Egy pillanatra úgy éreztem, hogy segítenem kell Annanak, ekkor belegondoltam abba, hogy mi lenne ha feléledhetne. Sok dolog megváltozna ami most van ez biztos.
-Anna! - Közelebb léptem hozzá. - Nem tudsz valakit, aki segíthetne? Talán én feltudnám keresni és a segítségét kérni. Őszintén szeretnék segíteni, de egyedül nem vagyok képes arra, hogy feltámasszalak. Nem ismerek boszorkányokat. - Egy könnycsepp csordult ki a szememből annyira elérzékenyültem, amikor ezeket mondtam neki. Úgy sajnálom szegényt annyira tehetetlen egy maga.

Amikor kijelentette, hogy nem tud ilyen boszorkányt mintha egy világ dőlt volna össze bennem. Hosszú ideje tervezgettem már, hogy szerzek egy boszorkányt aki segíteni tudna rajtam, de így elég nehéz lesz. Tudom, hogy nem helyén való ennyire ragaszkodni az élethez.. Meghaltam el kéne fogadnom, de nem megy.. Egyszerűen képtelen vagyok rá.. Tudja egyáltalán valaki, hogy milyen pocsék dolog halottnak lenni? Talán csak az érezheti át a helyzetemet aki ugyanebben a cipőben jár. Hiányoznak a gyerekek és anya.. Ez a fő oka, hogy vissza akarok térni...és Jeremy, de ő már kezdi túltenni magát a dolgon, legalábbis úgy veszem észre.
-Nem baj.. -sütöttem le a szemeimet, és az egyik keze után nyúltam. Nem vetettem bele túl sok hitet, hogy sikerül tényleesen megérintenem és nem is tudtam. A kezem átsiklott az övén, és ez mérhetetlenül nagy fájdalommal töltött el..

Nagyon láttam rajta, hogy vissza akar térni a valós életbe. Én is nagyon szeretném, ha így lenne, de nem lenne helyén való. Ő már meghalt és ezt úgy, ahogy el is fogadta, szóval akár mennyire is szeretnék neki segíteni, nem szabad.
-Sajnálom, de nem tudok ilyen boszorkányt, aki segíthetne rajtad. - Néztem le a földre kissé szomorúan. A világból most jó lenne kiszállni már nem bírom ezt a nagy terhet.. nem tudom mihez kezdek most már.

(Clarissa)

Azt hiszem joggal mondhatom, hogy elszégyelltem magamat. Ahogyan a keze kezemet érintette a hasán, tudatosult bennem, hogy mit is mondott nemrég. Azt mondta, tegnap éjjel jött rá... tegnap éjjel derült ki, hogy állapotos. És emlékeztem, milyen állapotban volt, amikor tegnap én rátaláltam a konyhában... Nagyon rosszul nézett ki. És én szégyelltem magamat érte. Itt sajnáltatom magam, a halálról beszélek, és arról hogy nekem miért nem menne... és közben eszembe sem jut, hogy a nő akiért megölném magam, akiért feladnám az életem ha elveszteném, hogy neki is épp úgy nehéz mit nekem... De nem jut eszembe még a legalapabb dolog sem, hogy az idegesség árthat a gyerekünknek...?? Hát milyen ember vagyok én??
De mikor kimondta, hogy... menjünk haza, rájöttem... rossz a megfogalmazás. Nem ember... vámpír. És új értelmet nyert az az információ is, hogy haza kell menni... Egyrészt, mert ha sokáig húzzuk az itt létet, én itt fogok tényleg elpatkolni... Még csak félig vagyok túl az átalakuláson, hiányzik az utolsó elem... a végszó... a vér... Amire éreztem, hogy újra csak elsápadok. Vér... Tudom, én magam mondtam az éjjel hogy el van fogadva, és a vámpírnak kell, és... természetes velejárója, és... nem vagyok hülye, nem kell ölnöm érte... de ez... akkor is vér... és ez... már egy önkéntes lépés. Vagy iszok, vagy meghalok... Sokáig nem halogatható döntés.. Másrészt, itt ülök a szabadban, friss vámpírként, ahol bárki ember jöhet... és... nem akarok ölni. Nem hittem hogy ez valaha kijön belőlem, de nem akarok... Más dolog vámpírokra vadászni is, és más az is, hogy belemélyesszem valakibe a fogaim és kiszívjam a vérét.. amire jelenleg hányingerrel gondolok, de... ez... a jövőm...
És harmadrészt, vámpírként ülök a napos temető közepén. Rendkívül nyerő egy gondolat, tényleg... még akkor is, ha egyelőre nem halálos... csak rossz.
- Jó... - mondtam csak ennyit először, és nagyot nyelve néztem Clarissa szemeibe. - Menjünk haza. De Te vezetsz... - vettem nagy levegőt, mert bárhogy is számolom, még akkor is Ő a nyugodtabb, és képtelen lennék most úgy vezetni, hogy vámpír vagyok, és a terhes barátnőm ül mellettem... Kizárt hogy menne...
- De... - részben azért szólaltam meg újra mert tudni akartam, részben pedig, mert rohadtul nem akaródzott megmozdulnom. - De ugye jól vagy? És Ő... Ő is jól van? - néztem idegesen a hasa felé.

-Kéne egy boszorkány hozzá.. -sóhajtottam- Egy nagyon erős boszorkány..-javítottam ki magamat, hisz valószínűleg egy átlag boszorkány nem tudna egy ilyen bonyolult varázslatot megcsinálni, és nem akarom, hogy valami balul süljön el.
Most, hogy így kitértünk erre a kérdésre nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy mi lenne ha újra élnék. Elég régóta vagyok már halott és valószínűleg mára már teljesen elszoktam az élettől, és biztos vagyok abban, hogy Jeremy mostani barátnője nem nézné jó szemmel ha sikerülne visszajutnom az életbe, de ez már kevésbé érdekel, ennyi legyen a legkevesebb gondom. Kitudja hátha Jeremy tud nekem segíteni.

De mégis véget ért ez a pillanat, keze eltávolodott tőlem,és egész testével kiterült az árnyékban. Szívem elvétve pislogott egyet, mikor eszébe jutott, hogy nem ártana néha, de különösebb energiát nem fordított rá.
Félve pislogtam felé, ahogy emésztgette a történéseket. Őszintén megvallva ez a lépés nekem is kimaradt a napirendemből, pedig ugyancsak én sem birkóztam meg a ténnyel, hogy gyermeket várok. Egy piciny élet...bennem. Egy csöppség,ki az én vérem.
Felült. Furcsállva figyeltem minden mozdulatát. Ahogy felemeli a kezét... és ...hasamra csúsztatja. Mintha megérintené. Mintha érezném, mintha én is megfognám..Mintha már velünk lenne. Hasamon nyugvó kezére tettem az enyémet. Egy család..egy család leszünk.
- A gyermeked...a gyermekünk - engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt. Piciny kis dolog ez, most mégis ez a kis pocaklakó tartja bennünk a lelket. Hatalmasat nyeltem, ahogy figyeltem rezdüléseit, és ahogy láttam, ahogy tisztán láttam, hogy készül valamire... Közelebb,s egyre közelebb hajolt egészen az ajkamig. Megcsókolt... Talán most annyira abszurdnak gondoltam ezt, mint amit második csókunkkor sem. Most életet mentett...hármunkét.
- Szeretlek - sóhajtottam homlokomat homlokához döntve. Megfogva tenyerét, összekulcsoltam tenyeremmel. Mint egy puzzle. Most helyére került az utolsó darab.
Nem akartam ünneprontó lenni, sőt nagyon nem akartam, de lassan nem ártana haza menni...Mert így nem sokáig húzza...
- Menjünk haza - néztem rá könyörgő szemekkel. Még vár ránk egy nagy feladat...és ezt Ő is tudja.

Zavart voltam, és... ideges... és ezen az sem segített, hogy Ő még kérlel is... és a szemeimbe nézve könyörög, könyörög nekem... Velem akar maradni... Velem? De hát... miért velem? Nem látja? Nem látja hogy egy süllyedő hajó vagyok, ami csak húzza le a mélybe, és lépésről lépésre teszi tönkre az életét??
De hiába tudom, hogy Vele akarok lenni, ez... ez már nem ilyen egyszerű. Ez egy komplett csomag. Ő, és egy baba... egy család... és a vámpírság... Egyet sem bírok, nem még ezt a kettőt együtt... Ez... ez bárhogy is számolom, néhány hónap... néhány hónap múlva Ő megszül egy csecsemőt... egy ártatlan apró lényt, akire én a legveszedelmesebb szörnyeteg leszek, aki egy szemvillanás alatt nem csak hogy kárt tehet benne, de meg is ölheti, az ég szerelmére... én nem lehetek apa... Hatalmas vétek lenne a közelembe engedni egy ártatlan lényt! Clarissára is veszélyes lehetek, hisz félig boszorkány... nem még egy kisbabára... ez így nem jó, nagyon nem... Újra felemeltem a kezem, odébb húzódva, és kérve, hogy várjon... nekem ehhez idő kell. Legszívesebben azt mondanám, kell vagy 10 év, de... nem, az kevés...
Nem mentem messze, még csak fel sem álltam hogy odébb menjek, csak kihúzódtam Clarissa öleléséből, és ott mellette dőltem vissza a földre. Vízszintesben valahogy úgy éreztem, jobban fog az agyam... vagy nem is tudom. De a kezemet nem tudtam féken tartani, az tapogatózva kereste meg Clarissa kezét. Újra... és magamhoz húztam azt, úgy fogva kezét, mint a legfontosabb szálat, mely az élethez köt. Összekulcsoltam ujjaim az Övéivel, és szívemre szorítottam kezünket.
Megpróbáltam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy mint vámpír... fekszem itt.
- Terhes vagy. - Kimondani még rémisztőbb volt, mint gondolni rá, de muszáj volt összegeznem, hangosan beszélnem... hátha azzal előrébb jutok. És hátha nem lesz olyan sokkoló az összegzése az állapotunknak. - Én meg... vámpír. És... enyém a gyerek. - Nagyjából 5 évesnek tűnhettem ezzel a szöveggel, de nem érdekelt, nekem erre szükségem volt és kész. - És velem akarsz lenni. És én is Veled akarok lenni. Vámpír... nem akarok lenni, de te is az vagy. Elfogadtalak. Apa leszek... A lányom utál. És Te mégis nekem fogsz gyereket szülni. Gyerekem lesz - nyeltem nagyot. - Akire veszélyes vagyok. Rád is veszélyes vagyok. A lányomra is veszélyes vagyok. A betegeimre is veszélyes vagyok. Mindenkire veszélyes vagyok. - Ahogy ezeket végiggondoltam, rájöttem, hogy ez talán mégsem jó ötlet, mert így csak még jobban elkenem a helyzetem. Csak egyre rosszabbak jutnak az eszembe...
Így inkább felültem újra, és Clarissára néztem. Az Ő szemei talán... jobb kiindulópontnak minősülhetnek majd.
- Terhes vagy - kezdtem inkább így. Ez biztos, és még a két "baj" közül talán a kevésbé rémisztő... Hiszen a lányomért küzdök most is, azért lettem... EZ. És most itt egy másik gyerek... egy újabb kisgyerek, aki... akit felnőtt fejjel kapok, és... Eddig bántam, hogy nem nevelhettem fel Elenát, és most itt egy újabb gyerek, és én... én képes vagyok gondolkodni ezen?? Hülye vagyok én???
- A gyerekemet várod... - nyeltem nagyot, és tekintetem Clarissa hasára siklott. Ajkam beharapva koncentráltam a mozzanatra, s felemelve kezemet... nyúltam egészen, EGÉSZEN lassan oda, mígnem tenyerem a hasára simult. Nem érezhetek semmit, de a tudat... a tudatot igen, hogy ott bent ott van az én... a... - A gyerekem... - motyogtam hangosan a gondolatom befejezését. Tudtam, hogy Clarissa választ vár tőlem, de hát... nem, dehogy is hagyom el, hiszen szeretem!! S ezt bizonyítandó, hajoltam Hozzá újra, és most az ölelés helyett inkább megcsókoltam. De nem csak úgy egyszerűen, hanem úgy... hogy tudja, hogy biztosan TUDJA hogy szeretem! És akarom ŐT bármennyire is fáj... a helyzet... én akkor is AKAROM ŐT!
- Nem hagylak el soha... - válaszoltam végül, ahogy elszakadtam ajkaitól, s homlokomat az Övének támasztottam. - Szeretlek!

Féltem...Féltem, hogy ez csak egy pillanatnyi állapot, és a következőben a pokolba küld. Nem reagált rám, de én megállíthatatlanul erősen öleltem körbe őt. Fejemet mellkasának szorítottam, és csak most tört rám az az emésztő zokogás, ami minden fájdalmamat tükrözte. Már nem próbáltam csillapítani, hagytam, hogy kijöjjön. Hogy a világba ordítsa, hogy mit érzek... Piszkosul fáj, s mikor kezei rázkódó testemre csúsztak, s úgy öleltek, ahogy az enyéim, éreztem, hogy hiába keserves a helyzet, mi... meg tudjuk oldani... Mi meg. A szürrealitás eddig sem volt idegen számunkra... Most miért lenne másképp?
- Nem...nem akarlak elveszíteni - szipogtam államat vállára támasztva. De ő lehúzott, hogy szemeimbe nézhessen, és kimondta...hogy szeret. Ezerszer mondta már, de ez most más volt... Ez reményt adott...Még mindig távol volt. Hallani akartam, muszáj, hogy halljam, hogy nem adja fel... Hogy velem marad...
- Mondd...Mondd, hogy nem hagysz el! Kérlek... kérlek - kérleltem, könyörögtem, és ... már nem tudtam nem a szemébe nézni. Mert látnom kellett...

Istenem, miért teszed ezt velem...?? - Ez volt legfőbb kérdésem. Miért? Olyan jó kérdés, mindent magába foglal. Egy szó. És mindenre rákérdezhet. Miért? Miért én? Miért most? Miért itt? Miért lettem ez? Miért nem maradtam inkább akkor halott? Miért ad a sors gyermeket annak, aki nem képes nevelni..? Miért ad szerelmet, ha aztán ezt teszi velünk?? Miért kínoz? Miért gyötör? Miért van ez, talán ez a büntetésem? Hogy gonosz voltam, lelketlen szörny? Miért így büntet a sors? Miért egy ártatlan gyerekkel? Miért Clarissával? Miért hoz ránk olyat, amit képtelen vagyok cipelni? Miért?
De nem tudtam jönnek-e válaszok. Én nem tudtam rájuk, más pedig nem szólt... Clarissa szavai, hiába akartam, nem tudták megnyugtatni a szívem. Elbukok... újra... és meg fog gyűlölni.
Néztem Szerelmem szemeit, bámultam csillogó íriszeit... könnytől csíkos arcát... meg-megremegő ajkait... és vártam, mikor kel fel, és hagy itt. Egy ostoba, öreg, kivénhedt, leszerepelt fajankót. Nem is érdemelnék mást. Egy rohadt vámpír, az vagyok én... egy senki... arra sem érdemes, hogy ezt az istennőt nézze, s most még az én... az.. a... gyerekemet is hordania kell...
Arra számítottam, hogy elmegy. Ezért is lepett meg annyira, amikor hirtelen azt láttam, hogy közelebb húzódik hozzám, és... karjai körém fonódtak, megölelt... Először nem tudtam mit tegyek. Mi ez, búcsúölelés? De aztán arra gondoltam, ha az is... akkor ez az utolsó esélyem hogy érezzem Őt... Így, bár olyan sebességgel mint egy reumás tetű, de felemeltem a kezeimet, és először bizonytalanul értek hátához, d amikor nem húzódott el, és lökött el magától, némiképp felbátorodva simulták körbe kezeim testét, és öleltem magamhoz. Aztán erősebben. Nem úgy hogy összetörjem, de mégis olyan erősen, ahogy csak mertem... Arcomat a nyakába temettem, és szaggatott légzésem inkább hatott kétségbeesettnek, sem mint megnyugodónak, mert rettegtem mikor válik kámforrá ez az angyal, és hagy itt a kínnal... vámpírságom, és új apaságom hírével...
- Ha meghalsz... én is meghalok - motyogtam, bőrébe szorítva arcomat, és nem érdekelt semmi és senki, enélkül a nő nélkül, nekem végem. Ha nem ölöm meg magam vámpírrá válásom miatt, megöl akkor a tudat, hogyha elvesztem... - Szeretlek.. - motyogtam erőtlenül. Hogy feladom? Lehet... Vámpír lettem... és ez a tudat... kínnal hasított a szívembe. Apa leszek... és ez félelemmel facsarja a gyomromat... - Nem akarok vámpír lenni... nem merek apa lenni... - remegett meg hangom az "apa" szóra, mely soha nem illetett meg. - De nem akarlak elveszíteni - húzódtam el kicsit tőle, de kezeim nem eresztették, csak annyira hajoltam el, hogy az arcát megláthassam. - Szeretlek - ismételtem meg, a szemeibe nézve is. Nem tudom mi lesz velem, nem tudom mit fogok csinálni, ez az egyetlen dolog amit tudok... szeretem. És elfogadtam eddig mindent ami Ő, és ami belőle jön az életembe... szívét, lelkét... egész lényét... Nem akarom ezt az újat... de... enélkül az új nélkül élni sem tudok... ezt már nem lehet kivonni az életemből, tudom... Nem tudom mi lesz... de meg nem halhatok, az biztos... mert kell nekem Clarissa... Clarissa... az én családom..

Megütöttem..én megütöttem Őt, és robbant a bomba. Megállíthatatlan volt, de bizonytalan a robbanásideje. Nem kellett más, csak jól irányzott ütés. És megkaptam. Az elutasítás. Tudtam,hogy jönni fog, de nem készültem fel rá. Eldob...el akar dobni engem. Megértem..elvettem tőle mindent, rám már így nincs szüksége...De eldob, én pedig elveszítem ŐT. Kit mindennél jobban szeretek. Kitől függök és akiért küzdök. Hát nem voltam rest megmutatni, hogy vele együtt halok, az apró gyűrű immáron tőlem távol jelezte, hogy kész vagyok...kész vagyok itt meghalni. Érte.
Belerezzentem, ahogy szembe fordult velem és rám kiáltott.
Egy rohadt sajnálom nem jött ki a torkomon. De fájt...szúrt,rúgott,harapott minden egyes szavával. Ennek ma, most nem kellett volna megtörténni. Nagyon nem...
- Nem tudtam... Nem tudtam, hogy lehetséges... Bármikor megtörténhetett volna, de most történt. Miért? Szerinted egy rohadt álom miatt voltam olyan, amilyen tegnap este a konyhába?? Nézz rám! Nem hiszek az álmokban. Már felnőttünk... nem az álmok döngölnek a földbe...Már nagyon régóta nem... Rosszul voltam,de nem akartam mondani... Hiszen most a lányod volt az első... Én pedig kétségbe estem, John. Szédültem és nem fogadta be a szervezetem a vért... AZ EMBEREK HAZUDNAK, A MÁGIA NEM. Terhes vagyok és tiéd a gyerek - akármennyire remegett is hangom, tudnia kell. Ez a titok már nem lappanghat bennem. Csak remélni tudom, hogy hisz nekem, és nem holmi olcsó trükknek titulálja, amivel marasztalni próbálom. A helyzet pont annyira komoly, mint amennyire hangzik. Pont annyira..
- Ne értem... - pislogtam fel rá. - A lányodért, aki hála neked, ember. Az unokádért, aki hála neked ma megszületett, és egy olyan anyát kapott, aki szintén emberi lény maradt. Miattad.Itt van egy esély, egy esély, hogy olyan apa legyél, amilyenre most szüksége van a lányodnak, hogy az unokád megismerjen, hogy lássad, hogyan nő fel. Ezt akartad, nem? Egy új esélyt... Én itt veszek a porban, nem érdekel, ha tudom, hogy nem adod fel. Ha itt és most a szemembe nézel és azt mondod, hogy küzdesz, akkor nem kell gyűrű, bármikor bármivel végzek magammal! Csak mondd! - Egy botot markolásztam, és készen álltam. Semmi másra, de a feladásra igen.
Felállt. Itt az idő. Ha azt mondja, megteszem,de Ő tovább lépdelt. Ki az árnyékból, és tudtam,hogy pár másodperc és visszarángatom, négykézláb is... De Ő gyűrűkért ment, és visszajött. Visszajött hozzám. Lerogyott mellém és remegő kézzel húzta ujjamra a gyűrűt. Nyitott szájjal kerestem szemeiben a választ. De nem jött. Én... én.. közelebb mentem hozzá...és megöleltem. Nem érdekel,ha eltol. Nem érdekel,ha nem viszonozza. Nekem szükségem van rá... és ez ellen nem tehet semmit.

Hát én még "szerettem volna" emészteni magam egy darabig... Mit emészteni... nem... inkább megölni... itt akarok veszni a rohadt temetőben... Ám ahogy süllyedtem lefelé, le, a kiborulás igencsak mély mocsarába... egy ütés térített magamhoz. De szó szerint egy ütés, és sokkos döbbenettel eresztve le kezeim, néztem fel Clarissa arcára, amint beszélni kezdett hozzám...
- Hogy én, hallom-e magam? Én?! - ültem fel, s úgy fordultam szembe Kedvesemmel. - ÉN?! - kiáltottam el magam, már-már dühödten. Nem érdekelt, hogy amit mond, az igaz. Vállaltam a kockázatot, mindent... a lányomért... Elenáért... mindent és bármit... Én vállaltam! Én döntöttem. Én akartam! Én beszéltem Rá Clarissát is. És én fogadtam el Őt, mint vámpírt... De... akkor is.. Ezt én... nem BÍROM elviselni...! Nem megy...
Kiabálni akartam. Igen. Arra készültem, vettem levegőt... akartam... hogy bármennyire is NEM az Ő hibája, és nem Ő a hibás... akkor is leüvöltsem valakinek a fejét, és... Ő van a legközelebb... Ő van itt... csak Vele tudnék üvölteni... kínomban, gyötrelmemben, nyomoromban...
De ezt sem így tervezte a Sors, mert... mert nagyon rövid idő alatt másodszor éreztem azt, hogy itt most kész... én most és itt, helyben ájulok el... Éreztem azt a kifejezetten tipikus nyomást a homlokomban, azt a szédítő kényszert a szemeimben... ami megelőzni a szédülést, ami pedig az ájulást... esküszöm úgy éreztem itt dőlök el menten eszméletlenül... Ez biztos hogy álom... ez álom, nem valóság... lehetetlen... Én nem vagyok vámpír, és Clarissa... nem... mondta ki azt a szót... AZT a szót...
Csak mint... homályos ábrándkép, úgy követte figyelmem a szemem sarkából, hogy Clarissa valami fényeset és csillogót hajít el... Percekig bámultam Őt, talán nagyon is sok percig, és úgy néztem Rá, mint egy eszehagyott az orvosra, aki nagyon magyaráz neki, de szerencsétlen egy szót se ért...
- E... - ez volt az a tömény egy hang, ami elsőre kijött belőlem. Egy betű formájában próbáltam kibökni mindazt, hogy "atya úr isten, jézusom, istenem, a rohadt élet, nem lehet, lehetetlen, kizárt, ki a fene az apa, hogy lehetséges ez, nem lehet igaz, melyikünk a részeg, ébresszen fel valaki, megőrültem, megőrültél, együtt őrültünk meg," és még ezekhez hasonló nagyon hosszú sorban következő kiakadási megnyilvánulások. De az biztos, hogy levegőt... azt nem kaptam...
Egy bő pillanatra lehunytam a szemeim, és kezem felemelve kértem időt... aztán összeszorított szemeim két kézzel dörgölve próbáltam meg beazonosítani a mondatot, amit hallottam.
- Nem... - ráztam a fejemet meg, ahogy szemeim kinyitva néztem vissza Szerelmemre, de... körül-belül olyan értelmiségi arccal, hogy nem tudtam még én sem eldönteni magamról, veszem-e az adást... - Nekem biztos nem... - próbáltam értelmes mondatot kreálni, de az agyamban csak az a szó villódzott hogy "terhes" és a háttérben mintha csak... a múlt... képkockái villantak volna fel... amikor jó sok évvel ez előtt, Isobel állt előttem ezzel a mondattal. És én most ismét úgy éreztem mint akkor... hogy ez nekem... nem lehet. De most az is párosult mellé, hogy egyrészt, menten megüt a guta... másrészt pedig biztos hogy én itt és most ásom vissza magam... mert kizárt hogy nekem... gyerekem legyen... Egybe már belebuktam, nem gyűlölhet még egy... Még egy gyerek, és még egy nő, főleg nem az, akit az életemnél is jobban imádok... Igen... az életemnél is jobban...
Nem tudtam tovább beszélni... Kezem ismét a fa törzsében keresett támaszt, és mint a részeg tébolyult, tápászkodtam fel, majd... minden erőmmel és akaratommal bírva lábam mozgásra, indultam el. Vámpír... igen... de... még... nem... ittam vért, azaz nem éget szénné a napfény... csak bánt... még nem vagyok... teljes értékű... Igen, igaz, az előbb még a "meg akarok halni" résznél járt elmém, de most... nem tudom... valamit... lépnem kellett, s mivel a beszéddel bebuktam... mást kellett kitalálnom... A beszéd most nem megy... nem működik az agyam és kész... ez a része behalt, vagy nem tudom... talán a sokk...
Mindenesetre amilyen gyors léptekkel csak tudtam, mert mégis bántott a fény, de... Clarissa gyűrűje után mentem... és felvettem azt a fűből, amikor elértem, majd... a tőle pár méternyire megpillantott sajátomat is felvettem. Már nem használhatom... de... örökség... a családomé... nem veszhet így el...
Visszabotorkáltam a fa árnyékába, és térdre rogytam Clarissa előtt. Akartam mondani valamit... tényleg, akartam... valamit... de... nem bírtam. Kinyitva a szám, egyedül az a gondolat jött nyelvemre, hogy "nem lehet, nem bírom, nem akarom..." vegyesen mind a vámpírság, mind a gyerek gondolatára... Nem vagyok képes rá... nem megy... nem lehet...
De szeretem ezt a nőt! Ha beledöglök is!! A franc essen bele, akkor is szeretem!! Ha beleszakadok sem tudok mást érezni, sőt!! Egyszerűen, most... MÉG jobban szerettem!! Hogy már tényleg... belehalnék, ha most el... elveszteném... Így remegő kezem megfogta a kezét... és remegve húztam vissza a gyűrűt az ujjára. Tekintetébe mélyesztve a magamét. S még ha nem is mondtam ki, de minden igyekezetemmel próbáltam beleszuggerálni a tekintetébe, hogy MEG NE PRÓBÁLJON MEGHALNI, mert isten bizony utánahalok...!!

Süllyedek. Egy mocsár közepén rekedtem és rohadtul süllyedek. Kapaszkodhatnék, de ... vállat rángatva elutasítom. Már nem számít... Már magával ragadott, bármi erőfeszítés csak rontana...mert reményt adna, utána pedig Ő maga lökne bele. Elvettem tőle azt, ami Őt dobogtatta és ezért jogosan pecsételődött nevem vöröslően. Én...megöltem. Megöltem Őt. Kínosan szorít a kötél a nyakamon, nem tudom, hogy a fojtogatás, mikor merül ki teljesen, hogy ...mikor lesz vége? Mert ...vége lesz,ugye?
De az égre! Ki kell tartanom... hiszen terhes vagyok... A gyerekért nem engedhetem el magam. És miatta sem... Hiszen, ha én nem tartom benne a lelket, akkor ki fogja? Esküt tettem az égnek,hogy nem hagyom el...hogy sosem fogom elhagyni. Elhittem, hogy mellette élhetem le az elkövetkező 50 évet, hogy mellette leszek jóban,rosszban, betegségben, egészségben. De nem ez lett megírva nekünk. Nem, Ő vámpír, én pedig terhes vagyok. És, ha őszinte akarok lenni. Ez egy esély. Egy esély, hogy az "örökké" szó már ne csak tartalommal,de értelemmel is töltődjön fel. Hogy együtt lehetek a szerelmemmel és a gyerekünkkel boldogan, míg a világ a világ? A legnagyobb álom bármi közül. Tagadni tagadhatnám, de hazudnék, ha most jönnék azzal, hogy nem vagyok annyira önző. De önző vagyok. Pont eléggé, hogy egy bizonyos mértékig örüljek neki... Mert a tündérmesét vele játszhatom végig, és ha ezt Ő is akarná... Ha küzdene annyira, mint én, akkor könnyebb lenne..
De elutasít. Elszörnyedve hallgattam a szavakat, amit felém intézett. Könyörgött, hogy amit eddig műveltem vele, azt váltsam is tapinthatóvá. A két kezemmel... A két kezemmel vessek véget életének. Én...
Az eddigi bambulásomból most dühösen fordultam felé, és megindultam. Erőteljes ütést mértem arcára. Az arcra, mely már nem az én szerelmemet birtokolta... Más volt. Más.
- Megőrültél? Az égre, John! Hallod magad? Hallod, hogy mit kérsz tőlem? - az ujjamon hordott napgyűrűt kezdtem szorongatni, és folytattam - Múltkor...Múltkor azt ígérted, hogy nem hagysz el, hogy sosem hagysz el... akármi is történik. Te vállaltad a kockázatot és feladtál a lányodért mindent. A kezembe adtad az életed, az életetek..én elcsesztem... Nem akartam, de megtörtént. Tudom, hogy ijesztő. De nézz rám, én átvészeltem. Itt vagyok, szerelmes vagyok... és nem így akartam elmondani...John, de ha már feladsz mindent, akkor úgyis mindegy....gyermeket várok - nyögtem ki elszorult torokkal, és a könnyeimmel küszködve. Majd lerántottam a gyűrűm és a napra hajítottam. - Te múltkor azt mondtad nekem, hogy meghalnál értem. Tessék, most rajtam a sor.

- De... de... az... - Ellenkezni akartam. Igen, a fejemben tisztán szólt a szöveg. Ellenkezem. Nem vagyok vámpír, csak... csak eltemettek a föld alá némi időre és meghaltam, és ezért érzem... azt amit érzek... Igen... Csak erről van szó, ne borulj ki John... csak... ez az ok...
De akkor mi az a gombóc a torkomban? - kérdeztem magamtól gondolatban. - Miért szúr a szemem? Miért... érzem hogy elszorul a torkom...? Miért csípi a szemem az érzés... hogy... könnyek.. akarnak kibukni...??? Én nem sírok... nem szoktam, nem is... tudnék...
- Ne... beszélj butaságokat... - nyögtem, de nem bírtam eltolni magam a fától... kellett... Úgy éreztem forog a világ... Elszédülök, ha elhúzódom tőle... esküszöm mozgott alattam a föld, és felettem az ég... minden körülöttem... Úgy éreztem kidobom a taccsot, meg mertem volna rá esküdni, hogy már érzem a torkomban a reggelit...
Kezem, mint amit ráznak... úgy nyúlt Clarissa kezéért, kapaszkodón, segélykérőn fogtam meg, húztam magam felé...
- Én nem... vagyok... olyan... - ráztam a fejem kétségbeesetten. Nem vagyok. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem és nem... Nem vagyok. Nem vagyok. Nem és kész. Folyamatosan ráztam a fejem, nem bírtam abbahagyni, nem voltam rá képes. Mint egy rakás szerencsétlenség... égő tekintettel, remegő tagokkal, kapaszkodva Clarissa kezébe, és hevesen rázva a fejemet... - Nem vagyok... Nem vagyok... Nem lehetek... én... csak... nem... - nyeltem nagyokat, és bármily erősen is küzdöttem ellene, éreztem hogyan csordul ki egy csepp könny a szememből. Bár amilyen hevesen a fejemet ráztam, még az Égiek se láthatták volna meg... Engem mégis összetört a tény... ez... tényleg... feladás... megadás... a ténynek...
Ujjaim úgy hullottak ismét le Kedvesem kezéről, mintha elszállt volna minden erő abból a tagomból... Kezem homlokomra szorítottam, s mintha pokoli kín gyötörne, úgy martam a másikkal a földbe... Esküszöm úgy éreztem elájulok... Visszamászom a gödörbe... vissza, Isten bizony...
- Nem... inkább a halál... - nyögtem erőtlenül, és éreztem hogy hátam a földre kerül, fejem felett pedig a fa lombozatát láttam. De igazából nem is láttam... Két kezem szorítottam arcomra, és úgy feküdtem ott mint egy kupac ürülék... vagy egy öt éves hulla... vagy... mint... a hajdani vadász, aki most fogja fel hogy vámpírrá változott... - Ölj meg... - nyögtem ujjaim takarásából. Clarissához beszéltem, de nem is akartam ránézni... nem bírok... nem megy... - Ölj meg... Ölj meg... Ölj meg...

A nevemet szajkózta, és várta, hogy magyarázzam, hogy magyarázzam meg, mit tettem vele. Nem nagy kérés. Tartozom vele. De a szemeibe nézve, amik könyörögtek, hogy cáfoljam meg minden sejtését, így nem. Nekem nem. Hogyan tudhatnám.... lehazudni a csillagokat, mikor bár a ködön keresztül,de látja a választ? Látja, érzi, tudja, de felfogni...nem, azt már nem. Tőlem kéri, hogy kárhozatra ítéljem, tőlem várja el az ítéletét...tőlem... Tőlem, aki elcseszett mindent! Az életét... Én szeretem, imádom Őt. A legszebb gyöngyszem az életemben... és most...talán szertefoszlik... ami köztünk volt. Elvesztettem...elvesztettem Őt, érzem.
Érzem, ahogy elítél, érzem, ahogy a pokolba kíván, amiért ezt tettem vele. De a pokolba is! Nem akartam...én csak segíteni akartam... Angyal volt, én az ördögbe tuszkoltam bele. Hibás vagyok.. Koszos, mocskos, bűnös. Vörösségtől ragad kezem. Vér tapadt hozzám akaratom ellenére. Az ő vére, az embersége vére. Minden,amit Ő képviselt, most eltűnt. Csak én... csak az én szerelmemet tudom nyújtani, és a lányát, és a bennem növekvő gyermeklelket, akinek szüksége lesz az apukájára... Nincs más, amiért élni tudna, de ezekért muszáj, nekem meg kell mutatnom, hogy muszáj!
- Én tettem veled...Okolj engem - suttogtam magam elé meredve, de még nem...a szemébe még nem tudok nézni. Levegőért kapkodtam, de ...elfogyott. A bánat és a harag nyelte el előlem. Ne érdemlem meg. Fázom, valaki segítsen.
- Szeretlek - néztem végül rá, bűnbánóan, magamat temetve és a halálért könyörögve. A halál... ilyenkor miért annyira elérhetetlen? Talán mert az ember a lelke legmélyén nem akarja, csak annyit, hogy valaki álljon mellé, ölelje át és mondja: Nem akarom ezt többet hallani. Ameddig itt vagyok melletted, addig nem.

Gyorsan történt... én még nagyban magamat szabadítottam teljes ideggel abból a rohadt gödörből, de mire pislogtam egyet, a szúrás, a kellemetlenség megszűnt... amit a fény okozott, és a gödör messze került, méterekkel odébbról néztem csak, egy árnyékból... Újra Clarissa kezeit éreztem, éreztem hogyan húz magához, hogyan ölel, és én hagytam magam... nem tudtam, nem értettem mi ez, de azt tudtam hogy jólesik az érintése... jólesik az ölelése. Koszos kezem remegve simult a hátára, és nem érdekelt hogy testem csupa egy merő kosz, akkor is úgy öleltem, mintha a halál akarna kiszakajtani kezei közül... Még az sem tudott kivonni ebből, hogy éreztem hogyan nedvesedik arcom a könnyeitől... ahogy koszos arcomra csíkokat vonnak könnyei... úgy lélegeztem, mintha nem jutna el még most sem tüdőmbe a levegő... Nem is vettem észre igazából, mennyire kapkodom, de... ösztönös volt, muszáj... mintha az iménti kihagyást most akarná pótolni a testem. Amit eddig nem szívhattam be, most duplán, sőt triplán akartam pótolni!
- C... Clarissa... - nyögtem, bár nem éreztem erőt a hangomban... Nem tudom, csak én hallottam-e, vagy tényleg kimondtam. Nem értettem mi van velem, de azt éreztem, hogy bármi is ez az érzés... a fejemben, a szívemben, a torkomban, a gyomromban... egész lényemben... ez valami nagyon rossz... valami csípős, mint a méreg... valami rossz... valami nagyon rossz, amit nem akarok. Nem akartam! Meg akartam szabadulni az érzéstől, nem érdekelt hogyan, csak szabaduljak!
Lehet szégyen, nem szégyen, de amikor felkiáltott, akaratlanul is remegtem meg. Megrémültem? Igen... nem is kicsit, hiszen ha Ő kiborul... ha ennyire... ha... így... akkor bármi is van velem, Ő tudja mi ez... és tényleg valami rossz...
Arról nem is beszélve, ahogy megragadta a kezem, s szinte letépte a gyűrűm. A gyűrűt, mely örökségem! A gyűrűt, mely életem védte! A gyűrűm, mely visszahozott az életbe! Elvette... és messzire dobta...
Remegve engedtem, hogy elengedjen, és néztem... néztem hogyan omlik össze mellettem... Én meg ültem ott, mint valami rakás szerencsétlenség, és még mindig közte, s elrepült gyűrűm közt járt tekintetem...
- De... - kezdtem, de nem tudtam folytatni. Tudni akartam mi ez? Tudni akartam, miért vette le a gyűrűm? Miért dobta el? Mi folyik itt? De nem bírtam kinyitni a szám, ahogy reszkető alakjára néztem... s közben moccanni sem bírtam, hogy megvigasztaljam... Úgy éreztem, nekem is kell a vigasztalás...
- C... Clarissa... - leheltem szinte tátogva, bár inkább krákogva... s kezem nyúlt a kezéért, melyet mellkasára szorított. - Ne... nem értem... nem értem mi ez... - ráztam a fejem nagyokat nyelve, és könyörgőn néztem a hajától eltakart arca felé... - Amit... érzek... - nyúlt másik kezem hajához, és eltűrtem az arca elől, látni akartam... látnom kellett... - Mi ez...? Mi a baj? Baj... van... Mi bajom...? Te tudod...? - kérdeztem remegő hangon, de valahol... én is... éreztem... Nekik szenteltem az életem, tudom mi van. De nem... nem az van, nem... tévedek. Ez valami más. Igen, más. Nem az! Lehetetlen, semmiképp sem lehet! Ez lehetetlen és kész, ilyen egyszerű. Másról van szó. Nyugalom John, nyugi... ez nem az aminek hiszed. Ez más... Egész más!
Remegve nyeltem nagyot, bámulva Clarissa arcát, de... nem... bírtam... Kezem lecsúszott tagjairól, és erőtlenül dőltem neki a mögöttünk magasodó fa törzsének... Mint aki feladta...
- Kérlek.. mond... hogy nem az... nem AZ... kérlek... - nyeltem nagyot, mert nem mertem kimondani. Nem lehet igaz, nem is kéne rá gondolnom! Clarissa mindjárt megnyugtat, hogy hülyeségeket gondolok, és minden rendben! Igen... így lesz... mindjárt... csak ki kell várnom...

Nem...Nincs rendben. Semmi sincs rendben. Hallottam szavait, de agyam tüntetett ellenük.Nem, ez nem lehet...
Vámpírsebességgel az árnyékba húztam, gondosan ügyelve, hogy a minimális sugárzás érje. Mellkasomra szorítva a fejét öleltem át, ahogy csak bírtam. Mélyen sóhajtottam, mellkasom pedig rázkódásba kezdett. Nem akarom, hogy lássa, nem akarom, hogy érezze. Összetörtem. Most tényleg. Fázom, valaki segítsen. Könnyeim arcát nedvesítették. Én pedig a dühroham közelében voltam. Nem akartam, hogy ez legyen. Hogy ezzé váljon... Elszúrtam... Elcsesztem. - A kúrva életbe! - kiáltottam fel és lehúzva ujjáról gyűrűjét a távolba dobtam. Többé nem lesz rá szüksége, miattam nem. Elhúzódtam tőle, térdeimet felhúztam és könyökeimet erőteljesen nyomtam rájuk, fejemet tenyereimbe temettem, és az arcomba tóduló hajszálak mögött szerettem volna megsemmisülni. Nem lehet...Ő nem lehet olyan, mint én... Ő utálja ezt... Ő...egész életében küzdött ellenük...nem élné túl. Ezt nem... Biztos elrontottam valamit. Föld, ige, boszi... minden klappolt...talán én voltam gyenge. NEM SZABADOTT VOLNA... Nem...mondtam, hogy kevés..vagyok. Kevés ehhez, és most elrontottam az életét, az egész életét, egy örökkévalóságát. Vajon tudja, hogy mekkora szörnyeteg vagyok? Vajon ráébredt már? Hogy mit tettem... Én..éé..én megöltem Őt. Meg.
Nem mertem a szemébe nézni, nem akartam látni a gyűlöletet. Nem akartam, hogy belém rúgjon. Így is fáj...rohadtul fáj... Kezemet szívemre nyomtam. Tényleg éreztem, hogy ki akar esni a helyéről, hogy szét akar robbanni. Már Ő sem bír velem. Nekem kellene vigasztalnom, de hogy, amikor ezzel én is képtelen vagyok megférni? Amit tettem...megbocsáthatatlan.

Nem tudtam azt sem, hol áll az eszem, a fejem, vagy bármi egyebem... Csak azt tudtam, hogy erős karok kapnak értem, és ölelnek át... én pedig minden erőmmel próbáltam megszabadulni a földtől... A kezem most is remegett, de most már nem a félelem tette... inkább az igyekezet... az igyekezet hogy szabaduljak... És egy ösztön... egy ösztön, hogy nem jó itt, és valami nagyon nincs rendben...
- Nem... nem... pff... ahhhh... nem tudom... - nyögtem ki erőlködve, ahogy Clarissa arca úszott a szemem elé. Az egy dolog, hogy homályosan láttam csak attól a merő földtől ami eddig a képemben volt... meg a sötéttől amiben eddig voltam... és talán a halál-rész is közrejátszhatott. De valami... nem stimmelt, az biztos... Máskor is haltam már meg, jöttem vissza, és ez nem olyan... ez már... biztos... ez nem jó... Valami nem jó... érzem...
A fény bántott... felnéztem az égre, szemem követte a napot, és bántott... le kellett hunyni a szemem.
- C... Clarissa... segíts... - húztam el fejem a kezéből, és próbáltam mihamarabb, szinte kétségbeesve kotorni le magamról a maradék földet, kihúzni a lábaim, kiszabadulni egészen... - Árnyék... segíts... árnyékba menni... - Nem tudom miért, de hajtott az ösztönöm, ki innét, el odébb! Tovább! Éreztem hogy itt ez nem stimmel! Valami nagyon nem jó ezzel a helyzettel... valami más, és nem úgy ahogy kellene hogy legyen...

Erőteljesen kapartam a földréteget, mikor...mintha az megmozdult volna, s a pici szemek a résekbe nem özönlöttek volna... Biztos káprázik a szemem! Most már teljes mellkasommal a kupac felé görnyedtem és egész karommal söpörtem le, ahogy csak bírtam. De megint moccant, én pedig éreztem... él! Él! Élni kell... Kicsit hátrébb húzódtam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy...tényleg... Akkor pedig egy kéz bukott elő a földkupacból. Kapaszkodóért óbégatott, az én kezem pedig kapott érte. Másodpercek sem kellettek, egész testével kibukott a földből, én pedig zokogva kaptam arcom után, majd pedig közelebb kúszva öleltem át mindennél jobban. Hát él! Tényleg életben van... megcsináltam! Meg...
- Jól vagy? Mi a baj? - faggattam arcát kezeim közé kapva, ahogy furcsa tekintetét néztem.... Mint, aki szellemet látott...

Nem tudom hol voltam, hogyan és miként... vagyis de... tudom... varázslat... Olyan volt, mint felbukkanni a víz alól egy hosszú merülés után... De... mégsem olyan volt. Hiába éreztem a "felbukkanást", de nem volt fény... sem szabadság, sem levegő... Éreztem hogy csikorog a fogam alatt a föld, és számban azt a szörnyű ízét. Szemem akaratlanul is nyílt, és természetesen abba is a föld ment, ami csípett... egyszerűen förtelmes volt... és úgy éreztem újra megfulladok... Kezem kapart, kaparta maga felett a földet, valahogy felküzdöttem arcomig a tenyerem, mely próbálta seperni, tolni a földet el róla, de újabb és újabb kupac érkezett. Nem bírtam. Nyögve ki akartam kiáltani valamit... felkiáltani... hogy itt vagyok, hogy segítsen valaki... bármit... de a szavak elvesztek, nem volt sikere... csak hangok... de a saját fülem is alig észlelte... Ez az átkozott föld!!
De nem adhattam fel, muszáj kijutnom, ki kell jutnom a föld alól! Így kezem csak azért is küzdött, kapart, próbált mind feljebb jutni, hiába hogy a földet így felzavarva szétzúzva, tolva, mind jobban nyomott, és került több számba, szemembe, ahova csak tudott férkőzni.. Addig harcoltam, amíg meg nem éreztem, hogy a kezem... a kezemről megszűnt a nyomás, kézfejem már nem volt fogságban... kitört, és belemarkolt az első dologba amit megérzett, bármi is az... Bármi is az, úgy fogtam, hogy az égi hatalmak leghatalmasabbika sem bírta volna kiszedni az ujjaim közül! Szorítottam minden erőmmel! Másik kezemmel is próbálva kaparni, fel, feljutni, szabadulni, kitörni!! Addig harcolva, amíg nem éreztem hogy minden erőlködéssel egyre inkább könnyebbült a súly, mely lenyomott... Egészen odáig küzdve, amíg meg nem szűnt, amíg fel nem bírtam ülni! S míg fuldokolva nem jutottam újra oxigénhez, és nem szúrta szememet, és bőrömet a fény és a meleg..!

Nem éreztem semmit, már ha lehetséges ez. Egyedül az akaratot. Látni akartam, de csak a sötétség szorította szemeimet. Látni akartam John-t...boldogan, mosolyogva, mint még soha. Hallani akartam. Hallani boldog zokogását, amiben minden öröme kedvező hangot kapott, hogy hallassa örömét. Szíve dobogását.. Érezni akartam. Érezni akartam szoros ölelését. Érezni Őt.
De szám nem állt le, míg az utolsó hang el nem hagyta. Levegőért kapkodva markoltam még jobban a földbe, és utat engedtem elnyomott könnyeimnek. Megcsináltam...Megcsináltam! Megtettem...megmentettem. Már nincs,ami boldogsága útjába állna...már nincs, hiszen él. Él! De..de... miért nincs itt? Miért nem szól? Miért nem történek már valami??- Valami - kiáltottam az égbe. Zaklatottságom leplezni nem tudtam, de nem is akartam. Mi a baj? MI... hol vagy? A sírhoz kúsztam és két kezemmel kezdtem kapargatni le róla...a földet.
- Drágám...hol vagy? Megcsináltam... Gyere! - koszos földes kezemmel töröltem meg homlokom és szememből a könnyet. Csípett, sőt a látásomnak is betett,de nem csüggedtem. John-om vár rám. Szüksége van rám... Arra vár, hogy kiássam. Érzem. Hív. Hallom. Jövök már, édesem! Jövök...Már jövök...

Keservesen bámultam Clarissa könnyesedő arcát... de hogy megnyugtassam... Ugyan hogyan? Én is tiszta ideg vagyok, képtelen vagyok olyasmit mondani neki, amitől megnyugodna...
- Minden rendben lesz... - mondtam még, ami elég sületlenül hangzik, de... bíztam Clarissában, bíztam hát abban is, hogy tényleg úgy lesz.
Egy jó nagy lélegzetet követően belefeküdtem a gödörbe, és ökölbe szorított kezeimmel a hideg földet dörzsölgetve idegemben, néztem fel Clarissára. Nézni... nem, az még rosszabb ha látom az arcát. Be akartam csukni a szemem, főként amint rám került az első kupac föld... de mégis, bíznom kellett, rendben lesz, jól leszek, nem lesz gond itt!
Meglepődtem kissé, de ahogy Clarissa hozzám térdelt, és megcsókolt, minden létező szerelmemmel csókoltam viszont Őt, és... úgy, mintha az utolsó lenne, amit életemben adhatok Neki. Szeretem! És vissza akarok jönni hozzá! Muszáj!! Sikerülnie kell!
- Mindjárt találkozunk - mondtam komolyan, majd lélegzetem visszafojtva tűrtem, némán, és szemeim lehunyva, hogy szépen adagonként rám szórja a földet, és a gödröt visszatemetve... engem is alá temessen. Nem tudom azok hogy érzik magukat, akiket erőszakkal fektetnek gödörbe, és ásnak el, de nekem minden idegszálamra szükségem volt ahhoz, hogy ne essek pánikba, ne kezdjek menekülni, hogy féken tartsam kezeim, és ne akarjam lekotorni magamról a földet, mely minden lapátolás után jobban nehezedett rám. A fejem maradt utoljára, éreztem, de nem mertem kipislogni. Nem akartam látni. És önkínzó sem vagyok. Összeszorított szemmel és szájjal tűrtem, és vártam... éreztem minden lapáttal egyre jobban, hogyan nehezedik a feladatom... és ahogy a fejem is sorra került, és arcomat is föld kezdte fedni, még rosszabb lett... s pánik egyre inkább akart kitörni, ahogy orromban éreztem a földet, és a levegő kezdett egyre nehezebben hozzám jutni, majd teljesen meg is szűnni...
Rettegtem, és mégis maradnom kellett... Nem kaptam levegőt, mégis kényszerítenem kellett testem, hogy amíg csak bírom akarattal, összeszorítva tartsam a számat. Éreztem magamon a súlyt, és testem fázott a hideg, nehéz földtől mely rám nehezedett.
Szeretlek Elena, szeretlek Clarissa... Szeretlek Elena, szeretlek Clarissa... - ismételgettem magamban megállás nélkül, miközben már nem tudtam megállítani magamat... nem tudtam ellenállni, szám kinyílt, és próbáltam levegőt venni... de levegő helyett föld jött... nehéz, súlyos, mely nyomta testem, és megtöltötte torkomat... Nehéz volt, és nagyon lassúnak éreztem... mintha minden idegszálam egyenként fogná fel a helyzetet, és egymás után kezdene küzdeni az életért... Mégsem tehettem... nem szabadott... nem lehet... fel kellett adnom... fel kell... muszáj.. Elenáért..
És ez addig tartott, míg nem éreztem a nyilalló fájdalmat, és... aztán a semmit... az agyam küzdött... de aztán mást érzett, nem amit kell... nem a fulladás okozta a fájdalmat... azt mintha már nem is éreztem volna... nem... ez más volt... Elena... Ő volt... egész testem fájt, és ha nem a föld alatt vagyok, verejtékben úsztam volna... Nem tudtam volna szavakba önteni amit éreztem, csak azt tudtam, hogy a végét akarom... a végét... bárhogy, bármiként... Testem úgy szorította minden izmát, ahogy csak bírta... ökleim, szám, szemem... mindenem... minden izmom küzdött... küszködött... egészen addig, míg... el nem szállt minden... és a küzdelem... elfogyott... nem bírtam tovább... az agyam erőlködött, de a testem ereje elapadt, nem ment tovább... minden... megszűnt... minden...

Gilbert ház
Röpke pillanatok,vagy hosszú órák? Van különbség? A kocsi leparkolt a temető előtt, John pedig a csomagtartóhoz trappolva szedett elő egy ásót. Nagyot nyelve fogadtam már a látványát is. Ha én ezt most megcsinálom... Márpedig megcsinálom, akkor...én esküszöm, hogy holnap elmondom neki.Elmondok neki mindent! Arról, hogy ölnöm kell. Arról, hogy üldöznek. Arról, hogy...terhes vagyok. Arról, ahogyan érzek.
Egy a legtöbb sírkőtől távol eső helyre irányított, és nekilátott az ásásnak. Ki akartam nyitni a számat, és akár nyöszörögve is,de átvenni helyette a munka nehezét, elvégre talán nekem gyorsabban menne,de csak ott álltam mellette, mint egy ..rakás szerencsétlenség, aki a király cipőjét próbálja felnyalni, de még ehhez sincs elég sütnivalója. Próbáltam összeszedni magam, de talán a könnyek nem erről tanúskodtak, pedig... fogalmam sincs, hogy mikor bújtak elő. Csak jöttek váratlanul, mint a nyári zápor. Senki se számít rá,senkinek sincs szüksége rá,és mindenkinek teher, de ő akkor is megjelenik ügyet sem vetve másokra.
Hallottam, hogy kész. Láttam, hogy kész. De nem akartam elhinni, hogy már kész. Szükségem van még időre. Mihez? Nem tudom. Mennyi? Azt sem tudom. Csak annyit, hogy szükségem van rá. Nagyot nyelve biccentettem feléje, engedélyt adva, hogy megteheti, és átvéve az ásót vártam, míg belemászott az üregbe. Nagyot sóhajtva, de elszántva emeltem rá az első földadagot, de akkor gyors letérdeltem, hogy egy utolsó csókkal tartsam benne a lelket, majd folytattam. Sietnem kellett, hiszen... Ha már teljesen be van fedve, akkor már nincs sok időm. Szinte semmi... Azért is kell őt gyorsan átjuttatnom a lánya helyébe. Így megfeleződik az oxigénmentesen töltött idő. Ha nem szúrom el...
Minden pontosan úgy haladt, ahogyan kell. Most az én nagy szerepem kerül terítékre. A rászórt földbe markoltam, és azt a néhány szót mormoltam, ami a varázslathoz szükséges. Újra és újra. Koncentráltam, amennyire csak tudtam, a legnagyobb probléma, hogy nem tudom, meddig tegyem ezt. Függ Elenától, függ John-tól.
Régi varázslat volt ez, és ezt már én is éreztem magamon. Erős volt, erősebb, mint amivel én még szembenéztem eddig. Ahogy áramlottak ki a szavak ajkaimon, úgy szívta ki minden energiatartalékomat testemből. Gyengültem és ...fáztam. Megint fáztam. Térdeim feladták a küzdést, és már nem tartották meg testemet, összecsuklottak, hogy testem a kemény földre rogyjon.
De küzdöttem és küzdöttem. Tenyerem a földre, s egészen bele a földbe szegeztem, és lassan,de az ige átvette felettem az irányítást. A fenti erők uraltak, pont, mint a varázslat megtalálásánál. Már...rajtuk múlik... Minden.

(Gilbert ház)

Azt hiszem l jártam, hogy Clarissa látszólag összeszedettebb volt mint én. Ő fogta meg kezem, és húzott magával ki a házból, majd ültünk autóba, hogy minél hamarabb itt legyünk. Bár nem vagyok épp tapasztalt ami a szüléseket illeti, de tudtam még magamtól is, hogy a harmadiknál már nem valószínű hogy olyan hosszan elhúzódik a dolog. Így sietnünk kellett, úgy éreztem.
Mikor megérkeztünk a temetőhöz, kiszálltunk, és a csomagtartóból elővettem az ásót, amit otthon tettem még be sietve. A környék szerencsére kihalt volt, nemigen lézengtek most a temető környékén sem. A terület pedig elég nagy, hogy a fák közt megbújva, ne láthasson minket senki. Nem lenne szerencsés ha valaki meglátna bennünket.
A temető egy régi, ritkán járt sarkába vezettem Clarissát, ahol úgy gondoltam biztos helyünk lehet. Itt, egy régi, korhadt fakereszttel jelzett sír mellett álltam meg, és egy üres területre böktem.
- Szerintem itt jó lesz. Nem fognak meglátni minket, és nem zavarunk senkit - foglaltam össze hangosan is a gondolataimat. Most is remegett a kezem, amint az ásót megmarkoltam, és Clarissámtól néhány lépésnyire, a földbe mélyesztettem az ásó fejét. Némi időbe tellett, a régi föld felszíne kemény volt már, de aztán már könnyen ment lejjebb. És nem is gondoltam hogy olyan hatalmas gödörre lenne szükség, attól eleve rosszabbul is érezném magam.
- Készen van - mondtam ki egyfajta zárószóként, amikor úgy véltem, hogy ideális a terep. - Jó lesz? - kérdeztem Clarissámtól, ahogy melléje sétáltam, és az ásót egy elhagyatott fejfának támasztva, húztam ki a zsebemből a mobilomat, ami alig rezzent meg, máris nyomtam a gombot hogy felvegyem.
Néhány pillanatig figyelmesen hallgattam, majd a vonalat nem megszakítva pillantottam újra Kedvesemre.
- Lassan itt az idő, Szerelmem - mondtam kiszáradt torokkal, és remegő kézzel adtam, oda a telefonom Neki. Igazából nem tudtam, kell-e a megfigyelőm közvetítése a számára, de ha nem is kell, akkor sem kéne azt elásni velem együtt. Figyelmem a gödörre fordult, és... igen, azt hiszem most féltem a legjobban. De nehéz lett volna megmondani, hogy Clarissáért, vagy Elenáért aggódom-e jobban...

-Hogyan tudnál visszajönni a valós életbe? - Aggódottan kérdeztem meg tőle. Segítenék neki ha tudnék, de nem tudom, hogy tudok.. Nem is tudom mihez kezdenék, ha visszajönne. Szerintem Aprilt nagyon megbántanám vele. Nagyon nem tudom mit akarok. Lehet el kéne utaznom valahova, hogy ki kapcsolódjak, mert nekem ez már túl sok egyszerre. Csak találnom kellene valakit, aki eljönne velem.

-Ne sajnáld! - haraptam el a szó végét, nehéz volt ezt kimondanom, mint az összes többi szót is ami elhagyta a számat- Meghaltam, te továbbléptél, vagy legalábbis próbálsz.. Ez így helyes. - próbáltam egy halvány mosolyt az arcomra erőltetni, de nem nagyon jött össze.. Most mégis mit mondhatnék erre? Nem akarom semmire rábeszélni, de lebeszélni sem akarom.. Szorult helyzet..
-Csak tudd, hogy nem akarok semmit rád erőltetni. Ez csak és kizárólag a te döntésed.. -nyeltem egyet- De ha Aprilt választod és nekem esetleg sikerül visszatérnem az életbe akkor engem végleg felejts el.. -jelentettem ki véresen komolyan.. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet fogok mondani, de ez van.. Ha tényleg őt választja akkor engem hagyjon békén örökre..