- Akkor jöjjön, hölgyem! - fogtam meg a kezét mosolyogva, majd elindultam vele kifelé a helyiségből.
- Vár rád egy jobb világ. Egy világ, ahol mindenről elsőként értesülsz majd. Ahol nincs ilyen nyomor... ahol valódi élet van! - mondtam lelkesen, majd leintve egy taxit, beleigéztem a sofőrbe, hogy meg se álljon New York városáig.

(New York)

Még nem tudom, hogyan lesz a jövő, de az jó, hogy nem is kell tervezgetnünk. Remélem megtalálom azt a személyt, akit úgymond az élet nekem szánt. Hiszek ebben még mindig. Arra is gondoltam természetesen, hogy Tristan-t azért sodorta az utamba az élet.. Csak nem tudom, hogy őt pontosan mennyire is érdeklem. Ezt most valahogy nem tudom átérezni. Pedig többnyire átlátok az embereken és az érzéseiken. De ő annyira zavaros, hogy nem tudok rajta kiigazodni. Tele van érzésekkel, de mégis úgy tesz, mintha nem lennének. Teljesen össze van kuszálva.. Na, mindegy. Még lesz bőven időm ezt az egészet megfejteni.
- Nem is értem, hogy mire várunk. - Válaszoltam fülig érő mosollyal, miközben a kezünkre pillantottam. Még meg kell szoknom, hogy ilyen gyakran ér hozzám.

A vigyora engem is felszabadított. Ezek szerint, nem bánta meg. Vagy ha igen, az egyelőre nem látszott az arcán, és ez méginkább azt érzékeltette velem, hogy... talán ideje egy kis időre elfeledni Samantha-t, és utat engedni valami olyasminek, mint ez a kis... kapcsolatféleség. Mert tudom, hogy Serenity soha nem lesz az igaz, őszinte szerelem. Viszont kaland, szenvedély lehet. És nekem most ezekre a zavaros érzésekre van szükségem. Bár mintha kissé ironikus lennék. Na mindegy. Majd meglátjuk, hogy ebből mégis mi lesz.
- Nos... akkor indulhatunk abba a hatalmas városba, ahol... alig érezhető a háború? - kérdeztem, megfogva a kezét.

Megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem iránta, de egyáltalán nem bántam. Elég sok ideig fogunk együtt lenni szóval soha nem baj, ha egy kicsit szórakozunk.. Azt hiszem legalábbis. Egyáltalán nem értem, hogy miért is csókoltam meg. Azt viszont igen, hogy jó érzés volt. Előttem áll egy kész örökkévalóság. Amit azért kétlek, hogy végig az ő társaságában fogok eltölteni. Egy idő után úgy is ráunnánk a másikra. Meg nem mondanám azt, hogy szerelmes lennék. Még nem. Lehet, hogy idővel beleszeretek, bár nem szeretnék.. Látszólag nem olyan essünk szerelembe típus. Vagy a meg tudok maradni egy nő mellett. Remélhetőleg találok valakit.. Van rá időm.
- Hidd el még magamat is sikerült. - Mondtam halvány vigyorral az arcomon.

Jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy közönségünk van. Egy bárban nem a legjobb ezt művelni, de vesse rám az az első követ, aki soha nem gondolt még arra, hogy milyen lenne megcsókolni egy ilyen szépséget. Valami különös volt benne, valami megnevezhetetlen, ami úgy vonzott hozzá, mint méhet a méz, és... magaménak kellett tudnom. Nem úgy, mint Samantha-t, nem. Samantha az őszinte és igaz szerelmem... ez viszont Serenityvel valami más. Leírhatatlan. De nem szerelem.
A szemeibe néztem, ahogy elvált tőlem, és kissé felgyorsult légzéssel simogattam az arcát, majd elmosolyodtam.
- Megleptél, kedvesem - búgtam a fülébe.

Magam sem tudom, hogy miért csináltam amit. De most nem is érdekeltek a dolgok következményei. A rosszalló pillantásokkal egyáltalán nem törődtem. Ami most engem érdekelt az, hogy jól érzem magam a közelében. Főleg ilyen közel hozzá. Miközben szenvedélyesen csókoltam összefontam a karjaimat a nyaka körül, így húztam egyre közelebb magamhoz. Nem érdekel semmi és senki. Nem sokára magam mögött hagyhatom ezt az egész helyet. Az egyetlen dolog, amit hiányolni fogok az én édesanyám. Mondjuk remélhetőleg Tristan el fogja terelni a figyelmemet erről. Ha mással nem is, akkor elküld vásárolni vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy itt az ideje magam mögött hagyni a múltamat.
Talán pár perc telhetett el, miután elváltam ajkaitól és a szemeibe néztem.

Nem tudtam, hogy ilyen rettenetesen csókolok. Egyáltalán azt nem voltam képes felfogni, hogy most miért kosarazott ki? VAgy talán van egy férfi az életében mégiscsak? Már én se tudok kiigazodni ezeken a nőkön... túl bonyolultak... aff... nem is akarok róluk a kelleténél többet tudni.
Már éppen meg akartam szólalni ismét, mikor felsóhajtottam, de nem tudtam hozzáfűzni semmit, hiszen ajkai úgy kezdtek el engem csókolni, mint én az előbb őt... gyengéden... mégis valami furcsa szenvedéllyel tudta ezt megfűszerezni.
Hátán simítottak végig ujjaim, és lehunytam szemeimet. Tökéletes pillanat.

Ez az egész csók.. Számomra annyira hirtelen jött. Habár belül egy pillanatra sem bántam meg, hogy megtörtént, de még sem lenne helyén való az első napon mikor megismertem ezt az alakot ilyesmibe belemenni. Habár hajlandó voltam vámpírrá változni. Meg is ölhetett volna.. Lehetett volna egy egyszerű őrült is.. Valamilyen trükkökkel. De mégis volt az az érzésem, hogy, amit állít az igaz. Minden egyes szava az. Azt hiszem legalábbis. Ezt már nem állíthatom biztosra.
Csak annyit, hogy elég negatív véleménye lenne az embereknek és mindenki másnak velem kapcsolatban, ha most visszacsókoltam volna.. A francba is az egésszel túlságosan jól esett.. Nem érdekel, hogy más mit gondol rólam.. Most csak saját magammal kell törődnöm. Nem szóltam egy szót sem, csak gyengéden megcsókoltam.

- Egykor én is voltam ember - suttogtam, és csak élveztem a pillanat történéseit. Nem voltam képes betelni vele. Pedig... a fejemben most is ott volt Samantha arca... de ez egy másik történet már. Van az életben egy igaz szerelem... és vannak lángolágok, vágyak, amik jönnek és jönnek... és Serenity is jött... csak úgy, a semmiből.
Egy nagy csattanással adta tudtomra, hogy... ő azért annyira nem élvezte ezt a lépésemet, mint ahogy én azt eddig hittem.
- Áu... - súgtam halkan, az arcomat masszírozva, majd felsóhajtottam, és megráztam a fejem. - Sajnálom. Ezt nem kellett volna megtennem.

Gondolhattam volna, hogy nem fog velem vásárolni.. De mégis valahogy jó érzés volt eljátszadozni a gondolattal. Mondjuk nem hiszem, hogy tovább bírta volna öt percnél.. Férfiak. Bár nem is azért vannak a földön, hogy a nőket kísérjék el vásárolni.
- Igaz, úgy sem bírtad volna sokáig. - Magam sem tudom, hogy honnan jött ez.. Csak kötekedni akartam. Vagy nem.. Nem tudom. Ilyet még soha nem mondtam senkinek.. És még ekkora bátorságom soha nem volt senkivel szemben.. - Akkor azt hiszem elég könnyen kiismered az embereket. - Nyeltem egy nagyot, hiszen eléggé zavarban voltam az előbbi kijelentésem miatt, amit csak tetőzött az, hogy ilyen közel volt hozzám.
Megszeppenve nyugtáztam, hogy megcsókolt. Egy pillanatra talán viszonozhattam, de végül eltoltam magamtól és egy hatalmas pofonnal ajándékoztam meg.

- Nos, kedvesem. Azt nem mondtam, hogy veled fogok vásárolni. De sok barátra szert tehetsz egy ilyen kis kiruccanásnál. - vigyorodtam el, majd ahogy megszólalt újra, meg is tudtam őt érteni. Én sem akartam volna emlékeket.
- Meg tudom ítélni, hogy mit akarsz. És kiismertelek, igen. Egy sebezhető lány voltál... most is az vagy, csak elősebb lettél - suttogtam halkan, még mindig az arcát simogatva, majd közelebb hajoltam.
- Tudom, hogy mi a jó neked... és velem... mindezt megkaphatod... - suttogtam, és végül ajkaira tapadtam, hogy szenvedélyes csókot adjak neki.

- Szóval téged rá lehetne venni a vásárlásra? - Kérdeztem nevetve. Nem tudom, de valahogyan soha nem tartottam túlságosan férfias dolognak ezt az egészet. Főleg azt nem, hogy órákat töltsenek el azzal, hogy elkísérjék a párjukat, barátjukat vagy éppenséggel ismerősüket ruhát vásárolni.
- Ha már a vásárlásról volt szó, akkor azt hiszem ott beszereztem azt, amit kell. Nem akarom semmit sem cipelni a múltamból. - Túl fájdalmas lenne leragadni.. Valamiről eszembe jutna az édesanyám és az édesapám. Ami egyenlő a hatalmas fájdalommal, amiből én nagyon nem kérek.
- Szóval már ennyire kiismertél, hogy tudod mi való nekem? - Kérdeztem egy zavart mosollyal az arcomon, miközben kezemet az ő kezére helyeztem.

- Nos, kedvesem... mindez attól függ, hogy te mit szeretnél. Ha most úgy érzed, hogy vásárlással akarod eltölteni a szabadidődet, hát legyen. Vásárolni fogunk - mondtam neki úgy, hogy a végén rákacsintottam, majd elővettem a tárcámat, és pénzt tettem a pultra.
- Tehát... a következő a terv. Ha van holmi, amit magaddal akarsz hozni, akkor azt hozhatod. Bár megjegyzem, nem furgonnal járok, így jobb lenne, ha nem három vagonnyi cuccot akarnál a szegény autóm hátsó ülésére tuszkolni - vigyorodtam el, majd megsimogattam az arcát.
- Neked a nagyváros való. Ahol nem ismerik a nyugalmat - súgtam neki halkan, nem engedve az arcát.

- Az valahogy most irtózatosan jól hangzik. - Kellemes bizsergés járta át a testemet puszta érintésétől is. Persze ezt próbáltam leplezni, hiszen.. Nem is tudom, hogy igazából mi az okom rá, de nem akartam, hogy ezt észrevegye. Bár lehet, hogy már késő és észrevette, ha másból nem is abból, hogy elgondolkoztam.
- New York? Nekem megfelel. - Válaszoltam zavart mosollyal az arcomon.

- Nos, olyasmit javasolnék, ahol nincs háború. Csak nyugalom, és béke... az pedig amerikában van. Egyelőre. - sóhajtottam fel, és megfogtam a kezét,. hogy lehúzzam a székről, majd végigmértem, és elmosolyodtam.
- New York-ot ajánlanám. Nagy is... hatalmas bevásárlótúrákkal... - húztam el az orra előtt a mézesmadzagot.

Nincs értelme maradnom. Édesanyám volt, de vele meg túlságosan is veszélyes lenne egy fedél alatt maradni. Így legalább lehetőségem nyílik arra, hogy többet láthassak a világból. Ne csak a szülőhelyem.
- Igazából még soha nem sikerült elmennem innen. Sehova.. Mindig itt tartózkodtam. Szóval részemről bárhova mehetünk, ahova akarsz. - Talán neki van ötlete, hogy hova mehetnénk. Úgyhogy azt hiszem hivatalosan is rábízom az irányítást.

Valamiért pont erre a válaszra számítottam. Hogy miért, az egy örök rejtély, de... tudtam, hogy most, mivel nem maradt senkije, velem fog tartani. És lám, az érzékeim most sem csaltak.
- És mi legyen az úticél? - kérdeztem tőle egy bájos mosollyal. - Hol nem jártál még soha? Mert... vámpírként semmi sem lehetetlen. És olyan helyen kell tanulnod, ahol lehetőleg nem ismersz senkit... akkor is lesz bűntudatod, de nem olyan nagy, mint mikor egy ismerőst ölnél meg.

Ezek után már egy valami biztos. Nem akarok itt maradni és nem is maradhatok itt. Hiszen édesanyám azt fogja terjeszteni, hogy messzi földre házasodtam. Az meg úgy nem lehet elég hihető, ha minden áldott nap belefutok valakibe. Magam mögött kell hagynom mindent. Ez az egész már csak a múltam. A múltam romhalmaza. Édesapám nélkül és nem sokára édesanyám nélkül. Én pedig itt maradok.. Valószínűleg örökre.
- Veled tartok, ha ez lehetséges. - Nem akarok egyedül elmenni innen.. De itt maradni sem akarok. Ha ő menni akar.. Én is megyek.

Nem lesz könnyű. Egyik napról a másikra elveszített mindent, ami az övé volt. A talaj kicsúszott a lába alól, és ha tudtam volna, hogy ez lesz, isten bizony, hogy meg sem környékezem. Elvégre... neki nem erre van szüksége. Az anyjára, és a testvéreire... vagy nincs testvére? Erre az apróságra már úgy ahogy van, nem emlékszem.
- És ezek után mit fogsz tenni? Itt maradsz, vagy... velem tartasz? - mondtam apróbb mosollyal.

Azt hiszem még életemben nem volt nehezebb dolgom. Elszakadnom attól az embertől, akit a világon a legjobban szeretek. Mindegy is.. Neki így lesz jobb. Fájdalmat nem fog érezni. Arról gondoskodtam. Bár mondjuk az biztos, hogy hiányozni fog nekem.. Valahol mélyen én is neki. De akkor is.. Ez olyan nehéz. Bár senki sem mondta, hogy könnyű lesz. De meg kellett tennem. Örülök annak, hogy nem estem rögtön a torkának, amint megláttam. Nem is éreztem rá késztetést.. Amiért hálás vagyok. Legalább őt nem akarom bántani.
- Igen, sikerrel. Mindent elintéztem. - Válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Innentől már minden csak jobb lehet. Legalábbis remélem.

A hang felé fordultam, mikor meghallottam, és rögtön egy mosoly kúszott a képemre, hiszen örültem neki. Méghozzá nagyon. Mégis... én hívtam ide! Én akartam, hogy jöjjön, és mondhatni, már nagyon hiányzott, annak ellenére, hogy nem is olyan régen volt az az elválás. Régen volt egy nő, akit mindig így vártam... Samantha. De ez csak vágy. Most, hogy vámpír lett, még vonzóbb, mint előtte. Bírnom kell a véremmel.
- Üdvözöllek újra itt, Serenity! - hajoltam meg előtte, majd ravazskásan elvigyorodtam, és kinyújtpttam felé a kezemet, hogy magamhoz húzzam.
- Sikerrel jártál?

(Serenity lakhelye)

Nehezebb volt ez az egész, mint azt vártam. Természetesen az édesanyámnak egyszerű volt és talán semmit sem fog ebből az egészből észrevenni. De jobb lesz neki így. Talán azért nem támadtam meg, mert szeretem.. Igen ez valahogy logikus magyarázat lenne az egészre. A szeretet erősebb a vér iránti vágyamnál. Ezt kellene valahogyan kihasználnom.. A jövőben. Viszont az érzelmeimre is oda kell ügyelnem, már erre is rájöttem. Sokkal intenzívebb minden.. De idővel azt hiszem képes leszek alkalmazkodni.
- Megjöttem. - Foglaltam gyorsan helyet Tristan mellett miután beértem a bárba. Megmondtam, hogy itt leszek.. Nem szokásom hazudni.

Miután távoztam az erdőből, rögtön idejöttem. Nem volt kedvem most hallgatni a pletykákat, és a híreket a háborúról, valamint a fontrtól, de be kellett vallanom, hogy nincs más választásom. Ez van. Nekem ez jutott... sosem szállnék háborúba azért, hogy két kézzel öljek meg embereket hülye ok miatt. Én másképpen szeretek vadászni. És ott... nem olyan osotbaság miatt halnak meg az emberek, mint egy világháborúban.
Egy üveg whiskyt tett le elém a fickó a pultra, mire elégedetten néztem. Mindig is értettem ahhoiz, hogy mit kell tennem, ha előkelő kiszolgálást akarok, még egy ilyen kis bárban is. És ez most... jelenleg tökéletes. Egy kevéske pénz, és minden el van intézve.
Majd az ajtó felé fordultam... és vártam, hogy vajon Serenity tartja-e az adott szavát.

- Akkor gyere - ragadtam meg a kezét. Sosem szoktam közönség előtt ilyet tenni, nem szoktam vadászni idegen szemek előtt, most mágis meg kellett tennem. Mert el akartam ijeszteni... nem gondoltam volna, hogy komolyan vesz.

(Erdő)

Minek egy olyan élet ahol minden meg van szabva. Minden előre el van rendelve. Én nem akarok így élni. Soha nem is akartam. Az önmagam ura akarok lenni.. Nem hiszem, hogy ez akkora kérés. Főleg, hogy most itt van előttem a lehetőség.
- Rendben van. - Bólintottam beleegyezően. Oké.. Valószínűleg rohadt nagy idiótának tűnhetek most, mert elmegyek valahova egy olyan személlyel aki könnyű szerrel megtudna ölni. Erre a gondolatra rögtön a nyakamhoz kaptam. Igen még mindig véres.. És ott van az a két pici seb is.. Ettől csak még jobban elhatároztam magam.