomásom szerint nem volt a barátom az a személy, aki megszállta a testét, ahogyan a Mikaelson család szüleivel se éppen rózsás viszonyom, így nem is értem mire vélni azt, amit mond. Attól még, hogy összefeküdtem az egyikkel, a másik felé meg gyengéd érzések táplálnak nem váltam olyanná, mint ők. – Talán emiatt még inkább hasonlítasz azokra, akiket annyira megvetsz.  Ahogyan ők se gondolnak sokszor a tetteik következményére, úgy te se tennéd meg, mert ha az érdeked a távozás mellett szólna, akkor megtennéd és az se érdekelne, hogy mennyi fej hullana a földre. Engem viszont érdekel, s nem akarom azt, hogy még több ártatlan ember, farkas, vámpír vagy boszorkány vére szennyezze eme bűnös város utcaköveit. – szólaltam meg kissé ridegen, s lehet, hogy sértően, de talán végre ő is belátja, hogy azt hiszi, hogy ő különb és közben meg nem. Sok mindent lehet hinni, de a szavai egészen másról tanúskodnak. S ezt neki se ártana belátnia, hogy azzal amit mondott csak az én igazat támasztja alá, hogy nem másabb, mint a legtöbben ebben a városban és csak saját magukkal foglalkoznak.
- Egyrészt nem vagyok vámpír, sőt, a vámpírokra nézve még veszélyes is vagyok, ha rémlik. – pontosítottam a dolgon, majd közelebb léptem hozzá. – Másrészt meg nem Klausnak segítesz, hanem nekem, vagyis a lányomnak. Sose árulnám el Klausnak, ahogyan azt se hagynám, hogy bárki ártson neked, ha meg akarná tenni. Ahogyan a sajátjaid ellen se akarlak felhasználni. Csak védelmet szeretnék a lányomnak, s ha megtennéd az köztem és közted maradna. Az pedig, hogy ki kit akar elűzni az már a saját dolguk, de a lányomat nem fogom a csatatér közepére kiállítani, még akkor se, ha az apja néha túl hülye és vak, illetve magának való! – jelentettem ki határozottan. Ohh, ismertem azért rendesen Klaus rosszabbik énjét is már, de ugyanakkor azt is tudtam jól, hogy képes a szeretetre és a gyengéd érzésekre, főleg akkor, amikor a lányunkkal van. – Ha pedig sikerrel járnánk, akkor talán idővel bebizonyíthatnánk azt, hogy nem kell egymás felett uralkodni és elindíthatnánk egy fajta békét. – toldottam meg a dolgot. Tény, hogy én is szegtem már le fejeket, tomboltam, de már nem akartam és nem is akarok többet. Csak akkor, ha nagyon nincs más választás. Én békét és jobb életet szeretnék a lányomnak, mint ami megadatott nekem.
- Valós fenyegetéssel néz szembe, hiszen az élet megpecsételte azzal, hogy ki az apja. – világítottam rá egy aprócska tényezőre, hiszen aki ártani akar Klausnak az könnyedén megteheti Hope-on keresztül. Elveheti aprócska életét, vagy csak olyat tehet vele, amit egyetlen egy anya se kívánna a gyermekének. Azt pedig nem akartam.
- Ha eltűnnék, akkor szerinted mennyi idő alatt hullana ártatlan farkasok feje a mocsárba? Mennyi idő alatt szennyezné újra az utcaköveket a vér piros színe? Vagy ki lenne itt, hogy hasson valamennyire Klausra, hogy ne szegjen még több fejet? Hogy ne tomboljon még jobban? – kérdeztem vissza könnyedén válaszadás helyett. Vagyis a kérdéseimben benne volt a válasz, hogy miért nem mehetek. Mert a maradásommal több életet menthetek meg, mint az elszökésemmel. – Vélhetően mind a ketten kockáztatunk ezzel, de amíg itt vagyok a városban nagyobb az esélye annak, hogy a látszólagos béke tovább él…


Remélem jó lesz! 40
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 30, 2016 11:19 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next




I don’t like vampires and your family
Hayley & Vincent
Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtattak el a szavai egyetlen pillanatra sem, de annyira azért mégsem, hogy napokig rágódjak majd rajta. Tisztában voltam a saját korlátaimmal, és azzal, hogy ÉN mit akartam jelenleg az életemtől, és az nem az, hogy vámpíroknak, vagy hibrideknek hajtsak végre különféle igézeteket. Soha nem is terveztem ehhez hasonlót, mert ha én ismét a mágiához nyúlok, akkor azt a sajátomért akarom tenni. Így jelen helyzetben azt tudtam, hogy ott akartam hagyni a pultnál, és csak reménykedhettem abban, hogy nem jön utánam, de sajnos ez a vámpírokra nem jellemző. Ha akarnak valamit, akkor minden bizonnyal addig nem szálltak le az emberről, ameddig valami olyan utalást nem tesz, amiből az jön le, hogy igenis segíteni fogunk. Nyilván itt ez a helyzet nem állt fenn, hiszen ez mind rajtam múlt. Ha segítek neki, akkor azt azért fogom tenni, mert tényleg akarom, nem azért, mert sértegette az önbecsülésem.

Nem gondolom, hogy tartoztam neki bármiféle elszámolnivalóval azért, ahogy éltem, és amilyen utat jelenleg jártam, de ő mégis olykor igen makacs, bosszantó módon kötötte az ebet a karóhoz. Így természetes, hogy egy idő után hevesebb reakciót váltott ki belőlem, mint ahogy én azt szerettem volna. Egyszerűen nem látja meg azt, hogy emberi lény vagyok, és nekem is voltak korlátaim, amiket vagy nem tudtam, vagy nem akartam átlépni. Jelen helyzetben nyugalomra vágytam, amit én megengedhettem magamnak az elmúlt időszak után. Fel kellett építenem az életemet itt a városban, és ahhoz időre van szükségem.

Talán épp ideje volt, hogy ott hagyjam őt a bárban egyedül, mert lehet, hogy ő nem, de én igen közel voltam a tűréshatáromhoz, amikor egyszerűen csak kitör belőlem, aminek kell, és rombolok. Nehéz megőriznem a hidegvéremet egy ilyen forrófejű hibrid nő mellett, az tény. Lassan sétáltam az utakon, majd gondoltam egyet, és megálltam, hogy bevárjam a nőt, aki ez idáig olyan kitartóan követett. Nem telt el sok idő, mikor magam előtt láttam meg a barna tekintetet. Alacsonyabb volt nálam, és egy külső szemlélőnek talán kórosan is vékony, de én tudtam, hogy sokkal több erő rejlett benne, mint bármelyik birkózóban. De még mindig nem kent fel a falra. Pedig pontosan erre számítottam tőle, hogy utánam jön, és fizikai kényszerrel próbál rám hatni, ahogy azt általában a legtöbb vámpír teszi. Helyette inkább hegyi beszédbe kezdett, amit én keresztbefont kézzel hallgattam végig. Arcomon gúnyos mosoly játszott, miközben ő beszélt, és próbált a lelkemre hatni.
- Csupán akkor illik, ha érdekel is a másik fél mondanivalója, vagy ha jó barátok vagyunk, de egyik verzió sem állt fenn - váltottam ismét egy hűvös hangnembe, ami most sokkal inkább kézenfekvőbb, mint eddig. Nem akartam, hogy elbízza magát, és nem akartam segíteni sem, és időközben már arra is rájöttem, hogy miért.
- Soha, egy szóval nem mondtam, hogy különb lennék bárkinél - jegyeztem meg foghegyről, majd vettem egy mély levegőt. Komolyan nem tudom, mit hisznek néha a vámpírok? Hogy azért mert nem segítünk nekik, akkor már önzők és gyávák vagyunk, és nem gondolunk másokra? Nevetséges. Hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet, majd ismét felvettem vele a szemkontaktust.
- A magánélet védelme nem bűn. Ha azzal, hogy még nem akarok részt venni a természetfeletti harcában, mert szeretném összeszedni az életemet a kis barátod megszállása után, önzőnek nevezel és gyávának, legyen! - bólogattam komoly tekintettel. A hangomban valamiféle gúny is megtalálható volt, hiszen tényleg nevetségesnek éreztem a helyzetet. Miért gondolja azt, hogy fel lehet dolgozni egy csettintés alatt azt, hogy valakit megszálltak? - De úgy hiszem, nem én vagyok itt az önző kettőnk közül. Azt mondod, gyáva vagyok igaz? Mert nem segítek, de belegondoltál már abba, hogy te is az vagy? Azt mondod, ha elmehetnél, rég megtetted volna. Ha én el akarok menni, meg is teszem - beszéltem most én neki hosszan, felidézve a korábbi kérdését. Más voltam, mint a legtöbb boszorkány. Nem hajtottam fejet olyanoknak, akiket nem lehetett megölni azzal, hogy elvágják a torkát. Ha én beszállok ebbe az egészbe, az senkinek nem lesz jó.
Már jó ideje figyeltem a történéseket, és egyszer eljön majd a napja, hogy a város talán békére lelhet. Legalábbis mindenki ebben reménykedett, de ha a normális halandók közt sincs béke, akkor a természetfelettiek közt hogy legyen? Kibékíthetetlen ellentétek vannak minden faj közt, ami soha nem fog megszűnni.
- Tudod, miért engem akartak az őseim régensnek? Mert soha nem szövetkeztem vámpírokkal, és ha én ezt megteszem, ha segítek neked, azzal segítek Klausnak is, akit ki akarnak űzni innen, mert annyi rosszat tett a helyi boszorkányokkal a múltban is, hogy nem látják szívesen sem őt, sem pedig a családját - közöltem vele a tényeket nyugodtan. Nem véletlenül mondtam nemet, habár tudom, egy gyerek nem tehet arról, kik a szülei, a családunkat nem választhatjuk meg, élő példaként soha nem felejthetem el.
- A békéhez vezető úton a mi érdekeink sehol nem találkoznak, szóval a kérdésem az, hogy valós fenyegetéssel néz szembe a lányod, vagy csupán az apját fenyegetik? Mert a kettő nem ugyanaz - hívtam fel a nő figyelmét egy aprócska részletre. Ha segítenék sem most tenném meg, és nem itt, ahol bárki meghallhatja a mi ártalmatlannak tűnő csevejünket. Nem hagyhattam figyelmen kívül a tényt, hogy egy gyerekről volt szó, viszont nem tartottam jó ötletnek azt sem, hogy tőlem kért segítséget. Ezzel kockáztathatom a függetlenségemet, amit nem sok boszorkány tudhat magának.
- A kéréseddel nem csak a saját életedet kockáztatod, hanem az enyémet is, és még engem nevezel önzőnek. Miért nem azért kérsz segítséget, hogy el tudj tűnni a városból úgy, hogy még a Mikaelson boszorkány se találjon meg? Hiszen te mondtad, elmennél, ha tudnál... - tettem csípőre a kezem várakozón, majd felnéztem rá. Mély levegőt vettem, és a vonásait figyeltem. Biztos voltam benne, hogy már rájött arra, hogy velem nehéz egyezségre jutni. Nem mondtam egyértelmű nemet, de igent sem. Túl sokat kockáztatnék vele.  




Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Pént. Júl. 29, 2016 7:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

>> Előzmény

Hayley&Vincent
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
I need a little favour, or help

- És mi van abban az esetben, ha ez a bajba jutott anya nem teheti meg azt, hogy lelépjen? – kérdeztem vissza minden habozás nélkül. Sejtheti, ha megtehetném, akkor már rég itt hagytam volna magam mögött ezt a helyet, de több ok miatt se léphettem le. Nem akartam még nagyobb haragra gerjeszteni Klaust se azzal, hogy eltűnök a lányával, ahogyan a falkámért is felelősséggel tartozom, s vélhetően semmi jó nem származna abból, ha én egyszer csak eltűnnék. S még sorolhatnám az indokokat, de vélhetően ő is sejti azt, hogy nem ok nélkül vagyok még mindig ebben a városban. A kavalkád csak még nagyobb lenne Hope és az én eltűnésemmel. Azt pedig nem akarom, így is túl sok fej hullott már.
- Igaz, nektek ott a mágia, a különféle átkok, amikkel rosszabb szenvedést tudtok elhozni, mint egy farkas vagy éppen vámpír, nem gondolod? – pillantottam rá egy féloldalas mosoly keretében és csöppet se volt bájos ezekben a pillanatokban a hangom. Miért kellett volna? Igazat mondtam, hogy egy boszorkány sokkal rosszabbra is képese, mint egy vérszívó és a többi faj. Nagyobb hatalommal rendelkeznek, s ahogyan egy vámpírt, úgy őket is megszédítheti az ereikben csörgedező mágia.
Kíváncsian kaptam fel a fejemet, amikor kissé túl hevesen reagált a szavaimra. A fejemet oldalra billentettem, a kezemben lévő poharat meg babrálni kezdtem, miközben őt fürkésztem. Kár lenne tagadni, hogy nem volt érdekes műsor, amit lenyomott. Valami hasonlóra számítottam, de nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyedén felszínre lehet hozni bármi hasonlót nála.
- Nem vagyok pszichológus, de ha valakit valami nem érdekel, akkor biztosan nem így reagál rá. – világítottam rá egy újabb tényre, hiszen ennyire hevesen reagálni valami olyanra, ami elméletileg hidegen hagyja őt… Nos, enyhén is szólva eléggé fura és hihetetlen.
Az eléggé nyilvánvaló vált, hogy nem ugyanolyan, mint a legtöbb boszorkány és ez volt talán a szerencséje, hiszen még Davina se tartozott a kedvenceim közé, de jobban elviseltem, mint bármelyik hasonló természetfelettit. Főleg azóta, amióta a lányom életére próbáltak törni. Jó, az én torkomat is elvágták, de valahogyan a saját életem még mindig nem tudott annyira aggasztani, mint a lányomé. Azé a személyé, aki nem tehet arról, hogy ki az apja. Én csak azt akarom, hogy békében nőjön fel, s ne kelljen minden percben attól rettegni, hogy vajon ki fog az életére törni, hogy játszhasson majd másokkal és normális gyerekkora legyen, olyan, ami se nekem, se Klausnak nem adatott meg.
Kíváncsian fürkészem őt, s mielőtt még bármit is felelhetnék arra, amit mond könnyedén áll fel a helyéről. Nem eresztem el őt a pillantásommal, majd pedig egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat, annak köszönhetően, amit még távozása előtt mond. Ohh, ,ugyan már, ha kertelek, akkor az lenne a baj. Ahogyan mondani szokták, hogy mindenki imád mindenféle kifogást gyártani. Könnyedén fizettem ki az italaimat, majd pedig kiürítettem én is az utolsó poharat, hogy utána neki vágjak a városnak.
Jó pár perc eltelt, mire megpillantottam az ismerős alakot, s mire észbe kaphatott volna addigra már előtte álltam és mosolyogva pillantottam rá.
- Tudod, ha mondasz valamit valakinek, akkor először is illik megvárni a választ. Másodszor nem szokásom ellenségeket gyüjteni, elég az, ami már van. Még akkor is, ha nem a saját tetteim miatt utálnak, hanem amiatt, mert valakinek a gyermekét hordtam a szívem alatt és még életet is mertem neki adni. – feleltem könnyedén, majd ellöktem magam a faltól, amit támasztottam. – Másodszor meg, ha azt hiszed, hogy különb vagy azoknál, mint akik ennek a városnak a lakói, akkor tévedsz. Fura, hogy itt mindig mindenki a saját életét félti, a saját kis birodalmát, de csöppet se gondol másokra. Miként is hívják ezt? Gyávaság, önzőség és még sorolhatnám tovább, hogy miként szokás az ilyen alakokat jellemezni. – álltam meg vele szemben végül pár méterre. Nem érdekelt, hogy milyen hatással van rá a műsorom. – Harmadszor meg, bárhogyan állítottam volna be, akkor is találsz valami kivetni valót, hogy visszabújhass a csigaházadba.  – talán nem voltam éppen kedves, de roppantmód nem érdekelt a lelkivilága. Sokkal inkább az, hogy más megvilágításba helyezzem azt, amit saját magáról gondol és a tetteiről. – Tudod, te is és én is békét akarom elhozni, de egyik béke se kezdődhet nagy lépéssel. Minden dolog kicsi lépésekkel kezdődik, vagy tévednék? – pillantottam rá kérdőn, majd összefontam a karomat. Tudom, Klaus és a többiek is már rég a falhoz préselték volna őt, a nyakát simogatták volna, vagy éppen valamit belédöftek volna, de nem háborút és újabb csatateret akartam keresni, hanem a békéhez vezető utat kerestem. S úgy éreztem, hogy az a lányomon keresztül vezethet.

Remélem jó lesz! 40
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 25, 2016 10:20 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

to Ruthie

Sose gondoltam azt, hogy egyszer újra ebben a városban nyitok egy klubbot. Seattle-ben is tökéletesen ment a klub, de persze terjeszkedni szerettem volna és mi lett volna jobb hely, mint maga a bűnös város? Szerintem már a pokol nem is létezik, inkább már ebbe a városba költözött. Cipőm sarka ütemesen koppant az utcaköveken, miközben a szellő szinte incselkedett a vöröslő tincseimmel. Sokan ismertek már, hiszen eléggé felkapott bár lett az, ahova csak bizonyos személyek juthatnak be. Nem vagyok válogatós, de nem akarok balhét, se rendőröket, hiszen eleve nem a jobbik környékén található ebben a városban. Másrészt nem olyan régen még Seattle-ben is eladtam egy kis kokaint. Így érthető, hogy semmi kedvem hozzájuk, ahogyan a múltamat se akarom kiteregetni senki előtt se. Azt szeretem, hogy névtelen voltam, majd eltűntem és valaki lettem. Persze, Ruthie biztosan lenézne, ha tudná, hogy mivel foglalkozom, milyen bárt irányítok, vagy éppen néha mit árulok, de ez a világ már nem lesz jobb, így vagy meg tanulsz élni és kitűnni, vagy pedig előbb vagy utóbb eltaposnak. A Mikaelson család tyúkszemére meg nem lépek, mert baromira nem érdekel az ő harcuk és bosszújuk, amíg nem tesznek nekem keresztbe. Utána szívesen megharapdálom bármelyiket.
Mosolyogva köszönök az egyik férfinak, majd váltok vele párszót, hogy utána bekanyarodjak az egyik sötétebb utcába, hogy hamarosan megérkezzek a báromba és szemügyre vegyem, hogy minden rendben van-e, amikor is egy ismerős illatot érzek meg, majd hamarosan fel is tűnik. Se mosoly, se ölelés, hiszen mi értelme lenne? Szavai alapján legtöbb ember még azt is gondolná, hogy valójában két ellenség találkozott, nem pedig egykoron legjobb barátnők. – Ruthie, de rég láttalak. Nem is tudtam, hogy itt élsz még. Se ölelés, se puszi? – kérdeztem tőle egy féloldalas mosoly keretében, majd egy-két vöröslő tincset a fülem mögé igazítottam. – Mert mit kellett volna tennem? Esetleg ottmaradni és fogni a gyertyát, esetleg megenni ebédre téged? – ohh, kedvesség oly messze röpült a szavaimból, majd összefontam a karomat magam előtt, miközben tettem felé egy lépést. – Talán meg kellene kérdezned azt a férfit, aki az oldaladon virított azon az estén, hiszen ennek köszönhetően váltottam ki az átkomat, de hogy pontosan mi történt? Fogalmam nincs. – jegyeztem meg kissé talán gúnyosan. Ő van oda, mert vérben úszott? Belőlem gyilkos lett, s minden teliholdkor milliónyi darabra törik a csontom. Azt hiszem én szarabbul jártam.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 17, 2016 2:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

to my frenemy

Egy illat, egy szívverés. Az a bizonyos hajzuhatag. Mindez egy olyan személyhez tartozott, akit soha nem felejthetek el. Nem is lennék rá képes. Rövid ideig volt az életem részese, mégis olyan szinten beleitta magát minden egyes zugába az életemnek, hogy arra nincsenek is igazán szavak. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem keresett, amióta ilyen mutáns lettem. Mert nem mondhatnám magam másnak. Olyan dolgokat adtak hozzám, amelyek nem illenek a természetemhez. Igazából azt sem értem, hogyan voltak képesek arra, hogy összemossák a boszorkány énemet egy vámpíréval anélkül, hogy vámpír vérre vágynék, hogy ténylegesen vámpír lennék. Egy közönséges boszorkány vagyok, aki lehet, hogy képes hallani, ahogyan egy vámpír, olyan gyorsan mozogni, ahogyan egy vámpír, de azért, ha nem ugrok el egy golyó elől, nincs mi megmentsen. Ergo, nem lettem teljesen tökéletes. Bár manapság már összemosható a két faj, nem is értem miért ennyi szenvedés. Azért, hogy ne kelljen vért inni? Nem is igazán értem, hogy mi ezzel a probléma. Főleg, ha valaki vámpír lesz, ha megszerzi azokat a képességeket, amelyekre szüksége van, akkor vállalnia kell egy kis mellékhatást, ami nem más, mint azt, hogy ténylegesen kívánni fogja a vért és nem pedig undorodni tőle. Nem ám. Egy pillanatra sem fogja visszataszítónak gondolni.
Cass. Esetleg lenne kedved elmagyarázni nekem, hogy miért tűntél el, mint szürke szamár a ködben? – Nincs boldog újratalálkozás. Egymás nyakába ugrás, meg kibeszélése az elmúlt időszaknak. Maga mögött hagyott, de magyarázatot nem kaptam. Az a legkevesebb, hogy most megadja azt, amire vágyom. – Arra pedig kíváncsi lennék, hogy miért úsztam a vérben, mikor felkeltem.. Tudod.. Nem így képzeltem el azt, hogy az utolsó közös esténket emlékezetessé tegyük. – Most komolyan? Mégis ki akarna arra ébredni, hogy csurom vér mindene és az a vér egyáltalán nem hozzá tartozik. A mai napig nem akarom tudni, hogy mégis kihez tartozik, vagy kihez nem. Vagy talán mégis. De csakis akkor, ha ezzel együtt válaszokat is kaphatok az akkor történtekre.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 25, 2016 4:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next


  Kaleb  & Davina

Why the hell are you following me?

A boltban úgy viselkedem, ahogy az elmúlt időszakban meg kellett tanulnom viselkedni. Tüskéket és páncélt növesztettem magamra, támadtam, és inkább bezárkóztam a magam kis világába, mintha attól bárkit is óvhatnék bármitől. A lényeges dolgokat előtérbe helyeztem, legalábbis igyekeztem rangsort állítani, ám ebben mindig is hátrébb szorultam én, és sokszor ezt a fajta önzetlenséget hibaként rótták fel nekem. Amikor pedig nem hagytam, hogy engem okoljanak, amiért csak én maradtam életben a lányok közül...nos, egyszerre voltam bűnbak, ellenség, és csoda. Most valahogy megragadtam a három között és ez jól is volt így.
A fiú... Kaleb... viszont határozottan emlékeztetett rá, hogy ideje lenne más dolgokkal is foglalkoznom, a nyilvánvaló lemezválogatáson túl. Mégis ahogy ez szöget ütött a fejemben, úgy tettem a dolog ellenkezőjét, kihátrálva a helyzetből és visszabújva a magam kis házába.
Az utcára sétálva az egyik tartóoszlopnak dőlve az elhaladó embereket kezdem el figyelni. Mennyivel másabbak, mint én. Mosolyognak, önfeledten beszélgetnek. Nekem, akivel beszélhetek, pár vámpír, és Josh-on kívül talán Gia az egyetlen, aki még az én korosztályomhoz tartozhat, vagyis legalábbis közelebb áll hozzám korban, mint Marcel. Viszont nekik is megvolt a maguk baja, amiben valahogy szintén mindig központi szereplő lettem. Mikor pedig meghallom az ajtó felett a csengő kiszűrődő hangját, akaratlan elmosolyodom és tűröm hajam egyik vállamra, hogy a fiúra nézhessek, voltaképp bocsánatkérő módba váltva.
Nekikezdek valamiféle bocsánatkérésnek és mivel nem vág szavamba, be is fejezem. Amikor helyesel, mégis megengedek egy mosolyt, valami halovány arcizom rándulást figyelhet meg, de ez már felér egy készülő igazi mosollyal.
-Óóó.. Hát majd igyekszem.-az, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel, tökéletesen látszik a viselkedésemen. az, hogy zavarodott vagyok és hebegek, habogok, mint egy kislány, kiforgatva szavait, más tartalmat látni olyan dolog mögé, ami nincs is. Elkezdenék pirulni, de inkább furcsa mód hagyom, hogy felcsillanjanak szemeim, mikor az elutasítást egy más időpont megbeszélése követi. Valamiért akartam ezt. Társaságban lenni egy kicsit, ahol és akivel nem kell azon gondolkodnom, hogy mi történik máshol. Kikapcsolni, mert a korombelieknek ezt kell tenniük, ha vége a sulinak vagy ha egyszerűen hétvége van. A suli magán úton megoldott, így viszont szintén elzártam magam a lehetséges barátságok kiépítésétől.
A tenyeremen hirtelen megjelenik a száma, és a neve, mire hátrahőkölök és kicsit hitetlenkedve nézem a számokat. Esélyem sincs nagyon a reagáláshoz, és figyelmeztetnem kell magam, hogy már nem vagyok a régi "feladatkörömben", hogy jelentsem, ha egy boszorkány vagy warlock varázsol vagy esetleg a városba téved. Minden esetre ez meglepett nagyon és ki is ül arcomra. Aztán összevont szemöldökkel mosolygok rá.
-Oké... Szóval holnap hétkor ott.-egyeztetem még egyszer az időpontot, majd a helyszínt, végül én hátrálok ki előbb a beszélgetésből, és egy mosoly kíséretében megrázva fejem, elindulok haza. A mosoly szinte levakarhatatlanná változik és az agyamban zakatoló gondolatok tömkelegétől szinte szédülni kezdem. olyan, mint én, és mégsem akar menekülni előlem, sőt. Miután hagyta magát lerázni, szinte elvárta, hogy kiengeszteljem, ami olyan egyszerűen ment egy bocsánatkéréssel és egy következő találkozó megbeszélésével, hogy azon én is meglepődtem. Mintha nem is velem történt volna ez, s Davina Claire elvesztette saját magát és az eddigi kis zárt világát, s új ajtókat nyitott meg maga előtt.


● ● ●  remélem folytatás következik hamarosan 31 köszöntem a játékot 40 ● ● ●

®️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 23, 2016 1:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Davina & Kaleb
You obviously need me.
Ssz, olyan szúrós a kisasszony, hogy a végén még aggodalmat ad nem-e fogja saját magát megszúrni azokkal a hetykén ékeskedő tövisekkel, mellyel a felé közeledőket próbálja távol tartani rendületlen kitartásával felvértezve. Nehezen akartam elhinni anyám szavaiból, hogy ez a kis boszorka támasztotta fel a rémet, de most a saját szemeimmel is meggyőződhettem róla: ehhez a mérhetetlenül felelőtlen tetthez megvan a kisasszonyban a kurázsi... a felelőtlen, ugyanakkor bátor tetthez. Ifjú hajtás, innen a tűz, amiből most nem öntök le hideg vízzel, nem veszem el előle a levegőt, ahonnan az erejét meríti... mondjon csak egy indokot is, amiért megéri a teljes mértékben udvarias és ártatlan oldalamat ilyen bánásmódban részesíteni. Csak a bal lábbal való kelést hozhatná fel, amit el is fogadnék személyemet illetően, de... sejtheti mindabból az erős ellenállásból, ami a lajstromának ellenállt. Nem lehet csak úgy lerázni, komoly taktika szükséges hozzá és be kellene látnia: csak ezt igazolja a legutolsó válaszával, mielőtt kiviharzik a boltból, mancsai közt szorongatva a megkaparintott bakelitlemezt. Szapora léptekkel, mint az éppen rajta kapott mosómedve - tüneményesen.
A gondolatlan egy apró mosollyal adózom a szám sarkában, ami majd' kiszélesedik, ahogy jómagam is kifelé tartva az üzlet helyiségéből meglátom az odakint várakozó lányt. Csak nem...? Hagyom hizlalni a májamat, amihez további alapjául szolgáltatom az árnyékban állásra vonatkozó megjegyzésemet és a búcsút, ne higgye a töretlen próbálkozásom odabent azt jelenti a nyakában fogok lihegni, mint kelletlen kutya, ahogyan is reagált rám. Dehogy. Idővel ez úgyis megváltozik... úgy fest nem is kellett hozzá olyan sok, csak némi türelem, talán részéről is. Komótos léptekkel haladok el mellette és a hozzám intézett szavak következtében lassítom csak le őket, hogy a vállam felett fordítsam az irányába a tekintetemet. A kérdésre fogom az előbb visszafogott mosolyt valóban kiteljesedni... nem inkább a harmadik? A sarkamra helyezem a súlyomat és úgy fordulok meg száznyolcvan fokban, de nem csökkentem a távot, ami lábaink között húzódik.
- Ez így van. - bólintok mellé egyetértőn és hallgatom miként folytatja a mondandóját, nem is cifrázom túl a sajátomat emiatt. Most rajta a sor, hogy meggyőzzön. Követem a tekintetét a túloldalt lévő bár feliratáig. Hazudnék, ha azt mondanám nem szórakoztat, nem hízelgő a meghívással járó csöppnyi zavar, ami ott lapul a mozdulataiban Davinának, de végtére is... nem ezt szerettem a legjobban elérni a nőknél?
- Valójában arra akartam célozni, hogy élvezd ki ezt a nyugodt és békés időt a napon. - nem megrovás címszóval javítom ki, érzékelhető is a hangsúlyomból, majd közelebb lépek. - A bocsánatkérés elfogadva, viszont az időpont... most nem jó. - kiveszem a zsebemből a kezeimet és előre nyújtom a jobbomat, tenyérrel felfelé tartva, némán kérve az övét. A gesztust akár akként is értelmezheti, hogy a boltban elmaradt kézfogásunkat pótolni vágyom, de ha hajlandó a kacsóját rám bízni... nem ez lesz a célom, sokkal inkább finoman megfordítani, hogy az övé is az ég felé nézzen.
- Mit szólsz inkább a holnaphoz, mondjuk hétkor? - az elkért kezet, pedig nem csak pihentetem az enyémen hordozva... a balomat felé viszem: csak egy aprócska, ártatlan varázslat kivitelezésének érdekében, amit nem fog érezni, csak látni annak végeztével. - Ne aggódj, egy óra múlva eltűnik magától, ha nem gondoskodsz róla előtte. - a tenyerén ugyanis nem más látható, mint az elérhetőségem... megtehettem volna, hogy előveszem a mobilomat és egymásnak diktáljuk le a számsorokat, de így sokkal jobban fel tudom kelteni az érdeklődését, illetőleg nyomatékot adok annak miért nem jó a 'most'. Egyéb teendőim miatt, amik rám várnak... és hogy mivel magyaráztam volna, ha odabent hamarabb beadja a derekát? A kiderítésére nem fog sor kerülni.
Elengedem a kezét és hátrébb lépek, jelezvén azt, amit szóban is fogok.
- Viszont mennem kell. Holnap, hét óra? - kérdezek vissza utoljára: itt a lehetőség a visszatáncolásra, ha meggondolta volna magát a kiengesztelést illetően. A boszorkány mivoltam talán egy picit billenteni fog a mérlegen, de hát... ez is a cél. Nem úgy jöttem, mint a többi, követelésekkel, ellenérzésekkel a vállamon.
shut up and dance • nice to meet you! Cool©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Vissza az elejére Go down
 

Utca

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Pént. Okt. 20, 2017 8:11 pm
Pént. Okt. 20, 2017 8:09 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3