Reméltem lesz valami megnyugtatóan rövid válasza arra, hogy szerinte mikor jön vissza, de nem. A következő pár hónap nagyon nehéz lesz, és szembe kell szállnom vele. Tudom, hogy magamra számíthatok csak, de ezt már lassan kezdem megszokni.
- Jó, rendben. - bólintottam, és inkább lezártam ezt a témát. Tudom, hogy mit tervez, és azt, hogy a falkámat ő akarja irányítani, de ez nem fog megtörténni. Nem fogom engedni. Én is azt akarom, hogy visszatérjen, de nem fogok minden irányítást az ő kezébe nyomni. Erre majd rátérek vele később, mikor már lecsitultak a kedélyek.
Meglepődtem, amikor ragaszkodott hozzá, hogy maradjak. Kicsit meglepett arccal, de pár pillanat múlva elindultam az ágya felé, s mellette kényelembe helyeztem magam.
- Figyelj... - raktam óvatosan kezem a hátára, és gyengéden simogatni kezdtem azt, remélve, hogy nem szaggatja le egyből. - itt maradok ameddig szükséged van rá... rám. - tekintetét fürkésztem, és egy biztató mosolyra húztam ajkaimat. Nem hittem volna, hogy valaha történni fog ilyen. - Most rám is rám fér a társaságod. - sóhajtottam, és hirtelen sokkal közelebb érzem magamhoz őt, mint máskor. Általában utálom, és a pokolba kívánom, de most nem. Lehet a gyász váltja ki, de most szükségem van rá.

Láttam Hayley arcát, hallottam a hangját, és kimondatlanul is tudtam, hogy az érzési most megegyeznek az én érzéseimmel. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, mikor tökéletesen képes voltam rá, hogy megértsem őt, gúnyolódás és háborgás nélkül.
- Meddig lesz távol? - vontam vállat. - Nem tudom Hayley. Nem vagyok sem jós, sem boszorkány. Minél gyorsabban hajtom igába a várost, annál hamarabb lesz Hope újra közöttünk, az őt megillető helyen - válaszolom aztán. Most inkább nem kezdek bele annak taglalásába, mit várok el a falkájától, minden egyes farkastól. Ez a téma elég érzékenyen érinti őt, mert még úgy hiszi, a félholdasok valamiféle elit alakulat. Hát az is, de ettől függetlenül az én elit alakulatom lesznek. Az én alattvalóim a városért vívott harcomban. Ennek viszont most óvakodok hangot adni, mert sem kedvem, sem erőm a veszekedéshez.
- Nem, ne menj - mondom hirtelen, mikor távozni készül. Fene tudja miért, de talán a közelsége lehet most számomra a gyógyír. - Maradj még... kérlek - teszem hozzá azt a szót, amit nem sűrűn hallhatott még a számból, mióta ismerjük egymást. Sőt, hogy maradásra bírjam, megpaskolom magam mellett az ágyat.

A szívem szakadt meg, mikor Klaus elvitte a lányunkat, hogy Rebekah elvihesse biztonságos helyre. Azt hittem sokkal könnyebb lesz, hogy megnyugtat az a tudat, hogy minden rendben van így vele, a nagynénje őrzi, boldog lesz, de nem. Dühös vagyok, csalódott. Arról ábrándoztam, hogy majd megszületik, és boldogan él majd velünk, felcseperedik, mindenki szeretni fogja. Már akkor is sejtettem, hogy ez csak egy álom marad, és persze, hogy az maradt. Emellett mindenki azt hiszi, hogy meghalt, de csak ez tarthatja vissza a rosszakarókat. Remélem senki sem mond olyasmit, ami leleplezheti. A lelkemet megsebezhetik, elvehetik az életem, legyőzhetnek, bánthatnak, megölhetnek, csak hozzá ne érjenek.
Érdekelt, hogy mi volt, miután elmentek. Biztos beszélgettek még, bármi, és minden részletre kíváncsi voltam.
- Szerinted... - nyeltem egy nagyot, és a szavakat sem találtam. Úgy éreztem megfulladok, és annyira fájt, hogy úgy voltam vele, ez itt a vég, de tudtam, hogy nem. - mennyi ideig lesz távol? - szorítottam össze állkapcsom, és a földet pásztáztam a tekintetemmel. Jó tudni, hogy Rebekah mindent megtesz majd a kicsiért, de ez a mi dolgunk lenne alapvetően. Próbáltam visszafojtani az érzelmeket, erősnek látszani, de most az egyszer nem megy. A szomorúság csak úgy gyűlik belül, meg sem áll, és apránként fog kitörni.
- Elhitte mindenki. - bólogattam. Elijah és én gyászunkat mutattuk a városnak, és elég hiteles volt, tekintve, hogy valamilyen értelemben most elvesztettük. - Nem néztem nagyon az arcokat, de éreztem a sajnálkozó tekinteteket magamon. - haraptam be az alsó ajkam, és az egész nap cselekménye emlékbetörésként lejátszódott előttem. Éreztem ahogy a könny mossa a szemem, majd egy csepp végigfolyik arcomon, mit egyből le is töröltem. Fekete ruhámon végigpillantva pedig azt láttam ami perpillanat a lelkemben van. - Későre jár... magadra hagyjalak? - néztem rá kérdőn, szemeimből eltörölve minden könnyet. Neki sem könnyű, így tiszteletben tartom, ha egyedül szeretne lenni, de ha most szüksége van társaságra, akkor itt leszek. Ezt ketten kell leküzdenünk.

(a határon kívülről, miután Bekah elvitte Hope-ot)

Zordul sétáltam be a szobámba, és lerogytam, mint akit elhagyott az utolsó jártányi ereje is, Hayley pedig követett, még mindig feketében, mintha csakugyan a halott lányunkat gyászolná. Láttam rajta, hogy információra éhes.
- Minden rendben - dünnyögtem. - Hope biztonságban van. Bekah úgy fogja szeretni, ahogy kell. Sőt, még jobban is. Fix, hogy halálra fogja kényeztetni, és el fogja rontani - jegyzem meg halvány mosollyal, hogy megnyugtassam Hayleyt. - Ne aggódj. Nemsokára a város az enyém lesz, és Hope hazatér - dörgölöm meg a homlokomat, aztán a szemöldökömet ráncolva nézek a lányra.
- A városban mindenki elhitte Hope halálát? Nem gyanakodott senki? - kérdezem. Végül is a hitelességük az egyik kulcsmomentum a tervünkben.

Miután Elena távozott, visszaaludtam. A jó szex mindig kifáraszt... Egyszer csak arra riadtam fel, hogy a telefonom csipogni kezdett mellettem, és kábán néztem az smst, amit kaptam, hogy mikor végül felfogtam az értelmét hangosan hahotázni kezdjek.
- Nocsak, kis hasonmás.... hát ennyire hiányzom? - morogtam jókedvűen magam elé, aztán válaszoltam.

"Elena, te mindig csodálatos és utolérhetetlen vagy. Csodálod, ha képtelen vagyok féken tartani magam a közeledben? Remélem nemsokára megismételhetjük.

Klaus"

Letettem a telefont, aztán beletúrtam a hajamba. Talán meg kellene látogatnom Hayleyt, hogy rendezkedett be a mocsárban. De előbb... szükségem van némi italra. Meg egy kiadós vadászatra.


(Belváros, The art gallery)

- Hát jól van, ha menned kell. Add oda Damonnak a keveréket, azt már rád bízom, hogy elmondod-e neki honnan van, vagy sem - néztem ki én is az ablakon, követve Elena tekintetét, majd visszanéztem rá.
- Bármikor jöhetsz. Nem mondok neked időpontot, mert a házam mindig nyitva áll előtted. Akár az éjszaka közepén is felébreszthetsz. Igen, az a legjobb. Mindig ruha nélkül alszom - hunyorogtam rá.

- Kíváncsi lennék rá, vajon abban a párhuzamos világban, vagy ebben vagy-e boldogabb - néztem Elenára tűnődve, aztán összeráncoltam a szemöldökömet, és szaporán pislogva néztem rá.
- Bocsáss meg... de nem nagyon értem, hová akarsz kilyukadni. Ezer év alatt még odáig nem jutottam el, hogy kifejlesszem a speciális szótárat magamban, amivel meg tudom érteni a nőket.

- Te is tudod, hogy bármiért is jössz hozzám, a vége mindig ugyanaz. Ne áltasd se önmagad, se engem - válaszoltam apró mosollyal, de aztán sikerült ledöbbentenie, és meghökkenten bámultam rá.
- Hálát adok az égnek, hogy Salvatore létezik. Hidd el Elena, jobb neked így. Pokollá tettem Tatia és Hayley életét is. Nem az a fajta vagyok, akibe bele lehet szeretni, mert hatalmas sebeket lehet szerezni tőlem. Olyan sebeket, amik láthatatlanok, de érezhetőek. Légy hálás tehát az égieknek Damonért.

Nagy levegővel leengedtem, és a düh is elkezdett kihunyni a szemeimből.
- Az túl egyszerű lett volna - mondtam torz kis mosollyal. - Bonyodalommentes. Az meg nem illik hozzám - tettem hozzá, majd megszorítottam a kezét. - Szóval... ha így van... visszajössz hozzám valaha még?

- A fenébe is, hát nem érted? - mondtam mérgesen. - Szerinted miért akartam biztosítani, hogy visszagyere? Lehet, hogy hülye módszert választottam, de én már csak ilyen vagyok. Nem a vendéglistáról akarlak kihúzni csak.... - mondtam eléggé elkeseredve. - Tatia elment, Hayley elment és elhagyott, és a jelek szerint te sem tartasz engem annyira, hogy visszagyere. Nem fogok könyörögni sem neked, sem másnak. Ha te így gondolod... akkor tedd ezt. Menj, és vissza se gyere. A te kezedbe adom a döntést.

- Azt akartam, hogy csak te éld át a gyönyört - morogtam. - Igy lett volna ok arra, hogy legközelebb visszagyere, hiszen tartoztál volna nekem "eggyel" - vágtam durcásan karba a kezeimet. - És nem értem, most miért mondasz magadra ilyet. Tudtommal sosem kezeltelek felmosórongyként, akarattal legalábbis nem. Inkább úgy érzem, valahogy te használod ki a tényt, hogy mindig vágyom rád. Salvatore így, Salvatore úgy, amikor köztetek minden rendben eszedbe sem jutok, ha valami balhé van, rohansz hozzám.

Éreztem, hogy erejét megfeszítve szabadulni akar, és úgy döntöttem, van amit jobb nem erőltetni.
Elengedtem hát, és legördültem róla, majd kezdődő dühvel néztem rá.
- Bezzeg ha Salvatore csinálta volna ezt, nem lett volna ellenvetésed - löktem le magamról a takarót, és felkaptam a nadrágomat. - Eddig az irányító, uralkodó hibridet akartad. Mikor megkapod, akkor meg nem jó. Eldönthetnéd, mit is szeretnél igazán.

Kissé csalódottan és sértve elhúztam a kezem.
- Még sosem mondta nekem senki, hogy nem jó, amit csinálok - morogtam önérzetemben megsértve. - Eddig neked sem volt problémád vele. Vagy mégis, csak nem mondtad? - feküdtem aztán fölé, és az uralkodó hibrid kitört belőlem. Lefogtam két kezét a feje fölé, és a szemébe néztem.
- Márpedig most az lesz, amit én akarok.

Beleborzongtam, ahogy ujjai végigszaladtak a mellkasomon, aztán eszembe jutott egy ötlet.
Gyorsan visszabillentettem az ágyra, és mire észbe kaphatott volna, már le is húztam nadrágjának cipzárját, hogy betaláljak ujjaimmal a fehérneműje alá.
- Ne ellenkezz - súgtam. - És ne akard viszonozni. Ez most nem nekem szól, hanem neked.

- Nem, nem ezt mondtam. Kiforgatod a szavaimat - mondtam. - Megvan az ideje mindennek. A Salvatore iránti sajnálkozásnak, és az élet örömeinek is - néztem, ahogy végigfeküdt mellettem, aztán megfogtam, és nem törődve azzal, hogy ő már fel volt öltözve, a csípőmre emeltem.
- Nos, kis hasonmás - vigyorogtam. - A tiéd a döntés. Mész, vagy maradsz még? Genevieve lelépett, Hayley a gyerekkel egyetemben szintén lelépett... nekem is szükségem van némi társaságra.