Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 15, 2018 2:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next



Elena && Katherine

Lehet, hogy naivitás volt tőlem, aminek köszönhetően most ebbe a slamasztikába kerültem, de valóban mertem remélni, hogy Katherine fel fog szívódni azután, hogy emberré vált. Elvégre, valljuk be, az évek során nem barátok, avagy bajtársakat halmozott sorjára, hanem pont az ellentettjét: ellenségeket. És ha ők hírét hallanák annak, hogy a nagy Katherine Pierce, aki még Klaus elől is képes volt elmenekülni, most milyen sebezhető is… Nos, egészen biztos voltam abban, hogy versennyé válna, ki szerzi meg előbb a trófeát, ami nem jelentett mást, mint Katherine fejét. A helyében én biztosan menekültem volna, vagy igyekeztem volna minél kisebbre összehúzni magam, hogy ne keltsek feltűnést, nehogy bárki is megtaláljon, ám ő látszólag ezzel kicsit sem törődött. Helyette eljött egészen Mystic Fallsig (bár lehet, el sem ment azóta az eset óta), csak azért, hogy rajtam bosszút álljon. Ha pedig ennyire nem félte a halált, akkor már egészen biztosan beletörődött abba, hogy a már így is túl hosszúra nyúlt élete nem fog soká tartani, s utolsó perceit, óráit, napjait annak szentelte, hogy engem kínozzon. Nem mintha ez a gondolat túlságosan felvillanyozott volna, de az azért megnyugtató volt, hogy megölni nem akart.
- Tudod, Katherine… Azt hiszem, mégis csak jól áll neked az emberi lét. Egészen biztos vagyok benne, hogy meg fog tanítani egy-két dologra, ami még a hasznodra válhat, s még azon a túlságosan is magas önbizalmadon sem esett csorba… Vagy tán csak igyekszel nem mutatni senkinek azt, hogy mekkora szégyenként is élted meg, hogy az olcsó „utánzatod” felülkerekedett rajtad? – kérdeztem tőle csevegős hangnemben, a gúnyt csak enyhén éreztetve. Mindezzel az volt a célom, hogy felbosszantsam őt, hogy veszítsen a túlzott óvatosságából, és közelebb merészkedjen hozzám. Akkor talán még tudtam is volna tenni valamit ellene, megkötözött kezeim és lábaim ellenére, de amíg ilyen távolságtartó volt, esélytelen volt.
- Sajnálom, Katherine, ha csalódást kell okoznom neked, de akkor, abban a pillanatban egyáltalán nem állt szándékomban bántani téged, de te nem hagytál más választást. Elvégre, te voltál az, aki az életemre tört – nevettem fel cinikusan. – Azt hiszem, ez az egész őrült bosszú hadjáratról szövögetett terved kissé ironikus – csóváltam meg a fejem, de persze nem számítottam arra, hogy Katherine maga is rá fog jönni, mennyire ésszerűtlen a viselkedése. – De rendben, akkor halljuk, mégis hogyan tervezed pokollá tenni az életemet anélkül, hogy megölnél? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, valódi érdeklődéssel a hangomban. – Téged ismerve, egyszerű testi kínzással nem elégednél még – jegyeztem meg, miközben magam is azon gondolkodtam, mégis mi járhatott Katherine Pierce őrült fejében.



||music:Silhouette <3|| Remélem minden jó 40   || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
in the shadow all over the world
Hobbi & foglalkozás :
running & surviving
Humor :
like the old times



A poszt írója Katherine Pierce
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 01, 2018 9:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Elena & Katherine



"How about YOU and I have a little chat?"

Nem akartam megölni őt. Persze egyszerű lett volna ebben a helyzetben karót döfni a szívébe, de ahogy említettem, az egyszerű lett volna. Túlságosan is. Neki pedig szenvednie kellett, amiért halandóvá változtatott, ráadásul mindene megvolt, ami nekem soha. Csupán annyi volt a különbség kettőnk között, hogy ő minden segítséget megkapott, nekem pedig a családom elvesztése után senkim sem maradt. Sosem értettem, miért ítélnek el amiatt, amiket az évszázadok alatt elkövettem, hiszen a túlélésért tettem mindent. Sosem kapcsoltam ki az érzelmeim, erős maradtam, minden elém gördülő nehézséget legyűrtem, Elena viszont mindent eldobott magától, mikor az öcsikéje kimúlt. Gyenge volt, s talán épp ezért kapott meg minden segítséget, egyedül úgysem húzta volna sokáig. Tudatni akartam vele, hogy mindegy mit tesz velem, én mindig képes leszek visszavágni, s mindig akkor fogok lecsapni, amikor nem számít rá. Pokollá teszem az életét, akkor is, ha megszállottá kell válnom, olyanná, amilyen Klaus volt, még ha ez a gondolat rosszullétet is váltott ki belőlem. A szavai egy másodperc alatt felbosszantottak, a szám rándolt egyet, ahogy elfojtottam egy grimaszt, de hamar leesett, hogy tetteti a nyugodtságát. - Veled ellentétben, én tudok gondoskodni saját magamról. Téged még egy ember is legyőz. Bár nem vagyok mindennapi még halandónak se. - tettem hozzá mosolyogva, mintha semmi problémám nem lenne, pedig a szemem alatti karikákat alapozóval rejtettem el, és legalább öt kilót fogytam az átváltozás óta. Ennek ellenére, még mindig jól néztem ki, bár az öltözékem kicsit egyszerűbbre cseréltem, hogy kerüljem a feltűnést. Amíg ő beszélt, ismét fel-alá kezdtem járkálni, de ahogy elhallgatott, megálltam, és ránéztem, kicsit sem bűbájos pillantással. - Valóban megölhettelek volna. - vágtam elgondolkodó arcot, mintha tényleg figyelembe venném mindazt, amit mond. - De miért tennék neked szívességet? Ha meghalsz, azzal másoknak ártok, mondjuk... Stefannak, azt pedig nem szeretném. - ingattam a fejem. Ha tönkre teszem az életét, azzal nem hibázok akkorát, mintha megölném, bár szinte izzott a kezem, hogy karót ragadhassak, és átszúrjam rajta. - Komolyan azt gondoltad, ha lenyomod a gyógyírt a torkomon, eltűnök, és többet nem látsz? Hogy megúszod minadazt, amit velem tettél? - egy horkantáshoz hasonló hangot hallattam, és ezúttal a kripta falához léptem, nekidöntöttem a vállam, és Elena helyett a temetőt szemléltem a kijáratból.

hát akkor vágjunk beléd bele 35 42

●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 14, 2018 8:53 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next



Elena && Katherine

A gondolatok csak úgy repkedtek a fejemben, megoldást próbálva találni erre az igen kellemetlen szituációra. Olyan kérdések merültek fel bennem, mint hogy hol vagyok, ki hozott ide, és mi céllal, de bármennyire is törtem a fejemet, választ nem találtam. Közben vadul rángattam a csuklóimat, nem törődve a verbéna marásával, abban reménykedve, hogy valahogy sikerül eloldoznom a kötelet. Nem akartam tétlenül csak itt üldögélni, teljesen kiszolgáltatottan az elrablómnak, azonban mielőtt bármilyen előrelépést sikerült volna tennem a kiszabadulásom ügyében, az egész történtek értelmet nyertek.
A hangot előbb hallottam meg, minthogy arc is társuljon hozzá, de azt a nőszemélyt bárhol, bármikor képes lettem volna felismerni, még látnom sem kellett hozzá. Katherine Pierce. Akaratlanul is dühösen vicsorogni kezdtem rá, de látva az ő természetellenes nyugodtságát, az önelégült mosolyát és ragadozó pillantását, ahogy lassú léptekkel tett egy kört a székem körül, ellazítottam az izmaimat. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire sikerült felbosszantania, s valljuk be, az a csomó valóbab pokolian jól sikerült.
- Katherine – szólítottam meg kissé leereszkedő hangnemben, fel sem véve az első sértését. – Látom, jó egészségnek örvendsz. Tudod, egészen jól áll neked az emberi lét, a bőröd kissé száradtnak tűnik, és az arcod mintha be lenne esve. Csak nem gondjaid vannak az ételszerzéssel? – kérdeztem vissza enyhe gúnnyal a hangomban, de tudtam, hogy óvatosan kell viselkednem most. Hiszen elég csak egy karó a szívembe, és már holtan is végezhetem, Katherine pedig nem az a fajta volt, aki eltévesztene egy ilyen könnyű célpontot, mint amilyen én voltam.  
Az elkövetkező megjegyzéseire inkább nem reagáltam, csak meg-megforgattam a szemeimet. A hallgatásom azonban nem jelentett egyet azzal, hogy megadtam volna magam. Helyette inkább azon agyaltam, hogyan tudnám a magam javára fordítani a helyzetet, vagy hogyan szabadulhatnék ki a kötelékeimből. Katherine volt oly óvatos, hogy ne merészkedjen túlságosan közel hozzám, hiába voltam megkötözve és leláncolva, de ő még mindig ember volt, én pedig vámpír. Nem becsült alá, és ez nem jelentett jót a számomra.
- Katherine, mégis mit akarsz tőlem? – vágtam inkább a szavába kissé türelmetlenül. Nem volt kedvem az ostoba kis játékaihoz, sokkal jobban foglalkoztatott, hogy mi céllal hozott ide. – Ha csak megölni akartál volna, arra rég lett volna lehetőséged, még amikor eszméletlen voltam. Szóval hagyjuk a felesleges dumát, és áruld el nekem, mi célból hoztál ide?



||music:Silhouette <3|| Remélem minden jó 40   || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
in the shadow all over the world
Hobbi & foglalkozás :
running & surviving
Humor :
like the old times



A poszt írója Katherine Pierce
Elküldésének ideje Szer. Aug. 29, 2018 4:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Elena & Katherine



"How about YOU and I have a little chat?"

A terv egyszerű volt. Elkábítani Elenát, elrabolni, és megkínozni. A kivitelezés azonban nehezebb, mint vártam. A kripta előtti lépcsőn ülve, teljesen kifáradva szívtam magamba az oxigént, ami már a vér helyébe lépve éltetett engem. Egy jó órája már biztos ott pihegtem, mikor bentről végre hangok szűrődtek ki. A szék elég hangosan nyikorgott ahhoz a vámpír mocorgásától, hogy még én is meghalljam a gyatra, halandó hallásommal. Nem is olyan régen még azt is hallottam volna, ahogy a haszontalan tüdeje kibocsátja az elhasznált levegőt, és ez nagyon hiányzott, de nem kellettek emberfeletti képességek ahhoz, hogy legyűrjek egy vámpírt. Pimasz mosolyra görbültek ajkaim, ahogy felnyomtam magam ülő helyzetemből, és a kényelmes cipőmnek köszönhetően jóformán hang nélkül indultam meg a kripta belsejébe. - Lám-lám! Csipkerózsika felébredt. Csak nem leálltál a verbéna fogyasztással? Túl könnyű célpont vagy. - A hangomat előbb hallhatta meg, mint hogy megláthatott volna, de amint a látókörébe értem, tettem egy lassú kört a széke körül. Tudtam, hogy nem kerülhetek hozzá túl közel, hiába a jó nagy adag verbéna, amit a szervezetébe juttattam, s a kötél, amit szintén abba áztattam bele. A lábain bár láncok voltak, még így sem lehettem biztos benne, hogy nem szabadul ki valahogyan. Nem voltam ostoba, sem egy tudatlan ember, alá sem becsültem Elenát, hiszen ő hiába tagadta le, jobban hasonlított rám, mint hitte. Bár még mindig én voltam a jobbik kiadás. - Ne fáradj, azt a csomót nem tudod kikötni. - biccentettem a csuklója és a kötelek irányába. - Ha még emlékszel, a saját nyakam köré is kötöttem egy  erős hurkot. - vállat vonva megálltam előtte, mintha nem épp a saját halálomról beszélnék, hanem mondjuk az időjárásról, és a térdeimen megtámaszkodva hajoltam kissé előrébb, mégis karnyújtásnyi távolságra. - Hiányoztam? - A válasz erre általában egy morgás volt, vagy a nevem elismétlése, mintha magát az ördögöt neveznék meg, örülni mindenesetre senki sem szokott. Nem is értem miért... - Ugye nem hitted, hogy nem egyenlítem ki a számlát? - Ingattam a fejem, majd újra kiegyenesedtem. Persze, nyilvánvalón már el is feledkeztek rólam, de majd most teszek róla, hogy újra emlékezzenek, különösen ő, aki megfosztott a halhatatlanságtól. Undorodó arcot vágtam, ahogy végigpillantottam rajta, bár valójában élveztem a szenvedését. A társaságát viszont egyáltalán nem.

363 szó hát akkor vágjunk beléd bele 35 42

●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 11, 2018 6:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next



Elena && Katherine

Oly sok idő telt már el azóta, hogy Tatia elvette az emlékeim egy részét és a valós érzéseim helyett hamisakat plántált belém, megoldást azonban még mindig nem találtam erre a problémára. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy sikerüljön bármit is felelevenítenem azokról az időkről, amik jelenleg nem léteztek a számomra, de nem jutottam egyről a kettőre. Teljesen biztos voltam abban, hogy ennek egyik fő oka az volt, hogy a legfontosabb személy, aki ehhez kellett volna, az nem volt itt – Damon. Egyik részem, a „hamis” részem, ha ezt lehet így mondani, amelyet teljesen a Damon iránti gyűlölet uralt, egyfolytában azt visszhangozta, hogy nem csoda, hogy lelépett Damon, hiszen mindig ezt tette. Gyáván megfutamodott minden elől, miután mindent tönkretett – csak pusztítást és élettelen testeket hagyva maga mögött szedte a sátorfáját, hogy máshol ugyanezt megtegye.
Frusztráltságomban és elkeseredettségemben egy-egy pillanatra hagytam, hogy ezek az érzések a felszínre törjenek, de utána mindig emlékeztettem magam arra, hogy Damon azóta már sok mindenben változott, s hogy ezúttal én tehettem arról, hogy megint a régi ösvényére lépett. Igazságtalanul bántam vele, és kegyetlenül ellöktem magamtól, holott nem ezt érdemelte. Talán emiatt is még rosszabbul éreztem magam, és még inkább erőltetni akartam azt, hogy visszatérjenek az emlékeim. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez nem működik ilyen egyszerűen, pláne nem egy ősi igézésénél, de lassan fogytán voltam az ötleteknek, s nem maradt más, minthogy minden apró reménysugárba belekapaszkodjak. Nem voltam hajlandó ugyanis feladni.
Ma is ugyanazzal próbálkoztunk Stefannal, mint az utóbbi időkben folyton. Ellátogattunk olyan helyekre, ahol fontos események történtek, leginkább a Damonnel való kapcsolatomban, de bárhova is mentünk, minden teljesen idegenül hatott. Sokat beszélgettem Stefannal az egészről, de volt olyan is, hogy csak némán leültünk, és várakoztunk, hátha beugrik valami, vagy a szükséges naplómat olvasgatva igyekeztem felidézni, milyen lehetett Damonnel ott lenni, szeretni őt, de semmi nem történt az égvilágon. Így hát ma is csalódottan tértem vissza a Salvatore házba, ezúttal egyedül. Stefan azt mondta, hogy szeretne még elintézni valamit, én pedig egyébként is magányra vágytam.
Csalódott voltam és frusztrált, szükségem volt valamire, hogy megnyugtassam az idegeimet, így egyből, ahogy betértem a konyhába, a whiskys üvegért nyúltam. Nem pazaroltam az időt azzal, hogy poharat vegyek, csak szerettem volna érezni az alkohol marását a torkomban, habár tudtam, a szívem sajgását elnyomni nem tudja. Jelen pillanatban azonban nem érdekelt ez sem, sem semmi más, túlságosan leengedtem a védelmemet, s ez lett az, ami bajt hozott a fejemre. Ugyanis amikor jól meghúztam a bourbonos üveget, az alkohol marása helyett egy sokkal erősebbet éreztem meg – verbéna.
Egyből öklendezni kezdtem, ám túl későn kaptam észbe, és túl sok került a szervezetembe rövid időn belül. A whiskey üveg hangos csattanással tört szét a padlón, ahogy kicsúszott a kezemből, hamarosan pedig én is követtem azt, mielőtt egyáltalán elgondolkodhattam volna azon, hogy hogyan került verbéna a whiskybe, vagy hogy ki rakhatta bele.
Egy sötét helyen találtam magam, amikor legközelebb kinyitottam a szemeimet. Még teljesen magamhoz sem tértem, de már éreztem a verbéna csípését a csuklómon, ahogy meg voltam kötözve egy székhez. Összeszorítottam a fogaimat, tűrve a fájdalmat, ahogy kísérletet tettem a kezeim kiszabadítására, kevés sikerrel. Csak annyit értem el, hogy a kötél még jobban dörzsölje a kisebesedett csuklómat, így végül megadva magam dőltem hátra a székben. A védelmemet nem engedtem le teljesen, de tudtam, hogy bárki is legyen az elrablóm, az nem akart megölni, vagy legalábbis még nem. Hiszen ahelyett, hogy rögtön végzett volna velem, inkább csak elkábított és idehozott, bizonyosan valami céllal. Ami által én is nyertem egy kis időt, hogy kitaláljam, hogyan szabaduljak ki.
- Hahó! Van itt valaki? – kiáltottam hangosan, miután percek múlva sem jelent meg senki, készen állva akár a legrosszabb lehetőségre is. Közben apró mozdulatokkal, feltűnés mentesen igyekeztem meglazítani a csomót a csuklóm körül, de bárki is volt az, aki kikötözött, az biztosan nem egy hétköznapi ember volt.



||music:Silhouette <3|| Remélem minden jó 40   || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
in the shadow all over the world
Hobbi & foglalkozás :
running & surviving
Humor :
like the old times



A poszt írója Katherine Pierce
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 23, 2017 10:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Elena & Katherine



"How about YOU and I have a little chat?"

Volt egy tervem, ami azóta a szemem előtt lebegett, hogy Elena Gilbert letuszkolta az átkozott gyógyírt a torkomon. Bosszút akartam állni, mindennél jobban, s csak idő kérdése volt, mikor tudom megvalósítani. Viszont addig sem szerettem volna tétlenkedni, bizony a Gilbert lány orra alá akartam dörgölni, hogy ő sem szent, hogy ő tette tönkre az életemet. Hogy ő sem különb nálam, mert amikor választania kellett, hogy ő, vagy én, a saját életét helyezte előbbre. Végre átérezhette, milyen életem volt nekem, min mentem keresztül az évszázadok alatt, ha volt is valami jó a visszaalakulásomban, hát ez volt az. De ennél többet akartam, szenvedni látni a hasonmásom, elvenni tőle, ami az enyém volt, hogy a végén a porban csücsüljön egymaga, nincstelenül, szeretet és törődés nélkül. Egyszerre próbáltam megoldást találni a halandó problémámra, és bosszút forralni a hasonmásom ellen. Nem volt egyszerű mindkettővel foglalatoskodni így emberként, de megtettem minden tőlem telhetőt, s legalább nem aggódtam azon a nap minden percében, hogy ki talál rám, rabol el, vagy öl meg. Benne volt a pakliban mindkettő, de én nem akartam meghalni, még a nyomorúságos halandó élet is jobb a halálnál.
A Salvatore házba "betörni" könnyebb volt mindennél, amit valaha is csináltam. Nem tanultak a hibáikból, nem zárják az ajtót azóta se. Egy vámpírt nem tart vissza egy zárt ajtó, az emberektől pedig általában egy halhatatlan lény nem retteg, de mi van a vadászokkal? Vagy az olyan förtelmesen ravasz emberekkel, mint jómagam?! Bár igaz, ami igaz, egy zárt ajtó még engem sem tartana vissza, de egy jól működő riasztó, vagy egy házőrző vérfarkas megoldhatná a kis problémát. Persze, mit is várok egy olyan tulajdonostól, mint Damon Salvatore, akinek minden gondolata Elena körül forog? Csak ingattam a fejemet hitetlenkedve, ahogy átléptem a küszöböt, a házban látszólag nem volt semmi, egy zajt sem hallottam, bár a hallásom már nem volt olyan kifinomult, mint hónapokkal ezelőtt. Néhányszor elismételtem fennhangon hogy helló, de miután nem kaptam választ, a nappaliba sétálva rögtön a kis asztalra helyezett whisky-hez indultam, felcsillanó szemekkel, izgatottan. Előhúztam a kabátzsebemből azt a pici üvegcse verbénát, amit még New Yorkban szereztem nagy nehezen az ott töltött két hét alatt, és a teljes tartalmát beleöntöttem az italba, miután leemeltem a tároló tetejét. Kicsit megrázogattam a vastag falú üveget, és visszahelyeztem az asztalra, mintha mi sem történt volna. Azzal el is hagytam a szobát, felmentem az emeletre körülnézni, de sem Stefannal, sem Damonnel nem futottam össze, ahogy Elenába sem botlottam. Igazából teljesen mindegy volt, hogy ki iszik a whisky-ből, ez a hely kész átjáróház volt, az jutott be, aki akart, s még megerőltetnie sem kellett magát. Csodáltam, hogy még nem loptak ki belőle mindent. Mindenesetre ez hasznomra vált, ár csak azt kellett kivárnom, ki iszik az üvegből, majd valahogy elhurcolnom a temetőbe. Az úti cél egy kripta volt, vagy valami eldugottabb zug, amit nem olyan könnyű megtalálni. Ha pedig maga Elena sétált a csapdámba... ó, adná az ég! Somolyogva sétáltam be Stefan szobájába, és egy naplóval a kezemben az ágyára telepedtem, amíg vártam. Nagyon reméltem, hogy visszatér még ide, s ha igen, az illatomat biztosan megérzi, aztán tudni fogja, hogy a városban vagyok, valamint, hogy számíthat rám. Az elsődleges célom persze a bosszú volt, de ki nem hagynék egy újabb találkozót a kedvenc Salvatore tesóval.

534 szó hát akkor vágjunk beléd bele 35 42

●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Márc. 22, 2017 8:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

Szabad játéktér!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 22, 2017 12:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Stefan & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Help, I lost myself again but I remember you
A beszélgetésünk, az együtt töltött röpke idő minden egyes pillanata valamiképpen fájdalmat okozott. Nem hittem, hogy esetleges kiabálással csillapíthatnék a fájdalmam mértékén, így inkább a magamban való, csendes szenvedést választottam. Igaz, hosszú távon ez nem feltétlen térül majd meg, de pillanatnyilag jobb döntésnek tűnt ezt a módszert alkalmazni.
Hiába került szóba, nem akartam visszaemlékezni arra a napra, amikor anya azt kérte, vegyem el az emlékeit, mert nem akar annak a tudatában élni, hogy a lánya egy vérszívó szörnyeteg. Mégis erősen élt bennem annak a napnak az emléke. Tudtam, hogy régen nem volt valami zökkenőmentes a kapcsolatunk, de örültem, hogy végül egymásra találtunk és elfogadott annak, aki voltam. Ugyan most nem voltam túlságosan büszke a vámpír létemre, de nyitott tényként kezelte mindenki, hogy jobb voltam vámpírként, mint emberként. És ez tényleg igaz volt. Még akkor is, ha annak idején anya valóságosan kitagadott miatta.
Nem csak a gyászom vezérelt, de ezt nem mondhattam ki hangosan. Az igazság az volt, hogy nem voltam teljesen tisztában a saját érzéseimmel, s míg azokat nem rendeztem magamban, addig senkivel sem óhajtottam átbeszélni őket. Noha Stefan mindig, mindent tudott rólam, ez most kivételes olyan dolog volt, amit neki se mondhattam el. Hiszen ha tudna róla, biztos nem tudna ugyanúgy nézni rám, mint eddig, s habár jelen pillanatban nagyon jól hoztam a sértődött felet, valójában nem álltam készen arra, hogy végleg búcsút intsek a legjobb barátomnak. Márpedig, ha jobban beleavatnám őt a gondolataimba, a vége az lenne, hogy többet barátok se lennénk. Ezt azonban nem engedhettem meg. Hiába haragudtam rá, amiért öntörvényűen kivonta magát az életemből egy rövidebb időre, nem szerettem volna, ha ez megismétlődne, csak ezúttal véglegesen.
Összezavarodásom legfőbb oka tehát az érzelmeim összekuszálódása volt, s mivel mindennek a középpontjában Stefan állt, jobban láttam felhúzni azt a sokat emlegetett bizonyos nyúlcipőt. Mert a futás lehet, hogy szégyen, de olykor igazán hasznos is tud lenni. Arra viszont nem számítottam, hogy elkapja a kezemet és ezzel azt éri el, hogy újra előtte álljak meg és a szemeibe nézzek. Pont mikor már készen álltam arra, hogy elmenjek innen...
Válaszul csak bólintottam neki, mert úgy éreztem felesleges lenne bármit is mondanom. Amikor elengedte a kezemet, különös hiányérzet futott végig rajtam, de mielőtt még szánalmasabbá váltam volna, kihasználva vámpírsebességemet egyszerűen eltűntem mellőle. A temető szélén még megtorpantam egy röpke pillanat erejéig, vissza is tekintettem, de végül erőt vettem magamon és hazamentem.
Talán holnap mindent másként fogok látni. Talán az éjszaka leple alatt győzedelmeskedni fog a józan ész és rájövök, mennyi mindent elrontottam. Talán ugyanott folytathatunk majd mindent, ahol hónapokkal ezelőtt abbamaradt. És talán ha visszakapom a legjobb barátomat, akkor visszatalálok majd önmagamhoz is.

Hold on •• imádtam a játékot és alig várom a következőt 38   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Kedd Márc. 21, 2017 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

if i let myself care all i feel is pain
••• Caroline + Stefan •••

Eszem ágában sem volt elképzelni egy olyan világot, amiben Caroline érzelmek nélkül tengette a mindennapjait. Mondhattam volna, hogy könnyű dolgom volt, hiszen nem voltam vele, amikor kikapcsolt… nem játszottam végig vele azt, amit már Damon-nel, sőt Elena-val is, nem asszisztáltam végig a cselekedeteit, nem próbáltam meg a szokásos szentbeszédeimmel visszarángatni a szakadék széléről és nem vesztettem el a reményt, hogy valaha viszont látom az igazi énjét… nem tettem érte semmit, mert nem voltam mellette és ezért naphosszat tudtam volna ostorozni magamat. Ettől rosszabb csak az lett volna, ha összeakadunk a legsötétebb pillanatainkban. Lehúztuk volna egymást és végeláthatatlan öldöklésbe és vérfolyatásba kezdve ki tudja, mikor tértünk volna észhez. Talán soha. Veszélyes dolog volt egy ismerőssel, hát még egy igazán jó baráttal elkezdeni belesüppedni a kikapcsolt-lét örömeibe… megvolt annak a lehetősége, hogy a lehető legmélyebbre süllyedünk.
- Georgia… - Suttogtam magam elé, néhány másodpercig magam elé révedve. Abban az államban összesen négy városban fordultam meg és tizenkilenc áldozatot szedtem. Tényleg nem maradt más reményem, mint hogy Caroline nem látott gyilkolni, csupán egy mezei délelőttön látott meg valahol. Ilyenkor már bűntudatom volt a tetteim miatt, amiket vérgőztől elborult aggyal műveltem. Próbáltam nem gondolni a sötét napjaimra, de nem volt könnyű ignorálni őket, főleg, hogy ez a Caroline-al való találkozóm rádöbbentett arra, mekkora hülyeséget csináltam.
- Anyukád mindig, mindent megértett. Eleinte talán nem volt könnyű elfogadni neki, hogy átváltoztál, de aztán rájött, hogy te akkor is a lánya vagy, ha időnként megnyúlnak a szemfogaid. – Emlékeztem arra az időszakra, amikor Elizabeth szinte kitagadta Caroline-t, viszont az anyai érzései erősebbnek bizonyultak. Ő maga is erős, okos, magabiztos nő volt, pont, mint a lánya. – És ha látott is téged valahonnan, biztos lehetsz abban, hogy tudta: a gyászod vezérelt. – Én először kamaszfejjel vesztettem el az anyámat, másodszorra pedig nemrég kellett eltemetnem. Senkinek sem kívántam az érzést, pedig több, mint 100 év telt el két találkozásunk között és minden okom meglett volna arra, hogy ne hívjam anyának Lily-t. Mégis fájt az elvesztése.
Hatalmasat nyeltem, ahogy Caroline szólásra nyitotta a száját. Éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom és számítottam arra, hogy előbb-utóbb ki fog bukni belőle az, hogy képtelen megjátszani magát. Nem hibáztattam. Hogy tehettem volna? – Care. – Elkaptam a kezét, hiába fordított hátat nekem, azt szerettem volna elérni, hogy rám nézzen. – Ha készen állsz arra, hogy ismét beszélj velem, tudod, hol találsz. Nem foglak zargatni, ha azt szeretnéd, hogy békén hagyjalak. Csak szeretném, hogyha átgondoltad magadban a dolgokat, akkor… szólj. – Mély levegőt vettem és elengedtem őt. Nem akartam rákényszeríteni a társaságomat, azzal semmit sem értem volna el.

wherever you will go ••• imádtam Szeri van ••• by tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 19, 2017 1:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Stefan & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Help, I lost myself again but I remember you
Meggondolatlanul, logikátlanul cselekedtem és beszéltem össze-vissza. Korábban csak hasonlítottam egy érzelmi hullámvasúthoz a találkozásunkat, most azonban már biztosra vettem, hogy rajta ülök. És ez nagyon nem nyerte el a tetszésemet, ám mindezek ellenére sem tudtam dűlőre jutni, hogy miként kellene viszonyulnom hozzá. Mivel egy részem még mindig kimondhatatlanul dühös volt rá, ugyanakkr a másik részem meg örült annak, hogy újra tudtam vele beszélni. Hisz most újra ő állt velem szemben. Nem a ripper énje, hanem az a Stefan, akit megismertem és aki olyan fontos volt nekem. Ettől a ténytől pedig valamilyen oknál fogva nem voltam képes elvonatkoztatni.
- Igen, szerintem se. - Egyet kellett értenem vele abban, hogyha érzelmek nélkül találkoztunk volna, abban nem lett volna semmi köszönet. Talán sokkal mélyebbre süllyedtünk volna, talán sokkal több kárt okoztunk volna. Most már én is tudom, mégha akkor jó ötletnek is tűnt követnem őt. Tényleg nem tudtam volna megmondani, hogy akkor, az érzelemmentes Caroline mit várt volna tőle, de szerencsére ezzel többet nem is kell foglalkoznunk, hisz az akkori találkozás elmaradt.
- Nem tudom... valahol Georgiában. - Nem emlékeztem pontosan, hol is volt a majdnem-találkozásunk, mert minden erőmet lekötötte az, ahogy az érzelmeim futótűzként végigszáguldott rajtam és visszakaptam önmagam. Vagy legalábbis egy megbánással, extra adag fájdalommal és szégyennel vegyített önmagamat.
Érzelmeim visszakapcsolásának okát igen könnyen kiderítette, bár magam sem tudtam, miért lepődtem meg ezen. Mindig is okos volt, játszi könnyedséggel átlátta a dolgokat, ezekből kiindulva pedig számolnom kellett volna azzal, hogy erre is rájön. Hiába nyitottam szóra a számat, egy hang se jött ki a torkomon, így válaszul kénytelen voltam bólogatni csupán. S már szedtem is a lábaimat anya sírjához, nem mintha azzal a reménnyel áltattam volna magam, hogy ennyivel le is zártuk a témát. Tudtam, hogy nem, hisz nem erről voltunk híresek. Mi órákon keresztül képesek voltunk a kandallóban lobogó tűz mellett és némi bourbon társaságában újra s újra kivesézni egy-egy témát. De az a pár másodperces némaság, ami közénk húzódott anya sírját tekintve, most különösen jól jött. Mikor meghallottam mély lélegzetvételét, már tudtam, hogy pillanatokon belül meg fog szólalni.
A távolba meredve hallgattam a mondandóját, miközben szinte észrevehetetlenül megráztam a fejem. Persze, hogy nem ítélne el, hiszen ő... ő Stefan. Megköszöntem volna neki, hogy így gondolja, de azzal csak még jobban összezavartam volna őt azzal, hányadán is állunk, ezért inkább csendben maradtam. Viszont a következő megszólalását már nem tudtam válasz nélkül hagyni.
- Anya sose bocsátaná meg, hogy annyi embert megöltem... - Még szorosabban öleltem magam, s közben a mellettem álló Stefanra pillantottam. - Mert öltem, méghozzá kíméletlenül. Nyugtathatom magam azzal, hogy ártatlanokat nem bántottam, mert csak olyannal végeztem, aki valóban megérdemelte, de ez semmit sem változtat a tényen, miszerint én is csak egy szörnyeteg vagyok. - Én mindig azt hittem, hogy jó vámpír vagyok. Sose engedtem kicsúszni az irányítást a kezeim közül, mindig mindenkit próbáltam megmenteni. Erre csak két rossz dolognak kellett történnie az életemben, s máris olyan szörnnyé váltam, akik a horrorfilmekben ijesztegetik az embereket. Nem tudtam, hogy valaha képes leszek-e megbékélni magammal, hogy meg fogok tudni bocsátani magamnak. Mert ebben a pillanatban erre igen kevés esélyt láttam.
- Ne haragudj, azt hittem ez menni fog, de... - Szétbogóztam a kezeimet, miközben Stefan elé álltam. - Tényleg nagyon igyekszem, hogy úgy beszéljek hozzád, mint azelőtt... de valahogy mégsem megy. - A korábbi pár percben görcsösen igyekeztem visszatérni ahhoz a régi barátsághoz, amink volt s ami annyira olajozottan működött. De minden egyes mondatom után úgy éreztem, ismét a darabjaimra hullok. - Tudom, őrült vagyok és össze-vissza beszélek... - Elismertem, méghozzá hangosan. Kár volna tagadni, valóban őrült vagyok, erre bizonyítékul szolgált, hogy már én sem értettem saját magamat és egyes reakcióimat.
- ... de minden megváltozott. - Ezt már nem állt szándékomban bővebben kifejteni, hiszen nyilvánvaló volt, ha kimondanám, egy életre tönkretenném a barátságunkat, habár már most sem állt éppen túl stabil lábakon, mégse én akartam lenni az, aki megadja neki az utolsó lökést, hogy a porba hulljon. - Mennem kell. - Nem kellett, de el kellett távolodnom tőle legalább egy kicsit. Megijesztettek a feltörekvő érzéseim, amelyek még ráadásképpen ellentétesek is voltak és aligha lettem volna képes kezelni ezeket, főleg a jelenlétében. Rázúdítani pedig egyáltalán nem akartam, mert ki tudja, mit művelne a tudás birtokában. Nem akartam én lenni az oka annak, hogy újra kikapcsolja az érzéseit és olyan messzire meneküljön Mystic Falls-tól, amennyire csak tudna. Mert hát úgyis ez lenne a vége, nem?

Hold on ••  38   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 18, 2017 12:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

if i let myself care all i feel is pain
••• Caroline + Stefan •••

Kezdtem kissé megkönnyebbülni. Az, hogy Caroline - legalábbis állítása szerint - elhitte, hogy véletlenül sem ellene irányult az érzelmeim elzárása és nem a szándék vezérelt, hogy cserben hagyjam, elérte, hogy kissé fellélegezhessek. Nem azért mentem el, hogy őt megbántsam vagy mert nem akartam foglalkoznia  gyászával... éppen ellenkezőleg, a legjobb barátom fájdalma és az életem történései olyan szintet ütöttek meg, aminek az elviseléséhez már az kellett, hogy ne érezzek semmit és ne kavarogjanak felesleges gondolatok a fejemben. A ripper énem Caroline bánatát járulékos veszteségként könyvelte volna el, de az én szívem szinte kettészakadt, amiért így bántam vele. Túlzás nélkül állíthattam, hogy ő az egyik legfontosabb személy az életemben és elhatároztam, hogy mindent el fogok követni a hibáim jóvátétele érdekében. Tartson bármeddig és bármit kelljen is megtennem, mindenre vevő leszek: időm, mint a tenger és a kiengesztelő eszközök véget nem érő sokasága is a rendelkezésemre állt.
Ugyan apró lépés volt, de haladásként tekintettem arra, hogy engedte meglátogatnom az édesanyja sírját, méghozzá az ő társaságában. Joga lett volna azt kérni, hogy hagyjam békén, mert egyedül szeretne megemlékezni, mégsem tette, úgyhogy csendben lépdeltem mellette és reméltem, hogy nem gondolja meg magát. Igazából nem tudtam mit mondani... nem lett volna értelme tovább ragozni a "sajnálom" szón alapuló bocsánatkéréseimet, akkor terveztem őket elővenni, amikor újra nagyobb szükség lesz rájuk. Ha túl sokszor hajtogatom, könnyen úgy tűnhet, hogy nem gondolom komolyan. Pedig ha valamit nagyon bántam életem során, akkor az az elmúlt pár hét volt.
Megtorpantam, mert megéreztem Caroline kezét a karomon. Érdeklődve pillantottam rá, hiszen vallomást emlegetett és látszott rajta, hogy nem könnyen találja a szavakat. Nem szólaltam meg, nehogy még jobban összezavarjam, de a szemöldökeimet összevonva hallgattam, ahogy egyre jobban kibontotta a mondandóját. Teljesen új volt nekem, amit mondott, nem vettem észre akkor, amikor a közelemben tartózkodott... tényleg nem figyeltem másra, főleg, hogy abban a hitben voltam, hogy a családomnak és barátaimnak végre megjött az esze és békén hagynak, nem érdekli őket, mit csinálok. Úgy tűnik, a tudatalatti érzékelőim cserben hagytak. Őszintén, eléggé megkönnyebbültem, hogy így alakult. - Örülök, hogy végül meggondoltad magad és nem kerested a társaságomat. Hidd el, hogy nem sült volna ki belőle semmi jó. - Caroline eddig akkor láthatott a másik állapotomban, amikor még nem voltunk ennyire közeli kapcsolatban és egyáltalán nem kívántam neki, hogy a közelemben legyen a ripper-üzemmódom alatt. Úgy sem, hogy ő is érzelmek nélkül élte az életét akkoriban... a kikapcsolásnak különböző fokozatai voltak és én általában a legmagasabb szinten műveltem a közönyösséget, a vérontásra való hajlamot és a szemétkedést. Caroline ehhez képest még kezdő volt ebben a kapcsolgatásban és nagyon reméltem, hogy nem is tervez profivá válni benne. - Hol találkozhattunk volna? - Biztos, ami biztos, rákérdeztem. Kezdtem szégyellni magam, hogy látott a legrosszabb formámban. - Te... miattam kapcsoltál vissza? - Az eddiginél is nagyobb meglepettség ült ki az arcomra. Nehezen indultam meg ismét, de mivel ő elkezdte szedni a lábait a sír felé, én is ezt tettem. Nem tudtam elengedni a témát és ugyan pár másodpercig csendben voltam és Elizabeth sírhelyét bámultam, de aztán mély levegőt vettem.
- Érthető, hogy kikapcsoltál. Mindenki tudja, miért tetted és senki sem ítél el érte... én sem tenném, akkor sem, ha láttam volna, hogy milyen vagy érzelmek nélkül. - Nyeltem egyet és közvetlenül mellé álltam. - És szerintem, az anyukád is nagyon büszke lenne rád a kitartásod miatt.

wherever you will go ••• imádtam  Szeri van ••• by tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 16, 2017 10:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Stefan & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Help, I lost myself again but I remember you
Nem állt szándékomban rázúdítani olyan információkat, amikkel talán várnom kellett volna vagy amik egyáltalán nem is az én hatáskörömbe tartoztak, mégis megtettem. A gondolataim szélsebesen cikáztak a fejemben és ezúttal olyan dolgot is sikeresen elkotyogtam, amit nem kellett volna. De legalább addig az aprócska perc erejéig minden olyan volt, mint régen. És ez most többet ért minden másnál. - Biztos adni szerettek volna neked még egy kis időt, hisz épp csak hazajöttél... - Igen. Ha jó barátja lennék, én is igazán csendben maradhattam volna, de a gondolataim zsibongtak a fejemben s már azt sem tudtam mibe szabad beavatnom őt és mibe nem. Bár másfelől meg elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne avassam be ebbe. Hiszen bármit is mutattam a külvilág felé, Stefan akkor is a legjobb barátom volt. Egy olyan barát, akiben feltétel nélkül megbíztam és akinek bátran elmesélhettem bármit.
- Persze, hogy elhiszem, Stefan. - Suttogtam neki, s ha nem tévedek, még egy halovány mosoly is meg-megcsillanni látszódott az arcomon. Vámpír létem legelső napján azt mondta nekem, hogy nem hagyja, hogy bármi bajom történjen, s attól a perctől kezdve óvón vigyázott rám, mindig. Így bármennyire is fájt, amit tett, ebben muszáj voltam igazat adni neki. Hisz végülis tudtam, hogy szándékosan tényleg nem tudott volna ártani nekem. Ez a tény némi örömöt és megnyugvást is hozott a lelkemre.
A szótlanság sosem volt jellemző tulajdonságom, ám most kénytelen voltam visszafogni magam, mert nem akartam olyat mondani neki, amit aztán később egész életemben bántam volna. Még akkor sem, ha haragudtam rá s meg is érdemelte volna. Így a segítség felajánlására is bólogattam csupán, a gondolataim maradék, túlnyomó részét pedig megtartottam inkább magamnak.
Meglepődtem, mikor szóbahozta anyát, s ismételten csak egy bólogatásra futotta tőlem, majd mikor megkérdezte, hogy elkísérhet-e, egy halk perszét suttogtam kettőnk közé. S már fordultam is meg, hogy elinduljak anya sírjához. Lassú tempóban, komótosan sétáltam, megfontolt léptekkel és néma csendben. Ez volt az első alkalom, hogy valaki eljött velem a sírhoz, ám nem számítottam arra, hogy ennyire felkavaró lesz majd, több okból is. Aztán pár méterre a sírtól megtorpantam és Stefan felé fordultam. Ha nem állt meg rögtön, akkor a karja után kaptam, hogy visszahúzzam.
- Azt hiszem tartozom egy vallomással... - Kezdtem bele nehézkesen a mondandómba, s mielőtt folytattam volna tovább, vettem pár mély levegőt. - Egy egészen kicsit lehetséges, hogy követtelek téged, mikor mindketten ki voltunk kapcsolva. Már nem egy őrült, zaklató módjára, hanem... nem is tudom... nyilván mégis őrült voltam. Azt hittem, ha az érzelmekkel teli Caroline nem tudott visszahozni, akkor legalább érzelmek nélkül ott lehettünk volna egymásnak. Vagy nem is tudom, mit hittem, mi lehetett volna... Van egyáltalán értelme ennek? - Összezavarodtam s már azt sem tudtam, miért mondtam el neki egyáltalán, hogy az érzelmeim nélkül is meg akartam őt találni. Azt sem tudtam már, miben bíztam akkor... Hogy majd együtt ámokfutásba kezdünk? Biztos nem lett volna jó vége és ezen egyetlen okból kifolyólag örültem annak, hogy végül nem jutottam el hozzá. Pedig a végén már tényleg csak egy karnyújtásnyira volt. - A legutolsó alkalommal, mikor épp "tomboltam"... valójában te is ott voltál és amikor észrevettelek, nem tudtam másra gondolni, csak arra, milyen lenne, ha olyan állapotban látnál engem. És nem bírtam elviselni még a gondolatát sem annak, hogy esetlegesen amiatt a későbbiekben más szemmel néznél rám. Máshogy, mint most... - Akkor kapcsoltam vissza az érzéseimet is, de ennek bevallására már nem maradt elég erőm. Erről az egészről se beszéltem még senkinek sem, s eddig a pillanatig nem is állt szándékomban. A történtekkor egy pár másodpercig gyávának tartottam magam, amiért nem volt bátorságom odaállni elé. Aztán, amint lavinaként visszazúdultak az érzelmeim, már tudtam, hogy helyesen cselekedtem. - Na mindegy, nem is tudom, miért mondtam el... inkább felejtsük el. - Noha bíztam abban, hogy megértette, miért nem akartam őt látni akkor, most ismét összezavarodtam, s "jó" szokásomhoz híven igyekeztem elsumákolni mindent, amit az előbbi egy percben mondtam és továbblépni, mintha mi sem történt volna.
Továbbsétáltam, mielőtt bármit reagálhatott volna rá. De nem volt több menekvés, hisz mindössze öt lépéssel később újra megálltam, ahogy megérkeztem anya sírjához. - Megjöttünk. - Karjaimat összefontam a mellkasom előtt, s úgy öleltem magamat, mintha bármelyik másodpercben apró darabokra hullhatnék.

Hold on •• Ha valami nem tetszik, szólj és átírom!   38   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Márc. 15, 2017 7:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

if i let myself care all i feel is pain
••• Caroline + Stefan •••

Egyre jobban összezavarodtam. Azt hittem, hogy megvan annak a lehetősége, hogyha visszatérek, akkor eloszlik az agyamra szálló köd és ha nem is lesz ugyanolyan a helyzet, mint amikor elmentem, legalább tisztábban fogok látni. Erre nem történt más, mint azt sem tudtam, hirtelen mit mondjak, mire gondoljak, mivel foglalkozzak, mire reflektáljak… nem Caroline hibája volt, egyszerűen túl sok volt az infó: arra felkészültem, hogy Care nem fog ugrálni örömében, amikor megjelenek előtte, de hogy Elena elfelejtette a bátyámat, az egy másik szint volt. Egy olyan szint, amivel nem most kellene foglalkoznom, ezért próbáltam valahogy kizárni a fejemből… Damon nem is említette, amikor összefutottunk anyám sírjánál. Biztos azt hitte, magamra venném ezt a harcát is, de mit is tehetnék én a kettejük érdekében? Maximum a miértek kiderítésében tudnék segíteni. – Damon semmit sem mondott és Elena sem beszélt róla furán, amikor találkoztam vele… - Eszembe sem jutott, hogy ilyesmi történhetett velük, de mielőtt még jobban belelovaltam volna magam a rejtélyes ügybe, megcsóváltam a fejem. Nem szerettem volna, ha elterelődne Caroline-ról a figyelmem.
Bólintottam egyet, amikor azt mondta, hogy nem tudott mást tenni. Pont én voltam az, aki arról papolt, hogy nézzen szembe a negatív érzelmeivel, álljon a sarkára és nagyjából rezzenéstelenül viselje el a rá rótt veszteségeket? Csoda, hogy Caroline még nem pofozott fel… jelenleg én voltam a képmutatás bajnoka, bőven megérdemeltem volna attól több és nagyobb büntetést, mint ahogy viselkedett velem. Láttam rajta, hogy visszafogja magát és legszívesebben megkértem volna arra, hogy tomboljon, üvöltsön, kaparja ki a szemem és üssön meg, ha ahhoz van kedve, de úgysem tette volna. Akkor talán nem talált volna süket fülemre ez a fajta vezeklési kívánságom, amikor ő is kikapcsolt, ám most... Care inkább a passzív-agresszív típus volt, ha valakit nagyon büntetni szeretett volna. - Tudom. - Motyogtam halkan és ismét csak bólogatni tudtam. - És nem is várom el, hogy azonnal megbocsáss... nekem most az is elég, ha elhiszed, hogy nem akartalak megbántani. - Egy pillanatra ugyan megszorította a kezemet, de a felcsillanó remény éppen ilyen gyorsan el is illant, ahogy kihúzta az ujjait az enyéim közül. Pár másodpercig a földet vizslattam, aztán, majd nehezen, de ismét megkerestem a tekintetét. - Csak szeretném, ha tudnád, hogy most már itt vagyok és megpróbálok jobb barát lenni, mint eddig voltam. Szeretnék neked segíteni abban, amiben csak tudok. - Megköszörültem a torkomat. Lehet, jobb lenne adni neki egy kis időt és engedni, hogy ő maga döntse el, mikor akar ismét látni... csakhogy képtelen voltam ismét elsétálni. Nem hagyhattam újra magára és - önző módon - azt sem hagyhattam, hogy nekem el kelljen távolodni a közeléből.
- Az édesanyád sírjához indultál, ugye? - Kérdeztem rá hirtelen. - Elkísérhetlek? - Szerettem volna leróni a tiszteletemet Elizabeth sírjánál, mert legutoljára a temetésen volt erre lehetőségem és sokkal többel tartoztam a volt seriffnek attól, hogy ott ültem a padok között.

wherever you will go ••• imádtam  Szeri van ••• by tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 14, 2017 12:11 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Stefan & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Help, I lost myself again but I remember you
Tisztán éltek az emlékezetemben azok a pillanatok, mikor a nappali padlóján ülve, sírva szorítottam a fülemhez a telefont és vártam, hogy Stefan válaszoljon. Könyörögtem azért, hogy csupán egyszer felvegye a kagylót és ne kapcsoljon be a hangpostája. Majd jó pár nappal később a remény elhagyott. Nem bíztam tovább abban, hogy beszélni tudok vele. Egyszerűen feladtam. És ez volt az a pont, mikor én is búcsút intettem az érzéseimnek és mindennemű emberségemnek. Ma már tudom, hogy ez hiba volt, de akkor nem találtam más megoldást. Úgy éreztem, a fájdalomtól összeroppanok és muszáj volt kikapcsolnom. Ez ugyan nem mentség, de most már semmit sem tehettem a történtek ellen.
A magyarázatát megértettem, de már nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy ezzel az állításával is szembe szálljak. S talán értelme se lett volna. A következő pillanatban úgyis okoztam elég fejfájást mindkettőnk számára. A féltékenység vezérelte kérdés a semmiből tűnt fel és sajnos utat is talált magának. Láttam rajta is a meglepettséget, de próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni, hogy még végképp se tűnjek gyanúsnak. Nem mintha egyébként hibás lettem volna bármi miatt is, mégis zavarban éreztem magamat. Viszont mázsás súly zuhant le a szívemről, mikor rávilágított a tényre, miszerint Elena hiába fontos része az életének, nem olyan értelemben, miként én gondoltam. Erre reagálásként gyorsan bólintottam csupán, s reménykedtem abban, a megkönnyebbülés nem ült ki az arcomra. Nem hiányzott még egy kínos beszélgetés, amikor még ezen sem voltunk túl. A téma viszont szerencsésen elterelődött Elenára és az emlékeire, s ezúttal nem is bántam. Könnyebb volt úgy beszélgetni Stefannal, hogy "egy oldalon" álltunk.
- Úgy, hogy nem emlékszik semmire... Maximum csak arra, hogy Damon a te testvéred volt és szörnyű dolgokat tett. - Pár pillanatra úgy tűnt, mintha minden a régi lenne közöttünk Stefannal és ez némiképp megnyugtatta a háborgó lelkemet. Aztán a felocsúdásból ismételten visszatértünk az eredeti témánkhoz, így a hangulat szintén fagyossá válni látszódott.
- Nem tudtam mást tenni. - Elfogyott az erőm, hogy újbóli vitatkozásba kezdjek, ezért megadóan sóhajtottam párat. A szavai ütemesen visszhangoztak a fejemben, miközben próbáltam elkerülni a pillantását. Igen... ha ez a Stefan, aki mindig is hitt bennem, aki mindig bátorított ott állt volna mellettem, mikor anyát elveszítettem, akkor biztos nem kapcsoltam volna ki az érzéseimet. De ezt inkább nem mondtam ki hangosan, a szemeimben gyűlő könnyek úgyis bizonyítékul szolgáltak a gondolataimra.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy kivonta a kezemet az összekulcsolt tartásból, s kettőnk közé leengedve, gyengéden körülölelte azt az ujjaival. A mély sóhajtást követően lehunytam a szemeimet, majd ahogy rá emeltem a tekintetem, úgy egy könnycsepp végiggördült az arcomon. - Ezt én is sajnálom. - Egyet kellett értenem vele, hisz számomra teljesen világos volt, hogyha ő mellettem lett volna, akkor máshogy dolgoztam volna fel anya halálát. Egy pillanatra megszorítottam a kezét, hogy ezzel is jelezzem, valami fontosat szeretnék mondani. - Mindennél jobban szeretnék örülni annak, hogy visszajöttél, de... de nem tudok ilyen könnyen megbocsátani. És nem tudom, hogy tudok-e újra az a barátod lenni, aki voltam. - Elhúztam a kezemet tőle, hogy letörölhessem az újonnan leszánkázó könnycseppeket az arcomról. Nyelnem kellett, mély levegőre volt szükségem, mert hiába adtam elő ilyen "jól" a tervemet, valójában rettegtem attól, hogy most hátat fordít nekem és elviharzik innen. Hogy aztán újra eltűnhessen az életemből.

Hold on •• Meglepi válasz, de lehet nem sikerült túl jóra   40   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 13, 2017 7:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

if i let myself care all i feel is pain
••• Caroline + Stefan •••

Ugyanazt a küszködést és lemondásra való hajlamot éreztem a hangjában, mint a sajátoméban. Ha jobban belegondoltam, közös volt a problémánk gyökere: én. Neki az volt a végső csapás, hogy magára hagytam a nehéz időkben és én azért éreztem rosszul magam, mert nem voltam mellette. Késő bánat volt ez, akkor kellett volna tisztábban, racionálisabban gondolkoznom és keményebbnek lennem, amikor a kikapcsolás mellett döntöttem. Én mégis gyenge voltam, egyetlen pillanatra nem vettem figyelembe, hogy Caroline-nak szüksége van rám és meg is történt a baj… egyetlen nyavalyás másodperc elég volt ahhoz, hogy elássam magam előtte és miattam fájdalom üljön ki az arcára és a vonásai olyan módon ránduljanak össze, amilyet soha nem akartam látni. Azt szerettem, amikor mosolygott. Elém vetült egy kép, az egyik bálon történt táncunk emléke és egy az egyben láttam magam előtt a boldog, mosolygós Caroline-t: a felső ajka keskenyebbé vált, kivillantotta az összes fogát, aztán rövid időre lesütötte a csillogó tekintetét, hogy aztán ismét a szemembe nézzen. Ez volt az igazi Care, aki mindenkit képes volt felvidítani és aki a rosszban is meglátta a jót.
- Azért, mert akkor is használhatatlan vagyok, amikor nem vagyok önmagam és akkor is bajt okozok, ha visszatérek és megpróbálom jóvátenni a hibáimat. – Senkinek nem hiányzott sem a gyilkoló, sem a vezeklő énem. Az előbbi veszélyes, az utóbbi idegesítő volt. Aztán jött egy viszonylag nyugodt időszak, ami sohasem tartott sokáig, majd az egész körforgás kezdődött elölről. Kezdtem elveszíteni az erőmet, már nem voltam elég türelmes ehhez az állandó harchoz.
- Elena… - Mély levegőt vettem, mert fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele a történetbe. Meglepett Caroline hirtelen feltett kérdése, miszerint érzek-e iránta valamit és a kijelentése is, hogy Elena számára már csak a bátyám létezik. Tisztában voltam vele és gyorsan ki akartam mondani, hogy a mi történetünk régóta nem erről szól, de ismételten belém akadt a szó. Szükségem volt pár másodpercre ahhoz, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. – Ő mindig az életem része lesz, de nem úgy, ahogy te most gondolod. – Böktem ki végül. Semmi nehézség nem volt bennem, elfogadtam, hogy Elena a testvérem mellett találta meg a boldogságot. Nem mondom, hogy nem telt bele némi időbe, de láttam rajta és Damon-ön is, hogy kiegyensúlyozottabbak lettek és tényleg szeretik egymást… ettől nekem nem kellett több. – Várj csak… mit értesz azalatt, hogy Elena nem emlékszik semmire? – Összevontam a szemöldökeimet. Az eredeti gondolatmenetem megakadt, nem tudtam hová tenni ezt az információt. Elena semmit sem mondott Damon-ről, amikor találkoztunk, bár igaz, hogy nem a bátyám volt a téma, mégsem tűnt fel, hogy baj lenne kettejük között. Hirtelen nem tudtam, hogy most ezzel kellene-e foglalkoznom vagy térjek vissza az eredeti kérdéskörhöz, aminek Caroline állt a középpontjában... aztán úgy döntöttem, hogy az utóbbi jelenleg fontosabb, a többiekkel pedig később fogok foglalkozni.
- Pontosan. Neked nem kell elkövetned azt a hibát, amivel már többen próbálkoztak. Sőt, az érzelmeidet sem lett volna szabad kizárnod. – Távol állt tőlem a kioktató hangsúly, sokkal inkább a motivátor próbált előbújni belőlem. Az egyik, számomra legfontosabb személy itt állt előttem és szemmel láthatóan szenvedett: az volt a legfontosabb, hogy valahogy enyhítsek a fájdalmán. – Nem azt mondom, hogy nem szabad összetörnöd, hanem azt, hogy ismerlek és tudom, hogy erősebb vagy, mint akármelyikünk. Én, Damon, Elena, Bonnie, egyikünk sem érhet a nyomodba, Caroline. – Ismét tettem felé egy lépést és mire észrevettem, már közvetlenül előtte álltam. Lassan, félve nyúltam a keze felé, amit ha engedte, kibogoztam az összefont karjai közül. – Sajnálom, hogy ezt nem tudtam neked akkor elmondani, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá. Ezt bánom a legjobban… - Vallottam be őszintén.

wherever you will go ••• imádtam Szeri van ••• by tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 12, 2017 7:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Stefan & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Help, I lost myself again but I remember you
Anya halála után valami megváltozott bennem. Biztosra vettem, hogy egy részem meghalt vele, ez nem volt kérdés. De még sohasem éreztem annyira egyedül magamat a világban, mint akkor s mint most. Ugyan tudtam, hogy mindenben számíthattam a barátaimra, ám egyúttal azzal is tisztában voltam, hogy a család az első. Tudtam, hogy egy nap Elena és Damon újra egymásra találnak, hogy egy nap majd összeházasodnak és összekötik az életüket. Tudtam, hogy Bonnie is megleli a boldogságát, valószínűleg mérföldekre innen. Hogy Stefan is mindig maga elé fogja helyezni Damont. Hogy mindannyiuknak családja lesz és akkor ők lesznek a fontosak. De ezért sose tudtam volna haragudni rájuk, hisz ez a legtermészetesebb dolog a világon. Ám mégis, ezektől az egyik legmagányosabb embernek éreztem magam. S mivel valójában már nem is voltam halandó, így ez a magány nem rövid évtizedekig válhat a társammá, hanem akár évszázadokig, ez a tudat pedig óhatatlanul is kifacsarta a szívemet.
Tudtam, hogy Stefan nem csak engem lökött el magától, hanem mindenkit, de akkor sem tudtam azonosulni a többiekkel. Damon a börtönvilágban ragadt, Elena kitöröltette az emlékeit, Bonnie elment... Egyszerűen egyedül maradtam, s Stefan felszívódását is egyedül gyászoltam. A többiek talán meg sem próbálták őt elérni, csak én.
- Tudom. - Feleltem halkan, viszonylag nyugodtabb hangsúllyal. Utáltam, hogy veszekedtünk, utáltam, hogy ennyire kétféle és ellentétes érzelmeket tápláltam iránta... Utáltam az egész helyzetet. De bármennyire szerettem volna túllépni az egészen, egyszerűen képtelen voltam rá. Képtelen voltam egy másodperc alatt megbocsátani és onnan folytatni mindent, ahol abbamaradt. Hisz valami megváltozott, s már abban sem voltam biztos, tudnék-e újra a barátjaként viselkedni. Mert őszintén megvallva, jelen pillanatban erre igen kevés esélyt láttam.
- Miért hiszed, hogy jobb lenne? - Ezt már majdnem sértésnek vettem, de többet nem szóltam, főleg miután érzékeltem, hogy a sóhajtása után jön a további magyarázat. Elena nevét hallva azonban akaratlanul is elmosolyodtam, s egy újfajta, furcsa érzés kezdett hatalmába keríteni. - Elena... hát persze. - Suttogtam magam elé, miközben a fejemet ráztam. Én hiába küldtem megszámlálhatatlan mennyiségű üzenetet, arra nem reagált semmit. De Elena felbukkant és kész, már vissza is jött.
- Érzel még iránta valamit? Mármint, tudom, hogy az ég világon semmi közöm sincs hozzá, de ha miatta jöttél vissza... - Nem tudtam befejezni a mondatomat, hisz én magam sem tudtam, hová is akartam kilyukadni vele. Alapvetően azt se értettem, a kérdés miért bukott ki belőlem vagy hogy egyáltalán honnan jött, de mivel már kimondtam, nem tudtam mit tenni ellene. - Lehet, hogy Elena pillanatnyilag szinte semmire sem emlékszik a Damonnel való kapcsolatából, de... ez csak átmeneti. Mindig Damont fogja választani, Stefan. - Nem tudtam, Stefan egyáltalán reménykedett-e újrakezdésben, de nekem ez jött le az egészből. Bár az is megeshetett, hogy pusztán a józan eszem mondta fel a szolgálatot.
"Az nem lenne megoldás." A szavai visszhangoztak a fejemben, s talán nem is mondhatott volna ennél rosszabbat. - Vagyis úgy érted, nekem nem ez lenne a megoldás, igaz? - Nem tudtam, miért hitték, hogy nekem minden könnyebben megy. A vámpírlét, a veszteségek elviselése. Nem egy érzelmek nélküli robot voltam, aki könnyen vette ezeket az akadályokat. Miért csak ő nekik van joguk ahhoz, hogy egy csettintéssel könnyebbé tegyék a létezésüket? Nekem miért nem szabad?
- Nem vagyok erős, Stefan. Ezt jól mutatja az elmúlt pár hónap is. - Mióta csak összefutottunk itt a temetőben úgy éreztem, mintha valamiféle érzelmi hullámvasútra ültettek volna. Az egyik pillanatban ordítani tudtam volna a fájdalomtól, a másikban sírtam volna, míg a következőben örültem, hogy újra itt van, aztán hirtelen úrrá lett rajtam egy féltékenységi roham, ami a semmiből termett és ismételten a porba taszított. Nem is tudtam, mi jöhetett volna még ezek után. Bár nem igazán szerettem volna megtapasztalni.
Stefanról elkapva a tekintetemet lenéztem a kezemben lévő napraforgókra, majd egy tökéletesen irányzott, dühös mozdulattal elhajítottam őket a távolba. - Ezeknek is annyi. - Az idegtépő percek alatt valósággal megkínoztam szegényeket, s habár jobb sorsot érdemeltek volna, ilyen megtépázott állapotban mégsem tehettem őket anya sírjára. Karjaimat összefontam mellkasom előtt és érdeklődve néztem fel Stefanra. Nem tudtam mi mást mondhatnék a számára, de elmenni sem tudtam. A gondolat, miszerint mennyire szánalmasan viselkedtem a közelében csak még jobban feldühített. De neki kell elmennie innen. Ha én fordítanék hátat, s hagynám itt, akkor kijelenthetnénk, hogy én rontottam el a barátságunkat, de ezt nem tudtam megtenni.
Őt kellett gyűlölnöm ezért. Vagyis kellett volna, csak épp nem ment.

Hold on •• Lázas vagyok, úgyhogy nem lett a legjobb   40   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Márc. 12, 2017 2:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

if i let myself care all i feel is pain
••• Caroline + Stefan •••

Annyira hiányzott Caroline, hogy azt szavakba sem tudtam volna önteni. És éppen ezért éreztem ramatyul magam. Nem érdemelt meg, amit tettem vele... nem bántottam, nem támadtam rá, de elmentem a városból, nem voltam mellette, sőt, teljesen kizártam az életemből abban az időszakban, amikor ismét fejek hullottak körülöttem. Szerettem volna hinni abban, hogy tudat alatt őt védtem: talán az agyam és a szívem egy része még annak ellenére is foglalkozott vele, hogy a világnak éppenséggel a szörnyeteg énemet mutattam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy amikor kikapcsolok nincs semmi, amivel igazán foglalkoznék magamon kívül. Nem érdekel senki és semmi, csakis a vér, az eltávolodás és a problémák, érzelmek kizárása, amint pedig észhez térek, nem marad más, mint a megbánás. Mondhattam volna, hogy ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor máshogy döntenék és maradnék, vele lennék és fognám a kezét, de nem lett volna igaz... Caroline nem érdemelte meg, hogy a történtek után még a szemébe is hazudjak, főleg, hogy biztos voltam benne, ugyanúgy kikapcsolnék, ha ismét lenne lehetőségem választani. Ez olyasvalami volt, amit nem irányíthatott a józan ész.
- Nem ellened irányult. Mindenkit kizártam az életemből. - Nem szerettem volna, ha Caroline magát okolná. Igazából éppen ellenkezőleg, ő volt az, akit a legkevésbé szerettem volna bántani... nem is baj, hogy nem olvastam el az üzeneteit. Ismerve rosszabbik énemet úgysem lettem volna másra képes, mint hogy pofákat vágjak és ha Mystic Falls közelébe kerültem volna, biztosan vérig sértettem volna... és abból nehezebb lett volna kimagyaráznom magam, mint ebből a helyzetből. Nem mintha most a helyzet magaslatán álltam volna.
- Nem akartam visszajönni. A városnak jobb lenne nélkülem, sőt, mindannyiótoknak. - Sóhajtottam egyet. - De Elena meggyőzött, hogy nem így van és... én csak, szeretnék hinni neki. Vagy ha nincs igaza, akkor a saját bőrömön akarom megtapasztalni, hogy mennyire elrontottam mindent. - Ehhez első körben elegendő bátorságot kellett volna gyűjtenem és ahogy Caroline is mondta, nem a temetőben bujkálnom. Állandó problémáim voltak az újrakezdéssel, ez most is szépen megmutatkozott.
- Az nem lenne megoldás, Care. - Bagoly mondja, szívesen képen röhögtem volna magam, ám ehelyett ismét közelebb léptem hozzá egy apró lépéssel. Gyűlöltem a közöttünk lévő távolságot, mintha több ezer mérföld választott volna el minket egymástól. - Az emlékeid tesznek azzá, aki vagy és te elég erős vagy ahhoz, hogy együtt élj velük. - Ismertem már annyira, hogy tudjam, mennyire kiakasztja a kontroll elvesztése és erre én is rátettem egy lapáttal... viszont már nem az volt a lényeg, hogy a saját megváltásomat keressem, hanem azt, hogyan segíthetnék Caroline-nak.

wherever you will go ••• imádtam  Szeri van ••• by tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 10, 2017 3:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Stefan & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Help, I lost myself again but I remember you
Lehetséges, hogy nem kellett volna ennyire túldramatizálnom a helyzetet, mégsem tudtam másképp viselkedni. Az eltelt évek alatt a legjobb barátommá vált, s emiatt nem voltam képes szemet hunyni az eltűnése felett. Sose gondoltam volna, hogy egy nap többet fog jelenteni, mint Elena vagy Bonnie, mégis megtörtént. Hiába szerettem őket ugyanúgy, hiába voltak ugyanannyira fontosak a számomra, Stefan észrevétlenül felhúzta magát az első helyre. De talán nem is kellene meglepődnöm azon, hogy ez történt, hisz vámpírságom legelső pillanatától kezdve ott volt mellettem. Segített nekem, mikor küszködtem, megtanított, hogyan kontrolláljam a vérszomjam, vigyázott rám s nem hagyta, hogy bármi bajom essen. Tudtam, hogy számíthatok rá, hogy megbízhatok benne... Éppen ezért nem tudtam felfogni, hogy volt képes hátat fordítani nekem pont akkor, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Olyannyira hittem a kettőnk sziklaszilárd barátságában, hogy pár napig a felszívódása után még azzal hitegettem magam, hogy nem önszántából lépett le. De aztán hiába hagytam neki üzeneteket, választ sohasem kaptam, s nem sokkal később világossá vált minden. Nem akarta, hogy többé az élete része legyek.
Az összes mérgemet ráuszítottam és a fejéhez vágtam mindent, ami csak eszembe jutott. Azt hittem, ha szembesítem a tetteivel, ha kiadom magamból a felgyülemlett feszültséget, akkor jobban fogom érezni magam. De nem ez történt. Sőt, éppen ellenkezőleg... Még nyomorultabbul éreztem magam, már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Míg válaszát hallgattam, kénytelen voltam elfordítani róla a tekintetem. Tudtam, ha csak egy kicsivel több szemkontaktust megengednék magamnak, akkor elsírnám magam, ezt pedig nem akartam. Egyedül akkor pillantottam fel rá, mikor megemlítette, hogy nem bírt szenvedni látni. Tudtam, hogy szavai őszinték, hogy nem csak mondvacsinált okokat sorolt fel magyarázatként, s habár már nem éreztem azt az elvakulatlan dühöt, mint korábban, nem engedhettem, hogy ilyen könnyen fátylat borítsunk a történtekre. Sőt, hogy egyáltalán túllépjünk rajtuk. Annál sokkal, de sokkal jobban fájt...
- Én ezt mind megértem, de te teljesen kizártál az életedből. Őszintén nem tudtam, hogy látlak-e még valaha, hisz még a telefont se vetted fel, ha hívtalak. - Nem akartam tovább veszekedni, így hangom kimért és egyenes volt. Tisztán láttam rajta, hogy bántották a történtek, de akkor sem bocsáthattam meg ilyen könnyen. Hiszen ha megtenném, ki tudja még hányszor játszaná el ezt velem. Most több-kevesebb sikerrel túléltem, hogy elment. De nem tudhattam, hányszor bírnám még ki ugyanezt. Jelenlegi lelkiállapotomat figyelembe leginkább nullára tippeltem, ám ebbe nem kívántam beavatni őt.
- Ha ennyire sok volt minden, akkor most mégis miért jöttél vissza? Damon megint bajba került? - Nem érdekelt Damon, s nem is szándékoztam bővebben belefolyni egy róla szóló beszélgetésbe. De Stefan bármit megtett volna a testvéréért, s ebből a tényből kiindulva mertem arra következtetni, hogy már megint valami olyasmibe vágta a fejszéjét, amivel nem bírt el egyedül.
- Gyűlölöm, hogy kicsúszott az irányítás a kezeim közül és gyűlölöm, hogy nem tudom megmondani, képes leszek-e túltenni magam ezen. - Vallottam be őszintén, mindenféle szépítés nélkül, s ezúttal kizárva a mondandómból Damon-t. - Talán az lenne a legjobb, ha elfelejtenénk... ha elfelejteném az egészet. - Szemrebbenés nélkül vetettem fel az ötletet, habár szent meggyőződésem volt, hogy Stefan nem úgy értelmezte, ahogyan én gondoltam. Elena emlékei közül mindent kitöröltek, ami Damonhöz kötődött, s ha nála sikerült, talán nálam is menne. És akkor nem ezzel a keserű szájízzel ébrednék reggelente, s nem rettegnék attól sem, vajon melyik nap fog Stefan újra köddé válni. Ha megtenném, minden probléma nélkül a szemébe tudnék nézni, s akkor talán eltűnne ez a furcsa érzés is a mellkasomból. Az az érzés, amit alapvetően nem is lenne szabad éreznem, csak hát ez is valahogy kialakult az évek során... Emiatt még inkább sebezhetőnek éreztem magam, főleg vele szemben. És ez az, amit a leginkább el kellett rejtenem előle és mindenki más elől is.

Six feet under •• Lázas vagyok, úgyhogy nem lett a legjobb   40   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Márc. 08, 2017 9:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

if i let myself care all i feel is pain
••• Caroline + Stefan •••

Túl hamar jött el a pillanat, amikor Caroline szemébe kellet néznem. Azt hittem, lesz még egy kis időm, mielőtt bárkivel összefutnék, aki előtt szégyellhetem magam vagy csak úgy érezhetem, hogy sikerült keresztül húznom a mindennapjait. Damon-nel nem igazán volt mit megbeszélnem, ő már többször látott kikapcsolt állapotban és ellene most semmit sem tettem. Elena volt az, aki visszarángatott a szakadék széléről, vele beszéltem pár szót, de az a beszélgetés cseppet sem volt mélynek és tartalomtelítettnek nevezhető: úgy éreztem magam, mint egy csecsemő, aki ugyan világra jött, de fogalma sem volt arról, hol van és mit kellene csinálnia, hogy jó legyen. Viszont a Caroline-al való szembenézéshez kellett volna még egy kis idő… ahhoz pedig rengeteg erőre volt szükségem, hogy álljam a tekintetét, elviseljem a tökéletesen passzív-agresszív viselkedését és lenyeljem az arcára kiülő érzelmeket. Nem ahhoz kellett az erő, hogy visszafogjam magam, hanem ahhoz, hogy a szívem ne szakadjon meg attól, hogy előttem állt és belegondoltam, mennyi rosszon, küzdelmen és szenvedésen mehetett át, míg én az ég se tudja, hol jártam. Nem voltam mellette. Elhagytam a legjobb barátomat, a lányt, aki jóban-rosszban kitartott mellettem, akivel kölcsönösen segítettük egymást a nehéz időszakokban és akiben a legjobban bíztam. És amikor neki lett volna szüksége rám, eltűntem: soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy nem figyeltem rá az anyja halála után és hogy lehet, a viselkedésem volt az utolsó lökés, ami őt is arra az útra terelte, ami idővel a teljes lelki pusztuláshoz vezet.
- Caroline, várj! – Utána léptem, amikor hátat fordított nekem. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki, hogyan kezdhetném el a bocsánatkérést, de nem akartam, hogy faképnél hagyjon. Megérdemeltem volna, sőt, azt is, hogy akár belém rúgjon és a szégyennel kéz a kézben kellett volna, hogy járjon az, hogy ne akarjak a társaságában lenni, mégis, nem engedhettem, hogy elsétáljon. Mire ez a kívánalmam megfogalmazódott bennem, Caroline meg is torpant és mielőtt levegőt vehettem volna, ő kezdett el beszélni. Jól ismertem őt, túlságosan is jól és tudtam, hogy most fog jönni a Forbes-féle szembesítés és letolás, ami után általában mindenki csak arra képes, hogy a fejét fogja vagy tátogni kezdjen… jelenleg én is ebben az állapotban voltam, összeszorított ajkakkal hallgattam a lány által rám olvasott bűneimet. Ahogy elcsuklott a hangja, legszívesebben mellé léptem volna, hogy megöleljem őt és meggyőzzem arról: most már itt vagyok, nem megyek sehová és ha szeretné, mellette maradok. De egy szót sem szóltam, hagytam, hogy kiadja magából a felgyülemlett feszültséget. Minden egyes szava igaz volt, nem találtam sem túlzás, sem hamis állítást a mondandójában és a bűntudat egyre csak nőtt bennem, amiért kimerítettem az önzőség fogalmát. Csak akkor vettem egy mély levegőt, amikor feltette azt a kérdést, amitől szívesen karóba dőltem volna.
- Sajnálom. – A legáltalánosabb, legostobább bocsánatkérés, amit hangoztatni lehet, nekem mégis ez jött a számra. – Nem azért jöttem vissza, hogy bujkáljak. – Sóhajtottam egyet. – Persze, hogy meg akartalak keresni, de… elképzelésem sem volt arról, hogy fogok a szemedbe nézni azok után, hogy magadra hagytalak. - A kezében lévő virágokra pillantottam. - Melletted lett volna a helyem, de nem maradtam, Önző voltam és tudom, hogy nem ment fel a viselkedésem alól, de... nem bírtam tovább. - Vallottam be. Caroline előtt sosem szégyelltem magam, a sebezhetetlenségem egyébként is gyenge álarcát nem volt szükséges hordanom a jelenlétében. - Az anyám visszatérése, aztán a halála, Damon viselkedése, az, hogy szinte mindenki itt hagyta a várost és hogy láttam szenvedni a legjobb barátomat... - Utaltam arra, hogy majdnem megszakadt a szívem, amikor Liz meghal. - Túl sok volt.

so sick ••• imádtam  Szeri van ••• by tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 06, 2017 8:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Stefan & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Help, I lost myself again but I remember you
Örülnöm kellett volna. Örülnöm kellett volna annak, hogy Stefan is hazatért vagy annak, hogy újra önmaga. S habár lényem egy része valóban érzett némi boldogságot, mégse tudtam átadni magam ennek az érzésnek. Végig az járt a fejemben, mit éreztem akkor, mikor megtudtam, Stefan elment. Vagy milyen volt, mikor napokon keresztül kerestem, hívogattam s vagy száz és száz üzenetet hagytam neki, de egyikre sem válaszolt. Anya halála után rá lett volna a legnagyobb szükségem, ő pedig fogta magát és lelépett, hátrahagyva ezzel mindent és mindenkit. Ezen érzések törtek utat maguknak, s ezért nem voltam képes mosolyt varázsolni az arcomra vagy éppen úgy beszélni vele, mint régen.
Válasza automatikusan hagyta el a száját, hirtelen nem is értettem, miért ilyen hétköznapi reakcióban részesített. - Nem így értettem. - Suttogtam magam elé, s habár különös célom nem volt a kommentárommal, biztosra vettem, hogy hallotta. Hisz gondolhatta volna, hogy nem éppen arra irányult a kérdésem, hogy miért ücsörög egymagában a temetőben. Inkább az érdekelt volna, miért is érkezett vissza. És miért most?
Vállat vontam amikor szóba került a visszatérése. Annyi mindent szerettem volna a fejéhez vágni, elmondani neki... de ehelyett inkább hallgattam. Aprón bólintottam, mikor biztosított arról, hogy még egyszer nem tűnik majd el szó nélkül, de ennél több reakcióra nem futotta tőlem. Ahogy pedig közelebb lépett, én úgy hátráltam. Nem féltem tőle, inkább őt féltettem magamtól. Tudtam, ha túl közel kerül, akkor nem leszek képes megálljt parancsolni magamnak és a végén a tenyerem az arcán fog csattanni. Ezt pedig nem engedhettem meg magamnak.
Következő kérdésére azonban nevetés tört fel belőlem és lassan fejemet rázva vettem fel vele ismételten a szemkontaktust, melyet az előbb játszi könnyedséggel megvontam tőle. - Jól, köszi! És te hogy vagy? - Nem tudtam komolyan felelni a kérdésére, ezt ha a szúrós pillantásaim nem is árulták volna el a számára, akkor a hanglejtésem bizony megtette.
- Örömmel hallom, hogy az üzenetek végül célba értek. - Annyira próbáltam visszafogni magam, pedig a lelkemben dúló hurrikán csak most kezdett igazán tombolni. - Na jó, én ebbe a beszélgetésbe most nem megyek bele. - Nevettem párat kínomban és már fordultam is sarkon, hogy mielőbb eltávolodhassak tőle, de nem jutottam túl messzire, mindössze öt-hat lépésnyire csupán. - Vagy de, mégis belemegyek. - Suttogtam, de már fordultam is visszafelé, hogy újra szemtől-szembe kerülhessek vele.
- Tudod, Stefan... muszáj volt, hogy a "te módszeredet" válasszam. Veled ellentétben ugyanis, nekem nem volt olyan barátom, aki aggódva keresett volna, hogy megtudja minden rendben van-e velem. De nem haragszom rájuk, hisz... Elena és Bonnie, mindketten bőven kaptak már pofont az élettől, de Te... te voltál az, aki mindig mindenkivel törődött és nem értem a mai napig, hogy voltál képes olyan egyszerűen köddé válni! - A düh hatására erősebben dobogott a szívem, a levegőrét pedig már-már kapkodnom kellett. De nem tudtam tovább csendben maradni, igenis tudnia kellett, mennyire rosszul döntött aznap, amikor kisétált az életemből.
- Nekem rád lett volna szükségem! Rád, Stefan. De téged ez nem érdekelt. Hiába könyörögtem, hogy gyere vissza... hisz még az üzeneteidet se hallgattad le! - Vettem egy mély levegőt, megakadályozva ezzel azt, hogy itt és most elbőgjem magam előtte, majd pár másodperccel később folytattam. - Úgyhogy igen, kikapcsoltam az érzéseimet és azt csináltam, amit te. Eltűntem. Csak tudod, amint hazajöttem felkerestem azokat, akik fontosak nekem és nem a temetőben bujkáltam. - Hangom elcsendesedett, a könnyeimmel küzdöttem, de ezt igyekeztem elrejteni előle. Részemről ez végszó akart lenni, bár éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek itt és most még nem lesz vége. Menni akartam tovább, hogy végre elérjem eredeti úticélomat, de a lábaim nem vittek tovább. Az arcát figyeltem, vártam, hogy a mondandóm vajon milyen reakciót vált ki belőle, de aztán még egy kérdés kibukott belőlem, utoljára. - Egyáltalán tervezted, hogy megkeresel? - Önző kérdés volt, jól tudtam, de ugyanakkor rettentően kíváncsi voltam a válaszára. S míg meg nem szólalt, addig lélegzetvisszafojtva álltam, kezeimben továbbra is a virágokat szorongatva.

Six feet under •• Remélem tetszik majd!  38   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Márc. 05, 2017 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

if i let myself care all i feel is pain
••• Caroline + Stefan •••

Nem hittem volna, hogy éppen itt fogok bárkivel is összefutni. Csak azért jöttem ide, hogy levegőzzek és rendszerezhessem a gondolataimat. Valljuk be a temető nem az a hely, ahová barátkozni és társaságot keresni megy az ember, ezért arra sem számítottam, hogy ki fognak rángatni a magam elé bámulásból. Pár pillanat erejéig nem is nagyon találtam a szavakat.
- Csak… kiszellőztetem a fejem. – Nem hazudtam, tényleg semmi más oka nem volt annak, hogy a temetőben lézengtem. Vagyis inkább ücsörögtem. Friss levegő, éjszaka, eddig senki sem volt a láthatáron… a tökéletes semmittevés. Ennek ellenére örültem, hogy Caroline megjelent. Szinte már nem is emlékeztem arra, mikor láttam utoljára. Régen. Túlságosan régen és emiatt ismét elöntött a bűntudat. Ahogy kikapcsoltam, nem törődtem vele, pedig biztos vagyok benne, hogy szüksége lett volna rám az édesanyja halála után… én pedig bebizonyítottam, milyen szörnyű barát vagyok. Magára hagytam, a saját bajaimat helyeztem előtérbe, amikor annak lett volna az ideje, hogy mindent a háttérbe szorítva a barátommal legyek. Hallottam hírét, hogy ő sem bírta sokáig: ha nem jutott volna a fülembe, hogy kikapcsolta az érzelmeit, az üzenetek hiányából feltűnhetett volna. Csakhogy nem érdekelt, hogy ír-e, keres-e, sőt, inkább idegesített, ha megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén. – Két napja jöttem vissza. Azt hiszem, már éppen ideje volt. – Jegyeztem meg, bár fogalmam sem volt arról, osztja-e a véleményem. Megtartotta a pár lépés távolságot és őt ismerve, ez pontosan azt jelentette, hogy dühös rám. Legalábbis nagyon nem esett jól neki, hogy nem voltam itt. Meg tudtam érteni, én is igényeltem volna az egyik legjobb barátom társaságát a nehéz időkben és ha megfosztott volna tőle… nem lettem volna maradéktalanul boldog.
- Maradni fogok, nem tűnök el ismét. Szó nélkül biztosan nem. - A kabátom zsebeibe mélyesztettem a kezeimet. Elegem lett abból, hogy úgy ácsorgok, toporgok egy helyben, mint egy faszent, ezért tettem felé egy aprócska lépést, de meghagytam neki az esélyt arra, hogy hátráljon, ha azt szeretne.
- Hogy vagy? - Tettem fel a lehető legostobább kérdést, ami ebben a szituációban elhagyhatta a számat. - Miután... - Megköszörültem a torkomat. - Miután jobban lettem, elolvastam az üzeneteidet és rájöttem, hogy azért nem írtál többet, mert te is az én utamat kezdted járni. - Összeráncoltam a homlokom. Soha nem akartam, hogy Caroline egy érzelmek nélküli szörnyeteggé változzon. Ő sokkal jobb volt annál.

so sick ••• imádtam  Szeri van ••• by tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 04, 2017 3:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next


Stefan & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Help, I lost myself again but I remember you
Amíg a Nap nyugovóra nem tért, ki sem mozdultam a házból. Amennyire korábban vissza akartam jönni Mystic Falls-ba, most annyira nem találtam sehogysem a helyemet benne. S a lelki állapotomnak az sem kedvezett, hogy végig egyedül ültem a négy fal között. Az erőmet arra próbáltam összpontosítani, hogy rájöjjek, miként tudnám visszaszerezni a régi bútorainkat, hogy ne csupán az a nyamvadt matrac legyen az össz tulajdonom, amit tegnap s.o.s.-ben szereztünk Elena-val. Ám arra már nem tudtam rávenni magam, hogy autóba üljek és valamit tegyek is az ügy érdekében. Egész nap csak ültem a nappali közepére letett matracon és néztem a beszűrődő fények játékát a padlón, a falakon. Este hat után még az ajtót is kémlelni kezdtem, de hamar rájöttem, hogy hiába várom, anya soha többet nem lépi át a küszöböt. Mielőtt azonban teljesen elnyelt volna a sötétség, erőt vettem magamon, s kisétáltam a házunk elé. Percekig csak némán figyeltem a napraforgó lehajtott fejét, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kitéptem pár szálat a földből és automatikusan megindultam velük a temető felé.
Az eredeti tervem az volt, hogy anya sírja mellé elültetem őket, azonban a város főteréhez közeledve egyre lassabban haladtam. Tudtam, hogy a téren található egy pad, amire a város, tisztelete jeléül egy emlékplakettet készíttetett anyának, de még nem volt alkalmam közelebbről szemügyre venni azt. S habár most időm engedte volna, valamiért mégsem tudtam odasétálni ahhoz a padhoz. Helyette inkább elfordítottam a fejem és továbbsétáltam eredeti úticélom felé.
Kezeim között szorongattam a virágot, játszottam a szárával, néha óvatosan végigsimítottam az apró, aranysárga szirmokon, mialatt észrevétlenül könnyek szöktek a szemeimbe. Most már utat akartam engedni a szomorúságnak, ezért megingathatatlanul tartottam anya sírja felé, egészen addig, míg egy ismerős hang fel nem csendült pár méterre tőlem.
Azonnal megálltam, s még mielőtt a hang irányába pillantottam volna, hitetlenkedve kérdeztem vissza. - Stefan? - Már is fordultam arra, amelyről a hangot hallani véltem és szinte azon nyomban meg is pillantottam rég nem látott, egykori legjobb barátomat. - Mit keresel itt? Mikor jöttél vissza? - Egy lépést se tettem felé, hisz még nem voltam meggyőződve arról, hogy valóban Ő van itt. Hangomból némi él kiérződött, de igazából magam sem tudtam, miért is voltam mérges. Azután, hogy ő kikapcsolta az érzéseit és elment Mystic Falls-ból, rá úgy egy napra én is búcsút intettem önmagamnak. Ugyanúgy próbáltuk megvédeni magunkat a fájdalomtól, nem gondolva arra, hogy időközben mennyivel nagyobb károkat okoztunk másoknak. Így hát semmi jogom nem volt elítélni őt... Ám mégis dühös voltam rá. Mert talán, ha ő itt maradt volna, akkor én se mentem volna el. De már késő volt, ezen rágódni. Egyedül azt bántam, hogy képesek voltunk ilyen mértékig hátat fordítani egymásnak, mikor én végig azt hittem, hogy ennél azért közelebb álltunk egymáshoz.
- Meddig maradsz? - Egy újabb kérdés, mely csak kibukott belőlem. Tudnom kellett, hogy röpke látogatást tesz a városban, vagy ő is úgy döntött, mint én, s ebből adódóan visszatért, hogy itt nézzen szembe a saját démonjaival.
Miközben tettem felé pár lépést, mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam a bennem éppen kitörni készülő vulkánt. Muszáj volt nyugodtságot sugároznom, máskülönben nem tudtam volna mivel magyarázni a dühömet. Hiszen azért nyilvánvalóan nem lehettem dühös, mert nem válaszolt az üzeneteimre, főleg, mivel az érzelmeim nélkül már engem se érdekelt... Ahogy azért sem haragudhattam rá, mert visszatért. Bár azt nem tagadhattam, hogy nem örültem volna annak, ha a hazatérését követően felbukkant volna az ajtómban. De ezen kár volna mérgelődni, inkább érdeklődve vártam a válaszát, mikor végre megálltam tőle pár lépésre és a gondolataim helyett rá szegeztem a figyelmemet.

Six feet under •• Remélem tetszik majd!  38   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Pént. Márc. 03, 2017 5:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

if i let myself care all i feel is pain
••• Caroline + Stefan •••

Két napja jöttem vissza a városba és még most sem tudom, egyáltalán miért döntöttem ismét Mystic Falls mellett. Amint kikapcsoltam az érzelmeimet, első dolgom volt elmenni innen. Hiába az otthonom, menekülni akartam a határain belülről: ha megszabadultam az érzelmeimtől, minden és mindenkit magam mögött hagytam, hogy keressem az újdonságot és olyan helyeken forduljak meg, ahol eddig nem jártam. És ahol pusztítást okozhattam. Aztán ahogy kezdtem ismét magamhoz térni és rádöbbentem, hogy megint kicsúszott a kezem közül az irányítás és ismét a lehető legdestruktívabb szórakozási formát választottam, vissza kellett térnem az egyetlen biztos ponthoz az életemben... a szülővárosomhoz.
Ugyanakkor semmi kedvem nem volt otthon ülni. A tegnapi estét a kandalló előtt töltöttem és próbáltam rávenni magam arra, hogy a mai napot valami hasznossal töltsem el. Például azzal, hogy felkeresem a személyeket, akiket ismét magukra hagytam és nagy valószínűséggel megbántottam a nyers modorommal. Muszáj volt eltaszítanom őket magamtól, a lehető legdurvább módon, mert nem akartam, hogy utánam jöjjenek, megpróbáljanak istápolni vagy ismét meggyőzni arról, hogy én nem az a szörnyeteg vagyok, aki igenis bennem élt. Egészen addig, amíg Elena vissza nem rángatott a kívülállók számára sötétnek tűnő létezésből, addig meg voltam győződve arról, hogy nekem mennyire jó... és most ismét kezdtem azt hinni, hogy jobb semmit sem érezni. A bűntudatom nőtt, a fejemben kavargó kérdések egyre csak sűrűsödtek és reméltem, hogy a friss levegő segíteni fog. Először a városban járkáltam, aztán az erdő széléhez kerültem, majd a temetőben kötöttem ki és annak a kidőlt fának a törzsén kötöttem ki, amelyik a családi kriptával szemben volt. Csak bámultam magam elé, jólesett, hogy a kissé hűvös levegő meg-megmozdult és egészen addig nem is figyeltem semmi másra, míg neszt nem hallottam. Oldalra kaptam a fejem, összeszűkültek a szemeim és vártam, hogy megjelenjen a személy, aki rajtam kívül ezen a környéken lézengett.
- Caroline? - Igaz, a sötétben nem igazán tudtam kivenni az alakját, de a sziluettje és az, ahogy a szőke tincsein megcsillant a hold fénye, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint hogy ő jelent meg a temetőben.

so sick •••  Szeri van ••• by tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 06, 2016 10:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next





Erick && Avarina
Lehetek egyáltalán egyszerre két ember - egy jó és egy rossz -, vagy muszáj lesz összemosni őket, és a végén egy jó ember leszek, aki a gonosz szüntelen kísértésében él?


Ha igaz a mondás, hogy a szörnyeteg bennünk él, a vérünkben van, vajon mikor került oda és meg tudnánk szabadulni tőle? Mi végre az élet, ha az csupán azért adatott, hogy másokét elvegyük? Nem élvezetből akarok ölni, de mire odajutok a legnagyobb gyönyör lesz maga a pillanat, amikor a fogaim átszakítják a vékony bőrt és amikor az élet nedvesen folyik végig a fogak ragyogó fehérjén. Csak a csúfosan meredő hold figyeli tettemet és mér rám súlyos következményt Gaia a szelek szárnyán láthatatlanul utazva. Nem élvezetből teszem...de élvezetből hagyom végül abba, és amikor a művem előttem hever nem érzek semmi mást, csak az arcomat simogató sötétséget és a kívánatos nyugalmat. Sosem hagyok tanúkat, sosem hagyok mást, csak a tettem gyászos tárgyiasított következményeit. A fekete fűben heverő tetemeket. Egy napon majd szabadon enged, egy napon majd nem kellene ezt csinálnom….mindez egy kívánság mely folyton ott van bennem, ott lüktet és követelem a sorstól, hogy eresszen, ne láncoljon többé hozzá. Mit tesz velem? Nem akarom….de most mégis akarom, most mégis megteszem és még sebesülten és bénán is büszkén feszülő testtel nézem az elmúlás üvegszemeivel az ég felé bámuló fejeket. Nem hittem, hogy nem vagyok egyedül, annyira magával ragadott a pusztítás élvezete, hogy nem szimatoltam ki a levegőben a rám leselkedő veszélyt, mely akár a végemet is jelentette volna. De mit számít ez, hiszen a küldetés sikeressége a cél, az, hogy ezeknek nyoma se maradjon. Ha pedig velem történne valami, akkor sem találnának nyomokat amely a boszorkányomhoz elvezetné őket. Ha megúszom akkor igazából hozzám sem. A hétköznapok egyszerű embere, ki cukor illatok közé menekíti a halál mocskát egy ilyen éjjel után ugyan kinek is tűnne fel? A finom foszlós kalácsok közé temetett emléktelen mindennapok, amikor már nem emlékszem arra, hogy mit tettem, és amikor az első vaníliás fánkok kikerülnek a kemencéből addigra azt is feledem - ó bár tényleg feledhetném!- hogy ki is vagyok valójában. Persze nem tudom tökéletesen eltakarni, elrejteni, nem vagyok képes más lenni, mint aki vagyok. Szabad vándora a hívogató természetnek. Talán ezért lehet, hogy újabban olyan keveset vagyok az üzletben... ezért lehet, hogy inkább céltalanul vagy nagyon is cél után kutatva járom a vidéket, mintha azt hinném, hogy valamely kő alján, valamely bokor komor ágai között, a fáról lehulló, ropogós avarrá száradó levelek között választ lelek, és tán megnyugvást. Ember akartam lenni, ám minden vagyok csak emberi nem. Mostanság oly sok volt a pusztítás, Lava mohósága nem ismert határokat, és lassan többször éreztem a halál szagát, mint az élőkét.Egyre többször és egyre kevésbé érdekeltek a következmények, talán már az sem számított, hogy kikkel teszem, csak túl legyek rajta, akárha egy fájdalmas beavatkozás lenne. Semmiben sem különbözött a ma éjjel, és semmiben sem lett volna szabad végül másképpen történnie. A pillanatok összesűrűsödött véletlenek millióinak láncolatából kiragadott apró kis események tették végül azzá ahova jutott. Ám mielőtt az út menti fák barátian meghajoltak volna az utat szelő különös kettős előtt, még nagyon sok minden történt. Meg kellett volna ölnöm, amikor tehettem volna, helyette védelmezőmül fogadtam. Nem kellett volna vele tartanom, mégis megtettem, noha talán sejtettem, meglehet a végzetem eddig kitaposatlan ismeretlen és ingoványos ösvényét érintették a puha tappancsok. Utána mentem bárhova is akart vezetni, végül menedékül szólította a halál egy apró kis szegletét. Mégis különös talán mennyire megnyugtató volt, ahogyan szépen lassan kezdett alább hagyni az idegességem, és már nem akartam ketté roppantani a segítségemül szegődött idegent. A válasza még állati alakomban egy másodpercre megtorpanásra késztet és elgondolkodva hajtom le a fejemet. Tetteimnek súlya kéretlenül nehezedik rá, noha nem adja jelét, hogy megválna tőle. Vagy még nem. Azért kellett idehoznia, hogy számon kérjen vagy azért, hogy megmentsen? Meglehet mindkettő. Ezt most még azt hiszem nem is igazán tudhatom. Belefeszülök az utolsó megtett lépésekbe, morgásom alábbhagy, bár még bizalmatlanul merítem el tekintetem a sötét íriszekbe. Befogadó és kíváncsi. Nem vetem meg érte, hiszen olyasminek volt tanúja amely után normál esetben már nem élne. Vagy ő vagy én. Nem tudom ki lehet….nem tudom mi lehet, csak azt látom és azt érzékelem, hogy az elmúlás vermében merítkezett meg, hogy kihűlt testében nem dobban ritmust se szív, se erek falának nem feszül vér mely teljesen a sajátja lenne. Arcán a hóval terhes fellegek szürkesége, és érzem felőle áradni megannyi ember jajj szavát.Éppen olyan gyilkos mint én magam. Jogom lenne hát ítélni? Ó ugyan kinek van? Átváltozásom misztériuma születik meg végül a szemei előtt, és láthatja meg kit rejtett a vértől és földtől ázott hófehér bunda, ki az akinek megmentette az életét, meglehet azért, hogy aztán jogot formáljon arra, hogy elvegye. Én nem tette vele. A Miért már talán lényegtelen is, inkább a hogyan tovább válik egyre fontosabbá és sürgetőbbé. Mezítelen testemen még csak csíkokban sem szűrődnek fények, mégis érezhető ahogyan gyengén és pihegve próbálok eljutni kúszva a bejáratig. Nem menekülök, inkább csak tudni akarom hogyan fogunk innen elmenni. Ott ül még mindig a bejáratnál, hátát a döngölt falhoz feszítve, akár egy mozdulatlan, obszidián gargoyle, melynek átkát aztán egy segítő mozdulat töri meg, amikor reám teríti a kabátot. Szótlanul nézek fel rá és szétnyíló ajkaim között néma hála szökik ki. Ismét. A hangok egyre közelednek, a rések alatt beszökik a mesterséges fények erőszakos pászmája. Riadtan szusszanok és újra ránézek. Mozdulnék, de még nem tudok. Gyenge vagyok. Karjaim erőtlenül ernyednek el. A következő pillanatban odalép, és fenyegető magassága alatt apróra kuporodom. Nem félek pusztán nem tudom mit akar, és a bizonytalanság csillan meg a szemeimben. Hűvös keze a combom alatt ragad meg, és mintha már gyakoroltuk volna az egészet önkéntelenül kapaszkodom meg a nyakában. Olyan a teste mint a tökéletesre faragott márvány. Nem csupán szépségében hanem hűvösségében is. Az én forróságom sem oldja. Távolodó zajok között lépünk ki végül a kripta védelméből és indulunk meg a rejtekünkből valamiféle lehetetlen és emberi szemnek talán felfoghatatlan sebességgel. Keresőink csupán a feltámadó szélben összeboruló ágak zaját hallják, a léptei alatt roppanó ágak beazonosíthatatlanok merről is keltik a zajokat. Lehet az egy nyúl, vagy egy ürge, esetleg éjjel túró vakond is. A fénycsóvák bizonytalanul kergetőznek végül távolodnak tőlünk. Nem érzek vagy érzékelek semmi mást, csak a magunk mögött hagyott pusztítás nyomait és valami felfoghatatlan és különös kapcsolat kezdetének apró morzsáit. A fák illata megváltozik, egyre nagyobb és egyre ősibb kérgek illatát érzem a föld nedvessége, az avartakaró több évnyi rétegződése elárulja, hogy már magunk mögött hagytuk a temetőt. Homlokom a mellkasának támasztom, és amíg haladunk nem nézek fel. Ott tartom a kérdéseimet és a kíváncsi tekintetem. Ha akarja úgyis elmondja, beletörődtem már gondolatban. Ahogyan talán ő is abba, hogy tetteim mind hozzá köthetőek mások szemében. Mesterséges bőr éri a combomat és ekkor pillantok fel először és körbe nézek majd ráemelem a tekintetem. Még mindig néma vagyok, a beszédnek nem jött még el az ideje. Kavicson és nyekergő korhadt faágakon gurul át egy motor kereke, végül az útra érünk. Előttünk sötét kígyóként kanyargó, a semmibe futó út. Csak az erdő fáinak szélben bőszen bólogató balga árnyai, és persze mi vagyunk itt a gyér fényükkel hivalkodó csillagok alatt. Halkan és dorombolva búg fel a motor és az idegen előre ül. Mintha tudnám, mintha érezném, hogy nem kellene, hogy ostobaság, mégis vele akarok tartani. Azóta ezt érzem, mióta követtem őt a kripta mélyére. Halált hoz az utunk vagy megoldást? A felszólítást követően a fejem a csupasz hátára hajtom, a kabát mögött elrejtőzöm és karjaim élő és lüktető indaként kulcsolják át a derekát. Nem kérdem hova megyünk, nem kérdem mit akar tőlem, ahogyan ő sem tett még fel további kérdéseket, és nem vetett rám szemrehányó szavakat sem. Még nem. Ahogyan mondottam a beszédnek még nem most jött el az ideje. Az utat felzabálja a motor berregése és az egyenletesen guruló kerék kaparása. Az idegen előttem magabiztosan kapaszkodik a kormányba én pedig egészen picire kuporodom ott hátul. Elmémben zakatolni kezd egy hang, egy sötét és baljóslatú hang, amely számon kér
~ Meg kellett volna ölnöd. Azt mondtam nem maradhat szemtanú!~
Lava kéretlenül furakszik elmémbe és megrándulok, szinte fájdalmasan és jól érzékelhetően.
-  Nem szemtanú. Cinkostárs- próbálom halkan szinte alig hallhatóan motyogni a válaszom félhangosan a hátára lehelve a szavakat. Lava éles körmének illúziója szánt végig a koponyámon. Fájdalmasan és szinte bénultan nyöszörgöm és magamban könyörgöm, hogy ne tegye ezt velem, de nem hagyja abba! Azt akarja, hogy menjek, hogy állítsam meg és fussak. Alakuljak vissza….de nem teszem meg. A boszorkányomhoz kötött esküm erősebb mindennél, de, hogy ezzel a furcsa idegennek tartok most életemben először ellentmondok neki. Mintha pattanna az a láthatatlan feszülő kötélcsomó amellyel egykor magához láncolt. Nem tudom mennyit haladunk, azt sem, hogy hova tartunk, és csak akkor kezdek magamhoz térni, amikor a sebessége lassuló lesz és a motor szinte hangtalanul gurul tovább. Idegen hely, idegen szagok, idegen világ...én mégsem érzem idegennek magam benne. A mágia köt ide, és még valami más, amire nem kapok választ. Egy ház kontúrja rajzolódik ki a holdáztatta égbolton. De nem az én házamé.

Folytatás ---> Link




||Human Legacy||megjegyzés||Csupa meglepetés vagy 27     ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 06, 2016 7:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

Avarina & Erick
Mad World...


Hiába vesznek el a vérlény szemei a különös idegen tekintetének mély tengerében, felfedez benne egy apró jéghegyet. Egy jéghegyet, melynek valódi mivoltját alant elrejti a sötétség. Érzi, hogy eme tett sokkal többről szól, mint egy egyszerű, érzéketlen gyilkosságról. Lát az íriszek mélyén valami különös csillogást, mely teljesen más tartalommal tölti meg az iménti eseményeket. Hiába volt Erick szem s fültanúja ennek a kegyetlen vérengzésnek, valahogy nem tudja elképzelni erről a fehér szőrűről, hogy csupán jó kedvéből tette azt, amit tett... S ha mégis... Valahogy akkor sem tudja hibáztatni.
Sejtelmeiről azonban a másik engedékenysége is tanúbizonyságot tesz, hiszen mikor hűs ujjai elvesznek a fehér bundában, ahogy tapodják a megalvadt nedűvel kavargó nedves, földes szálakat, valami szokatlan, megmagyarázhatatlan melegséget érez a véráztatta szőrtengerben.
Mikor az éles fogak fájón marnak a férfi kezébe, ő nem húzza el. Furcsa, de valamiért úgy érzi, hogy nem fogja bántani ez az állat. Lehet balga, s olyannyira a hatása alatt van, hogy naiv emberként viselkedvén azt hiszi, hogy neki bármit szabad. Ám mozdulatai nem maradnak abba, csupán akkor, mikor érzékeli az enyhe köszönetnyilvánítást, mire elrakja nadrágjának egy zsebébe a fájdalommal telített szövetet. A pillanat valójában nagyon meghitt s érzéki, hiába a szétmarcangolt testek, hiába a széthullt testrészek, a matéria s a lélek kontrasztja valami oly' magasságokba emeli az egész helyzetet, hogy az már szinte lebeg a valóság s képzelet kicsiny határán.
Azonban minden jónak vége szakad egyszer, s ennek a gyönyörnek a végét a vészterhesen villódzó lámpák jelzik, melyeknek összjátéka vészesen kezd közeledni. Bár Erick megindul, mégis érzi, hogy kettejük közt ott szövődik egy halovány fonál, tán a Sors fonala, mely nem engedi el egyiküket sem a másik nélkül, így mikor meghallja a mancsok halk szavát, ajkaira egy halovány, békés mosoly kúszik.
A kripta ölelése nyugalommal tölti el a férfit, mintha csak egy láthatatlan menedékként szolgálna, melyet senki emberfia nem képes felfedezni. Hiába, a holtak birodalma mindig kellemes érzéseket szült a férfiben, s ez most sincs másként. Elvégre ő maga is halott, mint itt bárki. Még emlékeiben ott él, ahogy mestere tőre átfúrja bőrét, hogy szívébe hatolván megfossza őt emberi mivoltától...
Hagyja, hogy a tigris elfoglalja bent helyét, a vámpír pedig leül az ajtóba, megtámasztva hátával a bejáratot, s innentől kezdve csendesen figyel. Nem szól egyelőre egy szót sem, alig mozdul, úgy viselkedik, mint valami rideg őr, kinek minden áron meg kell védenie e lényt. Egy pillanatban azonban újra egy szokatlan hang csendül fel az állat felől, melyről ismét nem tudja eldönteni, hogy tényleg felőle jön, vagy elméjében zendül fel a hang. Mintha valami különös telepátia szüleménye lenne az egész... Bárhogy is legyen, a kérdés nem marad megválaszolatlanul.
- Az vagyok, kit tetteiddel vádolnak. - hangja nem vádlón szól, inkább mintegy beletörődő tényközlés, mely nem hordoz magában semmiféle kelletlen érzést. Amolyan "majd együtt megoldjuk" érzése kering a levegőben, ám ez már mit sem számít akkor, mikor a lény elterül a kripta menedékében, s valami oly' csodálatos dolog történik, melyet eddig a hosszú évszázadok alatt sem tapasztalt a vámpír. Látott már farkast, amint át- s visszaalakul, de ily' gyönyörű teremtéshez még sosem volt "szerencséje". Figyel minden egyes fájdalmas mozdulatot, s nyomasztó percek elteltével végre megpillanthatja a felszín alatt rejtőző lányt, ki egy veszedelmes állat maszkja mögé bújt. Tudja jól, hogy kiváltságosnak számít, hiszen egy ilyen jelenet nem adatik meg bárkinek e világon, de mivel érdemelhette ki ezt a csodát?
Ahogy természetanya megteremtette, úgy kúszik felé a lány teljes , fedetlen valójában, s Erick szinte gondolkodás nélkül veti le magáról kabátját, majd az alatta pihenő megtépázott inget. Most ő van erőfölényben egyértelműen, ám ezt nem használja ki. Mozdulatai finomak, érzékiek, így mikor közelebb lép a másikhoz, óvatosan leguggol mellé, majd ráteríti a melegséget ajándékozó ruhát. Így az ő felsőteste marad mezítelen, ám mit számít az? Ő a sötétség szülötte, posványban s fagyban nevelkedett, őt csak a fény képes elpusztítani, ellenben ezzel a túlvilági szépséggel, kit minél hamarabb ki kell innen mentenie. De miért? Miért teszi ezt? Elvégre miatta gyanúsítják meg a férfit. Magyarázatot még maga sem tudna adni egyelőre, csupán annyit érez, hogy e hölgy valami ősi, elfeledett dolgot szólított meg benne...
Az események gyorsan követik egymást, s a hangokból leszűrve megtalálták a megtépázott tetemeket, az erősítés pedig a hallottak alapján úton van. Hiába nyújtott eddig menedéket a kripta, itt nem maradhatnak. Így ha nem ellenkezik a lány, akkor Erick jobb kezét óvatosan combjai alá simítja, másikkal pedig hátát érinti, hogy aztán egy könnyed mozdulattal saját testének védelmébe vegye őt, majd felemelvén e legyöngült emberi lényt, meginduljon a kijárat felé. A látszat ugyanakkor nem mindig rejti a valóságot. Hiába próbál segíteni a férfi, legbelül valami olyasmit érez, mely ellen hosszú éveken át küzdött, melyet próbált elnyomni lelkének üres bugyraiba, a maró sötétség homályába. Ám ahogy hozzáér sápadt bőréhez, ahogy érzi szívének minden egyes apró dobverését, ahogy ujjai alatt folydogál az örök életet jelentő mennyei manna... Szívesen ízlelné testének minden cseppjét, s ha nem gyakorolta volna oly' hosszú időn át az önkontrollt, most teljesen biztosan rossz véget érne ez az egész.
Így azonban csupán nagyot nyelve löki ki résnyire az ajtót, s mikor megbizonyosodik róla, hogy nincs a közelben senki, óvatosan kilép a menedékből. Még szerencse, hogy ereje s érzékei az átalakulás után újra lettek formálva, így a hölgy arra lehet figyelmes, ahogy a nyugodt kis szellő, mely eddig körülöttük játszadozott, viharos hűvösségbe torkollik, s a temető világa gyorsan kezd mozogni körülöttük, melyet hamar felvált az erdő mélye. A fények s hangok gyorsan távolodnak, épp úgy, ahogy a veszély is. Szinte pillanatok telnek el csupán, mikor a férfi megáll, s a lányt egy hűvös bőrülésre helyezi. Az erdő halott ágai hangosan felzúgnak, mintegy elrejtvén a páros zajait, amint Erick kitolja a motort az útra. Ő maga is óvatosan felszáll, majd halkan beindítja a motort.
- Kapaszkodj! - kéri a másikat, ezzel jelezvén, hogy végleg eltávoznak a helyszínről. Ha minden úgy történik, ahogy azt a férfi elképzelte, akkor hamarosan elkezdik szelni a magányos utakat. Fák ezrei zúgnak el mellettük, meghajolván a különös páros előtt.
Jó s rossz... Ki húzza meg a határokat? A határokat, melyek talán nem is léteznek...



Kő koppan, zúg erdő... Na, most izgulhatsz, vajon hova viszlek! Very Happy
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

Vissza az elejére Go down
 

Temető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 20 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10 ... 20  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros :: Temetö
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Hétf. Dec. 10, 2018 12:09 pm
Pént. Nov. 30, 2018 1:01 pm
Pént. Nov. 30, 2018 12:45 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3