Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
1654 ~ Chicago

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 14, 2014 6:11 pm
Ugrás egy másik oldalra

Brianna & Katerina
Felhorkan. Valószínű a szóhasználatomat kifogásolja. Nem vagyok egy úrilány. A lebujokban beszélnek ily' módon, én pedig eltanultam. Nem tehetek róla, gyakran fordulok meg szórakoztató helyeken.
-Befolyásolható, és igen nagy erejű boszorkány.. Éppen, hogy tudok egyet, aki szolgálatra kész van nekem bármikor. Akarom mondani, nem csak egyet, de én tudom a legjobbat is. -finoman megveregetem a vállát, legalábbis megpróbálom, hiszen szellem, ő sem és én sem érzünk belőle sokat.
-Persze óriási dologgal kell érte fizess, de az életed bármit megér, nem igaz? Bár ehhez meg kell várni a megfelelő pillanatot. -sejtelmesen elmosolyodom.
-Figyelj, pár száz év múlva lesz lehetőséged ezt a kis életedet kibővíteni. Családdal, szeretőkkel, és bármivel amit akarsz. Tudod, hogy mindig betartom az ígéreteimet.. -vigyorodom el, majd összeszedem magam indulásra készen.
-Kíváncsian várom, kedves rokon. -emelem fel a fejem, majd kihúzott testtartással felállok.
-Pontosan, a jövőben találkozunk. -kacsintok egyet ismét, újra felöltve magamra a sejtelmes és gonosz vigyort, majd elsuhanok a messzeségbe...

//köszönöm a játékot, egy élmény volt! 38 ha gondolod kezdhetünk is a jelenben! Wink //
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 22, 2014 3:19 pm
Ugrás egy másik oldalra



Katie & Brianna





Enyhén felhorkantam szóhasználata hallatán, majd gyorsan el is hallgattam. Nem szabad elfelejtenem, hogy már nem azokat a korokat éljük, amiben engem oktattak, neveltek fel.
Ohh de még mennyire, hogy nem azokat. Itt már az illem és az etikett úgy tűnik - ha nem is teljesen, de nagy részben - elhanyagolhatóvá lett, de hát ezt el kell fogadnom. Mert most már a korok olyan gyorsan mennek, amilyen gyorsan jöttek így az én koromban. Ha ember akarok lenni, akkor meg azt hiszem ezt el kell fogadnom. Figyelmesen végighallgattam történetét a fogadott szüleiről, de egy szót sem szóltam, mert azt hiszem nem bírtam. Azt véltem felfedezni magamon, hogy jelenleg egy szót sem tudok szólni a családomat, vagy az övét illetően. Egyszerűen nem tudok megint a Petrovákról, meg az akkori életről cseverészni vele, ilyen természetesen egy chicagói utcának a padján. Ott ahol bárki meghallhatja. Majd mikor már átterelődött a szó az ő kis barátnőjére hirtelen ismét visszakaptam a beszédképességemet.
- Igen, egy befolyásolható kis boszorkány, természetesen nagy erővel... azt hiszem majd egyre nekem is feltétlenül szükségem lenne.- gondolkodtam hangosan. Bár nem állt szándékomban erről Katie előtt vélekedni, de ha már így történt nem bánom. Nem terveztem sok titkot kettőnk közt most, hogy szövetségesek lettünk.
Nem tagadhatom, tényleg meglepett faggatózása az életemről, de ugyanakkor ez jól is esett. Sok száz éve senkinek nem panaszkodhattam arról, hogy mi is történt velem ember koromban, mikor és miért haltam meg, vagy hogy kit szerethettem.  
- Szomorú, de az, az igazság, hogy körülbelül tényleg ennyi lenne az én kis életem fontosabb mozzanatai, feljegyzései.- állapítottam meg, hogy talán egy unalmas, ámbár - akkor is - nyitott könyv vagyok a kis rokonom számára. Mégis továbbra is kattogott az agyam, hátha találok valami kis emlékmorzsát, valamit ami talán felkeltheti az érdeklődését, de egyenlőre semmi...
- De persze van még egy - két szaftos pletykám az akkori életről, a szüleidről, a nagyszüleidről és talán még magamról is.. de ezt majd ember koromban szeretném elmesélni neked. - feleltem, miközben magamra öltöttem egy kisebb, szolidabb ámbár enyhén gúnyos és ravasz mosolyot. Felpattantam a padról, ahol eddig nyugodtan üldögéltem és a kezemet intésre emeltem.  
- Akkor találkozunk a  jövőben. Már alig várom!- mondtam majd egy pillanat alatt eltűntem a szeme elől. Tényleg már izgatottan várom, hogy viszont lásson!




szószám: 300 | megjegyzés: részemről itt a pocsék záróm, de várom a folytatást a jelenben, ha gondolod! 31
JÁTÉK VÉGE!!
ui: köszönöm, élmény volt 40 38

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 09, 2014 5:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Brianna & Katerina
-Ők nem baszták el. -jegyzem meg nem túl lelkesen, de végül sikerül egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra.
-Mégis a föld alatt végezték valami elcseszett vámpír által, akit még azóta nem találtam meg. Felszívódott, elnyelte ez az átkozott föld. Egyedül a fogadott öcsémet hagyta életben. -érzem, hogy kezdek kimozdulni a sodromból, ezért mély levegőket véve nyugszom meg végre, majd újra a szemeibe nézek, felveszem az előbbi ábrázatom, a gúnyos és önelégült mosolyom.
-Nem hiszem, hogy Katerina bárkinek is a kedvenc rokona lenne. -jegyzem meg szárazon, apró nevetés keretében, miközben tereljük a témát.
- Ne is beszéljünk róla, hidegen hagy az a nő, aki elvett mindent tőlem. -vonok vállat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mondjuk amott is megkaptam mindent, de a különbség mindig is érezhető volt. Állj! Nem panaszkodom. Tökéletes életem van, volt lesz, és pont.
"Emma... elég furcsa elhinni, hogy így szereted azt a lányt. " Valóban, ez így van, és nem ő az első, aki hangot is ad neki.
Mielőtt megmagyaráznám, vállat rántok.
-Tudod Emmával nőttem fel, sok olyan dolgot adott, amire erő híjában senki nem lenne képes, ezen kívül a képemre formáltam, ő az én kis bizalmasom. Az egyetlen, akiben én is megbízom. Legyen ennyi elég, amúgy sem tartozik rád. -kacsintok felé, elmondva a rövid tényeket. Persze ez közel sem ennyire rövid, és egyszerű, de mint mondtam, ez nem tartozik senkire, csupán rám és Emmára.

Újabb témaváltás. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt belefognék a cseverészésbe.
-Tulajdonképpen nem sok mindent. -jegyzem meg. -Anyám testvére vagy, nem vagy teljesen igazi Petrova, olyan kis elcseszett ivadék, akit talán valamennyire bírok is,  de ne bízd el magad. Valami betegségben haltál meg, és azóta itt tengeted a mindennapjaidat a túlvilág és a való élet között, figyelve az én tökéletes kis életemet. Kb. ennyi. -zárom le egy vállvonással és egy öntelt vigyorral. Próbáltam nem megbántani az enyhe szarkazmusommal, így visszafogtam a gondolataimat.
-Most te jössz, mi sokat hagytam ki? -vonom fel a szemöldökömet. El tudom képzelni, mennyire eseménydús élete lehetett, és most kérlek, érezd az iróniát.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 12, 2014 12:05 pm
Ugrás egy másik oldalra



Katie & Brianna





Csípős megjegyzésein csak jólesően kuncogtam. Jelen pillanatban most én sem szívesen emlékeznék meg az én szeretett nővéremről. Tehát valamiben talán végre egyetértünk. Furcsa! Az viszont tényleg megrémített, hogy hogyan is áll az édesanyához ez a lány. Tényleg nem volt mit szépíteni gyűlölte őt. A vérét. Legalábbis engem már kezdett megvezetni ennyi beszéd után.
- Igen a fogadott szüleid... - amint a téma átterelődik az unokahúgom nevelőszüleire megpróbálom felidézni első emlékképemet velük kapcsolatban. Jó régen volt, be kell hogy valljam. Persze arra még tisztán emlékszem, hogy párszor őket is "meglátogattam", mikor Katie-t figyeltem...
- biztos rendes emberek voltak. - semmi kedvem nem volt pont most megjátszani magam. Nagyon tiszteltem a fogadott szülőket azért, amiért így elmerték vállalni Katie nevelését, még azokban az időkben is. Mert abban az időben nem volt olyan könnyű ez az örökbefogadásos ügy...
- Rendben van kislány! Te nem akarsz hallani Katarináról, én meg nem akarok róla beszélni. Ilyen egyszerű és könnyű a helyzetünk. Tudod jelenleg nekem sem ő a kedvenc rokonom. - felelem játszi egyszerűséggel a hangomban. Jelenleg úgy tartom, hogy semmi értelme hazudnom Katienek azt illetően minként is állok jelen pillanatban az anyjához.
- Emma... elég furcsa elhinni, hogy így szereted azt a lányt. - gondolkodok hangosan. Vajon miért szereti ennyire ezt a kis boszorkányt? Mert együtt nőttek fel? Ugyan már...
Következő kérése, vagy inkább megjegyzése ugyancsak meglepett. Az én életem - Katarináéval ellentétben - nem volt nyitott könyv, aminek nagyon örültem. Rólam nem szárnyaltak pletykák a szülőföldemen, én csak a csendes húg voltam, aki tüdővészben meghalt. De érdekelt, hogy ő vajon mennyit is tud rólam.. Kíváncsiságommal vezérelve én is kényelmesen elhelyezkedtem a padon. Már ez lehetséges volna...
- Te mennyit is tudsz rólam, Katerina?! - persze szívesen mesélek el neki egy - két kis szösszenetet az unalmasra sikeredett életemből, de előbb tudni akarom, hogy ő vajon mennyit tud erről a témáról...




szószám: 300 | megjegyzés: elnézést a késésért és a borzalmas reagért.. :S

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 04, 2014 10:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Brianna & Katerina
-Nekem mindig igazam van, édesem. -sóhajtok egy aprót, felé kacsintva.
-Az én szüleimért röpke harminc másodpercet nem áldoznék fel az életemből, ellentétben a te elfucserált éneddel, amit bár, khmm.. tiszteletben tartok, nem érdekel. -kitárom a karom, hamiskásan elmosolyodva.
-Tudod... A nevelő szüleimért viszont ölni tudnék, hogy egyszer újra viszont lássam őket. -oké, én bármiért képes vagyok ölni, és ezt is csak azért mondtam ilyen hangsúllyal, hogy az idegeit húzzam, mennyire utálom a nővérét.
-Azt is vésd az eszedbe, hogy Katerina nem tartozik a mindenki közé. Engem nem túlzottan érdekel anyám. Bár, lehet hallanék róla egy-két szaftos pletykát, de az unalmas, menekülő élete egy csöppet sem érdekel, szóval kérlek bele se kezdj. -megérintem a vállát, vagyis a válla helyét, hiszen szellem, és nem érzem, hogy itt van, csak látom.
Az ajánlatom elfogadására összecsapom a tenyerem.
-Remek, Bri néni. Okos vagy, nem is gondoltam volna. -kacsintok rá, a kis kesztyűmet lehúzva az ujjaimról, hátradobom őket magam mögé. Csak akadályoznak.
Fenyegetésemre nem túl meglepő módon reagált. Csak a szemeimet forgattam meg.
Tudja ki a fontos számomra.. Ezen nevetnem kellett.
-Fondorlatos. -jegyeztem meg büszkén kihúzva magam. -Kár, hogy nem tudsz senkit elvenni tőlem. Emmára gondoltál? -oldalra biccentem a fejem. -Téves riasztás. Őt még az atya isten sem tudná legyőzni. Ha meg megtörténne, feltámasztom a halálból, de nem fog megtörténni, mivel amit én egyszer kimondok, azt általában be is tartom. -hangsúlyoznám, hogy általában, de nem teszem, az csak kétségeket keltene benne.
-De figyelj csak.. Ha már így itt vagyunk.. A saját rövidke és unalmas életedről mesélhetnél picit.. -kényelmesen hátradőlök, majd ölbetett kézzel várom, hogy elkezdje.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 07, 2013 9:00 am
Ugrás egy másik oldalra



Katie & Brianna





Figyelemmel hallgattam, hogyan vélekedik rólam és még önmagáról is. Tény, hogy mindketten Petrovák vagyunk, és mégis mindannyira különbözők...
- Talán igazad van... - elmélkedtem hangosan. Bár nem szeretek olyan embernek igazat adni, akivel épp nem rózsás a kapcsolatom, viszont hazudni sem szokásom. Egyenes embernek és most már egyenes szellemnek is tartom magam, aki jelenpillanatban bármit megtesz azért, hogy visszakaja a rég elvesztett testét.  
Előbbi kis érzelem ki nyílvámosításom ritka nagy hiba volt részemről, így Katerina előtt. Könyörtelenül kihasználta a helyzetet, amit én teremtettem meg a tekintetemmel és az elkalandozó gondolataimmal. - Tudod az én szüleimért megérte pár másodpercig csöndben maradni.- válaszoltam kis idő elteltével szatirikus kérdésére amint úgy éreztem, hogy a lehető legjobb válasszal tudok majd szolgálni.
- Tudom, hogy érdekel, hisz az anyád volt.. biztos mindenki kíváncsi az édesanyjára.- húztam el a mondatot, miközben, most az én tekintetem fúródott bele az övébe. Nem akartam ezzel még - ennél is - kellemetlenebbé tenni a helyzetet, csak iszonyat kíváncsi vagyok a reakciójára.
- Természetesen érdekel! Nincs is jobb annál, ha az embert a halálból a drága családja menti ki…- amint befejeztem a mondatot, egyszerűen nem bírtam megállni, ha ne kacagjam el magamat. Tudom, hogy köztem és Katie közt pontosan annyi családi szeretet, családi béke van, mint két viszálykodó szomszéd között... mégis tartottam magam ahhoz, hogy a lehető legkomolyabban és legtaktikusabban kérdezgessem hátha rájövök miért is kellek neki.  
Iszonyat módon megmozgatta a fantáziámat ezzel az ötlettel, de mégis tudom, ha most elkezdtem faggatni akkor csak megint az elutasító hangnemet kapom.  Ilyen szempontból még neki is jó érzés segíteni, tudni, hogy valakinek szüksége van a segítségemre, hisz az ilyen kis szívességeket könnyen átlehet fordítani üzletre. Nos itt is ez történt - vagyis remélem történni fog, mivel nem akarom vásárra vinni a bőrömet- .. Katerina visszahoz az életbe, én meg segítek neki valamiben. Mi sem egyszerűbb… remélem...
- Mint az anyád…- reagáltam a fenyegetésére, még mindig a tekintetét figyelve. - De azért te se tedd meg nekem az a szívességet, hogy elfelejted, ki vagyok, és mióta figyellek. Katie, drágám én nagyon jól ismerlek. Tudom ki fontos számodra, tudom, kinek kell eltűnnie, hogy az életet egy perc alatt pokollá váljon.- úgy éreztem, hogy a fenyegetésére kötelező valamit reagálnom, de még most is csak az igazat mondtam. Pontosan tudtam, hogy mit kell azért tennem, hogy a már most sem szivárványosan szép életét, még jobban tönkretegyem...




szószám: 387 | megjegyzés: elnézést a késésért és a borzalmas reagért.. :S

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 01, 2013 5:24 pm
Ugrás egy másik oldalra

Brianna & Katerina
-Tudom, hogy az vagy. Bár, ha nem lennél fele olyan szép, mint én, el sem hinném. Egy tulajdonságod sem illik egyikünkre sem. Ami nem mondom, hogy éppen rossz. Nem íratlan szabály tökéletesnek és hataloméhesnek lenni. -vállat rántok, kicsiket kuncogva a saját szavaimon, miközben a körmeimet piszkálgatom. Ha ő is viccelődik, hát én is elsütök egy-két rá nézve talán egy aprócskát sértő, mégis poénos dolgot.
-Ki tudja meddig.. Tele vagyok meglepetésekkel és titkokkal. -sóhajtok, a sötét felhőkre felnézve, majd újra az arcára. A képébe vigyorgok, majd megveregetem a vállát, bár azt sem érzem, hogy hozzányúltam volna, valószínű ő sem érzi, hiszen szellem.
Látom, ahogyan a tekintete üvegessé válik, hirtelen elszomorodik, a mosoly lekonyul a szájáról és arcát valamiféle komorság tölti el.
-Naaa, mi történt Bri néni? -lebiggyesztem az ajkaimat gúnyolódás képen. Nem érdekel mi a problémája, de ha elmondja akkor meghallgatom, hátha úgy is több dolgot tudok meg bármiről is.
-Miért hiszed azt, hogy engem érdekel anyám meg a nyomorult története? -felvonom a szemöldökömet, csípőre rakva a kezemet, eközben pedig várom, hogy reagáljon az ajánlatomra. Nem tudom miért hiszik azt, hogy én valamit akarnék is vele, miért hiszik azt, hogy nem tudok róla az ég egyadta világán semmit.
-Mert tudom. Ne érdekeljen az téged. Szükségem lesz rád akkor, érdekel-e az ajánlatom, vagy sem? Hidd el, nem bánod meg. -kacsintok rá, kicsit húzva az agyát a titokzatosságommal. Ha képes addig várni, amíg nekem kell, és segít abban, amiben nekem kell, fütyülve lesz újra halandó és érinthető ember.
Végtére igent mond az ajánlatomra. Összecsapom a tenyeremet, felvillanyozva, nagy mosollyal.
-Rendben, megegyeztünk. Én sohasem felejtek Brienna, ezt te ne verd ki a fejedből. -megköszörülöm a torkomat, majd az önelégültségtől kicsattanóan új dolog jut az eszembe.
-Viszont, ha addig felkeresnél valakit, akit sikerül rávenned, hogy támasszon fel, megkereslek és megöllek. Vicces halálod lesz. Kissé fájdalmasabb, mint az előző. Ilyen téren egészen szadista tudok lenni. -keresztbe fonom a kezemet, az arcát fürkészve. Az én számról nem fagy le a vigyor egyetlen másodpercre sem.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 17, 2013 4:35 pm
Ugrás egy másik oldalra



Katie & Brianna





Senki másra nem tudtam gondolni jelen pillanatban, a feltámasztásomat illetően. Pedig Katie-n kívül még rengeteg rokonom van - igaz a vérvonal már nagyon meggyalázott, de akkor is - annyi Petrova leszármazott van, hihetetlen, hogy pont az én kis bosszúszomjas unokahúgomra gondoltam. Bár ha jobban átfutom a "képletet" akkor megmagyarázható, hogy Katienek ebben csak annyi szerepe van, hogy ismeri Emmát. Ő a kapocs köztem és a boszi lány között. Még jó, hogy a Szöszi sokkal udvariasabb, mint az én kis rokonom. Persze, ő nem Petrova...
- Tudod ez nem rossz ötlet! De én -ahogy mondtad-  nem vagyok az a fajta. Pedig én is Petrova vagyok... - sütöttem el egy kisebb poént a hangulat fokozása érdekében, bár tudtam, hogy ehhez a levegőhöz nem elegendő az én kimeríthető, faviccekből álló tarsolyom.
- Ez így volt, így van és így is lesz kedvesem! - adtam a tudtára, hogy ne vágjon ilyen fancsali arcot, hisz nagyon nagy ár volt  részemről is, hogy így megvédtem a nővérem erényeit. Ergo, hogy ennyi éven át titokba tartottam a várandóságát... és ezt hogy hálálta meg az én édestestvérem?!! A szüleim nyakára küldte azokat a borzalmas fenevadakat, akik olyan csúnyán meggyilkolták őket a szemem láttára.
Ebben a pillanatban hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról. Ajkaim lefele konyultak és a szemeim is enyhén üvegessé váltak. Talán eddig a percig nem is tudtam mennyit jelentettek számomra a szüleim... Bár engem ők befolyásoltak és úgy mozgattak mint egy bábot, de még is. A szüleim voltak és nem utálhatom őket...
Gyorsan visszatértem a valóságba, 1654-be, Chicagoba, az unokahúgom mellé, a padra. Ebbe a borzalmasan sötét és hűvösre változó helyre.
- Azt nyered vele, hogy mindent elmesélnék az anyádról! - kontráztam rá a "semmi" -ből álló mondatára.   Tudom, hogy még az előbb az volt a taktikám, hogy Katarinát a későbbiekre hagyom, de már annyira vágytam az emberlétre, hogy kész voltam még a testvérem titkaiba is beavatni Katiet.
Az "ajánlata" hallatán kikerekedett a szemem. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Ez neki meg miért lesz jó? Mármint, négyszáz év egy örökké valóság...
- Honnan veszed, hogy megéljük... vagyis "megéled" majd azt az időt? És miért pont akkor lesz majd szükséged rám? - tudom, hogy nem jós, de akkor is érzetem, hogy van valami terve az új évszázadban, ami engem nagyon érdekelt. Sőt, ha még jónak is találom majd, akkor szívesen benne leszek a buliba! Hisz a család ha tud, tartson már össze....
- De rendben van! Én megtudom várni az a pár száz évet, csak ne felejtsd el az ígéretedet, mert én nem fogom! - mondtam komolyan, de még mindig értetlenül. Hisz mit számít nekem az a pár száz év, ha újra ember lehetek?




szószám: 434 | megjegyzés: *-*

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 16, 2013 2:24 pm
Ugrás egy másik oldalra

Brianna & Katerina
Felteszi a kis bugyuta kérdését. A homlokomig szaladnak a szemöldökeim, miközben összefűzöm a karomat. Tudom, hogy a segítségem nélkül nem válhat újra emberré, nem lenne más, aki megtenné, aki a saját életét kockáztatná Briennáért, hiszen ez a varázslat nem egy kétperces dolog.
-Nem hiszem Brienna, tudom. -hetykén megvonom a vállamat. -Hacsak nem fenyegetsz meg halálosan valakit, hogy megtegye, aki egyáltalán lát téged. -gúnyos mosolyra húzódik az ajkam. -De nem tűnsz túlságosan fenyegető típusnak, így nem. Nem hiszem, hogy valaha a segítségem nélkül ember lennél. Aztán ki tudja, nem mintha érdekelne a dolog. -ismét vállat rántok, majd tovább hallgatom, hiszen bőven akad mondanivalója, amit örömest meg is oszt velem, akaratom ellenére, de mivel vagyok olyan türelmes és jó, meghallgatom az egyetlen nagynénémet, habár nagyot ásítozok a monológjai közben. Valóban gyorsan elröppent ez a pár évszázad, mégis minden pontjára tisztán emlékszem. Kivéve talán tényleg a gyerekkoromra, amire nem is akarok emlékezni, túlontúl más.
-Nagyon úgy tűnik, hogy még mindig én vagyok a családom legnagyobb titka. -fújom ki a szavakat és megforgatom a szemem, majd megköszörülöm a torkom és folytatom. -Elvégre még mindig nem tud a létezésemről senki rajtad kívül. De tudod mit, van is egy tökéletes ajánlatom a számodra, majdnem ugyanaz, mint az alku, amit az előbb emlegettem! -mielőtt folytatnám rákérdez Emmára én pedig összecsapom a tenyereimet.
-Pont ezzel kapcsolatban! -aprócskát megemelem a hangom, miközben a képemen a vigyor gúnyosból gonosszá csap át.
-Tudod édesem, én még a családról sem hallottam, nemhogy a családi szívességről. -elnevetem magam, de abban a nevetésben több keserűség rejlik, mint őszinteség. -Különben is, mi hasznom származna belőle? -kényelmesen hátradőlök a padon. -Semmi. -válaszolok végül helyette. Nem vagyok nagyvonalú, vele főleg nem, maximum akkor, ha ő is segít valamiben. Szükségem van a segítségére, sőt, mi több! A bosszúvágyamnak szüksége van a segítségére..
Hirtelen témát váltunk, hogy Katerinából Katie leszek, bár ez nem túl meglepő.
-Hát, én mindkettőt utálom, az anyámra emlékeztet. De azért a Katie valamelyest jobb a Katerinánál. -körmeimet kezdem babrálni mélyet sóhajtva. Minden egyes porcikámmal gyűlölöm azt a nőt, amiért elhagyott. Következő szavai telibe találnak. Ha tudnám megfojtanám itt ülő helyzetben, de a gondolatomat elterelve visszatérek az előző, alkus dologhoz.
-Szóval, az ajánlatom az lenne, hogyha a kettőezres években még élni fogunk, azaz úgy körülbelül még háromszáz-négyszáz év múlva, akkor keress meg, és egy aprócska, bosszúéhes segítség kíséretében újra emberré változtatlak, mindenféle hátsó szándék nélkül. -a szemeibe fúrom a tekintetem, várva a válaszát.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 09, 2013 10:51 am
Ugrás egy másik oldalra



Katie & Brianna





Meglepetésemre igazán nyugodtan kezelte a témát. Ezzel a bizonyos hidegvérrel ő is rendesen meg lett áldva, úgy mint a családom többi tagja is. Majd mikor már láttam, hogy igazán elengedni magát és belekezd abba ami még szintén nagyon jól megy a Petrováknak,  a ravasz és enyhén fájdalmas megjegyzésekbe, kénytelen vagyok nevetni rajta, de nem úgy mint egy vicces szokás. Csak azon, hogy lehet akár már 500 éves is, de a felfogása olyan gyermeki, mint egy 13 évesé! És ezen nincs mit szépíteni...
- Katie, szerinted én nem leszek majd újra ember? Te komolyan ezt hiszed?- kérdeztem csodálkozva. Nem is hiszem el, amit hallok. Hogy hiheti azt, hogy ennyi időt csak azért töltöttem el a figyelésével és a többi rokonom figyelésével, mert nem volt más dolgom?! Ohh, dehogy is! A mosolyom hirtelen le is konyult mikor megkérdőjelezte a rokoni kapcsolatunkat.
- Milyen gyorsan is telt el ez, az 500 év! Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, mikor az édesanyád megszült. Tudod - ha elhiszed, ha nem - te voltál a családunk legnagyobb titka. Naná, hogy ezt a "titkot" rendszeren megfigyeltem. - vonom meg a vállam, mintha csak egy egyszerű vasárnapi ebédről beszélnénk. És nem egy 500 évvel ezelőtti szülésről, meg a kísértésről... számomra ez a téma már annyira hétköznapivá vált.
- Emma... nos, ugye már elég erős boszorkánnyá érett? - igazából pont most hullott le a lepel az érkezésemről. A kis unokahúgom úgy látott bele a fejembe, mint valami gondolatolvasó. De persze ezt nem mutathattam ki.
Nem volt nehéz Emmát sem megfigyelni, hisz mindig ott volt Katie mellett. Ő volt az a legjobb barátnő típus, legalábbis azt hiszem... hisz én sosem bővelkedtem ilyen kapcsolatokba.
- Alku?! Miért te még nem hallottál a családi szívességről?! Tudod az, az, amit megteszünk egy rokonunkért. Mondjuk a nagynénénkért... - kérdeztem kicsit meglepett hangnemen, de nagyon is jól tudtam, hogy nem ajándékozna meg engem ekkora szívességgel. Az túl nagyvonalú lenne a részéről.
- Ez tényleg egy szép név! - reagáltam a gyors névváltására. Habár én a helyében meg sem fontoltam volna ezt az egészet. A Petrova egy nagyon erős és befolyásos név, amit csak egy butuska, vagy egy olyan lány vált le aki nem ismeri a névtörténetét. - Pedig egész jól tartotta magam, akkor is. - kontráztam rá egy kicsit. Pedig sosem voltam az a egoista típus, csak egyszerűen kimondtam magamról is az igazat.
- Hát igen, ezt megértem. Biztos nincs annál rosszabb dolog, ha tudod, hogy a nő, aki 9 hónapon át a szíve alatt hordozott az egyszer csak elhagy. - nem adtam meg Katarinanak azt a szívességet, hogy elmondjam a lányának, hogy igazából nem elhagyta, hanem elvették tőle a babát... inkább én is játszottam a gonosz Petrovát egy kicsit.




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 03, 2013 4:02 pm
Ugrás egy másik oldalra

Brianna & Katerina
-Na jó, ha egyszer ember leszel, megígérem, hogy változtatok a veled való viselkedésemen. -összefűzöm a karjaimat, felnézve az arcára, majd gúnyosan elmosolyodom, azzal a gondolattal, hogy soha nem lesz úgysem élő ember, hacsak nem egy butus boszorka fel nem támasztja. Leveszi rólam a szemét, én pedig követem a tekintetét, ami végigmegy ezen a helyen. Eddig nem is figyeltem meg, hogy hol járok. Kikopott járda, zöld fű, apró bokrok, néhány pad és egy-két kicsike fa. Egész normálisan néz ki itt minden, nem mintha engem meghatnának az utcabeli részletek. Mélyet sóhajtok, majd miután leült mellém egész testtel felé fordulok.
-Tudod, nem tudom, hogy hogyan tudod, mindenféle bizonyíték nélkül elhitetni velem, hogy a nagynéném vagy. -összevonom a szemöldökömet. -De úgy gondolom, 500 év alatt nem kell olyan sok bizonyíték. Ha hazudnál, már rég rám untál volna. -mosolyra görbül a szám, miközben levegőt véve folytatom. -Vagy csak Emma miatt vagy itt, azt reméled, majd ő feltámaszt. Ha gondolod, alkudozhatunk. -keresztbe fonom a karjaimat, miközben a százwattos mosolyom csak egyre erősödik az arcomon. Aztán hallgatni kezdem, ahogyan újra belevág. Utoljára mikor láttam? Hmm.. Igazából talán... Maxmimum két éve, de volt amikor tudomást sem vettem a jelenlétéről, nem emlékszem, nem érdekelt. Csak megrántom a vállam. Az arckifejezésem tulajdonképpen mindent elárul.
-Különben, hamarosan tervezem megváltoztatni a nevem. A Petrova olyan öreges. Pierce leszek, mint anyám. -újságolom a hírt, az utolsó szót kissé megnyomva, teljesen unott hangszínen, majd felvont szemöldökkel várom, hogyan reagál rá. A mai napig ugyanaz a nevem, mint anyámnak. Katerina Petrova. Nem volt a nevelő szüleimnek fantáziája?! Nagyon úgy tűnik. Csupán egy csodálatos Evelina van az első keresztnevem és a vezetéknevem között, ami megkülönböztet anyámtól. Ezeken felül már több éve Katie Evelynne Pierce vagyok, csak még nem papíron. Nem, mintha annyit számítana nekem egy poros cetli.
-Féltem tőled?! Nem csodálom. -a gúnyosság csak úgy ömlik az utolsó szavaimból, majd hangosan felnevetek.
-Tudod, ha 5 éves gyerekként figyelt volna téged valami ijesztő, élőhalott nő, akkor lehet neked sem lett volna annyi biztonságérzeted. Különben meg a fél gyerekkoromra nem emlékszem. -rántok egyet a vállamon. Az igazat megvallva, most nem hazudtam.
Következő szavai után csak megköszörülöm a torkomat.
-Nem azt mondtam, hogy nem szeretném megismerni. Nem érdekel az a nő, elhagyott. Ezután miről kéne beszéljünk? -megemelem a hangom. Utálom a témát. Tökéletes életem volt eddig is, nélküle. Még magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mit kezdenék akkor, ha ott állna velem szemben...
-De, végül is egész halott életedben ezt tetted. -drámai sóhaj hagyja el az ajkamat, majd kaján vigyor ül ki a képemre. Érzem, hogy van valami a háttérben, de ha ő nem mondja, biztosan nem faggatom.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 31, 2013 5:52 pm
Ugrás egy másik oldalra



Katie & Brianna





Elmés kis megjegyzésre kénytelen voltam válaszolni, mert úgy éreztem, mintha csak a fejembe látott volna...
-  Ki tudja... talán majd egyszer! - - feleltem, miközben egy kicsit belemerültem abba a gondolatba, hogy talán ez egykor lehetségessé is fog válni. Hogy ismét emberi szükségleteim lesznek. Talán, egyszer...
Hosszú - hosszú kémlelés után levettem a szememet a kis rokonomról és felmértem a helyet, hogy hol is lehetünk.
Egy kétirányú út, aminek a talaja már igencsak megkopott és a kis járdán, egy pad. Pár bokor és fa dúsította járda szegélyét, hogy sokkal zöldebbé, de barátságosabbá varázsolja a helyet. Igazán kedvesnek és szelídnek mondható hely lenne, ha nem ilyen késő este járnék erre fele, egy vámpírral az oldalamon.
- Ez egy gyenge kérdés volt... mert itt az a quiz kérdés, hogy te mikor is láttál engem utoljára? - kérdeztem kíváncsian. Mert én iszonyat sokszor "kukkantottam"  rá az én imádott unokahúgomra.
- Pedig féltél tőlem... - kezdtem bele egy kis kacaj közepette. Hirteteken minden emlék bevillant... mikor még hol Őt, hol pedig a szüleimet figyeltem.
- de nem is értem miért, hisz sosem adtam rá okot! Csak figyeltelek.... - ültem le mellé gyorsan a padra.
Majd a következő mondatnál ismét sikerült megnevettetnie. Sosem voltam jó a hasonlatok gyártásában. Igazából ha úgy nézem, a humorom is csak halott koromba bontakozott ki... ami azért nem valami nagy dicsőség...
- Anyádról úgy vélekedsz ahogy akarsz... de - szerintem - jó megismerni az igazi szüleinket. - magam is meglepődtem, hogy a ravasz és már - már zsarolós hangnememből milyen gyorsan áttudtam váltani egy gondoskodóbb, melegebb hangszínre.
Bár ez alatt a hosszú idő alatt az én felfogásom is változott a szüleimmel kapcsolatban, mégis jó volt, hogy véleményeztem az előbbi kijelentését, miszerint "örül annak, hogy nem ismerheti meg az anyját".  Valahol meg is értettem, mivel én is, tényleg sok mindenben nem érettem egyet a szüleimmel, de tudtam, hogy csak a legjobbat akarták belőlem és a nővéremből kihozni, ezért nem is mertem mást gondolni Katarináról sem. Se jobbat, se rosszabbat!
- Mi az?! Nem látogathatlak meg csak úgy? - - horkantam fel, mikor bekezdett a kis kihallgatásába... de tudtam, hogy egyszer csak rá kell majd térnem a lényegre...   




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 30, 2013 4:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

Brianna & Katerina

-Kár, hogy te nem tudod megkóstolni... -megforgatom, majd a sötét égnek emelem a szemem, aztán visszanézek rá. Az ő szemei már szinte frusztrálóan rajtam vannak, mint aki olyat bámul, amilyet még soha nem látott egész életében. Beletúrok az előbbi óráim miatt kócos fürtjeimbe, miközben újra, lassan elindulok, hogy a maga kis szellemtempójában követni tudjon.
-De így, párszáz évesen is fiatalabb és élettel telibb vagyok mint te. Mondd, mióta nem láttál? -nézek hátra rá a vállam fölött. Mielőtt folytathatná a monológját, felsóhajtok és közbevágok.
-Nem emlékszem, hogy valamikor is féltem volna tőled Brianna. Maximum nyolc évesen, amikor te a tizenéves halott fejeddel a szekrény mögül ijesztgettél. Csúnya néni vagy. Cc... -meglóbálom előtte a mutatóujjamat kissé kaján vigyorral a képemen.
-Ha egyáltalán volt ilyen. Nem nagyon érdekel a gyerekkorom. -vállat vonok. Következő szavait elengedem a fülem mellett, nem érdekel őszintén szólva sem ő, sem az, hogy itt van, hiába is a nagynéném. Vagy legalábbis annak vallja magát. Ő lenne az anyám húga. Nem tudom melyiket sajnáljam. "Anyádat sosem fogod megismerni.." ezek a szavai visszhangot ütnek a fülemben.
-Hál' istennek! -csapom össze a két tenyerem. -Azt hiszed kíváncsi vagyok rá? -összeráncolt homlokkal fürkészem az arcát. -Nem. -ejtem ki lassan ezt a szót, végén egy féloldalas mosolyt villantva felé.
-Ezt a mérgezett almás dolgot.. -a levegőben rajzolgatok az ujjammal. -..bóknak veszem, ha nem gond. -felé kacsintok, majd arrébb állva egy az utcára kihelyezett padra huppanok le, de a tekintetem végig rajta marad.
-Térjünk csak a lényegre Bri néni.. -kihúzom magam, akár egy királynő, majd hátradőlök. -Mit akarsz? -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 30, 2013 1:20 pm
Ugrás egy másik oldalra



Katie & Brianna





Jóleső mosollyal nyugtáztam, hogy pár másodperc alatt felfigyelt a jelenlétemre. Egy lépést hátráltam, hogy jobban szemügyre vegyem... Hihetetlen, annyira hasonlított az anyára!  
- Látom  van étvágyad. - bólintok egyet elismerően. Már régóta figyelem ezt a kislányt... vagyis inkább  ezt a "nagy titkot". Ha szabad így fogalmaznom...
Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a nővérem törvénytelen gyermeke lett a családunk egyetlen igazi kapocs-a.
- A pici Katie... megnőttél! - még mindig nem veszem le róla a szemem. Furcsa belegondolni, hogy nekünk halottaknak milyen gyorsan telnek az évek. Nem is hiszem el, hogy már ilyen rég volt az, hogy Katarina megszülte ezt a babát. Vagy, hogy kiskorában én titkon mindig is figyeltem. Már akkor is halottként. Jajj ez a fránya tüdővész... akkor bezzeg még nem gyártottak ilyen spéci gyógyszereket!
- Jó tudni, hogy már nem félsz tőlem. - görbült amolyan ravaszkás, romlott mosolyra a szám. És csak annyi időre pillantottam máshová, míg a szőke barátnője le nem lépett.
- Jaj ezt ne!! Nem hiszed el, milyen ocsmány ez a szó rám nézve. -  játszottam meg egy kis szívfájdalmat a szó hallatán, de magamat nem tudtam becsapni. Borzalmasan!- egyszóval, de még többel is tudnám illetni  a hangulatomat.
- Anyádat sosem fogod megismerni, ezért valószínűleg csak az én verziómat hallhatod... - kezdtem bele, kicsit elhúzva a mondatot. Sosem volt egyszerű Katarináról beszélnem, főleg nem a lányának. Hála eddig nem is kellett neki erről beszélnem, sőt - ha jobban meggondolom - igazából semmiről nem beszéltünk így, egymással ilyen sokáig.
Hmm.. egy új rekord, azt hiszem...  
- anyád egy igazi "mérgezett alma" volt, de le sem tagadhatnád, hogy az Ő véréből vagy. - a drámaiság kedvért vetek egy keresztet magam előtt, "drága" testvérem emlékére.




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 30, 2013 12:05 pm
Ugrás egy másik oldalra

Brianna & Katerina

-Kár érte, pedig olyan édes fiú volt.. -sóhajtok, meglátva a ház előtt Emmát, miközben kilépek az ajtón. A kezében lóbálja egy fehér zsebkendőt, amit könnyed mozdulattal kiveszek a kezéből és megtörlöm a véráztatta számat. Emma megtorpan, nem túlzottan foglalkoztat, sétálok tovább, elviekben ezer dolgom van még. Fiatal az este, szabad vagyok, hát szórakozzunk egy picit. Megköszörüli a torkát én pedig dühösen megpördülök.
-Most mi a gond?! -tárom ki a karom, felvonva a szemöldökömet. -Egy kicsit pihenhetnél is, abbahagyhatnád a gyilkolászást, meg a szórakozást. Nem emlékszel miért jöttünk ide? -von kérdőre a cincogós hangján.
-Nem érdekel miért jöttünk ide. -lebiggyesztem az ajkam és újra megindulok. Hallom a lépteit, hogy jön utánam. Ezzel az egy mondatommal vérig sérthettem, hiszen csak miatta jöttünk Chicagoba. Túlzás, hogy nem érdekel, persze, hogy érdekel, hiszen szinte testvérek vagyunk, de ne várja tőlem el azt, hogy görcsösen azzal foglalkozzak ebben a gyönyörű városban.
Továbbmegyek, Em magyaráz valamit, amire csak fél füllel vagyok hajlandó figyelni, míg másik részem újabb áldozatok, partihelyek után keres, hátha valahol meghallom felcsendülni a zenét. Ám a zene helyett a nevemet hallom a hátam mögül. Megpördülök, egy "kedves ismerősömmel" szembetalálkozva, aki történetesen halott.
-Brianna, drágám. -bárgyú mosolyra görbül a szám, miközben kissé oldalra billentem a fejem.
-Beszélgessetek, majd jövök..-szólal fel Emma, és ahogyan fordulnék felé, hogy válaszoljak neki, már a nyomát sem látom.
-Mi szél hozott felém, egyetlen ismert mégis halott igazi rokonom? -vonom fel az egyik szemöldökömet, gúnyosan kiejtve a szavakat. Tulajdonképpen tényleg a szél hozta, hiszen már régen nem él.
-Nem tudom Bri néni...-kezdem gyermeki sóhajtással. -Anyámmal még hál' istennek soha sem volt "szerencsém" találkozni.. -itt megakadok egy percre, miközben macskakörmöket rajzolgatok a levegőbe. -..., de ha olyan, mint te, el sem hiszem, hogy a lánya vagyok. -kezdésnek ezt szántam, remélem ez a végpont is, és nem szívja az agyamat egy estén keresztül, lenne nekem jobb dolgom is.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 30, 2013 8:52 am
Ugrás egy másik oldalra



Katie & Brianna





A halál után tényleg megáll az életet... és ebbe most nekem is igazat kell, hogy adjak. Az ember azt hinné, hogy  ilyenkor megtalálja a lelki békéjét és megnyugvásra talál, hát velem ez nincs így... Mármint abban a borzalmas egy hónapban, míg haldokoltam tényleg csak erre vártam. Ezt képzeltem el és tényleg ilyennek hittem...  
Arra vártam, hogy végre vége legyen ennek az egésznek és a letisztult, kis fehér szobába lehessek, ami csak pozitív és nyugtató energiák sugároz majd felém, ami a célja csak az, hogy elfelejtesse velem az életben megélt gyötrelmeket.  Vicces, mi?!
A halál nem ilyen! A halál nem nyugalmas és nem kellemes. Szörnyű, hogy a kis hangok már előbb tudják, hogy mit tegyek, mint mielőtt én ezt kigondolnám. És az sem túl kellemes, hogy a lelkem már előbb elhúz a kívánt helyre, mint előtt egyáltalán kigondoltam volna, hogy pontosan MIÉRT IS akarok oda menni.  Sokak számára ez fárasztó lehet... hát számomra viszont iszonyat frusztráló! Sőt sokszor olyan is van, hogy egyszerűen nem tudok rájönni, hogy hol - és miért vagyok...
Persze most tudom...  valahogy az értelmet nem találom. Talán csak a magam szórakoztatásáért volnék itt?! Tényleg a halál ennyire kisemmizett, hogy egy szerű kísértésre van szükségem?! Nem tudom... de ez a elhalálozás borzalmasan unalmas...
Óvatosan felemelem a kezem, a számhoz és csak egy kis nevet suttogok, amit oly' könnyű megjegyezni, hogy kár volna elfelejteni.
- Katie. -





zene: Mi Delirio | megjegyzés: első reagom, kérlek nézd el 40
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

1654 ~ Chicago

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» 1929, Chicago - Nemesis & Richard
» Sin City - Chicago, a bűnok városa
» 2011 - Chicago || Gwen + Benedict

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Múlt :: 1600-as évek-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •