Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♢ the light in the darkness

Tartózkodási hely :
♢ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



A poszt írója Victor Phillip Radev
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 17, 2017 11:48 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


i've never thought i find you once again
katherine & victor

[You must be registered and logged in to see this image.]
Egyszer már jártam ezen a környéken. Azon az estén, mikor úgy hírlett, hogy Katherine Pierce-t a többi vámpírral együtt kriptába zárták. Akkoriban divat volt hozzátenni, hogy fel is gyújtották a vérszívókat, de mint utólag kiderült, ennek fele sem volt igaz. És ez a bestia nem is került be közéjük.
Közel száz éve azért adtam fel a keresését, mert úgy tűnt, már sosem találhatom meg. Remek ötlet volt részéről elhitetni mindenkivel, hogy ő is benn ragadt, és a többivel hullott el egyszerre. Igazán rá vallott. Még velem is elhitette, pedig sosem voltam az a fajta. Csak a két szememnek hittem.
És nem is tűnt a legjobb kikapcsolódásnak vasárnap éjszaka egy boszorkánytetemekkel teli temetőben járkálni. Nem is jó kedvemben tettem, hiszen még mindig kerestem valamit. Pontosabban valakit. Jó ideje elhagytam már Mystic Falls-ot, mint otthont. A visszatérésem oka egy érdekes információ volt. Bár végig kellett gondolnom, egyáltalán mit jelent számomra az a szó, hogy otthon. Mi jutott először eszembe, ha azt mondtam, hogy "hazamegyek"? Bulgária... kivétel nélkül minden alkalommal, de ez olyan küldetés, amit itt kell teljesítenem, nem pedig a világ egy másik szegletében. Számos emlék sorakozott a szemem előtt, amikor visszagondoltam a gyerekkoromra, majd arra a korszakra, mikor férfivá érettem. S erre mindig vigyorognom kellett, tekintve, hogy számtalan lány miattam nem mehetett végül tisztességesen férjhez. Egyetlen szerencsém volt az, hogy sosem derült ki, ki is a titokzatos szerető, különben elég hamar lelőtt volna valamelyik virágszál apja, vagy anyja... vagy vőlegénye. Nem teljesen mindegy? Az az élet számomra járható volt, szerettem, és nem mondtam volna le róla olyan egyszerűen.
A telefonnal babráltam, egész érdekes kis találmány. Hozzászokhattam volna már, hogy ez a modern világ nem olyan, mint a régi... időkben. Nem is ez számított a legjobban. Az illat már belekeveredett a levegőbe, ezer közül is felismertem volna. Katherine mindent jelentett nekem, bár ennek már több, mint ötszáz éve. Akkor nem vállaltam a felelősséget azért, amit vele tettem. Ma pedig már egyrészt késő is lenne, másrészt nem azért jöttem, hogy boldogan éljünk, amíg meg nem halunk. Az nem egy lehetséges forgatókönyve kettőnk történetének.
Mondhatni, szimat után jöttem. Hallottam hírét, hogy már nem régi önmaga, legalábbis ami a vámpír mivoltát illeti. Nyilván megmozgatott minden követ, hogy kiskaput találjon. A végén még tényleg megöli magát. Nem is tudtam, hogy kezdjek hozzá. Amikor legutóbb találkoztunk, ő elárulta, hogy gyermeket vár. Méghozzá az enyémet. Akkor azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz. De soha többé nem látogattam meg. Elmenekültem a tetteim következménye elől. Nem vállaltam fel. Ahogyan azt sem, hogy szerettem ezt a nőt.
Egy ideig álltam, figyeltem őt, ahogyan az elhagyatott ház felé igyekszik. Régi boszorkány-tanya, talán még találhatott is volna itt valamit, ha azóta nem fosztogatták volna széjjel. - Tudod, biztos voltam abban, hogy egyszer megtalállak. - szólaltam meg rekedten, én magam dermedve le, hátulról figyelve a sziluettjét. Nyilván ide sem azért jött, mert unatkozott, hanem kereste a lehetőséget a sorsa helyreállításában.

Cool
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 08, 2016 10:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next





To: Bonnie Bennett
I'm not a perfect person..

" Ha a sötétség végleg magával ragadt, akkor már nem menekülhetsz a végzet elől..

Az égő lelkem, parázsló hamuvá változott, és a tűz, amely felemésztővé lett, nos végleg elporlasztott. Nem maradt semmi a porszemcsék halomjai közt, amely újfent érzelemre késztethetne, amely másféle szempontból világíthatná meg a dolgok, töménytelen jellegét, és amely elmulaszthatná mindazon keserűséget, amit már évszázadok óta magamban hordozok. A halál peremén járok, szinte farkasszemet vívva a túloldal előnyeivel, miközben úgy érzem, miszerint elveszetté vált minden küzdelem. Éveken át próbáltam másfajta szemszögből tekinteni rájuk, és megértetni magammal azt, hogy nem ők tehetnek róla, s hogy a szüleink vétkei, nos nem vetíthetőek ki a személyükre. Mégis, amikor az Andre névre gondolok, nos kényszeresen felfordul a gyomrom. Mindig is sejtettem, hogy a sötétség kapujából vissza nem fordulhatok, s hogy számomra már sohasem lesz kiút. Ezzé tettek, ennek akartak, és én nem csak őket gyűlölöm teljes szívemből, hanem magamat is. Az a keserűség, amely pedig néhanapján felülír, nos csak egy ócska kis érzelmi foszlány; a már megmaradt emlékek tárházának kínálatából. Azt hiszem joggal mondható az, miszerint végleg elnyelt a feketeség palástja, és magába zárt a tűz utolsó lángja..
Hasztalan érzettel veszek magamhoz némi levegőt, természetesen az éjszaka párás ködfoszlányából, miközben szüntelen elmélkedésem közepette rájövök arra, hogy akár hány év is van mögöttem, nos a múlt kísértése, mégis csak jócskán megviseli a lelkem. Tagadhatom, és elfedhetem, akár el is temethetem a zavartságot, amelyet a családom kapcsán érzek, de a tényen nem változtathatok, miszerint egészen mélyen mindig is csupán egy normális életre vágytam. Ám, ha lenne lelkem, akkor nem ezt művelném, akkor nem vér borítaná a testem minden felületét, és a lelkem legmélyebb szakaszának peremét. Ha létezne a szívem, akkor nem kegyetlen módon zártam volna be őket egy kripta rejtekébe, és aztán pedig csak mosolyogva ráztam volna a fejemet a haláluk felett, amikor is Nayareth mindenkit kiiktatott. Ha tényleg érdekelnének, nos megható lenne a haláluk, és nem pedig egy puszta móka, amellyel unalmamban elszórakozhatok. S bár mindenek felett kívánom a haláluk, de mégis ők az egyetlenek, akik képesek sebet ejteni a halotti lényemen. Tehát imádkozz, kérlek, imádkozz, hogy ne a kárhozat nyeljen el, s hogy a sorsom megpecsételése ne a végzeted legyen..
Lassú, de mégis áttetsző léptek tiszta hangjának csengése, veri fel a síri csendet. A temető meginogva áll-e tény előtt, és a nő megjelenése feszültté teszi a közérzetet, ugyanis rühellem, ha éppen megzavarnak, s pontosan akkor, amikor is már aludniuk kellene régóta a kis ágyikójukban. Persze, értem én, hogy a temető sírgödrei jobb alvást ígérnek örökre szólóan, de hogy önként, és dalolva sétáljanak a karmaim közé, nos álmaimban sem hittem volna. Bár mindenesetre eme rendhagyó halál vágyát, nos muszáj teljesíteni, hiszen van egy olyan előérzetem, miszerint amennyiben nem teszem meg, akkor nem is száll le rólam.
- Á-á-á, kislány.. - Döntöm oldalra a fejemet, ahogy méregetően tekintek rajta végig. - ..talán ez némiféleképp igaz is, viszont az éjszaka kellős közepén, nos nem is szokványos dolog járni-kelni. Tekintetbe véve persze azt, hogy már rég a takaró alatt lenne a helyed. - Hangszínembe némi irónia vegyül, miközben a tekintettem ridegen pillant az övébe. - De nem vagyok az apád, hogy megmondhassam a számodra, hogy mit tehetsz meg, és mit nem. Viszont... - Lépek közelebb hozzá két lépésnyit, ahogy halkabbra veszem a hangom. - ...afelett már rendelkezhettem, hogy levegőt vehetsz-e még. - Húzom hűvös mosolyra az ajkaimat, miközben gyilkosan megcsillan a szemem tükre. Ha azt hitte egy pillanatra is, hogy némi jövőbeli felvilágosítással, nos célt ér, akkor igencsak tévedett.
A neve hallatán, nos kérdőn vonom fel a szemöldököm, hiszen nem tudom hova tenni mindazt, hogy bemutatkozott. Mégis valamiféle kényszer arra visz, hogyha már így tett, akkor viszonozzam a szándékát. - Én pedig Sedrick vagyok. De egy percig se hidd azt, hogy ezzel elástam a csatabárdot, boszorkány. - Lépek még közelebb hozzá, ahogy szinte a kard már majdnem hozzáér a ruhájának az anyagához. - Egy vadászt kissé nehéz lenne becsapni, Bonnie Bennett. S bár az őseid is rangosak, mintsem te, de nem vagy több egy egyszerű kis prédánál. - Suttogom, mellé lépve a fülébe, semleges hangon, ahogy a kardot eközben a nyakához szegezem. Én pedig könnyedén kerülök a hátához, hogy aztán a megfelelő pillanatban, nos képes lehessek elvenni az életét.


|| music: Until We Go Down || words: 688 || -|| ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 12:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


bonnie bennett &  Sedrick Andre

[You must be registered and logged in to see this image.]
Amióta visszatértem nem éppen voltak nyugodtak az éjszakáim, legtöbb esetben csak forgolódtam vagy a csillagos égboltot figyeltem, mintha tőlük vártam volna feloldozást vagy éppen csak választ a ki nem mondott kérdéseimre. Még mindig kettőséget éreztem, pedig azt hittem, ha távol leszek tőle, akkor ez változni fog, de nem így lett. A nappalok rövidek voltak, míg a z éjszakák túl hosszúak. A szellő könnyedén szökött be éjjelente a nyitott ablakon át, miközben néha gyengéden cirógatta fedetlen vállamat, mintha csak valakinek az érintésére akarna emlékeztetni. Minél inkább ki akartam verni a fejemből azt a férfit, annál inkább összefogtak ellenem a tárgyak vagy éppen a természet, hiszen nem volt rest újra és újra eszembe juttatni azt a pár éjszakát, ami megadatott nekünk. Sose hittem volna azt, hogy Kol és köztem bármi lehet, de valami megtört azokban a hetekben, amíg New Orleansban tartózkodtam, mintha a világ kicsit kifordult volna és olyan repedést okozott volna, aminek az árnyai elől nem lehet elmenekülni. Még akkor se, ha angolosan távoztam. Nem volt szokásom elfutni, hátat fordítani másoknak, de mostanság mégis könnyedén ment. Mintha nem számítana semmi se. Pedig nagyon is számított, hiszen ha nem számítana, akkor nem forgolódnék éjjelente, arcának a vonásai nem jelennének meg újra és újra a szemeim előtt, amikor lecsukom azokat. A mosolya is előttem volt, ahogyan íriszeinek a csillogása is, de persze arra is tisztán emlékeztem, hogy mennyire képesek vagyunk néha „megölni” a másikat, hiszen a kapcsolatunk sose volt teljesen felhőtlen.
A telefont könnyedén vettem a kezembe, majd pedig ismét elolvastam az utolsó üzenetet, hogy nem sokkal később egy képpel találjam magam. Róla és rólam. Boldogok voltunk, de én mégis elfutottam. Nem tudom pontosan, hogy miért tettem. Talán amiatt is, hogy megvédjem őt. Nem akarok neki ártani, de eddig akik fontosak voltak számomra, azok mindig előbb vagy utóbb az életükkel fizettek. Mind a kettőnknek van egy múltja, ahogyan talán sokat őket is szívesebben látnák hallottnak, de én nem akarom azt, hogy meghaljon. Talán idővel majd megtalálja a boldogságot. Sietve fordultam át a cikázó gondolataim közepette a másik oldalamra és már majdnem rányomtam a hívásra is, hiszen hiányzott a hangja, az érintései és a sok „őrültség”, ami vele járt. Én láttam azt, hogy mi lappang a felszín alatt. Fekete bárány, tényleg az volt, de annál sokkal több is. Mielőtt pedig esetleg totálisan az őrületbe kergettem volna saját magamat is sietve rúgtam le magamról a takarót, hogy pár pillanattal később magamra húzzak valami ruhát, amiben lehet utcára is menni. Házon belül is lehetne varázsolni, de úgy éreztem, hogy az őseink temetőjében nagyobb szerencsével járhatok. Ott talán választ kaphatok erre is, hogy mit kellene tennem, hiszen azt se tudtam, hogy Stefant miként is avathatnám be, hogy az esik ősi felé húz a szívem… Sietve raktam el egy-két gyertyát is a táskámban, hogy még indulás előtt cipőt húzzak és kabátba bújjak, majd végül az ajtó könnyedén záródott be mögöttem.
Lassú léptekkel haladtam, miközben a tiszta égboltot figyeltem, azt, ahogyan a hold és a csillagok együttes fénye sejtelmessé varázsolja a boszorkánytemetőt. Arra mondjuk egyáltalán nem számítottam, hogy lesz itt valaki, ilyen fogadtatásra meg pláne nem gondoltam volna. Hallom a neszt, majd amikor felemelem a fejemet az avarról, akkor egy férfival találom magam szemben, aki még ráadásul egy hatalmas nagy kardot is tart felém.
- Tudomásom szerint ez nem magánterület. – szólalok meg könnyedén, majd továbbra is a kabátzsebem rejtekében hagyom a kezeimet. – Másrészt nem tudtam, hogy hirtelen a múltba csöppentem. A lovagok már kihaltak, ha nem szóltak volna még róla. – talán kissé éles volt a nyelvem, de amennyire zúgott a fejem roppantmód nem tetszett az, hogy egy karddal akar esetleg valaki nekem esni. Végül egy aprót sóhajtottam.
- Bonnie. – mutatkoztam be, de nem léptem közelebb. Reménykedtem abban, hogy hamarosan megtudhatom a nevét és kicsit talán enyhülhet is a hangulat. Én nem akartam ártani neki, hiszen mégis miért akartam volna? Nem is tudtam, hogy ki ő, hiszen életemben nem láttam még korábban.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 14, 2016 9:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next





To: Bonnie Bennett
I'm not a perfect person..

" Lám, hová is kóborolsz-e sötét éjjelen, ha oly közel van hozzád a végzeted..

Az idő mulandó, az élet eliramló, és a létezésünk elhanyatló. A sorsunk állandósága a szenvedésben rejlik, míg minden másik téren, nos megfejthetetlenné válik. Ha hiszünk, s ha reméljük is a jobb napok nyújtotta vigaszt, akkor sem kaphatjuk meg azt. Olyan ez, mint, amikor Isten hívőknek vallva magunk, nos imádkozni kezdünk a Mennyei Úrhoz. Ettől természetesen azt reméljük, hogy az imádságaink meghallgatásra kerültetnek, de, amikor már századjára kérjük ugyanazt, és még mindig semmi változás ennek a kapcsán, akkor a lelkesedésünk is teljesen odavész. Tudjuk mindannyian, miszerint bizakodnunk kellene, de az élet valódi oldalának a megtapasztalása után, nos nincs sok értelme folytatnunk a reménykedést. Általában pontosan ez az, ami utolsónak hal meg bennünk, viszont a tapasztalataim szerint ez nem igaz -, legalábbis én úgy vettem észre, hogy nem igazán létezik a számunkra ezen opciókör. Mintha csak lézengene a levegőben, s bár a naivak hiúan kapaszkodnak belé, mintsem utolsó mentsváruk gyanánt, de mi, akik tisztában vagyunk az igazi fájdalom árnyalatával, nos már régóta tudjuk azt a tényt, hogy meghalt, és nem utolsóként, hanem elsőként.
Az óramutató lassan vánszorog odébb, ahogy az éjszaka ténye, nos még világosabbá válik a számunkra. Ilyenkor már ritkán látni embert a külterületi részen, hisz, ha tehetik, akkor szorosan zárt ajtók mögé rejtőznek el. Elfedve mindezzel a valójuk, s mégis megbújva vészelik át az éjszakát, nos a kegyetlen szörnyetegek elől. Mystic Falls egyes lakói igencsak kiemelten híresek a vadászatról, és mindarról a munkásságról, amit természetesen évek alatt építettek fel. Bár az elmúlt évtizedek gyatrán tönkretették a felállított képet, és Mystic Falls városa ismételten köz keresett természetfeletti üdülőhelyé vált. S bár sajnálattal kellene lennem e felé, de még sincs bennem efféle érzés. Olyan ez, mint, amikor valaki csak azért megy be az édességboltba, hogy cukorkát, és csokit vegyen, míg én ezzel egyetemben, nos azért is jöttem pontosan ide, mivel tisztában voltam a helyzettel, és ebből kifolyólag, nos kedvezőnek találtam, hogy vadászható egyedekre lelhettek.
Az égbolt tisztán sötétkék palástú, míg megannyi fényes kis csillag terül szét a hálózatán, és csupán egyetlen uralkodójaként a Hold lép fel ékesen. Az éjszakai csend áthatóan tölti be a boszorkánytemető környezetének a világát, ámbár egy sírhelyekkel teli övezetben, nos nem igazán meglepő a halotti némaság. Az egykoron élő egyedek, most már csak porként fekszenek a föld legmélyén, és talán csak remélni merik a leszármazottaik, hogy a túlvilágon nyugalomra leltek. Ismerős érzés fog el hirtelen, mintsem, amikor New Orleans-ben az Andre család java részét, nos egy kriptába zártam ötszáz évnyi szenvedésre. Talán, nem ez lett volna a sorsuk, ha nem tesznek engem tönkre lelkileg.
Fekete cipőm talpa alatt, az őszt jelentő falevelek ropognak. Hangjuk némi alapzajt biztosít, és még inkább kísértetiessé varázsolja a helyszínt. Egyetlen mozdulattal állok meg, ahogy a jobb kezemmel a fekete bőrdzsekim vászonzsebébe csúsztatom a kezem, ami által könnyedén veszem elő a telefonomat. A képernyő éles fényerejű hátterére nézek, és amikor már pontosabban is sikerül bemérnem az időt, nos visszateszem az eszközt a helyére. Bal kezemet eközben az övtartómra helyezem, amelyben egy igencsak éles kard lappang, de nem éppen az átlagos kategóriájú, amellyel évszázadokkal ezelőtt harcoltak. Ujjaimmal könnyedén szorítok rá a markolatra, ahogy aztán azonnal elő is húzom a fegyvert.
Egy pillanatra megrezzenek, amikor is léptek áttetsző hangja üti meg a fülem. Hangos sóhajjal díjazom a belépését eme idegennek, hiszen éppenséggel az edzésemet zavarta meg, vagy legalábbis csak gyakorolni szeretem volna. De hát mit is számít a szándék maga, ha úgy sem az van, amit előre elterveztünk?
- Az időzítés páratlansága, néha felül múlhatatlan. - Jegyzem meg félszegen, ahogy magam elé emelve a kardot, nos a célszemély irányába fordulok, és ezzel is készen állva arra, hogyha kell, akkor támadni tudjak, ugyanis jó magam, nos nem vagyok egy könnyű préda.


|| music: crossfire || words: 612 || Hello :mer:|| ®





A hozzászólást Sedrick Andre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 21, 2017 6:52 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Pént. Aug. 26, 2016 9:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Family don't end with blood..."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ Note: Calcica  :hug:  
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Halvány mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy meghallom sokszor emlegetett mondatát, miszerint kifürkészhetetlen a szerelem. Emlékszem gyermekként állandóan erről kérdezősködtem, hogyan lehet szeretni, mi a szerelem és milyen ha két ember egymásra talál. Ahogy azt is sokszor megkérdeztem, én mikor fogom megtalálni azt az embert, de eme kérdésemre egyetlen válasz volt; Idővel jönni fog. Öröme egyáltalán nem felhőtlen választottam irányába, sőt ha jól érzékelem forr benne a düh és méreg, amiért pont Chad mellett kötöttem ki. Valamilyen szinten megtudom érteni, hiszen én magam sem hittem volna, hogy valaha látom még őt, arról nem is beszélve, hogy belé szeretek. Dühösen sziszegi felém a szvakat, hogy nem lesz gyertyatartó, felvonom a szemöldököm úgy meredek rá.
- Nem kértem és nem is akarom, hogy az légy  - vágom hozzá és ezzel le is zártam ezt a témát.
Kését visszahelyezi a helyére, míg én felállok, makacs tekintem állja, amin meg sem lepődök ez a legkevesebb, amit elvárok tőle. Olyanná változott megint, mint egy kőszikla, nem mutat felém érzelmet, csak közömbösséget, amivel egy pillanatra megrémít. "Ha összetöri a szíved, akkor is képtelen leszel rá." Tisztában vagyok vele, hogy igaza van, ha át is gázol a szívemen kíméletlenül, akkor sem fogok vele végezni, mert szeretem. Az utolsó mondatát nem nekem címezte tudom, hogy Alaska-ról beszélt, ahogy azt is, hogy ő jutott eszébe. Nem neheztelek rá emiatt, hiszen élete szerelméről van szó, a felesége, aki mindennemű bántása ellenére is mellette maradt, míg el nem választottam őket halálukkor. Irigylem az ő kapcsolatukat, azt a feltétel nélkül szeretetet, amit egymás felé mutatnak, bármire képesek egymástért, mélyen én is mindig erre vágytam, hogy valaki úgy szeressen. Szavaim, amik az eltaszításról szólnak hatással vannak rá, bármennyire próbál kemény maradni, állkapcsa megfeszül. Mindezek ellenére szavai ugyanolyan kemények hozzám, lekezelő marad velem szemben, de még nem értem miért. Tudja mekkora szükségem van, hiszen ő az igazi családom. Közelebb lép hozzám, mellaksához von és a homlokomra lehel egy apró puszit, mint mikor kislány voltam. Apró mosolyra húzódnak ajkaim ellágyult gesztusán, ebből tudom milyen fontos vagyok neki. Olyan sokban hasonlítunk egymásra, olyan mint egy vihar, kiszámíthatatlan és veszélyes, én pedig mint a tenger szeszélyes és minden más rá jellemző. Keresni fog, ezen még jobban kiszélesedik a mosolyom, éppen megszólalnék.
- Calder, köszönöm  - suttogom a semminek, mert már régen eltűnt, mintha itt se lett volna. Tisztában vagyok vele, hogy keresni fog, nem hagy magamra még egyszer és ez boldogsággal töltött el. Így indultam el az utamra a temetőből kifelé vissza a városba, pihenésre van szükségem.

VÉGE!

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 25, 2016 6:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.


Tudtam jól, hogy bárki is vagyok neki, határok azért vannak köztünk. Bár egy családként tekintettünk a másikra, egy olyan személyre, aki mindig fontos lesz az életünkben, nem is igazán attól lettem dühös, hogy már rég nem kell fognom a kezét, hisz épp ezt akartam mindig is elérni. Azt, hogy valaki legyen anélkül, hogy én ott lennék neki. De most hirtelen, hogy próbálja érzelmeit rejtegetni, előtör belőlem valamiféle védelmező ösztön, ismét meg akarom ragadni kezét és vezetni a helyes útra, de mindeközben pontosan tudom, hogy mit érez. Alaska esetében én magam sem vallottam be eleinte, hogy mit érzek. Az első naptól kezdve vonzotta a tekinteteket, nem csak enyémet, másokét is, nyilvánvaló, hisz bármely férfi, aki mer látni is, nem csak nézni, könnyedén felfedezi benne azt a nőt, akit én is mindig is kerestem, kutattam. Azt, aki mellett tudja, hogy az életét akarja leélni, aki mellett kimutatja, és ki meri mutatni minden érzelmét. Eme furcsa érzés mellé esetében mégis ott a kettősség. Az a férfi, vagy féreg, ahogy ő nevezi, egyszer már megölte. Mindegy az indíttatás, a kifejlett a lényeg. Igaz ez esetben Angel és én sem lennénk most itt. Felnyitom a szemét, azt akarom, hogy belássa, beismerje magának is, hogy mi az igazság, még akkor is, ha ettől eleinte ódzkodik, vagy ez az egész eleinte elrettenti. De mikor sikerül mindez, és próbál ellenkezni, még ha csak apró mosoly is, de megrándul a szám sarka. Valami atyáskodó érzésnek hála végigpörög az agyamon, hogy apró kislányként mennyi mindent elképzeltem, hogy megad nekem úgy, hogy közben Alaska is boldog, amiért munkánk gyümölcse felnőtt. Ha a közös gyermek gondolatát már a legelején el kellett vetnünk.
-Mondtam, kifürkészhetetlen az ilyesmi vége.-emlékeztetem, mikor gyermekként arról kérdezősködött, hogy hogy lehet szeretni, és milyen az, amikor két ember egymásra talál. De ennek ellenére sem tud örömöm felhőtlen lenni. Felé magasodva nézek rá le, szemem forr a dühtől és a méregtől, hogy épp egy ilyen mellett kötött ki.
Nem várhatta, hogy csak ő lesz az, akit tanítani fogok, szemein, és arcának rezdülésén mégis azt látom, hogy zavarja. Megértem, bár féltékenykedni nincs oka. Tudtam jól, hogy hirtelenharagú, és könnyen dühbe jön, de akkor sem tudtam szó nélkül hagyni azt az őrületet, amibe keverni készül magát is.
-Lecseréltelek? Megöltél, mégis mit vártál, hogy majd ha visszatérek, amire semmi esély nem volt, hisz, meghaltam, majd vegetálok, mint egy virág? Igen, nem foglak pátyolgatni. Felnőtt nő vagy, tudod, hogy mibe kezdesz. De gyertyatartó nem leszek.-sziszegem dühösen a szavakat, a kést visszatéve eredeti helyére, és ahogy feláll, s szemembe néz, úgy álom a dacos pillantást, mint egy kőszikla, semmi érzelem, arcom nem mutat mást, csak közönyt.-Ez az, gyilkoljuk halom szám az embereket! Már rég megölhetted volna, de ha összetöri a szíved, akkor is képtelen leszel rá. Ez a nők gyengesége.-ez alatt Alaska tetteit is értem, aki szintén megtehette volna már, hogy megöl. Minden oka megvolt rá, mégsem tette.
Állkapcsom ismét megfeszül, ahogy távolabb lép, és a hangnemről beszél, arról, hogy ismét eltaszítom-e magamtól. Próbálnék nem reagálni erre, sem szavakkal, sem tettekkel, mégsem megy.
-Majd ha lehiggadtál és képes vagy az én szemszögemből végignézni, mibe is kezdesz, akkor visszatérünk erre. Egyelőre viszont ilyen lekezelő leszek veled.-keményedik meg hangom, majd mégis ellágyulok, közelebb lépek hozzá, mellkasomhoz vonom és homlokára csókot lehelek. Ismer, olyan vagyok, mint egy vihar, kiszámíthatatlan, és veszélyes.-Gondolkodj azon, amit mondtam. Majd kereslek.-és ezzel a lendülettel el is tűnök a temetőből, úgy, mintha sosem lettem volna ott. Vagy a boszorkányok kímélték meg az életem, vagy valami csoda, beavatkozás következménye, de sikerül úgy eltűnnöm, hogy még csak meg se kottyanjon. De tudom jól, hogy legközelebb hol és hogyan fogom felkeresni. De ha ennek eljön az ideje, meglehet, nem fog neki örülni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Szer. Aug. 24, 2016 12:21 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Family don't end with blood..."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ Note: Calcica  :hug:  
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Apró mosoly bújkál a szám sarkában szvai hallatán, hiszen azelőtt sosem hallottam tőle ezeket a szavakat, mindig kemény volt hozzám, hogy elősegítse a fejlődésemet. Szemeim örömkönnyektől csillognak, ahogy egykori mesteremre nézek, szavai elérzékenyítettek, ennyi időt kellett mindkettőnknek várni a dicséretére. Arcom még boldogabbá változik, ahogy igazat ad nekem, miszerint egyedül elérhetek valamit az életben. Annak ellenére, hogy kettőnk közül most én vagyok az erősebb, mégis aggódó apaként ül mellettem, még így sem akrja, hogy bajom essen. Állkapcsa megfeszül egy pillantra, miközben gondolkodik, értetlenség suhan át arcomon, de inkább nem foglalkozom az előbbi mimikai váltásával. Nagy nehezen kinyögöm az igazságot, amit a kezdetektől fogva elakartam neki, a családomnak mondani. Ujjai ökölbe szorulnak mondandóm közben, nagy erőt vesz magán, feláll a földről és távolabb sétál tőlem, miközben a kését a levegő dobálva forgatja. Szavai lesokkalnak, világ életemben inkább tekintettem rá testvérként vagy apaként, mint társként. Hiszen neki ott volt Alaska. A felesége és élete szerelme, mindig is tudtam, hogy a kettejük között létrejövő kapcsolat időtlen és minden akadályt legyőz, mert az igaz szerelem. Míg velük éltem számtalanszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon rám is vár-e valahol egy ilyen ember, aki majd olyan szerelmes pillantást vet rám, mint Calder Alaskara...
Mi az, hogy áldását adná rá? Hiszen nem is kértem tőle! Minek kértem volna? Gondolataimból szavai szakítanak ki, amik megcsapják fülemet. "Az a furcsa érzés a szerelem. Bármennyire nem akarod belátni, pontosan tudod, hogy mit érzel." Lenéz rám kimérten, épp úgy, mint gyermekkoromban, amikor valami butaságtól akart megvédeni.
- Szerelem? De az képtelenség, hiszen én nem lehetek az, mert ő olyan más. Őrült, akaratos, irányításmániás, pszichopata, gyilkos, aki tud kedves, romantikus és gyengéd lenni... Francba is!  - morgom, mikor rá döbbenek, hogy igaza van. Bele szerettem Chadbe akaratom ellenére, jobban bele gondolva régóta gíy érzek iránta. Kissé sokkolódva tekintek rá, mikor közli velem, hogy új tanítványa van, ami miatt kissé elszomorodok. Lecserélt... Felhördülök azon, miszerint pátyolgatni kellene engem, ha a szívem összetörik. Nem az előbb mutattam meg neki mennyire a magam ura vagyok és semmi szükségem sincs arra, hogy ő atyáskodjon felettem. Mi az, hogy összetörik a szívem? Eddig azt sem tudtam, hogy bárki össze tudná törni... Nem tetszik a lekezelő hangneme, ennyit a baráságról, megint felvette azt a nyomorult stílust, amitől felment bennem a pumpa. Kését vissza csúsztatja a helyére, de érzem rajta, hogy feszülten várja a reakcióimat. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy mennyire hirtelen haragú tudok lenni, de most uralkodnom kell magamon, így csak felkelek, hogy könnyebben a szemébe tudjak nézni.
- Azt még elnézem neked, hogy lecseréltél és új tanítványod van. Szíved joga kit tanítasz mindarra, amit én már tudok tőled. Még azt is elnézem és nem veszem sértésnek, hogy nincs kedved "pátyolgatni, ha összetörik a szívem" - idézőjeleket mutatok a levegőbe, miközben utánzom a lekezelő hangnemét, de itt nem állok meg és folytatom mondandóm - De hé! Ki a franc mondta neked, hogy pátyolgatni kellene? Ha véletlen össze is töri a szívem az a féreg... nem kell aggódni abban  a pillanatban kitépem az övét cserébe - vágom oda, miszerint erős vagyok egymagam is. Ezt követően elindulok felé, majd egy lépésnyi távolságra megállok előtte és felnézek, hogy mélyen szemeibe tudjak tekinteni.
- De az előbbi hangnemet nem fogom eltűrni tőled! Már nem az a kislány vagyok, akit nevelni kell vagy vigyázni rá. Nem engedem, hogy ellökj magadtól még egyszer, ezt nem teheted meg velem! Értve vagyok? - szavaim határozottan csengnek, szemeimből eleven fény szikrázik felé. Nem, most nem fogom hagyni, hogy ezt tegye velem. Ő a családom és nem fogom hagyni, hogy elszakadjon az a vékony fonál, ami még össze köt minket valamennyire. Még egyszer nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, már tanultam belőle eleget.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Vas. Aug. 21, 2016 8:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.


Az élet csupa váratlan történések egymásután következő gördületei, melyek nem mindig az elképzeléseink, terveink szerint történnek. Én meghaltam, mikor meg kellett halnom, majd feltámadtam, mikor fel kellett támadnom. Bár különösebb okát nem láttam ennek, és jó cselekedetnek rég nem gondoltam a magasságos ilyen nemű vicceit. Az viszont, hogy vele mi történt, talán némileg egyértelmű is volt. Az ő sorsa oda csapódott, ahol a vér nem csak kezéhez ragadhat, hanem az életet jelentheti számára. Ellenben vele, én nem voltam az elfogadás mintaképe, s bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy mással kivételt tettem volna, vele képes voltam szemet hunyni a dolog felett. Nem ő kérte, hogy azzá változz, amivé. De a szülei felé mutatott harag és gyilkosság, már kevésbé szólt ellene, és inkább támogattam ezt a cselekedetét, mintsem tettem régen ellenzésként, mikor az erejét nem megfelelő módon használta.   Felötlik bennem a kérdés, valaha eszébe jutott-e kikapcsolni, vagy legalábbis elgondolkodott-e azon, hogy lenne egy ilyen igen könnyű módja is a dolgoknak. De ezt a kérdést inkább megtartom magamnak, joggal.
-Sosem kételkedtem benne, hogy ne vinnéd semmire. Csak azt nem gondoltam, hogy minderre több száz évszázadot kell várnom és te már nem az ártatlan kis boszorka leszel, hanem egy igazi nő.-mindig is voltam inkább apja és barátja, mint egy férfi az életében, hisz Alaska sorsa összefonódott az enyémmel, és bár jelenleg nem igazán hittem, hogy mellettem a helye, sosem kételkedtem benne, hogy ő adhat nekem némi pluszt. De ez a plusz most már eltemetődött bennem, és okkal nem akar a szemembe nézni többé. -Abban igazad van, hogy a saját lábadra kell állni. Ha nem függsz senkitől, az a legjobb. És a sztereotípiákkal szembemenni is csak okosan lehet. Ne hagyd, hogy ebből legyen bajod.-nem akarom sem kitépett szívvel, sem felnyársalva látni. Igazából úgy sem akartam, hogy érzelmektől mentesen él. tudom, hogy állkapcsom ismét megfeszül a gondolattól, de nem foglalkozom vele, hogy mennyire olvassa még gesztusaim úgy, mintha könyv lennék.
Folytatja a beszédet, látom rajta, hogy valamit még el akar mondani, ám ahogy ez a pillanat bekövetkezik, ökölbe szorulnak ujjaim, és a késem kínzó vággyal próbálja magára vonzani másik, eddig szabad, ernyedt ujjaim. Kérdésével mit sem törődök, nem hagyom, hogy a témát terelje, inkább próbálok uralkodni magamon, amit jóllehet talán pont az atyáskodó viselkedésem miatt kénytelen vagyok elviselni vele szemben. Az a férfi, és az ő boldogsága számomra nem egyenlő érték, és előbb tépném ki annak a féregnek a szívét, mintsem engedném őt ismét a közelébe. De tudom, hogy már nem dönthetek a sorsa felől, így parancsolok magamra, és mozdulataimra, és felállok a földről, távolabb sétálok le, közben mégis a késre tévedő kezem hagyom, hogy az említett tárgyat a levegőbe dobálva forgassa azt.
-Nem vagyok az apád, így nem mondom meg azt sem, hogy mi a helyes, vagy mi nem. Mit kellene csinálnod, vagy mit nem. De azt ne is várd, hogy áldásom adjam erre az egészre, amit te furcsa érzésnek hísz. Az a furcsa érzés a szerelem. Bármennyire nem akarod belátni, pontosan tudod, hogy mit érzel.-nézek le rá, épp olyan kimérten, ahogy gyermekkorában tettem vele, és bármennyire ódzkodom attól, hogy ismét elmarjam magam mellől, nem hagyom szó nélkül az az agyrémet, amibe éppen keverni akarja magát.-Az, hogy velem mi történt, mellékes. Meghaltam, feltámadtam, egy évszázada újra élek. Van egy boszorka, aki épp olyan, mint te. Nem csak az erejében, de abban is, hogy valami olyasmit hajt, amit lehetetlenség megszerezni vagy megérteni. Hát ne vedd sértésnek, ha nem óhajtom a hátralévő, ki tudja mennyi időm azzal tölteni, hogy titeket pátyolgatlak, ha a szíveteket összetörik.-épp olyan lekezelő hangnemben szólok hozzá, ahogy alig fél órája tettem, és a kést egyszerűen visszacsúsztatom a helyére, de egész lényem feszülten vár, hogy esetlegesen dühe eluralkodik szavaim hallatán.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Vas. Aug. 14, 2016 12:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Family don't end with blood..."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ Note: Calcica  :hug:  
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Látom, ahogy arca semlegessé változik, érzelemmentes, mintha egy bábut látnék magam előtt, viszotn tudom, hogy ilyenkor ítéletektől mentesen néz rám. Tisztában vagyok vele mitől dermed szoborrá, hiszen oly sok idő eltelt és annyi minden történt velünk, míg nem találkoztunk. Ő éppen annyira gyűlölte a szüleimet, mint én magam, nem hiába, hogy megmentett a karmaik közül. Calder volt az egyetlen, aki tudta mire lehetek képes, mikor magához fogadott és elkezdett tanítani, ezt ki is mutatta a maga rideg, komoly formájában. Érzem, hogy eluralkodik rajta egy hirtelen jött düh, megfeszül állkapcs hamar elárulja őt, ismerem ezt az önkéntelen reakciót. Egyszer-kétszer kivívtam haragját, mikor valami csínytevésen kapott. Szavai meglepnek, tudom mi a véleménye a vámpírokról, de az a ridegség és közöny elgondolkodtat. Mégis kiérződik belőle a düh és az atyáskodás is, ami arról árulkodik, hogy ő nem tudja úgy elfogadni az új formámat, ahogy én. Megértem, hiszen nekem volt elég időm feldolgozni ezt a helyzetet, évszázadokon keresztül éltem így, megtapasztalva minden nehézségét és előnyét. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor meghallom a véleményét tettemről, tudom mennyire kényes neki ez a téma, hiszen ő sem értette, hogy lehet képes egy szülő így hátba szúrni a gyermekét, éppen annyira elítléte őket, mint jómagam. Apró mosoly bújkál szám sarkában, miközben mondandóját hallgatom, mennyire hiányzott ez a fajta eszmecsere. Mindig is nagy hatással volt rám és általában megfogadtam a szavait, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy igaza van. Semmi értelme bűntudatot és megbánást érezni, mert az ilyen érzések gyengévé teszik az embert. Miután átváltoztam mérhetetlen erővel csaptak le rám a saját érzéseim, évekbe telet, mire megtanultam kontrollálni őket, később hallottam szóbeszédet arról, hogy ilyenkor a gyengébb vámpírok kikapcsolják az érzéseiket. Viszont én nem tudtam azt hogyan kellene, így egyedül birkóztam meg mindennel, de ennek és az átváltoztatómnak hála erősebb lettem.
Némaságba burkolózva várakozik mellettem mesterem, tekintete a távolba mered, mintha valamin gondolkodna. Összeszedem cikázó gondolataimat, majd mély levegőt veszek és folytatom a mesémet.
- Nehéz volt, mivel az átváltoztatóm eltűnt, én meg egyedül maradtam kezemben egy hatalmas erővel, tomboló érzésekkel, de sikerült mindenen túltennem magam. A 17. században Londonban tartózkodtam és éppen a tomboló korszakomat éltem, mikor találkoztam egy vámpírnővel, akivel összebarátkoztam. Sokáig vele maradtam, de egy idő után rá kellett döbbennem, hogy a saját lábaimon kell állnom egyedül, így különváltunk, viszont a barátságunk megmaradt.  Pár éve New Yorkban élek fejvadászként dolgozom főként, de néha modellkedek is, a legtöbb vámpírral ellentétben én dolgozok is a pénzemért.  - magyarázok tovább, majd megakadok egy pillanatra. Elgondolkodom rajta, hogy beavassam-e Caldert mindabba, ami történt velem majdnem egy hónap leforgása alatt. Alsó ajkamba harapok, végül döntök, elmondom neki, végülis ő az egyetlen családtagom, mindig is olyan volt, mintha a bátyám és apám lett volna egy személyben.
- Majdnem egy hónappal ezelőtt újra találkoztam azzal a féreggel, aki átváltoztatott. Bármennyire haragudtam rá és szíves örömest kitéptem volna szívét, mégsem tettem. Valamiért elég furcsa kapcsolatba kerültem vele, képtelen vagyok bántani és folyton vonzz magához. Ha meglátom vagy vele vagyok valami furcsa érzés fog el a gyomromban, míg a szívem úgy ver, mint aki ki akarna esni a helyéről. Fogalmam sincs mi ez, amit Chad iránt érzek   - vallom be neki, tanácstalanul rá emelem tekintetem. Mintha mi sem történt volna megrázom a fejem, hogy eltüntessem a hozzá fűződő gondolatokat, majd mosollyal az arcomon Calder-re meredek.
- De elég belőlem! Mikor ébredtél fel? Mit csináltál eddig? Mindent tudni szeretnék, mi történt veled  - szemeim csillognak és izgatottan várom, hogy ő is meséljen. Tudni akarom mi történt vele, hiszen olyan régen tudtunk így egymás mellett ülni, csak magunkat adni. Mégis ez nem olyan mint évekkel ezelőtt, hiszen akkor még csak egy tudatlan kislány voltam, mégis remélem még lehet jó kapcsolatunk, jobb mint ami eddig megadatott.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 13, 2016 1:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.


Vártam az előtörő kislányra, ami nem csak arcvonásaiban, de minden mozdulatában, s cselekedetében megnyilvánuló, s nem várat ez olyan sokat magára. Úgy fúrja magát mellkasomhoz, mintha régi időkben élnénk, és épp egy új dologra tanítottam volna meg az erejével kapcsolatban. Jó néhány ilyen mosoly, és boldogság előtörésére emlékszem, pontosan tudom, hogy mással régebben sem találta az összhangot, s ahogy sokan mások, úgy ő is, minden próbálkozásom ellenére mellettem volt biztonságban, és csak itt és így érezte magát igazán önfeledtnek. Nem hiszem, hogy ez baj lett volna, ámbár a zárkózottság minden foka más és más, és minden része elgondolkodtató. Tulajdonképpen már csak azért is, mert jómagam is ilyen voltam. Alaska tudta ezt, ahogy sejtéseim szerint Angel is, a különbség csak abban merült ki, hogy utóbbi mert lépni, és tenni az ellen, hogy az időközben érzéketlenné vált embert megölje. Legalábbis megmentse tőle a világot. A dühöt nem emiatt éreztem iránta, inkább amiatt, hogy minden tanításom ellenére nem mert a szemembe nézni, inkább hátba támadott. A múló pillanat az ölelését illetően gyorsan elszáll, ahogy megmozdulnék, máris elhúzódik, s igazából tudom jól, hogy az ajakrándulást épp úgy érti, mint a szememben csillogó, régen kihunyó fényt. Hisz ismert.
Nem kényszerítettem volna cselekvésre, beszédre, sosem tettem. A pillanatok magukat alakították, ha csendre vágyott volna, tudta jól, mellettem azt is megkaphatta. Hisz volt, hogy ez az egy dolog volt a legjobb tanár. Ugyanakkor én nem éreztem szükségét, hogy most ez tanítson minket. A múltunk fekete foltjai épp elég útmutatást adtak a jövőnkre nézve, inkább cselekvésre, beszédre buzdított, amit tőle hamar meg is kapok, és bár látom, hogy maga is vívódik, mivel is kezdje, végül hadarva, de sikerül megtalálnia a megfelelő szavakat. Hamar választ kapok pár eddig ki nem mondott kérdésre, és érzem, ahogy arcom semlegessé és semmitmondóvá válik, s ítéletektől mentesen néz rá vissza, ugyanakkor tudom, hogy érti, miért nem mozdulok, s dermedek szoborrá. Nem akartam befolyásoló tényező lenni, s így próbáltam az ellenszenves, vagy ellenálló gondolataim visszafogni, újragondolni. Ismét nem rá voltam dühös. Most nem úgy, mint előbb, nem közvetve, nem a cselekedeteire, hanem a férfira, aki ezt tette vele, s megfeszülő állkapcsom erről hamar árulkodik is.
-Az ilyen férgek nem valók a világba. Most sem, ahogy régen sem.-meglepetésemre szavaim igen ridegek és közönyösek, dühösek és atyáskodóak, nem arról árulkodnak, hogy én úgy el tudnám helyzetét fogadni, ahogy a látszat szerint ő teszi.-A szüleid azt kapták, amit érdemeltek. Akkor is, mikor elvittelek tőlük, és akkor is, mikor te vettél elégtételt.-kerülöm ki hatásosan a témát, mely hallatán eleve érzem, hogy szemem megvillan egy rövid időre, és tudom, hogy lerí rólam, valahol legbelül azért szilánk és szálka mar.-A bűntudat és a megbánás spekuláláshoz, haraghoz és szomorúsághoz vezet, és az, aki erős akar maradni, nem teheti ki ennek magát.-ezzel pont annyit reagálok szavaira, amennyit kell, és tökéletesen érződik szavaimon, hogy mondjon bármit, ne fogok ebből engedni, és azt is üzeni számára, hogy ne vesztegesse el az idejét olyasmire, ami megtörtént és cselekedetein nem tud már változtatni. Felesleges a mélázás és a gondolkodás, a múltunkon tovább kell lépnünk. Kérdések sorozatos feltétele nélkül várom, hogy folytassa, de tekintetem a távolba révedő, magam elé, s nem rá vezetem, s igazából meg sem tudom mondani pontosan, hogy min gondolkodom. Egyszerűen kicsit próbálom felidézni azt a napot, mikor meghaltam, az arcot, ami rám nézett, és a gondolatokat, amik utoljára átfutottak agyamon.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 01, 2016 9:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Family don't end with blood..."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ Note: Calcica  :hug:  
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Ahogy a barátság szót ejtem ki, ő egy féloldalas mosollyal reagál rá. Hatalmas sóhaj szakad fel mellkasomból, ahogy meglátom ezt a gesztust, nem hittem volna, hogy ennyire pozitívan reagál. Ezt tetőzi mondandójával, mire nagy vigyor terül szét az arcomon, hiába rémuszokban beszél minden egyes szavát értem. Elréved arcvonásaimon és sejtem mire gondol, még mindig látja bennem azt a kislányt, aki egykor voltam, aki minden egyes döntésétől előre retteg.
- Ez most komoly? Annyira örülök Calder   - tör ki belőlem valami megmagyarázhatatlan boldogság bomba. Hirtelen ötlettől vezérelve egy pillanat alatt letarolom, szorosan ölelem, miközben fejem a mellkasába fúrom. Nagyon régen tettem ilyet, még talán kislányként, mikor a többiek csúfoltak az erőm miatt. De, amilyen gyorsan cselekedtem úgy távolodok el tőle, pontosan oda ülök vissza, ahol előtte.
Kérdésem hallatán igazi mosolyra húzódnak ajkai, ami inkább nevezhető ajakrándulásnak, de én ismerem ennek a mimikai mozdulatnak a jelentőségét. Caldertől ez is nagy teljesítménynek mondható, nagyon ritkán tett ilyet, olyankor mindig felírtam valahova, főleg, ha miattam történt. Az előbb elhangzott mondatot már hallottam tőle, mikor először kiborultam az erőm miatt, akkor el akartam menni, de ez a pár szó vissza fogott. Most sem fogom itt hagyni, végre, hogy mindent elrendeztünk és úgy tűnik rendeződött a kapcsolatunk. Sosem értettem az egyik részletét.... voltam én valaha csendben? Igen, elég sokszor megtörtént, mikor ő vagy Alaska nem voltak a közelembe, nem szerettem beszélni a törzzsel, főleg nem a férfi tagjaival, kik bálványoztak, mikor felnőttem. Azt hiszem az egy jó kezdet ahhoz, hogy bepótoljuk a kimaradt időt, persze csak szépen fokozatosan. Nem fogok mindent rá zúdítani, hiszen vannak olyan részletei a múltamnak, amiről még talán most is nehezen beszélek. Bármilyen furcsa neki, de kíváncsi vagyok mivel töltötte az idejét, mióta újra az élők között tartóznkodik. Egyáltalán mikor éledt fel? Megannyi kérdés és gondolat kattogott egyszerre az elmémben. Túlságosan sok mindent akartam neki mondani, de egy szó sem jött ki a számon. Angel szedd össze magad! Nagyot nyeltem, hátha el tudom tüntetni a torkomban lévő hatalmas gombócot, ami nem engedett beszélni.
- Én... én... nem is tudom hol kezdhetném. Amit tettem azt nagyon megbántam és évekig visszatértem a sírotokhoz. Aztán egyik alkalommal találkoztam egy idegen férfival, aki megnyerő küllemével és stílusával túlságosan hamar megdobogtatta a szívemet. Nyakon harapot, majdnem szárazra szívott, megerőszakolt és megitatott a vérével. Utólag kiderült, hogy vámpír volt, akinek köszönhetően félvér vagyis vámpírboszorkány lettem. Az első és utolsó ölésemkor végeztem a szüleimmel, akiktől megmentettél régen. Azt hiszem ezzel megkapták a méltó büntetésüket - hadarni kezdtem nagyvonalakban az életem, amiből kimaradt. De levegőt kellett vennem, aminek következtében megakadtam. A kis monológomat követően rá emeltem a pillantásom, arcvonásait néztem, hátha letudok róla olvasni valamit. El sem tudom mondani mennyire érdekelt a véleménye.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Vas. Júl. 31, 2016 11:11 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.


Furcsa váltás, hogy csendre int minket a tény: ha így folytatjuk, voltaképpen feleslegessé válik minden, ami valaha felépült köztünk, amit valaha, valami furcsa és mai napig érthetetlen módon mi a másik felé családnak állítottunk be. Sosem volt lányom, mégis őt úgy neveltem, mintha az lett volna. Elkezdődött mégis bennem valami, aminek hála már nem érdekelt a család, az, hogy ki vagyok, és valami sötét, visszafordíthatatlanul romlott és arrogáns, amolyan kedvességet és törődést, pozitív gondolatokat mellőző, koravén férfivá váltam, akivel nem lehetett mit kezdeni. Most mégis, mintha a fiúnak benőtt volna a feje lágya, és Alaska meg az ő jelenléte emlékeztetett volna a bennem szunnyadó férfira, aki képes elgyengülni, és úgy viselkedni, mint azok, akik óvják a szeretteiket. Valahogy azt éreztem, hogy ez mindig is így volt, tudtam, hogy amit tettem, azért tettem, hogy megóvjam őket magamtól. Ez az egy dolog az, ami miatt nem tudok bűntudatot érezni egy tettem miatt sem.
-Néha én is okozhatok csalódást, nem?-vonok vállat egyszerűen, valahol gesztusaimban és hangsúlyozásomban is visszatérve a régi énemhez, aki képes érző, emberi lényként is viselkedni. Abban viszont némileg igaza van, hogy találhattam volna jobb hasonlatot is. -A természet törvényei pedig amúgy sem érvényesek az olyanokra, mint mi.-ezt megesik, inkább magamnak, mintsem neki szánom és mondom, mintegy lábjegyzetként, de az sem bánnám ennek fényében, ha nem reagálna szavaimra.
Sosem voltam tipikus bocsánatkérő, és padlón csúszó, aki minden tettééért elnézést kér vagy minden körülmény közepedet mérlegelve cselekedne úgy, hogy abból másnak ne essen baja. A gyerekkorom a túlélésre tanított, arra, hogy a feltétlenül használandó mondatok között az elnézést, a bocsánat vagy a sajnálom, szinte ne is szerepeljen. Amikor ugyanis atyámmal szemben használtam ezeket, ugyanúgy szíjat hasított a hátamból, mintha nem mondtam volna semmit. A szemén, s arcán, vonásain semmi sem látszott, ellenben Angel arca jól látható változásokon megy keresztül, ahogy vonásai ellágyulnak és meglepettsége is kiül a többi arcán viseletes vonás mellé.
A félve kiejtett szavaira, ahogy a barátság szót megemlíti, féloldalas mosollyal reagálok, de egyből fel is rémlik bennem egy dolog, amit még annak idején én mondtam neki. Én nem a barátja akartam lenni, hanem a családja.
-Akár lehetünk azok is. De mások is.-rébuszokba beszélve fejtem ki a gondolataim között megfoganó dolgot és ahogy vonásait vizsgálgatom, egyre az jut eszembe, hogy mennyire hasonló a helyzetünk, mint régen, és a kisgyermek még mindig benne él. A kislány, aki minden lépésének megtételétől szinte retteg. Engem pedig a melankólia egy lágy, gyenge és végtelenül sebezhető emberré tesz.
Kérdése hirtelen ér, sok évtizede először, de igazán mosolyt tud csalni arcomra, ami apró ajakrándulás a szám két sarkában, de ez is több, mint amit annyi ideje megtettem bárki felé. Nem volt benne bánat, vagy közöny, megvetés, egyszerű, őszinte mimikai változás volt ez csupán.
.Ha mesélni szeretnél, mesélhetsz. Ha csendbe burkolózni, akkor sem faggatnálak, s ha egyszerűen távoznál, abban sem akadályoználak meg.-ezt a mondatot sem most hallja tőlem először, és a jelek arra mutatnak, hogy a jövőben sem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ezt mondtam neki. Az idő nem külső változásokat eredményezett, ugyan olyanok voltunk, egy apró ránc sem ült ki szemünk köré, de még testünkre sem vetett semmiféle változást. Kíváncsi voltam, hogy mit akar mondani, de nem erőltettem volna, hisz egyszerűen ha gy érezte volna, hogy nincs kész a mesére, akkor is megérteném. Évtizedek maradtak ki az életünkből, és azt hiszem az én történetem nem lenne olyasmi, amit hallani akarna. Mert az nem az ember meséje lenne, akit ő ismert.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 18, 2016 8:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄ Note: sorry a rövidségért
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Minden kirohanásunk és vagdalózásunk után, most egymással szemben ülünk, normális emberi lények módjára. Egy pillanatra összerezzenek, ahogy ujját végighúzza arcomon, ezzel letörölve könnyeimet. Halvány mosolyra húzódik ajkam, ahogy hálásan szemeibe nézek, majd mondandóját hallva kuncogok. Egy fizikus elméletével akarja megmagyarázni azt, hogy a múltunk nem felejthető? Elemeli rólam kezét és idegességében a hajába túr. Talán mégsem kellett volna így viselkednem és ellágyulni.
- Komolyan Einstein relativitás elméletével jössz nekem? Legalább reménykedtem benne, hogy arról tartasz kiselőadást, hogy a természet törvényeinek megfelelően ciklikus minden   - válaszolok kedvesen, miközben kezemmel köröket írok le a levegőben. Szemeim kikerekednek, értetlenül bámulok rá, nem tudom elhinni, hogy jól hallottam-e. Tényleg bocsánatot kért? Amilyen nehézkesen nyögte ki, kénytelen vagyok elhinni.
- Bocsánatkérés elfogadva.... Az újrakezdést úgy értettem, hogy talán lehetnénk közeli ismerősök vagy talán barátok...  - félve ejtem ki a szavakat. Közben erőteljesen fixírozom az előttem lévő zöldet, zavaromban erősen tépkedni kezdem a füvet. Annyi gondolat csapong az agyamban, próbálok rá jönni minek mi az értelme. Mikor felsejlett csuklómon a jel nem gondoltam volna, hogy eljön ez a perc is. Valahol mélyen talán reménykedtem benne, de nem hittem, hogy ilyen "jó" vége lehet ennek a beszélgetésnek. Meg voltam győződve róla, hogy végre sikerül véget vetnem mindennek és megölöm végleg. Szerencsére felsejlett benne az a Calder, aki egykoron megmentett, azoktól az állatoktól, akik azt merték mondani, hogy a családom. Ajkaimat rágcsálom, azon tanakodva, hogy kimondjam-e, ami bennem van, végül mélyet sóhajtok.
- Eszembe jutott az is, hogy talán elmesélhetném mi történt velem, míg nem találkoztunk. De ha nem akarod , akkor nem kell. Lehet jobb lenne, ha itt végetérne minden és többet nem beszélnénk...   - az utolsó mondatot nehezemre esik kimondani, inkább suttogásnak tűnik. Rá bízom a döntést, bár fájna, ha azt mondaná többet hallani sem akar rólam. Fáj beismerni, de szükségem van rá, hiszen mégis csak ő az egyetlen ember, akitcsaládtagomak tudok nevezni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Pént. Júl. 15, 2016 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.

A fájdalom relatív. Fáj -legalábbis sokak szerint valamiért ez is fizikai fájdalom-, ha valaki széttöri a szíved. Megesik az ilyesmi. Fájdalom, a maga, ha úgy tetszik kézzel fogható módján, ha a bordáid, a csigolyáid, a lábad, a nyakad -bár ez akár végzetes is lehet, nem mintha a többi nem lehetne...- a karod, a koponyád... szóval, ha csontod törik. Relatív ezt érzed, ennek van fizikai jele, még ha a sokkhatás a testedre amolyan stresszként ér és abban a pillanatban nem is érzed. Ebben talán ez a fajta fájdalom kezet foghat a másikkal, amit viszont én rég kitöröltem az életemből, még puszta gondolati szinten is. Nos, mivel előbbivel konkrétan szemben állok, és érzem, ahogy a csontjaim lassan megadják a nyomásának magukat, hát azt hiszem, én magam is abba a "transz" állapotba kerülök. Mintha eddig érdekelt volna, hogy velem vagy mással mi van. Hát, ha önző vagyok, legyek magammal szemben is, nem? Csupán talán arcom izmai rándulnak meg, és szemem csillog a testemen úrrá levő fájdalomtól, de hangot, üvöltést, és egyéb filmekbe illő mutatvánnyal nem rukkolok elő, nem okozok neki ezzel örömöt. Ha akarnék se sokáig menne, ugyanis a torkom, mondjuk úgy, hogy férfiúi fizikai adottságoknak megfelelően, nem csak a tűsarok nyomására, de az ádámcsutkám tarkómhoz való közeledésének is hála, a hangszálaim rezgése megváltozik, és inkább vagyok rekedt, és próbálom így kifejezni minden érzésem, ami jelen pillanatban fura mód egészen jól ural.
-Mi veszteni valóm van? Te? Nem hiszem, ha ennyire gyűlölsz, megsiratnál. Hisz én csak egy seggfej vagyok.-olyan egyszerűen adom ezt tudtára, mintha a halálos ítéletem aláírása olyasmi lenne, mint mondjuk az esti időjárás jelentés a híradóban. Azt nem mondom, hogy nem volt igaza. Igen, szó szerint nem érdekelt, hogy mi lesz vele, ahogy az se, hogy mással. És ő is és Alaska is joggal voltak mérgesek. De ezt beismerni így hangosan, sosem fogom, ez biztos.
Látom, ahogy nevének hallatán arca megváltozik, ahogy a saját hangom és arcvonásaim is kisimulnak, s szinte magam is meglepem, hogy ennyire gyengén és mérhetetlenül ostobán viselkedem, s a "leszarom, hogy mi lesz velem" dolgot komolyan véve egyszerűn feladom, hogy harcoljak a haragjával, a dühövél, a sérelmeinek kijavításával. Mert nem érdekel már, hogy mit tesz vagy mit mond. Feladtam megérteni őt, az elveit, mindent. Mégis, mintha remélném valahol legbelül, hogy képes végre megbocsájtani, és megérteni, és magam sem tudom miért, de a melankólia, ami a múltba sodor, egészen magával ragad.
Kezet nyújt felém, amit elfogadok, miután a torkomról eltűnik a nyomás, és szabad kezemmel meg nem tapogatom nyakam, és veszek pár mély levegőt, jó pár nyelés kíséretében, hogy visszaszerezzem a hangom, és az ádámcsutkám visszatérjen a tarkómból vissza a helyére. Csak ülök vele szemben, és mintha könnyei meglágyítanák a jéggé fagyott szívem, és azt, amit Alaskával szemben most már bánok, hogy nem tettem meg, ujjaim végighúzom arcán, letörölve a könnycseppeket.
-Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal. Ezt valami Einstein nevű fickó mondta, ha jól rémlik. Van benne igazság.-emelem el kezem, és túrok hajamba, kicsit mintha feszélyezne a helyzet és idegessé tenne ebben a pillanatban, s magam sem tudom eldönteni, hogy mi lenne a jó döntés.-Sajnálom, ami történt. Őszintén. Hogy magatokra hagytalak.-nyögöm végül ki nehézkesen, mintha ezt Alaska is hallhatná, hisz egyszerre okoztam nekik akkor csalódást, mikor hátat fordítottam a családnak, a népemnek és elvonultam a magam pokolszerű jelenébe, ami sötét volt és úttalan. Ahol már nem érdekeltek az elesett kölykök vagy az elcseszett szüleik. Amikor már egyszerűen a helyem nem találva nem érdekelt semmi.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 09, 2016 10:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ számold meg, ha szeretnéd Wink
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Hallom, ahogy sziszegi a szavakat, de nem foglalkozom vele, sem azzal a reccsenő, ropogó hanggal, ami felthetően a bordái és gerince felől érkezett. A föld remeg körülöttünk, erőtől duzzadok, hála a halott boszorkányoknak. Az egy dolog, hogy gyűlölik a vámíprokat és a félvéreket, de náluk jobban egy faj van. akit megvetnek, a druidákat. A szavakat csak úgy köpködi felém, miközben egyik kezével átöleli a bokámat és még közelebb szorítja torkához. Érzem, ahogy nyomódik az ádámcsutkája befelé.  
- Gyűlöllek azért, mert magamra hagytál. Azt mondtad a mesterem vagy és mindig segíteni fogsz! Mégis ott hagytál egyedül! Azt mondtad, hogy segítesz és sosem fogod hagyni, hogy bántsanak, ahogy a szüleim tették. Mégis megtetted! Utallák ezért te seggfej! Bármit mondhatnál jól tudom mit jelent neked az élet. Megkínozhatnálak, de az mit sem érne! Öljelek meg? Tényleg ezt akarod?   - vágom hozzá minden bűnet, majd teszem fel a kérdést, ami eldönti a sorsunk. Ha azt mondja igen, akkor megteszem és véget vetek ennek az egész harcnak, így még bűntudatom sem lesz. Már csak az engedélyére várok. Hangja megváltozik, amivel összezavar, hiába ösztökél az ellenkezőjét éri el vele. Lássuk, mutasd meg, hogy mire képes egy Angyal. Milyen régen hívott így bárki is, legfőképpen ő. Mégis mi ütött belé, hogy hirtelen szentimentálissá változott? Így akar véget vetni ennek az egésznek? Ennél gyávább nem is lehetne! Nem, én nem ezt a Caldert ismertem meg! Most, hogy a szemébe tudtam mondani, mi bántott sokkal könnyebb lett. Lenézek rá, látom, ahogy fogait összeszorítja, fájdalmai vannak, miattam mégsem ordít, némán tűri. Ezt én tettem volna? Az ő Angyala? Elszörnyedtem magamon és elvettem torkáról a lábam, kezénél fogva ülő helyzetbe húzom, miközben leülök mellé.
- Úgy sajnálom! Én csak azt akartam, hogy te is érezd a fájdalmam. Nem akarom visszahozni a múltat, mert valjuk meg az nem volt éppen a legjobb. - magam elé meredve öntöm ki a szívem. Nehezen veszem a levegőt, torkomat kitölti egy hatalmas gombóc, míg szemeim megtelnek könnyekkel. Percekkel ezelőtt még megakartam ölni, most meg itt ülök mellette és a lehető legőszintébben elmondom az igazságot.
- Nem kezdhetnénk mindent előlről Mester?  - félve rá emelem pillantásom, mélybarna szemeibe nézek a könnyfátyolon keresztül.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Kedd Júl. 05, 2016 5:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.

-Nem voltál egyedül, azért ezt ne felejtsd el aranyom!-emlékeztetem rá, hogy hiába tartja magát sokra, a keze meg volt kötve, hisz ereje akkor még aligha olt annyi, hogy egyedül elintézel ilyesmit, sőt. De én nem ringatom békésen abba az álomba, hogy sikerrel járt, és igaza van, mert még ha így is volt, a tények azok tények. Meglehet közrejátszott, hogy ismert, na és? Hányan meg akarnak ölni rajta kívül is. A listát viszont nem nyomtatnám most ki.
A tőr könnyedén és kényelmesen lel otthonra bordái között, közel kerülve szívéhez, bár hiába a színjáték, tudom, hogy egyedül gyenge vagyok hozzá képest és ennyi távolról sem fogja az éhes ragadozót megállítani. Ez amolyan törvényszerűség. Bár azt, hogy az étellel játszik, biztos nem tőlem vette. Én, ha belekezdtem valamibe, gyorsan, de fájdalmasan igyekeztem intézni a véget, csakhogy ez a szokásom is a korommal megfakult, és egyre tovább húzom másoknál az elkerülhetetlen végzet beteljesülését. Kirántom húsából a kést és távolabb lépek, szemébe mondva véleményem egy részét, majd egy adag vért a földre köpök, ami felbugyogott időközben a számba. Komolyan, minden nőnek ez a mániája mostanság? Céljuk, hogy a saját vérem végezzen velem, vagy ez valami általános elvárás ott fent, mikor eldöntik, hogy a gyerek fiú legyen vagy lány?
-Remek...-fogaim között sziszegem a szavakat, ahogy a kés könnyedén távozik ujjaim közül és torkomnál fogva repülök a földre, szinte vízszintesen szállva, gerincem koppan és pár bordám megreccsen, de nem üvöltök a testem átjáró fájdalomtól, hisz ismerős volt ár ez az érzés is. A cipősarok ádámcsutkámhoz ér, mire összeszorítom fogaim és érzem, ahogy kezem alatt megremeg a föld. A boszorkányok hamvaikból feltámadva persze, hogy vele vannak, s nem velem.
-Gyerünk, ölj már meg te őrült liba! Essünk túl rajta. Vagy vágd a képembe, amit egykor nem tudtál, vagy kínozz meg, mit bánom én. Komolyan nem réted, hogy az élet semmit sem jelent nekem? Hogy meghalok, ha az kell? Mégis ki sajnálna, harcoljak az elkerülhetetlen ellen. Drágám, könyörögni nem fogok.-ölelem át egyik tenyeremmel a torkomba mélyedő tűsarkat viselő láb bokáját, és szorítom még közelebb a torkomhoz.-Légy gyáva vagy erős, ahogy tanítottalak!-most először ütöm meg azt a hangot, amit jobb napokon megütöttem vele szemben. Mégis mit várt? Hogy majd pont én, ennyi idősen és itt, egy helyen, ahol esélyem sincs, ellene, aki ellen szintén semmi esélyem, majd még harcolni fogok? Kinek néz ő engem? Már régóta nem az vagyok, ki egykoron, de nem vesztem meg teljesen, hogy hiú ábrándokat kergessek a nem is létező boldog életről, meg a többi flancos dumáról, amivel a mai emberek fejét könnyű tömni.-Állj bosszút, ha tudsz, de akkor csináld! Lássuk, mutasd meg, hogy mire képes egy Angyal.-szándékosan hívom így vagy csak szentimentális vagyok, már én sem tudom. Be kellene látnunk, hogy jobb lenne nekünk a másikat békén hagyva vagy továbblépve a múlton? Mi ez, valami televíziós drámasorozat? Ha vége kell, hogy legyen, legyen. Gyáva vagyok beismerem. [/justify]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Vas. Jún. 26, 2016 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ számold meg, ha szeretnéd Wink
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 - Ez a csitri mégis képes volt elintézni évekre.  A föld remeg, a temető a földdel lesz egyenlő, ahogy mi ketten összecsapunk, a múlt sebeit feltépve egymásnak esünk.
Éles szúró fájdalmat éreztem a bordáim között, épp a szívem előtt állt meg tőrével. Maró fájdalom terjedt szét a testem minden porcikájában, vérem égni kezdett. Verbéna. Éles fogaimat kitéptem nyakából, egy pillanatra összegörnyedtem, hogy azt higgye ő nyert, közben hallgatom mondandóját. Ellök magától, míg nyakából kibuggyanó vér végigcsorog bőrén. Fejemre olvassa minden bűnöm, de egyes dolgokban még mindig téved. Kését visszarántja kezébe, mire kicsit kiegyenesedek, de még mindig fenntartom a látszatot, hogy szenvedek.  Dühös, erőteljes kioktató hangnemet üt meg, szikrázó szemekkel nézek fel rá, majd hirtelen kiegyenesedek. Ajkamon szétterül egy pszichopata vigyor, szám sarkából letörlöm a maradék vért, ujjamat megnyalom.
- Szemedbe mondtam volna, de eltűntél, akkor mégis mit vártál? Tévedsz Calder, nem vámpír vagyok!  - kezeim sebem fölé helyezem, egy pislogásnyira lehunyom szemhéjam és koncentrálok. A sebem egyetlen szempillantás alatt egybeforr, mintha meg sem történt volna az előbbi pár perc. Fegyverét kirántom kezei közül, olyan messzire hajítom, ahogy csak tudom, újra megragadom torkánál fogva és a földre terítem. Elengedem, de cipőm tűsarkát az ádámcsutkájához helyezem.
- Nem tartozik rád minden tervem. De a helyedben én visszafognám magam, mert már régen nem az a kislány vagyok, akit te megismertél. Bosszúra szomjazom? Talán...    - még közelebb helyezem cipőmet torkához.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Vas. Jún. 19, 2016 5:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.

Egyszerűen csak tovább űzöm a vadat, ajkam szélén levakarhatatlan, önelégült mosolyom pedig voltaképpen kiszélesedik teljes mosollyá, ahogy igazat ad nekem. Megint.
-Túl könnyen feladod.-jegyzem meg mellékesen, bár hangom nem a mosolyom általi boldogságtól derűs, sokkal inkább az örömittas, kissé egoista énemnek hála. Eget rengető őszinteségemtől most sem óvom meg, épp ellenkezőleg, igyekszem pont ezzel a viselkedéssel kiborítani őt a legjobban. Konkrét célom sosem volt emberekkel, mindig időközben, gondolataim és tetteim formálták a helyzetet és szerettem azt hinni, hogy én irányítok. Lássuk be, most is azt tettem, csakhogy az erőviszonyok fejében ez kicsit mazochizmusnak is tekinthető lett volna. Nem cáfolom, talán az is volt.
Mégis, inkább visszafelé sül el a dolog, és úgy elkap a méreg, hála szavainak és értetlenkedésének, erősködésének, hogy neki legyen igaza, hogy övé legyen az utolsó szó, hogy minden dühöm, ami rá, a világra, emberekre és boszorkányokra, a föld minden teremtményére kiterjed, hogy szinte a fák a nyakukba borulnak, ahogy a szél feltámad, nem mondom, hogy nem miattam. Tudom, hogy ez egy temető. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a halottak engem ebben a harcban nem támogathatnak, hacsak nincs fura fétisük a druidákkal szemben, bár ebben nem reménykedem és nem is hiszem, hogy pár ilyen bármiben is segítene. Elködösülő agyam, és dühös, már-már rémisztő arcom tükörképét szinte látom szemében csillogni, ahogy a hirtelen merevséget is, mivel maga sem tudja látszólag, hogy inkább nekem essen, vagy hátat fordítva elmenjen. Igaz, utóbbit biztos, hogy nem tőlem tanulta. Sosem adtam volna fel, s nem is teszi. Felém indul, és szavai épp olyan erővel csapnak le rám, mint enyémek rá. De arcom nem rezzen meg, ereim nyakamon még mindig kidudorodva jelzik, hogy a vérnyomásom a kétszázat veri és eszem ágában sincs engedni az igazamból.
-Csak egy neveletlen csitri voltál, aki nem merte megmutatni, hogy kicsoda valójában!-csapok vissza kérdés nélkül, bár a föld remeg, és a temető alighanem ezzel végérvényesen két ember csatájának helyszíne lesz, ahogy a múlt sebeit feltépve egymásnak esnek, és egyikük sem szívesen hagyna a másiknak igazat. Mert máshogy láttuk a dolgokat mindig is, hiába volt a legjobb tanítványom, ő már nem azt a Caldert ismerte meg, aki egykoron voltam. Sőt, talán még annak árnyékával sem találkozott. Csupán egy megtört, elborult elmére emlékezhetett, akit a múltja és a jelene kísért, s akit úgy, mint társait ugyan arra a végre ítéltettek.
Szavaira már nem tudok reagálni, látom a szeme alatt előtűnő ereket, majd az előugró fogakat és elém érve érzem, ahogy tarkómnál elkapva, fogait a húsomba vájja. Nem üvöltök fel, hagyom, hogy azt higgye, győzött, de ugyan ezzel a lendülettel kihasználom mohóságát és az övemben pihenő, verbénába mártott késem úgy döföm bordái közé, hogy szíve előtt alig pár centivel álljon meg.
-Azt hiszed, hogy csak veled tettem ezt meg? Hogy mással nem? Gondolod, hogy más sosem vágta ezt a képembe?-lököm el magamtól, és hagyom, hogy a sebből, melyet fogai okoztak, tovább csorogjon a vérem.-Csak egy gyerek voltál, aki képtelen volt belátni, hogy akárhogy próbálkozik, nem fogja azt a férfit viszont látni, aki egykor megmentette. Mit vártál te akkor? Hogy majd minden döntésemre magyarázatot adok, pont neked? És különben is, hogy jössz te ahhoz, hogy arról papolj, mekkora szemétláda vagyok, mikor képes voltál aljas módon hátba támadni? Én legalább a szemedbe mondtam, hogy hagyj békén, és ne keresd azt bennem, aki nem vagyok. De te... mindig is egy kis aljas szuka voltál, aki hálát nem ismerve nem tudott felülkerekedni a sértettségén. És most is ilyen vagy. A múltban leragadt, elveszett, gyűlölködő lány, egy nyomorult vámpír, aki azt hiszi, hogy mindenható.-vágom véleményem szemébe, míg késem visszarántom egy mozdulattal kezembe, tekintetem viszont továbbra is őt fixírozza.-Azt akarod, hogy szenvedjek? És ezt hogy tervezted? Addig szívod a vérem, míg könyörögni nem fogok az életemért? Addig jársz az árnyékomban, míg félni nem kezdek tőled? Túl sokat éltem már ahhoz, hogy egy ilyen játék érdekeljen, jobb szeretem a fair meccseket. Ez régen is így volt, most sem változott.-nézek végig vérétől vöröslő pengémen, és ujjaim között forgatva, ugyanolyan oktató hangnemmel beszélek vele, mint régen, de jóval dühösebben és erőteljesebben, mint egykor tettem.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Pént. Jún. 17, 2016 10:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ számold meg, ha szeretnéd Wink
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Színészkedik még mindig, felvont szemöldökkel pillant körbe az állítólagos seprűmet keresve, mire csak megrázom a fejem egy htalmas sóhaj mellett. Az idegesítő mosolyt letörölném képéről, de nem tehetem, az elmélete hibátlan, nem tudok belekötni bárhogy akarok.
- Bármi megtörténhet, se te, se én nem tudhatjuk. Kár is ezen gondolkodni  - zárom le ezzel a témát. Nincs kedvem ezen elmélkedni, beszélnem sem kellene vele. Mégis szemeibe nézve tuom látja rajtam a fájdalmat, mi körül ölel. Ismert engem, tudta ki vagyok, de azóta megváltoztam, felnőttem és megerősödtem. Kiborulásomat követően végre lehullik róla az álarc és előtör belőle az-az önző, agresszív ember, akit megismertem. Hangját felemeli, beleremeg a levegő, a szél orkán erővel fújni kezd a fákat próbálja kicsavarni tövestül. Ropog, nyikorog, miközben himbálódzik mindenfelé, mennydörgő hangja, arcát elönti a méreg, vörössé válik, nyakán két oldalt az erek kidudorodnak. Próbálom elkapni pillantásom róla, de nem megy, hallom, ahogy gyorsabb ütemre vált szívverése, miközben egész testében remeg. Dühös vagyok rá, egyre jobban. Minden egyes szava kínoz, karjait széttárja megadóan, de hangja dühtől mennydörög, míg szemei szikrákat szórnak. Meg sem merek szólalni, nem tudom a rettenettől, hogy ilyen hatással voltam rá vagy attól, hogy felbőszített. Rám üvöltött, mire elindulok felé, határozottan, céltudatosan. Menet közben kiabálok, hangomtól zeng a táj. Vérem pezseg a temérdek energiától, a halottak mind mellettem állnak, szabadjára engedem tomboló erőmet. A közelben lévő növények hangos reccsenéssel szakadtak ki a földből.
- Azt akartam világ életemben, hogy beszélj hozzám, mesélj magadról, a múltadról! Nem! Nem kérdeztem, mert beszélni sem voltál hajlandó velem! Sosem papoltam, ebben nem tudtál saját képedre formálni - hangomat zengi a süvítő szél, mi kíméletlenül zilálja szét fürtjeimet. Minden lépésem után megremeg a föld, ahogy közeledek felé, szemeim vérben forognak, alatta az erek feketében ponpáznak kidudorodva.
- Megmentettél, amiért hálával tartoztam neked. Tönkre tetél, mikor magamra hagytál! Egy aljas, önző, szemétláda vagy. De nem foglak megölni, az túl egyszerű lenne - mondandóm közben elé érek, hegyes szemfogaimat kivillantom. Szemeiben újra látom azt a férfit, kit akkor eltemetettem. Azt, ki annyira megváltozott, hogy rá sem ismertem egykori megmentőmre, csalódtam benne. Tarkójánál fogva magamhoz rántom és nyakába harapok, szívni kezdem vérét. Elkap a vágy, az éhség mámorító érzése keveredik a vér fémes ízével. A számban szétrobban minden egyes cseppje, vibráló, villódzó fényként csapódik le elmémben az érzések kavalkádja.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Szer. Jún. 15, 2016 8:54 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.

Nem ontottam volna le a világért sem a rólam alkotott képét, ennek fényében már-már számomra is idegesítő szerepbe bújtam, és úgy forgattam a szavakat, úgy játszottam velük és a lány idegeivel, hogy utóbbi szinte őrjöngeni kezdjen. Valamiért eltöltött boldogsággal, hogy a harcos kiscsibe még ha ki is kelt a tojásból, de a tojáshéját a fenekéről nem tudta lekaparni, az én nagy örömömre.
Érzem, hogy micsoda, érzem, hogy már nem csak boszorkány, közeledésem mégis mindenféle félelemtől mentes, de annál uralkodóbb, ahogy lenézek rá, pontosan úgy, mint rég. Csupán ő is, s én is kicsit nyúzottabbak vagyunk a kornak hála.
-Tényleg?-színlelek hüledezést.-Komolyan, ki se találtam volna, hogy az vagy. A seprűd hol hagytad?-nézek körbe felvont szemöldökkel, ajkamon továbbra is idegesítően ücsörgő féloldalas és negédes mosolyommal.-Miért, te azt gondoltad valaha is, hogy a kis boszik erejénél van nagyobb, ami újra visszaküld az életbe? Nem, nem hiszem. Hát akkor reálisan végiggondolva...-vakargatom borostás államat-Igen, azt hiszem, hogy bármi megeshet.-a teóriámba nem köthet bele, hisz igaz volt, ami igaz volt. Én itt voltam, nem egy sír mélyén rohadó csontként, hanem élő, hús-vér férfiként, aki éppen őt provokálja, szinte várva, hogy végre beleköthessek, ahol tudok, s megkapjam, amit várok tőle. hogy kieressze a áradt gőzt. De egyenlőre nem teszi. Csalódást okoz.
Látom, ahogy szinte minden mozdulatommal az őrület szélére taszítom, újra és újra, egyre közelebb a szakadékhoz, és nem teszek úgy, hogy ez ne következzen be. Annyira meg akar ölni, de nem teszi. S ha úgy vesszük, bármennyire idős, egyedül a múlt fényében szinte képes se lenne ilyesmire. Ez az én malmomra hajtja a vizet, nem is kicsit.
Bár ujjaim lerázza, mégis visszanéz rám, amitől szemem megvillan. Hát, van, ami nem változik, úgy látszik legalábbis. Figyeltem őt, tudtam, hogy él, de erről jobb volt nem tudnia, ahogy visszafelé ő sem tudott eddig a pillanatig az én létezésemről, maximum szóbeszédekből hallotta, hogy a várost pár druida ismét megszállta. Bár ez messze volt egy partraszálláshoz hasonló horderejű dologtól... még. Azok a szemek. Ahogy elmerülök tekintetében, mintha a fájdalma minden jelét látnám kiülni arcára is, bármennyire akaratosan megfosztja a külvilágot érzelmeitől. Tudtam, hogy ki ő, ismertem egykor, talán jobban, mint a saját tenyerem.
-Mit tudok én? Mit tudok én?-szakad ki belőlem az igazi, önző és agresszív énem, ahogy hátrál párat, hangom felemelem és a szél olyan erővel kezdi el csavarni a minket körülvevő fákat, hogy egyik-másik ropogva, nyikorogva enged a makacsságon, s hagyja, hogy levelei ide-oda himbálózzanak.-Hogy nem tudom, mit éltél át? Kérdezte azt bármikor is valaki, hogy én mit éltem át? Érdekelt szerinted bárkit is, hogy az apám szíjat hasított a hátamból, és azért, aki vagyok, megkínzott egy falu előtt? Hogy végül én öltem meg? Kérdezted te vagy más valaha, hogy nekem mi a könnyebb vagy a nehezebb út?-mennydörgő hangon szólok hozzá, arcom elfutja a méreg, talán olyannyira, mint még soha senkivel szemben, nyakamon két oldalt minden ér kidudorodik, ahogy izmaim remegve állnak ellen a testemben mozgó energiáknak.-Ne papolj nekem magnemértettségről, pont nekem ne. De gyerünk, vezesd le rajtam. A te életed úgy is én tettem tönkre, nem én voltam az, aki megmentett, hogy gyerekként egyenlő legyél a földdel.-tárom szét megadóan kezeim, de hangom még mindig dühtől mennydörög, és szemem szinte vérben forog.-Gyerünk!-üvöltök rá ismét, mint egy állat, és már az sem érdekel, hogy mi jut el a tudatáig vagy mi nem. Egy idege már nem érdekel semmi sem.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Vas. Jún. 12, 2016 1:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ számold meg, ha szeretnéd Wink
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Szavai hallatán fintorogni kezdek. Bruida dolog... Mi más lenne? Bár nem hinném, hogy csak ezért van itt, hiszen ez a porfészek telis-tele van energiákkal. Mit a maga fajta lény könnyen felhasználhatna. Megjegyzésére szemeimet forgatom, míg ő hunyorog. Az őrületbe kerget ezzel a felvett szereppel, tisztában vagyok vele, hogy játszik. Nem az számít, hogy mit keres itt, hanem, hogy miért van életben?  Jobb volt, míg nem találkoztam vele, azt sem értem mit vártam ettől az egésztől. Megbocsájtást? Feloldozást? Már magam sem tudom. Talán valahol mélyen abban bíztam, hogy enyhül bosszúszomjam, de nagyot tévedtem. Felém lép, miközben beszél, míg én magammal küzdök, hogy ne tépjem le a fejét. Mérhetetlen harag bújkál bennem, mit fokoz mondandójával.
- Nyilván fogalmam sincs róla. Ha nem tűnt volna fel eddig boszorkány vagyok  - morgok sértődötten. - Elfelejtesz valamit, ahogy akkor megtettem, úgy most is megtehetem. Azok az erők, amit úgy magasztalsz sehol sincsenek, eddig sem támadtak rám az évek alatt. Majd pont most kezdenék el?  - nevetek fel józízűen. Még mindig csodálom, hogy van hite, azok után, amin keresztül ment. Más már régen feladta volna, de ő kapaszkodik egy elcsépelt reménysugárba. Kár, hogy felesleges, ha tovább bosszant még ma meg ölöm.  Meg fogom tenni, legalábbis erről győzködöm magam.
Nevetve ropogtatja nyakát, amit egy perccel ezelőtt ujjaim szorítottak. Már megbántam, hogy elengedtem, le akarom mosni képéről azt az ördögi vigyort. Egész testemben remegek a méregtől, a vágy kezd felemészteni és a szörnyeteg vérre szomjazik. Felém lép, elém érve elkapja az állam úgy néz le rám. Még mindig egy neveletlen, tanulatlan gyereknek néz, mitől még idegesebb leszek. Felemeelem fejem ezzel lerázva érintését magamról. beszéd közben szemeimbe néz, a pillantásom is el akarom kapni, de képtelen vagyok. Ott állok előtte lehullott álarccal, újra az a kislány leszek, kit tönkre tett az élet. Ő is magamra hagyott, ahogy mindenki más, sötét szemeibe nézve rádöbbenek a szörnyű igazságra. Nem az fájt, hogy becsapott, ahogy nem is azért álltam bosszút. Azzal tett tönkre, hogy magamra hagyott, egyedül kellett szembenéznem mindennel. Nem volt mellettem a tanárom, akire támaszkodhattam volna.
- Mit tudsz te rólam egyáltalán? Nem tudhatod mi a könnyebb vagy a nehezebb út számomra. Ahogy azt sem, mit éltem át   - vágom oda neki, minden egyes szónak jelentőséget adva. Szemeim szikrákat szórnak, miközben nyaki artériáját kémlelem, látom, ahogy megemelkedik a bőr felszíne. Hallom, ahogy lüktet, vért pumpálva a teste minden pontjába. Egy lépést hátrálok, lehunyom szemeimet és koncentrálok, hogy múljon el a csillapíthatatlan éhség, arcom változzon vissza. Nem fogok végezni vele, nem ilyen könnyen. Azt akarom, hogy éppen annyira szenvedjen, ahogy én is.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Pént. Jún. 10, 2016 2:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.

Megrendíthetetlenül eldöntötte, hogy tesz valamit, amiről el is hitte, hogy képes lesz rá, én pedig nem fogok ellene tenni, vagy tenni azért, hogy jobb, esetleg más belátásra bírjam. A fejébe vett valamit, hát tessék. De a saját magam arrogáns, s idegesítően nagyképű jelenlétével csak azért tudtam tenni, hogy kihozzam őt a sodrából, s ezzel rásegítsek az elkerülhetetlenre. Már, ha hittem ebben, s ő elhitte, hogy hiszek benne. Ez eddig nekem jó.
-Hát, elkeserítelek, nem téged.-túrok hajamba szórakozottan.-Ez olyan druida dolog.-vallom be, semmi értelme ezt eltitkolni. Bár kétlem, hogy elsősorban ez a válasz érdekelte, vagy akár erre várt tőlem. Többel még sem szolgálhatok egyelőre. Elejtett morzsákkal kell jóllaknia, szaftos falattal nem szolgálhatok én sem. -Mégis…-ízlelgetem gondolataim kimondatlan-Valami azt súgja, hogy nem érdekel, hogy én mit keresek itt.-ezt csak úgy mellékesen jelentem ki, egész halkan, kicsit hunyorogva, kicsit rájátszva eddigi szerepemre. A világért sem döntenék vagy rombolnék le benne egy rólam alkotott képet. S gyanítom utolsó évem jobban megmaradtak benne, mint az azelőtti célokkal teli ficsúr, aki világmegváltót játszott naphosszat.
A célozgatása a közös múltunkra pedig egyenesen hidegen hat, hisz mindketten tudjuk, hogy közös múlunk nekünk nincs. Abban az értelemben legalábbis, amiről szerinte érdemes lenne Alaskának vagy bárki másnak tudnia. Felőlem mindenkinek azt hazudozik össze-vissza, amit akar, már nem érdekel. De saját magát is becsapni nagyobb butaság lenne.
-Hmm…-mosolyodom el elfojtottan szavai hallatán, gyanítottam, hogy sokan már nem lehetnek, s pont ezért vállat vonva teszek felé még egy lépést.-Sajnos, a madarak jól cseperegtek, a te elvárásaid vagy reményeid viszont mit sem érnek olyan erőkkel szemben, amikről neked nyilván fogalmad sincs. Igaz, azt hiszem, hogy emiatt, mint utolsó gyilkosnak, aki a saját fajomra veszélyt hozott gyermeki hiúságból, talán meg kellene kicsit húznod magad.-próbálkozom a józan eszére kényszeríteni, hiszen elég nyilvánvaló, hogy az erő, ami visszahozott, akár azt is tudhatja, hogy ki tett el először láb alól. ÉS kétlem, hogy azok az ősi szellemek, vagy akárkik jó szemmel nézik, hogy az egyik ilyen gyilkos szándékú él és virul.
Tudom, hogy ellene nem sok esélyem van egyedül, ahogy azt is, hogy igazság szerint engem képtelen lenne megölni, bárhogy is próbálkozik. Viszont, ha már elhiszi, hogy képes ilyesmire, határainak feszegetése egyféle célt tűz ki elém, s én bátran indulok el ezen az úton.
Elenged, mire negédesen, s örömittasan nevetek fel, mire szavai csak még rátesznek egy lapáttal, s megropogtatva nyakam, ajkamon az ördögi vigyorral, pláne, ahogy egész testében remegve harcol a saját lelkiismeretével és a vágyaival, melyek nem egyeznek.
-A világért sem kérdőjelezném ezt meg, de onnan jöttem. Igazából, ha hazaküldenél, csak neked is jobb lenne.-teszek felé egy lépést, és ahogy közvetlenül elé érek, ujjaimmal elkapom állát és úgy nézek le rá, mint tanulatlan, s neveletlen gyermekre néz le anyja.-Ha olyan vagyok, miért nem ölsz meg? Ha annyira elhiszed, hogy egész lelked sötét, miért nem engedsz magadnak? Miért hajtasz valamit, amire képtelen vagy, s miért harcolsz? Nem lenne egyszerűbb elvenni azt, amire vágysz, mint üldözni örökké egy árnyat a múltból?-vizsgálom a sötéten csillogó szemeket, amiben már kezdeti semmitmondó, makacs nő helyett már látszik az a kislány, akit magára hagytam. Az igazságtalan élet által megtört kislány.

[/justify]

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Vas. Jún. 05, 2016 5:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ számold meg, ha szeretnéd Wink
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Hiába mutogat a kijárat felé, egy tapottat sem mozdulok. Bármennyire is vágyik az egyedüllétre, most nem fogja megkapni tőlem. Képtelen vagyok neki megbocsájtani a múltban elkövetett hibáit, de a bosszú sem okozott megnyugvást zakatoló szívemnek. Úgy érzem, mintha egy örvény kellős kövepén lennék, ami húz egyre jobban lefelé és képtelen lennék a felszínre úszni. Megfujt belül az üresség, mardos a keserűség, ahogy itt áll előttem. Mégis mit vártam ettől a találkozástól? Magam sem tudom, ahogy azt sem milyen igazságra vágyom, zavarodott vagyok. Elmémben kutatok egy elfogadható válasz után, miközben ő újra meghajol előttem színpadiasan. Mitől felfordul a gyomorm, olyan műnek látszik, mint egy marionett, kit a bábosa rosszul rángat.
- Szíves örömest túl lépnék rajta, ha tudnám mit keresel itt - vágom hozzá az apró hazugságot. Szavaival kést forgat, így is fekete szívemben, miszerint semmilyen kapcsolat se volt kettőnk között. Egyre inkább bosszantott a stílusa. Hiszen én megbíztam benne akkor, barátnak és bátynak tekintettem, de ahogy mindenki más ő is elárult, ezért kellett bűnhődnie.
- Erre fújt a szél - önkéntelen megérintem csuklómat, amin pár nappal ezelőtt felizzott a jel. A madarak azt csiripelték életben vagy. De a veled kapcsolatos utolsó emlékeim szerint egy halom föld alatt kellene rohadnod. Így gondoltam utána járok tényleg igaz-e - folytatom tovább a kis hazugságom. Mesterien játszom a szerepem. A csalódott tanítványt, kiből gyilkos lett egy szempillantás alatt.
- A temetésetek után szétszóródtunk, valószínű jobb dolguk akadt és a legtöbben már halottak - vállat vonok unottan. Miért érdekelt volna azoknak a boszorkányoknak a sorsa? Én is részese voltam annak a tervnek, de inkább mondanám magam csalinak, mint az ötlet kidolgozójának. A boszorkányok mindig is gyűlölték a druidákat, valahol még féltek is tőlük, hogy túl nagy erővel rendelkeznek. Könnyebb volt megölni őket, mint kordában tartani erejüket. Szemében örök feketeség honol, régen talán vonzónak találtam és meg akartam fejteni, de ez hamar elmúlt. Nyakát fogva rá emelem üres, érzelem mentes tekintetem, fejét oldalra billenti, míg ujjait csuklóm köré fonja. Mindketten tudjuk, hogy én vagyok az erősebb, hiába ellenkezni felesleges. Férfi létére hamar leteríthetném, akár egy elesett őzgidát. Hiába szorít kezemre mondandója közben, enyhe, apró szúráshoz hasonló érzéssel tölt el eme cselekedete. Ezzel szemben szavai még szilánkosabbra zúzzák lelkem darabkáit. Az a remek gondolata támadt, hogy felbőszít, hiszen számára semmi a halál. Túlságosan sokszor élte át, hála nekem. Kíváncsian érdeklődő szavai halkak, hiszen ujjaim egyre inkább szorítják torkát, elzárva előle az oxigént. Tudatosul bennem, hogy még mindig jobban ismer, mint én magamat. Hiába fenegetőzök azzal, hogy megölöm újfent, képtelen vagyok rá, hiszen akkor még elveszettebbé válok. Patthelyzet.
- Menj a pokolba Calder Sachi - emelem fel a hangom, miközben egy nagyobb lökéssel elengedem a torkát. - Te is pontosan olyan vagy, mint az első családom.   - már kiabálok vele, miközben a dühtől remeg testem. Szemem alatt újra megjelennek a fekete erek, egyetlen apró hajszál választ el attól, hogy neki essek. A szörnyeteg elő akar bújni belőlem és bevégzni a sors adta újabb esélyt.

Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Vas. Jún. 05, 2016 2:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Even Angels die in the arms of demons.

Miért emlékeztem volna a lányra, aki volt, mikor nyíltan tudtomra adta, hogy már ő pedig nem az a lány. S ki vagyok én, hogy bárkiért harcoljak? Rég nem pártolom az örök optimisták csoportját. Amiről részben ő is tehet. Nem rovom neki fel, miért is tenném, mikor akkor én is szívesen megöltem volna magam. Talán most is. De senkitől sem venném el annak az örömét, hogy ezt véghezvigye.
-Ó, hát persze.-teszek úgy, mintha érteném, mire gondol.-Mindig is tudtam, hogy jó képzelőerőd van, na, de ennyire. Menj, szaladj és áruld el neki!-mutatok teátrális mozdulattal a temető kijárata felé, szabad utat adva neki, ha úgy dönt, távozik és nem túl sok felnőttességet statuálva egyszerűen elrohan az említett személynek. És akkor mit ér el? Semmit... Mosolya láttán magam is elmorzsolok egy apró ajakrándulást, ahogy konstatálom, még ha akkor fel sem fogtam, mivé vált ő, immár tökéletes képmásom lehet, bár elhivatottsága jól látszik, még mindig nem értem, hogy a "nem akarlak megölni...még" rész mire jó? Húzni az elhalaszthatatlan véget, ha ahhoz volt fegyver a kezében, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy milyen hasznot hozhat még neki. Erős volt, erősebb, hibába voltam korosabb, mint ő, én hozzá képest egy alulmaradt faj egy tagja voltam csupán. Csakhogy ez nem az az idő, mikor a mérhetetlen önsajnálat tengerébe kell úszni, merthogy annak se sok értelme volt, ahogy önmagában nézve a puszta létezésnek sem.
Ismét teátrális mozdulat következik, a rólam alkotott, helyes illúziónak hála, mely szerint igazi színész vagyok, egy örömittas hajlás következik. Nem értettem mire jó ez az egész, de összetörni nem fogom a helyzet szépségét adó melankolikus, gyűlölettel teli merengést a ki milyen volt, s hová lett kérdés felett.
Szavaim pontosan tudom, hogy úgy csengenek, ahogy régen. ugyanaz az okító, kissé lekezelő, de tanító szándékú hangnem, amivel tökéletesen tisztában voltam, hogy csak magam sodrom közelebb a beteljesülni látszó végzethez, mégsem bánom, minden szavam csak még jobban elvágja a köztünk lévő vékonyka cérnát, ami még a közös múltunk halványuló darabjait tartja a feketeség, és végtelen sötétség felett.
-Ó, most jön az a rész, hogy én ezen bűnömért is esdekelek? Passzolnám. Ami volt, elmúlt, lépj túl rajta.-feleslegesnek érzem tagadni, hogy nem volt semmilyen kapcsolat köztünk, de ennyi évszázad távlatából azt sem látom feltétlenül szükségesnek, hogy bármit tegyek a kapcsolat további javításához, mint inkább annak végérvényes megszakításához.-Mondjuk azt, hogy miért vagy itt? Minek kerestél fel? Gondolom, akikkel kiterveltétek a mi halálunk, már mind a tömegsírok alján fekszenek és a pokol tüzében égnek. Ha maguktól jutottak oda, béke poraikra, ha te küldte őket oda, akkor csak örülhetnek.-merengek elégedetten a beszédemen, eközben még mindig ott bujkál a sötétség szemembe, a megfoghatatlan lezserség, amilyen könnyen veszem a dolgokat, már-már érthetetlenül könnyen. Csakhogy szavaim régóta nem a tanítás célját szolgálják, mint inkább életben tartanak még, csak az ok tisztázatlan, hogy Én miért akarom, hogy így legyen.
Torkomra sikló ujjai simogatóan hatnak, fejem kissé oldalra billentem, s ujjaim finoman csuklója köré fonom.
-Gyerünk, tedd meg. Mert ha könyörögsz, ha megölsz sem kapsz több őszinteséget ennél és válasszal sem szolgálhatok, bármiféle igazságot is kutatsz./b]-szorítok rá kicsit csuklójára, hiába vagyok magasabb, ha ő a természettől némi plusz erőt kap.-Túl gyenge voltál még, hogy megtedd, de már nem vagy az. Talán a természet ajándéka az, hogy visszahozott és kezedbe adta a döntést, hogy még egyszer, immár egyedül vegyél revánst, amiért... miért is?-érdeklődöm kíváncsian, szavaim halkak, hisz torkomra szoruló kezétől hangszálaim nem rezegnek ugyan úgy, de nem is bánom. Ebben a harcban senki sem jön ki győztesnek, mert tudom, lelke csak még elveszettebb lesz, ha enyém feláldozza ismét.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
Hobbi & foglalkozás :
model
Humor :
killer



A poszt írója Aingeal Hearn
Elküldésének ideje Szer. Jún. 01, 2016 8:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Calder & Aingeal
"Néztem őt, csak néztem. Fájdalmas nagy örömöm lelt, abban, hogy nézhetem. Úgy voltam vele, mint a szomjanhaló ember, ki vizet talál. S bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle."
☄ see you again ☄ [You must be registered and logged in to see this link.] ☄️ számold meg, ha szeretnéd Wink
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
 
Gúnyos nevetése nem hat meg, mindketten tudjuk, hogy ironizáltam. Még, hogy hitegetem magam? Ugyan már, akkor se tettem, ahogy most sem, annál sokkal simulékonyabb vagyok. Calder egy ijedt kislányként ismert meg, családjába fogadott, ott erőre kaptam és minden megnyerő tulajdonságomat előnyömre kovácsoltam.
- Drága Cal, mióta vagyok megint az édesed? Alaska ennek nem hiszem, hogy örülne. Pedig ha tudná mik történtek... - merengek vissza, ajkamon sunyi vigyor terül szét. A múlt megelevenedik előttem, végig gondolok minden együtt töltött percet. Majd a nélküle eltöltött időt, a kislányból nő lett a hosszú évek alatt. Ha akarta, ha nem mesterem saját képmására formált már a létezésével, alaktomos, kétszínű, érzéketlen nő lettem. Temérdek harag dúl bennem, ahogy zöld szemeibe meredek. Kezeimet elengedem, míg a tőle megszokott és kedvelt mozdulatsort figyelem. Hiányzott, hogy lássam...talán... Persze, hiszen bátyámként szerettem, de becsapott, más sem érzek iránta csak megvetést, szánalmat.
- Annak tényleg semmi értelme se lenne. Rég tudom milyen páratlan színész vagy, már nem tudsz átverni - sziszegem fogaim közül, miközben szétnyílnak ujjaim. Mosolyog, de érzem, hogy ez is hazugság tőle, ahogy minden más. Hol van az a jószándékú férfi, aki olyan szívesen tanítgatott? Ő is megváltozott, egy üres, kiégett, megkeseredett ember látok magam előtt. Tartása laza, mintha semmi sem érdekelné, a haláltól sem retten vissza. Kegyelem lenne számára, ha végeznék vele. Nevetése tölti meg az erdő csendjét, melyen vízhangot vernek a sírok, ördögi kacaj ez. Mégsem rettenek meg tőle, azzal réges-régen elkésett. Temérdek gonoszságot követtem, annál több halált néztem végig, szemrebbenés nélkül. Ugyan olyanok vagyunk, velejéig romlottak és elveszettek. Gúnyos fintorba torzul arcom, miközben teátrális szavait hallgatom. Mégis volt valami igazság abban, ami elhagyta száját. Elkönyveltem őt olyannak, amilyen. Megint jön a kioktató, magyarázó hangsúlyával, amitől mindig is falra másztam, de nem mutatom ki felé, mennyi irritál. Hangos nevetésben török ki, ami megtölti élettel a körülöttünk lévő némaságot. Hangom csilingelő lágy melódia, mégis kihallatszik belőle valami megfoghatatlan, félelmetes, pszichopata utócsengés. Jól mondod a barátság törékeny dolog, amit oly gyönyörűen zúztál szét. Mégis milyen tényeket vénember? - szemeim szikrákat szórnak felé, miközben kövelebb lép hozzám. Nem engedi a pillantásom, fogva tart, még így is egy fejjel magasabb nálam. Tekintélyparancsoló, mitől régen fülem-farkam behúzva hunyászkodtam meg, de azok az idők elrepültek. Most egy szempillantás alatt kiegyenesedek, ujjaim torkára tekerednek, olyan finoman, hogy még kaphasson levegőt.
Fejezd be ezt vagy nem állok jót magamért. Tényeket akarsz? Akkor lehetnél a mocskos életed során egyetlen egyszer őszinte velem szemben. Hiszen ugyan azt akarjuk megtudni, az igazságot - érzem, ahogy kezd eluralkodni bennem a szörnyeteg, akit eddig jól elzártam. De az ő jelenléte kizökkentett az így is törékeny békémből.


Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Vissza az elejére Go down
 

Boszorkánytemető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Wanda Maximoff / Skarlát Boszorkány
» Boszorkányfény
» Draconius Boszorkány- és Varázslóképző
» [Játékos küldetés] - A földalatti boszorkány
» Shizu Boszorkánykonyhája [T2]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros :: Erdõ és kripták
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3