Kettőt pislogni nem tudtam, vámpíri fölényével, kihasználva az álmos bágyadtságomat cipelt hálóba, csak fejemet ingattam hálás mosollyal. - Jó éjt - pihegtem kedvesen, és befordultam ruhástól az ágyba. A sötétség pillanatok alatt magával rántott, a következő, ami felpiszkálta tudatomat, az ablakon átszűrődő szúrós fénynyalábok, amik testemen játszottak. Francba - ásítottam nyűgösen, és arcomba rántottam a takarót. Én ugyan innen fel nem kelek. A napsugarak ingerelték pupillámat, még takarón át is, úgy tűnik, a tegnapi viharnak se híre, se hamva. Elő-előkandikáltak fejemben a tegnap emlékei, Daisy, takarítás, ital, kifakadás. Rossz szájízzel húztam el a számat. Mai nap más lesz. Tele ambícióval legyűrtem magamról a pamuttakarót, ásítva nyújtóztam egyet, és a fésülködőtükörhöz cammogtam. A hajam egy kóchalmaz, a ruhám gyűrött, fejem kómás, de hála a vámpírlétnek, a szem alatti karikák az emberekre hárulnak. A fürdőt vettem célba, alaposan bevizesítettem az arcomat, majd a durva törölközőbe dörgöltem. Felpúpoztam fogkrémmel a fogkefémet, benyomtam a számba, visszasétáltam a szobába, és mielőtt zuhanyzásra adtam volna a fejem, a gardróbban néztem ruha után. Ma csinosan akarok kinézni. Kiváltképp csinosan. Agyam végig Daisyn járt.
Nem gondoltam volna, hogy a nap végére így fog kinézni, így fog reagálni a dolgokra. Sejtettem, hogy az élet nem volt kegyes hozzá, illetve ez a ház se lehetett az, de akkor is annyira erősnek mutatta magát. Fura volt ilyennek látni őt, illetve rossz érzés volt az, hogy nem tudok rajta segíteni. Valami miatt késztetést éreztem arra, hogy segítsek neki, illetve mellette legyek. Nem ismertem őt, de még is fontos lett számomra. Ha valaki megkérdezné, hogy miért akkor nem tudnék erre választ adni. Nem! - vágtam rá gyorsan, mert nem szerettem volna kitúrni őt a saját helyéről, illetve nem is terveztem azt, hogy aludni fogok. Fáradt voltam, de még se annyira, hogy tudnék aludni. Túlzottan kattogott az agyam és állandóan bizonyos dolgokon gondolkodtam. Természetesen, emiatt ne aggódj és köszönöm.- mondtam neki kedvesen, majd hirtelen ott teremtem mellette és elkaptam őt. A karomat a dereka köré fontam, majd pedig segítettem neki elmenni a szobáig. Ott leültettem az egyik székre és gyorsan megágyaztam neki, majd pedig lefektettem őt. Eléggé kiütötte magát és nem szerettem volna, ha bármi bajt tesz magában. - Jó éjt. - mondtam neki kedvesen, majd pedig kisétáltam a szobából és résnyire nyitva hagytam az ajtaját. Ezek után pedig visszasétáltam a nappaliba. Lehuppantam a kanapéra és próbáltam kitalálni, hogy mit is keresek itt. Végül pedig a vihar ellenére elhagytam a házat és vadászni indultam. Találtam is egy kósza lelket, de nem bántottam őt se igazán, csak egy picikét ittam a véréből. Végül pedig újra visszatértem Clarissa lakásába, ahol megszárítkoztam, majd pedig halkan neki kezdtem a takarításnak. Néha-néha rápillantottam, de úgy aludt, mint amikor a medvék alszanak téli álmot. Örültem annak, hogy legalább aludni tud és reméltem, hogy holnap már jobbnak fogja látni a helyzetét.
Túlzott kedvessége feszengést váltott ki belőlem, de talán sosem aggódtam kevésbé az életemért és a környezetemért, mint az utóbbi időben, vagy mint ma. Így rá sem rántottam, cseppet sem hozott lázba, hogy talán kirabol vagy megöl. Mert akinek nincs semmije, nincs vesztenivalója - vagy ahogy mondják. - Megágyazok magamnak a kanapén, te meg aludhatsz az ágyamban - ajánlottam fel a számomra egyetlen elfogadható formulát, egy ásítással támasztottam alá akaratomat. - Még ébren maradsz? Tehetek érted valamit? Víz hűtőben, kaja ... nincs, de találsz néhány langyos vértasakot a bőröndben. - Meg...megleszel..? - tántorodtam meg az ajtó felé billegve.
Ez a nap már extrán is fura volt, hiszen nem volt elegendő, hogy egy teljesen vadigent sodort a sors az életemben, még újra be is tettem a lábamat ebbe a városba. S akkor még ott van az tény is, hogy az idegen lány lakásában vagyok, takarítottam. Most meg vigasztalom őt. Talán velem nincs valami rendben, mert úgy érzem, hogy ez nem normális dolog amit csináltam az elmúlt órákban, de még se bántam meg a dolgot. Örültem annak, hogy megismertem bár az igaz, hogy azt se tudtam hirtelen, hogy mit kellene csinálnom ebben a helyzetben. Nem volt túl sok barátom, így még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Az én barátaim eddig a könyvek voltak, de most talán ez is meg fog változtatni. Az ajkaim csak úgy automatikusan mozogtak és mondták neki azokat a dolgokat. Elengedtem őt, majd pedig aggódva pillantottam a lányra. Nem szívesen hagynám így magára, mert a végén még magában tenne kárt. Úgy gondoltam, hogy kedves, s szerettem volna megismerni őt jobban. Régóta vágytam már egy barátra és azt hiszem nála jobb személyt erre nem is találhattam volna, bár az más kérdés, hogy ő mit gondolt. Nem, köszönöm. - mondtam neki kedvesen, de a tekintetemben végig ott lappangott az aggodalom, illetve a kíváncsiság. Biztos voltam abban, hogy nem lehetett könnyű élete, de álmaimba se gondoltam volna, hogy ennyire nehéz volt neki. Akkor dőlj le. - mondtam neki kedvesen, majd követtem őt. Olyan volt az egész, mintha csak attól tartanék, hogy kárt fog tenni magában. Ha nem nagy baj, akkor szívesen maradnék. - egy aprót az ajkamba haraptam, mert nem szerettem volna a terhére lenni, de nem is akartam most "hazamenni" se. Jobban örültem volna annak, ha maradhatok bár nem voltam fáradt, de elnézve lenne még mit takarítani, így legalább a hasznára is lehetek.
Csak szipogtam ott esetlenül a karok közepette, szemhéjaim kövéren buktak a pillák alatti táskákra, és kiszolgáltatottsággal hadakozva pihentettem gondolatoktól terhes fejemet vállán. A nyöszörgő pityergésben fel-felvonyítottam, mikor nyugtató szavai elhagyták ajkát. Még hogy nem vagyok egyedül! Nyílegyenesen hasítottak szívembe a szavak, megrekedten pislogtam magam elé. De, lényegében egyedül vagyok. Áldott jó léleknek tűnt a lány a maga jóságában, hálával tartozok neki, amiért nem hagy magamra, de nem változtat a dolgon, hogy egy idegen, akinek többet mutattam - lényegében gyengeséget -, mint amit azt normál esetben engednék magamban. Ha úgy nézzük, kihasználtam. Az ítélőképességeben hatalmas neon alapú error felirattal fogadott, ki kellene szellőztetnem a fejem, de az ami kint uralkodik inkább rémít, mintsem vonz. Az ég fortyogott odakint, az egyetlen biztos helyet a vaskos falak nyújtották. Kihámoztam magam a kezekből - talán kicsit kimérten, megköszöntem a támasznyújtást, és zavarodottan futtattam végig tekintetem a bútorzaton, amiben már nem találtam kifogásolnivalót. A piásüveg úgy tűnt, kezemhez tapadt, felkerekedtem, és a szemetessel találkoztattam. - Oh, ne haragudj, ittál volna még? - túrtam hajamba feszülten, arcomon folyt a kapkodva felrakott vakolat, néhány csepp könnyes festék ruhámat pöttyözte. Nem érdekelt. - Álmos vagyok - ásítottam nagyokat, és elnézve a még érintetlen szobákat nyugtáztam, lesz még mit csinálni ezen. Szemem sarkában felderengett a babaszoba, az a bizonyos babaszoba, amiről rögtön elkaptam a tekintetem, a nagy találkozást még későbbre tartogatom. - Itt szeretnél maradni éjszakára? - ténferegtem bátyatagon, a kérdésem végszavára az ég csillárt lobogtató dörgésben tört ki.
Láttam rajta, hogy mennyire felzaklatta a dolog, de még ennek ellenére se akartam megszakítani őt. Talán pontosan ez a ház és az az üveg pia kellett ahhoz, hogy kiadja magából azt, amit már annyi ideig elrejtett magában. Egyszerűen csak sajnáltam őt, de úgymond meg kínoztam is, hiszen nem állítottam le. Egy dolgot már megtanultam, hogy ilyen esetben jobb, ha a másik fél engedi azt, hogy felszínre törjenek az ilyen dolgok. Ezek után jobb lesz az illetőnek is és csakis ez számított, hogy jobban legyen. Nem ismertem őt, vagyis még csak rövid ideje, de mégis úgy gondoltam, hogy évek óta ismerem már és pontosan ezért is sajdult bele a szívem. Rossz volt így látnom őt, de ebben a pillanatban nem tehettem semmit se. Talán még el is lökött volna magától. Azt is éreztem a szavai által, hogy nagyon magányos lehet és vágyik egy igazi barátra, aki mindig mellette lesz. Talán nem tudom helyre hozni az életének a múlt sötét foltjait, de annyit megtehetek, hogy a jövőben távol tartom tőle ezeket a dolgokat, vagy legalábbis kitartok mellette és segítek neki. Pontosan úgy, mint egy igazi barát tenné. Szorosan magamhoz öleltem és azt kívántam ebben a pillanatban, hogy bár csak elvehetném a fájdalmát. Segíteni szerettem volna neki, de most többet nem nyújthattam számára, mint a védelmező karjaimat és a biztató szavaimat. Nem szoktam a levegőbe beszélni, illetve ilyet se szoktam túl gyakran mondani, de most úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Shhh, minden rendben lesz és nem kell mindig erősnek lenned. - mondtam neki szinte suttogva és közben simogattam a fejét és továbbra is magamhoz öleltem. Olyan lett számomra, mintha egy régen elveszett testvére találtam volna benne. - Én itt leszek, hogy segítsek neked és elkapjalak, ha esetleg zuhanni kezdenél. - mondtam neki komolyan, majd pedig letöröltem a könnyeit.- Nem vagy egyedül....
Mellkasom fel-alá járt, szemhéjaimat szorosan egymásra zártam, és meg-megdöntöttem az üveg nyakát, míg a fenekére nem láttam. Az ivás csak eszköz volt... eszköz ahhoz, hogy kikívánkozzon az, amit már homokszemnyire hajtogattam-gyűrtem magamban. Tudtam, az, amiért hónapokig pityeregtem, most tud igazán kiütni rajtam, az ital nyomán. Most, amikor van, aki meg is hallgat. Mert magamba tartani, magamba hordozni mindazt a dühöt, sérelmet, fájdalmat, azt a sok szarságot, ami velem történt, amit felhalmoztam az elmúlt időmet... kevés vagyok a cipelésére. Mint egy bágyadt, elárvult kiscica, nem vágytam másra, minthogy valaki hozzám bújjon, és azt mondja, minden rendben lesz, hogy a becsületszavát adja rá, hogy tűzbe tegye érte a kezét annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, ámítás az egész. Hülyeség, bohózat. Tudtam, hogy nem győzhetek magam ellen, hogy az önostorozás nem a kiút felé vezet, azt sem várhatom el, hogy más oldja meg a problémámat, talpra kell állnom önerőből, ebben csak magamra számíthatok, de.... szükségem van még egy nagy kiborulásra, még egy utolsó mártírkodásra, egy utolsó gyomorpasszírozásra, aztán ennyi volt. Újra előveszem a poros-dohos erős Clarissát a szekrényből, amit látnia kell a világnak. Azt a Clarissát, aki meg akarja a váltani a világot, mosolyt csalni más emberek arcára, hogy ezzel öngyógyulását segítse. Egy szebb Clarissát egy szebb világért. Finoman feküdtem az ölelő karjaiba, fejemet vállára fektettem, és zokogásba törtem ki. - Sajnálom...
Figyeltem, amint nevetésben tört ki és hirtelen nem tudtam, hogy mi történt. Vámpír volt részben, de pont ezért gondoltam azt, hogy ennyi ital nem árthatott volna meg. Természetesen minden vámpír különböző volt, mint ember is, így az is lehet, hogy a vámpírok közül se bírja mindenki annyira a piát. Nem voltam nagy zúgivó, de bírtam az italt, de annál kevésbé szerettem azt, amikor valaki szétmarcangolta az embereket, vagy éppen abban lelete örömét ahogyan sikoltoznak és kegyelemért könyörögnek, amikor falatozik velük. Mondhatni sokan játszottak az "ételükkel". Hallgattam őt és nem mozdultam meg. Nem tetszett az, hogy ennyit iszik, de most ez volt a legkevesebb. A szavaiból csak úgy sütött a düh, a harag és a szomorúság is. Szerettem volna megszólalni, de először nem mertem, mert nagyon mondta a dolgokat és nem akartam még jobban felhúzni, esetleg elkeseríteni, majd mire összeszedtem a bátorságomat addigra meg már nem volt rá lehetőség, illetve úgy éreztem, hogy most arra van szüksége, hogy kiadja magától. Szerettem volna most ott lenni neki és támaszt nyújtani neki. Csendesen hallgattam őt és nem mozdultam meg. Egy kósza tincset újra a hajam mögé tűrtem, majd pedig a rongyot leraktam és megmostam a kezemet, illetve a ruhámba töröltem, hogy ne legen annyira vizes. Lassan oda sétáltam hozzá és megöleltem őt. Shhhh. - mondtam neki gyengéden, majd megöleltem őt szorosan. - Sajnálom és nem fogom azt mondani, hogy tudom milyen érzés, mert fogalmam sincsen, de azt pontosan tudom, hogy nagyon erős vagy. - mondtam neki kedvesen, majd elvettem tőle az üveget és jobban magához öleltem. Adtam egy gyengéd puszit az fejére, mint egy testvér tenné. - Biztosan egyszer meg fogod találni a boldogságot, mert mindenkinek jár. - mondtam neki sietve, de még mindig kedvesen. Elhiszem, hogy nem lehet neked könnyű most és nem túl sok emlék köthet ehhez a helyhez, de változhat és változni is fog. Segítek benne és itt leszek neked mindig. - közben letöröltem a könnyeit és aggódva pillantottam rá.
Az ablakokat matt fényesre sikáltam - elragadott a munkakedv, aztán végigmérve a végeredményt elégedetten dőltem a székbe, majd alkarommal halántékomon csillogó apró verejtékcseppeket törölgettem, miközben szemem az ablaküvegen túlra, a kékes esőcseppek hullására rugózott. Talán az ital kicsit már ütött, és a spiccesség váltotta ki belőlem, de hirtelen felkacagtam - talán a gömbölyded vízkúpok láttán, talán az ingó falevelek vagy a reszkető ágcsonkok, amiket megtépázott a vihar, hozta ki belőlem, de én csak kacagtam, kacagtam és kacagtam, fájó, kényszeres, fogsormutogatós vigyor tespedt arcomra, hátam ívbe feszült, görcsösen markolásztam hasamat, hátha..., és vihogtam, olyannyira, hogy szemeimbe kövér könnyek szöktek, én meg majdhogy leborultam a székről. Kezem egy újabb üvegre tévedt, bontogatni kezdtem,hogy mézes tartalmát nyalogathassam, nyeldeshessem- vehemensen, mikor egy korty tévútra került - köszönhetően az előbbi ingereknek, félrenyeltem. Köhögve kaptam mellkasomhoz, ami minduntalan emelkedett-süppedt és nyílalt. A higgadás lassan ment és darabosan, percekbe telt mire összekaptam magam, és kiráztam szememből a nedvességet, majd ismét az üveg nyakára jártam. Nem válaszoltam kérdésére, elengedtem fülem mellett, majd folytattam. - Azt hiszik, hogy mi vagyunk a hülyék, pedig kurvára nincsenek képben - szóltam fennkölt stílusban, majd szótagolva kihangsúlyoztam. - KUR-VÁ-RA - biccentettem tósztomra, mire kicsit meglódult a világ, igyekeznem kellett hát féken tartani magam. Gyors váltással a porszívóra kaptam tekintetem, a következő pillanatban mellette is termettem, és a konnektorba csatlakoztatva beindítottam a gépezetet, nyakánál irányítva - megelégelve az embertempót - vámpírosan besietve szaltóztam végig a szobákon, majd fél percen belül inogva torpantam meg előtte. - Kész - nyögtem büszkén, orromat égnek emelve. - Egészen megszomjaztam... - ingattam fejem rosszallóan, és ismét kezembe vettem az üveget, felsóhajtottam, és visszatértem az előző témához. - Egy jó tanács, Szívem, ne legyél szerelmes. A szerelem szívás. Szívás, ha én mondom! Azt mondják, rózsaszín köd, vakság meg ámítás, mi abban a jó, hm? A józan ész - mutattam koponyámra, de mikor leesett, a józan szóra elhúztam a számat. - A józan ész többet ér náluk. A hazugságaiknál! Mert ők nem többek a hazugságaiknál... - ingattam fejem hosszan, ellenállást nem tűrően - Tudod, mi még szívás? - böktem felé mutatóujjam - Elhinni, hogy szeretnek, aztán felcsinálnak, fel ám! Majd otthagynak, mint egy használt zsebkendőt, amire undorral tekintenek. Rohadtul elhagynak. Egyedül, a kölykükkel. Az én esetemben kölykeikkel - csuklott el hangom, de nem tágítottam. - És mi az, ami duplán, triplán - nyelvem beleakadt, hiszen a négyet akartam hasonlóképp nyomatékosítani. Négylán? - szívás? ELVETÉLNI! Megmondom én neked, vetélni szívás - köptem, majd újabb adag folyadékot küldtem le torkomon erőszakosan, mintha muszájból kellene.
Fogalmam sem volt arról, hogy merre járt, de szemmel láthatóan eléggé elmerült a gondolataiban. Talán most először éreztem magamat kényelmetlenül amióta találkoztam vele. Egyszerűen ebben a pillanatban újra egyedük éreztem és amennyire élvezni szoktam a csendet, most zavart. Nem is kicsit. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet jobb lenne, ha lelépnék, mert talán zavarom őt. Már így is kicsit talán tolakodó voltam, hogy itt vagyok a házában. Már magam sem tudom, hogy mi lenen a jobb, mert tényleg nem szeretném őt zavarni. Figyeltem őt, majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Gondoltam egy kis hideg vízzel esetleg ki tudom őt zökkenteni, majd a válaszára még nagyobb lett a mosolyom. Én se vagyok egy bőbeszédű személy, de most tényleg túl tett rajtam. Eddig olyannak tűnt, aki szeret beszélni és minden helyzetben tudja mit kell mondani, de az is lehet, hogy tévedek ezzel kapcsolatban is. Ebben igazad van, de szerencsére köztük is van kivétel, de nem sok. - mondtam neki sietve, majd pedig kíváncsian pillantottam rá. - De ez most miről vagy kiről is jutott eszedbe? - kérdeztem meg tőle kicsit halkabban és közben a konyhapultnak dőltem.
Mélyen beleástam magam a munkába, élveztem, ahogy az élettől megkorbácsolt agyam pácolódik a szeszben, és ahogy kezem jár az ablaküvegen, lesodorva azt az ujjnyi koszréteget, ami az idők során lerakódott. Kezem újra és újra az üveg felé ingott, én pedig önfeledten dülöngéltem a masszív dübörgésre, olyannyira, hogy néha ki is billentem testhelyzetemből, amire fel-felkuncogtam. Az egészben az esett a legjobban, hogy agyam tompa sziluettként érzékelte gondjaim sodrát, teljesen hidegen hagyott minden. Igen, a zene vegytiszta ereje. Na, talán az alkohol is közrejátszik...egy icike-picikét. Félkész munka nem munka, úgyhogy teljes udvariatlanságban csendben megvoltam a saját világomba, amiből Daisy rángatott ki, mikor megéreztem a hideg nedvességet tarkómon. - Héjj! - szóltam rá játszi rosszallással. - Nem vagyok szót... - kezdtem ellenkezni, aztán leesett, hogy igaza van. Örök szószátyár lévén nem ennyi tellett tőlem, de ... - Tudod, mi baj a férfiakkal? - kezdtem hunyorogva. - Hogy ostobának nézik a nőket...
Értettem főnök. - még gyorsan haptákba is vágtam magamat, majd pedig hangos nevetés hagyta el az ajkaimat. Élvezet volt látni azt az arc kifejezést, ami abban a pillanatban kiült az arcára, de soha nem voltam normális, vagyis átlagos lány, így nem csoda, hogy így viselkedtem ebben a pillanatban. Egy darabig még a teát szorongattam a kezemben, majd pedig szép lassan kortyolgatni kezdtem. Amint láttam, hogy mit csinál nem bírtam tovább tétlen maradni, így egyből elkezdtem neki segíteni. Nem szerettem takarítani, de most ez teljesen másabb volt. Szerettem volna neki segíteni, illetve most lelépni se tudtam volna, ha hirtelen az az érzés kerített volna a hatalmába, de nem akartam elmenni. Úgy éreztem, hogy eme érdekes lány nem sokban különbözik tőlem és még talán kivételesen a személyében barátra fogok találni. Amint a zene elkezdett hangosan szólni elkezdtem énekelni az énekessel együtt. Nem érdekelt, hogy milyen a hangom és reméltem, hogy Clary se bánja a dolgot. Egy darabig énekelve takarítottam és mosolyogva pillantottam a lányra, aki szintén elmerült a takarításban. Néha meghúztam az üveget, majd pedig a csaphoz sétáltam. Kimostam a ruhadarabot, majd pedig a csapba ejtettem a rongyot, de végül a kezem lévő vízzel lelocsoltam a lányt. Sajnálom, véletlen volt. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig újra lespricceltem őt, de persze játékosan és nevetve tettem mind ezt. - Nálam is szótlanabb vagy és ez ritka dolog. -tettem hozzá még mindig egy apró mosollyal az arcomon.
- Ne hálálkodj, kérlek... - hasított hangom a lüktető basszuson át, de mintha ciripeltem volna, elvész a torokhang. Így mosolyogva legyintettem, majd ahogy felénekelt, hangomat adtam a nótához. Szörnyen hamisan és fülsértően szóltunk, de ahogy a teaszint csökkenésnek indult az öblös csészében, úgy párolgott gátlásunk is. Így, mikor leláttam a csésze fenekére, számat csupán lebiggyesztettem, majd vállat vonva húztam meg az üveg nyakát. Szorgalmasabbnak ígérkezett jómagamnál, már a konyhapultnál sertepertélt, mikor én még azt méregettem, mennyi ideig maradok még józan, ha kibontogatom és feléljük a dugikészletem - zugivói közelmúltam termékének - utolsó darabjait. Már javában munkához látott, jogosnak láttam hát csatlakozni, az ablaküveget vettem célba, üvegmosóval, néhány ronggyal meg vízzel estem neki, kitűzve célul, hogy minden mocsoktól, szutyoktól és retektől megszabadítom.
Jó érzés volt itt lenni. Ez a város teljesen idegen volt számomra, még egy szellemkastély is sokkal otthonosabb volt számomra, mint ez a város. Lehet az volt a baj, hogy nem barátkoztam könnyen, de nehéz az embernek megbíznia bárkiben, ha emberi élete se volt könnyű, illetve ráadásul pont az egyik gonosz lény vadászik rá. Tudtam jól, hogy egyszer újra fel fog tűnni, de már magam sem voltam abban biztos, hogy újra nyerni fogok és nem bukok el vele szemben. Még a vihar is kicsit tetőzte ezt, mivel még az is kisebb baljós dolgot sugallt, de ez megint valami idétlen gondolatot volt, így gyorsan el is hessegettem ezt a kósza gondolatot. Elvettem tőle az üveget és megtöltöttem a teámat vele, azt is mondhatnám, hogy megfűszereztem vele a teámat. Utána koccintottam vele, majd pedig belekortyoltam a mennyei teába. Fantasztikus íze lett, majd pedig csodálkozva pillantottam Clarissa-ra, mert hirtelen azt se tudtam, hogy hova tűnhetett el. Oda sétáltam az ablakhoz és figyeltem az embereket, amint a vihar elől próbálnak valahova elbújni, illetve olyan volt az egész, mintha a villámok elől menekülnének. Amikor visszajött, akkor mosolyogva fordultam el az ablaktól és rápillantottam. Semmi baj, de amint mondtam már szívesen segítek neked. - mondtam neki mosolyogva, majd amikor a zene elindult, akkor még szélesebb lett a mosolyom, mert az egyik kedvenc számom volt. Hangosan elkezdtem énekelni, majd pedig hangosan énekelni kezdtem és felkaptam egy rongyot. Bevizeztem és elkezdtem letörölni a poros dolgokat, bútorokat. Gyönyörű ez a ház. - mondtam neki ismét, majd egy kósza tincset a fülem mögé tettem. - Köszönöm még egyszer a vendéglátást. - mondtam neki sietve, illetve folytattam a segítést a takarításban.
Szélesre vettem vigyorom, ahogy megirigyelve ténykedésem, ő is áhítozott a nagyra becsült, minőségi vodka után, amit egy nagyszabású bolhapiacon kaptam valami potom pénzért, biztos kínai. Nem vagyok én zsugori, szívesen megosztom bárkivel, ha van egy kevés valamirevalóm, hát megdöntöttem még egyszer az üvegtestet a vékonyka, orosz kerámiás, jól megmunkált csészeszáj felett, kicsit meg is billent, amit egy "upsz"-szal adtam tudomására, majd felkuncogva nyomtam tenyerébe az üveget. Ő következik. Koccintásra akartam adni a fejem, így kivártam, míg ő is felhígítja az erős feketét, addig - lustaságból - ülő helyzetből magamhoz rángattam a kartondobozt, de rájöttem, hogy a tisztítószerek nem tartoztak elviteli cikkeim közé, így nyögdécselve feltornáztam magam, és kiszaladtam a fürdőbe. Portörlőrongy, ablakpucoló meg egyéb szerek - bútorzatra, konyhapultra, mosogatókagylóra, vízkőre; vödör víz, rongyok, útközben magamra kaptam még a porszívót is, így málhásan megpakolva érkeztem vissza. - Bocsi, eltartott egy darabig - szabadkoztam, és benyúlva táskámba előemeltem laptopomat, aminek klaviatúráját többször csapkodtam mostanában, mint eddig egybevetve. Ez képezte a külvilág szócsövét számomra. A kurzort az írósávban pihentettem, majd hirtelen felindulásból rákerestem a youtube-ra, és előhozakodtam néhány ütősebb számra. A hangerőt a maximumra toltam. Hát én így szeretek takarítani!
Csendesen ültem a helyemen és egy jó darabig meg se szólaltam. Kivételesen úgy viselkedtem, mint egy jó kislány tenné. Hallgattam az ég játékát, amint bosszúsan dörög, illetve figyeltem, amint "Zeusz" a villámait szórja. Legalábbis a régi Görögországban sokan így gondolták volna. Egy pillanat erejéig még tovább kalandoztam a gondolataimban, s hirtelen honvágyam lett az egyik otthon után. A birtokomban volt egy régi kastély, ami eléggé ijesztő, de ugyanakkor meseszerű is volt egyben. Tudom, hogy ellenmondásos, de ez az igazság. Az emberek általában féltek ettől a helytől, mert úgy gondolták, hogy szörnyek élnek benne, de akkorát nem is tévedtek... Szívesen segítek, ha már voltam ennyire pofátlan és itt rontom a levegőt. - mondtam neki még mindig mosolyogva, illetve újra a szemeimmel bejártam a konyhát, illetve a többi helységből ami látszott. A por ellenére gyönyörű ház volt, majd amikor oda adta a teát, akkor megköszöntem neki és a belekortyoltam óvatosan. Sajnálom. Nem akartam tolakodó lenni és nem szeretném, ha miattam sírnál. - mondtam neki kedvesen, majd ott teremtem mellette. - Kérhetek én is? - néztem rá a legcukibb nézésemmel. Nem voltam alkoholista, de most úgy éreztem, hogy nem ártana egy kicsi.
A víz fortyogásnak indult, én meg egy konyharongy segítségével leemeltem a lábost a tűzről, és belemártogattam a filtereket, majd a többi hozzávaló után nyitogattam a fiókokat. Citromlé, cukor, méz. Ilyen dolgokat nem visz magával az ember lánya, amikor a felkelő nap homályában csapott-papot hagyva maga után megindul a nagyvilágnak sajnáltatni magát. Egyszerűen ebbe a citromlé nem fér bele. A ház belezengett az ég morajlásába, és kiélezett dobhártyámat megütötte az első, betonon koppanó csepp. Az elsőt követte a második, majd törés állt be, és egy égszakadás kíséretében zúdult a tetőre fene nagy robajjal a vízáradat. Az akciót megvastagodott fényegyenesek cikázása kontrázta. Egyszerre volt az egész lebilincselő és hátborzongató. A hideg futkosott a hátamon. A teát kis csészékben tálaltam, és a porlepte asztalra helyeztem. - Takarítani? Hagyjad csak... majd megcsinálom egyedül - hárítottam, kezem védekezően ingattam. Magam elé fogtam a matyómintás csészét, és beleszürcsöltem tartalmába. Rossz ötlet volt. Szájpadlásom elöntötte a perzselő forróság, szétfeszítette állkapcsomat, nem volt mit tenni, nyelvemet kiöltöttem, hogy csillapítsam a tömény tüzet, amit okádni tudtam volna - amolyan sárkány módjára. A fájdalom enyhült, amibe bele is könnyeztem, a ruha ujjával dörzsölgettem szemeimet. - Nem akarok sírni - céloztam arra, hogyha mesélősdibe kezdenék, jó vége nem lenne. Hirtelen ötlettől vezérelve újból belebújtam az egyik dobozba, amiben egy bontatlan vodkát sejtettem, az üveg megkerült, én meg lelkesen töltögettem bele a teámba.
Egy kisebb kuncogás hagyta el a számat, amikor megláttam, hogy mire készül illetve mit tesz. Tudtam jól, hogy én is simán megtehettem volna, de nem akartam tolakodó lenni, mert már így is hálás voltam azért, hogy meghívott magához pedig nem is ismert engem, ahogyan én se ismertem őt, de úgy éreztem, hogy nem kell tartanom tőle. Amikor ma reggel felébredtem, akkor se mertem volna azt gondolni, hogy így fog alakulni a napom. Meg voltam arról győződve, hogy én ma elhagyom a várost és soha vissza se térek ide, de a sors természetesen közbe szólt, de egyáltalán nem bántam ezt az egészet. Talán mindennek így kellett történnie és az is lehet, hogy nem is annyira családom miatt kellett ide visszatérnem, hanem miatta, hogy végre egy barátra leljek. Úgy tűnt, hogy neki sincsen túl sok barátja, illetve neki se volt könnyű élete. Ez már legalább közös pont az életünkben, de majd kiderül, hogy milyen szél fog fújni itt és mi fog történni. Csak meg ne bánd ezt a kijelentésedet. - mondtam neki kuncogva és egy kósza hajtincset a fülem mögé tűrtem. Mosolyogva pillantottam körbe, majd pedig játékosan végig húztam az ujjamat a bútoron, amin állt a por, végül pedig játékosan rajzoltam a porban. Soha se mondtam azt, hogy mindig komoly vagyok. Vannak olyan helyzetek, amikor nem bírom elrejteni a gyermeki énemet, de ez van. Én ilyen vagyok. Egy pillanatra összerezzentem, amikor hirtelen dörgött az ég. Ennyi idő után se tudtam ezzel a dologgal megbékélni. Szerettem az esőt, de a viharokat soha nem bírtam elviselni. Nem tudom, hogy gyerekkoromban történt-e velem valami, vagy ez más miatt érzek így ezzel kapcsolatban, de annyira nem is érdekel. Kell olyan dolog is az ember életében, aminek nem tud örülni, vagy esetleg "fél" tőle. Semmi baj, inkább hálás vagyok azért, hogy meghívtál és nem hagytál egyedül a taxiban. - mondtam neki kedvesen, majd pedig a székhez sétáltam, de végül a mellette lévő asztalt választottam és arra ültem rá. A lábamat pár pillanatig lóbálni kezdtem, mint ahogyan a gyerekek szokták, de hamar észbe kaptam és mosolyogva pillantottam Clarissa-ra.- Szívesen segítek rendbe rakni a házat, ha gondolod. Ketten nagyobb móka az egész, mintha egyedül csinálnád. - mondtam neki barátságosan és reméltem, hogy nem vagyok túl tolakodó. Figyeltem őt és a válaszát is csendesen hallgattam az előbbi kérdésemre, majd pedig körbe pillantottam, de végül a tekintetem újra rajta állapodott meg. - Remélem nem akarsz elküldeni ilyen viharban, mert ha maradhatok, akkor azt hiszem tengernyi időnk van, mert nem úgy néz ki, hogy hamar el fog múlni ez az időjárás. És szívesen meghallgatom a történeted, mert biztosan érdekes. - mondtam neki egy halovány mosollyal és közben a lány szemeit és a mimikáját fürkésztem, mert a testbeszéd és a szem is sokat elárul egy emberről, egy lényről.
- Talán - mosolyogtam szelíden, majd jókorát rúgtam heveny ingerültből az ajtófélfába. - Hamar megszelídül - vontam vállat, majd felszisszentem lábfejemből áradó lüktetésre. Arcomra vigyort erőltettem, ami a fájdalomtól vicsorrá torzult, szemem pedig tikkelésnek indult. Fenébe - morogtam magamba, és feljegyeztem, hogy ujjat húzni fadarabokkal nem kifizetődő. - Érezd otthon magad - üdvözöltem kedvesen, tenyerem a villanykapcsolókra nyomtam, bevilágítva a késő délutáni homálytól a teret. Berángattam pakkjaimat a szoba közepére, azaz egy adag dohba és állott porba, majd elhúztam a cipzárt a síneken, aztán beleástam magam a temérdek holmiba. Hamar kierőlködtem néhány filtert - könnyeben is, mint amire számítottam, következő lépésként a szekrényen kezdtem matatni néhány kristálypohárért. Az ég egy öblös morgással jelezte a vihar közeledtét, amit megrezzenve fogadtam, a szél feltámadt, a lámpa fénye meg-megvillant, arcomról pedig lekonyult a mosoly. Nem tűnik valami biztatónak. Felraktam egy kannányi vizet, és örömittasan - a kis akciómért - támaszkodtam meg a konyhabútorban. - Ne haragudj a rendetlenségért. Nem vártam látogatókat - Rágcsáltam a szám szélét, majd a székek felé intettem. - Ülj csak le. Megforgattam szemem a feltételezésre, sőt, jóízű kacaj szakadt fel torkomból az abszurditására a gondolatnak, hogy mindig itt éltem. - Nem, dehogy. Ez egy hosszú történet... - nyálaztam szám, és megingattam fejem. Nem biztos, hogy én ebbe bele akarok menni. - Zűrös gyerekkor, mafla apa, szökés, hajtóvadászat - legyintettem vállat vonva. - Csak a szokásos.
Köszönöm mondtam neki mosolyogva, majd kezemben a táskámmal elindultam a ház felé. A bőröndömet a kocsiban hagytam, mivel nem lett volna értelme, hogy berángassam magam után, illetve nem volt könnyű se. Nem volt sok ruhám, de annál több volt a számomra kedves könyv, amit soha nem lettem volna képes eladni, vagy esetleg otthagyni az utolsó szálláshelyemen. Szerettem olvasni és ezt soha nem tagadnám. Emiatt kicsit zárkózottabb is lettem, illetve kevésbé tudtam barátkozni, de mellette minden annyira egyszerűnek tűnt és olyan dolgokat tettem, amit amúgy soha nem tennék. Nem álltam volna meg soha egy idegennek, de most megtettem és egyáltalán nem bánom. Már éppen felajánlottam volna neki a segítségemet, mert hiába van ez az ártatlan arc, azért egy-két dolgot megtanultam. Simán képes lennék feltörni egy zárat, de ezt jobb, ha nem hangoztatom, mert a végén még tolvajnak gondolnának mások, pedig néha tényleg hasznos dolog, főleg amikor elhagyom a kulcsaimat. Nem baj, majd megjavítod. Régóta nem járhattál itt, talán emiatt lett még rosszabb a zár. - mondtam neki kedvesen, majd pedig beléptem a házba és leraktam a táskámat az előszobában. Szép házad van.- mondtam neki kedvesen és mosolyogva. - Köszönöm szépen a meghívást. - mondtam neki tényleg hálásan, mert hamarosan meghallottam azt ahogyan az esőcseppek találkoztak a kinti betonnal. - Mindig is itt éltél? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert érdekelt minden. Szerettem volna, ha barátok lehetünk, de azt is pontosan tudtam, hogy jobb, ha óvatos maradok, mert soha nem lehet tudni, hogy ki maga az ördög.
- Lehet - viszonoztam mosolyát, majd megfigyeltem, ahogy az autó felveszi a lassuló metódust, berreg néhányat, majd elhal a motor. Nyomtam a vezető tenyerébe néhány zöldhasút - mégsem játszhatom az ingyenélőt -, és mihelyst kitornáztam magam a kényelmetlen zártságból, rövid sóhaj hagyta el ajkaimat a szilárd földkéreg adta támasztéktól. Stabil talaj, hamiskás dúdolászástól mentesség, titokzatos félhomály, ismerős környék. Komfortzóna, bizonyára. A kitárulkozásához megint csak némán tettem hozzá, arcomon együttérzés árnyéka futott végig, homlokom ráncba szaladt, de nem szóltam... Nem tudtam volna mit mondani. - Talán találok néhány akciós áron hozzájutott filtert a táskámban - ráncoltam homlokom végignézve a málhás poggyászon. Talán, ha alaposan belefurakodom. Szám akaratlanul is papírvékonyra húzódott. Hát nem szerepelek valami jól házigazdaként. Kiemeltem a csomagjaimat a tekintélyes tartóból, és eltébláboltam velük az ajtótestig. Kezem zsebembe mártottam, és teszetosza módon kihalásztam a bronzos kulcscsomót, majd amolyan "rég nem láttalak, barátom" módon, megforgattam mutatóujjam körül. - Hogy az a... - bosszankodtam szájat rágva, a zár fölé testesedve. - Ez a vacak - hőbörögtem hunyorogva, míg beerőszakoltam az ajtót. - Ezt meg kellett volna már javítani - kommentáltam mellékesen a dolgot, és betessékeltem Daisyt.
Pontosan, szóval jól vigyázz. - mondtam neki mosolyogva, majd még rá is kacsintottam. Nem voltam emberrabló, se gyilkos. Valahogy ezek a dolgok nem vonzottak. Azt se szerettem, amikor véletlenül vagy szánszándékkal öltem, mert mondjuk ki volt kapcsolva az érzéseim, de megtörtént és ezen már kár lenne rágódnom. - Lehet az ördög autójába szálltál be. - mondtam neki ártatlan tekintettel, majd pedig egy apró nevetés is elhagyta az ajkaimat. Ez igat, de azért néha nem bánnám azt, ha nyugodtan hajthatnám álomra a fejemet, illetve ha nem kellene azon gondolkoznom, hogy éppen mikor fog valaki megtámadni, vagy éppenséggel nem kellene amiatt sokkot kapnom, hogy él a testvérem. - mondtam neki kicsit hadarva, mert soha se szerettem a saját gondjaimról beszélni, de most még se tudtam teljesen magamban tartani, mert még mindig féltem attól, hogy esetleg az a személy is fel fog tűnni, aki miatt vámpír vagyok, illetve itt van még az a tény is, hogy megtudtam, hogy a bátyám él s mit tett. Úgy érezem, hogy nekem kell újra összehozni a családot, de fogalmam sincsen hogyan fogom ezt kivitelezni. De nincs olyan, hogy lehetetlen. Mindent meg lehet oldani és ezt is meg fogom oldani. A lányra pillantottam, majd pedig újra kinéztem az ablakon. Gyönyörű ház volt, illetve elég nagynak is nézett ki. - Ohh, értem. - mondtam kicsit csodálkozva még mindig és a tekintetemmel még mindig a hatalmas házat néztem. Amikor meghallottam a kérdését, akkor megfordultam újra. Tea esetleg nincsen? - kérdeztem meg óvatosan, mivel nem szerettem soha se a kávét, de bólintottam, hogy persze benne vagyok. Figyeltem, amint kiszállt az autóból. Egy darabig még ott maradtam és mondtam valamit a sofőrnek, majd pedig én is kiszálltam. Megfogtam a táskámat és követtem Clarissa-t. - Gyönyörű házad van. Egyedül élsz itt? - kérdeztem tőle kíváncsian és megálltam az ajtóban, mert magam sem voltam biztos, hogy jó ötlet-e, hogy egy idegen házába bemegyek, de nem érdekelt. Egyszer élünk, így besétáltam a hatalmas házba.
/utca/ Visszajöttem. Nem is tudom, mi a furcsább. Az, hogy az ajtózár köszöntő gyanánt nem hagyhatta ki újbóli heccelésemet - el kellett látnom a baját, hogy megadja magát vagy az, hogy elég volt a babaszobára egy pillanatra sandítanom, nyelőcsövem gumóssá és szúróssá vált, kényelmetlen volt, aminek jelen pillanatban nem tudtam volna jobban örülni. Nem sok holmival mentem el, egy bőrönd meg egy közepes, kényelmesen hordozható utazótáska fogadta magába rongyaimat, használati cikkeimet. Épp azon voltam, hogy kicsomagolásra erőltessem magam, mikor egy kósza ötlet furakodott a többi elé. Hagytam hát későbbi önmagamra a munka piszkos részét, felkaptam dzsekimet, hátamra vetettem, és az erdő felé vettem az irányt. Éhes vagyok és szörnyen lusta. Úgyhogy a " nem nehéz a Katit táncba vinni, ha ő is akarja" elven forgattam el ismét a kulcsot az ajtózárban, ami most már nem mert kakaskodni elszántságommal. /bányató/
Akaratlanul siklott végig a tekintetem ezen a tökéletes alakon. Jó ég, hogy ez a nő milyen gyönyörű... már ha így jobban megnézem. Ez a száj, és ez a szem... kár, hogy a száját most épp nem arra használja, amire én szeretném. És ezalatt semmi perverzet nem értek. - Clarissa... - ízlelgettem meg a nevét, és illedelmesen elfogadtam a kezét. - Duncan. Örvendek a találkozásnak. - villantottam egy féloldalas mosolyt felé, miközben jól mulattam az arckifejezésén. Igencsak tetszetős, ahogy szinte látni a gondolatokat az arcán. Bár én már vámpírvadászként elég sok érzelmet láttam egy-egy példány arcán, amit rögtön felismerek. - Köszönöm. Igazán kedves. - léptem át a küszöböt. Ilyenkr áldtam az eget, hogy nem vámpír vagyok, mert akkor most cseszhetném, nem tudnék ilyen kedves lenni. Bár most se kedves vagyok, inkább teszem a szépet. - Öhm... - vigyorodtam el. - Most költözött... és ezek bizonyítják is. - nevettem fel. - Talán szeretné ha segítenék kipakolni? Ahogy látom... most önnek nem kellene. - köszörültem meg a torkomat, ismét végignézve az alakján. Lehet, hogy én ítélem rosszul, de szerintem... várandós. Vagy nem. Talán rossz a szemem.
Óh... Szomszéd. Kissé keserű szájízzel kóstolgattam a szót,de bűnbánóan pislogtam látogatóm felé. Nem tudom, mi van velem... Mint aki csalánra pisilt... - Üdv. Clarissa - nyújtottam kezet apró bólintással kiegészítve. Aztán beugrott,hogy illem ide meg oda, ezt inkább a férfiaknak kellene kezdeményezni, de mivel már úgyis szépen lebőgtem, oly mindegy,hogy miben módosítok a "szabályokon". - Gyere be! Talán tehetek az ügyért valamit... -engedtem meg magamnak egy finomabb mosolyt,de csak azután tudatosult bennem,hogy valószínűleg most látom utoljára,ha szembetalálja magát az egymáson tornyosuló, még zárt dobozok halmaival. Az igénytelenség sosem volt vonzó tulajdonság. Folyt.: kitchen
A hozzászólást Clarissa Morgan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 01, 2013 8:58 pm-kor.
Kezdőlap
