- Nos, én kedvelem az ízét, na meg... lássuk be, köreinkben egyfajta különlegesség ha valaki ezt issza, elvégre a vámpíroknak "valamiért" igen nagy többsége a whisky-t részesíti előnyben. Mintha valami tipikus vámpír-ital lenne - kuncogtam fel, aztán újra ittam egy keveset, finoman ízlelve a karakteres italt.
- Igen, látszik, ha azt nézzük, hogy nemrég még megállni sem tudtál a lábadon, most meg már semmi bajod. Az arcod akkor hófehér volt, sápadt, most pedig egészen egészséges színezetű - mondtam, figyelve miként érinti meg a saját arcát, majd engedi le ismét a kezét. Egy hosszú pillanat erejéig merengve néztem, aztán megköszörülve kissé a torkom, a poharammal a kezemben megfordultam, és a korábban is használt fotelhez léptem, majd leültem.
- Na és, mihez fogsz kezdeni az újra visszakapott életeddel? - kérdeztem érdeklődőn szemlélve Őt. - Még így, a halál torkából visszatérve sem foglalkoztat, hogy... egész más életed is lehetne? - intettem körbe, az üres házra utalva.

- Ohh rum.. - Mosolyodtam el válaszát hallva, és már készültem is tölteni neki egy pohárral, de aminthogy letettem a poharamat, már a kezében is volt az üveg, és töltött magának egy adaggal. Kezébe vette poharamat, és visszaadta poharamat. Kíváncsian figyeltem az arcát ahogy beleivott a pohárba, és vártam véleményét. Én személy szerint annyira nem szerettem a rumot, de azért tartottam itthon egy üveggel, hátha valamelyik vendégemnek megjön hozzá a kedve. - Én nem tudom.. Még nem ittam belőle túl sokat. Nem szeretem. De azért örülök, hogy ízlik. - Mosolyogtam, és újra belekortyoltam poharamba. Én valahogy a whiskyt jobban szerettem. Meg talán is a vodkát, de azt is akkor ha nagyon leakartam inni magam. A bort még szerettem, mondjuk azt csak néha ittam. Inkább ha csak békésen letudtam ülni mondjuk a kanapéra, hogy ott elkortyolgassam, míg olvasok egy könyvet.
- Remekül vagyok! Ennyire látszana rajtam? - Vigyorodtam el, és szabad kezemet arcomra csúsztattam, de nem tartottam ott valami sokáig, hanem egyszerűen leeresztettem magam mellé. Tényleg jó kedvem volt. Végül is túléltem, és ez már magában is nagy szó. Van okom örülni, és hogy ezt megoszthatom valakivel, kivételesen jó is.

Kath után sétáltam, és a háta mögé állva a válla felett átpillantva néztem meg az italkészletet én is. Míg Ő magának whisky-t töltött, én végiggondoltam. A whisky-vel legutóbb pórul jártam, arra most nem vágytam. A ginért nem voltam oda. A vodka pedig most simán nem passzol a szájízemhez.
- Hm-hm... legyen rum - fogtam meg végül az üveget, Katherine mellé lépve, és töltve belőle magamnak, átvéve tőle a feladatot, és visszaadva a saját kezébe az Ő poharát. Belekortyoltam az italba, és elismerően hümmögtem. - Príma ital - mosolyogtam Rá, felé pillantva. Előbb csak a fejemmel, majd egész testemmel. - Szóval, most már jól vagy, igaz? Mert látszatra jól nézel ki. Visszatért a szín az arcodba.

Amint beértünk a házba, az italos pulthoz léptem, és elkezdtem köztük nézelődni, hogy tudja válaszolni a kérdésére. Elég sok mindent találtam ahhoz képest, hogy már rég nem töltöttem fel ezt a részleget. Időm se volt rá, se kedvem.
- Hát van... whisky, vodka, gin, és azt hiszem rum. - Mondtam nézegetve az üvegeket, és megvártam, hogy válasszon közölük valamelyiket. Közben elővettem két poharat, és amíg Ő döntött, töltöttem a poharamba egy kis whiskyt. Belekortyoltam, és Em felé fordultam.
- Szóval? - Kérdeztem rá újra, és letettem a poharamat egy kicsit, hogy aztán tudjak neki tölteni valamelyik üvegből. Remélem tényleg ráér annyira, mint ahogy mondja, mert most még jól esik egy kis társaság egy ideig.

(Ősök villája)

Már tudtam a helyet, hová kell visszatérnünk, így nem volt nehéz. És bár nekem odafelé sem volt rossz Őt vinni, de azért lényegesen bíztatóbb érzés volt, hogy Kath immár a saját lábán jött, épp csak belémkarolva.
Ugyanúgy a nappaliba tértünk be, és ott egy mosollyal fordultam hozzá.
- Na és mond csak, miféle italod van? - érdeklődtem.

- Vagy csak én tudok sokat.. Én se tudnék róla, ha nem hasonmás lettem volna. - Vontam egyet vállamon alig láthatóan. Ez tényleg így volt, ha nem lettem volna ez ami, akkor még most se tudnék róla. De annyira nem is érdekelt volna, semmi fontosat nem lehet megtudni belőle, csak hogy Esther milyen okból hozta létre a vámpírokat, nem számolva a következményekkel.
- Igen megvoltam, mert ha nem így lett volna akkor már rég nem itt tartanék! - Szóltam vissza egy kicsit hangosabban, hevességgel a hangomban, de aztán nem folytattam tovább, hanem megvártam, hogy folytassa, és inkább végighallgattam. Ezeket a mondatokat már meglepődöttség nélkül hallgattam, de aztán valami megütötte a fülemet. "Van benned jó..." Ennél a mondatrésznél egy nagyot nyeltem, és szinte elborzadtam azon, hogy ilyet mondott. Már ki tudja hány éve nem hallottam ilyet bárki szájából is. Én és a jóság nem szerepeltünk egy lapon sose, miért pont most változna? Csak mert a halálomon vagyok, és elhintek egy két őszintébb mondatot? Egy gúnyos, fájdalommal vegyített mosoly jelent meg arcomon.
- Ezt szerintem még te sem gondoltad komolyan. - Ingattam meg fejemet, és már el is tűnt arcomról a mosoly. - Ki tudja, nem tudhatom, hogy mikor fog velem ilyen történni. Most minden vagyok csak jó nem! Csak azért mert kicsit össze vagyok zavarodva, mert egy olyan emberrel találkoztam akivel rég nem, és mert megfogok halni, attól még nem leszek jó. Ha ennek vége lesz minden vissza fog állni a rendes kerékvágásba. - Magyaráztam meg szinte a dolgot kicsit felülve a kanapéról, ezzel egy kicsit igyekezve meggyőzni Őt az igazamról. De beszélhetek én neki, ha ilyeneket mond nekem. Ő az a tipikus érző vámpír, aki régen képtelen volt az érzelmekre, és most szentül hiszi, hogy ez mással is megtörténhet. Oké, valakivel megtörténhet, de ez is ritka, és ahogy Ő mondta nem fog egyik percről a másikra bekövetkezni. Magamat viszont annyira lehetetlen volt ilyen helyzetben elképzelni, hogy újra szeretni, és érezni tudjak, az már szinte fájt.
- Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. - Zártam rövidre ezt a témát, most már véglegesen, és vettem egy mély levegőt. Nem akartam erről többet beszélni. Egy halvány mosolyt erőltettem arcomra, és úgy néztem Em-re. Ennyi elég lesz ebből a témából, úgy egy 30 évre talán. Nem sűrűn iktattam be a programomba ilyen kis beszélgetéseket, amik megpróbálnak "eltéríteni" a nézeteimtől. Nem tudom mennyi esélye van annak, hogy egy ilyen ember az életembe kerüljön, de inkább jó kevés legyen ez az esély.
Mellém lépett indulásra készen, én pedig letoltam magamról a takarót, és kezemet nyújtva vártam, hogy segítsen, de aztán végül is elkaptam a kezét, és ennek segítségével felálltam. Engem, az se érdekelt volna, ha újra az ölébe kap, csak legyünk már ott végre. - Igen tudom, merre lakik, majd útközben mondom az utat. - Bólintottam enyhén, és elindultunk a Mikaelson ház felé.

Ősök villája

- Bocsi, aznap épp hiányozhattam az iskolából - kacsintottam Rá. - De tényleg nem tudom. Ez kimaradt az olvasatomból. Nem is nagyon volt időm hogy ezen gondolkozzak, mindig volt valami zajló esemény az életemben. Vagy épp utáltam mindent és mindenkit, vagy haldokoltam, üldöztek, vagy halott voltam. Mikor meg nem, akkor épp... túl jól éreztem magam hogy a vámpírság keletkezésén töprengjek - vontam meg a végén a vállam. Visszagondolva, sose kérdezte senki hogy tudom-e, nekem meg nem jutott eszembe hogy megkérdezzem hogyan lettünk. Azt épp elég volt tudnom ÉN hogyan lettem. Elég rossz volt az magában is, hát még a mindenségünk keletkezését is tudni... talán az agyam eleve blokkolta az erre irányuló kíváncsiságot, ami azóta se jött elő... Bár lehet nem lenne hülyeség tudni. De gondom... most is van épp elég, a vámpírok születési történelmének adatai valahogy a lista végén se kullognak - gondoltam, magamban keserűn vigyorogva mellé.
- Megvoltál, vagy csak magadat vigasztalod ezzel? - kérdeztem vissza komolyan, de aztán enyhültebben folytattam. - Biztosíthatlak, ez csak elmesélve tűnik egyszerűnek. Életben sokkal másabb minden, de... Az életben mindig vannak új lehetőségek. Mindig van remény. És mindig minden változik, ahogy a körülmények átalakulnak. Az események és a körénk keveredő emberek mind befolyásolják a változást, és ez bennünk is mindig változtat valamit, ha kis mértékben is. Aztán egyszer csak majd jön valaki, akinek a hatására észre is veszed hogy változni kezdtél. Nem mondtam hogy ez gyors lesz. Lehet hogy ezer év múlva történik meg veled. De azok a falak egy nap leomlanak. Lásd, én is kedvellek, pedig csak egy órája ismerlek. Van benned jó, szóval szerintem jó úton haladsz, hogy valamikor jobb legyen az életed. - Mélyet sóhajtottam, nem akartam megváltoztatni vagy bemesélni neki bármit is, de a véleményem talán érdekli, ha nem is most, hát... akkor majd egy nap, ha történik valami. - De persze, én nem akarok tolakodni, ha így érzed, természetesen a szíved joga. A barátaid szerintem nyitottak lennének, hisz a barátok az ember második családja... az ember családja meg azért család, mert mindig mindent megbocsát. Kívánom hogy jöjjön majd neked is valaki olyan mint nekem az a barát, és ha jön, remélem úgy végződik a dolog hogy jobbá válik mindkettőtök élete - néztem Kath-re kedvesen, és megeresztettem feléje egy biztató mosolyt. Valahogy mellé teljes mértékben tova lökve, hogy Ő jelenleg haldoklik. Hisz ha már a túlélésre játszunk, nem árt a pozitív szemlélet.
- Nem hiába imádom is a lányokat - mosolyogtam, az én életem drága női tagjaira gondolva. Aztán bólintottam, és ismét felkeltem, hogy mellé lépjek. - Akkor, tudjuk hová kell mennünk? Mármint, te tudod hol lakik ez a boszorkány?

- Vámpír létedre nem tudod, hogy hogyan keletkeztek a vámpírok? Hát nem maguktól kerültek erre a világra, szükség valakire aki létrehozza ezt a fajt. Esther megtette, habár csak a családját akarta védeni.. - Mondtam, visszagondolva az egész történetre, amit még valamelyik Mikaelson-tól hallottam, de hogy melyiktől azt már magam sem tudom. Sok verzióban hallottam már a kezdetekről szóló történetet. De nem volt köztük túl sok ellentét, úgy hogy akkor már csak igaz. Azért furcsáltam, hogy Em erről nem tudott, főleg hogy a vámpírok nagy része tudott erről, és arról, hogy kik is az elsők, és kik tartoznak ebbe a családba. Mondjuk én már csak azért is tudtam az egészről, mert hasonmás vagyok.
- Nem azt hiszem, hanem tudom. Nem kapaszkodok én semmibe, egyszerűen csak megóvom magam az ilyen csalódásoktól, és nem véletlenül. Ezt nem három napja találtam ki. Évek óta így élek, és eddig remekül megvoltam! - Magyaráztam megvonva a vállamat. Tudom, hogy épp megpróbál meggyőzni, hogy csalódások így is-úgyis érni fognak, és hogy sokkal jobb ha engedek annak, hogy egyes emberek közel kerüljenek hozzám. Ez nem én voltam! Ha akarnék se tudnék ezen változtatni. Felépítettem magam köré egy bizonyos védelmi falat, amit talán senki nem fog lebontani! Ezért nem szerettem ilyen vámpírokkal összekavarodni. Oké, hogy csak jót akarnak nekem, de csak feleslegesen jártatják a szájukat nekem. Egy-két ilyen családcentrikus hegyibeszéd miatt, nem fog egy pillanat alatt megváltozni a véleményem.
- Bárcsak ilyen egyszerűen történne meg, mint ahogy ezt te elmesélted! - Nevettem fel halkan, de aztán újra megszólaltam. - Igazából van egy-két olyan ember akiben tényleg megbízod a legtöbb esetben, de hát velük is ha beszélek egy évben kétszer. Pearl, és Hillary. A magam módján viszonyulok hozzájuk, és ők ezt pontosan megértik. Tudják, hogy úgysem tudnának megváltoztatni, még akkor sem ha teljes erőfeszítéssel próbálkoznának. Megértenek, és épp ezért fogadtam valamilyen szinten a bizalmamba őket. Nem tudom, hogy örökre ilyen maradok-e, de ha igen akkor nincs mit tenni. Talán mint a te esetedben. Csak a megfelelő ember kéne hozzá, de én nem reménykedek. Eddig se tettem, most se fogom. - Mondtam a végén amint rájöttem hogy miket is mondtam, és megforgattam szememet. Nem volt szokásom ilyeneket elmondani bárkinek is, de most valahogy ez kicsúszott belőlem. Nem szoktam a barátaimról mesélni bárkinek is, vagy arról beszélni, hogy milyen módon viszonyulok hozzájuk. Iszonyat rossz dolgokat tesz velem a halál gondolata, már látom! Még sosem volt ennyire halál közeli élményem, hogy ilyen dolgok jussanak eszembe, és mondjam el lényegében egy ismeretlen vámpírnak. - Ebbe a gondolatba kicsit beleborzongtam, amit mondjuk csak a méreg tünetének tituláltam be.
Em elmondta, hogy két lánya van, mire egy kisebb mosoly jelent meg arcomon. Utána már csak magától mesélt a lányairól, amiből megtudtam, hogy az egyik már felnőtt, és méghozzá vámpír. A másik még csak egy éves. - Legalább nem hiányolod a női társaságot, van körülötted elég nő! - Nevettem fel halkan, és figyeltem ahogy feláll, és a kanapé széléről leveszi a pokrócot, és rám teríti, de nem szóltam semmit, hagytam neki. Talán még egy kicsit furcsának is tartottam, hogy hirtelen ennyit gondoskodnak rólam. Nem sok ember törődött velem ilyen szinten, így elég fura volt nekem ez a helyzet, de nem ellenkeztem. Egy kicsit még jól is esett, főleg most!
- Akkor szerintem jobb előbb elintézni mint később. Ennél már csak rosszabbul leszek, ha nem is órák kérdése az életem, de a hátralévő időm már csak egy-két nap kérdése. - Jelent meg egy kisebb fintor arcomon. Jó sok mérget nyomott belém az a barom, így biztos, hogy nem húzom két napnál tovább, főleg ha így haladok. Talán olyan dupla adagnyi mérget kaphattam, mint mondjuk egy harapás miatt kaphattam volna.
- Nem tudok pihenni, fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Nem megy... - Mondtam elhalkulva, és vettem egy mély levegőt.

- Esther... Esther... - ízlelgettem a nevet, mikor kimondta. - Nem, nem ismerős, úgy hiszem vele még nem hozott össze a sors. Hogy érted hogy megalkotta a vámpírokat? - néztem csodálkozva Katherine-re, és magyarázatot várva, hátha kapok is. Ez eléggé érdekesen hangzott a számomra.
Sajnálkozva hallgattam ahogy szavaiból sütött, hogy a beszédem kicsit sem hatott Rá, bár valamiképp talán mégis... oda jutott ahova szántam, mert a tekintete sokkal beszédesebb volt annál, mint amit elő is hangoztatott nekem.
- Szóval néhány sok évvel ez előtti csalódás miatt azt hiszed neked már nem is lehet jó? És a jót most a szerethetőségre értem, meg a szerettekre. Mindenkinek jut ilyen a világon, sokunkat érnek csalódások, és rossz élmények, de ezekbe nem szabad így belekapaszkodni, Katherine - mondtam neki komolyan, s felrémlett bennem, mikor én Izi-ért ácsingóztam, pedig esélyem sem volt rá hogy az enyém legyen a férje mellett. Azt hittem sosem lesz nekem más, ha Izi nem lehet, akkor maradok egyedül. És aztán egyetlen villámcsapás... egy pillantás, egyetlen másodperc... ennyi kellett, és Yve úgy belakta magát a szívembe, hogy a halálból is visszajöttem érte...
- Nekem is sok rossz tapasztalatom volt érzelmek és bizalom terén az életemben. Sem a vámpírrá válásomkor, sem cirka 200 évvel később, nem voltam túl nagy bizalmaskodó, jó ideig még az első gyerekemmel sem tartottam a kapcsolatot. Voltan barátaim, akadtak a világban szanaszét, de olyan akit igazán közel engedtem, egy sem. Bizalmatlan voltam, és biztonságosabbnak ítéltem úgy ha nem viszem túlzásba a sok érzelmet. Főleg, miután egy boszorkányúr előbb foglyul ejtett, néhány évig kínzómestereset játszott velem, majd mikor megszöktem tőle, a nyomomba eredt, és jó sok éven át menekültem előle. A bizalom és az emberi érzések nagy többsége olyan idegenné váltak tőlem, amennyire csak lehetséges volt. Egészen addig... míg nem egy nap, jött egy nő. Akit épp az én "kedves varázslóismerősöm" akart elkapni, summa-summárum, én megmentettem őt, majd ő is engem, és együtt menekültünk tovább. Mielőtt Őt megismertem, senkiben nem bíztam jobban a szükségesnél, Rá viszont bármikor rábíznám az életem is. A legjobb barátom lett, pedig nem is akartam. De lebontotta a falaimat. És idővel rájöttem, sokkal jobb ha nincsenek ott azok a falak. Igaz ugyan, hogy ezután beleszerettem az illetőbe, és sok galibát okozott ez nekem, mivel házas, de... ha mindez nincs, akkor nem ismertem volna meg a nőt végül, aki mellett igazán boldog lehettem végre. Ő a barátnőm, a neve Yve - meséltem, és... igazából nem is tudom, miért mondtam neki ilyen dolgokat, hiszen nem az én tisztem volt hogy meggyőzzem, jó dolog érezni, és a család, meg a barátok. De talán... nem is meggyőzni akartam, csak rámutatni, hogy a rossz tapasztalatokon túl, jöhetnek jók is. Ha nyílunk feléjük. Nekem bevált.
- Igazából két lányom is van - válaszoltam mosolyogva, mikor elfeküdt a kanapén. Körbenéztem a helyiségben, és mikor megláttam egy összehajtott pokrócot az egyik székre háttámlájára hajtva, felkeltem, és a kezembe vettem. Odasétáltam Katherine-hez, és rá terítettem. Lehet hogy atyáskodónak tűntem, de gondoltam, így kényelmesebb, ha meg nem kell neki, úgy le tudja tolni magáról, de későbbre ott van mellette. - Az egyikük már felnőtt, és vámpír, mint én. Még emberi koromban született. És van egy kisebbik, Ő most töltötte nemrég az első életévét. Igencsak nő-centrikus életem lett, négy nő is van a szívemben, egyik nélkül sem tudnám már elképzelni az életem - merengtem el kissé, Yve-ra, Hope-ra, Delilah-ra, és Isobelre gondolva. Majd elmosolyodtam magamban, miközben visszaültem a helyemre.
- Elvinni? Rendben, szívesen elviszlek - kaptam fel akkor a fejem, mikor Kath az elmenetelt említette. - Én ráérek, de tudom hogy neked nincs sok időd. Szóval rajtad áll, ha azt mondod indulás, elviszlek ahová kéred - bólintottam. Magamban persze szívesen lettem volna már Delilah-val, de Ő rendben volt, tudtam, Kath meg nem, és ezt szintén, segítség nélkül biztos nem hagytam volna csak úgy itt. De a boszorkánynál már más kérdés, ha hajlandó segíteni neki. Akkor Ő is jó kezekben lesz. - De úgy hiszem, előtte tényleg talán pihenned kéne egy keveset.

- Esther Mikaelson.. Ha megtudta alkotni a vámpírokat, akkor ez is biztos sikerülni fog neki. - Vontam össze szemöldökömet, és amíg elgondolkodtam a rokoni és baráti kapcsolataimon, Ő is gondolkozóba esett, ami igen csak feltűnően látszott rajta. De hagytam, és csak percek múlva zökkentettem ki következő mondataimmal. Aztán elkezdte a családcentrikus beszédét, amit talán egy kicsit ledöbbenve hallgattam végig. Én és a család egy lapon! Na ne nevettessen senki. Több mint 500 éve. Na akkor még le lehetett venni a lábamról ilyen szavakkal, de most már nem! Ahhoz túl sok idő telt már el, hogy újra elkezdjek a családon gondolkozni.
- Tudod régen még érdekelt volna, hogy milyen körülmények között halok meg, de most már nem! Ha valakit közel engedek magamhoz, az hátha fog szúrni, és ezt nem most tanultam meg, hanem nagyon rég, mikor még naiv kislány voltam. Éreztem, és mindent elhittem amit mondtak nekem, és szerettem. És tudod végül egyedül maradtam, nem mentem az érzelmeimmel semmire. Változnom kellett... - Magyaráztam talán egy kicsit hevesen, de aztán a végére teljesen nyugodtan mondtam az utolsó pár szót. Mindvégig a szemébe néztem, és habár nem akartam mégis egy kisebb fajta fájdalom látszódhatott szemeimben. Abból sosem származott semmi jó, ha én elkezdtem érezni. Ez egy gyengeség, amit egyesek remekül ki is tudnak használni egy-egy ilyen helyzetet. Nekem ez nem kell! Sosem kellett, most sem lesz rá szükségem.
- Szóval van egy kislányod... - Mondtam halkan eldőlve a kanapén, és a fejem alá csúsztattam egy párnát, hogy azért tudjak rá figyelni. Elég ritka volt, hogy egy vámpírnak legyen gyereke, habár most már. Ebben a városban sem olyan ritka most már ahogy hallottam. Így most már annak is megvan a lehetősége, hogy egy vámpírnak is lehessen gyereke, ha akar természetesen.
Nem volt kedvem aludni, mondjuk nem is nagyon tudtam volna. A fejem szépen lassan, de elkezdett hasogatni. Biztos egy újabb tünet, vagy tudom is én micsoda. - Elkéne vinned hozzá.. - Mondtam halkan a boszorkányra utalva. - Csak elviszel oda, és már el is mehetsz haza, a lányoddal kéne lenned. Jobb kihasználni minden alkalmat. Még akkor is ha alszik.. - Mondtam a végére elhalkulva, és egy pillanatra nekem is eszembe jutott a lányom, akit szinte nem is láthattam csak egyszer, és akkor is csak alig pár másodpercre. De aztán még mielőtt jobban belemélyedtem volna a gondolkozásba, megráztam a fejemet, és megdörzsöltem szemeimet, hátha ezzel eltudok érni valami kis gondolatelterelést.

- Na, és ki az? Hátha ismerem - néztem Rá kérdőn, miközben lerakta a maradék vért maga mellé, és néztem ahogy... nem is tudom, talán elgondolkodott. Én pedig addig Yve-ra gondoltam. És Delilah-ra. Hogy mennyi mindent megadnék érte, ha a szerelmem felébredne, és hazajönne hozzánk. Most főleg hogy már én is itt vagyok... és szükségünk van rá... Épp elég ideig maradtam ki én a lányunk életéből, nem lehet hogy most meg Ő legyen aki kimarad... az nem lehet, egyszerűen nem hagyhatja ezt a Sors...
Kath hangja volt ami kirántott a gondolatok sűrű tengeréből, és felé pillantva hallgattam.
- Akkor talán itt lenne az ideje hogy változtass. Hát nézz körül, tényleg így akarnál esetleg meghalni? Egy idegennel ülve kettesben? Mikor volna családod és barátaid akik veled lehetnének? Hiszen a szeretteink a legnagyobb segítség a bajban. Akik szeretnek, körömszakadtukig küzdenének hogy segíthessenek, és... ki tudja, lehet hogy épp egyikük hozná meg a biztos megoldást - adtam le egy családcentrikus szentbeszédet, aminek... valószínű erős oka volt jelenlegi családi válságom.
- Lehet hogy nem kell vigyáznom, de épp nem sietek haza. A barátnőm nincs otthon, a lányom alszik, a dadus meg ráér, szóval én is ráérek. Legalább hasznosnak érzem magam - magyaráztam, a vállam vonogatva, s közben nem mondva ki hangosan hogy legalább Őrajta segíthetek kicsit, ha mással nem, hát azzal hogy itt vagyok. Bárcsak Yve-n is csak ennyivel legalább segíthetnék, de neki attól sem jobb ha ott vagyok.

- Neem! Tudok én egy megbízható boszorkányt, csak az a kérdés, hogy segít-e rajtam. - Nyeltem egy nagyot, és a maradék vért ami a zacskóban maradt, letettem az kanapé melletti kis asztalra. Következő mondatán halkan felnevettem, mintha ez olyan vicces volna. Rokon? Na az van egy pár, mondjuk a hasonmások, de egyik se szeret, ahogy én se őket, szóval ez még csak szóba se jöhet. Barát.. Van kb. kettő, de róluk se tudok túl sokat, elhanyagoltam őket, nem beszéltem velük. Így láttam jobbnak most egy kis időre. Egyedüllétre volt szükségem, amit meg is kaptam jó időre, és most már véglegesen is. Habár nem, mert Em most itt van velem még egy kis ideig. - Rokon? Barát? Vannak csak nem feltétlen bírnak velem egy levegőt szívni. Ha nem is utál mindenki, de a legtöbben igen. - Mondtam nem törődve az egésszel, mert tényleg nem érdekelt. Ha valaki utált, hát utáljon, engem ez már régóta hidegen hagyott. Vámpírságom óta, nem figyeltem arra, hogy mit gondolnak rólam az emberek, és ezt azóta se tartom hibának.
- Lehet, hogy azt kéne. De nem kell vigyáznod rám, ha akarsz elmehetsz, most már jobban vagyok! - Mosolyodtam el, hátha ezzel megtudom győzni arról hogy tényleg jól vagyok, mert tényleg így éreztem magam így hirtelen, és az, hogy pihenek, talán még jobb is lesz.

- Ha a barátság nem megy, próbálkozz az üzlettel. Erős vámpír vagy, talán tudsz olyat ami egy boszorkánynak jól jön, és te meg tudod adni. Erő, vér, segítség, egyebek - javasoltam, hisz éreztem rajta hogy nem fiatal vámpír, vagyis nyilván egészségesen erős, és ha olyan sokat élt, erős is, azaz a vére bármikor jól jöhet bárkinek.
Mikor lehunyta a szemét, némiképp aggódva szemléltem Őt. El tudtam hinni hogy nem a jóságáról híres, de azért... én kedveltem. Lehet, sőt biztosan korai, de rég nem beszéltem senkivel, és én sem voltam mindig szent, attól hogy "rossz vámpír" még lehet jó ember. Bármilyen furcsán is hangzik ez gondolatban is.
- Nos, akkor vagy megbízható boszorkány kell, vagy kérj meg valakit hogy figyeljen oda a banyára, lehet hogy nem sokan szeretnek, de biztos van olyan akiben bízol, és akinek fontos vagy. Rokon, barát, csak azt nem mond hogy mindenki "utál" - néztem rá lágyan, majd még hozzátéve, kissé felé hajolva. - Szerintem pihenned kéne. Lehet hogy ha kialszod magad kicsit, könnyebb lesz a megoldást megtalálnod. Ha attól jobb, vigyázok rád amíg alszol, utána pedig segítek felkeresni valami boszorkányt, hogy segítsen.

- Elég gyorsan kell akkor boszorkányt találnom aki képes lenne ilyenre, mert azért nincs olyan sok időm. Azért nem olyan könnyű barátságokat kötni egy boszorkánnyal. - Gondolkoztam el utalva ezzel arra, hogy nem ápolok egy boszorkánnyal se valami jó kapcsolatot mostanában. Pedig erre is gondolnom kellett volna, hogy bebiztosítsam magam az ilyen esetre. De mégsem! Ismerek egyet, akivel mondjuk még csak egyszer találkoztam, de azt mondta, hogy szóljak neki, ha valamire szükségem lenne. Esther! Neki nagy hatalma van, és talán még segítene is.
- De viszont nem nagyon szeretném kivárni, hogy meg is haljak. Az sem érdekel, ha így következménye lesz a dolognak. - Vontam meg vállamat hátradőlve egy kicsit, és lehunytam szemeimet. Fáradtnak éreztem magam, habár nem annyira gyengének mint azelőtt hogy megittam volna egy rakás vért. - A végén még átvágna, és mikor meghalnék mégse élesztene újra! Engem nem sokan szeretnek, főleg hogy nem a jóságomról voltam híres soha. - Nyitottam ki szememet, és egy kisebb mosoly jelent meg arcomon.

- Ez igaz, igaz ami igaz... - bólintottam lassacskán, gondolkodva el a szavain. A boszorkányok erősek. Én ne tudnám... És hát ki más is hinne az égi hatalmakban ha én nem, akit az égből küldtek vissza... valami ismeretlen helyről... valaki ismeretlenek... Ha engem megmentett valaki, épp Katherine-nek ne lenne segítség a világban? Valaki biztos van, aki tud megoldást, csak meg kell lelni.
- A boszorkány jó ötletnek hangzik. Azok mindenre képesek - helyeseltem egyetértőn. - Ha másra nem is, feltámasztani nagyon tudnak. Ha nem találsz megoldást, még mindig lepaktálhatsz egy boszorkával, hogy támasszon fel ha meghaltál. Végső megoldásnak akár ez is beválhat, ha elég bátor az illető akit találsz, és fel mer támasztani, mert némely varázstudó elég ideges forma ha erről a témáról esik szó, míg mások szemernyit sem rettennek vissza tőle - töprengtem fennhangon, míg Ő a vért iszogatta.

Az első adag vér hatására, már jobb is volt a helyzet, és nem is éreztem annyira gyengének magamat, mint mondjuk percekkel ezelőtt. De végül is csak ott volt, hogy farkasméreg van bennem, így mégsem lehetek a legjobban. És ez ahogy telni fognak a napok, úgy leszek újra megint gyenge.
Figyeltem ahogy leül a kanapéval szemben lévő fotelbe, és úgy válaszoltam következő kérdésre. - Még nem tudom... - Mondtam a második zacskót méregetve, majd azt is megbontottam, és elkezdtem inni, habár ezt már csak kis kortyokban, kisebb szüneteket tartva kezdtem el inni. Lennie kell valami megoldásnak, főleg, hogy a mai világban, már pokolból hoznak fel embereket, boszorkányok "támasztanak" fel szellemeket. Miért pont erre ne lenne egy megoldás?
- Talán egy másik fajnak kéne kérni a segítségét. Mondjuk egy boszorkány... Ők sok mindenre képesek. - Mondtam egy kicsit rekedten, közben elgondolkozva, és megköszörültem torkomat. - Más lehetőség nem nagyon jut az eszembe! - Kortyoltam bele újra a vérbe.

Némán figyeltem míg megitta az első zacskónyi vért, és szinte mint a filmeken, kezdett is fokozatosan látszódni rajta, mint tér vissza belé egy kis "élet" és erő.
- Ahogy érzed - biccentettem, s megkínáltam magam hellyel, leültem a legközelebbi fotelbe. - Van ötleted hogyan menekülhetnél meg? - kérdeztem lassan, mikor láttam hogy tétovázik a második zacskó "fölött". - Bizonyára kell lennie még megoldásnak, ha valamire van már egy megoldás, arra többnek is kell akadnia, nem hinném hogy csak az adott farkas vére lehet a kulcs. Talán csak... a próbálkozás erején múlik... - gondolkodtam el. Annyi minden van a világunkban, erős vámpírok, boszorkányok, nehogy már csak egy kulcs legyen az élethez.

- De nem tudsz többet. - Vontam meg vállamat egy mély levegőt véve. Senki nem tudna ennél többet tenni, ebbe bele kell törődni igazából. Em eltűnt a konyhában vérért, én pedig addig türelmesen vártam, habár elég hamar vissza is ért vele. Méghozzá kettő zacskó vérrel. Egy nagyot nyeltem, és kivettem a kezéből mind a kettőt. Megbontottam az egyik zacskót, és elkezdtem inni a vért.
Ez kellett nekem most. Már régóta nem ittam vért, így mohó kortyokkal nyeltem, és nem egészen két perc múlva már ki is végeztem az első zacskót vért. Ez már valamilyen szinten segített is rajtam, és nem is voltam annyira rosszul.
- Szerintem ennyi elég lesz egyenlőre.. - Erőltettem egy halvány mosolyt arcomra, és ledobtam magam mellé az üres zacskót, és kezembe vettem a másikat, de még nem kezdtem neki.

- Jól van, akkor máris hozom - biccentettem, követve tekintetemmel a mutatott irányt, amerre a konyha lehetett. Aztán már léptem is volna hogy kisuhanjak, ám a hangja meggátolt, amitől visszafordultam Hozzá, és egy keserű mosolyra húzódott a szám.
- Szívesen segítek. Bár tehetnék többet - válaszoltam, utalva ezzel finoman a méregre. Eleve nem tartozott a kedvenceim közé a vámpírvadász sem, hát még a farkasméreg, és az, ha nem látok módot ellene. Mondjuk megkereshetném a vadászt, és kiverhetném belőle honnét van a méreg, de... ki tudja megtalálnám-e, avagy beszélne-e, és lenne-e egyáltalán hasznos információja. Csupa "ha" volt a képletben, és ez erősen nehezítette a kérdést.
- Hozom a vért - tértem inkább vissza ahhoz, amit meg tudok tenni, és a gondolatokat félresepregetve, kiszáguldottam a konyhába, ahol már nem volt nehéz megtalálni a hűtőben a vérrel telt zacskókat. Kivettem kettőt, és azokkal tértem vissza Katherine-hez. - Ha kell még, csak szólj, a futárszolgálat üzemel - kacsintottam Rá, mikor visszaérvén átadtam neki a vért.

Elég hamar a házamhoz értünk, és bevitt a nappaliba, ahol leültetett a kanapéra. Elengedtem nyakát, és dőltem egy kicsit hátra. - A konyhában, a hűtőben van. - Gondolkoztam el egy pillanatra, de aztán válaszoltam, és az a konyhaajtó felé mutattam kezemmel.
- Köszönöm, hogy segítesz. - Mondtam őszintén még mielőtt kilépett volna a nappaliból, hogy elmenjen nekem vérért. Victor nem volt itt, ami azt jelentette, hogy már nem is fog eljönni. De legalább nem tud vigyorogni a gyengeségemen.

(Elhagyatott templom)

A romos épülettől a városig sétáltam vele, pontosabban amíg nem voltunk lakott területrészen inkább futottam, hisz a súlya nem volt akadály, és neki is jobb volt minél előbb hazaérni.
Amikor megérkeztünk a házhoz, nem voltam olyan faragatlan hogy lerakjam a küszöbre és sorsára hagyjam, a nappaliig, egész pontosan a kanapéjáig hoztam, és oda ültettem le.
- Hol tartod a vért? Hűtő, pince, vagy egyéb rejtekhely? - érdeklődtem, feltételezve hogy nem maga fog elmenni érte, egyszerűbb és gyorsabb ha helybe hozom neki.

-Szia Stefan!- Mondtam halkan, és miután kaptam egy puszit arcomra már el is tűnt a házból.

-Persze hogy vissza jövök.-mosolyogtam, és adtam egy puszit arcára.-Szia Katherine.-mosolyogtam, és elmentem. /folyt park/

- Tőlem aztán nem kell engedélyt kérned! - Mondtam miközben átöltözött, és felálltam a kanapéról. - Menj csak, de majd gondolom visszajössz nem? - Vontam fel egyik szemöldökömet elé állva.

-Ahogy akarod.-sóhajtottam, és felvettem egy fekete farmert, fekete pólót, és egy fekete bőrcsekit.-Lehet hogy elmegyek, és szétnézek majd a városban..-néztem rá