Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 09, 2015 11:57 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
just try to have a little fun

Nos, úgy tűnik, messze nem azt a reakciót kapta, amit várt. Sajnálom, ha csalódást okoztam a lelkesedésemmel... Nem, tulajdonképpen egyáltalán nem sajnálok semmit. És igazából ha egy kicsit is sikerült már megismernie az elmúlt pár napban, sejthette volna, hogy nem fogok egy ilyen kis történeten megbotránkozni. Hogy az anyja egy utcanő volt? Hol van ez ahhoz, hogy az én családom egy csapat torzszülött, velem az élen, aki kibelezte a többségüket? Nehéz ám engem igazán felháborítani, persze meglepnie azért sikerült némileg, de leginkább csak az elismerésemet vívta ki. Azt hiszem, azért ő is hamar túlteszi magát a reakcióm kiváltotta sokkon, és alkalmam nyílik nekem is még pár szót mesélnem magamról. Mert hát ez egy igazán hálás téma. Sosem unok rá a csevegésre, ha az életem részleteivel szórakoztathatok másokat. Az más kérdés, hogy ők rám unnak, de akkor még mindig fenn áll a lehetőség, hogy valamelyik közeli bárban vagy kávézóban jól érezzük magunkat. A karaoke egy spontán ötlet, de szerintem klassz lesz, és Daisynek sincs ellene kifogása.
- Rendben, áll az alku! - bólintok rá az ajánlatára vigyorogva. Bánom is én, ha röhög rajtam, a cél ugyanis az volt, hogy a következő két órában jól érezze magát velem, és hát a nevetés köztudottan a jókedv jele. Egyébként meg bízom a tehetségemben és a lehengerlő személyiségben. Egy másik életben szerintem még simán lehetnék rock sztár.
Néhány jó dal, melyek garantáltan meghozzák a jó hangulatot is, mellé egy-két ital, és egy laza nyilvános megaláztatás a mikrofon mögött, ami egyébként is kötelező velejárója az egyetemi éveknek... Kell ennél több? Annyi bizonyos, hogy én jól érzem magam, és láthatóan már a partnerem sem tervez sikítva elmenekülni, szerintem ez már fél siker. Nem mintha a barátságáért epekednék. Egyszerűen csak élvezem a szabadságomat, és hogy nem én magam vagyok a saját, egyedüli társaságom végre. Emiatt még a viszonylag állandó késztetésemről is meg tudok feledkezni, hogy káoszt teremtsek és hagyjak magam után.

JÁTÉK VÉGE

१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 05, 2015 1:16 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker

Ha egy teremben lennénk, egész biztos az órát figyelném, amint a másodpercmutató lassan halad körbe. Ahogy megtesz egy kört, arrébb ugrik a nagy- és a kismutató is. De egész biztos, az idegesítene a legjobban, hogy milyen lassú ez a folyamat. Hányszor ér körbe a másodpercmutató két óra alatt? Egyszer meg kéne számolnom. Tuti fix, jobb időtöltés lenne, mint a lakásomat illetékesen bitorló boszifiúval tölteni két órát az értékes időmből. Mással is foglalkozhatnék. Nem kéne megosztanunk egymással a kis történeteinket, de Kai nem mutatta jelét annak, hogy zavarná a kis sztorizgatás. Gondolom, az évek alatt nem akadt sok lehetősége beszélgetni másokkal. Én ezt megkértem, ahogyan azt is, hogy be kell pótolnia a kimaradt éveket, de ehhez miért az én véremet kell szívnia? Mit ártottam én neki? Azt hiszem, erre sose fogok választ kapni. Ezeket is felírhatom a megválaszolatlan és kimondatlan kérdések listájára.
Nagy nehezen én is rávettem magam pár mondat kinyögésére. Gyorsan összefoglaltam a lényeget, nem akartam nagyon részletezni a dolgokat. Miközben meséltem a kis történetet végig a földet bámultam. Csak a mese végére tudok egy kicsit lazítani magamon é snem úgy viselkedni, mint aki karót nyelt. Általában nem ilyen vagyok, sokkal lazábban kezelek mindent, kivéve ezt a család kérdést. Ez az egyetlen olyan téma, ami kicsit keserű érzésekkel tölt el, pláne, ha arra gondolok, hogy másnak mindene meglehetett gyerekként. Kai sztorija után viszont kicsit lehet, át kéne értékelnem a dolgokat. Hozzá képest arany életem volt már akkor is. Nem viselkedtek hasonlóan velem, csak szimplán rossz volt és még mindig rossz a kapcsolatom az anyámmal, de az ilyen előfordul.
Felvont szemöldökkel bámulok rá, mikor azt mondja, menő. Általában nem ezt hallom vissza reakcióként. Az emberek meglepődnek, sajnálkoznak, szánakoznak meg hasonlók. Most inkább én nézek ki úgy, mint aki meg van lepődve. Nem erre számítottam. De valahol örülök is neki, hogy nem olyan valakinek regéltem el mindezt, aki valami szerencsétlen, sajnálnivaló szerzetnek gondol.
Derekammal a virágokat tartó asztalnak támaszkodom, mikor belekezd a kérdésemre adott válaszába. Mellkasom előtt összefont karral hallgatom. Félrebiccentem fejem, mikor magát különlegesnek jellemzi. Ha a szociopata szó helyett az ő szótárában a különleges van, akkor valóban az. A kis meséje végén újabb kérdések ütnek szöget a fejemben, de nem teszem fel őket, csak hümmögök egyet. Még a végén azt hinné, hogy érdekel a dolog. Na jó, valóban érdekes, de azt hiszem, ezzel is csak az egóját növelném, ami már így is akkora, hogy csoda, hogy egyáltalán befér egy ekkora helyiségbe, mint ez az üvegház. Gyorsan témát is vált és eltereli egy pillanatra a gondolataimat az újonnan megfogalmazott kérdéseim felőle. Ilyenkor nem szokás karaokézni, de lehet velem van a hiba. Mindenesetre ha már megígértem, hogy vele töltöm ezt a két órát, miért is ne.
- Rendben, de kössünk alkut – vezetem fel brilliáns ötletemet, utána pedig ellökve magam az asztaltól indulok el kifelé az üvegházból. – Te énekelsz, én pedig hátradőlve röhögök rajtad.




i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 13, 2015 11:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
just try to have a little fun

Nem szándékosan, de úgy tűnik, sorozatban többször is sikerül meglepnem a lányt. Valljuk be, saját magamat is. Nem vagyok az a típus, aki virágokat „gyógyít”, majd lelkizni kezd, bár az tulajdonképpen nem áll tőlem távol, hogy a számat járassam. Magamról beszélni sem sokkal nehezebb, főleg ha egyszer van kinek. Túl sokáig nem volt, és most őszintén szólva egészen élvezem, hogy van kivel megosztani a történetemet. A mélyebb részletekbe azonban inkább nem mennék bele. Csak elrontanám vele a hangulatot, pedig most az lenne a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Ám a kis produkcióm, és a látszólag váratlan őszinteségem megdöbbentő módon valóban megteszi a hatását. Nem gondoltam volna, hogy bármivel képes lennék elérni, hogy Daisy megadja magát, és meséljen valamicskét az életéről. Úgy tűnik, a lehengerlő személyiségem és varázsom mégsem kopott sokat az elmúlt húsz év keserű magányában. Haha.
- Az autópályán? - kérdezek vissza meglepődve, de aztán elvigyorodom. - Menő – bólintok elismerősen. Oké, lehet, hogy egy normálisabb gondolkodású ember nem így vélekedne erről, nem is tudom, talán enyhén sokkolná a dolog, vagy elborzadna, hogy éppen egy útszéli nőcske lányával társalog, de mint tudjuk, én nem vagyok átlagos. Engem tényleg lenyűgöz, hogy nem valami béna és uncsi sztorival állt elő. És a magam módján meg is értem. Elmenekült a családja, a múltja elől, amely csak visszahúzta, visszatartotta őt. Ismerős. Most jövök rá, hogy Daisy tényleg erős csaj. Ő is egy túlélő. Ezeket a szavakat nem mondom ki hangosan, de az elismerő pillantásom, amellyel végigmérem őt, talán elárul ebből egy keveset.
- A legtöbb boszorkány... - fogok neki inkább, hogy megmagyarázzam az előbbit, és választ adjak a kérdésére. - A legtöbben saját varázserővel születnek. Már a bölcsőjükben egy csettintéssel képesek lehetnének maguk mellé teleportálni a Teddy macijukat – vonogatom a vállam halványan mosolyogva a nevetséges példán. - Bár vannak akiknél csak később jelentkeznek a képességek, vagy a szülők kötik meg a porontyok erejét ideiglenesen. Aztán léteznek olyan különleges varázslók is – bökök magamra, mintha tényleg annyira nagyszerű dolognak tartanám azt, ami vagyok -, akik saját erejükből képtelenek mágia előállítására, viszont képesek azt elszívni bármiből vagy bárkiből. Más boszikból, megbűvölt vagy megátkozott tárgyakból... Végezhetek egy vámpírral csupán az érintésemmel, miközben elveszem tőle azt az ezer éves varázslatot, ami életben tartja az emberi halála óta. - Árulom el csak példaképpen, majd pár pillanatnyi tűnődés után a fejemet ingatva hozzáteszem. - A mostani erőmet nem így szereztem, hanem egy elátkozott városból. Utazók egy csoportja átkot bocsátott egy egész kisvárosra, én viszont összegyűjtöttem a varázslatukból származó energiát. Ez a legtöbb varázserő, amit valaha magamba szívtam, de előbb-utóbb ez is elfogy majd. - Árulom el még ezt is, közben az jut eszembe, hogy ezzel az összefoglalóval is valószínűleg újabb kérdéseket ültettem Daisy fejébe például arról, hogy mi a frász az az utazó. Ha tényleg érdekli a dolog, majd rákérdez. Én addig is a következő programunkon töröm a fejem.
- Na mit szólsz? Lenne kedved átjönni az egyetemi kávézóba egy karaoké partira? - váltok élesen kanyarral témát, és elvigyorodom. A közös két óránk még közel sem telt le, és mivel az előbb érdeklődve kapta fel a fejét, amikor ezt a hobbimat említettem, talán tényleg kedvet kap hozzá. Elég átlagos időtöltésnek tűnik, ugyebár, de közben szórakoztató, és szintén olyan dolog, amire odaát nem volt lehetőségem. Mármint magamban persze énekelhettem, de hát az nem ugyanaz.


१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 15, 2015 2:00 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker

Fogalmam sincs, mit vár tőlem. Bármilyen komoly választ esetleg? Maximum olyan komoly választ kaphat tőlem, mint amilyen komoly ő maga is. Szóval leginkább semennyire. Személyes dolgokat pedig eszem ágában sincs megosztani vele. Az egy dolog, hogy beköltözött a lakásomba mindenféle engedély nélkül, de ez még nem jelenti azt, hogy el kéne neki mesélnem az eddigi huszonegy évem történetét, akár ha röviden is. Gyorsan le is rázom egy olyan válasszal, amire valószínűleg már számított. Legalábbis a nézéséből ítélve ezt mondanám. Velem ellentétben neki viszont egész szépen megered a nyelve.
- Karaokézni? – kérdezem nagyra nyílt szemekkel, kicsit elnevetve magam. Nem néztem volna ki belőle ilyet. Még a végén kiderül róla, hogy normális dolgokat is szeret csinálni. Mellkasom előtt összefont karral hallgatom tovább a kis mondókáját.  A hobbiján kívül – ismételten velem ellenétben – személyes dolgokat is felfed. Magyarázatot kapok arra is, miért olyan a viselkedése, amilyen. Ha velem lettek volna ilyenek a szüleim, én sem lennék jobb nála. Kiközösíteni valakit csak azért, mert más, tisztességtelen dolog. Akár Kai-ról van szó, aki, lássuk csak be, szociopata, akár nem. Amikor ezeket a dolgokat tették vele, még egész biztos, nem volt ilyen. Az egész családja ellene fordult. Mit vártak, hogy majd mosolyogva fogja tűrni? Mindenkinek elege lenne egyszer belőle. Na, ez még nem jelenti azt, hogy megkedveltem ennyitől, mert legszívesebben még mindig kihajítanám, mint macskát sz*rni, de legalább tisztult egy kicsit a kép. Mielőtt bármit is reagálhatnék, maga elé húz egy cserepet és az eddig félig elrohadt virágból élő növényt varázsol, majd ugyanezt megcsinálja egy másikkal is, a szerintem teljesen lényegtelen asszisztációmmal. Nem értem, mire föl neveti el magát a feltevésemen, mi szerint két óra tökéletes időtöltés lenne a többi virág felélesztéséhez is. Értetlenül ülök vele szemben az asztalon egészen addig, amíg valami tök érthetetlen dolgot el nem mormol magában és az összes növény egyszerre éled fel. Egy halk váót elsuttogok, miközben körbenézek. Már jó ideje nincs itt semmi zöld. Azt hiszem, valakinek lesz egy plusz feladata, ha nem akarják ismételten megölni szegény virágokat.
- Oké, a két óra lehet, kicsit túlzás volt – ismerem el végül. Az egyik közeli cserepet magamhoz véve vizsgálgatom a kis növényt. Tényleg olyan, mint új korában. Talán még jobb is. A kis rögtönzött vizsgálat után lerakom a cserepet és felvont szemöldökkel fordulok Kai felé. Azt várja, hogy mondjak valamit magamról? Sóhajtok egyet és előre fordulok. Nem szeretek magamról beszélni, de ő már megtette, úgyhogy tényleg rajtam a sor. Legalább addig is megy az idő…
- London mellett születtem, az autópályán – kezdek végül bele a földet bámulva. Egy kis szünetet tartok, de aztán folytatom – Fogalmam sincs ki az apám. De valószínűleg egy pénzeszsák lehet, ha meg tudta fizetni anyám… „szolgáltatását” – ujjaimmal macskakörmöt rajzolok a levegőbe és közben saját magamon nevetek, illetve azon, hogy milyen szánalmas családom van, már ha ezt egyáltalán családnak lehet nevezni. – Egyszer nem figyeltek oda, bumm, megtörtént a baleset, anyám gondolom hasznosabb dolgokra akarta költeni a pénzét, mint az abortuszra, aztán lettem én. Sosem voltunk túl jóban, aztán amikor lehetőségem volt, leléptem – mesélek még mindig a földet nézve. Nem akarom látni a reakcióját, mert tudom milyenek az emberek. Előítéletesek. Én meg rohadtul nem vagyok kíváncsi az előítéleteikre. -  Ő sem marasztalt nagyon, a kezdő löketet megadta, tudtam bérelni egy lakást. Aztán találtam munkát egy cukrászdában, dolgozom, ahogy a suli engedi. Nagyjából ennyi – fejezem be végül és veszek egy mély levegőt. Kicsit hátradőlve lazítok a tartásomon, majd Kai felé fordulok. – Amikor azt mondtad, hogy nem olyan varázserővel születtél, mint a testvéreid, azt hogy értetted? – szegeztem neki a kérdést, mert ez már akkor szöget ütött a fejemben. Nem tudom, ez banyáéknál hogy s mint megy, úgyhogy érdekelne, mert ez nekem így kínai.



i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 15, 2015 12:24 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
just try to have a little fun

Szórakoztató, hogy mennyire ellentétesek a szavai és a pillantása. Az a kis fintor nem leplezi igazán azt, ahogyan végigmér. "Bottal sem." Na persze. Hogy is van az a mondás? Soha ne mondd, hogy soha. Technikailag nem mondta ki, de... na mindegy. Gyerünk, egy kicsit dobjuk fel ezt a napot!
Őszintén? Valami hasonló komolyságú válaszra számítottam tőle. Persze cseppet sem bántam volna, ha mond valami értelemeset is, de hát ez nyilván túl nagy kérés. Most legszívesebben visszavágnék valami szellemessel, ahogy azt általában teszem, de ezúttal visszafogom magam. Ha én nem tartom be a saját játékszabályaimat, akkor tőle sem várhatom, nem igaz? Néhány pillanatig összehúzott szemekkel figyelem a lányt, ajkaimat összezárva tartom vissza a megjegyzéseimet, aztán bólintok. Legyen! Lássuk, mit is mondjak el magamról.
- Én nem szeretek egyedül lenni. Húsz évig voltam egyedül a saját poklomban, és most erősen igénylem a társaságot. Szeretek főzni. És karaokézni. Nem azért, mert sztár hangom van, inkább csak a szórakozás meg a zene kedvéért. - Pár percre elhallgatok, komolyan és elgondolkodva nézek magam elé. Menjünk egy kicsit mélyebbre is? Menjünk! - Az oregoni Portlandből származom, egy hatalmas családból. Nyolc közül voltam a legidősebb gyerek, és Parkerék örök fekete báránya. Ha hiszed, ha nem, nem a szórakoztató – másoknak kevésbé tetsző – stílusom miatt. Egyszerűen azért, mert nem olyan varázserővel születtem, mint a testvéreim. Apám már kis korom óta korcsnak és elfajzottnak nevezett, a szüleim kezdettől fogva megfosztottak azoktól a jogoktól, amelyek a családunk tagjait megillették, csak azért, mert nem tudtam saját magamtól mágiát előállítani – tárom szét a karomat. Tudom magamról, hogy – enyhén – szociopata vagyok, és őszintén, többnyire szeretek olyan lenni, amilyen, de ez nem jelenti azt, hogy hülye is lennék. Tudom, honnan származom, tudom, mitől lettem az, aki vagyok. Világ életemben kiközösítettek, majd bezártak egyedül egy másik világba, és az egy dolog, hogy a szüleim így látták jónak, de a testvéreim sem vették soha a fáradtságot, hogy kiálljanak mellettem. A saját ikrem sem, Szent Josette, minden jóság példaképe. Hát persze. Én is elkövettem ellenük a saját brutális – a maga módján kielégítő és szórakoztató – rémtetteimet, de igazából ők kezdték ezt az egészet, még ha ezt soha nem is vallanák be. És ennyi elég is volt az őszinteségi rohamból. Igazából mindegy, hogy Daisy hisz-e nekem, vagy sem, hogy egyáltalán érdekli, amiket mondtam. Magasról teszek rá. Csak megpróbálom betartani a saját játékszabályaimat. Ennyi az egész.
Mielőtt Daisy válaszolhatna bármit a szavaimra, mert igazából semmi kedvem még mélyebbre ásni, és belemerülni valami lelki trutymóba, közelebb húzom az egyik virágcserepet, és kisebb csodát hajtok rajta végre. Majd ugyanezt teszem a következővel is, a lány közreműködését is igénybe véve.
- Két óra? - jóízűen elnevetem magam. Szerencsére még mindig bőven elég varázserő van bennem a legutóbbi begyűjtésből ott Denverben, hogy mutathassak ennek a hitetlennek valami látványosabbat. Csak ehhez kicsit jobban kell fókuszálnom, ha nem akarom véletlenül felrobbantani az egész üvegházat. Ennyi mágiát megfelelően iránytani nem mindig könnyű. De egy kis „kántálás” segíthet ezen. - Phasmatos tribum nas ex viras – kezdek bele, miközben merőn nézek az asztalt borító cserepekre. Az összes növény egyszerre kel új életre, és kezd el virágozni, nem csak az asztalon, hanem az egész melegházban, sorban a körülöttünk levő polcokon is. Mire befejezem, az egész olyan, mint amilyen fénykorában lehetett. Az első illetőnek, aki ide betéved, alaposan a padlón fog koppanni az álla. Dolgom végeztével felülök Daisy mellé.
- Most te jössz – nézek rá oldalvást várakozásteljesen. Illene mondania magáról valamit, ha már beleegyezett a közös programba. - Mondj nekem valamit például az enyhe brit akcentusodról... - adom meg neki a kezdő löketet. Angliából származik, vagy valaki olyan nevelte, aki onnan jött? Egyáltalán hol van a családja? Egyedül lakik, egyedül tartja fenn magát, egyedül fizeti a számláit az egyetemi tanulmányai mellett? - Dolgozol is, vagy a szülők tartanak el? - lóbálom szórakozottan a lábaimat, de a figyelmem Daisy felé nem lankad. Mondja azt bárki is, hogy nem tudok komoly lenni. Oké, hogy nem erősségem a felnőtt, érett viselkedés, de ez inkább döntés kérdése. Ha rágörcsölnék a dolgokra, mint a  „nagyok”, akkor már lehet, hogy tényleg régen diliházban lennék, szóval inkább magasról teszek mindenre, és egyetlen dolog érdekel csak igazán: én.


१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 13, 2015 10:43 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker
gtfo

Őszintén szólva nem is tudom, milyen válasz reményében tettem fel neki az előbbi kérdésemet, hiszen én magam is pontosan tisztában lehetek a válasszal anélkül, hogy tőle hallanám. Neki minden problémát okozna, amivel egy kicsit nem lenne más kárára.
- Bottal sem piszkálnálak meg - válaszolom egy fintorral az arcomon és én is hasonlóképpen végignézek rajta. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy ha nem szólalna meg, nem viselkedne így, nem lenne ilyen kiállhatatlan személyisége, nem akarna mindenki kárára lenni, nem bosszantana szándékosan, nem varázsolta volna ezt a jelet a kezemre, nem állított volna be csak úgy a lakásomba, ahogyan megtette, teljesen más ember lenne, egy normális, illemtudó, kedves, vicces ember, akkor talán. Na, de mindegy. Felesleges ilyenen filózni. Végül csak beadom a derekam, de ha nem tartaná be ezek után az alkunkat, én emlékeztetni fogom rá, az biztos.
Durcásan veszem tudomásul, hogy ismét átkarol. Összefont karokkal vonulok mellette, pontosan úgy, mint egy öt éves, duzzogó kislány, aki nem csinálhatja azt, amit szeretne. A helyzet lényegében ez, csak én nem öt éves vagyok. A helyszínválasztás meglep, az üvegház nem egy szokványos hely csak úgy az idő elütéséhez. Pláne nem Kai-tól. Mármint... ez egy normális hely, ahol növények vannak, semmi olyan, aminek vagy akinek ártani lehetne, nem tudja veszélyeztetni más testi épségét, szóval elég furcsa, de ő tudja.  Vagy még igazából ő sem tudja...
Megállok az egyik asztalnál és a csípőmet nekitámasztva dőlök neki.
- Hát... - lássuk csak, nem nehéz ezeket összeszedni. - Szeretek egyedül lakni, szóval nem szeretem, hogy van új lakótársam, amióta csak betoppantál ki akarlak rakni, de még nem volt rá lehetőségem - válaszolok röviden és tömören. Nem szeretek magamról mesélni, szóval érje be ennyivel. - És te? - szegezem neki a kérdést. Hátha ő legalább értelmes választ fog adni egy rakat hablaty helyett. Felvont szemöldökkel figyelem, amint közelebb húzz az egyik virágcserepet. Nem értem, mit akarhat ártani egy ilyen félig elrohadt kis növénynek, ami még a légynek sem tudna ártani. Arra számítok, hogy fel akarja robbantani vagy valami hasonlót tervez, de amikor látom, amint kizöldell és kivirágzik, egészen meglepődöm. Közelebb lépek és az asztal széléhez guggolva, államat rátéve nézem, amint feléled a virág.
- Váó - suttogom halkan, majd felállok - Nem is mondtad, hogy nem csak pusztítani tudsz - bökök a növény felé félig Kai felé fordulva. Mikor rám kerülne a sor, szabadkozni próbálok. - Én, én nem hiszem, hogy... - még befejezni sem tudom a mondatot, már ott állok szemben a cseréppel, Kai keze az enyémen, és ez a virág is hasonlóan cselekszik, mint az előző. Vannak a bosziságnak előnyei.
- Úgy látszik, tényleg nem csak az idegeim kiölésére vagy képes, Parker - mondom halkan, miközben még mindig a virágot figyelem. Pár pillanat múlva arrébb tolom azt és vigyorogva fordulok meg. - Ha így akarod eltölteni ezt a két órát - kezdek bele a mondandómba és felpattanok az asztalra - Akkor még vár rád egy pár virág - mutatok a többi elszáradt növényszerű dolog felé. - Szerintem két óra alatt pont végeznél velük.




i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 23, 2015 1:27 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
pathology? wow that's so exciting.

- Hmm... Igen, valami olyasmi - hagyom rá a dolgot vigyorogva. Kiforgathatja a szavaimat, ahogy csak szeretné, tulajdonképpen a lényegen nem sokat változtat. Nem akarok egyedül bolyongani itt, se máshol, voltam egyedül eleget az elmúlt húsz évben. Társaságra vágyom, jelenleg konkrétan Daisyére, és ha lekoptat, morcos leszek, annak pedig sosem szokott jó vége lenni. Szerencsére, úgy tűnik, könnyebben beadja a derekát, mint vártam. Nem mintha nem lenne így is elég kemény dió. Rábólintok a feltételeire, a gyanakvó kérdését hallva azonban röviden felnevetek.
- Nahát, ifjú hölgy, csak nem valami mocskos dologban reménykedik? - nézek végig rajta sokat mondó pillantással. - Nem, nem azt tervezem, de biztos vagyok benne, hogy az is kellemes időtöltés lenne. - Kacsintok rá. Ó, igen, élvezem, hogy húzhatom az agyát. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem arra gondolt, amire gondolom, hogy gondolt. Bár fene tudja. Való igaz, ártatlan lánykának tűnik, de a fantáziája attól még lehet mocskos.
- Na gyere! - karolom át ismét, de ezúttal nem olyan szorosan és pofátlanul, mint korábban. Csak a háta mögé helyezem a kezemet, hogy kiterelhessem az épületből, majd egy éles kanyarral át a most egészen üresen álló, szomszédos üvegházba. Oké, most csak rögtönzök, egyelőre fogalmam sincs, mivel kellene kitöltenem a következő két órát.
- Tudod, egy kis együttműködés azért jól jönne - lépek oda a közelebbi asztalhoz, amelyen virágcserepek sorakoznak rendezetlen összevisszaságba. - Mesélj egy kicsit magadról, mit szeretsz, mit nem, mi az, amit mindig is meg akartál tenni, vagy próbálni, csak nem volt rá lehetőséged? - Szándékosan mentem át feltételes módból felszólítóba. Szükségem van az együttműködésére is ahhoz, hogy kezdjünk magunkkal valamit. Ha passzívan áll az egészhez, nem ér semmit az alkunk. Egy kis ösztönzéssel talán tudok ehhez szolgálni. Közelebb húzom a legközelebbi cserepet. Elsőre mind üresnek tűntek, de már látom, hogy valamennyiben hervadozó, száraz virágok kókadoznak a sorsukra hagyva, arra várva, hogy kidobják őket. Az a gyanúm, hogy ez a régebbi üvegház mostanában nem volt használatban. Két tenyeremet a kiszáradt virág két oldalára helyezem, majd feltöltöm élettel. A hervadt szárak és levelek újra kizöldülnek, megnyúlnak, háromszoros méretűre nőnek, virágokat hoznak. A legtöbb boszi imádja ezt, a kapcsolatát a természettel. Beismerem, tényleg jó buli, bár én ugyanennyire tudom élvezni az ellenkezőjét is, az életek kiontását. Főleg, ha az még szükségszerű is.
- Szeretnéd kipróbálni te is? - fordulok félig a lány felé. Nem várom meg a válaszát, felkapom a következő virágcserepet, majd megfogom Daisy kezét, és mellé helyezem, akár csak korábban a sajátomat. Az most az övé mögé kerül, és rajta keresztül áramoltatva küldöm tovább a mágiát a növény felé, mely hasonló újjászületést produkál, mint a korábbi társa.


१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 18, 2015 11:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker
gtfo

Akármennyire is igyekeztem levakarni magamról az újdonsült lakótársamat, aki már a tanulmányaimban is ürügyet látott a bosszantásomra, képtelenség volt néhány másodpercnél tovább magam mögött hagyni. Pár pillanat alatt utol is ért nagy bánatomra. Próbálkozhattam volna azzal, hogy levegőnek nézem. Elfordulhattam volna a következő keresztfolyosón. Hirtelen odaléphettem volna valamelyik random diákhoz eljátszva, hogy mennyire jó haverok is vagyunk. De valószínűleg egyik sem jött be volna. A levegő nem pofázik folyamatosan az emberhez és nem karolja át a vállát, minden bizonnyal nem hagyott volna csak úgy egymagam elkanyarodni a másik folyosóra sem. Sőt mi több, egész biztosan lett volna pár kedves szava ahhoz a random diákhoz is, akit kiszemeltem volna ideiglenes havernak, úgyhogy elvetve az összes hirtelenjött ötletemet csak sétáltam tovább. Rám nehezedő, vállamra legkevésbé sem odavaló karját természetesen legalább olyan gyorsan löktem le magamról egy bosszús tekintet kíséretében, amilyen gyorsan Kai utolért az előbb.
Az általam szórakoztatónak vélt program a jelek szerint neki annyira nem jött be. Vajon miért? Nem is értem. Neki abból mi haszna származik, ha valakinek az idegeire megy, aztán az a valaki egyszer majd jól megbosszulja azt a sok-sok csúnya és kellemetlen dolgot, amit vele tettek korábban? Mert, hogy egyszer nálam ki fog borulni a bili, azt egész biztos.
- Világméretű katasztrófa lenne, ha el kéne magad foglalnod anélkül, hogy mások kárára legyél? – kérdeztem megjátszott ártatlansággal. Már kétségem sem volt afelől, miért is került abba a másik világba jó pár évre, ahogyan azt korábban mesélte. Teljesen megértem a családját. Csoda, hogy egyáltalán ennyi évet kibírtak mellette. Kész agyrém a csávó.
Gyanútlanul meneteltem tovább előre, amikor hirtelen előttem termett Kai. Lendületemtől fogva szépen lekoccoltam, mire egy önelégült vigyor jelent meg az arcán, amit nagyon szívesen letöröltem volna onnan, ha nem ennyi ember lett volna mondjuk körülöttünk. Gyorsan hátráltam egy lépést, hogy tisztes távolba kerüljek tőle. Csípőre tett kézzel vártam a nagy ajánlatát az alkuról, amiről azt állította, hogy szerinte nekem is tetszeni fog. Ebben erősen kételkedtem, de azért adtam a dolognak egy esélyt. Végighallgatva nem is tűnt olyan rossznak az ajánlata. Két óra egész kibírható, a megpróbálom magam jól érezni pedig egyenlő lesz azzal, hogy eljátszom, hogy megpróbálom magam jól érezni, mivel elég csöpp esélye van annak, hogy az ő társaságában normális, ép eszű ember valaha tényleg jól tudja magát érezni. Én pedig egy normális, ép eszű embernek tartom magam.
- Egészítsük ki annyival, hogy otthon sem mész szándékosan az idegeimre – néztem rá hasonló komolysággal, mint ahogyan ő is tette. – Ha ezt hajlandó vagy elfogadni, akkor legyen, áll az alku – bólintottam, majd összefontam magam előtt a karjaimat.
- De mit is akarsz te abban a két órában csinálni, amikor én megpróbálom magam jól érezni? – kérdeztem érdeklődve, mivel eddig erről még nem csacsogott.




i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 27, 2015 1:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
pathology? wow that's so exciting.

Végtelenül dacos tekintet, feltolt orrocska, mintha egy Disney hercegnőt játszana. Gratulálok! Sikerült megtalálnia a velem egyelő szintet. Én azt hiszem, a gyalogkakukk volnék. Nem hagyom ám magam ilyen könnyen lerázni. Már lépek is a lány után, amint elhalad előttem, átkarolom, mintha ez tök természetes lenne. Nekem az. Neki kevésbé. Legalábbis erről árulkodik a fintora. Na és akkor? Hol érdekel ez engem? A vigyorom a duplájára nő, a karom pedig nem mozdul a helyéről egészen addig, amíg le nem ráz magáról. Drámai sóhajt hallatok. Én, a szerencsétlen áldozat, akit senki sem szeret. Hja! Milyen szomorú.
- Ha békén hagynálak? Ez fájt – biggyesztem le az ajkaimat, de felveszem vele a lépést, hogy még véletlenül se maradjak le. - Egyébként attól tartok, hogy ez világméretű katasztrófához vezetne. - Ingatom a fejemet komolyan, csintalan, gyerekes csillogással a szemeimben. Vajon elég meggyőző vagyok ahhoz, hogy rájöjjön, én magam lennék az a katasztrófa?
- Na jó, kössünk alkut! - Hirtelen belépek a továbbsiető lány elé, amitől szépen nekem ütközik. Ravasz mosollyal mérem végig, de ezúttal kibírom, hogy ne fűzzek hozzá kommentárt, mert jelenleg a mondanivalómra koncentrálnék. - Szerintem neked is tetszeni fog. Adj nekem egy órát. Vagy legyen inkább kettő. Két óra, amit velem töltesz, azzal amit én szeretnék, és megígéred, hogy megpróbálod jól érezni magad közben – billentem oldalra a fejem, ezúttal tényleg komolyan, minden éretlenséget mellőzve nézek rá. Igen, tudok én ilyet is.
- Ha ezt megkapom, én is megígérem, hogy a nap hátralevő részében, estig - nyomom meg a szót a félreértések elkerülése érdekében, hiszen a lakásban megint lesz szerencséje hozzám - egyáltalán nem kell látnod. Sem hallanod. Eltűnök, szabad leszel – tárom szét a karjaimat, azt hiszem, ezzel próbálva őszinteséget sugallni. Iiigen, tisztában vagyok vele, hogy mennyire az idegeire megyek, és a háta közepére sem kíván. Talán vicces, hogy úgy próbálom ráerőltetni magamat, hogy azzal kecsegtetem, megszabadulhat tőlem... Na mindegy. Egyelőre komolyan is gondolom. Igazából csak tőle függ, mit választ.


१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 19, 2015 10:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker
gtfo

Nem azért jöttem be órára, hogy még itt is ennek az istencsapásának a hülyeségeit viseljem el. Egyrészt kötelességből, másrészt pedig örültem, hogy egy kicsit elszabadulok tőle. Megtehettem volna, hogy kihagyom, van elég kreditem végül is… De az utolsó reménycsóva ez volt egy rövid kis szabadságra. Nem jött össze. Az a fránya naivitás. Fel kéne már nőnöm. Vagy csak idegileg annyira ki kéne készítenem, hogy végre összepakoljon, szedje a sátorfáját és elhúzzon a lakásomból. Ez is jó megoldásnak tűnik. Tűnne… ha olyan egyszerű lenne ezt elérni.
Egyelőre csak saját magamat sikerül felidegesíteni, ha megpróbálok az idegeire menni. Ő is az idegeimre megy és én is a sajátjaimra. Összeszűkült szemekkel néztem rá. Tényleg minden lepereg róla. Tényleg minden így leperegne róla? Vagy egyszer az életben meg fogom találni azt a témát, amit felemlegetve lefagy az arcáról az az idétlen vigyor.
Mi tud ennyire jól esni más piszkálásában? Annyira… gyerekes. Abban a másik világban mit kezdett magával? Biztos elvonási tünetei voltak, amiért nem volt ott senki, akinek keresztbe tudott tenni, nem tudott senkin sem élősködni, nem tudta senkinek sem a vérét szívni, már nem szó szerint. De lássuk be: Kai egy energiavámpír. Azt hiszem, értem, miért nem bírta elviselni a családja. Előbb vagy utóbb – inkább előbb – én is lassan be fogok kattanni tőle. Saját magam foguk bevonulni egy diliházba, ha nem javul a helyzet. Már pedig nem fog javulni. Legalábbis rövid időn belül nem. Még csak most kezdődött az egész. Alig egy napja lakik nálam, még huszonnégy óra sem telt el, de már nagyon sikerült kifeszítenie azt a bizonyos húrt.
Szerencsére a partnerem szívatása nem tartott a végtelenségig, bár szerencsétlennek biztos úgy tűnt. Egész gyorsan vége is lett az órának, amint eltűnt Kai. Meglepő módon nem akadékoskodott, hanem csak eltűnt. Lassan megnyugodtam és tudtam az órára koncentrálni a továbbiakban. Akármerre néztem, minden négyzetméter Kai-mentes volt, ami csakis puszta örömre adott okot.
Megmosakodva, mindenféle vértől mentesen, a fehér köpenyt a sarokba akasztva léptem ki az ajtón. Magamban morgolódtam, amikor meghallottam azt az idegesítő hangot. Amint pedig megláttam a szemközti falnak támaszkodva, jelét is adtam a sértettségemnek. Az orromat magasra emelve indultam el a folyosón, rá sem rándítva, hogy éppen az órai partneremet zaklatta megint. Nem érdekelt, mit csinált, amíg engem békén hagyott. Nem jutottam túl messzire előle. Egész hamar utolért és kezét átvetve a vállamon sétált tovább mellettem. Elfintorodott arccal néztem rá, a kezére, aztán ismét rá, végül lepöcköltem magamról. Hozzám ugyan ne érjen, haverkodni meg pláne ne próbáljon azok után, hogy csak úgy beállított a lakásomba, előtte meg megátkozott. Kösz, nem kérek belőle.
- Mi lenne, ha békén hagynál? – fordultam felé megtorpanva. – Az számomra elég érdekes lenne. Csinálj, amit akarsz, csak engem nem piszkálj – válaszát meg sem várva indultam meg a folyosón. Éhes volt, időm pedig volt bőven, szóval enni terveztem. Kai nélkül.



i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 13, 2015 1:00 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
pathology? wow that's so exciting.

Végighallgatom a lányt komolyan, egyetértően bólogatva minden egyes szavához, és arcomra a legmegértőbb tekintet költözik, ami valaha látható volt rajta. Mint egy jó dilidoki. Leszámítva, hogy én vagyok itt a beteg, ahogy Daisy is szépen kifejtette, na de mindegy.
- Ha szeretnéd, írhatsz rólam egy szép kerek esszét is, abban bővebben is körülírhatod, hogy mennyire vagyok őrült és gyerekes. Szívesen elolvasnám – vigyorgok rá végül, amint ő befejezte. Vajon mikor fog neki leesni, hogy cseppet sem érdekel mások véleménye, és hogy a legcsekélyebb hatása sincs rám az ilyenféle sarazásnak, vagy bármilyen szentbeszédnek. Mindazok, akik megpróbálnak engem megváltoztatni, legjobb esetben is annyit érnek el nálam, hogy alaposan felbosszantanak, és hát… elismerem, dühösen hozom a legjobb formámat. Akkor nem válogatok a módszerekben, és előszeretettel nyugtatom le magam olyan apróságokkal, mint hogy kibelezek valakit, esetleg belefojtom a vécébe. A családom tudna erről mesélni. Legalábbis azon tagjai, akiknek már sikerült túlélniük egy-egy drasztikusabb megnyilvánulásomat. Szegény Joey például már csak a túlvilágról sugallhat. Beszámolhatna róla, hogyan élte meg – vagy hogyan nem – amikor lenyomtam a víz alá a medencénkben. Akármilyen idegesítő is volt a heves ellenkezése, azért egy cseppet még díjazom is a kitartását. Mindenesetre ő sem élte túl, ahogy a másik három sem. Ez van.
Daisy partnerének irritálása csak egy ideig volt szórakoztató, és mi tagadás, jót nevettem rajta, de nem tudnék ezzel múlatni egy egész órát. Szerencsére már nincs sok hátra ebből a mostaniból. A lány rendre int, és nem is tudom, talán mert már kijátszadoztam itt magam, de ezúttal nem érzek rá késztetést, hogy ellenkezzek.
- Ahogy a kisasszony parancsolja – mondom egy udvarias meghajlással, aztán rákacsintok, és láthatatlanná válok előtte is. Körüljárom még egyszer a termet. Még mindig uncsi. Kiosonok egy körre, beszerzek magamnak egy energiaitalt, és azzal térek vissza, épp amikor a tanár kijelenti, hogy mára végeztek.
- Mi a következő program, kicsi Sutton? – suttogom a lány fülébe, egyelőre alaktalanul, de amint kilép a terem ajtaján, én lehetek az első, akit megpillant a szemközti falnak támaszkodva.
- Helló, Peter – vigyorgok a mellettem elhaladó bamba fickóra, az viszont csak értetlenül néz rám. – Az ott egy légy maradványai az arcodon? Fúj, undorító. Jah nem, az csak az arcod– magyarázok ártatlan képpel, aztán elnevetem magam, és Daisy mellé lépek átkarolva a vállát. Számítok rá, hogy kábé három másodpercen belül lesöpör magáról, de nem zavartatom magam.
- Mi lenne, ha kihagynánk a következő órát, és csinálnánk valami érdekesebbet? – vetem fel az ötletet. Tisztában vagyok vele, hogy a zaklatása legmélyebb fogalmait is kimerítem, de hát unatkozom. Valamivel el kell töltenem az időt, amíg arra várok, hogy eljöjjön a következő telihold. Szóval majd hozzám szokik a kis vöröske. Nem lesz más választása.


१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 13, 2015 12:05 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker
gtfo

Csak a dolgomat akartam végezni és nem félremetszeni valamit szerencsétlen hullán. Na nem azért, mert nagyon fájna neki vagy valami ilyesmi. Magam miatt. Eltűrtem, hogy Kai betegye a lábát az otthonomba, nem mellesleg engedély nélkül. Azt is, hogy ott aludjon. Ehetett is, ihatott is. De azt már nem tűröm, hogy még az órámon is zavarjon.
- Nem hiszem, hogy befolyásolja. Teljesen jól látja a helyzetet – suttogtam halkan a címzettnek. – Szociopata vagy és őrült is. Nincs ki mind a négy kereked, ráadásul gyerekes vagy. Úgy viselkedsz, mint egy kétéves, nem pedig mint egy negyvenkettő. Ráadásul egoista is vagy, öntelt, nagy az arcod, sokat képzelsz magadról és még sorolhatnám – a végén egy negédes mosolyt villantottam a boszifiúra, aztán ismét a hullára fókuszáltam. A polcról levettem, ami kellett a folytatáshoz. Reméltem, hogy valami értelmes választ kapok a kérdésemre, de túl naiv voltam. Figyeltem, amint a fiatalos vén csont odaflangál a partneremhez, aki elég bambán állt az asztal mellett. A csontok fűrészelését rá akartam hagyni, ha már az volt a feladat, hogy párban dolgozzunk. Amíg végigpörgettem a gondolatmenetemet, addig Kai oda is ért a… azt hiszem Peter nevű sráchoz. Birizgálni kezdte az arcát és a fülét. Értetlenül néztem a kis jelenetet, lassan pedig a többiek figyelmét is jobban lekötötte, mint a boncolás. Mindenki nevetgélve nézte, amint a srác összevissza csapkod a levegőben, miközben semmi nem volt ott. Még én is egész szórakoztatónak találtam. A srác szerintem most többet mozgott, mint az elmúlt pár évben összesen. A hadonászás vége egy jó csattanós pofon lett. Az egész csoport hangosan nevetni kezdett beleértve engem is és a tanárt is.
- Mindenki vissza a feladathoz! – hallatszott az utasítás, miközben még mindenki hahotázott. Az emberek lassan az elejtett szikéket ismét a kezükbe vették, én pedig lassan visszasétáltam az asztalhoz.
- Csak nem egy légy volt? – kérdeztem Peter-t teljesen ártatlan tekintettel, de ő nem válaszolt, csak megilletődve nézett ki a fejéből. – Jó nagy légy lehetett – bólogattam kicsit túlzóan, aztán az asztalon heverő test felé fordultam.
- Miss Sutton, minden rendben van? – jött a kérdés a terem túloldaláról. – Vagy van esetleg valami, amit szeretne megosztani velünk? – összefont karral sétálgatva szegezte nekem a kérdés a professzor.
- Nem, nem. Mármint... minden rendben van – hebegni tudtam csak lányos zavaromban, de szerencsére a továbbiakban nem kaptam hasonló kérdéseket. Bosszúsan fordultam Kai felé.
- Legalább maradj nyugton, amíg vége van… - suttogtam a vicces kedvében lévő újdonsült lakótársamnak. Végignéztem a testen és Peter felé fordultam. A fejemmel a hulla felé böktem, jelezve, hogy ő jön és átadtam neki a helyet. Csináljon is már valamit, ha itt van.




i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 12, 2015 6:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
pathology? wow that's so exciting.

Vigyorogva figyelem, ahogy Daisy partnerének homlokráncai összeszaladnak a zavarodottságtól. Szegény, biztos nem érti, mi baja van a csajnak. Az egyik pillanatban még tök normális volt, a másikban meg már magában beszél, szikével hadonászik, háborog, és még el is küldi őt a fenébe. Hát amúgy meg amilyen unott faarccal nézi a hapsi, ahogy a csoporttársa dolgozik helyette is, meg is érdemli.
- Egész határozottan igaza van – bólintok a lány feltételezésére. – Josette véleményét a közöttünk levő csodálatos testvéri szeretet és harmónia nyilvánvalóan kicsit befolyásolja, és emiatt túlértékel, de egyébként tényleg szociopata vagyok – vonok vállat. Most mit tagadjam? Tökre egyértelmű, főleg valaki olyan számára, aki orvosnak készül. A másokra gyakorolt hatásom, az érzéseik, a lelki világuk, meg a többi maszlag, nem beszélve a másokhoz fűződő nem létező érzéseimről, a legkevésbé sem érdekelnek. Leszámítva mások és önmagam szórakoztatását. De a többi dolog haszontalan és kényelmetlen. Ki a franc akarna olyanokkal foglalkozni, mint szeretet, féltés, aggodalom? Hülyeség! Talán ha én is kaphattam volna ezekből valamennyit olyanoktól, akiktől kellett volna, azoktól az emberektől, akik a családomnak tartják magukat, akkor talán másképp lenne. De nem így történt, és a következményeket tekintve jobb is így. A felesleges érzelmek sorra kihaltak belőlem.
- Hmm… lássuk csak, meddig is – hajolok én is közelebb a lányhoz, és hozzá hasonlóan suttogok. – Amíg el nem unom magam – válaszolom komolyan, közvetlenül az ajkai előtt, majd szélesen elvigyorodva dőlök hátra, és amint ismét helyet kapok, hogy lecsusszanjak az asztalról, visszasétálok a partnere mellé. Ki látott már ilyen bamba alakot? Egyáltalán minek van ez itt? Nem is csinál semmit. Mutatóujjammal birizgálni kezdem az arcát, meg a fülét, alig-alig érve hozzá. Először csak hessegetni próbál, mintha egy légy lennék. Vigyorogva figyelem a szerencsétlen próbálkozásait, és nem hagyok fel a játékkal egészen addig, amíg bosszúságában egy irdatlan pofont le nem kever saját magának. Akkor viszont kitör belőlem a nevetés, a hasamat fogva vinnyogva vihorászok a nyomorékon.


१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 12, 2015 1:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker
gtfo

A reményeim, mi szerint legalább egy délelőttre egyedül, Kai-mentesen tölthetem az időmet, hamar szertefoszlottak. Nem telt el tíz perc az órából és máris megjelent az asztal túloldalán a semmiből. Nincs neki jobb dolga, mint engem bosszantani? Biztos találna mást is, akinek az agyára mehet a nap huszonnégy órájában, csak körbe kéne nézni. Sok ember van még a földön, több mint hét milliárd, biztos találna mást is. Nem értettem, miért csitítgat ennyire. Semmi joga nincs megmondani nekem, hogy mit csináljak. El tudom dönteni én is, mit akarok. Ha pedig éppen ahhoz lenne kedvem, hogy a kezemben lévő szikével megsimogassam, akkor megtenném.
- Mi van? – összevont szemöldökkel néztem rá. Figyeltem, amint megkerüli az asztalt és az alkalmi partnerem arca előtt kezdi lóbálni a kezét, az pedig úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Hirtelen leesett a tantuszt. Tényleg ekkora örömöt okoz neki, ha szívathat? Vagy élvezetből tette, vagy feltett szándéka volt lejáratni a csoporttársaim és a tanár előtt, de ezt nem fogom annyiban hagyni. A bosszú mindig édes, pláne, ha ilyen valakin kell bosszút állni. Akkor még édesebb. És élvezetesebb. Talán rájön majd utána, hogy nem érdemes szórakozni velem. Tudok pár olyan dolgot, ami talán gyerekesnek tűnhet, de eléggé felbosszanthatja. De ez még a jövő zenéje.
- Ahh, menj már innen! – fintorogva húztam el a számat, amikor közelebb hajolt hozzám és hátrébb léptem egy lépést. Belépett a magánszférámba, amit nem díjaztam. Szükségem volt egy kis térre.
- Tessék? – nézett rám értetlenül a pápaszemes okos tojás. Úgy állt ott, mint egy életképtelen… izé.
- Nem te – szemeimet forgatva fordultam vissza az asztalon fekvő testhez, amivel látszólag kezdett összebarátkozni Kai. Szívesen belőle is hullát csinálnék, hogy még közelebbi kapcsolatba kerüljön az illetőhöz a túlvilágon. Nem foglalkoztam vele, nem érdekelt a véleménye az óráról. Ha valóban ennyire unalmasnak találja, akkor tudja, merre van az ajtó. Vagy csak el is tűnhet, pont úgy, ahogy megjelent. Folytattam a bemetszések megejtését. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen kis semmirekellő vén csont kizökkentsen a feladatból. Fontosabb volt ez annál. Az első teljes boncolás, amit egyedül kell csinálnunk. Sok múlik rajta. Ha már a partneremből – véleményem szerint, mert hát elég életképtelennek tűnik, nem is értem, hogy maradhatott benn idáig – nem is lesz orvos soha, én azért szeretném azt a két kis betűt a nevem elé majd valamikor.
- Nyilván igaza is van neki – válaszoltam halkan felnevetve. Kai egyértelműen szociopata és minden normális embernek menekülnie kéne előle. Ez nem kérdéses. A bemetszések után az egyik polc felé indultam, ahol csipeszek és fogók voltak. A Kai által elfoglalt asztal mellett megálltam és levettem a szükséges eszközöket, közben suttogva fordultam felé.
- Meddig tervezed még ezt a gyerekes játékot folytatni? – kérdeztem némi bosszússággal a hangomban. Frusztrált a jelenléte, ráadásul a partnerem már tuti legalább félig őrültnek nézett, ha a csoport többi tagja még eddig nem is.




i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 12, 2015 12:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
pathology? wow that's so exciting.

Hmm… A bosszúság kellemes illata, amelyet másokban keltek. Mindig is imádtam. Csak rá kell nézni Daisyre, mindjárt felrobban az „örömtől”, hogy újra láthat. Végignézem a kis műsort, amit előad nekem szikével a kezében, aztán jóízűen elnevetem magam, és cseppet sem fogom vissza a hangerőt. Valahogy mégsem figyel rám fel senki. Mintha itt sem lennék. Hmm… hmm… vajon miért? Ez lesz a százezer dolláros kérdés.
- Shh, kicsi Sutton – helyezem az ajkaimra a mutatóujjamat, így figyelmeztetve a lányt, hogy legyen csendesebb. – Még a végén azt hiszik, hogy huszonegy éves létedre képzeletbeli barátod van, és azzal cseverészel – vigyorgok teli szájjal, aztán megkerülöm az asztalt, és Daisy partnere mellé lépek. Tenyeremmel a srác arca előtt integetek, először csak kicsit, aztán mint egy eszeveszett. Semmi reakció. Haha, még mindig jól működik az álcázás, de vicces ezt így bemutatni a lánynak.
- Nos… - hajolok közelebb a lányhoz, és suttogóra állítom a hangomat. – Lehet, hogy tényleg csak a képzeletedben létezem. Megőrültél a sok stressztől. Pihenned kéne, agyadra megy a tanulás, meg… ez – tárom szét a karomat. – Dögunalom ez az óra – sóhajtok színpadiasan. Elsétálok a hulla fejéhez, végignézek rajta.
- Hát haver, téged aztán szépen elintéztek. És ráadásul most még fel is szeletelnek, mint a hálaadásnapi pulykát – ingatom a fejemet, aztán ujjaimmal széthúzom a szemhéjait, és belenézek a halott szemekbe. Húúú.
- Oké, tévedtem. Ez a patológia dolog elég szórakoztató. Már el is felejtettem, hogy mennyire – jegyzem meg kissé eltűnődve. Volt már vagy… mennyi is? Ó, ja igen, húsz éve, hogy én ide jártam. Ilyen távlatból már tök vicces, hogy egykor orvos akartam lenni. Én, meg az életmentés. Hah! Hát igen, talán addig, amíg egy kicsit el nem durrant az agyam a családom sok marhaságától, és amíg cseppet még reménykedtem, hogy egyszer engem is komolyan fognak venni, és megadják nekem az esélyt, ami minden gemini ikernek születésénél fogva ugyanúgy kijárna, talán még volt esélyem egy szebb jövőre. De a huszonkettedig születésnapomon, amikor megtagadták tőlem az összemérettetést, ráadásul kétszer is, és az utóbbi azzal végződött, hogy bezártak egy börtönvilágba… nos… azóta kicsit változott a hozzáállásom. Ha nagyon választanom kellene, hogy milyen foglalkozást tudnék most elképzelni magamnak, azt hiszem, nyitnék egy éttermet. Mmm… imádok kajálni, akár főzhetnék is. Igen, az lesz a nekem való. Talán egyszer. Ha túlestünk ezen a koven átvétele dolgon.
- Dr. Laughlin – válaszolom meg szórakozottan Daisy kérdését is. – Ha szeretnéd felkeresni, hogy pontos diagnózissal álljon elő az elmeállapotommal kapcsolatban, az egyetemi kórházban fogod őt megtalálni – teszem hozzá édesen mosolyogva. – De összefoglalhatom helyette is, hogy mit mondana: „Kai egy szociopata. Menekülj!” – nevetem el magam, aztán felülök az egyik szabad asztalra, és onnan szemlélem a serényen dolgozó társaságot.


१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 12, 2015 1:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker
gtfo

Szeretem, amit tanulok, nem véletlen választottam ezt a szakot. Szeretek segíteni az embereken, legalábbis azokon, akik megérdemlik. Nehéz pályára léptem, de a tény, hogy a jövőben életeket menthetek – feltéve, ha sikerül befejeznem a sulit –, már önmagában szerethetővé teszi. Régen, még mikor általános iskolában biológiát tanultunk, az egészet undorítónak és gyomorforgatónak találtam. Nem voltam kíváncsi a belső szerveimre, pláne nem arra, hogyan néznek ki. A látvány nem volt szívmelengető, egészen megvoltam anélkül a tudás nélkül is, hogy hogy néz ki a vesém vagy a tüdőm bizonyos részei. A gyakorlati részt leszámítva viszont érdekes volt. Sok szervet összepakolnak, összekötik erekkel, amiben vér folyik, köré raknak egy csontvázat, arra izmokat és voila, kész az élő ember. Elgondolkodtató, hogy hogyan képesek működösére bírni magukat a sejtek, a testalkotók. Az elméleti rész már a kezdetektől fogva lekötött. A gyakorlati meg hát… megszokás kérdése. Láttam már ennél undorítóbb dolgokat is az évek alatt, ráadásul hozzászoktam egy felvágott test, konzervált szervek vagy a sok vér látványához. Nem azt mondom, hogy amíg más, normális nőnemű lények félisten pasikat nézegetnek a neten, én addig megnyitom a google-t és a különféle szerveket nézegetem. Természetesen, ha választani kell, akkor én is pasikat nézegetnék. De már koránt sem bukfencezik, szaltózik, liftezik a gyomrom, ha meglátok például egy szívet.
Nem csak azért örültem, hogy beértem órára, mert nem késtem el végül és mert azzal foglalkozhattam, amit szeretek, hanem azért is, mert szintem meg voltam győződve arról, hogy az az isten csapása ide már nem követ. Honnan tudná, hogy hova jöttem? Nem ismerheti ennyire az iskolát. Ráadásul nem mondtam neki semmit. Nem mondtam, hova és mikor jövök. Éppen megejtettem az első vágást, amikor a létező legkellemetlenebb vendég tette látogatását a boncasztal túloldalán. Ijedtemben megugrottam, akárcsak a mellettem ácsorgó alkalmi párom is. Bosszús pillantást küldtem felé, amiért csak úgy itt termett. Ez tényleg mindenhol ott van? Ráadásul egyáltalán nem vicces, hogy az egyik pillanatban még láthatatlan, aztán nem.
- Na ide figyelj, boszifiú – én is lekönyököltem az asztalra és közelebb hajoltam. – Ez az én varázspálcám – felemeltem a kezemben díszelgő szikét és fejemmel az irányába böktem. – És nagyon jól bánok vele. Kipróbálhatom rajtad is, ha nem hagysz végre békén – egy darabig farkasszemet néztem fele, aztán feltápászkodtam és visszatértem a feladatomhoz. Illetve csak visszatértem volna.
- Ki a nővéred? – kérdő és komoly tekintettel pillantottam rá. Itt dolgozik a nővére? Az egész Parker família errefelé tanyázott le mostanában?



i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 11, 2015 10:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Sutton
pathology? wow that's so exciting.

Bármilyen sajnálatos is a dolog, rövid időre magára kellett hagynom a szájalós lakótársamat, mert bizony nem hazudtam neki, tényleg volt egy-két dolgom a környéken. Utánajártam a testvérkéimnek, ahogyan azt terveztem is. Mindkét húgom fellelhető ebben az iskolában, és mindkettővel vártam már a nagy találkozást, de mivel Josyval volt égetőbb ez a találka, őt kerestem fel először. Az egész beszélgetés, mondhatni, piszok jól ment. Volt egy kis Parker család féle fenyegetőzés – bár ha úgy vesszük, Jo már nem annyira Parker, mert mint kiderült, nevet változtatott, hogy megszabaduljon a múltjától, szégyen és gyalázat – aztán némi tettlegesség, de csak finoman, a hatás kedvéért, nyomatékosításképpen. És hát nagy megelégedettséggel hagyhattam ott a kórtermet. A kiszabadulásomat leszámítva valószínűleg már vagy húsz éve nem voltam ennyire megelégedve magammal, mint most. Sikerült elérnem, hogy az ikrem visszavegye az erejét a vadásztőrből, amibe belerejtette, így most már csupán szűk egy hónap választ el bennünket attól, hogy végre valahára megmérkőzzünk, és átvegyem szépen kivívott, erősen megérdemelt helyemet a koven élén. Mert nekem senki ne mondja, hogy az a hely nem engem illet. Mindazok után, amit ezek a nyomorultak miatt át kellett élnem, már ez a minimum.
Jókedvemben a mosolyom majdnem körüléri az arcomat, miközben Daisy felkutatására indulok. A technika csodákra képes, pláne némi mágikus ráhatással, és hamarosan már ki is derítettem, hogy hol van a lánynak órája. Megtehetném, hogy megvárom őt a kávézóban, ahol Olivia is dolgozik, és ezzel letudhatnám ezt a találkozást is, csak hogy ő jelenleg nincs bent. Így hát nincs más választásom, ismét a szállásadóm zaklatására kényszerülök. A jól bevált álcázó trükköt alkalmazva lopózom be az órájára a laborba. A bűbáj alatt senki sem láthat engem, nekem viszont van alkalmam mindent szépen megnézni magamnak. Boncolás. Hú, izgi.
- Húsz évvel ezelőtt én is orvosnak készültem – könyökölök a hulla mellé szemben a lánnyal, és ezzel egyidejűleg természetesen láthatóvá is válok a számára. Derült égből Kai. Mondhatni. – Meséltem már, hogy orvosi precizitással kivágtam az ikernővérem lépét? Kicsit dühös voltam rá, miután eléggé elszúrta a terveimet, és egy bűbájjal elrejtette a kistesóinkat. – Magyarázok csevegő hangon hol Daisyre nézve, hol az előttem heverő, felvagdosott alakra. – De ne aggódj, túlélte. Sőt mi több… az egyetem elismert doktornője lett. Épp most beszéltem vele. Ha láttad volna, milyen komoly, határozott nő lett apuci szeme fényéből! – A fejemet ingatva, teli szájjal vigyorgok. Hát mi tagadás, jó kedvemben vagyok. És valahol a szívem mélyén – ha egyáltalán tényleg van olyanom – talán még egy csöppet büszke is vagyok az ikremre, amiért elérte azt, amiről én is álmodtam. Milyen kár, hogy meg kell ölnöm. Hmm…


१ ilysm :3 १ xxx szó १ Zene: Dangerous
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 11, 2015 5:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Parker

Kicsit sok információval látott el pár óra alatt. Többel a kelleténél. Meg kéne ijednem, hogy léteznek mindenféle mesebeli lények, de amíg nem találkozom egyel sem, addig azért vannak kétségeim a létezésük felől.
- Szóval mindenféle lények, plusz te. Mivel hogy te egy külön faj vagy - az egy dolog, hogy boszorkány, de amilyen idegesítő egy külön fajba is be lehetne sorolni. Egyedülálló, az biztos, mert hogy nincs még egy ilyen összeférhetetlen ember vagy akármi, ami be lenne jegyezve valahova, az is egészen biztos.
Vigyorogva dőltem hátra a székemben. Szóval fáradt. Ráadásul fáradtan takaríttattam már fel eleve vele a konyhát. Kis elégedettségre adott okot, hogy miattam nem lehet tökéletes napja Mr. Egónak.
- Ó, az én szemem a tökéletes, nem a te arcod. Mellesleg ne panaszkodj. Itt lakhatsz, igazán nem nagy fáradság feltörölni, ami miattad landolt a padlón - vontam meg a vállam. Vehetjük ezt amolyan lakbérnek is. Ha a főzést esetleg rendszeresíti is, akkor még el is nézhetem, hogy mennyire idegesítő valójában. - A lábadat vedd le a székről, amíg szépen kérem - negédes mosolyt villantottam rá és a lábára böktem. Biztos nem fogja a büdös, mocskos lábát az én szép, tiszta székemre felpakolni. Majd amit ő vesz meg, azzal azt csinál, amit akar. Amíg az én bútoraim közé kényszerül, addig az én játékszabályaim érvényesek.
Villámsebes készülődésbe kezdtem, amint említésbe került a suli. Szépen elment az idő, miközben kiveséztük a mindenféle lényeket és az ő öregedését. Csak magamra kaptam az első kezem ügyébe kerülő nadrágot és felsőt, összekészültem, amilyen gyorsan csak egy nőtől telik. Már indulásra kész álltam az ajtóban, a boszifiú viszont teljes nyugalommal vonszolta magát a pontból b-be. Kezdtem azon gondolkodni, hogy ha háromig nem lépi át a küszöböt, komolyan itt hagyom. Kockázatos lett volna, mert szerintem csak a lakásom bánta volna. Gúnyosan mosolyogtam rá a megjegyzése hallatán, de nem fűztem hozzá inkább semmit. Felkaptam a kocsi kulcsot, bezártam a lakást és máris a kijárat felé indultam. A lépcsőházban gyorsan lerobogtam  a földszintre, kinn bepattantam a kocsiba a jóemberrel együtt, az irányt a suli felé vettem.
- Nem kell sietned, ha esetleg véletlen itt felejtenélek, tudod merre lakom - legalább lenne egy nyugodt utam nélküle. Ez a direkt véletlen itt felejtés nem is rossz ötlet. A sebességkorlátot nem igazán vettem figyelembe, így hamar az iskolához értünk. A legközelebbi parkolóhelyen megálltam, leállítottam a motort, kitessékeltem az árnyékként működő idegesítő banyát, aztán a saját dolgomra indultam. A fél épületet végigrohantam - ami valljuk be, nem kis teljesítmény -, hogy még időben leadhassam azt a fránya beadandót. Mármint a haladékhoz képest időre. A határidők sosem voltak a barátaim, ezek után sem szándékozom szorosabbra fűzni velük a viszonyom. Az utolsó utáni pillanatban végül csak célba ért az összecsatolt papírkupac, én pedig megmenekültem a súlyos következményektől. Lihegve és mély levegőket véve siettem tovább, aztán az órámra nézve lassítottam. Még volt öt percem, átérni a kutatólaborba meg fele annyi sincs. Ráérősen sétáltam be a hatalmas a nagy terembe. Az egyik asztalon már ki voltak készítve boncoláshoz szükséges eszközök. Az emberek nagy része már a jellegzetes fehér köpenyben volt, de akadtak még kivételek. Utolsóként csatlakoztam a készek táborához, amikor megtolták a holttesteket is a terembe. Kettesével összerendeződve kellett az utasításoknak megfelelően kellett először felnyitnunk bizonyos pontokon a testet. A gumikesztyűt felhúztam és a szike után nyúltam. Az éles vágóeszköz játszi könnyedséggel siklott végig a bőrön, ezzel viszonylag mély sebet okozva, miközben a mellettem álldogáló okostojás a vállam fölött lihegett valószínűleg azon idegeskedve, hogy el ne rontsak valamit.



i'm an albatraoz || Parker... || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 23, 2014 12:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Enzo; befejezett játék!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 15, 2014 5:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Milena & Enzo

Noha csábító volt a látvány, valami mégis azt súgta, hogy a felszín alatt ismételten csak egy valódi vipera rejlik. Kicsit más volt az, amire én emlékeztem ebből a helyről és más volt az, ami manapság járta erre felé, de mégsem gondoltam szívmelengetőnek és otthonosnak. Még a patkányokat is sajnáltam volna ide ereszteni.
-Ezzel vitatkozhatnék, de azt hiszem, részben igazad van.-adom fel, hisz nőkkel vitatkozni lényegében véve felesleges. Pláne, ha ennyire meggyőző a puszta megjelenése is. A labor, amire én emlékeztem, mondhatni amikor még fiatal voltam, romos volt, zsúfolt, koszos és büdös, noha az eszközök sem épp voltak sterilek, maximum a egy kis verbénába merítve. A puszta emlék is égető fájdalmat karcol hátamra.
-Ezt bóknak veszem.-kacsintok egyszerűen, noha a hetven év nem volt teljesítmény, maximum a határok feszegetése, ami a túlélésre ösztönözhet még egy vámpírt is. Mindezt érzelmekkel, mit sem törődve a fájdalommal, a túlélésre fókuszálni és bizakodni a jobb jövőben. Most meg van a jobb jövő, a szökés egyszerűen mámorító szabadságot adott, mégis valami visszahúzott ide. És ez nem feltétlenül a kedves emlékeknek volt köszönhető.
Érdekelt, hogy mennyit tölthetett ő itt, de hozzám képest kezdő volt. Valami mégis azt súgta, hogy két hónap alatt olyasmi is történhetett, ami az elmúlt években csak a megrögzött kísérletek végkifejletteje volt, s velem csak az alapköveket sikerült lepakolni, ahogy a többi cellatársammal is.
-Meglepődnél, ha azt mondanám ő is visszatérő páciens volt itt. Noha ezzel a visszatéréssel konkrét célja volt. Akárcsak nekem.-jelentem ki határozottan, de motoszkál bennem a gondolat, hogy lassan ideje lenne távozni, még mielőtt a gyanú, ami megfogant a gondolataimban, beigazolódni látszik a közeljövőben. De nem akartam túlzottan az lenni, akin beigazolódik. –Ahogy látom túltetted magad ezeken a mérgeken.-jegyzem meg végül, mit sem törődve az együttérzéssel, hisz azt gondolom, ellenkező esetben ő sem tenném meg ezt értem, ha tudná, hogy hozzá képest a hetven évemmel mi mindent tudhatok magaménak, ami nem épp vérmentes és fájdalommentes emlék. Csodákra képes a kitartás, de átok, ha másra vágysz, miközben a gyomrodba kés szalad, a szíved ereit pedig úgy metszik keresztül, mintha egy detonátor kék és piros drótjai közül kellene elvágni egyet.
Határozott gyanúm lett arról is, hogy valamiért ő nem épp puszipajtása a volt cellatársamnak és a drága feleségének. Bár ehhez nem akartam különösebben érdeklődő kérdéseket fűzni. Más se hiányzik, csak még egy utálkozó nő a hátamra.
-Nos az a féleszű ezt nekem köszönhetően kísérletezte ki. Üdv a klubban.-nézek rá szúrós szemmel, de határozottan érzem, hogy a távozás ideje most érkezett el. Még sem hiszem, hogy ilyen egyszerűen megúszhatom most ezt. –Azt hiszem én megszereztem azt, amiért jöttem. További jó nosztalgiázást.-fordulok meg, és lépek át a küszöbön. A világért sem zavarnám abban, amiért ide jött, arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos személy megölne, a szó szoros értelmében, ha a holtestem menne be az ajtón, s nem jómagam.

•• Words: 464 •• Music:Dare You ••Note: Köszöntem a játékot Wink
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 06, 2014 10:36 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Enzo; oh god, what are you doing here?

- Maxfield ad a látszatra. De a lenti pincék nem érdemelnek csillagot - jegyeztem még meg. Az tény, hogy ahová nézek ebben a laborban, mást sem látok, csupán modern technikát. Mindez régen bizonyára nem így volt, és ezt a velem szemben álló vámpír ezek szerint tökéletesen tudja. A Whitmore főiskola vezetősége nyilván támogatja Maxfield beteges hajlamait, ám én nem tartozom a vezetőségbe, ezáltal jobb, ha tudják, hogy jó eséllyel le fogom tépni annak az elmebetegnek a fejét. Nyilván engem is sokan neveznek hibbant orosz ribancnak, de én nehezebben viselem a rajtam tesztelt játékokat. De még mennyire, hogy... nehezen.
- Hetven év. Hm, az teljesítmény - jegyeztem meg meglepve, bár ezt arcomon nem láthatta. Gyomrom bukfencet járt a gondolattól, hogy egy vámpírból akarok táplálkozni, de lényegében már megszoktam ezt az érzést. A táplálék, mely számomra jelenleg mindent jelent, saját fajtársaim vére... akiket eddig tiszteltem, nem úgy mint az emberi életet. Most pedig... ugyanúgy undorodom a gondolattól, hogy vámpírból egyek, mégis ezt kívánom, erre van szüksége a szervezetemnek... csak ez éltet. És ha nem kapok megfelelő táplálékot, egyszerűen éhen fogok halni. Kiszáradok... és Milena nem arról híres, hogy feladja. Ha kell, hát saját undoromat is félreteszem, de nem fogok elbukni. Meg fogom találni a visszafordítását ennek az egésznek... isten a tanúm rá. Ez milyen morbid gondolat.
- Csak két hónapig... a modern kor eszközeivel - néztem körbe. - ÉS nemrégiben akadt egy partnerem, de ő nem részesült abban az örömben, hogy mindenféle mérget fecskendezzenek a bőrébe... talán ismered Damon Salvatore-t - billent oldalra a fejem, ekkor már nem nézve a nyakára. NEm akartam feltűnést kelteni, hogy az éhségem alapján már feltéptem volna a nyakát, hogy csillapítsam éhségemet. - Eléggé sajátos módon bánt el Maxfield-del. Ő és a kicsi... Gilbert lány - fintorodtam el. - Megszerezték a Maxfield féle kannibál vírust. De... előtte az a féleszű még beadta azt valakinek. És úgy tűnik, hogy... működik - vigyorodtam el kissé ravaszkásan. Inkább sátánian. Igen. Ez a jó szó.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Aug. 12, 2014 11:36 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Milena & Enzo

A kellemesnek nem igen mondható emlékek közepedet befutott egy szépségére egyáltalán nem panaszkodható nő. Bár jobban örültem volna, ha más fut be, de minden bizonnyal ennyire egyszerűen nem mehetne semmi. Gondolván, hogy mindenben keressük a jót, bemutatkozom, bár egyikünk sem épp úgy kezdett neki ennek az ismeretségnek, hogy a kedvesség legyen az elsődleges. Én a falhoz csapva szorítom ki belőle a levegőt, míg ő szabadulni próbál és különböző papírformát alig tűrő jelzőkkel illet. A legjobb kezdet...
Jobbnak láttam eltüntetni a puszta nyomát is annak, hogy itt jártam, ami elsődlegesen abból állt, hogy a vérmintákat magamhoz veszem. Meglepő mód a kémcsövek láttán nem éreztem magam furcsábban, mint eddig, pedig éppenséggel lett volna okom ódzkodni tőlük.
-Jó meglátás. Bár az ötcsillagos jelző hiszed vagy sem megilleti a helyet, ahhoz képest, hogy hetven éve hogy nézett ki.-most már nem holmi idejét múlt szerszámok vannak, hanem a korral fejlődő orvosi kellékek, még ha abban az ember kételkedik is, hogy minden sterilen belezi-e ki. Ahogy szavaiból kivettem, őt is megszeretgette pár késsel, bár kíváncsi voltam, hogy manapság még milyen következtetéseket képes leszűrni, amiket eddig nem tudott.
-Éppenséggel lehet.-válaszolok sejtelmesen, de akarva akaratlan észreveszem, hogy szeme nyakamra téved, mintha csak egy emberrel állna szemben. Na ne... Oké, hogy nem vártam szíves fogadtatásra, na de ez azért túl tenne mindenen. Állkapcsom megfeszül egy pillanatra, ezzel eltüntetve a féloldalas mosolyt arcomról. Már más se hiányzott csak ez. Bár a gyanúm még nem igazolódott be teljesen, jobb szeretem tudni, hogy kivel állok szembe.
-Abban az ölelgetésben én is jutalmaznám őt a jó szolgálatért, amit tett.-csillan meg szemem, de tudatomban még mindig vadul élnek a képek, és bár nem áll szándékomban lecsapni ennek a nőnek a nyakát, örülnék, ha egyben távozhatnék innen. Csak egyszer. Most először. Eddig soha nem léptem ki innen úgy, hogy ne vonzott volna valami vissza vagy csak egyszerűen nem a cellámba igyekeztem volna félholtan, holmi embereknek a vállára támaszkodva.
-Óóó, nem sokkal tovább, mint hetven évig, bár neki csak az elmúlt tíz évemet köszönhetem. Rövidebb ideig még cellatársakat is adott a patkányok mellé.-legyintek vállat vonva, olyan egyszerűséggel, mintha csak az időjárásról érdeklődne, és közölném vele, hogy a mai nap kevés eső várható. -Téged meddig szeretgetett?-érdeklődöm, tekintetem nem levéve róla, zsebemben lévő idegen nevű fiolára gondolok. Semmi kedvem nem volt eltörni a nyakát, leszúrni, de ha odáig fajulnának a dolgok, hogy nekem esik, nem fogok sokat gondolkodni, hogy védjem e magam, vagy inkább neki kegyelmezzem. Bár fogalmam sincs, hogy a vírusnak milyen hatása van, ha az illető még mellé éhes is. De nem is akartam igazán megtudni...
•• Words: 421 •• Music:Dare You ••Note:
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 11, 2014 4:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Enzo; oh god, what are you doing here?

Furcsa fintor jelent meg az arcomon, mikor bemutatkozott, és őszintén szólva, eleinte nem tudtam mire vélni, mikor számokat sorakoztatott egymás után, de nagy nehezen sikerült összeraknom a képet... Maxfield laborjában vagyunk. Ő pedig minden egyes páciensét számokkal bélyegezte meg. Nyilván derogált volna, ha nertán a nevünkön kell szólítania minket... igaz, efféle törődésre már nem vágyom tőle. Mióta belém nyomta a mérgét, nem találom a helyem a világban. Az önző, embereket gyilkoló Milena eltűnt... maradt helyette a kétségbeesett, vámpírokat evő Milena, aki nem tudja, hogyan dolgozza fel, hogy a saját fajtársaiból kénytelen táplálkozni. Nem értem, hogy mi a franc ösztözni ezeket az elmebetegeket itt. Mit akarnak bizonyítani? Hogy ők a világ urai? Talán ezt a hitet mi még nem is próbáltuk meg cáfolni...
- Kösz - suttogtam halkan, mikor elengedte a nyakam, és felfigyeltem a kezében megvillanó üvegcsére, melyre azokat a számokat írták, amelyeket ő az előbb felsorolt. - Szóval te is egy itteni páciens voltál. Isten hozott mindkettőnket Dr. Frankenstein ötcsillagos szállodájában... ismét - masszíroztam meg a nyakam. Most tértem vissza Párizsból, de azt hiszem, egyáltalá nem sikerült kiheverni Maxfield kísérleteit. Teljes egészében mély nyomokat hagyott bennem, és ha tehetném, rögtön letépném a fejét, ha a szemem elé kerülne...
- Szóval Enzo... ez a csajozós dumád akart lenni? - vontam fel kérdőn a pillantásom, mikor itteni szépségekről és assziszentekről beszélt. Nem rossz, ezt el kell ismerni. De mikor a szemem inkább a nyakán kidülledt ereket pásztázza, és nem azt, amely valójában, normális élethelyzetben érdekelne... nos, mondhatjuk, hogy hiba csúszott a gépezetbe.
- A doktor úr itt van? Szeretném egy kicsit... - köszörültem meg a torkomat, miközben magam is eltávolodtam tőle, de onnan még végigmértem őt még egyszer. - Megölelgetni a fogaimmal - fejeztem be végül a mondatomat. Bár ő nyilván nem tudta, hogy nincs gusztusom az embervérhez az utóbbi időben... de attól még simán kitöröm a nyakát.
- Téged mennyi ideig tartott itt? - kérdeztem aztán és nyeltem egyet. Még tudtam kontrolállni magam... egész jó... de vajon meddig?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 17, 2014 8:36 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Milena & Enzo

Miután az öcsém és a kis barátnője felhúzott, úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem. Hát mi erre alkalmasabb, mint a régi emlékek felelevenítése. Bár azt hiszem, nem volt egyiknek se igaza. Persze ki az, aki nem magának, inkább a másiknak hisz. Hát az az ember nem én vagyok.
A labor nem volt rossz állapotban, bár különösebben ez sem hatott meg, ha a rossz emlékek a velőmig hatolva kísértettek. Érthető mód nem ez volt a kedvenc helyem, ahol életemben megfordultam. Bár lehet ha ez nincs, az életem nem is így alakul, és olyan beszari lennék a világban, mint a legtöbben közülünk, akik egy karó láttán a halottabbnál is halottabbak lesznek. Túl sok minden történt már velem, hogy ne tudjam komolyan venni egy vadász szavait, aki azt hiszi, hogy ő egy valódi hentes. A hentesség itt, ebben a laborban kezdődött.
A csendes kutatást léptek zaja törte meg, bár azt hiszem, ha nem emberről van szó ez a reakció kölcsönös lett. Én az ajtó mögé rejtőzve vártam, ahogy belépett, arcát nem nézve nyomtam a falhoz, nyaka köré fonva tenyereim. Ilyen helyen úgy hiszem ilyen a megfelelő fogadtatás. Aztán kissé oldalra billentve fejem, elmosolyodom.
-Sem franc, sem féleszű, csak Enzo. Vagy ha akarsz szólíts az 12144-es alanynak.-lebegtetem meg a kezemben lévő vérmintát, amin az én jól ismert, de kevésbé szeretett számom szerepelt.
-Ha mostanság ilyen szépségek az asszisztensek, komolyan elgondolkodom, hogy beiratkozzak e még egy hetven éves ciklusra.-engedem el, bár kétlem, hogy ember lenne, az már valószínű megfulladt volna a szorításomtól. A barna szépség nem tűnt olyan visszahúzódó jellemnek vagy félénknek, pláne, ha egy ilyen helyre tévedt.
-Jól sejtem, hogy ugyan azt a Frankenstein-t keressük?-lépek távolabb tőle egyik szemöldököm felvonva, egyből a tárgyra térek. Mi tagadás ha ő lépett volna be, se fogadtam volna melegebb szívvel. Megszöktem tőle, ő és a többi a velőmig belém nézett, a szó szoros értelmében, nem hiszem, hogy egy bonbonnal kellett volna beállítanom, és köszönetet mondanom. Ha mégis ennyit változott volna a világ, hát nem kérek belőle köszönöm.

•• Words: 332 •• Music:Dare You ••Note:
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 11, 2014 11:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Enzo; oh god, what are you doing here?

Nem gondoltam volna, hogy a következő időszakban visszatérek eme intézmény falai közé. Az indokaim egyszerűek: itt dolgozik az, kinek köszönhetem, hogy nem vagyok képes többé emberekből táplálkozni. Mégis, hogy tehette ezt velem?! Én, aki az emberi életek legnagyobb megsemmisítőjeként működött... legalábbis az egyik legnagyobbként, nehogy túl nagyra nőjön az egóm... szóval, egyáltalán nem ezt érdemeltem. Mondjon bárki bármit, Milena Tatjana Holloway jobb életre hivatott. A fajtámat mindig nagy becsben tartottam, kivéve természetesen a tasakon élő, senkiházi vérszopókat. S most megfosztottak attól, hogy éhség nélkül tudjak rájuk pillantani. Nevetséges. De a mondás valami olyasmit mond, hogy... aki másnak vermet ás, végül saját maga fog beleesni.
Beléptem az irodába. Biztos voltam abban, hogy Damon Salvatore nem fog bizonyítékot hagyni, és láthatóak lesznek majd a rombolás nyomai. Azt viszont szintúgy belekalkulálhattam volna, hogy ez egy iskola;nem hagynak semmit lepusztutan, így mikor körbefordultam, láthattam, hogy miként újították fel a helyiséget azóta, mióta utoljára itt jártam. Új falfestés, más berendezés... ejnye, Mr Salvatore, önnek van pénze, de ez nem igaz egy ilyen főiskolára. Vagy úgy általában az iskolák többségére. Hacsak nem a Yale-ről beszélünk.
Zajt hallottam. De mégis beléptem. Talán rosszul tettem, hiszen két jeges kar fonódott a nyakam köré, és rögtön a falnál kötöttem ki.
- Mi a... franc?! - nyögtem fel hirtelen, ajkaim elapadtak, én pedig csak pislogtam, néha összeszorítva a szemem, hiszen nem éppen fájdalommentesen csinálta a dolgát. - Eressz már el, te... féleszű! - bukott ki belőlem.

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Vissza az elejére Go down
 

Dr. Maxfield kutatólaborja

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Dr. Wes Maxfield
» Dr. Wes Maxfield + C O M I N G
» Szó bújócska közvélemény kutatás^^

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Whitmore fõiskola :: Campus
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szer. Szept. 19, 2018 8:26 pm
Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3