Share | 

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Márc. 19, 2017 4:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Klaus + Elijah



Egy régi mondás szerint senki sem választhatja meg a családját. Elfogadjuk, amit a sors adott, és tetszik vagy sem, szeretjük őket vagy sem, megértjük őket vagy sem, megbirkózunk vele. Egy másik ősrégi tanítás szerint a család, amibe születünk, csak afféle kiindulási pont: etetnek, öltöztetnek, és vigyáznak ránk, amíg készen nem állunk arra, hogy kilépjünk a való világba, és megtaláljuk a magunk törzsét. Bár alighanem mikor ez a mondás született, és akik írták, még nem ismerték a mi családunkat, az Ősieket. A mi családunk nem megszokott, hagyományos családmodell. A gyűlölve szeretni ambivalens hordozói vagyunk mindannyian.
Úgy érzem, mintha a történelem ezer éve újra és újra ismételné önmagát. Minden nap, minden hónap, év, vagy épp évszázad - kivéve azokat az időket,  mikor koporsóban feküdtem az előttem álldogáló öcsém jóvoltából - ismétlődne, mint egy régi, elakadt, barázdákkal és karcolatokkal teli hanglemez. Újfent és újfent ugyanezt a jelenetet ismételjük: ő vádaskodik, fenyegetőzik, én pedig igyekszem meggyőzni őt cselekedetinek értelmetlen mivoltáról. Persze, ugyanúgy ahogy a múltban is, szavaim jelenleg is süket fülekre találnak.
- Minek után tévedhetetlen istennek képzeled önmagad, meg lennék lepve rajta, ha ez alkalommal csakugyan hallgatnál rám, és a józanság szavára - jegyzem meg fagyos nyugalommal. - Niklaus, ha ezt a családot valami a bajba, vagy a veszély kellős közepére sodorhatja, az egyedül te magad leszel. Hagy világítsak rá számodra valamire, egy olyan bölcsességre, amit tíz évszázadon át sem voltál képes magadévá tenni: a kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm. Ha bárkit meg akarsz tartani az életben, soha ne tartsd magától értetődőnek, hogy melletted van! A család nem ott van, ahová a vér köt, hanem ott, ahol szeretnek. Ott, ahol melletted állnak. De te mindent elkövetsz azért Niklaus, hogy a családunk tagjai egymás után ellened forduljanak. Bekah elhagyott, hogy a saját független életét élje. Kol gyűlöl szíve mélyről, és Finn inkább a halált választotta, mint az életet veled, melletted. Bár a te sajátságosan morbid felfogásod értelmében nyilván a legkevésbé sem bánod ezt - állok ezúttal már olyan közel hozzá, hogy mellkasunk szinte összeér. És az én szememben ugyanaz a vad düh kezd lobogni, mint az övében is, mikor felveti, hogy egyszer eljöhet az idő, mikor választanom kell Hayley, és Hope élete között. Hogy mit tennék? Erre megvan a legegyszerűbb válasz: magam áldoznám fel, hogy ők ketten élhessenek. Ennyi az egész. Ez a legszebb, a legnemesebb és legtisztább érzelem. Az életet adni azért, hogy mások élhessenek.
- Soha... - mondom súlyosan, keményen, szavaim szinte kövekként koppannak a köztünk beállt csendben - soha ne adj rá alkalmat Niklaus se önmagadnak, sem másnak, hogy bármikor is ilyen döntés elé kelljen állnom - fúrom tekintetem az övébe. - És ha már feltettél egy kérdést, íme, megadom neked a választ. Nem tartalak méltónak Niklaus nem csupán arra, hogy a terveimbe avassalak, de arra sem, hogy a Hayley és Hope életének része, vagy épp New Orleans önjelölt királya légy. És épp azzal, hogy egy ilyen horderejű döntésből kihagylak, és ahogy te fogalmaztál, a hátad mögött cselekszem küszöbölöm ki azt, hogy bármikor is az általad felvázolt helyzetben kelljen magam találnom, és mérlegre kelljen tennem az unokahugom, és a szeretett nő életét - mondom ki végül nyíltan és őszintén, amit gondolok. Nem kell erősnek és nagynak lenni, csak beszélni kell tudni, kinyitni a szádat és mondani valamit, amitől a másik ember dühös lesz. A szavaknak erejük van. Ha a megfelelő kifejezéseket a megfelelő időben alkalmazod, mások csak úgy füstölögnek a méregtől, anélkül, hogy bármilyen testi erőszakot alkalmaznál. És ahogy látom, szavaim Niklausnál is célba érnek, mint a mérgezett nyíl, még akkor is, ha mondandómmal nem összetörni akarom, csupán felnyitni végre a szemét, ahogy ezer éven át is mindig próbálkoztam ezzel - sikertelenül.
Szeme sárgán villan meg, ahogy életre kel benne a hibrid. Ha a düh és az adrenalin egyesül, emberfeletti erejű vadállattá változtathat egy embert. És a változás ezúttal az én szemem előtt megy végbe. A következő pillanatban pedig torkom elszorul, nem jut levegő a tüdőmbe mikor vasmarka a nyakam köré kulcsolódik. Aztán keserves repülés következik a levegőben, mígnem a szemközti fal szab némileg fájó megállj-t a sodródásomnak.
Míg más halandó, vagy más vámpír összetört csontokkal heverne a földön, addig a következő pillanatban én már talpon vagyok, és megtörténik az, amire csak nagyon ritkán volt példa a történelem folyamán: életre kel bennem a vámpír, a vérszomjas szörnyeteg, akinek elfojtására annyi időt, türelmet áldoztam.
- Ha harcra készülsz, Niklaus - fordulok szembe vele pattanásig feszülő inakkal, támadásra készen - akkor először is velem kell megküzdened. Nekem nincs szükségem tőrökre ahhoz, hogy meg tudjalak állítani. Nem fogom engedni, hogy tovább rontsd a családunk hírét, amelyet eddig is hatalmas sikerrel mocskoltál be, vagy épp támassz új és új ellenségeket, akik mind a mi, és szeretteink életére pályáznak.



© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 19, 2017 3:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2





Elijah && Klaus

Ahogy elkezd a Bibliából idézni, mint valami szent, gúnyos mosoly jelenik meg arcomon, mert mindketten tisztában vagyunk, hogy egyikünk sem tartozik a szentek közé. Ugyan ezt szeretné elhitetni magával, de Elijah is ölt már, hogy megvédje a szeretteit, sőt, azért is ölt már, hogy belőlem szentet faraghasson. De túl durva fából készültem az ő bicskájához képest, így minden egyes alkalommal belém töri a kését. Persze, értékelem én, hogy oly buzgón próbál megtéríteni, de engem nem erre a sorsra szántak, mint amire őt, és ezt meg kell értenie végre. Egy ugyan a célunk, hogy megvédjük a családunkat, Hope-ot, de az elveink mások, ezért is, mintha két ellentétes feléről próbálnánk meg megoldani a gondokat, ami miatt valahogy mindig itt lyukadunk ki. Az arany középút pedig, mintha még el lenne rejtve valahol, hogy egyikünk sem találja meg.
- Azt a szent könyvet embereknek írták, Elijah, mi pedig a legkevésbé sem vagyunk azok. Ha pedig a teremtésen múlik, hogy valakiből isten lehessen, nos... - tárom szét karjaimat, mosolyomat pedig még szélesebbre húzom - állok elébe. - kezeimet lassan engedem le újra az oldalam mellé és önelégült pillantásomat egy pillanatra se veszem le róla. Azonban arcizmaimnak nem tudok parancsolni, mikor kéréseim ellenére is belerángatja Hope-ot a társalgásba, így azok önkéntelenül is újra megrándulnak. Ugyan teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem csak a Mikaelson nevet hagyom rá, hanem azzal együtt minden velejáróját, de addig szeretném a biztonságos tudatlanságban hagyni, amíg csak erőmből telik rá. - Igenis megkérdőjelezem. És pontosan a Hayley iránt érzett szeretetedért teszem, mert mondd csak, hogyha választanod kellene, melyiküket mentenéd meg, ha úgy alakulna? Hayley képes lenne feláldozni érte az életét, de te, bátyám, képes lennél ezt hagyni? - szegezem neki újra a kérdést, hogy rávilágítsak, miért nem tetszik nekem a kapcsolatuk. Tisztán kell tudnom, hogy nem fordítana hátat a lányomnak, hogy megmenthesse a szeretett nőt, márpedig mindenre fel kell készülnünk, ha azt akarjuk, hogy az ellenségeink ne tudjanak minket semmivel sem meglepni. Miközben pedig válaszára várok, fagyos tekintettel figyelem őt, az előbbi mosoly már elolvadt arcomról, helyét pedig átvette a hideg bizonyosság. Fejemet csóválom, mikor egyszerű fenyegetéseknek hívja szavaimat, amiben ugyan van valami, de mintha elfelejtené, hogy a tőrt azért használtam rajtuk oly szeretettel, hogy ne kelljen megölnöm őket, csak ártalmatlanítanom. Vérfarkas és vámpír vér is folyik bennem, az első vagyok a leghatalmasabbak közül, nem csak egy hibrid, hanem a hibrid. Az erőmet pedig sosem fogtam vissza, még akkor is ha a testvéreimről volt szó. Ha túl sokáig ugráltak az idegeimen, egyszer csak elpattantak és ekkor kerültek a koporsóba, pedig meglett volna hozzá az erőm, hogy kitépjem a szívüket a mellkasukból.
- Nincs szükségem mágikus fegyverekre, hogy leterítselek. Habár be kell valljam, jó móka volt használni őket - biccentem kissé jobbra a fejem, ahogy végigmérem őt, mint vadállat a prédáját. Hangom halk, szinte már kedves, de a szememből hiányzik a hívogató fény. Mint Vénusz légycsapója hívogatom magamhoz hangommal, hogy mikor elég közel merészkedett, lecsaphassak. - És ugyan miért volt szükség arra, hogy megkerülj engem és a hátam mögött szövetkezz? Nem találsz méltónak, hogy beleszólhassak a saját családom ügyeibe, amit, ahogy te mondtál, én magam sóztam rájuk?
Aztán pedig csak beszél és beszél, ahogy mindig teszi. Legszívesebben azon nyomban elhallgattatnám valamivel, és a legkülönfélébb módok jutnak eszembe, hogy ezt megtehessem. Jól ért a szónoklathoz, de oly sokszor hallatja hangját, hogy az unalom már most kiül arcomra, pedig még talán a feléig sem ért el. Kedvem lenne megkérdezni, hogy vajon betanulta ezt mielőtt idejött, vagy most találja ki ezeket a gondolatokat? A rideg mosoly és az unalom azonban lefagy arcomról, amint apánkat felhozza. Pontosan tudja, milyen érzékeny témába rohan bele, és ettől csak még jobban fáj. A pillanat törtrésze alatt mozdulok meg és a hosszú-hosszú megszégyenítésből veszek erőt, melyet Mikaeltől szereztem, nem csak kiskoromban, de most is érzem még. A jobb kezem markába kerül a torka és felhúzva őt, dobom neki a legmesszebbi falnak, mintha nem lenne több egy rongynál. Jelenleg az is a szememben, szavai után.
- Takarodj innen - köpöm felé a szavakat figyelmeztetően. Ha marad, többet is kaphat belőlem, mert ez csak egy kis ízelítő volt a gyűlöletemből, melyet most felébresztett. De adok a lányom nagybátyjának két másodpercet, hogy összekaparja magát és eltűnjön a szemeim elől, mielőtt bemutatom neki milyen az, ha nem elengedem a vadállatot, mely ott feszül mellkasomban.


|| 21  || ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 18, 2017 9:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Klaus + Elijah



Szerintem, ha valaki nagyon sokáig hordozza a dühét, hozzászokik. Kényelmessé válik, mint ahogy a bőr bakancs is betörik. És végül annyira hozzászokik, hogy nem is emlékszik, milyen volt előtte. Látom a példát magam előtt Niklaus személyében. Láttam minden egyes nap, gyerekkorunktól fogva egészen mostanáig. Látom mivé érlelte őt apánk, a megtűrtség, majd megvetettség, és mivé változtatta az emésztő szenvedély, amit saját maga iránt érzett, majd ellenünk fordított. A rossz, a szeretetlenség, az igazságtalanság haragot vált ki belőlünk. A haragnak azonban nem az a célja, hogy bántó módon viselkedjünk azokkal szemben, akik ártottak nekünk. A harag isteni rendeltetése az, hogy pozitív és szeretetteljes cselekvésre késztessen annak érdekében, hogy az igazságnak érvényt szerezzünk, és helyreállítsuk a kapcsolatot azzal, aki vétett ellenünk. De ha egyszer elfog bennünket a harci kedv, gyakran nem teszünk különbséget aközött, hogy ki mérgesített fel, és aközött, hogy ki szenvedi el megtorlásunk következményeit. Az élet így működik. Niklausnál legfőképpen.
Csak fanyar mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy azonnal a legnagyobb frekvencián szólal meg, mikor Hope szóba kerül.
- Meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr – válaszolom kimérten. – A keresztények szent könyve írja ezt, Niklaus. Nem tudom túlzott önteltségnek, vagy vak elbizakodottságnak nevezzem-e azt, miszerint a jelek szerint istennek tartod magad – vonom fel szemöldökömet. – Egyébiránt bocsáss meg szavaimért, de Hope már a születése pillanatában belekeveredett abba a sötét, és mély folyamba, amely a családunkkal együtt jár. Egyedül rajtunk múlik, hogy megtanul-e úszni benne, vagy elmerül. És bármit is tételezz fel rólam öcsém, az unokahugom iránt érzett szeretetemet ne kérdőjelezd meg. Mint mondtam már, és elmondom újra: ezer évet tettem fel arra, hogy megtaláljam számodra a megváltást. Hope érdekében ennél tovább megyek. Az életemet is odaadnám érte, ha úgy hozná a szükség – nézek bele szemeibe, amik már szinte sárgán szikráznak a lelkében tomboló dühtől. – Nem mellesleg hagy javítsalak ki: a gyilkos hajlamaidnak köszönhetően ülünk a legnagyobb háború kellős közepén, és vagyunk célpontjában a kovenek és a klánok gyűlöletének. Ha úgy érzed, emiatt tartozom neked köszönettel, ostobább vagy, mint eddig bármikor hittem – teszem hozzá fagyosan, de lelkemben már éledő felindultsággal. – A fenyegetéseidtől pedig nem ijedek meg öcsém. Túlságosan sokszor elkoptatott frázisokat puffogtatsz már ahhoz, hogy bármiféle hatással legyen rám, vagy családunk bármely tagjára. Kérlek áruld el, ezúttal mit tartogatsz számomra, egy mágikus tőrt, vagy egy fehér tölgyfa karót? – teszem fel a kérdést, majd a falra nézek, ahol csörömpölő csattanással robban ezer szilánkra a kristálypohár, édes tartalmával egyetemben, majd lassú patakban csorog le vörös folyama a falon, mintha kiontott vér volna.
- Nos, ahogy te magad is rávilágítottál, nem avattalak be terveimbe, bármennyire is tisztában voltam vele, hogy erőteljesen sérelmezed majd ha a kívülálló szerepét osztom rád. Ha megvizsgálod saját viselkedésedet, azt hiszem te magad sem fogod megkérdőjelezni az okát. A forrófejűség és felelőtlen hadakozás nem éppen tartoznak a legbölcsebb tanácsadók sorába, Niklaus – emelem meg hangomat, épp csak annyira, hogy érzékeltessem vele, viselkedése egyre inkább feszegeti még az én meglehetősen tágra szabott határaimat is. - Semmi mást nem érsz el vele, csak azt, hogy ellenségeink meglehetősen hosszú listája csak tovább bővül. A vérfolyam, amibe a várost fojtani akarod a rosszul értelmezett megalomániádnak köszönhetően, semmi mást nem fog életre hívni, csak gyűlöletet, és bosszút. A bosszú csak újabb bosszút, még szörnyűbb káoszt, még áthatolhatatlanabb sötétséget szül. A bosszú elrabolja, foglyul ejti, megcsonkítja az embert, mi pedig csak gyötrődünk és gyötrődünk, amíg meg nem szabadulunk a parazita szívókorongjaitól. Ha te ezt az életet választod, tedd. De nem engedem, hogy Hayleyt és Hope-ot is magaddal rántsd a sötétségbe– szegem fel a fejem. – Ami pedig a Hayleyvel való kapcsolatomat illeti, nem hinném, hogy jogod van pálcát törni felettem. Talán megszámolni sem tudnám, hány érzelmet zúztál össze bennem, vagy gyilkoltad le gátlástalanul azokat, akiket szerettem, csak mert őket, és a saját boldogságomat választottam helyetted. Holott vak, és bolond vagy ha nem látod meg, hogy a kettő élhet szorosan egymás mellett. A szerelem, és a család iránti elkötelezettség nem ellenfelei egymásnak, sokkal inkább szövetségesei. A bosszú nem helyettesítheti a családodat. Nem jó barát, és nagyon rideg társ. Kérlek, fogd magadban vissza a vadállatot, különben kénytelen leszek apánk módszereivel elmagyarázni számodra, hogy tévúton jársz – söpröm félre mellkasomat bökdöső ujját. – Saját jól felfogott érdekedben ne akard kivívni a haragomat, Niklaus!



© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 18, 2017 5:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2





Elijah && Klaus

Több kötetnyi tanulmányt lehetne írni arról mik voltak azok a dolgok, amik ma azzá formáltak, amilyen vagyok. És itt most nem a hibrid létemre gondolok, mely oly sokáig csupán vámpírságban mutatkozhatott meg. Hogy kik voltak, akik végigtapostak rajtam, hogy aztán poraimból főnixként éledhessek újjá. Erősebben, dühösebben, és a félelem szikrája nélkül. Pszichológusok adhatnák a kilincset kézről kézről, amíg megpróbálják megfejteni sötét lényem eredetét, melyet sokan csak a gonoszként emlegetnek. A kérdés, amit olyan sokszor tettem már fel magamnak, és amit családom többi tagja is felvethetett már: Vajon magamba szívtam az ördögöt, vagy az az ördög volt az, aki kimenekült a testemből, mert már ő sem bírta a teljes napfogyatkozást? A válasz pedig ott rejlik az apró mozdulatokban, az árnyékomban, amely képes volt fölém magasodni, és ahelyett, hogy én irányítanám azt, az árnyékom képes irányítani engem. Átveszi az izmaim és a gondolataim felett a hatalmat és olyanra késztet, amit egyébként nem tennék. Bántani azokat, akiket szeretek. Ártani nekik, hogy fájjon, amivel magamat is sebzem. De le kell állítanom. Nem hagyhatom, hogy Hope-nak baja essen, ezért is vissza kell visszaszereznem az irányítást, amit oly régóta elvett tőlem. Az árnyékomat pedig otthagyom a sötétségben, ahová tartozik.
- Ne merészeld ebbe a lányomat belekeverni, Elijah, figyelmeztetlek - szökik fel hangom egy kissé hangosabban és mérgesebben. Kezemmel pedig olyan erősen szorítom meg a kristálypoharat, félő, hogy bármelyik pillanatban apró darabokra törhet. Azt nem teszem hozzá, hogy azért ne említse meg Hope-ot, mert ez nem róla szól, hisz hazugság lenne. Jelen pillanatban minden egyes tettem őérte van és minden körülötte forog. Azonban nem tudok hideg fejjel gondolkozni, ha minden egyes beszélgetésünkbe behozza őt is. Egyszerre félek és vagyok boldog, amikor rá gondolok. Összezavar a léte, mert még sosem éreztem senki iránt ennyi szeretetet. Magam iránt a legkevésbé. - A gyilkos hajlamaimnak pedig, úgy vélem, sokat köszönhetsz. Ha nem lenne, egyikünk sem állhatna itt most, ezt el kell ismerned - szögezem le neki, hogy az a sok vér, mely kezeimhez tapad, mind értük volt, és úgy érzem, hogy ideje lenne egy kis elismerésnek is. Tény, hogy sok ellenséget szereztem, de mindig is több volt bennük a félelem irántam, mint a bátorság, hogy megtámadjanak minket. A pulzáló félelem irántam, ami kordában tartotta őket, és ez most is így lenne, ha egy két kellemetlenség nem történt volna meg, amiket felsorolni most nincs időm.
- Ez a késztetés pedig, ami mostanság a füledbe sugdos, ugyanaz volt, ami azt sugallta feléd, hogy jó ötlet kihagyni engem a terveidből? Mert ha igen, akkor úgy érzem nem szabadna rá hallgatnod. Még a végén olyan vizek felé terel, ahonnan nem fogsz visszatérni - ahogy elhagyta az utolsó szó is a számat, a poharamat hangos csattanással vágom rá az asztalra. Nem kétséges, hogy kár keletkezett benne, de a legkevésbé sem érdekel jelenleg. - Azt pedig mégsem szeretnénk, nem igaz? - a kérdés természetesen csak költői, nem várok rá választ, de még csak reakciót sem. Szinte, érzem, ahogy az a sok hónapnyi megoldatlan gond hirtelen roskad rá a hátamra, enyhülésért kiabálnak csontjaim. Apró mosoly jelenik meg szám szegletében, ahogy ilyen szempontból példaképének tart. Más ezt talán nem venné dicséretnek, de nekem mindenképp annak számít. Én ugyan sosem mondanám a bátyám arcába, de sok tekintetben ő az egyetlen támogatóm, még így is, hogy sokszor húzogatja nálam a gyufát. Előbb temetnek el élve, mint ismerem be, hogy nélküle már rég a halál mezsgyéjére futottam volna. Múló érzelmeimnek azonban nem mindig tudok parancsolni, ahogy ő teszi, ezért is nagyobb most a bennem fortyogó harag, mint a szeretet. De lehet a kettő egy és ugyanaz?
- Városmentés? Szóval így nevezed? - boldogtalan kacaj hagyja el számat és a következő pillanatban már a két lábamon állok és Elijah előtt termek. A nevetés ráncai eltűntek arcomról és vadállatias tekintettel nézek rá. Testem minden egyes porcikája veszélyről figyelmezteti az előttem lévő testvéremet. - Úgy látom, kezded elfelejteni, hogy ez az én városom, és az is marad, amíg csak élek. Ha mentőakcióba akarsz lépni, leszel szíves engem is tájékoztatni róla, különben tenni fogok arról, hogy ne lehessen legközelebb - csöpög minden szavamból a düh és a méreg, most már a vérfarkas gének irányítanak, vagy talán a több évnyi félrenevelés. Esetleg a kettő egyszerre. Az pedig, hogy továbbra is ilyen nyugodt csak még jobban hergel, emiatt döntök úgy, hogy megfogom az imént elővett borát és a nyakánál fogva a falhoz vágom. Pontosan a feje mellett, de nem hibáztam el a célzást. - Egészségedre.
- Ami pedig a kis farkast illeti. Próbáld meg türtőztetni magad és ezeket az... érzelmeket, legalább, amíg minden rendeződik körülöttünk. Mindketten a család tagjai vagytok, de mintha egy mintát vélnék felfedezni a te románcaidban. Ha neked mindig az kell, ami egyszer az enyém volt, mi a biztosíték arra, hogy nem veszed el tőlem a legfontosabbat? - bököm meg mellkasán mintha csak azt szeretném, ha kipukkadjon végre és ő is kieresztené azt, amit tudom, hogy bent tart. A folytonos paranoia, az ami miatt mindig ugrásra készen állok és ebből még a saját testvéreimet sem hagyom ki soha. Túl sokszor csalódtam már bennük újra és újra, de bizalmamat mindig visszahelyezem beléjük. Megérdemlik-e vajon? Nem. De szükségem van rájuk. És talán nem is támadnék rá így Elijah-ra, ha a helyzet nem lenne ilyen szorongató körülöttünk és azt a két üveg whiskey-t megtartottam volna ünnepnapra.


|| 40  41  || ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 18, 2017 6:40 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Klaus + Elijah



Nem tudom kioktató szavaimnak, vagy a lelkét mozgató fekete árnyaknak, esetleg tettemnek köszönhető-e - miszerint dühe ellenére hidegvérrel szolgálom ki magam borral, és állom a nem épp barátságos fogadtatását - de végre méltat némi figyelemre, már ha lehet imigyen nevezni azt, hogy felém fordul a székével. A sötét pillantás láttán, amellyel engem méreget, mások már a világ túlsó felére futnának, vagy ásnának puszta kézzel menekülő alagutat a Mikaelson villa padlójába, engem meglehetősen hidegen hagy a viselkedése. Talán túlságosan is hozzászoktam már ezer évem alatt a magatartásához, amely oly gyorsan változik, és ingadozik szélsőségesen a jókedv, és a pusztító hajlama között, mintha csak értelmének gyeplőjét valami bogaras démon irányítaná. Ismerem ezt a pillantást: ezzel a tekintetében kiáltotta már ki ellenségnek családunkat, vagy épp az egész világot, ezzel a pillantással a szemében szúrt tőrt mindannyiunk szívébe, ha úgy gondolta, rászolgáltunk valamilyen formában a büntetés eme válfajára, és ez az a pillantás, amiről nem lehet tudni, hogy mi lesz a vége: villámlás, vagy csak eső, és sár.
Kényelmesen elhelyezkedem a széken, leteszem a poharat az asztalra, és szám sarkában a bölcs apa elnéző mosolyával figyelem az öcsém morcos fizimiskáját.
- Niklaus, amit te figyelemelterelésnek hívsz a magad meglepően sajátságosan értelmezett módján, eddig még csak bajt és viszályt hozott a fejünkre. Tisztában vagyok azzal, hogy én hiába is kérnélek rá, hogy némileg fékezd gyilkos hajlamaidat, de bízom benne, hogy legalább Hope érdekében nem forgatsz olyasmit a fejedben, ami lángba borítja a házunk táját - támasztom össze ujjaimat, és ajkamhoz emelem őket. Igazából még sosem jöttem rá, hogy Niklaus roppant lobbanékony természetét az örökölt farkasgének teszik-e ily nyilvánvalóvá, vagy Mikael nevelésnek nem éppen mondható viselkedése nyomta rá a lemoshatatlan bélyegét mindörökre. Bárhogy is: sajnos tagadhatatlan tény, hogy az ő, és Kol önfejűségének a kelleténél többször ittuk már meg a levét a történelemben.
- Remélem öcsém, nem rovod fel nekem, hogy többek közt a te viselkedésedre való tekintettel vertem tábort Algírban, a folyó túloldalán. A mostani látogatásom a ritka alkalmak egyike, hogy itt látsz a házban, amely, mint ahogy nem olyan rég magad is rávilágítottál, a történtek ellenére még mindig az otthonom. Dolgom akadt a környéken, és valami belső késztetés azt súgta, ellenőrizzem, hogy még mindig saját sorsod felett keseregsz-e, vagy efölötti haragodban kiirtottad már a francia negyed lakosságát - teszek egy apró mozdulatot, amivel azt vagyok hivatott jelezni, hogy ez utóbbi verzió megvalósulásán sem csodálkoznék. Ahogy azon sem, hogy nekem kellene utána - képletesen persze - de tisztára mosni a vértől iszamlós utcákat.
Úgy hittem, ezer együtt töltött év után engem már nem érhet meglepetés. Nos, ahogy a jelek mutatják, ebben tévedtem. A nekem címzett vádló szavai és mondatai legalábbis azt mutatják, hogy tud nemcsak a Hayleyvel egymás iránt érzett érzelmeinkről, de a titkos tervemről is, amellyel minden igyekezetemmel próbálom megállítani azt a lávafolyamot, amit az ő "elefánt a porcelánboltban" jellegű bevonulása indított el a városban. Ennek ellenére egyetlen arcizmom sem rezdül, csupán szemöldökömet vonom össze kissé.
- Niklaus, hazudhatnék neked, ha épp kedvem úgy hozná. Remek, mesteri példaképtől tanulhattam volna meg a befolyásolás ezen formáját - biccentek felé, hogy tisztában legyen vele, őt értem a nem épp hízelgő vélemény alatt. - De mindig is úgy tartottam, és kérlek, bocsáss meg ezért, hogy a veled szöges ellentétben álló viselkedésembe nem fér bele a becstelenség. Amennyiben óhajtod, kimerítő őszinteséggel fogok válaszolni a kérdéseidre. Körvonalazd nekem, melyikre szeretnél hamarabb választ kapni. Momentán nem jutok döntésre abban, hogy vajon a Hayley iránti érzelmeim, vagy a hátad mögött folytatott városmentési törekvéseim jelentik a nagyobb mételyt a számodra.


© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 17, 2017 8:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2





Elijah && Klaus

Ó, micsoda meglepetés, hogy idetévedtél, bátyám. Mondanám neki egészen barátságtalanul, de a hazugságot úgy döntöttem más napra hagyom, amikor megéri azt használni. Ez a ház ugyan annyira az övé is, mint az enyém, ám túlságosan posszesszív vagyok ahhoz, hogy ezt elismerjem. Ezért fent is tartom a jogot ahhoz, hogy kipenderítsek innen bárkit, beleértve azt Elijah-t. Főként Elijah-t. Ahogy oly kimérten teljes nevemen szólít kissé megrándul a szám széle. Ilyenkor már tudom, hogy nem egy kellemes beszélgetés lesz, hanem hallhatom majd kioktató hangja is csatlakozik majd az egyszemélyes partihoz, melyet magamnak szerveztem. Közönyösségét talán mérföldekről is érezném, de így, hogy csak pár méter és egy kézzel faragott karosszék választ el, szinte égeti a bőrömet. Rá akarok kiabálni, hogy kihozzam belőle a legrosszabb énjét, hogy kierőszakoljam belőle azt a mérget, amit én érzek. Azt akarom, hogy ő is átélje, amit én, de egyelőre nem fordulok felé. Még a tapétán megjelenő ráncok is sokkal kellemesebb látványt nyújtanak számomra.
Hallom, ahogy kinyitja a bárpult szekrényt és elővesz valamit, ami jobban illik ízléséhez, és úgy döntök nem fogom addig zavarni, amíg ezt a pár mozdulatot megteszi. Kényelmesen kiszolgálja magát és erősen vissza kell fognom magam, hogy megjegyzést ne tegyek, amiért úgy dönt, figyelmeztetés nélkül hagyja a jeleket, amiket kiküldök felé, miszerint nem a legkedvesebb számomra jelen pillanatban.
- Az olaszok mindig is túl harsányak voltak számomra, azt meg végképp nem értem, miféle tanácsot adhat a vörös bor. A whiskeyt sem e célból vettem elő, emiatt nem kell aggódnod. Csupán figyelemelterelés - iszok bele poharam tartalmába, de végül úgy döntök, az egészet lehajtom egyszerre. Úgysem fogok többet inni, ha már megjött, most már itt az ideje annak, hogy a számat beszédre használjam inkább. Ezért is fordulok végre felé. Mellettem foglalt helyet a bátyám, akivel egy vért osztozunk, legalábbis ami az anyai ágat illeti, mégis teljesen mások vagyunk. Nem csak külsőre, de a temperamentumunk is más, míg én a szélsőségek híve vagyok, addig Elijah próbál a kereteken belül maradni, amennyire csak tud. A megtestesült elegancia, és fogalmam sincs, hogyan keveredett a tüzes kis Hayley a hálójába. Ami azt illeti, nem is érdekel, inkább azon kell törnöm a fejem, hogy hogyan fogom kipiszkálni őt onnan. Eddig nagyon úgy sejtem, hogy nehéz munka előtt állok, de mikor tartott ez engem is vissza valaha?
Kissé szíven üt ugyan, hogy felhozza nem létező lelkemet is ellenem, hisz úgy gondoltam, már bizonyítottam, hogy a fekete lyuk helyén már elkezdett gyökereket verni valami kis élet. Bár, ki tudja, ha ő úgy látja, hogy mégsem, lehet, hogy tényleg így van, és mindaz, amit tettem eddig értük, a semmiért volt. Jelenleg tényleg úgy is tudok, mert kisebb gondom nagyobb annál, hogy Elijah miatt törjem a fejem, mégis ad indokot arra, hogy vele foglalkozzak és ne a várossal meg a fenyegetésekkel a családunkkal szemben.
- Tudod, épp ugyanez járt a fejemben nekem is, csak épp rólad. Azt szerettem volna kérdezni, vajon azért vagy ilyen komor mostanság, mert nem sikerült a hátam mögött lepaktálni a vérfarkasokkal? Vagy éppen a gyermekem anyja az, aki nem tud felhőtlen boldogságot adni, mindig borús arcodra? - a nyelvem eléggé megszaladt a végére, de sosem tanultam meg csomót kötni rá, ahogy a bátyám azt sokszor próbálta már nekem megtanítani. Hiába, mindig is hiányzott belőlem az, ami benne megtalálható. De ez viszont ellenkezőleg is igaz. - De, kérlek, jelezd, ha van más is, amiről tudnom kéne. Nehogy véletlenül valaki mástól tudjam meg, miket művelsz éppen - ott szúrok, ahol érem. Mindig előbb támadok, mint védekezek, és ez a szavakban is igaz. Minden egyes hangból, melyet kiejtek süt a korholás és a megbántottság.


|| 40 41 || ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Pént. Márc. 17, 2017 4:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Klaus + Elijah



Sajnálatos módon van az életnek olyan szegmense, aminek a megízlelése még ezer év tapasztalattal a hátam mögött is keserűséggel tölt el: a sikertelenség. Napok óta, sőt, hetek óta igyekszem már fedél alá hozni egy olyan lehetőséget, ami azonnal kitépi a kígyó szájából a méregfogat, és egyformán megfelel mind a farkasok, mind a vámpírok, mind a boszorkányok számára. Ha a tervem sikerrel járna, Marcel trónfosztott királlyá válna rövid idő leforgása alatt, a farkasok újra a francia negyed lakói lennének, így Hayleyt sem őrölné fel az aggodalom a népe, a falkája iránt, és nem kellene attól tartanom, hogy a boszorkányok ugyanolyan összeesküvést szőnek ellenünk, mint amivel ide, New Orleansba csalták a családunkat. Igyekszem én lenni a gát, amely véget vet az utcákon ömlő vérfolyamnak, de lássuk be: a jelek szerint az áradat jelenleg erősebbnek bizonyult nálam.
Ennél fogva nem mondható derűsnek a hangulatom, amivel belépek a ház falai közé, és a rám váró személy kiléte sem lendít sokat előre a lelkiállapotomon.
Az elmúlt időszakban Niklaus szélsőségesen ingadozott idült gyilkolási hajlamának kiélése, illetőleg Hope védelmének fontossága között. Végül aztán - ahogy gyerekkorában is szemtanúja voltam nem egy alkalommal - a magányba, a keserűségbe, és a nem sok jóval kecsegtető tervek kivitelezésébe menekült. Nem tudom, jelenlegi felbukkanása fémjelzi-e, hogy szándékozik visszatérni a tettek mezejére, ha igen, élek a gyanúperrel, hogy a legkevésbé sem fogja megkönnyíteni a dolgomat.
Külső szemlélő talán semmi kivetni valót nem találna a békés poharazgatásban, amibe szemmel láthatóan belefeledkezik, de ismerem az öcsémet már több, mint tíz évszázada. Az idillinek, és hétköznapinak tűnő viselkedése olyan, mint a mélységes, néma csend az atomvihar előtt.
- Niklaus - viszonzom kimérten a köszönésnek nem épp nevezhető szavait, majd mellé sétálok. Egy pillanatra sem fordítom felé a fejem, helyette a bárpult tartalmát veszem szemügyre. Mégis, szinte érzékelem, miféle harag, csalódottság, és felháborodás áramlik felőle hullámokban az irányomban.
- Úgy tűnik öcsém, hogy ezer év alatt még mindig van oly' tétele a műveltségnek, amely ma is meghaladta a képességeidet - választok végül a kínálatból egy üveg toszkánai  Bolgheri Sassicaia-t, és noha nem veszem le a szemem az ital rubinvörös színéről a pohárban, nyilvánvalóan a mellettem ülőnek szólnak a szavaim. - Az első ilyen a jó modor. Bevallom, letettem mindennemű próbálkozásról, hogy ennek medrébe próbáljalak terelni. A másik, miszerint egy üveg, egész pontosan két üveg whisky mindig rosszabb tanácsadó, mint egy üveg nemes olasz bor - kortyolok bele a poharamba, majd ezúttal már szembe fordulok Niklaussal. Durcásan néz, ajka lebiggyed, olybá tűnik, mint egy megsértett, duzzogó kisfiú. Csak általában azok nem dobálóznak és szurkálódnak mágikus tőrökkel... sem képletes, sem tételes formában.
- Nem túl szívélyes pillantásod azt mondatja velem, hogy a földöntúli boldogságot még csak ne is keressem a viselkedésed mozgatórugójaként. Kérlek öcsém, oszd meg velem, ezúttal miféle féreg rágja a nem létező lelkedet.


© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 16, 2017 9:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2





Elijah && Klaus

Az a helyzet a rossz hírekkel, hogy azok általában csak gyűlnek és gyűlnek, megállíthatatlanul, míg végül el nem torlaszolják az utat és nem hatolhat már be jó hír sem. Ezzel talán le is sikerült írnom egész életemet, annak minden fordulópontjával együtt. Hisz nem elég, ha történik valami rossz, utána rögtön dupla olyan rosszat kapok, mintha megérdemelném a büntetést, amellyel folyamatosan sújtanak. És a legerősebb ütést általában a saját testvéreimtől kapom. Méghozzá nem is egyenesen az arcomba, ahogy annak lennie kellene, hanem a hátam felől. Pedig tudniuk kellene, hogy nekem mindenhol akad szemem és fülem egyaránt, hisz az évszázadok alatt sikerült teljesen kicsiszolnom paranoiám. De mik is lehettek azok a kellemetlen hírek, amik miatt már a második üveg alkoholos ital nyakát töröm le, hogy úgy öntsem bele abba az évszázados kristálypohárba, amit még kitudja melyik királytól örököltünk.
Az első: Hayley, gyermekem anyja és a nő aki életet adott a lányomnak, jelenleg Elijah karjaiban piheg, mint egy szemérmes szűz. És ezt mind Hope szeme előtt. Mint mondunk neki, ha majd felnő? Hogy Elijah a nagybátyja, meg a mostohaapja is egyben? Arról már nem is beszélve, hogy Elijah kapcsolatai eleve tragikus halálra vannak ítélve. Én mindössze meg szeretném óvni Hayley-t attól, hogy belesétáljon ebbe a hattyú halál sorsú afférba. Igaz, talán már túl késő, és hibrid legyen a talpán az, aki irányítani próbálja azt a forrófejű nőstényt, ezért is kezdem a bátyámmal.
A második: fent említett bátyám a hátam mögött egyezkedik vérfarkasokkal és boszorkányokkal, mintha hirtelen ő lenne itt az uralkodó és kedve szerint forog a kastélyában. Muszáj felvilágosítanom tehát pár dologról, mint például, ha ilyen dolgokhoz vetemedik, először legalább tájékoztasson a terveiről. Hogy mégis mire volt jó eme lépése, arról halvány fogalmam sincs, de még egy indok, hogy találkozást tervezzek vele és felhánytorgathassam neki az említett pontokat.
Másoknak ezek lehet, hogy csak apró cseprő problémák lehetnek szürke kis életükben, de én nem viselem jól, ha ilyen változások következnek be a légteremben, főleg úgy, hogy szemernyi beleszólásom sincsen. Hiába, szeretem, ha én foghatom végig a gyeplőt és én diktálom az iramot is, de a családom ezt valahogy képtelen hagyni. Mintha életcéljuk lenne, hogy folyton kikapják kezeim közül azt, amit szeretnék.
Megérzem a jelenlétét, nem kell látnom, ahogy felbukkan az ajtóban kimért stílusában. Mindig is hatalmas volt közöttünk a jellemi ellentét ilyen téren. Ő a mindig hidegvérű, méltóságteljes és esetenként még jószívű vámpírként ténykedett, én meg a forrófejű és engedékenyebb hibrid voltam, aki mindent elpusztított az útjában. Szeretném azt hinni, hogy a hirtelen jött apaság miatt kissé megkomolyodtam, és ez részben igaz is, de vannak dolgok, amik nem fognak újak lenni. Temperamentumom is ezek közé tartozik.
- Elijah... testvérem - hangom tele volt visszafojtott dühvel és irritációval. A drámai hatás kedvéért pedig tartottam egy kis szünetet. Nem csak tudnia, de éreznie is kell mennyi méreg gyűlik bennem - Káprázatosnak találom, ahogy mindig találsz számomra indokot, hogy visszasírjam az időt, amikor még csöndben feküdtél egy koporsóban - hangom nyers és kíméletlenül őszinte. Nem fordulok felé, még legalábbis nem, mert félek, hogy akkor könnyen elveszteném maradék hidegvéremet is és neki találnám dobni azt, ami legelőször jut először a kezem ügyébe.


||remélem, elnyeri tetszésed, kezdőkben nem vagyok a legjobb  27 || ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
back home
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Kedd Júl. 30, 2013 5:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Kedvenc dal :
Raise the dead
http://www.youtube.com/watch?v=FFeKnhjbpvk
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
Szex, gyilkolás



A poszt írója Klaus.Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Júl. 14, 2013 9:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ültem néhány órát, belemélyedve a múlt emlékeibe, aztán nagy sóhajjal visszatértem a jelenbe. Először is keresnem kell egy szállodát. Ebben a porfészekben nem alszom, az biztos. Aztán kerítenem kell egy csapatot, akik rendbe rakják a helyet. Most milyen jól jönnének a hibridjeim....
Talpra álltam, és visszatettem az albumot a kandalló párkányára.
- Néhány napig még várnod kell rám - mondtam a falnak, mintha csak magának a háznak beszéltem volna. - Aztán újra elhozzuk a múltat. A vért, a vadászatot... a szenvedélyt - ígértem, aztán kilépem. Ideje volt keresnem egy szállót.

(motel)
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Kedvenc dal :
Raise the dead
http://www.youtube.com/watch?v=FFeKnhjbpvk
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
Szex, gyilkolás



A poszt írója Klaus.Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 13, 2013 5:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

(From Mystic Falls)

http://www.youtube.com/watch?v=DwrLER53G88


Kinyitottam a régi ajtót. Mintha csak a múltra nyitottam volna rá egyenesen, olyan érzések rohantak meg. A kissé rozsda ette sarokvasak megnyikordultak, mint valami átlag alatti horrofilmben. Nem csoda. Azt sem tudom, mikor jártam itt utoljára. Talán száz éve. Talán azon az estén, mikor Mikael ránk talált, és úgy döntöttem, máshol kezdek új életet.
Látni a gyors, sietős rohanás azóta is itt enyésző jeleit. A por... a legkisebb gond. Az nem zavar. De ez a birtok... milyen gyönyörű volt annak idején! Most pedig lerobbant. Az elmúlt száz évben talán senki nem járt erre. Maximum néhány hajléktalan, akik itt hajtották fel az italukat, vagy itt lőtték magukat tele heroinnal. A kezem is ökölbe szorult a puszta gondolatra. Bár azok talán elvittek volna innen mindent, ami mozdítható, és értékesíthető lett volna. És amúgy is... túl rossz volt a hírünk. Tettünk róla, én, meg Bekah is. És ahogy hallottam, a mítosz a mai időkben is megmaradt. Átokverte háznak nézik a miénket. Hát nézzék. Az átok pedig újra eljött, hogy birtokába vegye.
Beljebb sétáltam, egészen a régi társalgóig. Lerángattam a portól megszürkült - annak idején nyilván hófehér - lepedőket a bútorokról. Olyan porfelleg szállt a levegőbe, hogy néhány másodpercre mindent eltakart, alighanem engem is. Szürke anyag maradt a kabátomon utána, és a fejem megrázva hajamról is lehullott néhány pormacska. Remek. El ne felejtsek mielőtt takarítókat keríteni. Lesz munkájuk ezzel a házzal, az biztos.
Nagyot lélegeztem, és ott, a társalgó közepén állva lehunytam a szemem. Mintha csak visszakerülhettem volna így a múltba. A múltba, amit úgy szerettem. A tárgyak szinte életre keltek körülöttem. Már emlékszem. Emlékszem, milyen gyönyörű is volt ez a birtok hajdanán.



A míves bútorok... a selyem tapéta a falon, amin sokszorozva csillant meg a gyertyák fénye. A csillár... emlékszem, húsz ember kellett, hogy a helyére húzzák. Pedig a rabszolgáink kemény, izmos fickók voltak. Bekah kedvelte őket. Vacsora gyanánt persze. Akkoriban tisztességes lány nem hurcolhatott az ágyába egy feketét. Bár Bekah mindig is magasról tett a tisztességre.
Elmosolyodtam a gondolaton, aztán kinyitottam a szemeimet, és felsóhajtottam. A múltba való képzelgés elszállt. A színek kifakultak, a bútorok eltűntek. Az elképzelt pompa semmivé lett. Vagyis... azzá vált, ami itt uralkodott. Enyészetté.
Körbenéztem a birtokon jelen állapotában. Siralmas. Élettelen. Halott.



Mi hát az első teendő? Vásárlás. Bútorok, miegyéb. Takarítás, tatarozás. Na, az talán nem. A régiek úgy építkeztek, hogy ha eltelik ezer év, városok százai hevernek majd rom alakjában a földön, de ez a ház még akkor is állni fog. Mint Stonehenge.
Talán nem ártana szállodába mennem néhány éjszakára. Egy átlagos vámpír ebben a nyomorban is képes lenne éjszakázni, én nem. Lord vagyok, nehogy már a porban hajtsam a fejem álomra! Ami már - a nemesi címem - azért is roppant előnyös, mert van akkora vagyonom, hogy helyrehozassam belőle ezt a helyet.
Arrébb sétáltam, a társalgó sarka felé. Lépteim nyomán porfelhő szállt fel a padlóról, és hallottam, ahogy egerek surrannak a falakban. A hely egyetlen élő lakói. De nem álltam meg... látnom kellett, vajon megvan-e még.
Igen, megvolt. A régi jó öreg kandalló. A kedvenc helyem a házban. Annak idején úgy töltöttem itt estéket, hogy nem törődtem semmi mással. Egy jó ital, a rajzlapok és ceruzák a kezemben. Akkor megszűnhettem Lord Niklaus Mikaelson hibrid lenni. Akkor Niklaus voltam, a művész. Az ember... Egészen addig, míg meg nem jelent egy aktuális kurva az ajtóban, hogy a puszta látványára is letegyem a rajzaimat, és begörbített ujjaimmal intsem közelebb. Először azért, hogy állati kéjeket adjon... aztán azért, hogy a puszta vacsorám legyen. De még akkor sem mozdultam innen, a régi jó öreg kandalló elől.



Végighúztam a kezem a kandalló poros párkányán. Régi fotók... régi emlékek. Egy másik életből. Egy jobb életből. Mikor nem voltak érzések. Nem voltak kétségek, szomorúság, fájdalom. Mikor minden olyan könnyű volt, és egyszerű. Vámpír voltam. A legősibbek egyike.
A kezem beleakadt valamibe. Egy könyv kemény fedelébe. Szabad szemmel sosem láttam volna meg, úgy belepte a por. Kíváncsian vettem kézbe. A album. Egy régi, régi fotóalbum. És a következő percben, a céltalan lapozás közben megláttam valamit. Egy fénykép. A száz évvel ezelőtti New Orleansból, ami engem ábrázolt. Igaz, csak háttal, de... igen. Ez felismerhetően én voltam. Velem szemben pedig Bekah... és az épp aktuális - ekkor még mit sem sejtő - vacsorája.



Lerogytam egy ott lévő, molyette fotelba. Ekkor nem érdekelt sem a por, sem a kosz, vagy szemét. Csak néztem a képet, mintha bele akarnék bújni, mintha eggyé akarnék válni ezzel a papírlappal. Mintha így akarnék visszautazni az időben.
Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam.
Isten hozott, Niklaus Mikaelson.
Hazaértem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
back home
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Vas. Május 05, 2013 6:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

Társalgó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Társalgó

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Lakónegyed :: Klaus rezidenciája
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3