Share | 

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
• mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
• always look behind your beautiful back
Humor :
• grotesque



A poszt írója Hayden Greg Evans
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 14, 2015 4:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next




to Kai & Elijah

we have a problem

A tarkómhoz nyúltam, majd megdörzsöltem ott a bőrömet. Kíváncsi lettem volna arra, hogy vajon miért pont bennünket és miért pont ide szabadítottak, de volt egy olyan balsejtelmem, hogy hacsak valamelyik nem gondolatolvasó, akkor erre nem fogunk egyértelmű választ kapni. Mindenesetre már engem is kezdett feszélyezni az, hogy a halott anyámat láttam felbukkanni a nem túl távoli kripta fala mellett, és úgy emlékeztem, közöttünk a halála előtt volt némi surlódás apám miatt... olyan dolog volt ez, amivel nem hencegtem még Margot előtt sem, mert mégis milyen bátyjnak tekintene, ha megtudná, hogy az anyám - miközben kilehelte a lelkét, velem veszekedett?
Logikus gondolatok híján inkább szemezni kezdtem a sírkövekkel, de ismerős névvel sem találkoztam, így csak még több kérdőjelet tudhattam magam előtt. Nem éreztem magam túl eredményesnek, tekintve, hogy az én produktív erőm a mágiában volt, de most még az is elveszett.
- És még az is remek kérdés, hogy mi célja volt mindannyiunk képességeinek elvételével? - kérdeztem kíváncsian, bár már távolabb kalandozva tőlük, és a sírkövek között kezdtem sétálgatni, a karjaimat pedig a mellkasom elé fontam. - Mert valljuk be, nem sok értelme van. Mikor legutóbb a természetfelettiek kiírtására esküdtek meg a városban, legalább nem ilyen béna módszerekkel próbálkoztak. - forgattam meg a szemem, majd a fiatalabbik felé fordítottam a fejem, aki láthatóan nagyjából tudta, hogy mi is a helyzet. - Szóval elszívó vagy. Biztosan sokan kedvelnek miatta. És a Gemini koven vezetője. Hallottam már róla. Az a koven, amelyben van ez az egész iker-baromság? - Nem szépítettem a történetet, ezt gondoltam az egészről. Nem járattam a természetfeletti sajtót, de sok jót még nem hallottam róluk, és ha ez a pszichopata is közéjük tartozik, hát több jót sem nézek ki belőlük. Ennek ellenére bírtam a stílusát.
Arra már ki sem tértem, mikor a fickó beszélni kezdett a szellemjárás helyszíne felé, és a szavain is tükröződött, hogy valami tényleg elpattant nála. Nem most, nyilván már régebben. De az ősi fickó szavai elvonták a figyelmem. - Körülbelül annyival, mint te. Mert azon kívül, hogy megfenyegetted a terv kiötlőjét, még semmit nem csináltál, és hacsak nem vagy vérelf mágiával megáldva, ez így is marad. - jegyeztem meg epésen, majd felsóhajtottam. - A kis pszichopata barátunk, ha igazat beszél, meg tudja törni ezt a varázslatot. De nem hiszem, hogy aki ilyen okos tervet eszelt ki, az éppen csak elhajított volna valamit, amibe mágiát zárt. - néztem körbe újból, majd ismét nekiindultam. - Gondolom egyikőtök családtagja sem nyugszik ezen sírok valamelyikében. Kezd rettentően zavarni a közelgő anyám szelleme, így vagy kiásunk minden sírt, vagy mi is itt nyugodhatunk öt percen belül.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Nov. 25, 2015 4:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Égnek emelem beszédesen a tekintetemet, amikor a kölyök egy komplett kórbonctani előadást tart nekem az emberi test belső részeinek rejtelmeiről.
- Utoljára Hasfelmetsző Jack szájából hallottam hasonló előadást. Remélem nem az ő babérjaira törsz. Bár nehéz is lenne. Ő még nálad is őrültebb volt - mondom kedves mosollyal. Nem tud kihozni a sodromból, az öcsém mellett volt időm hozzáedződni a pszichopatákhoz. Ugyanakkor van valami, amire rávilágít, és aminek a valóra válása nagyon nem tetszene. Mert ha ő boszorkány, és nem megy neki a varázslat, talán igaza lehet. Talán abban a pillanatban, amikor beléptünk ide, mindhármunktól visszavonhatatlanul elvettek valamit... legalábbis arra az időre, amíg kényszerű összezártságunkat töltjük.
Elteszem a zsebkendőt, és próbaképp öklömmel sújtok le az egyik sírkőre. Ami máskor már szilánkokra szakadna, és így roskadna a földre, most egyben marad, ugyanakkor a kezem számára kissé fájdalmasabb a márvánnyal való találkozás, mind eddig bármikor.
- Az őrület egyik pozitívuma, hogy mindig van benne ráció - válaszolom, és elkönyvelem magamban, hogy bármennyire is zakkant a srác, a jelen körülmények közt igaza van. Erre pedig csak azt kell mondanom, hogy sajnos.
- Aki ezt a bulit összehozta nekünk, nem lesz több lehetősége újat szervezni, mert csúfos és fájdalmas véget fog érni, persze amint megtudom a kilétét. Ebből kifolyólag ajánlom, hogy ne derüljön ki, hogy bármelyikőtöknek is köze legyen ehhez - hordozom a tekintetem egyikről a másikra, majd a harmadik férfi felé fordulok. Őbenne legalább látok némi józan eszet a félhomályban, és nem vigyorog úgy, mint egy agyalágyult gilisztás kutya.
- Részemről két kérdésre keresem a választ. Az egyik, hogy miért látunk mindannyian olyanokat, akik ma már nem tartoznak az élők közé. Ezer évet éltem már végig, még soha, egyetlen halloween alkalmával sem láttam ilyesmit, még akkor sem, ha azt mondják, ma éjjel különlegesen vékony a választóvonal, ami a világunkat elválasztja a túlvilágtól. A másik kérdésem, hogy vajon kinek volt célja, hogy ide hozzon három ismeretlen férfit. Méghozzá három, egymástól igencsak elütő személyiséggel és képességgel rendelkező férfit - nézek a sírkövek felé. Egyelőre nem látok olyat, aki engem kísértene, bár nem kizárt, hogy ez hamarosan megváltozik. Vannak halottaim a családomban, az áldozataim száma pedig... nos, kb a végtelenbe tehető.
- Ugyanakkor hagy világítsak rá valamire, amire ti talán még nem gondoltatok - címzem a szavaimat a triónk Haydenként bemutatkozó tagja felé. - Ha a képességeink nem működnek, és valamiféle varázslat oldhatja csak fel az őrületet, talán az a célja, hogy soha többé nem hagyjuk el a temetőt. Ebben az állapotban mind sebezhetőek vagyunk. Ráadásul a varázslatok létrehozása mindig különleges összetevőket igényel. Mondjuk, egy Első vérét - igazítom meg a nyakkendőmet. - Halljuk Hayden... te mivel tudsz hozzájárulni a kijutásunk, vagy az elpatkolásunk sikeréhez. Miben vagy különleges?
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 25, 2015 2:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

to Elijah & Hayden
happy bloody halloween

Ez a fazon az oldalra nyalt hajával, a simára vasalt öltönyével meg a pökhendi stílusával egyszerre idegesítő és nagyon vicces. Komolyan azt képzeli, hogy rám fog ijeszteni az üres fenyegetőzéseivel? Pff... hallottam ennél már sokkal különbeket is. Sőt, ami azt illeti, csináltam én magam is, a saját két kezemmel. Meg hát ha az ember úgy nő fel, hogy a saját szülei nevezik napi szinte korcsnak meg elfajzottnak, fenyegetik minden baromsággal, akkor aztán jól megedződik az ilyen helyzetekhez.
- Szívkitépés, aha, nagyon izgalmas. Bár egy kicsit mocskos munka. Nem félsz, öreg, hogy összevérezed a kezed? - nevetgélek szenvtelenül a képébe, miközben ő elővadászik egy hófehér zsebkendőt valamelyik zsebéből, és elkezdi precízen törölgetni az ujjait. Kész kabaré. Ezt a fazont ki kéne találni, ha nem lenne, esküszöm. - Én inkább vadászkéssel csinálom. Bár igazából szívet még nem próbáltam kivágni, csak az ikertesóm lépét. Az egész könnyen ment. Mert ugye ahhoz még bordákat sem kell meglékelni, és hát ha az ember tudja, merre hol nyisszantson, szebb munkát végezhet, mint egy diplomás sebész. - Mi tagadás, én is tanultam egy ideig a dolog fortélyait, azóta is büszke vagyok rá, milyen mesteri munkát végeztem Jo-n. Mármint azokban a pillanataimban, amikor épp nem marcangol a bűntudat mindazért, amit tettem. Aztán persze eszembe jut az elmúlt húsz év, és mindaz, amit ők tettek velem, és valamelyest máris helyre billen a lelki nyugalmam.
Na hát, kitépi a nyelvem. Már megint ezek a borzasztóan ijesztő fenyegetések. Nem is tudom, hirtelen, hová kellene menekülnöm. Annyira beijedtem tőle. Jaj!
- A bennünket körülvevő varázslat jellegéből kiindulva arra tippelnék, hogy te is, akárcsak bárki más, aki ide betévedne, elvesztetted minden természetfeletti erődet. Szóval, komolyan, kár az értékes oxigént ilyen silány fenyegetésekre pazarolni – ingatom a fejemet. A hármas fogatunk legújabb tagja legalább egy fokkal értelmesebbnek tűnik, és arra koncentrál, ami valóban fontos: egyáltalán miért vagyunk itt? Na és Joey meg a többi túlvilági vendég mi a fenét akarnak?
Az első pillanatban eszembe jut, hogy esetleg felvilágosíthatnám a nagypapit, nem, nem vagyok sem részeg, sem őrült, csak enyhén szociopata, de aztán inkább ráhagyom a dolgot. Kezd untatni a fazon, az egyre közeledő szellemek viszont most már nagyon is érdekelnek. Igyekszem is szemmel tartani őket, miközben a másik kettő szép körülményesen bemutatkozik, ki-ki a maga módján rávilágítva a saját erősségére. Szóval egy ősi vámpírral és egy vámpírboszival hozott össze a nem annyira szerencsés véletlen. Milyen érdekes.
- Na igen, a jó modor. Én Kai vagyok. Kai Parker. - És még véletlenül sem Malachai. Hahh. Na de igen, nekem is sikerült végül elővenni a viszonylag normálisabb énemet. Aztán némi habozás után ki is egészítem a bemutatkozásomat. - Boszorkány, és a Gemini koven vezetője – vigyorodom el ezen a címen. Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy ezt így kimondom. Egész jól hangzik, nem? Illik is, hogy jól csengjen, ha már húsz évet vártam arra, hogy ez így megvalósuljon. Meg aztán nem is akarok alulmaradni az önfényező, ki mire képes, „ki vizel messzebbre” versenyen.
- Hogy tudom, mit csinálok, az még nem olyan biztos. Mindenesetre akárki is hozta össze nekünk ezt a meglepetést, adnék neki egy-két tippet, hogy kell rendes Halloween bulit csinálni – ingatom a fejemet fülig érő szájjal. Talán be kéne rezelnem a szitutól, főleg ahogy azok a szellemek egyre közelednek, és van egy olyan sejtésem, hogy nem gombfocizni jönnek. Ráadásul mintha egyre szilárdabbá válna a testük. Ez sem jelent semmit jót. De jóval korábban kell ennél felkelnie annak, aki rám akar ijeszteni. A saját családom mellett felnőve, majd lehúzva húsz évet odaát, megtapasztaltam néhány érdekes dolgot már, szóval egyelőre inkább csak szórakoztat a helyzet. Feltéve, ha Joey nem jön közelebb. Ingerült leszek tőle.
- Kölyök, komolyan mondom, szerintem maradj ott, ahol vagy. Küldök neked úszógumit a túlvilágra, ha jó leszel. - Kár, hogy csak én értékelhetem a saját humoromat, hiszen csak én tudom, hogy belefojtottam az öcsémet a medencébe, de én mindenesetre jót nevetek. Aztán megint szembefordulok a „cellatársaimmal”.
- Nos, az van, hogy ez a varázslat, ami itt tart minket, nyilvánvalóan nem lóghat csak úgy a levegőben. Valamihez hozzákötötték, valamihez, amiből az erejét is merítheti. A legvalószínűbb, hogy ez a valami, egy tárgy. Van egy képességem, amellyel bármiből és bárkiből el tudom szívni a varázserőt. Ha megtaláljuk a varázst megkötő tárgyat, lecsapolom az erejét, és voilà! Szabadok vagyunk – tárom szét a karjaimat olyan vigyorral, amiből levehető, milyen piszok elégedett vagyok magammal.



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
• mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
• always look behind your beautiful back
Humor :
• grotesque



A poszt írója Hayden Greg Evans
Elküldésének ideje Vas. Nov. 22, 2015 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next




to Kai & Elijah

we have a problem

 Jó ideig abból álltak össze a másodperceim, hogy ide és oda kapkodtam a fejemet. A két férfi - bár az egyik inkább tűnt még kisfiúnak - egyre inkább egymásnak feszült, ami igazából kicsit sem érdekelt volna, ha lett volna rajtuk kívül még más is itt. Követtem a pillantásukat a hátam mögé, és a gyomrom csak cigánykerekezett egyet. A szellemeknek köszönhetően kialakult egy olyan kép előttem, amely arra késztetett, hogy sürgessem az időt, ha úgy alakulna, hogy elengedik magukat. De szemmel láthatóan még békésnek tűntek. És próbáltam nem figyelembe venni azt, hogy egy ismerős arcot véltem felfedezni közöttük. Az egész nonszensz, mit keresne ő itt? Soha nem járt még még a környéken sem, és ez valami nevetséges tréfája a sorsnak.
- Megünneplik a Mindszentek éjszakáját. - mondtam egyhangúan a fiatalabbik felé, mikor a szellemek felé mutatott. A szavai rávilágítottak arra, hogy nemcsak én látok közöttük olyat, akit ismerek. Ami szintúgy nem lehet csak úgy véletlen. Kezdtem azt érezni, hogy ez az egész egy régóta eltervezett terv megvalósulása. Csak éppen azt nem értettem, hogy kinek az útjában álltam, amiért bele kellett engem is kevernie egy nevetséges színjátékba.
A fiatalabbik keresgélni kezdett valamit, míg a másik a tőlem legtávolabb álló modorban kezdett el ecsetelni valamit. Erre csak felsóhajtottam, és beletúrtam a hajamba, majd ezt követően keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt. - Örvendek. Sajnos nem készültem dicsőítő himnusszal őfelsége kedvéért. - forgattam meg a szemem. A Mikaelson nevet nem kellett sokáig taglalni, nagyon is jól tudtam, hogy ki ő, de nem szándékoztam eljátszani azt, hogy érdekel. Ahonnan ő jött, nyilván mindenki elolvad a bemutatkozása után, de itt, a férfiak gyűrűjében ő is csak egy közülünk. Tehetetlen.
- Hayden. Félig vámpír, félig boszorkány, de a mágia az utóbbi percekben nem igazán... sietett a segítségemre. - vallottam be őszintén, majd a fiatal srác felé fordultam. - De ha jól sejtem, te tudod, hogy mit csinálsz. Ami azt jelenti, hogy van némi sütnivalód. - Nem akartam tippelni, hogy ő vajon kicsoda, egyáltalán mely faj szülötte. Annyit tudtam, hogy ha ő a kulcs ahhoz, hogy innét kitörjünk, hát nem érdemes packázni vele.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Nov. 17, 2015 4:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

A fickó pimaszsága tenyérbemászó, ugyanakkor rém szórakoztató. Halvány mosollyal közeledek felé, olyan mosollyal, amely semmi jót nem ígér a világon.
- Az ilyesféle pimaszságért általában már kitépem a szemtelenkedő szívét - jegyzem meg, nekitámaszkodva egy sírkőnek, aztán elfintorodom, mikor rohadt mohát érint a tenyerem. Előhúzom öltönyöm zsebéből a zsebkendőmet, és letisztogatom a tenyeremet alaposan, és hosszasan. Eközben a művelet közben, fel sem nézve címzem a további szavakat a tiszteletlenhez.
- Az egyetlen oka annak, hogy még életben vagy az, hogy szeretném megérteni, miért vagyok itt, és miért van velem ez a ... nos, fogalmazzunk úgy, roppant kétes társaság - gyűröm vissza a zsebkendőt, aztán egymáshoz verem a kezeimet, mintha leporolnám őket. - És egy jó tanács a jövőre nézve: válogasd meg a szavaidat velem szemben. A következő szemtelenségedért talán nem a szívedet, hanem a nyelvedet tépem ki. Legalábbis kezdetnek - ígérem meg egy kedves mosoly kíséretében. Ami természetesen jelzi, hogy teljes mértékben komolyan gondolom minden szavamat.
Ekkor azonban a sírok között imbolyogva feltűnik egy harmadik valaki is. Először árnyként lép közelebb, majd kivehető alakká válik, és szemmel láthatóan ugyanaz a tanácstalanság ül az arcán, mind nekünk kettőnknek.
- Ezek szerint trióvá bővültünk. Lehengerlő, bár nyilván nem okozok csalódást ha azt mondom, ennél jobb körökben szeretek forgolódni - nézek el a temető másik vége felé, aztán a pimasz kölyök felé fordítom a figyelmemet.
- Mondhatnám, hogy részeg vagy, vagy őrült, és hajlanék a második magyarázat felé, ugyanakkor ez nem magyarázza meg, hogy én magam is miért látok olyan alakokat, akik nem tartoznak sem az élők, sem az élőhalottak világába - vonom fel a szemöldökömet. - Konkrétan azért vagyok itt, mert egy ilyen alakot követtem - teszem hozzá, aztán nézem, ahogy a szemtelen fickó úgy tapogatja a köveket és angyalszobrokat, ahogy Niklaus egy sztriptízbárban a táncosokat.
- Gyanítom, ezzel nem sokra megyünk - fordítom el róla a figyelmemet, a harmadik érkező felé. - A kérdés jó, bár egyelőre nem találtam rá választ - mondom, aztán megigazítom a nyakkendőmet. - Ugyanakkor igazad van abban, hogy csakugyan nem ismerjük egymást. A nevem Elijah Mikaelson. Nyilván hallottatok már rólam, és nem kell ennél többet mondanom.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 17, 2015 9:28 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

to Elijah & Hayden
happy bloody halloween

Megjelenik ez a fickó, én meg magamhoz méltó stílusban üdvözlöm, de a bosszús és gunyoros élt a hangomba a helyzet iránti nemtetszésem adja. És a gyanú, hogy esetleg ez az alak az oka, amiért be vagyok zárva. Persze aztán a reakciójából hamar leveszem, hogy ő is csak olyan áldozat, mint én. Ettől még egyáltalán nem tetszik a stílusa. Külsőre nem tűnik idősebbnek tőlem... legalábbis a valódi koromnál. De hát mit tudhatja ő azt, hogy ez a fiatal, jóképű pofi mögött egy negyven éves lakozik? Na jó, valljuk be, nem is vagyok egy átlagos, középkorú pasi. Épp olyan gyerekes vagyok, amilyennek tűnök, csakhogy ettől még cseppet sem tetszik a lekezelő megjegyzése. A magam félresiklott módján ennek hangot is adok.
- Persze, nagypapi. Szíves elnézésedet kérem az otromba megnyilvánulásomért – jelentem ki komoly, de gunyoros arccal, és egy parádés, mély meghajlással, miután lepattantam a sírkőről. - Ígérem, többé eszembe sem jut MEGEMELNI a hangomat – teszem hozzá hangosabban, megnyomva a szavakat. Ugyan! Mintha bármit is számítana már, hogy milyen hangerővel beszélünk. Közben nevetgélve fordulok a legújabb jövevény felé. Egy újabb áldozat? Hmm... ez igazán jó mókának ígérkezik.
- Nem, haver... korábban még nem volt egymáshoz szerencsénk az öreggel. Sajnos – teszem hozzá egy már-már udvariasan sajnálkozó mosollyal, és pillantásom ismét a távolabbi sírkövek között meg-megjelenő szellemekre esik. Mintha közelednének, de nem valami tempósan, inkább kicsit még mintha szégyenlősek lennének.
- Valóban jó kérdés, hogy miért vagyunk itt. Viszont engem jobban érdekelne az, hogy ők – mutatok a kísértetek felé – és köztük a húsz éve halott öcsém, mit keresnek itt? - húzom össze a szemeimet gyanakodva. A kölyök nemcsak, hogy két évtizede kinyiffant, konkrétan belefojtottam a medencébe, de még csak nem is itt volt eltemetve. Akkor meg miért kísértene éppen Mystic Fallsban? Hacsak nem valaki konkrétan rám akarta küldeni. Ha ez valami Halloween-i tréfa, akkor elég pocsék.
Megindulok lassan a sírok között, és véletlenszerűen letapogatok dolgokat. Sírköveket, angyalszobrot... bár nyilván valami olyat kellene keresnem, ami kevésbé tűnik idevalónak, illetve bármi olyat, ami mágiát őrizhet. Az az érzésem, ki kellene innen szabadulnunk, mielőtt azok a szellemek kitalálják, hogy mit is akarnak csinálni.



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
• mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
• always look behind your beautiful back
Humor :
• grotesque



A poszt írója Hayden Greg Evans
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 16, 2015 8:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next




to Kai & Elijah

we have a problem

 Mikor legutóbb szándékoztam megünnepelni a Halloween-t, betörték az orromat. Méghozzá a legjobb barátom tette, csak azért, mert a barátnője inkább velem töltötte a szabadidejét, semmint vele. Ezzel töltöttem az egyetemista éveket, és azóta sem méltattam egy szóra sem ezt a nevetségesen primitív ünnepet. Még egy csomag csokoládét, cukrot sem voltam hajlandó venni azoknak a gyerekeknek, akik betértek volna hozzám, de volt olyan szerencsém, hogy soha ne legyen gondom ilyesmivel. Gyerekek nem járnak szállodába, hotelbe, és nekem sosem volt állandó otthonom. Mondhatnám azt is, mindig volt pénzem megfizetni a hoteleket, kerestem rá eleget, és emiatt még csak a visítozó ostoba kölykökkel sem kellett foglalkoznom. Ez valami bónusz volt a munkám mellett.
Ez az este máshogy alakult. Nem szokásom temetője járkálni, valahogy mégis itt kötöttem ki az éjszaka majdnem kellős közepén, és hallottam a város felől érkező hangokat vámpíri hallásomnak köszönhetően. Mire észhez tértem, csak magam elé meredve tűnődtem azon, hogy mikor is vezettek el idáig a lábaim. Egyáltalán mikor adtam parancsba magamnak, hogy idáig jöjjek? Ezért sem szeretem ezt az átkozott ünnepet, mindig valami szarság történik miatta.
Nem volt túl sok időm gondolkodni, mert hangokat hallottam a közelből. Egy férfi. Aztán egy másik. Összevetve a kettőt, az egyik fiatal, míg a másikuk már korosabb, érettebb hangon szólalt meg. Az egyik higgadt volt, a másik gunyoros. Tőlem már csak egy szemforgatásra tellett, hogy megint mibe keveredtem. Az utóbbi időszak után leginkább csak arra vágytam, hogy beüljek egy bárba, és figyeljek pár táncoló nőt. Ezt a programot kellett volna választanom.
Megindultam a hangok felé, mindketten megálltak egy-egy ponton, és én sem szándékoztam hozzájuk ennél közelebb menni, mikor megpillantottam az arcukat. A sejtésem jó volt a hangok alapján. Az egyikük fiatal, míg a másikuk határozottan érettebb. Nem túl jó kombináció. - Úgy vettem ki, hogy ti sem ismeritek egymást, jól sejtem? - kérdeztem költőien, majd összeszűkültek a szemeim, és körbenéztem. - Mi a francot keresünk mi itt?


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 31, 2015 6:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Milyen különös az élet... még ezer év elteltével is. És milyen balgák az emberek, szintúgy ezer év elteltével. Halloween, az élők és holtak éjszakája, az elevenek és szellemek világa közti határvonal legvékonyabbá válásának órái. Annak idején Samhainnek hívtuk, és tűzzel, meg tánccal ünnepeltük az év azon éjszakáját, mikor az időszámításunk télbe fordult, és étellel engeszteltük ki a Walhallából visszalátogató szellemeket, őseinket, a régmúlt dicső harcosait, milyenekké reméltük, hogy egy nap magunk is válhatunk. Szép idők voltak, szép szokás, és örökké felejthetetlen. Most pedig, egy elkorcsosult ünnepé vált, távolról sem hasonlított azokra az éjszakákra, amik az emlékeimben éltek. Ma már nem voltak játékos harcok ezen az éjszakán, erőpróbák, hajnalig tartó tobzódás. Ma gyerekek játszóterévé vált a város, maszkba öltözött emberek vették birtokukba a tereket, utcákat, negyedeket, mintha ezzel megvédhetnék magukat az elmúlás elkerülhetetlen, és előbb-utóbb bekövetkező tényétől.
Ez az éjszaka azonban nem csak a halandóké volt. Mert a sötétben, az árnyékok közt lapulva, ott voltak ennek a városnak azon lakói is, akik nem kedvelik túlzottan a nyilvánosságot. Ma éjjel a vér, a pusztulás, és az enyészet szaga tölti be a várost. A világot a túlvilágtól elválasztó fal leomlásán a vámpírok dolgoznak ma a legkeményebben, száz és száz áldozatot hagyva maguk után.
Mintha csak a régi idők emléke vonzana, vagy azokat szeretném visszakapni valamelyik utcasarkon, úgy járom a várost. Élvezem a hideg októberi éjszaka levegőjét az arcomon, az égen felettem ragyogó csillagok pompáját, a zene mindenhonnan áradó lüktetését. Ma éjjel nem vadászni akarok. Csak élni. Úgy érzeni magam, mint valamikor egykoron, ezer évvel ezelőtt, mikor ember lehettem.
A főutcán táncoló tömegben feltűnt valaki hirtelen, valaki, aki nem illett a többiek közé, első ránézésre sem. A ruhái régiesek, a maszk, amit visel, túlságosan ismerős. Mintha emlékeim közül akarna előtörni valami, amit régen elfeledtem. Úgy próbálja magát kiásni az agyamból, mint egy sírjából előmászó zombi, és én meredten nézem a látványt, minden porcikámat különös bizsergés járja át. Mert már tudom, ki ez az alak... már akkor is tudom, mielőtt leemelné magáról az álarcát, és belenézne a szemembe.

- Tatia - suttogom döbbenten a nevet, mire ő rám kacag. Különös, de valami sejtelmes burok vesz körbe minket. Ő engem lát, én pedig őt, mintha a külvilág megszűnt volna létezni körülöttünk.
Elindul az utcán, néha vissza-visszanéz, mintha arról akarna meggyőződni, követem-e. Ebben nincs hiba, hiszen úgy megyek utána, mint egy alvajáró. Ugyanúgy, ahogy ezer évvel is jártam a nyomában, mikor elbűvölt és megbabonázott szerelmével.
Mire észbe kapok, már a temető kapujában állok. A karcsú alak, aki idáig vezérelt most a sírkövek között játszik bújócskát velem. Hol itt, hol ott bukkan fel a selymes barna haj, vagy vet felém kacér pillantást a mogyoróbarna szempár. Aztán hirtelen úgy tűnik el előlem, mint amilyen hirtelen megjelent. Mintha soha nem is létezett volna... csak a képzeletemben.
- Tatia... - motyogom, és beljebb sétálok a holtak birodalmába. Keresem őt, de a lelkem mélyén már érzem, hogy hiába. Ennek ellenére csak hosszú idő után hagyok fel a kutatással, és könyvelem el magamban, hogy ezen az éjszakán alighanem még velem is lehet a bolondját járatni.
Visszasétálok a kapuig, de kilépni már nem tudok. Mintha tömény kőfalba ütköznék, ami visszatart. Ilyen varázslat védi az emberi hajlékokat ellenünk, ahová meghívás nélkül nem léphetünk be. A különbség mindössze annyi, hogy ezúttal nem léphetek ki. Ez a fordulat pedig a legkevésbé sincs ínyemre.
Hiába próbálkozom, csúfos kudarcot vallok újra, és újra. Két lehetőségem van: vagy megpróbálom a temető másik kijáratát, vagy megkeresem a varázslat okozóját, és kitépem a szívét a testéből. Azt hiszem, ebben a sorrendben veszem fontolóra a lehetőségeket.
Elindulok a sírkövek közti keskeny úton, mikor meghallom egy férfi hangját. A szavait eleinte nem nagyon értem, csak mikor közelebb érek. Méltatlankodás, és gúny csendül belőle... és ahogy kiveszem, a jelek szerint nem én vagyok a temető egyetlen foglya ma éjszaka.
- Azt hiszem, nem épp bölcs ötlet úgy fenyegetned valakit, hogy fogalmad sincs róla, ki az illető - mondom neki, lassan közeledvén felé. Nem emberi lény, ezzel tisztában vagyok. Bár nem értem, mire jó ez az egész. Valami baljós halloween-játék? Nos, ez esetben az elkövető még nem tudja, hogy egy Ősivel kezdett.
- Hallgass már el, és ne kiabálj úgy, mint egy ostoba gyermek - mondom megvetően. - Aligha hiszem, hogy ezzel a módszerrel célt érhetnél - igazgatom meg a zakómat, de ekkor a szemem sarkából egy harmadik alak bukkan elő a holdsütötte síremlékek árnyékából.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 31, 2015 4:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

to Elijah & Hayden
happy bloody halloween

Az eredeti terv az volt, hogy beöltözök valami béna maskarába, mondjuk vámpírnak – csak úgy poénból, szerintem vicces lett volna – vagy Frankensteinnek, a lényeg, hogy a frászt hozzam az ilyenkor odakint bóklászó kölykökre. Hé, attól hogy az öcsém hülye empátiája belém költözött, még nem lettem szent. És ez igazából csak poén. Legalábbis az lett volna. Ha az öltözékemet díszítő vér valódi, na az lett volna csak az igazi. De sajnos nem jutottam el odáig, hogy bármilyen jelmezt magamra öltsek, mert egyszer csak azon kapom magam, hogy zsebre dugott kézzel baktatok a temető felé. Furcsa, igaz? Minek mennék én oda? A családom elhunyt tagjai Portlandben pihennek, de ha még Mystic Fallsban is lennének, sem látogatnám őket. Na jó, az utóbbi időben talán... hangsúlyozom: talán éreztem némi bűntudatot amiatt, hogy lemészároltam őket, de ez még nem jelenti azt, hogy virágot akarok vinni a sírjukra, vagy bármilyen más okból temetőkben szeretnék éjszakázni. Szóval ja, semmi keresnivalóm itt, mégis átléptem már azt a rácsos kaput is. Valami nincs itt rendben. Mit keresek itt? Azzal a lendülettel, ahogyan besétáltam, veszek is egy éles kanyart, de kijutni már nem tudok: egy láthatatlan falba ütközöm.
- Nagyon vicces! De tényleg! Jó poén – nevetgélek a fejemet ingatva, és közben a nagy semmit tapogatom és vizsgálgatom. - Josy, te voltál az? - kérdezek bele az éjszakába. - Olivia? Csak nem a drága öcsénk haláláért vagy még mindig pipa rám? Ő választotta a sorsát – vonom meg a vállam. Kihez is beszélek most? Akár az egész családomat is felsorolhatnám, de nincs kedvem barkochbázni, hogy vajon melyikük zárt ide. - Ez még a börtönvilágnál is szánalmasabb ötlet – csettintek a nyelvemmel egyre bosszúsabban, majd megpróbálkozom egy varázslattal, hogy lebontsam a falat, ami láthatatlanul is körülvesz, ám rá kell jönnöm, hogy nincs varázserőm. Na és most? Megfosztanak az erőmtől, majd hátba szúrnak? Ilyet a Gemini koven egyetlen tagja sem tenne, hiszen tudják, hogy mind utánam halnának. Talán más keze van a dologban. Kedvetlenül fordulok meg, és ülök le egy sírkőnek vetve a hátamat. Hát akkor várunk...
- Bárki is vagy, én a helyedben elhúznám a csíkot, még mielőtt rájövök, hogyan szabadítom ki innen magamat! - kiáltok még egyet bele a semmibe. Aztán valóban törni kezdem a fejemet a megoldáson. Az a varázslat, ami itt tart, nem lehet csak úgy a levegőben, az ilyesmihez mindig kell valami, amiből az erejét nyeri. Valamihez kötődik, valamihez, ami itt van a temetőben. Megkeresem és kiszívom belőle a mágiát. Azt hiszem, az még menne. De mielőtt kincsvadászatra indulnék, egy fickó lép be a temető kapuján. Lehet egy újabb balszerencsés áldozat, vagy maga az elkövető. Nem mozdulok a helyemről, csak oldalra billentett fejjel figyelem az érkezőt.
- Nahát, társaságot is kapok. Milyen kedves! Köszöntelek a partin – tárom szét a karjaimat vigyorogva, majd feltápászkodok a földről, és inkább ráülök egy közelebbi sírkőre. Ebben a pillanatban azonban még egy árny bontakozik ki a sírok közül a másik irányban. Az illető lassan közeledik, és egyre inkább úgy néz ki, mint... Joey? Az nem lehet...



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Storyteller
perhaps i'm your friend or your enemy
Tartózkodási hely :
▷ everywhere
Hobbi & foglalkozás :
▷ i help you, darling



A poszt írója The Author
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 31, 2015 11:08 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next



Home  of the orphan souls


Kai & Hayden & Elijah


Ez az éljszaka sokaknak nemcsak abból áll, hogy "csokit vagy csalunk" felkiáltással rohan végig a városban, bekopogtatva azokhoz a házakhoz, ahonnan tudják, hogy biztosan kapnak édességet.
Halloween-kor jó mókának tűnik megrongálni egy-egy sírkövet, a bátrabbak annyira belefeledkeztem az alkohol és drog mámorába, hogy ennél tovább mennek. Nem gondolnak arra, hogy ha van ünnep, amely során a természetfeletti erők igazán szabadon járhatnak, az a Mindenszentek Éjszakája.  Mystic Falls temetője furcsábbnál furcsább "lakóknak" ad otthont, itt nyugszanak hétköznapi emberek, névtelen, sírknő nélküli placcokon elföldelt vámpírok és azok, akiket nem volt, ki eltemessen.

A szituáció azzal veszi kezdetét, hogy a három férfi megjelenik a temetőben. Előtte még sosem találkoztak. Most mégis mintha egy természetes hívószónak köszönhetően kerültek volna a temetőbe, és futottak volna egymásba. Kettejük képes a boszorkányságra, míg egyikük egy igazi eredeti vámpír, egy az elsők közül. Egyiküket sem most eresztették le a falvédőről, mindannyiuknak megvan a maga dominanciája, hevessége. Azonban a férfi, aki elintézte, hogy mindannyian itt gyűljenek össze, másról is gondoskodott. Sebezhető emberekké tette őket. Nincs gyorsaság, gyors gyógyulás, nincs mágia. Magukra vannak ítélve.
A rájuk boruló csendet néha a szél fúvása töri meg, ám közöttük az egyik képes elszívni másnak a mágiáját. Ezt a képességet nem vették el tőle. A dolga csak annyi lenne, hogy megtalálja azt a kicsiny ereklyét a temetőben, amely egy boszorkány elrejtett erejét rejti magában. Ha megtalálja, kiszabadulnak. De nincs sok idejük... a férfi, ki bezárta őket egy láthatatlan burokba, ismeri legnagyobb félelmeiket. Szívüknek legfájdalmasabb emlékét kelti életre számukra: azon személy szellemeit, akik valamelyest közel álltak hozzájuk, akik lehettek barátok, de ellenségek is. Most ismét testet öltöttek. Csak közelednek és közelednek... de tárgyalni nem tárgyalnak. A dolguk ugyanaz. Végezni a három férfival.
A mágiát elszívni képes boszorkány vajon időben megtalálja azt az ereklyét, ami kijuttathatja őket?   

A hsz-sorrend: Kai - Elijah - Hayden
A kezdő szituációban szereplő szellemek NJK karakterek, egyszóval ti mozgathatjátok őket a reagjaitokban!
A mesélő nem vesz részt minden körben, így rá nem kell várnotok, de még találkozunk! Cool
A kaland lezárása december végén várható, de ha előbb kerül sor a zárásra, az sem lesz probléma! Wink
Sok szerencsét!

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 05, 2015 7:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Tadero & Gemma
..."hol sírjaink domborulnak"...


Azt hittem, hogy rajtam kívül már senki nem jár ilyen kései órán itt. A halottakat valahogyan jobban kedvelik a nap fényénél megsiratni, hogy aztán bús sötétjével vonja az éjszaka a sírhalmokat csendes ölelésébe. Irigye voltam azoknak akik a dombok alatt aludták örök álmukat maguk mögött hagyva egy teljes életet, egy olyan életet amelyben nekem már soha nem lehet részem, mert az idő elfelejtett velem múlni, vasfogával nem rombolja a testem és nem fogok soha megöregedni senki mellett, ahogyan nem ismerhetem a világuk változékony szenvedélyét sem. Itt már nem éreztem ezt, itt már minden olyan volt amilyen én magam: elmúlt idők halálszagát kapta ujjai közé a szél és sodorta magával tovább. Aztán hirtelen csend lett, csak a fák között ébredtek fel újra az árnyékok, amelyek a hold tompa fényéből születtek. Ekkor döbbentem rá, hogy mi, átkozott teremtményei a világnak ilyenkor vesszük e helyet birtokba, mi vagyunk azok akik megpróbálnak a holtak sóhajaiból válaszokat kapni a kérdésekre. De nem jön felelet ahogyan nem leszünk képesek arra sem soha többé, hogy a sajátjainkat megsirassuk. Ilyenkor jut mindig eszembe Nápoly, hogy az én szeretteim ott vannak valahol régi, tán már korhadó keresztekkel pettyezett temetők lankái között, egy olyan helyen alusszák örök álmukat ahova már nem akarok visszatérni, mert képtelen vagyok. Megvan annak már fél évszázada is, hogy utoljára ott jártam, a világháború zivataros idejének a végén, mikor felperzselt mezők között lépkedve csak a pusztulást láttam magam körül. Nem mi vagyunk akik ezt a világot olyan mohón herdálják, és romjait tovább rabolják, a halandók megteszik ezt helyettünk. Mi megőrizni vágynánk a múltat, ők átalakítani és megsemmisíteni. Ki hát a rosszabb? Itt csak a csend válaszolt, soha senki más, nem voltak az árnyékok között megbújó lelkek, nem volt senki akitől megnyugvást kaphattam volna, és azt hiszem ebben a kopár csendességben csak néha hallatszott léptem, mert nem akartam óvatos lenni.Ugyan ki elől kellene bújkálnom? A vadászok tán olyan ostobák, hogy éppen itt keressenek? És ha így is lenne, ugyan kinek hiányoznék már? Néha elkapott egy gondolat, azt hiszem ezzel voltunk így hosszú életünk alatt párszor mindannyian. Kerestük a veszélyt, kerestük a pusztulást, valamiféle tépett megváltást, valamit amitől könnyebb lesz, ami véget vet ennek az egésznek, talán én is ezért jártam a temetőt időnként. Mert itt megvolt az amit akartam amire én a legjobban vágytam. Az örök álom, az elringató,  a magával ragadó ahonnan nincs többé visszatérés, amely végleges olyan végleges, mint a lakatjával záródó tölgyfakoporsó végső koppanása. Azt hiszem mindannyian vágyunk rá időnként kik egykor halandót szerettünk, kik egykor pont úgy ahogyan én akaratunk ellenére lettünk azzá amik most vagyunk. Mégis megyünk, mégis folyamatosan elvesszük az emberektől amire szükségünk van és nem hagyunk számukra választási lehetőséget. Talán csak nyugtatni próbálom magam azzal, hogy megtérek az alvó társaik közé, akik többé már nem tehetnek számomra szemrehányást, akik között a múlton feledhetem a gondolataimat, mint megfáradt utazó tehetem le itt a terheimet és fel sem véve azokat távozhatok a hajnal beköszöntével. Kabátom halkan suttogva követ érzem, hogy valaki van még itt rajtam kívül de nem csupán őt érzem, hanem a gőgjét ami körbeöleli...fajtámbéli, de mégsem olyan mint én. Valahogyan másabb, vibrálóbb, lüktetőbb, magával ragadóbb. Sötétsége még ismeretlen a számomra, még csak érzem, akárha egy kiömlött tinta lenne, amely a lábaimhoz kúszik és az érzékeimen táncolva végig jut el hozzám, mohó érintésével sepri odébb a hajam, és a következő pillanatban testet ölt. Nem akarom, hogy itt legyen, mégis közeledik. Arcának szoborszerű vonásaiban csak a komorságot látom, és a gonoszság ott hagyott csókjának mérgezett nyomait. Ki ő és miért éppen most kellett idejönnie? Szavai furcsán hatnak, mintha egy rémúlt idő krónikása lenne, aki nem ebben a világban él, aki még régről karistolja szavait a halandók könyvének lapjaira. Nem tudom megmagyarázni miért de rettegéssel tölt el a közelsége, szabadulnék, bukdácsolnék át megannyi sírhalmon, hogy távolabb kerüljek tőle, mert a halál olyan szagát húzza magával, amelyet utoljára a Mesteremben éreztem és azt hiszem ettől most megrémültem. Túl sok időt töltöttem a halandók között, túlságosan elgyengültem közöttük, és most, hogy egy másik vámpírral találkozom össze éppen ehelyütt...a gondolat megdermeszt. Mozdulnék, de nem tudok, láthatatlan erő tart a közelében.  Az árnyékokból éled fel a groteszk mosolya, azt hiszem régen nem láttam hozzá foghatót. Nem hittem én már régóta sem Úrban sem senki másban csak és kizárólag magamban. Hogyan tudtam volna hinni bármiben és bárkiben aki hagyta egykor elveszni a kedvesem, aki hagyta egykor, hogy azt tegyék velem amit tettek? Gúnyosan nevettem fel a hold matt fényére, ezüstje megcsillant a mélysötét szemeimben, mint két fekete drágakövet csempésztek volna oda.
- Az Úr bőkezű? Hát persze, ha életről van szó akkor is, ha annak elvételére akkor is. Az Úr nem bőkezű, hanem egy hisztis gyerek akinek fogalma sincs arról mit is csinál éppen. Az egyik kezével azért üti meg az arcod, hogy aztán sokkal jobban essen tőle a simogatás.  Nem ismerek én senki Urat, csak saját magamat és mindazt amit teszek! Nekem nincs Uram, főleg nem akit te annak gondolsz!- a saját szavaim megvető hirtelenséggel löktem az idegen felé, majd előjöttem a sírhalom mögül és másodpercek alatt termettem előtte, de nem voltam elég gyors. Úgy feszültünk egymásnak ebben a méla csendben, hogy szinte hallani lehetett ahogyan a párás levegő egymásnak csapódik ebben a közelségben is. Fogalmam sem volt mit akar tőlem, ahogyan azt sem tudtam miért éppen erre vezérelte valami láthatatlan erő a lépteit.Már nem hittem egy ideje a véletlenekben csak a sorszerűségben, csak abban, hogy minden okkal történik., és abban, hogy ez a vámpír itt előttem, ebben a vészes közelségben egészen másért van itt mint én.
- Borzalmas rothadó halál szaga követ, ugye tudod?- még közelebb léptem, de nem voltam fenyegető. A hajam arany színét magával ragadták az esti árnyékok, és beleolvadtam azok közé, ám amikor a fényre léptem újra láthatóvá vált szőkeségem. Sosem tudtam magam jól elrejteni éjjel, de nem is váltam volna meg tőle. A bőröm hófehérjén apró pír jelent meg, amely tudatta a másikkal ma éjjelre már jóllaktam talán ezért vagyok a szokásosnál is nyugodtabb irányába, és talán ezért vagyok a halandók nyughelyén olyan nyugtalan. Mindig ez történt, ha az emlékeik erőteljesen magukkal ragadtak, akkor itt voltam, és itt kerestem vigasztalást, választ....bármit. A szemeibe néztem még akkor is ha ő nem akarta, bár tudtam, hogy nem fogja elfordítani a fejét, és valahol mélyen legbelül tudtam, hogy bántani sem fog. Nem az ő menedéke ez a hely, nem lehet az, arról tudnék. Ez nyilvános terület volt, és ennek magam is utána jártam, amikor a városba jöttem. Nem vagyok ostoba, hogy összeakaszkodjak a helyiekkel. Nekem csak az Auditore-k kellettek ezen a helyen semmi más nem számított. De az egyikük....ó egek miért ennyi év után? Az Úr...az általa említett kegyetlen istenség szórakozik velem azt hiszem. A tekintetemben benne volt a morajlóan békés éjjeli óceán zavaros kékje, az éjszaka pöffeszkedő feketesége, az életem egykor volt apró lángolása, rubint csókja az emberi vérnek, a titkaim, az egész életem minden ott volt abban a pillantásban amit ráemeltem. Fájdalom volt, békétlenség, nyugtalanság vágy és harag, önzetlenség és akaratos birtoklás? Minden, igen minden ott volt bennem, és ha elég öreg, ha eléggé átvette bőre az örök kárhozat minden bűzét akkor meg is fogja bennem ezt érezni. Karomat megemeltem magam mellett és széttártam azokat, azt hiszem cinikus mosolyomat válaszul az övére nem is akartam leplezni.
- Ez az éjszaka mindenkié, a tiéd az enyém a holtaké, nem így látod? Utunk keresztezte egymást mint látható, bár nem tudom a tiéd merre tartott, hogy lépteid merre vezettek. Ha kíváncsiságom számodra zavaró, kérlek bocsáss meg.- az egyik kezem visszahúztam és a mellkasomra helyeztem majd lassan meghajtottam a fejem. Életre keltek fürtjeim és beborították az arcomat. Amikor újra felnéztem rá, már nem voltam ellenséges, de barátságos sem. Idegen volt nekem ez a férfi, most még idegen.
- Nem tartalak fel, amennyiben zavaró a jelenlétem elmehetek.- ajánlottam fel, de persze eszemben sem volt távozni, csak a kíváncsiság hajtott mit felel kimondott szavaimra.
 

¤ Music: Wish I had an angel ¤ Note:  40   ¤ Tag: Tadero
©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 04, 2015 5:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Gemma & Tadero
“Accipe quod tuum, alterique da suum.”

Narkotikumban szegény, sivár napok tengtek és lengtek a kietlen zúgomban. Örömömben tapsoltam volna, ha végre kezemre akadhatott volna egy bőkezű munka. Amiért kétszer annyit kell gürizni, mindemellett a dupla elismerést bezsebelve. A közhiedelemnek most kivételesen igazat kell adni. A búvóhelyem a fenti világgal egyazon unalmi síkban osztozik. Néha történek történelmet író esetek, legtöbbjük azonban ugyanolyan jelentéktelen mint a földi életet gyarapító dolgozók jelenléte. Megjegyzem, ez Marcus és Cauis fivérem kezei alatt lassan, de elviselhetővé vált. Marcus azonban, példaértékűli szorgalommal adományozza a legalja munkákat szolgálóinak, csakhogy neki ne kelljen bemocskolnia fekete, selyem kesztyűjét. A munkamorálomat méginkább lenyomja. A mai feladatosztás, habár illegálisan, de most igazán jót tett a közérzetemnek. Noha a Conte rezidencián megszabott követelmény, hogy a vámpír társainkkal való bánásmód mindig tiszta és egyenes legyen. Én azonban ezt felrúgtam, uram előtt vallva, csak kedvet adó ürügyként. Egy magasabb posztban álló vámpír feladatát ellopni, a mivoltunkra nézve, nem olyan nagy főbenjáró bűn. Egy kis szerencsét remélve a lebukás esélyét is leplezett árnyékban vetem. Méghozzá úgy, hogy minden eljárást titokban teszek.
Körözött koloncként tűnök fel, jellegzetesen arrogáns ábrázatom kíséretében az elhagyatott temetőben. Nem rendezek külön jelenetet azzal, ahogy a gótikát ordító kapuzaton betérek. Egyenest a kinézett síremlékhez vezényelem lépteimet, fekete palástomat sarkam után állítva. Halk, életszerű léptekkel lépdelek, a megadott sír feliratot kutatva szememmel a kripta rengetegben. A növekvő sorrend, a temető végére vezet. A megfelelő sírnál torpanok meg, a remek álca kigondolásának közepette. Az álcám úgy tökéletes, hogy nincs felöltve. Teljes egészemben magam vagyok, a sajátos szörnyeteg megjelenésemmel. Emberien követem az illemet, Krisztus keresztet vetve. Felváltom búskomor mosolyom, egy múltat idéző kikerekedett szempárra. Elsőre talán egy emberi lénynek, nem tűnik fel, hogy egy valódi vámpír jelenléte élősködik egy sír felett önfeledten. Én azonban, messze állok attól elnevezéstől, hogy ember. S múltbéli előzményeim által alaposan megismertettem a vámpír elnevezés újszerű fogalmát. Ezért is érzem olyan nagy dózisban, hogy érkezésem nem éppen örömteli fogadtatását vált ki a siránkozó csőcselék szemében. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ő már rég tudja ki tornyosul sírja felett gőgős mosolyával. Drága húgom...légy átkozott!
Jelenlétem feltűnik egy jámbor szemnek, ahogy az sejtető volt. Hiszen ki ne lenne olyan bátor, hogy kíváncsiságát egy felajzott, éhes farkasra fordítja? A jelenlétemet kellően nyilvánosságra hoztam előtte. Hát ne rajta múljon a történet. Kertelő üdvözlés hiányában teszek pár lépést feléje.
- Az Úr bőkezű érdeklődéssel áldott meg, te gyermek. Nyugodtan vallj színt az Úr előtt, s oszd meg bánatod a sírhalom felett nekem. - mosolyom árulkodóan leplezi gyilkos mivoltomat, mikor megpillantom. Démoni kacajomat viszont most diszkrétebb formába öltöztetem. Csak egy hiúságban boldog mosolyban vezetem rá a szemem.
† Music: Here † Note:  † Words: lehetett volna több is


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 01, 2015 8:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Tadero & Gemma
..."hol sírjaink domborulnak"...


Mindenkinek vannak halottai, és minél régebb óta koptatod lábaddal ezt a mocskos bolygót ezek a számok egyre növekszenek, és szépen lassan rá kell döbbenned, hogy minden lélekkel aki a karodban távozik vagy éppen a vérével táplálja tovább a te nyomorult kis életed egyre jobban kiveszik belőled az emberség, amitől egykor érző lény voltál. Próbálsz kapaszkodni és olyan dolgokba menekülni amelyek egykor vigaszt vagy éppen reményt nyújtottak a számodra, aztán rájössz, hogy már ezek is érdektelenek, hogy nem fogja előrébb mozdítani a világot, ha egy embert pusztán jóindulatból életben hagysz.De te megteszed, minden nap valaki mással ugyanazt a jót. vannak életek amiket nyomon követsz, amelyek nem tudnak úgy elmúlni, hogy ne legyél ott az első pillanattól az utolsóig. Így születik meg egy ember meséje aki a vérében hordozza az élet múlandóságát, akiben ott munkálnak azok a dolgok amelyek belőled hiányoznak. Az első halottjaim felett keserűen zokogni sem tudtam, megsiratni a szüleimet vagy a testvéreimet, mert elvették tőlem az ehhez való jogot, elvették, és soha nem tudja semmi kárpótolni. Családok múlandósága felett őrködtem, és voltak olyan pillanatok, amikor csak egy kis időre szerettem volna a része lenni az életüknek, volt amikor sikerül is, volt amikor még talán magam is elhittem, hogy az élettelen szövetek újra lüktetnek, hogy van szívem és vannak érzéseim. Aztán az első éhség érzet beköszöntével ezerszer átkoztam el a pillanatot, mikor megismertem a vér ízét, és azóta is szüntelenül vágyódom utána. Mézként kóstolnám, minden cseppje elbódít, képtelen vagyok tőle szabadulni. Sikátorok arctalan szelleme lettem, éjszakák holdfényének kegyes tolvaja, aki mégis becserkész, ha ártó szándékkal közeledsz valakihez, és te leszel aki majd új élettel tölt meg. Nem tudom miért járok temetőkbe és simítom végig az évszázados sírköveket. A megkopott feliratok, az eltöredezett egykor szebb napokat látott fejfák, a vadszőlővel burjánzó sírhalmok, mint megannyi néma tanúja azoknak az életeknek, amelyekre már csak az olyanok emlékezhetnek mint én. Van aki ha meghal sem múlik el vele az élete, akinek az emléke örök időkre megmarad, egy könyvben, egy megírt napló tintapacás oldalain, egy poháron, amin még ajkainak vörös rúzslenyomata évtizedek múltán is fellelhető. Rám senki nem emlékezhet, nem emlékezhet mert én élek. Nevetni volna kedvem tiszta szívből ha arra gondolok, hogy ezt az egészet, ezt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném életnek, mégsem tudnék véget vetni neki. Talán az utolsók között vagyok akik még őriznek valamit egy letűnni látszó korból. Egy olyan korból, amikor a hozzám hasonlóak elzárva éltek a világtól, amikor az okkultizmus, és a vallásos vakbuzgalom okán bármi megmagyarázható volt, és könnyen el lehetett hitetni az emberekkel. Mióta a mesteremmel elváltunk egymástól nem nagyon kerestem a hozzám hasonlatosak társaságát. Tudtam, hogy léteznek, ahogyan azt is tudtam, hogy mindegyikük megbújik az emberek világában és onnan támad rájuk lesből. Mert mindegyik préda csupán semmi más. De én nem tudok rájuk így tekinteni, számomra van valami varázslatuk, ők az én gyengéim, akikre ha ránézek egy régi élet tükörképét látom. A játszótéren a gyermek gondtalan nevetésében a hugom csilingelő hangja köszön vissza, a boltban ahogyan hallom azt a piros kalapos, kordbársony kosztümöt viselő hölgyet a kislányához szólni, akárha anyám lágyan simogató, könnyed hangja lenne, az autókereskedésben az idős, hátul már jócskán kopaszodó férfi mély baritonjában, apám szavait hallom viszont. Mindenki emlékeztet engem valakire, mintha ez élet egy átkozott körforgás lenne, és arra lennék kárhoztatva, hogy újra végignézzem ezeket. Életek amelyek hasonlóak és mégis olyan különbözőek, és amelyek itt érnek véget, a temető kietlen nyugalmában. Itt voltam otthon, mert itt mindent beborított  a múlandóság, aminek egykor én is a része kellett volna, hogy legyek. Nekem is ott kellett volna végeznem abban a kertben, és nem Giovanni karjai között, aki úgy láncolt magához, hogy miközben szabadulni akartam tőle, egyre jobban belegabalyodtam a rabigájába. Tőle kaptam az időtlen haragomat, a vér iránti olthatatlan vágyamat és tőle kaptam mindazt amitől ez lett belőlem. Az egykori csendülő nevetésű lány, tavaszi szélben libbenő mézszőke hajával ugyan hol van már? Csak én emlékszem rá.
Megálltam az egyik sírkő mellett és a feliratot bámultam. Század eleji sír, egy férfi és a tíz évvel később meghalt felesége. Vajon voltak gyermekeik, vajon mennyire voltak képesek ragaszkodni egymáshoz? Nekem, aki az örökkévalóság rabja még mindig hiányzott Federico, de a vágyak szempontjából nem számít, hogy tíz vagy éppen kétszáz éve már. Lépteim alatt nyekeregve roppantak az őszről itt maradt elhullott faágak, helyenként még zörrent az avar egy  tovafutó kis állat léptei alatt. A fejem oldalra kaptam, amikor a fák között neszezést hallottam, de úgy tűnt rajtam kívül nincs itt senki. Tovább lépkedtem a sírok között, hosszú, barna színű ballonkabátom gallérját felhajtottam és mégis könnyen felismerhető lettem volna ahogyan a kibontott hajam szinte világított a telihold kegyetlenül tompa fényében. Éjjeli kísértet voltam ezen a helyen amióta csak megérkeztem a városba, ide mindig vissza kellett jönnöm, hogy szemtanúja legyek, hogy a részese legyek az ő egykor volt életüknek. Volt bennem egyfajta irigység is talán, ami különös és talán perverz is lehetne egyben. Talán kerestem is a bajt, talán már elegem volt az örökös mészárlásból, az örökös menekülésből, elegem volt a bosszúmból, elegem volt abból, hogy valahányszor megpróbálok egy kicsit közeledni, csak egy egészet kicsit felébred bennem a vágy, hogy nem tudok semmi másra figyelni csak arra milyen ritmusosan dobog az ütőere, és mennyire csalogatóan forró a vére. Ízlelni vágynám, a fogaimmal utat törve magamnak az utolsó cseppet is szinte bekebelezni. Menekültem a vérszomjam elől, menekültem az elől aki akartam lenni és aki valójában voltam. Ennyi idő sem volt elég, és talán kétszer ennyi sem lesz elég, hogy elfogadjam, és megszokjam. Nem volt velem a mesterem, aki kihasznált de tanított, aki belém rúgott de magához emelt, aki szorongatott és aztán átölelt, akitől megkaptam mindent, hogy aztán ezerszeresen fizessem neki vissza a tartozásom. A hiánya űrként tátongott bennem, mint amikor az apámat veszítettem el, és valahányszor belesuttogtam az éjjeli temetők végtelen csendjébe a nevét, csak a saját szavaim jutottak vissza hozzám a földszagú sírhalmok között tekergőzve mint egy elátkozott suttogás. Itt egyedül lehettem itt csupán saját magam voltam és a gondolataim, amit évszázadok alatt sem tudtam lerázni magamról, ahogyan a bosszút sem amely mozdította minden végtagom. Gyilkos ösztönök ébredtek bennem és az ég felé emelve a fejem belül felüvöltöttem, és csupán egy rekedt sóhaj hagyta el az ajkaimat. A kórházban ahol dolgoztam még csak nem is sejtették rólam ki vagyok, ahogyan a szomszédaim se sokat, habár jól tudtam nem maradhatok sokáig, hiszen nyilvánvalóan feltűnne, ha sok év után is húsz éves lennék, a gyermekosztály
kedves és elhivatott nővérkéje. Ők voltak, az emberek gyermekei akikben a jövőt láttam, akik mellett képes voltam lenyugodni, mintha a vérük születésük pillanatában még vasfüvet tartalmazott volna,  ami távol tart tőlük. Ők voltak a gyengéim. Újra roppant az ág és az egyik kripta falának támaszkodva megint oldalra kaptam a fejem. Valaki volt még itt rajtam kívül. Éreztem, tudtam.  

¤ Music: Wish I had an angel ¤ Note:  40   ¤ Tag: Tadero
©️



A hozzászólást Gemma Crawley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 05, 2015 6:05 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 27, 2014 7:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next




Katherine + Soren

well, well.. what the next step, katherine?

Figyelmeztetem, vagyis próbálnám, de minek is? Nem hallgat rám, makacs, önfejű, ahogy én is. Felettébb módon idegesít hogy nem fél tőlem. TŐLEM. Nem túl kiváltságosak az esélyei, de ahogy látom nem vesz komolyan, de nem is csodálom. Ha megakarnám ölni már rég megtehettem volna, még ha igaz is a tény hogy lételemem az előjáték. - Szánalmas.. - Beletörődve bólintok jelzőjére, majd a nőre pillantva mögé kerülve kényszerítem térdre őt. - Igaz is.. neked oly mindegy már mi fog történni veled, hisz így is úgy is megfogsz halni. - Ha nem is általam, az elviselhetetlen halál szaga alapján már amúgy sem húzza sokáig. Talán az, hogy az én kezem által hal meg még megváltás is lenne neki.
Erőszakosan az állához nyúlok s felém fordítom a fejét. Élvezem ezt, hogy szó szerint lenézhetek rá. Még ha egy kis rásegítéssel is, de legalább már tudja a helyét! Innentől a - nem létező - kutyámnak tessék, neki pedig mi van. Eddig túlontúl oda figyeltem rá, komolyan, mintha randira készülnék elhívni. Nem is értem mire fel ez az odafigyelés tőlem. - Ismerős egy helyzet mi? De nem, ez most nem az a rész. - Igaz hogy szemrevaló egy nőszemély, és szívesen tennék vele ezt meg azt, sőt, még a helyzet is azt kívánja, de nem tehetem. Még ha egy utolsó bunkó is vagyok nem tehetem meg ezt Bry-vel, illetve az öregek nem igazán hoznak lázba. Még a végén attól félnék hogy leáll a szíve, vagy éppen szívrohamot kap a légyottunk közepette.
Egy dolgot bánok már csak.. miért könnyítettem meg ennyire a dolgát? Miért adtam oda láncot? Annyira de annyira bánom már, mint még soha semmit. Mint aki jól végezte a dolgát képes elém állni nagyképűen, miközben mindketten tudjuk, bármennyire rafinált is, minden csak a jószívűségemnek köszönhető. - Téged kellett volna kikötöznöm.. - Mormogom magam elé, mintha meg sem hallottam volna Kath kérdését, ezzel tulajdonképpen hangot is adva gondolataimnak, hogy tényleg mennyire bánom már. - Meggondoltam magam. - Nézek fel végül, újra a valóságba térve. A kezét próbálkozásai ellenére sem engedem el, sőt, csak még jobban rászorítok. Amit egy-két csontja lehet hogy bánni fog. - Azt akarom hogy a csicskám legyél. - Suttogom a nő fülébe. Tudom mennyire büszke, hogy mennyire fennhordja az orrát, és talán a megszégyenítésével bántanám a legjobban. Ki más tudná jobban betörni ezt a nőt mint én?


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 25, 2014 11:16 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next


Laura & Aro
Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.

Célkeresztbe vettem a pillanatnyi vetélytársam pozícióját a vaskapu takarásában. Ám az isteni tiszteletadást, nem egy ámennel fejeztem ki halott húgom sírja fölött.
- Egyszerűen szerencsét hozol nekem, húgom...mint mindig. - ördögi somolygás húzódik végig számon, összekapcsolva azt örömteli szarkalábaimmal. Majdan, ismét eldöntöm a fejemet a bárbajt hívó félre. De a közeledésem, más távlatokból indul meg, teljesen más irányból mint arra számítana. Hiszen az egyesség úgy szólt, ha elhagyja ezt a szent helyet, - már pedig ezt láthatóan is megtette, - akkor nem fogom továbbra is mázos modorban megtisztelni mint az előzőkben. Noha egy ellenséges fajban észrevehető a lankadatlan figyelem. Mégis, most mikor a perc nekem kedvezett egy másodpercre, éltem vele, s ellentétes ösvényen cserkésztem be. Igazság szerint, ha szabálytalanságot keresne cselekvésemben, akkor se találna helytálló érvre. Az egyesség megköttetett, s ő tudatlanul kivárja míg én hátulról becserkészem. Egy villanás a szememben, mely a szőke hajába kapaszkodó napsugarat jelentette. Tényleg ily vérmesen hamarkodjam el? Nem....nem.
- Mögötted, gyermekem. - árulom el helyzetemet, mialatt rögvest kiléptem a szürkületbe. Határozott virtusban veszem a fenyegető tartásom, de még nem teljesen. Várom az első lépéseket, még hozzá tőle. Az alkalmam ott bujkált a sötétben, amit érdektelenségből eldobtam magamtól...pusztán az izgalom és a kíváncsiság érdekében. Annyi unott, mihaszna percet szültem volna azzal, ha rögvest kiontom vérét semmilyen ellenkezéssel. Igazi párbaj után sóvárogtam, ahol az ellenfelek erői megoszlanak, majd egyikük felül múlja a másikét. Régen is voltam ilyen helyzetben, hogy kellően felidézzem. Mondhatni, ez az Isteni ajándék e szent helyen.
✡️ music: here - ✡️ note: - lányoké az elsőbbség Wink ✡️ made by

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 6:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Laura & Tadero
soha nem tudhatjuk, hogy az élet merre sodor  
Nem érdekel az se, ha életem legnagyobb ostobaságát teszem azzal, hogy ezt mondtam. Egyszer mindenki meghal és ezt pontosan tudom. Nem vagyok már annyira naiv, hogy ne tudjam azt, hogy az élet nem fekete és fehér, hanem annál sokkal bonyolultabb. Valószínűleg az fogja hinni, hogy csak egy naiv kislány vagyok, aki azt hiszi, hogy ő másabb. Valójában nem hiszem ezt, sokkal inkább csak kíváncsi vagyok arra, hogy vajon milyen és mennyi ideig képes viselni egy maszkot, amit az éppen aktuális helyzet megkíván tőle. Még ez a hideg és rideg tekintete se tudott érdekelni, meg az a tény se, hogy az is lehet, hogy magával az ördöggel találkoztam.
Ön mondta, hogy ne bíráskodjunk egymással kapcsolatban. Erre adok esélyt magának, hogy ne csak a száját jártassa, hanem bizonyítsa is, persze csakis akkor, ha van elég bátorsága hozzá és nem lövik fel hamarosan a pizsit. - mondom neki egy kicsit talán már gúnyolódva, hiszen nem igen értettem azt, hogy hirtelen miért reagált így. A valóságot akarja tudni? Ahhoz azért több kell, hogy mindent elmondjak arról, hogy miért akarom ezt és miért dobtam fel ezt a dolgot oly hirtelen a beszélgetésünkben. Nem vagyok olyan személy, aki könnyen elárulja a céljait bárkinek is, vagy a tettei mögött meglapuló indítékot.
Rendben van, a vaskapu alatt várni fogom. - mondom neki komolyan, majd megfordulok és elindulok a kijárat felé. Úgy érzem, hogy nem fog elszaladni, illetve biztos vagyok abban is, hogy más miatt kért időt, de nem érdekel. Ha meg teszi, amit kértem, hogy folytassuk máshol, akkor már nyertem. Nem kell félteni engem se. Nem vagyok ártatlan és naiv lány, illetve még ember se. Lehet félnem kellene tőle, de egyszerűen nem tudok, ami lehet ostobaság. Illetve ott van az a tény is, ha megízlelem őt a fogaimmal, akkor az neki fog jobban fájni és nem nekem, ha esetlegesen ő ízlelné meg a véremet az érdekes dolog lenne.. Bár egy vámpírt se ismerek, aki farkas vért akarna inni, így erre is kicsi az esély. Lassan megállok a kapun kívül, összefonom a karomat magam előtt és türelmesen várok a késő délutáni szellő kíséretében.


१ Én olyat sose tennék.  :angyal: 22 १ 346 szó  १ Zene
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 22, 2014 7:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next


Laura & Aro
Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.

Hideg kisugárzással szemeimen emelem rá tekintettem, cinikus módon keresve az elsummázott kelepcét beszédében. Gondolatmente alapján, még ha az nem is nyilvánvaló eléggé, ténykedve hitegeti, hogy én más vagyok mint a többi. Persze elméletben. Pedig..férfiúi büszkeségemmel ki kell hogy jelentsem...olyan erővel és érzékekkel rendelkezek mint birált rokonaim. Láthatóvá vált számára avagy sem milyen is a külső képem, akkor sem tudom mit ér vele, ha fölhergel a kissé szürke hipotézisiével. Szinte ütközetet hirdet, s naivitásának okából azt hiszi nála van a vezető szerep. Bolond fruska a szememben...így hamar ítélkezve előtte. S mellette, igen karakán is, hogy bizonygatásképpen párbajra hív. Nos...milyen legyen közhelyes válaszadásom? Tán tudatnom kéne vele, hogy hiú bátorsága nem elégséges a küzdelemben? Kezdhetném így is...de...lehet jobb ha nem ugrasztom ki önfejű viszonyulásából egy darabig. Elvégre nekem jutalom pont, ha ellenfeleim dicsőséges fellegekben érezteti magukat...s ez lassan de előláthatóan a vesztüket okozzák majd.
- Miért érzetet olyan nagy jelentőséget most ennek, hogy bebizonyítsa jellemem torzszülött képét? - kérdésemmel párhuzamban ívelem fel a szemöldökömet, mert valóban érdekel miért hív gyors párbajra. Azt a kis változást, melyet ilyen megrögzötten keres, nem bennem találja. Erre esküdt tennék. Csak az a flepnis, eszetlen gondolkodása marja a kíváncsiságomat...hogy miért pont velem játszik rossz bácsiba bújtatott jóság keresgélést?
- Legyen meg az akaratod...csak arra kérlek adj néhány percet, hogy vigasztalóan elbúcsúzhassak halottaimtól! - kérek röpke taktikai engedményt, miután hűen eljátszom az utolsó halotti tort elhunyt húgom előtt. Az egészben az a groteszk, hogy egy ilyen véletlen tisztelet adás által kerülök egy izgalmasabbnak ígérkező forráshoz.
✡ music: here - ✡ note: - kikezdesz velem? (:< ✡ made by

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 18, 2014 9:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Laura & Tadero
soha nem tudhatjuk, hogy az élet merre sodor  

Próbálom visszatartani a mosolyomat, illetve a kuncogásomat a szavainak hallatára. Pontosan tudom, hogy nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember vagy farkas, de azért nem gondoltam volna, hogy a szavaimból erre fog következtetni. Nem voltunk éppen vidám helyen, ami mosolyt csalna az arcomra, de a szavai mégis elérték ezt.
Soha nem vágytam arra, hogy egy vámpír legyen a cimborám. - mondtam neki komolyan és éreztem, amint a szellő lágyan a hajamba kap, majd amikor a szél is elcsendesedett, akkor újra megszólaltam.
Nem vetem meg és neheztelek. Miért is kellene neheztelnem? - kérdezek vissza érdeklődve és kicsit közelebb lépek. - Nem áll szándékom magának ugrani és a fogaimmal megadni Önnek a halálos csókot. - mondom neki komolyan, hiszen én se vagyok gyilkos, illetve még fekete özvegy se. Nem lelem örömet abban, ha másokat megölhetek vagy esetlegesen nézhetem a szenvedésüket. Talán azért, mert én magam sem akartam ezzé válni. Én magam se akartam farkas lenni. Egyszerűen csak a családom kényszerített erre és a mai napig nem tudom elfogadni azt, hogy valakit megöltem.
Nem felejtettem el, hogy milyen helyen vagyunk és miként illik itt viselkedni, de talán ez az egyetlen hely, ahol nem ugrik nekem. Így, azt hiszem nincs más választásom arra, hogy mely helyen beszéljek Önnel. - mondom neki még mindig komolyan és minden viccet félretéve. Érzem, amint a szél újra erőre kap és egy újabb lépést teszek felé és talán kicsit kíváncsian, s picit kihívóan szólalok meg. - Nem bíráskodom, de esélyt adok arra, hogy bebizonyítsa azt, hogy korábban tévedtem azzal kapcsolatban, hogy nekem esne. Maga választhat helyett hova menjünk és én állok elébe a kihívásnak. - és közben végig őt néztem. Talán még őt is megleptem ezzel az egésszel, de miért ne? Egyszer élünk és szeretem megtudni azt, hogy ki milyen valójában, illetve azt, hogy igazam van-e vagy nem. Esélyt akart? Azt szerette volna, hogy ne bíráskodjunk, akkor itt a lehetősége megmutatni azt, hogy ő nem tenné ezek közül egyiket se.


१ (: १ 322 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 18, 2014 10:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next


Laura & Tadero
Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.
Úgy véli engem a fajok közötti ellenséges viszály derít jókedvre. Nos, részben igaz, részben viszont helytelen választ adok. Talán számára nem köztudott, hogy azzal nem barátkozzunk aki halálos harapást hordoz a fogai közt. Lehet, talán ez a naiv szólás befolyásolja, mely kimondja: " az én ellenségem ellensége az én barátom." De hol van itt a harmadik személy? Netán az emberekre céloz ezzel? Ő ellenben menti őket, én meg veszem őket. Akkor hol itt a szolid fegyverszünet?
- Lányom...most végképp én nem értelek. Azt várod pajtásként kedveljelek és a cimbora becenevet aggassam rád? - felívelem a szemöldökömet, értetlenül állva a helyzet kihívása előtt. Mi ez ha nem egy jól fundált vicc?
- De bármennyire is neheztel rám, és elkönyvel annak ami megkülönböztet magától...ne feledje, szent helyen vagyunk! - jelképesen csitítom el, számra helyezve mutató ujjamat, miután az égbe tekintek.
- Mindkettőnk emlékét szeretné őrizni az elhunyt szerettünknek...így talán jobb megoldás ha ezt tesszük a következőkben is, megkímélve magunkat a sújtó bíráskodástól, nem gondolja? - jelentem ki egy fancsali vigyor kíséretében. Reméltem a lány érettsége elérte azt a fokát, hogy levonja kijelentésemben a helyes irányt. Most talán nem volt viszályosodó hangulatom, vagy tulajdonképpen nem tudom minek köszönheti, hogy leadtam a beszéd-témát. Nem hagyhatom figyelmen kívül holtan fekvő, irigy húgomat egy másik nő társaságában. Még azt hinné a lány sajátos észjárása jobban érdekelne. Pedig...valóban így volt.
Words: 288 Music:   Brennisteinn Note:  (:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 17, 2014 10:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Laura & Tadero
soha nem tudhatjuk, hogy az élet merre sodor  
Mindig is úgy gondoltam, hogy nem az alapján kell valakit megítélni, hogy melyik fajba tartozik. Még akkor se, ha ez nehezen megy. Szerintem minden lény és ember érdemel egy esélyt arra, hogy megmutassa milyen is valójában és mit rejt  az álarca, de elnézve őt nem igen akart az előítéletén változtatni vagy esélyt adni számomra. Nem értettem, hogy minek jött ide, hiszen szemmel láthatóan a fajomnál tovább nem lát és ez szerintem baj. Egyetlen harapásom végzetes lehetne rá, de még se mutogatom a fogaimat, se az igazi énemet, ahogyan ő teszi. Teszek egy-két lépést az út felé, ami a sírok között kacskaringózik, mert egyáltalán nem tetszik az, hogy egy vámpír áll a nagymamám sírja fölött. Ő volt számomra az egyik legfontosabb személy az életemben és mégis őt ragadtál el tőlem a testvérem után.
Nem kértem, hogy a vállaimon sírj, de azt hiszem tévedtem veled kapcsolatban.  - mondom neki habozás nélkül és a hangomban már nem bujkál kedvesség. Nem vagyok kegyetlen se, egyszerűen csak normális hangnemre váltok és figyelem őt. - Azt hittem, hogy te talán másabb vagy és tovább látsz annál, hogy melyik fajba tartozom, de mostanra már állíthatom, hogy te is pontosan olyan vagy, mint a legtöbb magad fajta. - közben a tekintetemet nem veszem le róla. Csak állok ott, mint valami bábú és próbálom megfejteni őt, de azt hiszem arra talán egy élet is kevés lenne.
Úr? - kérdezek vissza kicsit döbbenten, mert ez úgy hangzik az ő szájából, mintha valami rossz tréfát szeretne űzni. Nem értem, hogy miként lehet valaki ilyen, de mindenki másabb és másabbnak látja a világot és talán ez teszi eme földet még érdekesebbé.
Miért vagy ennyire a fajom ellen? - kérdezem meg tőle egy kisebb hallgatás után, mert tényleg kíváncsi vagyok. Talán nem a legjobb helyen vagyunk egy ilyen témához, de talán ő se süllyedne annyira mélyre, hogy itt támadjon reám, így azt hiszem jelen pillanatban mégis a legtökéletesebb helyen vagyunk.

१ (: १ 319 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 10, 2014 5:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next


Laura & Tadero
Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.
Közönyös eszme-párbaj hajtja, valóban? Vagy csak silány kíváncsiságának akar eleget tenni, hogy az én elhullt hozzátartózom iránt kérdezősködik? Mi lehet annál is aggasztóbb tény, hogy a kutyákhoz hasonlóan még a hűséges szerepet is magára aggatja? Hűséges hallgatóság...a legkevésbé se vágyom a vigasztaló igéire.
- Őszinte válaszod nem talál bennem hasonlóságot. - fejeztem ki, amolyan rozsdás őskori beszéd stílusomban. Miért is követném ezt a nyílt társalgást? Hiú gyámoltalansága csak újabb gyengeséget sugall a számomra.
- Az úr kegyelmes az elkövült szívekhez. - vetek jelképes keresztet mellkasom felett. - ...engem mégsem visz rá a lélek, hogy egy vérfarkas ivadék vállán sírjam ki bánatom! - folytatott mondanivalómat hivalkodó szemfog villantással spékelem meg. A gyöngéd női szív bűntudatot sugározz, ám nem olyan erővel amivel elnyomhatja az örökös undorom. Valóságos átok a két faj közötti gyűlölet, amire ha akarnék se tudnék békét hozni. A jelleme, az illata, a külleme mind azt juttatja eszembe...azt amit zsigereimben éreztem, már hajdani vámpírként. Nehéz ellenállni a háborúnak, így közvetlenül előttem. De talán bölcsebb dolog volna, ha egy pillanatra leemelem a szemfogaimat.
- Dehát...miféle alkalom ez, ha nem az Úr megbocsátásáé? - haragos arckifejezésemet leváltva, húzódik végig szám alatt egy bátorító félmosoly. Nem...túl hamar lenne a végkifejlet. S elvégre szent helyen vezetem léptem. A farkas csak akkor lesz célpontom, ha szerencsétlenül, elhagyja ezt a helyet.
Words: 252 Music:   Brennisteinn Note:  (:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 06, 2014 6:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Laura & Tadero
soha nem tudhatjuk, hogy az élet merre sodor  
Nem értettem, hogy miért ilyen és miért viselkedik így, hiszen semmi rosszat se mondtam. Sőt inkább olyat mondtam, ami nem meglepő és ami úgymond megkülönbözteti őt a fajtársaitól. Talán minden vámpír magának való és azt hiszik, hogy ők mindent jobban tudnak. Semmi rossz indulat nem volt bennem, pedig legszívesebben a legtöbb vámpírt elintéztem volna pár éve, de mára én is változtam. Úgy gondolom, hogy ahogyan az emberek között lehetnek jók, úgy a lények között is, így az iszonyatos illata és módóra miatt se akartam még bántani. Eléggé türelmes ember, akarom mondani farkas vagyok.
A nagymamámét. - mondtam neki csendesen, majd újra a pillantásom a sírra vetődött. Nem értettem, hogy vagyok képes a nagymamám sírja fölött beszélgetni egy vámpírral. Főleg azok után, ami történt. Egy darabig még nem néztem rá, hanem a sírt figyeltem. Nem volt valami szépen rendbe rakva, de nem is csoda, hiszen senki se él itt a családomból. Sokkal távolabb élünk már és én is csak ritkán szoktam idejönni, mert ahhoz úgymond el kell szöknöm. Soha se volt könnyű életem vagy talán inkább a családom volt túl bonyolult. Már magam sem tudom, de azt hiszem hálás lehetnek a múltamnak, mert ennek köszönhetően lettem ilyen erős és olyan, amilyen mostanában vagyok.
Majd végül óvatosan újra rápillantottam és annyira másabbnak tűnt, mint a legtöbb vámpír. Nem csak külsőre, hanem a beszéde is annyira szokatlan volt.
És Ön kit látogatott meg? Gondolom fontos személy lehetett. Legalábbis nagyon úgy tűnt, de lehetek tévedek. - mondtam neki könnyed és barátságos hangon. Egyszerűen nem akartam semmilyen veszélybe sodorni magamat és úgy gondoltam, hogy talán nem fog nekem esni eme kérdést követően. Bár amennyire egy ember elméje kiszámíthatatlan, talán annyira vagy még jobban egy vámpírrá. Soha nem lehet tudni, hogy ki mikor kattan be, jobban mondva kinél mikor pattan el egy bizonyos húr és mikor fordul ki önmagából.

१ Bocsánat a késés miatt 27 १ 304 szó  १ Zene
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Okt. 31, 2014 3:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next




Soren & Katherine

let me free, monster.

- Még szerencse, hogy nem vagy a helyemben. Nagyon szánalmas lennél. - feleltem bűbájos mosolyom elővéve.
Mikor tettem valaha olyat, kommunikáltam vagy metakommunikáltam felé bármi jelnek nézhetőt, amely azt mutatta, hogy én az a csendben meghunyászkodó típus vagyok, aki kussban marad és várja a védelmet biztosító megszánást, ha egy komolyabb, erősebb veszély közeleg? Soha, mindig is a magabiztos, lehetetlenül engedetlen és makacs énemet közvetítettem felé. Ő pedig azt hiszi, hogy képes vagyok csendesen meghúzni magam és semmit sem tenni az ő idegesítése vagy az én megmenekülésem érdekében? Azt nagyon rosszul hitte. Talán az lenne a legjobb nekem is, ha befognám a szám, de akkor elveszteném azt, ami engem Katherine Pierce-é tesz. Nem fontosabb a nevem az életemnél. Annál semmi sem fontosabb, de még nem érzem magam olyan veszélyben, amely indokolná a behízelgő stratégiámat.
De kitudja mit hoz még a mai nap? Reggel azt hittem, hogy csak egy frissítő futást fogok magam mögött tudni délelőtt. Erre az már egészen biztos, hogy az ebédelő társaságomnak azt fogom ecsetelni, hogy miképpen éltem túl egyszerre két vámpír támadását. Abszurd.
- Azt valószínűleg sosem tudod meg. - mondtam kaján vigyorral, miközben végignézett rajtam.
Nem jöttem zavarba. Sosem jöttem zavarba, ha a testemet bámulták, mert minden esetben tudtam, hogy tökéletes vagyok. Most is tudom. Van pár lüktető karistolás az arcomon, amit az imént okozott és nagyon valószínű, hogy a nagy izgalmak közepette kinőtt néhány ős hajszálam is, de ezen kívül minden porcikám kívánnivaló. Képmutatás lenne ezt tagadni.
A feladat lehetetlen látszata, az arcomon fájdalmasan égő sebhelyek és testem hihetetlen emberi lassúsága ellenére fantasztikus éles eszűséggel hajtottam véghez a feladatot.
A lehető legnagyobb közömbösséget éreztem a lángok között szenvedő vámpírlány iránt. Üvöltései csak távolról érkező segélykiáltásként jutottak el a fülemig és annyira el voltam foglalva saját fájdalmaimmal, győzelmemmel és további félelmeimmel, hogy eszembe sem jutott rá nézni szerencsétlenre.
- Nem vagy te egy kicsit elégedetlen, édesem? - morogtam immár türelmemet vesztve az arcába. Majd jobb karom eredménytelen kiszabadítása emlékeztetett rá, hogy mennyire esélytelen a helyzetem, így kedves mosolyt erőltettem az arcomra és életbe lépett a behízelgő módszerem az életem érdekében. - Kíváncsian hallgatom az ajánlatod. - mosolyogtam rá bűbájosan.



credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 20, 2014 5:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next


Laura & Tadero
Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.

A levegőben gyorsan terjengő szarkazmust éreztem beszéde alatt. Még hogy rajtam?
- Hogy én rajtam? Kötve hiszem. - tagadóan kulcsoltam össze karjaimat mellkasom előtt, mintha kötelességének éreztetném, hogy kiismerjen mielőtt még megítélne, azzal a kölyök eszével. A jelenlegi érdeklődésem iránta, nos, az alagsort súrolja. Lehetséges ennél kiábrándítóbb kezdéssel elébe állni egy vámpírnak?
- Átok reám...együtt-érzően, nem is kérdeztem tőled, kinek a halálából látogattad meg ezt a kihalt, szent helységet? - vigyorodok el szélesen, szándéktól vezérelten lelohasztva röpke örömét, amit általam élvezett. Hiú ábrándokba burkolva az én tisztelgésemet halott húgom előtti keserűségnek érezi. Holott, ez csak egy eskü alátett formalitás. Ha nem lenne az a bűntudat, vagy miféle, már rég a gyomok lepnék el drága leány-testvérem. Amit ezúton se sajnálnék, magától értetődően. Gondolom én, nem mindenki öl meg naponta egy jó testvért? Komplikációk mindig is akadnak egy családban...függetlenül attól hogy ember, vagy vámpír vagy más egyéb lény alkotja. Nem is tudom kellően felfogni ésszel, vajon ez egy vérfarkas családban hogy megy? Acsarkodnak kapzsin egyet a csont után, mint-ahogy az éhező korcsok? Vagy egyszerűen, vonalat húznak termitormukon, fenyegető jelezéssel ahogyan a mihaszna farkasok szokták? Kétségkívül...érdekfeszítő. S most, hogy így elnézem tragikusan emberibb kinézetét, a némaságával mit ráerőszakoltam, nem is olyan érdektelen mint azt előbbiekben elkönyveltem. Ha akad bakancs-lista a vámpír társadalomban, egyértelműen az első helyet foglalná el, a vérfarkas vér megízlelése. Hitegetik páran a legendát, miszerint a vérük egyenértékű a víz izével. Nos, ami az első buktató az egészben, hogy régóta nem tudunk különbséget tenni ízek iránt. A vér legfőbb éltető szer. Nem édes, nem sós, de még nem is fémes...csak mámoros, amit nem az ízlelő szervvel, hanem stimuláló szervekkel fogunk fel. Éppezért, valahol mégis üres bennem valami, mely sóvárogva akarja tudni milyen is az ellenséges vér. Jelenpillanatban azonban, sötét tervemet nyugovóba térítem, még nem lesz adott a hely és a helyzet.
Words: 276 Music:   Brennisteinn Note:  (:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 20, 2014 3:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Laura & Tadero
soha nem tudhatjuk, hogy az élet merre sodor  

Nem kedveltem túlzottan a vámpírokat és ennek meg volt az oka. Olyan személyt vettek el tőlem, aki fontos volt és akinek utolsó ágya fölött most is állok. Természetesen eleinte a meglepettség sokkal inkább átvette az uralmat a testem fölött, hiszen nem mindennapi dolog az, amikor egy vámpír egy sír fölött áll. Főleg nem úgy, ahogyan ő tette. Látszott rajta, hogy fontos lehetett számára az a személy, de mégis annyira groteszknek tűnt ez az egész. Majd hirtelen találkozott a pillantásuk és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy rossz helyen vagyok, nem kellene itt lenne,. Volt valami sötét abban a szempárban és még inkább nem értettem, hogy egy ilyen személy, hogy képes arra, amit most is tesz.
A szavai eléggé megleptek, hiszen nem csináltam semmit se. Ekkor kezdtem érezni azt, hogy a meglepettség szép lassan mégis elszállnak és sokkal inkább az irántuk érzet érzelmek kezdik átvenni a helyemet. Nem mentem oda, nem szóltam hozzá. Egyszerűen csak rápillantottam. Lehet kicsit többször néztem arra felé, de ez szerintem még nem vétek, illetve ettől még nem ütöttem bele az orromat az ő dolgába. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Már éppen menni készültem volna, amikor megéreztem a közelségét. Elsődlegesen az illata volt az, ami megcsapta az orromat, majd pedig amikor megfordultam, akkor ott állt előttem.
Eddig se állt szándékomban túl nagy jelentőséget azoknak a szavaknak szentelni. - mondtam neki szinte rezzenéstelen arccal és közben őt figyeltem. - Bármennyire is meglepő, de maga csalt mosolyt az arcomra. - mondtam neki még mindig úgy, mintha nem zavarna ez a dolog. Talán nem is maga a férfi zavart, hanem az, ami és hogy még ennek ellenére is képes volt mosolyt csalni az arcomra. Végül egy kisebb szünet után folytattam.- Ne értse félre, nem rossz indulatból mondom. Egyszerűen csak meglepő és elgondolkoztató az, hogy egy vámpír is képes erre. Képes szeretteit meglátogatni itt, ahonnét már nem térhetnek vissza. - mondtam neki kedvesen és közben végig őt figyeltem. Figyeltem a szemeit, az arcát, a bőrének színét és próbáltam rájönni, hogy mégis miben lehet ő másabba, mint a többi társa. Miért nem érzek kényszert egyből arra, hogy bántsam vagy elmenjek. Volt valami titokzatosság a férfi pillantásaiban, ami kíváncsivá tett, meg persze a nem olyan régen történt dolgok is azzá tettek.


१ - १ 370 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Vissza az elejére Go down
 

Temető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 20 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11 ... 20  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros :: Temetö
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Hétf. Dec. 10, 2018 12:09 pm
Pént. Nov. 30, 2018 1:01 pm
Pént. Nov. 30, 2018 12:45 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3