Nagy nehezen vonszolva a testemet a temetőben kötöttem ki. Olyan mintha évek óta láthatatlan lennék. De hiszen az is vagyok, csak nem évek óta. Talán egy két hónapja lehetek halott. Vajon mindenkinek ez a végzete? Hogy itt az időben ragadva kísértse az embereket? Sosem fogom megérteni, hogy ennek mi értelme. Talán Jeremy miatt nem lépek tovább? Talán azért, mert még mindig szeretem és még vége sem lett a kapcsolatunknak rendesen? Vajon most mit csinál? Miért nem találom? Leültem morcosan az egyik sírkőre és a tenyerembe rejtettem arcomat. Hirtelen mocorgásra leszek figyelmes. Ösztönösen felkapom a fejemet. - Ki az? - kérdezem. Bár semmi értelme, úgy sem hall meg senki. Csak egy szellem vagyok.
Mystic Falls. Álmaim netovábbja továbbra is. Eleinte csakis azért figyeltem fel rá, mert irodalomtanárt keresnek az iskolában, és számomra ez éppen kedvező állás lenne. Régóta élek, elvégeztem már pár egyetemet, mikor unatkoztam, és lássunk csodát, még dolgozni is szívesen kezdenék itt. Imádom az irodalmat, a szenvedélyem mindez, és senki nem tudná azt mondani, hogy ne csináljam, mert.. idegen szemek néha nem tudják megragadni a szenvedélyt, melyet egy-egy vers ébreszt egy oly' idős szívben, mint az enyém. A vers.. tükrözi egy másik ember lelki világát. S akaratlanul is elgondolkodunk azon, vajon mi járt a fejében akkor, mikor mindezeket papírra festette.
Egy erdő mellett haladtam el, ami elég hamar vágott át az erdőbe. És tudtam, hogy itt és most ez pont jó lesz. Vadászni szeretnék. Éhes vagyok, a gyomrom szinte sajog az ürességtől. De emberi hangot sehol sem hallottam.
- Rendben, akkor megjegyzem. -Mondom neki egyszerűen, miközben őt nézem. Nem is az a lényeg igazából, hogy mit tud, vagy mit nem, hisz a tervre kell végül is összpontosítani, és nem pedig másra. A terv pedig nem bonyolult, inkább egyszerű, és könnyen megjegyezhető. - Értem. -Felelem a válasz adására röviden, hisz nem akarom ezzel húzni az időt.- A terv.. -Kezdek el gondolkozni.- Igen.. nos az annyiból áll, hogy a rajtam található térkép segítségével elmegyünk az adott helyre ahol Silas található, aztán felélesztjük. A torkán lenyomom a gyógyírt, aztán meg kitekerem a nyakát. Ez nem egyszerű? -Mondom egy ravasz mosollyal az arcomon.
- Jegyezd is meg, nem mindenkinek mondok ilyet - hát neki is csak véletlenül kotyogtam ezt ki, mert nem bírok néha magammal. - Látni nem láttam még... Csak tudok róla, és kész - többet nem szerettem volna ehhez hozzáfűzni, mert valahogy nem volt ínyemre az, hogy elmeséljek mindent, amit tudok. - ... és a tervről tudsz valamit mondani? Bármit - kérdeztem tőle, mert valójában erre lennék kíváncsi.
Egy ésszerű terv kell, és egy jól irányzott csapat, sőt egy remek időpont, amikor elindulhattok megkeresni Silast, aztán pedig lenyomhatom a torkán a gyógyírt, hogy aztán kitekerjem a nyakát, és meghaljon örökre.. Legalább vége lenne mindenek, ami vele kapcsolatos, aztán pedig jöhetnének az ősiek szépen egyesével. - Jó ha sok mindent tudsz, az sosem árt. -Jegyzem meg egyszerűen.- Többet mosolyogni? Ugyan kérlek! Akkor mosolygok, ha egy vámpír meghal, vagy ha jó napom van, de az utóbbi napok.. szörnyűek. -Zárok rövidre a mondandómat.- A "jól áll nekem a mosoly" megjegyzésedet pedig megjegyzem. -Mondom mosolyogva. - Tudsz róla? -Kérdezem tőle meglepetten eleinte, aztán ez pár röpke pillanat múlva már el is tűnik.- Mit tudsz a térképről? -Teszem fel a kérdést hirtelen.- Esetleg láttad is már? -Kérdezek rá erre is, miközben komoly nézéssel nézek a szemébe.
Túl sok mindent tudok, de azért van pár hiányosságom, de az már az apróságok közé tartozik... Galen-ről is tudok sokat. Az Ötökről is, a térképről is.. - Tudok sok mindent - rövidre fogtam az egészet, majd kitértem Galen ravasz mosolygására. - Többet is mosolyoghatnál, jól áll - egy vigyorral az arcomon mondtam neki ezt. - Azt szeretnéd megtudni, tudok -e arról, hogy egy térkép van a testeden? Ha igen, arról tudok...- tudom, ez lehet meglepi Galent, de rengeteget tanulmányoztam ezeket is, ahogyan a természetfeletti lényeket is.
- Sejtettem, hogy hallottál már róla, hisz a hírre nagyon elterjedt mostanában a városban. -Nézek rá, miközben beszélek.- Épp ez lesz majd a gond, hisz minél többen keresik Silast, vagyis a gyógyírt annál kevesebb az esély arra, hogy valójában Silas torkán kerüljön le az a gyógyír. -Rázom meg a fejem enyhén.- De végül is nekem előnyöm van a többiekhez képest. -Húzom ajkaimat egy ravasz mosolyra. - Örülök, hogy benne vagy a dologban. -Jegyzem meg, miközben kissé elgondolkozom.- Ugye a velem kapcsolatos dolgokkal is tisztábban vagy? -Teszem fel a kérdést kérdő tekintettel, mert ebben már nem vagyok biztos, hisz eddig egyetlen egy személynek mutattam meg, hogy térkép van rajtam, és az nem Justice volt. Bár az ötök hírre eléggé elterjedt mindenhol, de nem biztos, hogy ő is pontosan tud rólunk, ezért is jobb meggyőződni a dologról előbb.
Valahogy, amikor kiejtette azt, hogy Silas, valami nagyon furcsaság futott végig rajtam. Természetesen, tudom, kiről van szó, ahogy elég sokan tisztában vannak vele, szerintem.. - Természetesen, hallottam már róla - mondtam némi egyszerűséggel, de azért minden tekintetem Galen-re meredt, persze, sok mindent tudtam erről, de azért jó volt őt hallgatnia ez ügyben.. Ez az egész dolog nagyon érdekes. Silas, aki több ezer éves... S a halhatatlansága. Meg az, hogy egy vámpírból újra emberi lény válhat. Nagyon jó, vagy épp nagyon rossz is lehet. Hisz elveszíti azokat, amiket a vámpírsággal szerzett... - Igen, benne vagyok - válaszoltam neki egy rövid mondattal, amit egy pici bizalmas mosoly követett.
Késtem, ami rám nem jellemző szokás, de most muszáj voltam mégis késni, mert az a bunkó vámpír feltartott, de legalább egy kis örömet szerzett nekem, mivel meghalt, és a túlvilágra került azaz átkozott.. Rejtélyes hangom elárulhatja, hogy fontos dologról van szó, és nem holmi egyszerűségről, s éppen ezért is beszéltem meg vele ide a találkozót, és nem máshová. Kénytelen vagyok pár személynek szólni, és többek közt neki, mert szükségem van pár emberre ahhoz, hogy eljussak arra a szigetre. Bár egyedül is mehetnék, de pár szövetségesre mégis szükségem van.. - Hallottál már Silasról? -Vonom fel kérdőn a szemöldököm.- Ő egy kétezer éves személy, aki a világon az első halhatatlan. -Vonom meg a vállam.- A lényeg annyi, hogy ahová el van rejtve a teste ott van egy gyógyír is, aminek a segítségével egy vámpírt ki lehet gyógyítani a vámpírságból.. Rajtam van egy térkép, ami elvezett a gyógymódhoz, vagyis Silashoz, de mielőtt még neki vágnék az útnak kellene pár ember, vagy természetfeletti lény, aki velem tart. Arra gondoltam, hogy te lehetnél az egyik! -Mondom bizalmasan.- Benne lennél, avagy sem? -Teszem fel a kérdést a szemébe nézve.
Amikor megérkezett Galen, megörültem neki, mert itt egyedül lenni... még egy vadásznak sem kellemes időtöltés. Nem vagyok oda ezért a helyért.. - Semmi probléma. Örülök, hogy itt vagy most már - mondtam neki picit mosolygósan, mert hát mindig nem lehet pontosan érkezni valahová... - Nincs itt senki - bár tudom, azért ő is körülnézett... Amikor rátért arra, amiért találkozni szeretett volna velem, így nem volt kérdés, hogy amikor szűkszavúan elmondta, hogy szüksége lenne rám, én válaszoltam neki, - ... segítek, ha tudok. S persze, ha kicsit bővebben kifejtenéd, mi lenne a dolog. Könnyebb lenne - vágtam rá hirtelen. Mert így a semmiből nem igazán fogom tudni, hogy mit szeretne, nem tudok gondolatban olvasni még.
(Cassidy Lakása) Kénytelen voltam megbeszélni egy találkozót Justice-kel, mert muszáj vele beszélnem. Semmiképpen sem mehettek egyedül arra a szigetre, ha már ebbe a városba jöttem, ezért sem árt egy-két ember, akire számíthattok. Persze csak, ha benne van a dologban, és nem utasít el.. A megfelelő hely erre csak is kizárólag a temető volt, hisz a többi helyen igazán remekül hallgatóznának az emberek, s ezt pedig nem szeretném, hisz jobb, ha csak ketten vagyunk jelen, s nem pedig vagy öten. Léptem sietős, és nem lassú, hisz tudom jól, hogy nem szeret előbb odaérni, ezért is megyek én előbb, persze ha nem tart fel valaki út közben. Hol is lenne alkalmasabb átmenni a temetőbe, mint az erdőn keresztül, hisz legalább így nem követ senki. Hirtelen zökkenek ki a gondolatmenetemből, amint megpillantok magam előtt egy vámpírt. Nos csak is kizárólag vámpír lehet, hisz érezni lehet rajta.. Egy fához suhan velem egy hirtelen mozdulattal, miközben a nyakamba próbálna harapni, de nem sikerül neki, hisz ellököm magamtól. Zsebemből előveszek egy kisebb fajta tűt, és újbóli próbálkozása alkalmával belé is szúrom.- Mit képzeltél? Talán azt, hogy csak egy ember vagyok? -Mondom gúnyosan, miközben engedem, hogy a földre rogyjon.- Bocs haver, de most nincs időm veled szórakozni, szóval ha megengeded, akkor most gyorsan végeznék veled.. -Mondom ravasz vigyorral. Zsebemből egy karót húzok elő, és a szívén átdöföm.- Kellemes életet a túlvilágon. -Lököm arrébb a testét magamtól. Gyors léptekkel kerülöm ki a vámpírt, és indulok tovább, hisz nem szeretnék késni. Hirtelen az órámra pillantva látom, hogy már több, mint két perce váratom.. Remek! Egy sor szitkozódás után érek a temetőbe, és kissé messze tőlem, de megpillantom Justicet, aki szerintem már ideges, sőt mérges.. Nem sokkal később elé érek, és megállok vele szemben. - Elnézést kérek, de egy bunkó feltartott.. -Jelentem ki egyszerűséggel. Körbe pillantok gyorsan a környéken, és mikor meggyőződtem róla, hogy senki sincs itt azután ránézve beszélni kezdek.- A segítségedre lenne szükségem, csak a kérdés az, hogy te benne leszel-e, avagy sem. -Mondom rejtélyes hangon.
Nem tudom, de ez a temető hátborzongató. Nem vagyok félős, csak ez mégis túlságosan is kedvetlen helynek számít. Még nálam is ridegebb, és barátságtalanabb az egész terület. Mondjuk az lenne csak a frankó, ha valaki itt is nevetgélne, mint egy víg özvegy... S azt se igazán értem meg, hogy Galen miért épp ezt eszelte ki találkahelynek. Én mindenesetre már itt várok rá egy ideje, de ő pedig késik. Igaz, még csak néhány perc telt el azóta, mióta itt vagyok, de akkor is. Az órámat legalább százszor megnéztem, nem telik az idő sem. Aztán hirtelen hallottam, hogy mozgolódás és néhány fura hang hallatszik az egyik irányból. Mertem remélni, hogy csakis ő lehet. Először csak homályos alakot szemelt ki a szemem, majd végül is teljesen láthatóvá vált a szemeimnek is, hogy ez csak is és kizárólag ő lehet. Ahogyan közeledett, én újfent pókerarccal néztem felé, ami lehet kissé mogorvának tűnhetett hirtelen, majd köszönés hiányában annyit mondtam neki, hogy - Késtél... - de most már muszáj volt egy icipici mosolyt is belecserkésznem a bunkó és morci pofimra, hogy még sem haragszom rá, csak ehhez volt kedvem.
-Köszönöm Jeremy! Hálás vagyok. -jelent meg egy őszinte mosoly az arcomon. Tényleg hálás voltam neki még annak ellenére is, hogy nem igazán tud segíteni, de legalább ő itt van nekem és tartja bennem a lelket. -Nem probléma. Menj csak! - sóhajtottam, majd amikor átölelt lehunyt szemmel élveztem ki ezt a csodás pillanatot, hisz ismét éreztem őt, és ez...ez olyan érzéssel töltött el mintha még mindig élnék. Régen nem éreztem már ezt, mert csak a gyűlöletre összpontositottam amit a gyilkosom után tápláltam... John Gilbert.. ezt a nevet örökre a fejembe véstem, és ha feltámadok akkor ezer százalék, hogy az első dolgom az ő megölése lesz, kifogom élvezni a szenvedése minden egyes értékes pillanatát. Mert ez megbocsájthatatlan.. Ok nélkül ölt meg, ezzel elválasztva a családomtól és hatalmas fájdalmat okozva nekem még a halálban is. Ezért sem tudtam továbblépni. Lehet, hogy önző vagyok az élni akarásom miatt, több évszázadot élhettem már, de nekem ez nem volt elég... Végig akarom nézni ahogy a gyerekeim és a húgom felnő. Ez lenne a legeslegnagyobb örömöm az életben és még azt hiszem az sem érdekelne ha utána ölnének meg mert akkor már tudom, hogy tudnának magukról gondoskodni, de ameddig ez nem történik meg nem adhatom fel.. Élnem kell, és élni fogok. Mivel Jeremy már elment ezért nem láttam sok értelmét annak, hogy maradjak, nem akartam tovább itt siránkozni mert ezzel nem jutok előrébb. Sokkal fontosabb dolgokkal is lefoglalhatom magam, mint például azzal, hogy meglátogassam az én kishúgomat.
-Rendben Anna sok sikert és ha bármikor tudok segíteni szólj én készen állok segíteni neked. - Léptem teljesen oda hozzá. - Én viszont most haza megyek sok volt ez a mai nap nekem, úgy, hogy ne haragudj. - Öleltem át utoljára és kiélveztem a pillanatot, hogy átölelhettem és érezhettem őt, majd szép lassan elindultam ki a temetőből és elindultam haza, ahogy azt nem rég megígértem Aprilnek is.
-Szerintem akkor még rosszabb lenne neki ha sokáig halasztanád. - húztam félre a szám. A világért sem akarnám Jeremy-t hitegetni ezért is jelentem ki konkrétan az én nézeteimet. Legalábbis ha magamból indulok ki akkor nekem eléggé rosszul esne ha valaki áltatna a szerelmével és nem lenne hozzám őszinte, és ez már előfordult velem egyszer szóval tudom milyen érzés. -Anya említette Emilyt, de az még sajnos egy darabig nem jönne össze. Szóval mást kell találnom aki segít rajtam. -fújtam ki a levegőt eléggé keservesen. Nem, nem szabad ilyen negatívnak lennem.. Menni fog.. Bízom benne. Alig várom, hogy újra magam mellett érezhessem a családomat és az ikreket, bár nem tudom, hogy a kicsik még mindig Tyler-nél vannak-e, de amilyen bunkó kinézem belőle, hogy lepasszolta Carol-nak vagy beadta őket intézetbe, de az biztos hogyha ezt tette akkor kő kövön nem marad ha visszatérek, mert ez szívtelenség. Nem mintha én szent lennék, de ha erre képes volt akkor tényleg az, elvégre az ő gyerekei is. Bár arra is kíváncsi lennék, hogy Caroline-nak beszámolt-e róluk.. Azt hiszem lesznek még itt bonyodalmak.
- Rendben, majd kitalálok valamit, de ezt mind csak, akkor teszem meg, amikor már hamarosan visszatérsz, mert nem rég jöttünk össze és elég furcsa lenne számára, ha már most rögtön vége is lenne ennek az egésznek. - Nagyon sajnálom Aprilt, de nincs más választásom. Szeretem Anna-t, de ő sajnos még szellem. Jó lenne ha ennek az ennek az egésznek már vége lenne.. - Anna tényleg nem tudsz egy boszorkányt sem, aki tudna segíteni rajtad?
-Szerintem erre te is tudod a választ.. -sétáltam vissza a sírkövemhez, hogy leülhessek rá, és úgy nézhessek rá eléggé komoly tekintettel. Nem akarok neki hazudni, és szerintem legbelül ő is tudja rá a választ. -Nem foglak áltatni hülyeségekkel, de szerintem ezt nem fogja egyhamar megbocsájtani neked.. -válaszoltam rá egy apró fintorral az arcomon - De ha jól alakítod a dolgaidat akkor nem fogja megtudni.. Találj ki valamit! Okos fiú vagy te Jeremy, csak használd egy picit az eszedet és minden rendben lesz. -jelent meg egy ravasz mosoly az ajkaimon. Eszem ágába sincsen hülyeségekkel traktálni Jeremy-t, de tönkretenni sem akarom az életét. Tudom milyen úgy élni, hogy valaki utál, hisz ott volt nekem Tyler és a gyerekek, de most mindent elveszítettem.
-Értem Anna légy óvatos, ha úgy alakul a helyzet. Szerinted most mihez kezdjek? April-t szeretem, de nem a szívem mélyén. Szerinted szakítsak vele vagy..? - Nem bírtam neki nem feltenni a kérdést. Már most lelkiismeret furdalásom volt, hiszem tudom, hogy összefogom törni a lány szívét, de nincs más választásom. Nem akarok neki egy életen át hazudni, hogy nem tudtam még elfelejteni egy szellem leányt, akibe szerelmes vagyok. Nagyon nehéz helyzet ez, ami kialakult körülöttem. - Nem kellett volna ebbe az egész Apriles dologba belemennem.. szerinted, hogyan fog megbocsájtani ő ezek után?
-Őszintén szólva még nem nagyon tudom, de hidd el, hogy megoldom. Ha valamit egyszer a fejembe veszek az úgy is lesz. -húzódott egy elszánt mosolyra a szám. Sikerülni fog, legalábbis én bízom benne, és ez főleg akarat kérdése amiből nem szenvedek hiányt. -Ha nem is látnak, de vannak olyanok akik hallanak engem..Legalábbis remélem. -sóhajtottam, majd összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Tényleg menthetetlennek tűnik a helyzet, de csak megoldom valahogy.. Rengeteg dolgot megoldottam már az életem során, olyat is ami lehetetlennek tűnt, de ez mégiscsak a halál, bár ha úgy vesszük akkor a mai világban ez sem lehetetlen..A lényeg, hogy ne adjam fel.. -Majd lesz valahogy... Igyekszem kikerülni ebből az egészből.. -túrtam bele a hajamban egy keserves sóhajtás közben.
Jó volna ha teljesülne az ígérete. De sajnos Aprillel félre léptem. Annaval nagyon boldog vagyok még így is, hogy csak szellemként tudok vele beszélni. Aprillel pedig szeretkeztem is, megcsókoltam, karjaimba volt még sem éreztem magam ilyen jól a társaságában. Mindegy mindenki félre léphet.. emberek vagyunk. - Rendben Anna bízhatsz bennem. Senkinek sem fogom elmondani.. de az érdekelne, hogy még is hogyan tervezted ezt el, hogy fogsz visszajönni, ha senki sem lát téged csak én? Ez szinte lehetetlen..
-Vissza fogok térni. Ezt megígérem. -néztem fel rá egy halvány, de ugyanakkor elszánt mosollyal. Ha én egyszer valamit megígérek az úgy is lesz, és tűzön vízen keresztül megyek azért, hogy sikerüljön. -Lehet, hogy nem most, hanem hetek vagy hónapok múlva, de visszatérek és ígérem, hogy te leszel az első akit felkeresek. -szipogtam, annyira jólesett a karjai közt lenni és érezni őt, tényleg valami földöntúli érzés volt, bár nekem abból már bőven sok kijutott szóval ez hülye hasonlat volt. -Addig is ne szólj erről senkinek, semmit. Nem akarom, hogy valaki szabotáljon. -léptem el tőle egy halovány mosollyal az ajkaimon. Hát igen, vannak páran akik nem néznék jó szemmel ha visszatérnék, de ez mindaddig nem érdekel amíg nem avatkoznak közbe..
Igaza van valóban nem szeretik a boszorkányok a holtaknak segíteni visszajönni az életbe. Bonie is biztosan nemet mondana erre az egészre, szóval el kell fogadnunk a tényt, akár milyen néz is. Oda jött hozzám és amikor hozzám ért éreztem.. Teljesen átfutott rajtam a hideg, mert olyan jó volt újra érezni őt.. - Anna most mihez akarsz így kezdeni? - Néztem le rá közben fogtam őt szorosan. Ez az egész így nagyon igazságtalan. Azzal, hogy csak látjuk egymást szenvedünk és ez így nem jó.. valahogy tovább kellene lépni és megpróbálni elfelejteni egymást, ami nem lenne egyszerű dolog.
Azt mondta vezet, és ez, bár sejthető volt hogy nem fog ellenkezni, és hát nem is egy nagy dolog, mégis... jólesett, vagy nem is tudom. Örültem, hogy nem nekem kell oda hazavezetnem, ahol... ahol életemben először kell majd táplálékomul... vért innom, és... önként kell ezt megtennem... a gyerekemért... a szerelmemért... a... családomért... A pokolba is... ez egy kemény dió... Aztán néztem hogy miként áll fel, és én is, követtem a példáját, felkeltem, de a kezét nem eresztettem el. Bármily gyermeteg dolog is, mégis jobban éreztem magam úgy, hogy éreztem Őt... És jobb lett, attól, hogy azt mondta, jól van. És a baba is... jól van. Reméljük... A gyereket illetően annyi félelem ostromolta a kapukat bensőmben, hogy azt sem tudtam, melyik a legégetőbb, de tudtam... éreztem... hogy ennek már nem itt van az ideje... Egyre kellemetlenebb lett idekint, még az árnyékban is... egyszerűen űzött az ösztön, hogy egy zárt és sötét helyre kerüljek... Kellemetlen érzés volt, nem volt... épp jó. - Vigyázni akarok Rátok... - néztem Szerelmem szemeibe, és kezem megsimogatta óvón a hasát. Hogy ez honnan jött? Nem tudom... csak úgy... jött és kész. Ennyi... - És fogok is - mondtam elszántan. Igen, kész vagyok... bármire... értük. Nem akartam ezt az egészet, és nem akarok vámpír lenni, de... ezt a gyereket... és Clarissát... Őket akarom. Igen... akarom. Nagy levegőket vettem, mélyen... erősen... mintegy felkészülve... Igen, már itt is kellemetlen, de még ki is kéne menni a napra, mert el kell érni az autóig. De bíztam Kedvesemben. Úgy hittem elég... és... elég is lett, csak segélykérőn néznem Rá, és azt hiszem talán érthette... vagy nem is tudom, mindenesetre, ahogy előzőleg a "síromról" elhozott idáig, úgy most is segítségemre lett, és egy szemvillanásomba került, hogy az erős kéz még erősebben fogja a kezemet, és rántson magával, egy eszelős sebességű mozdulattal, melynek vége az lett, hogy a kocsiban találtam magamat. Szerelmem villámgyorsan rántott el az autóig, aztán az ajtót kitárva "lökött" be, és így nem is tartott sokáig, míg a közvetlen fényen kellett lennem, hanem hamar kerültem újra az árnyékba. Mellettem pedig egy újabb villanásnyi idő alatt, már ott ült Clarissa is. - Jól vagyok - mondtam, némi ösztönérzetből, mert úgy éreztem, kíváncsi erre. - Menjünk.. - kértem Őt, s mély lélegzettel döntöttem fejemet az ülésnek. Fél orcámat dörgölve kezemmel, kesernyés érzéssel a torkomban bámultam magam elé. Némán próbálva emészteni az újdonságokat... amíg haza nem értünk...
John Haza... ez a szó még olyan nyers és idegen számomra, mégis ügyet sem vetve rá, gondolkozás nélkül ejtettem ki a számon. De nem bánom...Lehet, hogy Ő nem is foglalkozik vele,talán nem is érdekli...De az én múltammal ez egy mérföldkő. Lehet, hogy túl nagy szerepet tulajdonítok neki, de így és ez vagyok én. A bolhából elefántot típus... Éppen ezért nagyon tudok szeretni, de épp annyira gyűlölni is. Talán már említettem, hogy az a mi házunk,talán már ejtettem ki a számon, de így, hogy haza... már értelmet is nyert. Egy hely, amit otthonomnak tekintek. Már nem átkozom, már nem a pokolba kívánom, már nem gondolok arra, hogy inkább a halál, minthogy még egy napot eltöltsek...ez most más. Itt tényleg otthon érzem magam. Mert olyan vesz körül, sőt már olyanok, kik nélkül nemhogy lakni, de élni nem akarok. Jó...csak ennyit motyogott,de nekem bőven elég megerősítés.Készen áll...nem, nem áll készen,de megteszi... Velem marad, tényleg velem marad... -Én..persze...vezetek... - válaszoltam kissé dadogva, megkérdőjelezve a kérdés értelmét. Nem kell megkérdezni, ugrok én örömmel a vezetőülésre, sőt ha kell négykézláb húzom el a házáig... Persze, tudom, nem a lábával van a baj és így jóformán tennék rá még pár lapáttal. A nap a probléma. Olvastam már a könyvemben egy legenda kapcsán boszorkányról, aki az élet elemeivel hétköznapi szórakozását építette fel. Uralkodott felettük, de csak látszat volt. Megtehetném, hogy elűzöm a napot egy időre, de a természet nem tűrné maradéktalanul... a tartozást így,vagy úgy, de lerónám... és amit tudok, nem jó ujjat húzni a természettel. Annak csúnya vége lenne. Már bele is élve magamat a hazatérésbe, álltam talpra. Tudom, hogy ha haza megyünk, ugyanúgy felvetődnek a kérdések, ugyanúgy ott fognak lebegni félelmeink. De akkor már azért küzdünk, hogy hogyan éljünk, nem mint itt, hogy éljünk-e... De jött még végszóra két kérdése. Az elsőt hallva, majdnem elkezdtem, hogy: kérdezz meg inkább két év múlva, de ez most sem ekkor,sem a következő kérdése után nem volt illő. - A helyzethez képest jól vagyok... - sóhajtottam.- És...én...azt hiszem...remélem..jól van - nyögtem ki elcsukló hangon és most...nyomorultul éreztem magam... Rossz anyának... Bár fél napja sem tudom hírét, de... mégis rosszul érint, hogy nem tudom...mert...fogalmam sincs... Lehet ezt érezni? ...Vagy...ahw.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 16, 2013 10:08 pm
Kérdésére először csak megráztam a fejemet.. Nem jutott eszembe semmi. Teljesen elveszettnek éreztem magamat..Rühellem, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben kell lennem és nem lehetek azokkal akiket szeretek.. Hiányzik a szellő, az illatok, az érintés, és az érzelmek. Hogy engedhettem, hogy ez történjen velem? Szerencsétlen vagyok.. -Nem...Nem tudok senkit. Bonnie az egyetlen akit ismerek, de ő biztos nem segítene. Jó páran ellenzik a boszorkányok közül a halottak visszatérését.. -suttogtam.. Reménytelennek éreztem ezt az egész helyzetet. -Jeremy.. -nyögtem ki csak ennyit amikor egy kósza könnycseppet láttam legördülni az arcán, ami engem is arra késztetett, hogy könnybe lábadjanak a szemeim. Összeszedtem minden erőmet, majd lassan odasétáltam elé és körbefontam a kezeimet a nyaka körül, úgy húztam magamhoz.. Éreztem őt.. Sikerült megölelnem. Ebben a pillanatban kimondhatatlan boldogság és melegség kerített a hatalmába.
Kezdőlap
