Elena Gilbert Salvatore

- Csak annyira bántalak, amennyire te engem... - motyogtam halkan, miután kisétált, és ezt is inkább csak saját magamnak. Minden bizonnyal igaza volt... de mit tehettem volna? Én... én soha nem akartam bántani, se egyebet tenni... ő volt az, aki elkezdte ezt az egészet, és... de inkább gondolni se gondolok rá.
Eltelt pár perc, mire a kis izék fánkokká váltak, és a töltelék is beléjük került. Semmi kedvem nem volt veszekedni... atya ég, már ott tartok, amit otthon szoktam érezni, hogy mennyire nagy lelki ismeret furdalásom van, ha Damon otthagy...
Egy tányérra szedtem a fánkokból, és megfogtam egy villát. Has már megnyerte...

(Nappali)

Klaus

- Értem - futott az arcomra egy keserű mosoly. - Gyűlölni és bántani mindig könnyebb. Apámnak is könnyebb volt így bánnia velem annak idején - mondtam. - Könnyebb volt ütnie, és minden csalódottságát, haragját felém fordítania. Megérthetett volna, de nem tette. Ő is a könnyebb utat választotta. És te is ezt teszed. Legalább ebben az egyben egyformák vagytok ti is, emberek - fordultam sarkon, és kisétáltam a konyhából. Nagyon vágytam egy pohár italra. Valamire, ami kiégetheti belőlem kissé a keserűséget.

(nappali)

Elena Gilbert Salvatore

- Mert... mert nekem az úgy könnyebb - válaszoltam mindenféle köntörfalazás nélkül, teljesen őszintén, és ezt ő is hallhatta a hangomban. - Mert tudom, feleslegesen vagyok itt, és teszek bármit. Nekem is megvan a szerelmem, és neked is... és ha megnézem, miket tettem és mondtam neked az előbb, hűtlen vagyok. Miközben tudom, hogy teljes mértékben nem is kölcsönös az, amit érzek, vagy beképzelek magamnak. Én... nekem így könnyebb a gyűlölködés... nem azért, mert jólesik. Hanem mert... így nem kell aggódnom a viszontagságokon - ment át végül a hangom suttogóba.

Klaus

Szótlanul néztem, ahogy szorgoskodik a tűzhely körül, míg végül elém tolta a csokis tálat.
- Majd később - hárítottam el a dolgot. - Miért akarsz újra gyűlölni engem? - tettem fel a kérdést. - Azt hittem, ezen már túljutottunk. Erre kiderül, hogy mégsem - morogtam. - Mindig tudod, hogy taposs a lelkembe.

Elena Gilbert Salvatore

- A tasakos vér még sosem hatott meg - ráztam a fejemet. - Ha neked az kell, akkor jóétvágyat hozzá - fordultam vissza teljes testtel a tűzhely felé, és elővéve egy kisebb tepsit, amit szerencsésen találtam a sütő helyén, elkezdtem kis gombócokat gyúrni, hogy végigpakoljam velük a tepsit. Ugyan ezt nem kell sütni, de... így kényelmesebb. És legalább amíg tudtam mit csinálni a két kezemmel, nem kellett azzal törődnöm, hogy megint egy jégcsap szólt hozzám.
- Ha sikerült felolvadnod... - löktem elé a tálat, amiben a megolvasztott csoki volt. - Kóstold meg - kezdtem el foglalatoskodni a süti töltelékével, de ahhoz se kellett nagy tudás.

Klaus

- Aha - válaszoltam fahangon, aztán visszaültem a konyhapulthoz. Az eddigi kis jókedvem messzire szállt.
- Mikor lesz készen az ebéd? - kérdeztem meglehetősen jeges hangnemben. - Éhes vagyok. És nem akarok előtted vért inni. Biztos rosszul érintene.

Elena Gilbert Salvatore

- Nekem öt perc tökéletesen elég ahhoz, hogy ismét tudjalak gyűlölni, és úgy tekinteni rád, mint egy igazi ellenségre - válaszoltam a kérdésére. - és ha én le akarom zárni... csók nélkül is meg tudom tenni - mondtam neki, nem mintha így akartam volna tenni, de... nem akartam, hogy azt higgye, két hasonmás is csakis az ő óhajait lesi.
Inkább belebámultam az edénybe, ahol már a tészta gyúrhatóvá is vált.

Klaus

- Szóval nem akarod lezárni - állapítottam meg elégedetten, de döbbenten. De az tény, hogy tetszett nekem ez a helyzet. - De ami az öt percet illeti... nem egészen értem, mire gondolsz - vakartam meg a fejem aztán. - Kérlek, fejtsd ki, ha nem akarod, hogy egész éjjel ne aludjak miatta. Nem szeretem a rejtélyeket. Szóval, ki vele - simogattam meg a vállát kedvesen.

Elena Gilbert Salvatore

Hallottam a hangját, de jobbnak tűnt inkább nem felelni. Inkább csináltam tovább a dolgomat mindaddig, míg meg nem szólalt ismét, és meg nem ragadta a két csuklómat, hogy maga felé fordítson.
- Azt mondtad, hogy "Ha le akarod zárni, akkor csókolj meg" - adtam félig választ a kérdésére. - És én nem csókoltalak meg. Nekem semmi bajom nincs. Legalábbis olyan nincs, amin nem segítene öt perc, amikor annak eljön az ideje - rántottam ki magamat a karjai közül, és ezzel utalva arra, hogy ha elhagyom egyszer ezt a házat, az utána következő öt percben sikeresen orvosolhatok mindent, amit itt mondtam, és tettem.

Klaus

- Most mi a gond? - kérdeztem, amikor Elena elfordult. - Hé, hallod? - próbálkoztam, de mivel ez is eredménytelen volt, megfogtam a két csuklóját, és magam felé fordítottam.
- Na halljuk, mi rosszat mondtam már megint? Ne mondd, hogy semmit! Látom rajtad. Jobban olvasok benned, mint egy könyvben - morogtam. - Gyerünk, ki vele.

Elena Gilbert Salvatore

- Nem szólok hozzá semmit - mondtam egyszerűen ennyit, aztán elfordultam tőle, és a tábla csokit kezdtem el kibontogatni, hogy egy kis tálkába tördeljem a kockákat, és a gőzölgő víz fölé tegyem.
Aztán elléptem Klaus elől, és egy újabb edénybe kezdtem pakolni a hozzávalókat, a fejemben pedig itt volt a recept, így nem voltam tanácstalan.
- Mosogatni is én fogok, mielőtt szóváteszed - bámultam a gőzölgő izét, ami egyelőre nem hasonlított semmire, míg a liszt bele nem került.

Klaus

- Semmi köze Tatiához - ráztam a fejem. - Mondjuk úgy, hogy volt egy csók, amivel elkezdődött köztünk valami. És ha le akarod zárni,hát zárjuk le egy újabb csókkal. Mint két pecsét... az egyikkel felnyitottunk valamit, és a másikkal lezárjuk. Mit szólsz hozzá? - néztem a szemébe kedvesen.

Elena Gilbert Salvatore

- Jól van, tudod hogy hogy értettem - néztem rá egy pillanatra hátra, aztán mikor már minden ott volt a konyhapulton, és ő is mellém állt, megráztam a fejemet. - Egyelőre boldogulok egyedül is - mondtam, de teljesen hálásan, elvégre a férfiakat nem igazán lehet a konyhába csábítani csakis segítség miatt.
De amikor megfogta a kezemet, és egy kérdés hagyta el a száját, nálam már a dolog volt abszolút... vagyis az, hogy... na jó, ebbe már én is belegabalyodtam igencsak rendesen. Az egyik oldalam jó nagy pofont osztott volna ki neki, hogy... hogy az előbbiek után még képes lenne engem megcsókolni, a másik énem pont az ellenkezőjét mondta. Ezért én inkább csak kérdeztem. - És miért engem akarsz megcsókolni? Ha ez egy teszt, hogy... vagyok-e annyira jó, mint Tatia... - nyeltem egyet, és lenéztem az én kezemet fogó ujjaira.

Klaus

- Enni azért néha mi is szoktunk. Úgy értem emberi ételt is - vontam vállat a hűtő tartalmának említésére. - És ez az izé nevű sütemény jól hangzik. Segítsek valamit? - ugrottam talpra, és odaálltam Elena elé. - És abszolút desszertnek... kérhetek egy csókot? - fogtam meg a kezét. - Ha nem, azt is megértem, és nincs belőle probléma. Ebben az esetben, simán felejtsd el, hogy ezt kértem.

Elena Gilbert Salvatore

- Ha már egyszer foglyul vagyok ejtve, hagy legyek illedelmes, és ha már veszítettem, akkor tényleg rendes kiszolgálást nyújtsak - mosolyogtam rá, és felkuncogtam az arcát látva.
- Amire én gondoltam, annak az a neve, hogy profiterol. Ettél már olyat? Krémes, csokikrémes - válaszoltam neki, de egyelőre még a tésztával voltam lekötve. - És nem, hiába beszélsz Damonnel, ha én egyszer kiszabadulok innen, már csak az előbbi vallomásom miatt se fogok többé visszajönni - ráztam a fejemet egy nagyon apró mosoly kíséretében. - Nem szeretek zavarban lenni mások előtt, főleg úgy, hogy tudom a dologról, tilos - köszörültem meg a torkomat, és előpakoltam a hűtőből a kellékeket. - Még ha nem is vagytok itt gyakran, de eléggé meg van pakolva a hűtötök - tereltem el a témát.

Klaus

- Ez jobbnál jobb. Desszertet is kérhetek? - mentem át kisgyerekbe. - Persze, hogy kérek! Ha hazatérsz, megkérdezem Salvatorét, néha nem engedne-e át ide. Felveszlek bejárónőnek - mondtam. - Mi lesz a desszert? - kérdeztem nagyon kíváncsian. - Szeretem, ami édes és krémes.

Elena Gilbert Salvatore

Az előbbi beszélgetés után már nem volt kedvem a széles vigyorgáshoz. És én mondom neki, hogy nem tudja, mit akar... bagoly mondja ugyebár verébnek.
- Nem kell nekem ahhoz sokat nézelődni, az olaszok a tésztát szeretik mindenféle vacak feltéttel - mosolyogtam halványan, és szembefordultam vele úgy, hogy a pult kettőnk között volt. - Csak főételt akarsz, vagy mellé desszertet is? - néztem a sütő felé. - Ha már győztél, akkor legyen teljeskörű a kiszolgálás - vontam egyet a vállamon.

Klaus

(pihenőszoba)

- Akkor tiéd a terep - ültem le a konyhapult mellé. - Szolgálj ki - vigyorogtam. - Kár, hogy nem lesz teljes körű kiszolgálás - sóhajtottam, végignézve az alakját. - De nem vagyok telhetetlen. Egy ebéd is tökéletes lesz. Nézz szét a szekrényében, és a hűtőben, mit találsz, és mit tudsz összeütni belőle. Apróbb munkára befoghatsz. De semmi extrára. Nem vagyok otthon ezen a területen.

Klaus

- Tulajdonképp tényleg morbid. Mint a mókus, vagy nyuszievő vámpírok - vigyorogtam el magam, aztán elképedtem. - Ejha. Elena Gilbert önként nyújtja a kezét. Csípjetek meg, mert álmodom - nevettem fel. - Na gyere. Menjünk a pihenőszobába.

(folyt. ott)

Elena Gilbert Salvatore

- Szerintem a külön fürdő nekünk tökéletesen megfelel, mert már egy csók miatt is külön aludt tőlem a férjem, nemhogy még közös fürdőzés... még ha fürdőruhában is - mondtam, de nem szemrehányóan. Noha jó ötlet volt, csak ugyebár most már nem gondolhatok magamra.
- Annyira lenne morbid, mint a vámpírok a tengerparton - vontam egyet a vállamon mosolyogva, aztán a kezére néztem, amit felém nyújtott, és pár másodperc gondolkodás után odanyújtottam az enyémet is. - Rendben. Már kíváncsi vagyok - mondtam, a szemeibe nézve.

Klaus

- Én a közös fürdőzésben benne lennék - vigyorogtam. - Van fürdőnadrágom, és Bekahtól lenyúlhatok egy bikinit - vigyorogtam, aztán vállat vontam. - De ha nem, hát nem. Gyere, megmutatom a pihenőszobát. Az egyik kedvenc helyiségem a házban. Gondoltam már rá, hogy medencét ásatok a kertben, de egy napfürdőző vámpír nagyon morbid lenne, nemdebár? - nyújtottam felé a kezem, hogy vajon elfogadja-e.

Elena Gilbert Salvatore

- Igen, a szeretet... azt hiszem, hogy jobban átgondolva, az őseim sem azért olyanok, mert soha nem szerette őket senki. A vámpírlét tette őket olyanná, amilyenek. Tatiát Oliver... Katherine-t pedig az idő, a menekülés és az ehhez hasonlók. Ezért nem akartam én soha vámpír lenni - motyogtam csak az orrom alatt, aztán gondolkodóba estem.
- Ha Damon lennél, lenne egy-két tippem, de gondolom, hogy se a közös fürdőzés, se a többi ilyen beütésű program nem venné ki jól magát - kuncogtam már valamivel jobbkedvűen, és felálltam a székről. - És arról méginkább nem lehet szó, hogy hazamegyek, igaz? - sóhajtottam. - Akkor a fürdő és a hálószoba kivételével megmutathatnál néhány helyiséget a házban. Azt a kettőt már jól ismerem, és nem vágyom vissza oda - köszörültem meg a torkomat kis zavarral.

Klaus

- Ez is szép kis családfa - mondtam hüledezve. - De neked kijutott a szeretetből. Ez a legjobb, amit egy szülő adha a gyerekének, nem? És jó, hogy te ugyanazt adod át a te gyerekeidnek - dobtam ki a kiürült dobozt. - Hát, érzelmekben ugyan nem vagyok túl jó, de... a vállam felajánlhatom, ha vigaszra lenne szükséged. És ki kellene találnunk, mivel üssük el az időnket két napig. Ötlet?

Elena Gilbert Salvatore

- De az anyádnak mégis rengeteg dologért tudnék köszönetet mondani... a családom többsége vámpírból áll. Ha ő nem teremti meg őket, vagyis titeket, akkor nem kellene azon aggódnom, hogy a férjem megöl valakit - magyaráztam, aztán ahogy a keserű nevetés kitört belőle, bele se mertem gondolni, hogy a "nagyon keményen" rész mit is takarhat. Más felfogás, és más kultúra az, amiben ők éltek... így nem is tudnám elképzelni.
- Oké, akkor... beszéljünk az én keserű múltamról - mosolyogtam halványan. - Stefantól tudtam meg, mert ő volt az, aki miután megmentette az életemet, kinyomozta - mondtam valami furcsa érzéssel a hangomban. - A történések összejátszottak. És kiderült, hogy a történelem tanárom felesége az anyám. Vagyis... akkor úgy festett, hogy halott. Aztán kiderült, hogy nem. Hogy egy vámpír, akit Damon változtatott át, mert Isobel kérte - kaptam be egy kanállal a jégkrémből. - Az apám pedig a nagybátyám, akit világ életemben gyűlöltem. És azóta nincs ez másképpen. - tettem hozzá. - És mióta minden szülőből van legalább kettő, komoly problémát okoz eldönteni, hogy... ki iránt mit is érezzek. Mert láthattad az esküvőmön az apámat. És az anyám is ott volt. Nekem mindig is ők lesznek a szüleim, bárki tegyen bármit. És aki ismer, tudja rólam, hogy mióta meghaltak, felelősnek érzem magamat. Stefan megmenthette volna őket is. De engem mentett - telt meg a hangom szomorúsággal, aztán megráztam a fejemet. - Sajnálom. Tudom, túl érzelgős vagyok, és ezt egy vámpír nehezen viseli el.

Klaus

- Igen, anyám változtatott át bennünket - bólogattam. - Félelmében. Nem akarta több gyerekét eltemetni. Hát halhatatlanná tett minket. Bár, a dolog nem egészen úgy sült el, ahogy ő tervezte. Nem gondolta, hogy egy új ragadozó faj született meg általa - jegyeztem meg, és kanalaztam tovább a jégkrémet.
- Apám? Igen, éreztette velem. Nagyon keményen - nevettem fel keserűen. - De inkább hagyjuk a keserű múltamat, oké? - raktam le a kanalat. - És te? Mikor tudtad meg, hogy a szüleid valójában nem a szüleid?

Elena Gilbert Salvatore

- Hát ez sem vidámabb... - motyogtam a történetet hallgatva. Az apja vámpírrá vált... és üldözte őket. Egy vámpír, aki vámpírokra vadászik. Nagyon eredeti. - És boszorkány volt az édesanyád. Akkor az ő varázslata volt a kiindulópontja az átváltozásotoknak - következtettem, bár talán tévesen. Majd kijavít, ha hülyeségeket beszélek.
Viszont amit ezek után mondott, az nem kicsit döbbentett le. Ezek szerint a nők nemcsak a középkorban kezdték el előnyösebbnek találni más férfiak társaságát is. - És ezt... az apád éreztette is veled? Mármint az anyád férje - javítottam aztán, és együttérzően néztem rá. Persze engem soha nem akart megölni egyik szülőm se, pedig volt belőlük egy jó pár. - Valamennyire át tudom érezni, hogy milyen kilógni a családból. A szüleim halála után sportot űztem belőle, hogy mindenhol, csak ne az öcsémmel, és az emlékekkel. Csak egy naplóval... - mosolyodtam el halványan.

Klaus

- A szüleim? - motyogtam halkan. - Apám igen. Sokáig üldözött minket, a gyerekeit. A halálunkat akarta. Aztán nyoma veszett. Nem tudom miért adta fel, és hol van jelenleg. Talán nem is él már, nem tudom. Az anyám... ő nem lett vámpír. Ő boszorkány volt, egy ősi boszorkány. Tulajdonképp a boszorkány vérvonal amerikai földön mind tőle eredett. És mivel halandó maradt, hát nem él már - hazudtam szemrebbenés nélkül, aztán nagyot sóhajtottam.
- Ami azt illeti... az igazi apámról szinte semmit nem tudok. Mert akit apámnak hívtam, nem volt az igazi apám. A testvéreimé igen... az enyém nem. Ezért lógtam ki én a családból - mondtam el neki azt, amit eddig a családomon kívül nem tudott meg senki más.

Elena Gilbert Salvatore

Figyelmesen végighallgattam, amiket mondott, és közben cseppet se irigyeltem Rebekaht. Ugyan soha nem láttam még, de ahogy Klaus mesélt, ő volt az egyetlen nő, aki felbukkant a családfán.
- Jó, jó... a tiéd lehet - húztam el a kanalat kuncogva, de amint folytatta, ismét komolyabbá vált az arcom. - Egy szóval se mondtam volna, hogy jó a sok testvér. Damon és Stefan példáját látva... jó testvérek voltak, míg Katherine, aztán én meg nem jelentem az életükben... el se tudom képzelni, milyen lehet ez négy testvérrel. És sajnálom a halott testvéreidet - mondtam őszintén, és letettem a kanalat egy pillanatra. - De meglett az eredménye, nem? Sokkal... sokkal erősebb és határozottabb jellem vagy, mint a testvéreid. Tudod, hogy mit akarsz, és akár egyedül is belefognál akármibe. Talán erre a testvéreid nem lennének képesek - beszéltem tovább, aztán felvetődött bennem még egy kérdés. - A szüleid... ők is vámpírrá váltak?

Klaus

- Hány testvérem? - kanalaztuk a jégkrémet. - Itt velem ketten élnek. Kol, az öcsém, és Bekah, a húgom. Bár Bekah mióta beköltözött, alig láttam. De ezen kívül van még két másik testvérem. Két bátyám, Elijah és Finn. Annak idején voltak még más testvéreim is. De ők már halottak. A legidősebb bátyám még az óvilágban halt meg, elvitte őt a pestis. A legkisebb öcsém, Henryk, pedig itt, ezer évvel ezelőtt. Megölte egy vérfarkas. Részben az én hibámból - mondtam, aztán nevetve eltoltam a kanalát. - Hé, az a mazsola az én térfelemen van! - nevettem. - Biztos azt hiszed, jó a sok testvér, de a mi családunkban... nem igazán volt az. Mindig én lógtam ki a sorból, ami a családot illeti.

Elena Gilbert Salvatore

Letette elém a jégkrémet és a kanalat, de közben válaszolt is nekem, viszont erre rázni kezdtem a fejemet.
- Nem. Nem hiszem, hogy erről van szó. Legalábbis most, hogy tudom, vámpírok igenis léteznek, már bármit el tudok képzelni a szüleim halála előtti időszakról is. És... a szemeid hasonlítanak valakiére, akinek... talán csak egy kicsit volt világosabb szeme. Egy pillanat, és ennyi, ennyi rémlik belőle. Se előtte, se utána nincsenek további képek. Talán már akkor is bolond voltam... - fogtam meg a kanalat kuncogva. - És neked hány testvéred is van? Már akik itt élnek - kérdeztem kíváncsian.

Klaus

- Akkor édesség - kezdtem el matatni a hűtőben, hogy előhúzzak egy doboz jégkrémet a végén. Közben hallottam Elena szavait, de csak akkor válaszoltam, mikor letettem elé az édességet egy kanállal együtt.
- A szemeim? - mosolyogtam. - Pedig sosem láthattál ezelőtt. De talán... a Petrova vonallal ez is öröklődik. Néhány emlék, valahol a tudat mélyén. Tatia és Katerina látott engem, hát.... valahogyan, az agyad legmélyén el van rejtve ez az információ. Ezért tűnt neked úgy - szedtem elő egy másik kanalat is, és a szemöldökömet felvonva bekaptam egy kanál jeges édességet.

Elena Gilbert Salvatore

Igazából semmi jó befejezés nem jutott eszembe, mikor félbehagyta a mondatot, de az ő dolga, nekem végképp semmi közöm hozzá.
Aztán megköszörültem a torkomat, és csak bólogattam. - Ez az édesség dolog jól hangzik - néztem utána, mikor a hűtő felé lépett, és nagy sóhajjal eszembe jutott valami, bár csak most, hogy már nem kellett a szemeibe néznem. - Amúgy... mondtam már, hogy a szemeid... annyira, de annyira ismerősek voltak nekem, mikor először megláttalak - mosolyodtam el halványan. - Nem tudom, hogyan jutott eszembe, de... van a fejemben egy szempár két-három évvel ezelőttről, és nem tudom kihez kötni őket - mosolyogtam még mindig zavarosan.

Klaus

- Sokáig én nem tudtam eldönteni, kit is szeretek igazán. Tatiát, vagy téged. Talán valahol mindkettőtöket. Szóval nem, egyáltalán nem volt más a te helyzeted. Tatia talán.... - legyintettem egyet, befejezetlenül hagyva a mondatot. - Nem akarsz mégis enni valamit? - mutattam a hűtő felé, hirtelen témát váltva. - Bekah mindig tart itthon egy kis édességet.

Elena Gilbert Salvatore

Végighallgattam őt, bár a mondandója közepe táján már lesütöttem a szemeimet, és inkább bámultam a kezeimet, mintsem hogy az ő szemeibe kelljen néznem, miközben "kioktat", hogy a látszat ellenére neki is vannak érzései, és egy olyan példát hozott fel, hogy egy sóhaj is bukott ki belőlem.
- Igazad van, nem tudom, hogy hogyan érezném magamat... - bólintottam. - De a két helyzet teljesen különböző. Én szerettem Stefant és Damont is, és ők is szerettek engem, ezért... minden bizonnyal más érzés lett volna nekem, mint amilyen neked lehetett - néztem aztán vissza a tekintetébe.

Klaus

Elgondolkodtam kicsit, aztán felemeltem a fejem, és előrehajolva belenéztem Elena szemébe.
- Túl sok miértet velem szemben ne tégy fel a kérdéseidben. Vámpír vagyok, és évszázadok óta élek úgy, hogy ne sok közöm legyen emberi érzelmekhez. Most tanulom újra, mit is jelent lélekkel rendelkezni. Közben hibázok én is, mint bárki más - mondtam, majd lekönyököltem.
- Azért esett rosszul, hogy visszaadtad a képet, mert most ha haragszol is rám, egy olyan pillanatot idézett elő, ami mégiscsak egyszerre volt vicces, és kissé talán belsőséges. Egy olyan pillanat, amikor megszületett köztünk valami. Nem tudom mi volt az, és nem is tartott sokáig. Hívd szimpátiának, sorsnak, vagy bárminek, aminek akarod. És hogy pont Tatiának adtad... neked annak idején hogy esett volna, ha Stefan orra alá dug Damon egy olyan képet, amelyen te vagy hasonló pózban, és téged emlékeztetne egy jó pillanatra az életedben?

Elena Gilbert Salvatore

A rosszkedvűség két pillanat alatt vette őt uralma alá, és rosszul hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg, mert... ez volt az igazság. Akkor, mikor meglátta a képet nálam a vacsorán, egy másodpercig se tűnt úgy, hogy mélyebben megviselné. És még én mondtam az esküvőn tánc közben, hogy ajándékot nem illik se kidobni, se tönkretenni, és nem is fogom egyiket se megtenni...
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nekem annyira élvezetes volt - ráztam meg a fejemet. - De a düh sok mindenre képes. Hát még ha úgy érezzük, hogy van miért bosszút állnunk valakin. Nem esett jól megtenni... de ha Damon megtalálta volna a fiókban a képet, és ismét összeveszett volna velem miattad... azok után, hogy egyértelművé vált, hogy Te Tatiába vagy szerelmes... megérte volna szenvednem egy fénykép miatt? - pislogtam a szemeibe, némileg elszorult torokkal. A többi érzésről nem akartam beszélni... mert már a jó ég tudja, hogy mi volt őszinte, és mi volt igaz. Már teljesen mindegy. Legalábbis azt hiszem.
- Neked ezek fényében miért esett rosszul? Azé a nőé lehetett volna, akinek talán azóta már szívesebben adtad volna - ültem le lassan.

Klaus

- Oliver az Oliver. Ezen nincs mit feszegetni, vagy gondolkodni - jelentettem ki, aztán komoran néztem a konyhapultot, mikor válaszolt.
- Látni, hogy a Petrova vonalból származol - mondtam neki váratlanul rosszkedvűen. - Néha ugyanolyan gonosz és kegyetlen tudsz lenni, mint Tatia, vagy Katerina. Tudod hová üss úgy, hogy a legjobban fájjon. Remélem, legalább élvezted a dolgot.

Elena Gilbert Salvatore

- Nem értem, hogy Oliver hogy tud ilyen életet élni... ha igaz amit mond, és tényleg képes érezni... hány felé szakadhat szét, hogy minden életét tudja élni... - jegyeztem meg hangosan gondolkodva, bár... nem vágott a témába, és nem is akartam tovább beszélni róla, mert jött a következő kérdés, és... pár pillanat gondolkodás után egy aprót vontam a vállamon.
- Mert dühös voltam, és utáltalak abban a pillanatban, talán még jobban, mint Olivert. Makacs vagyok, és... miért Tatiának adtam? - nevettem fel halkan, de keserűen. - Kettőt találhatsz, hogy miért.

Klaus

- Hát rendben, te tudod - vontam vállat, majd elnevettem magam. - Tévedsz, kis hasonmás - ráztam a fejem. - Nem gyilkológép vagyok. A tegnap esti vér elég nekem néhány napra. És ha mégsem, én is tartok itthon vérkészítményt. Nem vagyok Oliver, aki élvezi, ha embert öl - tettem le a kávésbögrét.
- Mondd, miért adtad vissza a fényképet? És miért éppen Tatiának? - kérdeztem rá hirtelen.

Elena Gilbert Salvatore

- Hmm... - sóhajtottam egyet. - A dolgok soha nem lesznek meg nem történtek, és minden bizonnyal nekem sem a sok jó fog eszembe jutni, ha rádnézek... de ha muszáj itt maradnom két napig... akkor inkább próbálok jó pofát vágni, és tényleg a jót látni a dolgokban. És most rajta vagyok az ügyön, és próbálok nem arra gondolni, hogy a gyerekeimet két napig nem láthatom - vált a mosolyom keserűvé. Nos igen, ha ebben valami tényleg nehéz volt, akkor az a rész... és az, hogy Oliver majd átjön, hogy beszélgessen velem... egyáltalán miről beszéljek én vele? Idézzük fel a múltat, hogy hogyan volt olyan mocskos szemétláda? Az minden pillanatban itt van a fejemben, nem kell ahhoz látnom őt, meg beszélnem vele.
- Nem, köszönöm. Most elég a kávé - ittam ki az utolsó kortyot. - És gondolom, te se az emberi kajára vágysz, hanem... valami másra - köszörültem meg a torkomat, az igazi vérre utalva.

Klaus

- No igen... - ültem le a konyhapult mellé. - Csak megdöbbentő a viselkedésed. Fél órája még villámokat szórtál a szemeddel. Most meg úgy beszélgetsz velem, mintha mi sem történt volna, és nem akaratod ellenére lennél itt. És még te mondod, hogy nem tudom, mit akarok - nevettem. - Mit ennél szívesen? Rendelhetünk, ha úgy tetszik. Van olasz étterem a városban.

Elena Gilbert Salvatore

Körbefordultam a helyiségben, végigmérve mindent. Na igen, az látszott, hogy nem használják túl gyakran... a tisztaság, és az érintetlenség ezt tükrözte. Viszont akármennyire is ritkán volt használatos, ez... ez illett egy ilyen családhoz. Legalábbis azt hiszem.
Aztán mikor a kezembe nyomta a kávét, belebámultam a barna folyadékba, és kicsit elgondolkodtam. - Te mondtad, hogy a fő tulajdonságom az emberiesség. És az emberek megbocsájtóak. Nem öltél meg senkit, nem bántottad a családomat, és senkit, aki fontos számomra. Akkor... nem jogos az, hogy pofozkodni akarjak - mosolyodtam el, és beleittam a csészébe. - De ha ez zavar téged, erőt veszek magamon, és mindkét oldalról kaphatsz egy-egy taslit - kuncogtam.

Klaus

(hálószoba)

- Ime, egy Első konyhája - mutattam körbe. - Tiszta, mert ritkán használjuk. Nem vagyunk főzőcskézős típusok, bár néha én magam kedvet kapok rá. De béna vagyok a tűzhelynél - öntöttem kávét mindkettőnknek. - Tessék, a koffein majd felébreszt teljesen. Ahogy engem is. Mert mintha álmodnék, hogy most már nem akarod leverni a fejem a helyéről. Vagy tévednék talán? - fürkésztem a szemeit kíváncsian.

Kol Mikaelson

- Vagy épp rossz - szóltam még utána. Úgy gondoltam, lassan ideje lesz egy gyűrűt szerezni Liznek a vámpírrá válása idejére, és ahhoz még találnom kell egy boszorkányt is. De nem most, és nem ma, mert ideje volna aludnom.
/Folyt Kol szobája/


Klaus

Elgondolkozva lötyögtettem kezemben az italt. Millió emlék és érzés tolult fel bennem hirtelen.
- Azt hiszem, én most rendbe szedem magam. Nemsokára találkozom Peiperrel - álltam fel hirtelen. - Nem akarok több érzelgősséget. Az csak gyengévé tesz, és sebezhetővé. Én pedig nem vagyok az. Hibrid vagyok. Több bárkinél - mondtam keményen. - Légy jó Kol. Keress valami vacsoráravalót - kacsintottam rá. - Majd találkozunk.

(Klaus fürdője)


Kol Mikaelson

- Ahogy tőlem is ritkán látsz komolyságot - nevettem fel. - Ez az egyetlen dolog, amiért igyekeztem ott keresztbe tenni neked, ahol csak tudtam. És hát a szerelem... Tatia csak játszott veletek. - Ahogy erről beszélgettünk, felidéztem annak a lánynak az arcát, akibe - életemben egyszer - szerelmes voltam. Sajnos a szülei máshoz szánták, de az átváltozásunk után azért még bevallottam neki a dolgokat. Aztán persze összegabalyodtunk, de a dolgok legjobb részénél nem tudtam uralkodni az újonnan jött képességeimen, és megöltem. Kiszívtam a vérét.


Klaus

Csaknem félrenyeltem az italt, mikor arról beszélt, egy nap talán átváltoztatja Lizt, de aztán vállat vontam. Az ő dolguk, csinálják ha jól esik.
- Peiper... - sóhajtottam. - Nem tudom, Kol. A szerelem... jó dolog. Általában az emberek életében. Én egyszer voltam szerelmes... sok-sok századdal ezelőtt. Abba, akibe Elijah bátyád is, de hisz' tudod. És lám, mi lett a vége. Néha azt látom a szerelem fáj, néha azt, hogy jó dolog. Mellesleg, vámpír vagyok. Lehet, túl sokáig voltam már a sötétség birodalmában ahhoz, hogy képes legyek erre. De azt tudom,hogy Peiper... fontos nekem. Talán ő lesz az, aki kissé életre kelti ilyen téren a lelkemet. Persze, ez a jövő zenéje. Én sosem voltam az a hirtelen fajta, mint te. És igazság szerint, ez azon is múlik, ő hogy reagál majd rá meg megtudja, mi is vagyok valójában - ismertem el. - Nézd, a végén még tiszta családi estét tartunk - nevettem fel. - Jól jegyezd meg öcsém, mert ritkán látsz tőlem ilyet, és hallhatsz ilyen vallomásokat.

Kol Mikaelson

- Csak a fajról tudott - nyugtattam meg. - És felajánlottam neki, hogy egyszer segítek neki, hogy átváltozzon. Peiperre visszatérve... te nem is akarsz tőle ezek szerint semmit?

Klaus

- Kösz, de megoldom egyedül - hárítottam el a felajánlott segítséget, majd meglepve ráncoltam össze a homlokomat. - Na várj. Hogyhogy tudott mindent? Honnan? - kérdeztem gyanakodva. - Valaki megelőzött minket.... valaki tudhat rólunk - gondolkodtam hangosan. - Csak a mi családunkról tud, vagy az egész fajtánkról? - kérdeztem. - Ha a fajtánkról, akkor oké, hiszen... itt a fél város az. Egyenlőre viszont nem szeretném, ha Peiper fülébe jutna a dolog. Szükségem van rá, és addig nem avatom a titokba, amíg el nem érem, hogy kötődjön hozzám. Nagyon szorosan kötődjön. Bár tény, hogy kezdem nagyon megkedvelni azt a lányt - vallottam be.

Kol Mikaelson

- Én sem láttam már egy ideje. Ha akarod, akkor segítek visszafogni, mikor megtudja -ajánlottam fel. - Mellesleg, semmit nem pakoltam ki Liznek. Tudott mindent. Vagyis majdnem mindent.

Klaus

- Rendben - mormogtam. - Elmondom. Csak... hagyj időt nekem. Félő, hogy ő nem fogja ennyire könnyen venni. Lányok és anyák, hiszen tudod - intettem. - Mellesleg, hol van a hugunk? Napok óta nem láttam - jegyeztem meg. - Csak nem valami pasassal kódorog? Oké tudom, modern idők, modern szokások... nem fogok erkölcscsősz lenni, elhiheted - rogytam le újra az asztal mellé, az üveget kérdőn felemelve felé, iszik-e velem egy pohárral. - Na és Liz mit tud rólunk? Kipakoltál mindent?

Kol Mikaelson

Hosszú idő után Klaus végre ismét megmutatta az emberi oldalát - azt, akit a testvéremnek, és nem a vetélytársamnak tartottam. Az, aki akkor volt számomra, mielőtt kiderült volna, hogy megölte az anyánkat. És... igaza volt. Tényleg megöltük volna, ha akkor elmondja. Most meg egyszerűen csak nem tudtam, mit mondjak neki.
- Mondd el Beccának. Legalább neki ne kelljen mástól megtudni - kértem meg. Talán egyedül ő nem tudja még, hogy mi is történt igazából, és tartozunk ennyi igazsággal neki, hiszen én sem árultam el. Talán esélyt akartam adni Niknek, hogy ő tegye meg...

Klaus

- Érts meg engem is - mondtam halkan, és most (hosszú idő után először) olyannak láthatott engem, mint amilyen voltam emberként.
- Honnan tudtam volna, kiben kell bíznom? Minden olyan zavaros volt. Egyik nap arra eszmélni, hogy anyánk leszúr minket. Ki tudja hogy eszméletre térni a halálból, és szinte abban a pillanatban táplálkozni valakiből, akit apánk lökött elénk. Az életünk felborult. A tetejébe engem kísértett az átok is, míg anyánk rá nem jött, hogyan zárja el a farkas valómat. Nem tudtam kiben bízzak, és kiben nem. Mégis, ha akkor megtudod, hogy mit tettem, megbocsátottál volna? Mert nem hiszem. Akkor te, Elijah és Becak hűséget fogadtatok nekem. Ha rájöttetek volna az igazságra, én töltöttem volna több generációt egy koporsóban. Nekem akkor az egész életem szilánkokra tört. Nem maradt semmi, csak a család - ragadtam meg az üveget, és mélyen beleittam.

Kol Mikaelson

Érdeklődve hallgattam végig a történetét arról, hogy mi történt igazából. Abból, amit kivettem pár engedelmesebb emberből, nem állt össze a teljes történet, egészen mostanáig. Gyűlöltem Klaust, amikor megtudtam, mit tett, és hogy eltitkolta ezt előlünk... de ismerve az apánkat, hát lényegében ezért céloztam arra, hogy nem csak ő lehetett az egyetlen félrelépése. Elképzelni sem tudtam, hogy választhatta az apánkat helyettünk, mikor ő is válhatott volna olyanná, mint mi. Persze túl jó volt ehhez.

- Szerintem pont emiatt fordultunk el tőled. Legalábbis én. És most ne fenyegess, mert nem szurkálódásból mondom. Mi mindannyian elfogadtuk volna egy idő után - fejtettem ki a véleményemet, csak abban reménykedve, hogy tényleg nem fog ezért megölni. Akármennyire is, de fontos volt számomra a hallhatatlan életem.

Klaus

Láttam hogy kissé meghunyászkodott, és ez jóleső elégedettséggel töltött el.
- Hogy mi történt igazából? - kérdeztem vissza, és nekitámaszkodtam a konyhapultnak. - Jogod van megtudni az igazat ennyi évtized vagy század után - mondtam aztán, és elgondolkodva mesélni kezdtem.
- Elmentem anyánkhoz egyik este. Akkor már mind... vámpírok voltunk - mondtam. - De én több is annál. Mikor először öltem, kiváltottam magamon az átkot. Ekkor már közelgett a telihold, és noha anyám elzárta a farkas énemet, érzékeny maradtam a változásra. Ideges voltam ilyenkor, és feszült. Aznap este, megkértem anyámat, hogy kezdjünk új életet. Ti, én, és ő... apánk nélkül. Igen, így volt - vetettem Kol-ra egy pillantást. - Szerinted milyen szükségem volt nekem egy olyan apára, aki sosem tekintett a fiának? Egyikünknek sem kellett olyan apa, aki szeretetet kevésbé ismert, csak fegyelmezve akart nevelni! - mondtam kissé hevesebben, majd visszasüllyedtem az emlékekbe. - Anyám nemet mondott. Apát választotta. De nem elégedett meg ennyivel. Azt mondta, látta a pusztítást, amit mi mind végbevittünk. Ráébredt, mit szabadított a világra, és tudta azt is, hogy fordítsa vissza a folyamatot. Anyánk meg akart ölni minket, Kol - mondtam komolyan. - Nem hallgatott a szóra, hát... meg kellett ölnöm. Nem tehettem mást. Elvesztettem a fejem... csak arra emlékszem, mikor apám belépett az ajtón. Nekiugrottam... ne feledd, a farkas gének engem sokkal erősebbé tettek. Dulakodni kezdtünk, leütöttem... és nem sokkal később ő el is tűnt a faluból. Ott hagyott miket a tudattal, és anyánk tetemével. Nem mondtam el nektek az igazat, mert akkor ti is hátat fordítottatok volna nekem. De tessék, az igazság most feltárult - fordítottam neki hátat.

Kol Mikaelson

- Persze bátyám - vicsorogtam rá. - Csak ne feledkezz meg a hatalmáról... ő most is elég hatalmas, még ha meg is bánta, amit velünk tett. - Mikor megláttam az arckifejezését, ami semmi jót nem sugallt, inkább visszavontam mindenféle nagymenő dumával. Elvégre... mindenkinek van mitől félnie, esetemben én eléggé félhetek a bátyámtól, amikor ilyenekkel fenyeget. - Megértettem. Soha többet nem hozom fel, ha most elmondod, mi is történt igazából.


Klaus

Felpattantam a székről újra, de ezúttal nem álltam meg előtte, erőm teljéből orrba vágtam, hogy térdre esett a konyha kövén.
- Ide hallgass - vicsorogtam az arcába, és megragadtam a pólója nyakát - még egy ilyen, és halott vagy. Nem alszol a koporsódban, hanem halott leszel. Végérvényesen, és visszavonhatatlanul! - csattantam fel. - Megértetted?

Kol Mikaelson

- Ha ennyire szeretted, akkor miért ölted meg? - kérdeztem vissza. Évekkel korábban jöttem rá, hogy igazából nem az apánk ölte meg, hanem ő. És valljuk be, ez elég nehezen érintett. Igen, az anyánk, és szerettem őt, még átváltozva is, de a kétséges ügyei sok-sok kérdést merítettek fel bennem. - És ha most koporsóba küldesz, azzal csak elismered, hogy te voltál az. Vagy... esetleg tévedek? Tudod, az sokévi neheztelést oldana fel irányodba.

Klaus

- Egy dolgot jegyezz meg öcsém! - pattantam fel hirtelen, és vámpírsebességgel termettem előtte. - Soha, SOHA nem merd még egyszer anyánk botlását elismételni, vagy a puszta kezemmel tépem ki a gyomrodat - morogtam. - Ő az anyánk, ezt egy pillanatig se feledd - intettem, aztán visszaültem. - Nos, még valami infó a Gilbert lányról?

Kol Mikaelson

- Az a pár év kevésbé számít, mint hogy anyánk félrelépésének hála erősebb vagy. Bár ha már itt tartunk, van egy olyan érzésem, hogy nem te voltál az egyetlen ballépés. És hát Liz... mit mondhatnék? Isteni vére van, de nem azért vagyok vele, hogy megöljem - mosolyodtam el. Liz... azt mondta, szeretne vámpírrá változni, de én nem akartam őt megölni. Annyira aranyos volt, amikor néha zavarba tudtam hozni, vagy amikor a régi időkbe elvittem. Nem ölhetem meg csak úgy, legalábbis én nem. Mert ember nem maradhat.

Klaus

- Igen, tudom. Természetfeletti egészen pontosan - mondtam. - Idősebb vagyok nálad öcsém. Én is megéreztem azt, amit te - sóhajtottam. - És ami Peipert illeti... számotokra még mindig tabu. Az is marad. Kóstlgasd a saját barátnődet. Ahogy láttam, neki nem lenne ellene kifogása - kacsintottam. - Vagy talán már meg is történt?

Kol Mikaelson

- Azt hittem, tudod, hogy nem öl meg minket - vigyorodtam el. - Egyébként találkoztam a bájos Peiperrel. Való igaz,van benne valami különleges - Ezzel konkrétan arra céloztam, hogy tud a természetfelettiről, amit továbbra sem szándékoztam megemlíteni.

Klaus

- Mondjuk úgy, találtam kiskaput. A miért vagy a hogyan nem tartozik rád - ültem fel a széken rendesen. - De be akarom magam biztosítani, minden eshetőségre készen. Ezért van szükségem a hasonmásra - tettem le az üveget. - Az információkat köszönöm. A többibe viszont ne üsd az orrod - mosolyogtam. - Az én dolgom, az én bőröm. Ne szimatolj, ne akarj tudni semmit. A saját érdekedben mondom, és világosítsd fel erről a hugunkat is. Tudod, már nem csupán ezüst tőrt használhatok ellened. A vérfarkasharapás sokkal fájdalmasabb.

Kol Mikaelson


- Nocsak- Ez valóban újdonság. Hogy sikerült? - érdeklődtem. - És akkor minek kell neked a hasonmás?

Klaus

- Kedves öcsém - nevettem fel. - Azért ne bízd el magad. Ez egy kisváros. Bárkitől megtudhattam volna az igazat a Gilbert lányról. Gondolom, nem túl sok van belőlük a városban. A tény, hogy képes voltál utána érdeklődni, mondjuk úgy, amolyan... hűségteszt volt - vontam vállat. - Mellesleg, azt hiszem Kol, lemaradtál néhány lépéssel. Már megtörtem magamon az átkot - vigyorogtam.

Kol Mikaelson


- Örülj, hogy ennyit megtudtam - feleltem. - Nélkülem soha nem tudnád, hogy egyáltalán létezik. És nagyon is jól tudom, mire kell neked. - Hát persze, hogy tudom. Nincs olyan idióta még az utánunk következő első vámpírok között sem, akik elhinnék a nap-hold átka mesét, ami nyilvánvaló baromság. Ha csak ennyiből állna, akkor valószínűleg nem lenne haszna a napon járós gyűrűknek. És semmi nem korlátozna minket, vagyis a természet nem tudna "büntetni".

Klaus

- Szóval Elena - ismételtem. - Szép név. És valami extra ezen kívül? Hol lakik, kivel él, hasonlók... egyáltalán, tud a magunkfajtákról? - érdeklődtem, és újra meghúztam az üveget. - Nyilván tisztában vagy vele, mire kell nekem a hasonmás, ugye? - kérdeztem aztán Kol-t.

Kol Mikaelson

- Továbbá, az is különbség, hogy én elég elbűvölően el tudom hitetni az emberekkel, hogy veszélytelen vagyok. De ne aggódj, pár évszázad, és ez neked is menni fog - kacsintottam rá. - A hasonmás neve meg Elena Gilbert, és eléggé ismert ebben a városban, ahogy észrevettem.

Klaus

- Látod öcsém? - ültem vissza a székre, és elégedetten eldőltem rajta, a másik székre téve a lábam. - Ez a különbség köztünk. A kifinomultság, és a stílus. Ne aggódj, még néhány évszázad, és biztos neked is lesz - mondtam kissé kajánul, majd biztatóan intettem felé.
- Akkor rajta, hallgatlak. Mesélj nekem.

Kol Mikaelson

- Hát igen, nekem is ki kell eresztenem a gőzt - utaltam a vérszagra. - De én nem fanyalodnék emberi ételre. Azt majd beviszik magukba az áldozataim, de ne nekem kelljen lenyelnem. Különben meg rengeteg új információm van a Hasonmásról. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az.

Klaus

Már a bejárati ajtóból hallottam Kol lépteit, és tudtam, hogy úgysem hagyja szó nélkül, hogy normál étkezésen kap. Nem is ő lenne...
- Mióta nem akarom holnap rávetni magam Peiperre az éhség miatt - adtam meg a választ tele szájjal. - Mióta zavar az téged, hogy mit eszem? Mellesleg... - szippantottam felé - mintha neked is vérszagod lenne - tettem hozzá, és kivettem a konyhaszekrényből egy üveg italt. Nemes egyszerűséggel lepattintottam a kupakot, és mindenféle poharazgatás nélkül húztam belőle.
- Ha már látlak, beavathatnál mi volt az a jelenet egyik este. A megjegyzésed Peiper előtt a kis hasonmásról. Csakugyan van információd? Tudod hogy mennyire nem szeretem, ha átvernek. Nyilván nem akarod megismerni a következményeket, ha hazugságon kaplak - villantottam felé egy kedves, testvéri mosolyt.

Kol Mikaelson

/Erdő/
Belépve a lakásba, azonnal megéreztem, hogy Klaus már hazatért, valószínűleg egy újabb áldozat elfogyasztása után. Ha megtudja, amire rájöttem a hasonmással kapcsolatban... bele sem gondolok, mit fog szólni. Persze, nem fog megdicsérni, de nem is azért derítettem ki mindent. Csak szerettem volna szemléltetni, hogy képes vagyok előtte járni egy lépéssel. Ott van még Peiper is, akiről úgy döntöttem, nem fogok beszélni: sokkal izgalmasabb, ha magától rájön, hogy többet tud, mint kéne.
Bátyám a konyhaasztalnál ült, és legnagyobb meglepetésemre emberi ételt evett.
- Nocsak Nik, mióta eszel te ilyen ehetetlen szennyet? - érdeklődtem széles vigyorral az arcomon.

Klaus
(Staunton, Hells bells bar)

A lakás még mindig üres volt. Ásítoztam, elfárasztott kissé az út, bár a lány vére felpezsdítette az ereimet. Most viszont valami másra is vágytam. Emberi ételre.
Szétnéztem a hűtőben, aztán némi hezitálás után szendvics mellett döntöttem. Nem kellett két perc, és az asztalnál ültem, nemtörődöm módon morzsálva mindenhová, közben azon gondolkodtam, hová is vigyem másnap Peipert.