Látni újból a legeslegjobb barátomat boldogsággal tölt el. Már nem érzem magam olyan szerencsétlennek és elhagyatottnak, mint amilyen a szellemvilágban voltam. Valahogy jobb itt, az élők között és Vicki mellett. - Örülök annak, hogy végre nincsenek hullámok a szívedben, minden rendben van. – továbbra is magabiztosan mosolyogtam rá. Tetszett, hogy már nem feszengett a társaságomban és kezdett felengedni, hiszen nem volt Ő ilyen. Egy mosolygós kislány volt még ezelőtt pár évvel, s visszagondolva azok voltak ám a szép idők. Mindenünk megvolt, legalábbis a boldogság nem hiányzott az életemből. - Ez remekül hangzik! Igazán hálás vagyok minden dologért, amit nyújtasz nekem. De ezt nem hagyhatom viszonzatlanul, majd ha lesz egy kevés pénzem ígérem visszafizetem! – a mai világban ez is egy fontos kérdés, kicsit figyelemmel kísértem a világ változásait míg száműzetésben éltem. – Majd megnézzük milyenek ezek az ünnepélyek? Annyira kíváncsi vagyok mindenre!! És mesélned is kell nekem arról miket csináltál az elmúlt években mióta feltámadtál a hamvaidból. – vigyorogva néztem a kezünkre, olyan más volt. A jelen és a múlt kapcsolódott össze mikor ezt megtette, hiszen azzal, hogy visszahozott a halálból a múltat is felidézi. Izgatott vagyok. Sokkal jobban izgulok, mint egy olyan gyerek aki első alkalommal megy a vidámparkba a szüleivel. Ja, belegondolva én is szeretnék egyszer eljutni oda, felülni egy szellemvasútra vagy valami hasonlóra. Nagyon klassz lenne mai fiatalként élni Vickivel az oldalamon. - Te nem bárkiért áldoztad fel az életünket. Nem hibáztál nagyot, ezt teszi az emberrel a szerelem. – nyugtattam meg, megsimogatva a kézfejét hátha végre elhiszi, hogy nem hibáztatom semmiért. Már rég volt a dolog, nem érzek azzal kapcsolatban semmi haragot. – Sajnálom Vick, sajnálom… Mekkora egy szemétláda! Szeretnéd, ha ráküldenék valamilyen rontást? Esetleg woodoozhatnánk. – mosolyt próbálok csalni az arcára. A szemétládák már csak ilyenek, viszont nem szabad keseregni miattuk, mert akkor csak elégedettek lesznek. A nagyképűségük meg már így is a tetőt súrolja. - Miért élünk még mindig elnyomásban? Ezt nem értem… azt hittem végre szabadok lettek az emberek… - sóhajtva túrok bele a szénakazalba, ami a fejemen tündököl majd bólintva nézek vissza rá. – Megígérem, nem fogom használni a mágiát, nyilvánosan.
Halványan elmosolyodtam, de ezzel egyidőben meg is ráztam a fejem. - Tudod, én csak örülök, ha segíthetek valamivel... ez tőlem a legkevesebb. A pénz nem boldogít. Rövid időn belül azt hiszem, hogy... te is rá fogsz jönni, hogy mennyire a pénz körül forog a világ ebben a modern világban... én is csak nehezen tudtam megszokni - nyeltem egyet, majd kicsit elgondolkodtam szavaim jelentésén. Igazából már akkor is fontos volt a pénz, mikor egyszerű fiatal lányok voltunk. Nemde? Apám kereskedő volt, így nem volt nehéz jómódban felnőni. De boldogságot akkor sem tudott venni nekem. - Mindent meg fogunk nézni, amit csak akarsz. Azt hiszem, innentől kezdve előttünk az egész élet - mosolyodtam el boldogabban, immáron kezdve elhinni, hogy nem egy gonosz terv részesévé akar tenni, melynek az a lényege, hogy megbízom benne, s akkor vág vissza, mikor a legkevésbé sem számítok rá. Ő mindig is egy kedves lány volt, aki elkövetett egy szörnyű tragédiát... megismert engem. Bár ki gondolta volna, hogy az életébe fog kerülni? Még nyilván senki. Az, ahogyan beszélt, idézte bennem a régi korokat. Azt kell hogy mondjam, teljes mértékben elszoktam ettől a viselkedéstől, hiszen amikor mi cseperedtünk fel, belénk nevelték a jómodort. És azt is, hogy csak akkor beszéljünk, ha engedélyt adnak rá. De az egész helyzet olyan felemelő volt... már alig vártam, hogy lássam őt a mai világban, új ruhákban, új frizurával és modern sminkkel... már tudtam, hogy imádni fogja. Nagyon is. - Nem hiszem, hogy sokat tenne az ügy érdekében, ha átkokat szórnánk rá... azóta mindkettőnk életében megvan a sajátos... izé... szóval nem lényeg - legyintettem, ezzel le is zártam a Henryről szóló meséimet, de még el kellett nevetnem magam, mikor a woodoo-ról beszélt. Vicces lenne. De nem tudom, hogy működne-e. Én még sosem próbáltam. Bár sima boszorkányság. Elvileg. - A világ ilyen szempontból nem változott. Ugyan nem fognak máglyára küldeni, de... mikor sima lányok voltunk ezekkel a képességekkel a 19. században... azt hittem, hogy a jövőben... egyszer majd egyenrangúként élhetnek majd emberek és boszorkányok. De ez a pillanat még nem jött el. Nyilván megvan a megfelelő válasz erre is...talán az, hogy a boszorkányok lebukásával a vámpírok és vérfarkasok is nyilvánosságra kerülnének - köszörültem meg a torkomat. Nem tudom, ő tud-e ezekről a lényekről. RÉgen sosem beszéltünk másról, csakis a boszorkányokról és a varázslatokról. - Vigyáznod kell. Itt... veszélyes felkelteni mások figyelmét.
Úgy örülök annak, hogy újból láthatom Vickit. Rengeteg idő telt el mégis úgy érzem, mintha ugyanonnan folytatódna a kapcsolatunk, pedig már régen volt az mikor utoljára találkoztunk. Mindegy, csak örülök annak, hogy itt lehetek. - Pedig egyáltalán nem ennek kéne vezérelnie minket, hanem pont fordítva. Igazán szomorú látni azt mivé lett a világ… nem tetszik, félek tőle. – jobban belegondolva az én időmben is nagyon számított a pénz, s miatta lettem én szolgáló lány, de nem zavart a sorsom, elfogadtam és annak megfelelően viselkedtem mindenkivel. Tudtam hol állok a ranglétrán, az alján lenni éppenséggel ugyanolyan boldogsággal töltött el, mintha a tetején ácsorogtam volna. De nem így volt, én meg örülök annak amim volt, és örülni fogok annak, amim lesz a következő években. - Olyan jól hangzik minden! Reményekkel töltöd meg magányos szívemet, ami majd kicsattan azért, mert itt vagy újból velem… - érzelmes lennék? Na, és? Elég sokáig voltam egyedül ahhoz, hogy most a nyakába ugorhassak, ha úgy kívánom. De jelenleg megelégszem azzal, hogy beavat a dolgokba, mesél nekem erről az új világról én pedig elképedve hallgathatom milyen szörnyűségek történnek itt. Várom, hogy kikerüljek innen és elkezdhessem az új életemet Vicki oldalán. Annyi mindent kell felfedeznem és most időm is van rá, már csak azt kéne megtudni mi történt a szerelmemmel… biztos meghalt, de akkor is… Jó lenne látni belőle valamit, hiányzik. Ugyanakkor nem csak elveszett szerelmemet szeretném megtalálni, hanem átváltozni is szeretnék. Megszabadulni ettől a hosszú hajtól, nem rövidre vágatnám, csak hátközépig, meg ezek a ruhák… egyszerűen mesések! Csak ránézek Vickire, a mostani megjelenésére, és egyből levesz a lábamról. A színek, a fazonok, meg a körme… !! Színes!! Ez olyan hihetetlen, nagyszerű és új, szeretnék én is csinos lenni. - Milyen sajátos izé? Vickiii, mondd el! – kiskutya szemekkel nézek fel rá. Egyszerűen mindenre kíváncsi vagyok, szeretném a tudásomat növelni, meg megtudni miken is ment keresztül a barátnőm. Talán megtalálta volna élete szerelmét, aki nem Ő? Ez kicsit fura lenne, elvégre meghaltunk érte vagy mi a fene… - Nem, ezt nem hiszem el… Reménykedtem abban, hogy nem lesz ilyen! Miért? Miért nem lehetünk azok, akik valójában vagyunk? – morgok hangosan, kissé felemelve a hangomat. Felállok, járkálok a kriptában, majd sóhajtva ülök vissza Vicki mellé. - Vigyázok, nem szeretném megöletni magam… - mosolyogva biztosítom arról a szándékomról, hogy nem fogom kinyíratni magam. Szeretnék még élni. - Pedig egyre több ember tud a vámpírok és vérfarkasok létezéséről. Nincs mitől tartanunk, mert egyszer úgyis kiderül minden…
Tekintetébe nézve hirtelen ismét abban a régi világban éreztem magamat, melyet azóta már kénytelenek voltunk magunk mögött hagyni. A bálok, melyeken minden férfi csapta a szelet. Elodie is részesült a figyelemben, annak ellenére, hogy neki általában szobalányi teendőket kellett elvégeznie, de mint legjobb barátnőm, sosem hagytam ki a sajátos mókából. És azok az estélyek mindig rejtegettek meglepetéseket, az egyik ilyn estély után kértem meg Elodie-t arra, hogy fedezzen engem, míg én Henryvel találkozom. Régi emlékek.. és mindez felrémlett, mikor elmerültem azokban a gyönyörű szemekben. Elodie magában is gyönyörű, mindig is az volt, de a szeme páratlanul szép. Nem tudom ezt mire vélni... egy ember szemében nem lehetne ennyi szépség egyszerre. Szavai ismét mosolyt váltanak ki belőlem. - Már évek óta tervezem ezt, Elodie. Úgy akartam már, hogy ismét velem légy - suttogtam rekedten, és nem tudtam megálljt parancsolni én sem az érzéseimnek, tekintetem elpárásodott, és könnycseppek homályosították el azt. - És nincs mitől félned. Amíg én itt vagyok, addig... addig tényleg nincs - mosolyodtam el halványan, majd megfogtam a kezét ismét. Pont én mondom ezt... aki az utóbbi időben elég sok józan észt veszített el Gabriel miatt. A fene egye meg ezt az egészet! És Gabrielt is. Meg Nevilt is. Mindenkit, aki miatt fájnia kell a fejemnek. Tényleg azt érik el, hogy totálisan megbolonduljak. De most itt van Elodie... most már ismét van ccélja az életemnek. Igen, ő az életem egy olyan részét képezi, mely segítségével talán sikerül visszatérnem a régi valómhoz, aki akkor voltam, mikor őt megismertem. Félek magamtól... néha igen... néha nagyon félek. Mosolyomba keserűség vegyült, mikor visszakérdezett. - Egy olyan sajátos izé, hogy... Henry eljegyezte azt a lányt - fordítottam lefelé a szemeimet, és egy nagy levegőt vettem. - De ez tényleg a múlt egy része... egy olyan része, amelyet jobb lenne elfelejteni. És utat engedni valaminek, amely már régóta vár rám. És rád is. Ezt pedig... szerelemnek hívják - kacsintottam rá ekkor némi jókedvet magamra erőltetve, aztán próbáltam nem elszomorodni. Már nem sok érzésem volt Henryvel kapcsolatban. De a múlt mégis a múlt. Közös múltunk van. S az nem fog csak úgy elmúlni. - Nem tehetjük meg, hogy leleplezzük magunkat. Így sem értem, hogy egyáltalán hogyan lehetünk még titokban mindannyian! A vámpírok mindenhol ott vannak, állattámadásnak álcázva gyilkolnak, és mégis nekünk kell rejtőzködnünk... igen, ez nem fair! - bukott ki belőlem végül, aztán lecsillapodtam, és ismét ránéztem. - Ezt beszéljük meg nálam. Mehetünk esetleg? Ott... kényelmesebb. Egy bögre teával - mosolyodtam el végül. Ez a mai nap még ilyen. Holnaptól pedig a kegyetlen valóság fogja kezdetét venni ismét.
Egyik felem szívesen visszamenne a régi időkben, mikor még bokáig érő szoknyákban jártunk és a nadrág nem igen volt női viselet, igen, azok az idők tényleg több szempontból jók voltak, de a mostani is tetszhet. A másik részem, a dominánsabb a mostani világot akarja megismerni, szeretne több dolgot megtudni mindenről, mindenkiről. Új, divatos ruhákat szeretnék, rövid hajat esetleg és olyan dolgokat, amelyekkel a mai fiatalok nagyzolnak. Igen, mindenre látok lehetőséget, mert szerintem Vicki bemutatja nekem a jelenkor csodáit, csak egy kevés idő kell nekünk, hogy felelevenítsük a múltat, lezárjuk és magunk mögött hagyva új életet kezdhessünk. Rettentő boldog, és büszke vagyok rá amiért visszahozott az élők sorába, s bár tudom nagy részét a lelkiismeretének köszönhetem, nem haragszom miatta. Most úgyis az a fontos, hogy a legeslegjobb barátnőmmel újra együtt mulathatom az időt. Tökéletes lesz, már előre látom, mesébe illő. - És most már itt vagyok, ez számít csak. Mindent bepótolhatunk Vick. – elérzékenyülve mosolygok rá, s amint meglátom legördülni az első könnycseppeket én sem állom meg, az én szemgödröm is megtelik, majd kicsordul. Nincs ebbe semmi szégyen, két lány, barátnők gyerekkoruktól kezdve újra találkoznak. Még akkor is, ha egy ideig – hosszabb, rövidebb ideig – mindketten halottak voltunk. – Megnyugtatsz, de inkább mosolyogjunk, újra élünk, és előttünk van a lehetőségek tengere. – bátorítom Őt és saját magamat is, hogy a hátunk mögött hagyjuk a múltat, és elkezdjük az új életünket. Bár jobban belegondolva, Vicki már régóta elkezdte, nekem viszont nagy falat lesz, de kibírom, túlélő vagyok ráadásul hatalmas akaraterővel megáldott személy. Égek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam mi is volt vele az elmúlt időben, hogy Henry mivé lett és, hogy most boldogan élnek e, de amint mesélni kezdi a sajátos esetét máris bánom, hogy megkérdeztem mindezt. Be kéne néha fognom a számat, sokkal jobban járnék összevarrt csőrökkel. - Sajnálom Vicki, én nem tudtam, ne haragudj rám. – óvatosan nyúlok a kezéért, hogy támogassam, igaz, hogy béna módja, de máshogy nem tudom kimutatni, hogy itt vagyok mellette és mindenben támogatom. - Szerelem? Engem tudod nagyon jól, hogy eltalált… Andrew… istenem, mit meg nem adnék azért, hogy lássam. – alsó ajkamba harapok, ha a majdnem páromra gondolok, de ez már a múlt, valószínűleg már meghalt, és elfelejtett miután meghaltam. Családot alapított, megtanult boldognak lenni és volt egy csomó gyereke, unokája. - Szerintem ez már nem sokáig fog így maradni. Hamarosan a többi boszorkány is megfogja unni a bujkálást, szerintem már így is azt gondolják, hogy igazságtalan a vámpíroktól ez. – akkor se, és még most sem vagyok kibékülve a vérszívó barátainkkal idézőjelbe értve. Szörnyű teremtések, ártatlanok életét képesek kioltani a bugyuta életük miatt, semmi hasznosat nem tesznek esetleg egy kettő, ezért bocsánatot kérek tőlük. A többiek csak lógatják a lábukat. - Menjünk. Úgyse akarom látni ezt a helyet még egy jó ideig, egyszerűen kiráz tőle a hideg. – megsimogatom karomat, majd felállva a hideg kőről nyitom ki a kripta ajtaját, hogy végre végérvényesen magam mögött hagyjam a szomorú múltamat.
Tökéletesen megvoltam a magam kis világában, miután azt a nagyképű libát helyben hagytam egy kicsit. Ha azt hitte, hogy szórakozhat bárkivel kedvére, akkor nagyon nem ismerte a boszorkányokat. A feledés homályában éltem, nem vertem nagy dobra a jelenlétem, a puszta létezésem, de tudtam, hogy mi folyik ebben a városban. Bosszú bosszút szült, ellenségek ellenségeket, ellenségek között barátság köttetett, és kimondatlan maradt, vérszemet kapott mindenki, akinek volt esze. Tudtam, hogy valahol a nagyvilágban a lányom még él, ahogy a Bennett vérvonal Boninak köszönhetően viszonylagos biztonságban volt, de az ő életébe sem akartam túlzott mértékben beleszólni. Néhanapján a lányom eszembe jutott ugyan, de ismertem magam, tudtam, hogy túl makacs és önző vagyok ahhoz, hogy kutakodni kezdjek utána. Így csendes magányomban inkább szellemként sétálok a városban, amire érkezésem napja óta átokként tekintek. Ezen felül ami miatt viszont nem kellett, hogy fájjon a fejem, az a tény volt, hogy a testem, így a külsőm sem volt ugyan az. Nem lényeg, hogy hogyan, mikor vagy miért, de jobbnak láttam, ha az életem teljesen új fordulatot vesz, újrakezdek, immár tiszta lappal, a múltam lezárva. Talán így több lehetőségem lesz, talán nem, de nem kell az alapítócsaládok vagy a saját családom kissé elfuserált tagjaival törődnöm. Jó volt ez így. Én felismertem őket, ők viszont engem nem. Az erdőben sétálok, a kripták felé, és gúnyos mosollyal arcomon haladok el a helyi alapítócsaládok romos, inkább kőkupacokhoz hasonlító emlékhelye mellett. A megvetés, mely bennem dúl, túl sok ideje foglalja el helyét ahhoz, hogy épp most, épp egy ilyen helyen ne akarjon előtörni. -Szánalmas...múlandóság...-mormogom orrom alatt, és mivel tudom hogy hol keressem a kriptát, így végigsétálok a fák között, majd a kripta lejáratához érve körbenézek, mert úgy érzem, valaki követ. Hátra fordulok, de nem látok senkit, az esti fény pedig nincs segítségemre. Összevont szemöldökkel fürkészem hát a sötétet, cipőm alatt egy ág összetörik, és felszisszenek, hisz így is elég nyilvánvaló volt a helyem, így meg ha vámpírról van szó, ha nem, mindenki meghallja, hogy nincs egyedül. -Mi lenne, ha nem ólálkodnál, inkább a magad dolgával foglalkoznál?-vonom fel szemöldököm, és támaszkodom kényelmesen az egyik kőnek, mintha jobb dolgom nem lenne.
Bármennyire nem tetszik a helyzet és a felhozatal, muszáj lenyelnem a békát. Van, amin még én sem tudok változtatni, hiába folyik a világ egyik legerősebb máguscsaládjának a vére az ereimben. Hopp, talán pont ez a probléma. Én nem kértem, hogy Bennettnek szülessek, azt sem, hogy egyáltalán megszülessek és ezen a ponton becsatlakozik az anyám is. Ő se nagyon akarta, hogy a világra jöjjek, más esetben nem hagyott volna magamra. Egy gyerek akkoriban is inkább volt átok, mint áldás, főleg hogy nem volt férfi az oldalán. Ezt is csak attól a nőtől tudtam meg, aki a világra segített és utána anyám helyett anyámként nevelt fel. Ennek lassan százötven éve. Persze a véletlenek sosem engem pártolnak, a lassan múló idő pedig már rég nem fog rajtam.. Olyan vagyok, mint fénykoromban.. És pont annyira tisztelem nevelőanyámat is, mint aznap, mikor eltávozott. Hiába próbáltam saját erőmmel megbirkózni az ő halandóságával, nem sokra jutottam, mint az látszik is. De nem maradtam egyedül, mindig velem marad a szívemben. Mindig számíthatok rá, és ha úgy adódik, nem félek attól sem, hogy a sírja maradványaihoz beszéljek. Jó érzés, hogy bár nem az ő vére vagyok, mégis volt kihez tartoznom. A fehér liliomot szerette, ezzel indulok hát meg este a temető felé. Ostobaság félni ilyenkor a sírkertekben, mégis néha megrezzenek egy-egy zörejre. De ez vagyok én. A városnak ezt a részét úgy ismerem, mint a tenyeremet. Csukott szemmel is odatalálnék a boltozathoz, amiről az idők során lekopott a névfelirat. Csak egy sír a sok közül, amiről azt hiszik, senki sem látogat, mégis mindig friss virágok hirdetik az ellenkezőjét. Ám már rég jártam itt. Megpróbálkoztam azzal, hogy felhagyok a Bennett léttel és csak Molly leszek. Ez a törekvésem persze nem lehetséges, de jó volt néhány napig nem érezni azt a súlyt, amit a származásom nyom a vállaimra. Újabb neszek ütik meg a fülemet, ezúttal egy mélyebb női hang, akire most már tudatosan is figyelek. A tagjaimban valami furcsa bizsergető, egészen rossz érzés kezd kibontakozni, ahogy arrafelé figyelek, majd meg is indulok, s kisvártatva egy ismeretlenbe botlok. Az az egy biztos, hogy sose láttam még a nőt, és ezt annyiban is hagytam. - Azt teszem.. – válaszolom határozottan és komótos léptekkel elballagok mellette. Nem tudom ki ez és miért a bátorságot, hogy ilyen hangot üssön meg egy ismeretlennel szemben, de legkevésbé sem érdekel. Az én lépéseim is legalább akkora zajt keltenek, mint amilyeneket az övéi az imént. Pedig én próbálok halkan járni, hogy ne tudjon követni. Nem akarom, hogy bárki megzavarjon a gyászomban, nem véletlenül nem mutattam meg ezt a helyet még Diamondnak sem. Az életemnek ez a része a homályba veszik és csak én tudok róla, hogy volt egyszer valaki, aki szeretett és akinek a sírján határozatlan időközönként felbukkan egy-egy csokor fehér liliom.
Régóta gondolkodtam azon, hogy a lányom sorsát mennyiben befolyásolhattam. Nem mondtam soha, hogy nem akartam, de azt se, hogy ez volt szívem minden vágya. A vérvonal a tökéletesnek teremtett Bonnie Bennett-el tetőzött, akiről szerény meggyőződésem volt, hogy tisztában van vele, mennyiszer bosszantotta már fel a túlvilági rokonjainkat. Persze az, hogy én nem ott voltam, nem neki volt köszönhető, ahogy a testcsere sem, viszont így mindent egyszerűbb volt intéznem. Senki, sehol nem ismert fel, és bizonyos előnye volt annak is, hogy testem mintha fiatalabbnak tűnt volna, mint ami eleve volt. A húszas éveiben járó lányka külseje előnyös volt minden szempontból, hisz könnyebb volt így beilleszkedni a modern világba. Amire viszont így is rá kellett döbbennem, hogy egyedül voltam, mint a kisujjam, és kétlem, hogy egy megváltozott volna a közeljövőben. Ismertem magam, a rideg és nagyravágyó, "tökéletes" boszorkányt, aki elhagyta a lányát, hogy gondtalanul élhessen. A bökkenő az volt, hogy nem a régi életem kezdett el hiányozni, mikor a vámpírok kiszolgálása volt az elsődleges célom, hanem aki előtte voltam. A hétköznapi boszorkány, kinek fejét elcsavarta a szőke herceg, és bár elhagyott, a leányomban örömöm kellett volna lelnem, ehelyett koloncnak éreztem, és elmenekültem a kötelességeim elől. Ez a hely nem változott, ahogy én sem. Nem mondom, hogy most máshogy cselekednék, csupán azt, hogy meggondolnám, mielőtt bármit teszek. Már ez is haladás. Noha legutóbbi találkám egy vámpírral, kevésbé jó példa volt a lehetséges változási kényszeremre. A fák levelének lágy zenéje ellenére is érzem, hogy valami nincs rendben, nem vagyok egyedül, de állítom, hogy erről a kriptáról kevesebben tudnak, mint a többiről. Ahogy meglátom az ismerő arcot, mit egykor még távolról figyeltem, mostanra viszont szinte elfelejtettem, mintha egy részem megbánná a meggondolatlan megjegyzésem. Tisztán érzem a belőle áradó energiákat, ami tökéletesen mutatja: a vér nem válik vízzé. -Ne haragudj, csak azt hittem, hogy nem jár erre más a nap ezen szakában.-szólok utána, s teszek célzást arra, hogy a nap már kezd alacsonyan járni ahhoz, hogy az erdőben kószáljon bárki is. Nyilvánvaló, hogy aki ismeri ezt a várost, az nem tenne ilyesmit, és kétlem, hogy épp neki kellene bemutatnom ezt a helyet. De ahogy kimondom, rádöbbenek, hogy már félig eltűnt a látóteremből. -Nemrég érkeztem, bevallom, kicsit eltévedtem. Az egyetemen hallottam erről a helyről, de azok a könyvek csak a többi kriptáról tettek említést, erről nem.-próbálkozom, és le kell nyelnem a békát, ami torkomban, szinte brekeg, hogy ne kedveskedjek feleslegesen, mert abból sose származik jó. Mégis csak a lányom, kell valami mese, és szeretném közelebbről megismerni, persze nem elárulva, hogy ki is vagyok. A legjobb védekezés a támadás, tartom, és tartják még sokan, hát először ki kellene ismernem a helyzet adta lehetőségeim, és nem egyből olyasmibe kezdeni, amit ő még meg sem érthet. Fogalmam sincs, hogy mit csinált az elmúlt évtizedekben, mert én magam nem azzal voltam elfoglalva, hogy a lányomra vigyázzak. A jelek szerint viszont él és virul, a modora pedig határozottan öröklődött.
A csendes gyászomnak már akkor vége is szakadt, mikor rájöttem, hogy most bizony – minden más alkalommal ellentétben – nem vagyok egyedül. Nem szeretem a váratlan látogatókat, és bár általában kedves és segítőkész vagyok, van mikor odaül a vállamra a kisördög és mintegy hetedik érzékként beleroncsol a beszélgetéseimbe. Azt gondolják néhányan, hogy szeszélyes vagyok. Én viszont cáfolom őket, amikor csak tudom. Nem szeszélyesség ez, csak előérzet, hogy kivel hogyan kell viselkednem. Gyakran már azelőtt tudom, mielőtt megismerném az illetőt. Hát persze, hogy… Ezt hívják úgy, hogy első benyomás, és ugyebár az fontos. Hát ez a nő is megtette a magáét, elérve ezzel, hogy cseppet se legyen szimpatikus nekem már így elsőre se, hát még ha tovább szívtam volna vele közös levegőt. Jobbnak láttam továbbállni, és ha tudtam volna, visszazuhanok a mély gyászomba, amit aziránt érzek mind a mai napig, hogy nem tudtam megmenteni az egyetlen személyt, aki igazán fontos volt a számomra. Persze tartalmas, szép és hosszú élete volt, megóvtam őt a betegségektől, szerettem és vigyáztam őt minden rosszakarótól, még a sajátjaimtól is és ezt teszem a mai napig. Ezért is torpanok meg, mielőtt még odaérnék a sírjához. Senki sem tudja, hogy ki fekszik ott, azt se hogy valaha köze volt hozzám, hisz rajtam kívül csak azzal a férfival volt kapcsolata, aki reggelente a tejet hozta házhoz. A titok pedig csak akkor marad titok, ha nem jut el illetéktelenekhez.. Ugyebár ha már ketten tudnak egy titkot, azt már nem takarja homály többé. Ezek szerint kénytelen leszek elnapolni a látogatásomat. Főleg azért, mert hiába nyilvánítottam ki nyíltan, hogy nem vagyok kíváncsi a nőre, az csakugyan nem hagyja annyiban a dolgot és még szépen követ is. Nekem viszont nem sok kedvem van ahhoz, hogy pozitívba fordítsam az első találkozásunk nem túl kellemesnek ígérkező emlékét. - Nem is jár… - vágom rá csípőből. Általában nem. A temető ezen részén, a régi kriptáknál jó ha szökőévente megfordulnak az emberek, leszármazottak, de van olyan is, ami már csak arra vár, hogy összedőljön. A család meghalt, elköltözött vagy csak nem ápolja a hagyományokat és nem érdekli őket egyetlen felmenőjük sem. Én meg pláne ritkán járok, sosem ugyanabban az időpontban, vagy napon. De eddig sikerült elkerülnöm a feltűnést… Azt is egész kevesen tudják, hogy Bennett vagyok és nekem addig jó, amíg ez így van. - Nem ismerem a történetét… És rémesen rossz idegenvezető vagyok… - hárítok azonnal, mielőtt még beleélné magát, hogy a külsőm alapján megítélve olyan jóravaló vagyok, hogy azonnal a segítségére sietek. A kripta történetét viszont tényleg nem ismerem. Eddig nem is igazán fűződött hozzá érdekem, hogy megismerjem, valószínűleg azért nem. – Mit írnak a többi kriptáról? – kérdezem némi hezitálás után, mikor a kíváncsiságom utat tör. A legtöbb az még az én korom előttről származik, nem újak, de szépen karban vannak tartva. Persze nem várom el, hogy leolvassa az arcomról, hogy a százötvenedik évemet taposom már ebben a városban.. De azért eléggé megmosolyogtat a gondolat, hogy milyen arcot vágna, ha tudná. Az a kezdeti számonkérő hang és a mostani már-már jámbornak tűnő kijelentés csak az érdeklődésemet kelti fel. A segítőkészségemet nem.
Magam is meglepődtem, hogy új testemben mennyire könnyű volt adni a szépet, úgy, hogy senki még csak nem is sejtette, hogy ki is vagyok. A fiatal lány, aki egykor lélekként ebbe a testbe volt zárva, biztos, hogy átkoz a szellemvilágból, de hol érdekelt az engem valaha is, hogy ki mit gondol, vagy mennyire utál?! Egyáltalán nem foglalkoztatott most már ez. Furcsa volt, hogy valaki megtörte édes magányom és nyugalmam, de nem különösebben zavart, hisz valahogy számítottam rá, hogy ő lesz az. Szinte semmit sem változott. Ugyanazok a gyermeki vonások, azok a szemek, amik sok mindenről, mégis semmiről sem árulkodnak. A hangnem, ahogy beszél, ahogy szinte azonnal visszacsapja a feléje dobott labdákat. Elvből büszke voltam rá, hogy a lányom, gyakorlatban viszont annyira nem szerettem volna, ha lelepleződik előtte is a titkom. Vagyis egyszer, vagy talán a közeljövőben, idők kérdése, de nem terveztem, hogy továbbadja másoknak. Nem volt szükségem a nyávogó vámpírok éhes tekintetére, ahogy leigázni próbálják azt, aminek köszönhetően élnek, ahogy próbálják a megfélemlíteni minden földön élő teremtmény összes egyedét, sarokba szorítani és eljátszadozni velük. Az életem olyan volt, mint az egyszerű embernek az oxigén. Meghatározó és elhagyhatatlan. A lányom ezzel ellenben úgy csúszott ki a kezemből, mintha nem is lett volna ott soha. Érzettettem ezt vele valaha? Konkrétan nem. De elhagytam, ami az érzékeltetésnél jóval több és nagyobb lépés volt. Elmosolyodom, ahogy visszavágja csípőből az első szájára jövő választ, és részben igaza volt. Senki sem járt holmi kedvtelésből kripták között, pláne nem ilyenkor, pláne nem egyedül. De ő is egyedül volt, akárcsak én, és mind a ketten tudtuk, hogy ezek között a kövek között micsoda erők lapulnak. -Mégis mind a ketten itt vagyunk. Egyedül.-vonom fel egyik szemöldököm, fejem oldalra billentve, süt rólam egyfajta célzási szándék, de semmi több. Arcom makulátlan, egyéb érzelmektől, gondolatoktól mentes. Meglepően könnyen jut eszembe a hazugság a kriptákról, és érdeklődést mutatok a téma felé. Mégis, inkább az érdekel, hogy a felszín alatt mi lapulhat, amiért ő idejött. -Kár. pedig gondoltam, aki erre jár, tudja is, hogy mik között jár.-ismét célzó megjegyzést teszek, ártatlan arcot vágva. Ehhez értek. Tökéletesen hozom a formát, amit tanultam az évek alatt és újra meg újra rájövök, hogy ez a testcsere dolog mennyire is előnyömre válhatott mindezek fényében. Az ismeretlen idegen szerepe errefelé jó, nem csak álca szempontjából, de minden más dolgot nézve is. Feltűnő, de nem annyira, hogy megjegyezzék. Újak pedig mindig jönnek, és ezzel egyetemben a régebben érkezettek asszimilálódnak, beolvadnak és hétköznapiak lesznek. Kérdésére először vállat vonok, majd úgy teszek, mint aki elgondolkodik a válaszon, holott nagyon jó tudom, hogy mi erre a kérdésre a helyes válasz. -Egyesek szerint a boszorkányüldözések alatt itt egyfajta élő poklot csináltak az emberek. Egy rakás embert bezártak, máglyahalálra ítélve, míg másokat csak úgy itt hagytak, elkábítva, s mikor azok felébredtek, egy földalatti börtönbe zárva tértek magukhoz, ahonnan nem volt kivezető út, csak a halálon át.-válaszolok végül kérdésére, és azért egy halovány mosolyt elengedek, miután újra megszólalok.-Bár nevezhetsz szkeptikusnak, vagy szimplán naivnak, azért, amit most mondani fogok, de ki hisz az ilyesmiben? Mármint, ha boszorkányok voltak, megszökhettek volna így vagy úgy.-fejezem be a gondolatmenetet, felhánytorgatva egy újabb kérdést, a boszorkányok létezéséről. De pontosan tudjuk mindketten, hogy boszorkányok márpedig léteznek. Ennek fényében fürkészve nézem arcát, reakciójára várva és egy halovány mosoly ül arcomra, sejtelmesen, elgondolkodtatóan és vészjóslóan egyszerre. Kíváncsi vagyok, meddig tudom hozni ezt a figurát és mi az a pont, ami után már lehetetlen tagadni a nyilvánvalót.
Kezdőlap
| szószám: ### | 
|| 452 || 
||