Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Aug. 11, 2014 8:04 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
I dont know who I am without you


Közelsége fájdalmas emlékeket mozgatott meg bennem, és vágyakozást, de tudtam, ha erősnek akarok tűnni, muszáj ellenségessé válnom, olyanná, aki soha nem tudtam volna vele lenni. Nehéz feladat volt, de nem megoldhatatlan. Igyekszem arcomról elrejteni minden érzelmet, kővé dermedni, mélyeket lélegezve a szívemnek parancsolni. Szinte már késszúrásnak érzem, egy karónak a szívembe, hogy emlékeink ellenére is olyan ellenségesek lettünk a másikkal, mintha soha nem ismertük volna egymást. De hogy hazudhattam volna nagyobbat annál, hogy nem szerettem mellette élni? Ezzel sikerült olyan álarcot magamra ölteni, amiből félek nem hinné el, ha ki akarnék törni. Akartam változtatni, megmondani neki az igazat, de ahogy rám pillant, ahogy hangja átszeli a levegőt... egyszerűen képtelen vagyok őszintének lenni, tüskét növesztek és támadva védem saját magam. Belsőm kétségbeesett kiáltása, hogy megölelhessem, hogy megcsókolhassam egyre erősebb lett. De páncélom is erősödött. Muszáj volt neki.
Egyszerűen hátat fordítottam neki, egyik napról a másikra, kiléptem azon az ajtón, és soha többé nem néztem vissza. De könnyebb volt elmenekülni, mint magyarázatot és segítséget kérni, könnyebb volt utána egyszerűen kikapcsolni minden érzelmem, mint velük együtt lélegezni minden átkozottnak érzett napon. Végül mégis megtettem, visszakapcsoltam, és tessék, itt az eredménye. A tökéletes példázat, hogy miért nem tettem jól, amit tettem.
Túl közel áll, szavaim pedig hiába támadják, mégis feszélyezve érzem magam, s úgy érzem, szükségem van az erőmre, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Amíg a földre nem esik, addig hagyom, hogy z égető és zúgó fájdalom fején úrrá legyen, és az irónia, hogy ezt ő tanította nekem, már több, mint nevetséges. A saját fegyverét használom ellene. Ez még tőlem is szánalmas... Érzem, ahogy egy pillanatra szemembe könny szökik, és nagyot kell nyelnem, hogy ne gördüljenek végig arcomon.
Ahogy én befejezem a vádló szövegem, amit próbáltam úgy felépíteni, hogy nekem fájjon jobban, mégsem sikerült. Amit kérdez pedig egyenesen átnyom a határon, ami a "sírni tudnék" és az "erősnek mutatom" magam oldalak között áll fenn.
-Tönkretettem az életed. A tiédet, akit szerettem és szeretek most is...-csuklik el hangom, a bent ragadt levegő kijut tüdőmből, és feladom, hogy küzdjek ellene. Ezzel együtt hagy el a késztetés, hogy erőm használjam. A fák suhogása abbamarad, és már azt se akarom, hogy a földön, szánalmasan, szinte már megalázóan térdeljen a fűben. Semmit nem akartam jobban, mint azt, hogy megbocsásson, hogy megöleljen. A teher, amit eddig vállamon cipeltem, egyszerre mázsásan nyom maga alá, ezzel elérve, hogy még elveszettebbnek érezzem magam, gyengének és bűnösnek.
-Nem volt jó. Évtizedekig menekültem, éltem úgy, hogy az sem érdekelt volna, ha egy vadász karót szúr a szívembe, vagy egy farkas mar belém. Érzelmek nélkül próbáltam leküzdeni a hibám okozta fájdalmat, de amikor távolról megpillantottalak, a szívem nem menekülhetett tovább a fájdalom elől.-gördül le arcomon egy, majd még egy könnycsepp, és minden kiüt az arcomra, amit eddig elfojtottam magamban. A fájdalom, a bűntudat, de még a haragom is, amit magam iránt érezhettem. -Azt hiszed könnyű volt elsétálnom? Látni a szemedben, hogy mindennél jobban fájt az erőd elvesztése, s ahogy próbáltad meghazudtolni magam, elhitetni velem, hogy jól vagy... Azt hittem könnyebb lesz idővel mindkettőnknek, de minden nap átkozottabb volt, elviselhetetlenebb. Becsaptalak, elhagytalak, de magamat is elvesztettem, mikor kiléptem azon az ajtón, mert akit mindig is szerettem, egészen kis korom óta... egyszerűen úgy éreztem, a másik felem hagytam el.-hangom minden kimondott szónál megremeg, szememből előtörő könnyeim pedig úgy cseppennek a földre, mint nyári zápor első esőcseppjei. Felesleges lett volna hazudnom tovább. Ha annyira gyűlöl, hogy bármit is teszek, képtelen lesz megbocsájtani, hát legyen. De akkor nem gondolkozok tovább, azon, hogy élek e nélküle vagy sem... Félek nem bírnám tovább, összetörnék, és érzelmek nélkül újra egy hálátlan döggé lennék, akire senki, még én magam sem lennék büszke.
-Nem hibáztatlak, ha a szívem akarnád a kezedben látni, kitörni a nyakam... Inkább lennék halott nélküled, mintsem egy érzéketlen dög veled.-tekintetem övébe mélyed, de homályosan dereng előttem arca, ahogy könnyeim újra és újra legördülnek arcomon. Itt állok előtte, megtörten, kifordulva önmagamból, vagy megtalálva azt, aki mindig is voltam. Fogalmam sem volt, hogy mit akar, azt tudtam, hogy én mit akarok. De a döntés joga már rég nem az én kezemben van.

music:Where I Stood|words: 668 |  27 
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 19, 2014 10:48 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Arcát fürkészem. Azt a gyönyörű arcot, ami egykor olyan erővel lopta be magát a szívembe, hogy azt hittem lehetetlenség lesz kiűzni onnan. S, ha őszinte akarok lenni nem akartam soha kiűzni magamból. De az, hogy hátat fordított nekem akkora gyűlöletet ébresztett bennem, hogy azt is elfelejtettem milyen érzés volt ott szeretni, ha őszinte akarok lenni most sem igazán tudom, hogy mit érzek. Vagyis de. Határozottan gyűlölet tölti meg a bensőmet nem csak azért, mert erőmet vesztettem, hanem azért is, mert egyszerűen sorsomra hagyott. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy milyen érzés volt nekem a karjaimban tartanom őt. Vagy éppenséggel azt, hogy mennyire szerettem. Annyira távolinak tűnik és annyira képtelenségnek, hogy bármennyire szeretném felidézni ezeket a pillanatokat egyszerűen elsötétülnek előttem, mintha egy teljesen más élet lett volna vagy egyszerű álom. Az egyetlen érzelem, amit határozottan táplálok iránta az a düh. Ennyi. Ebben ki is merültek az érzéseim, ha többre próbálnék koncentrálni az is lehet, hogy beleőrülnék. Mindenemet erre összpontosítottam. Ez tart engem össze. Ez az egyetlen oka, hogy nem sajnáltatom magam, hogy folyamatosan keresem a módot arra, hogy mindent rendbe tegyek. Ki gondolná, hogy már ötszáz éve ennek az egésznek? Lehet, hogy valamennyire, már sikerült elveszítenem az ép eszemet, mert önmagamat, már akkor elveszítettem, mikor eleve megkértem őt, hogy változtasson át engem vámpírrá. Ostoba lépés volt és még ostobább tett volt az, hogy meg is tette. Mondjuk akkor már rég halott lennék, szóval mondhatni a mi kapcsolatunk eléggé halálra volt ítélve.
Eszem ágában nem volt harcba szállni egy félig boszorkány, félig vámpírral. A józan eszem még teljesen a helyén van ahhoz, hogy tudjam ez az egész teljes mértékben kudarcba fulladt volna. Semmi esélyt nem láttam arra, hogy győzhetnék. Ő láthatóan mégis fenyegetve érezte magát tőlem, mert az erejét használta, hogy távol tartson magától. Ha nem tanítom meg erre.. Hát most nem tudná. Na, jó nem egy ostoba nőről beszélünk, aki ne találta volna fel magát az évek során, ha akkor én nem tanítom meg neki, akkor valaki megtanítja. Nem bánom, hogy megtettem, hiszen vannak nálam rosszabb személyek is, akiktől meg kellett védenie magát ebben biztos vagyok. Főleg, amiért azt akarom, hogy éljen. Ha meghalna mégis ki a francot utálhatnék? Ez az egész így tökéletes, ahogy most van. Megtapsolnám, de a fájdalom, amit rám mért elvette minden erőmet és még beszélni is alig bírtam. Eszem ágában nincs feltápászkodni innen. Tökéletesen jó itt nekem. Még a végén azt hinné, hogy meg akarom bosszulni a kis akcióját és kapnék még egy adagot. Nekem ez is elég volt ahhoz, hogy megértsem nem kíván a közelében, de ha egyszer.. Meglepetésszerűen.. Na, de ne gondolkodjunk túlságosan előre. Egyenlőre a jelent kell megoldanunk.
Miért szerinted külön-külön könnyebb volt ezzel az egésszel megküzdeni? Ha annyira szenvedtél miért nem kerestél fel? Hmm, drágám? Ha annyira fájt a dolog felkereshettél volna és akkor talán nem vetnélek meg annyira, mint most. Tudod az idő nem mindig hozza helyre a dolgokat néha felerősít dolgokat. Nálam pedig határozottan ez történt.   – Nem érdekelnek a könnyei. Felfedezem könnycseppekkel teli szemében azt a nőt, akit egykoron szerettem, de nem szabad elfelejtenem, hogy mindez csak egy úgymond álca. Ebből semmi nem igaz. Vagy lehet, hogy jelen pillanatban, de abban a pillanatban megszűnt létezni az a nő, akit szerettem, amikor kisétált az ajtómon.  – Ó, nem foglak megölni. Eszem ágában nincs, kedvesem.   – Most már talpra küzdöm magam és tiszta megvetéssel tekintetek arra a nőre, akit egykoron szerettem s talán még mindig szeretném. Valahol mélyen felébred bennem egy érzés, hogy megvigasztaljam. Átöleljem és megnyugtassam felől, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de leküzdöm. – A halál túl kegyes a számodra. Érezd csak azt a fájdalmat minden nap, amit annyira emlegetsz. Mert, hogy én nem megyek sehova az is biztos.   – Számomra sem lesz kellemes minden áldott nap látni őt, de ha ezzel fájdalmat okozok neki, hát legyen!


A hozzászólást Killian Thorne összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 27, 2014 10:05 am-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 19, 2014 11:26 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
I dont know who I am without you


Próbáltam nem úgy viselkedni, ahogy éreztem magam, de nem bírtam sokáig. Vele nem. Becsaptam, elfordultam tőle, de a saját bőröm mentettem ezzel, neki pedig csak még többet ártottam. Hiába próbáltam volna hazudni, az igazság az volt, hogy én rontottam el, mégis úgy éreztem, ez kölcsönös volt. A sors valamiért úgy hozta, ahogy, és kétlem, hogy ha elmesélném neki, amit megtudtam arról, hogy anyám mit próbált ki, és mi az, ami megakadályozta az átváltozását, bármit változtatna a fennálló helyzeten. Ki nem állhattam a tudatot, hogy mekkora csapdába estem. Vívódni a szeretet és a gyűlölet között, felemésztett a gondolat, hogy talán már soha nem fog rám úgy nézni, ahogy régen, de aurájában fel-felvillantak azok a színek, amik biztosítottak róla, nem veszett el minden remény. Lehet, hogy egy csúnya vicc áldozatai vagyunk, de én menekültem el előle, holott a menekvés nem volt gyógymód semmire. Ebben az esetben nem. Épp ez volt az, ami szétzilálta mindazt, amit neki köszönhettem, amit felépítettünk közösen, amit éreztem iránta, s amit akkor még ő is érzett irántam.
Megtörve, könnyes szemekkel pillantottam rá, nem érdekelt, hogy gyengének lát e vagy sem, valami egyre jobban arra kényszerített, hogy ne rejtegessem előle azt, amit érzek, amit gondolok. Erőm ellene fordítottam, épp azzal a módszerrel kényszerítettem a földre, amit még ő tanított neki, ezzel tovább rontva a saját helyzetem is. Minden porcikám próbálta elhinni, hogy nem kell tartanom tőle, hisz ő csak egy vámpír, de féltem, pont a bosszúvágya lesz az, ami a csak vámpírból erősebb embert faragott, mint amilyennek képzeltem, s ha a bőröm féltetem, akkor könnyen az életével is játszhatok. Azt viszont nem akartam. Nem akarhattam, hisz így is épp elég bűn tapadt a kezemre, amit ha nem is közvetlenül miatta, de mégis miatta tettem. Mert ő volt az, aki miatt kifordultam magamból, amiért jobb volt egy falat húzni magam köré és elbújni mögötte mindenki elől.
-Nem, nem volt könnyebb. És bár nem hiszem, hogy bármire megoldást kínált az az idő, talán, ha nem féltem volna újra a szemedbe nézni, akkor még vissza is mentem volna hozzád. De féltem, elmenekültem és kikapcsoltam minden érzelmem, hogy ne kelljen szembe nézni a hibáimmal. Míg te erősebbnek érzed magad, addig én félig elvesztetem azt, aki voltam.-törlöm meg szemeim, ezzel is elérve, hogy a könnyeim ne törjenek elő újra, inkább összeszorított fogakkal tűrtem a további részét ennek a beszélgetésnek. Erősnek kell lennem, vagy újra megtörök annyira, hogy elfelejtsek mindent és tovább meneküljek. Pedig tudtam valamit, amit ő még nem. De ha ezt a kártyát kijátszom, kérdéses még mindig, hogy képes lenne e megbocsájtani annyira, hogy elkezdjünk újra bízni a másikban. Bár több kellett ennél a bizalomhoz, ezt tudtam jól.
Amikor feláll, nem távolodok el tőle, maradok a helyemen, ahol eddig voltam, s kétlem, ha mozdulni akartam volna, sikerrel járhattam volna. Úgy éreztem, hogy gyökeret vertek lábaim, kétséget kizáróan itt akartam maradni vele, még ha nem is láttam azt a férfit igazán, aki ellopta a szívem és még mindig fogva tartotta.
-Akkor ebben egyet értünk. Többre lesz szükséged, ahhoz, hogy elmenjek innen, mint holmi remény arra, hagyni fogom, hogy az önsajnálat marcangoljon minden nap. –lépek hozzá közelebb, már-már túl közel ahhoz, hogy azt gondolhassa, még mindig félek tőle. Már nem. –Tudom, hogy mi volt az a bökkenő, ami neked nem hagyta, hogy átváltozásod után is boszorkány maradhass.-nézek fel rá, mert még ennyi idő után sem vagyok egy magasságban vele, alig több mint egy fejjel magasodik fölém.-Az anyám. Soha nem akarta, hogy veled lehessek, mert mindig attól tartott, hogy el fog veszteni, ha hagyja, hogy a szívem kövessem. Inkább nézte, hogy szenvedjek nélküled, mint éljek boldogan veled, de távol tőle.-arcomra egy pillanatra kiül a gyűlölet, amit soha nem akartam érezni az édesanyám felé, de most mindennél jobban éreztem azt a dühöt, amit felé pár napja éreztem, mióta kiderült, hogy a nagynénémmel közösen sem sokkal jutunk előrébb, és a kulcsot más embernél kell keresnem. Egy olyan valakinél, aki soha nem volt több mint egy férfi, akit anyám méltónak talált maga mellé apám után. De az a férfi soha nem volt méltó arra, hogy a nevelőapámként tekintsek rá. Csak egy boszorkány volt, aki eltűnt, ahogy anyám meghalt. Még azt is meg merem kísérelni, hogy épp ő volt az, aki a vesztét akarta.
-De azt, aki a legközelebb állt anyámhoz, fogalmam sincs, hogy hol keressem. Mert az a gonosz boszorka mindig félt attól, hogy túlnövök rajta és rájövök minden titkára. Csak arra nem gondolt, hogy a saját nővére lesz az, aki ellene fog fordulni és segíteni fog nekem. De ha még mindig azt hiszed, hogy hazudok, hallgasd a szívem. Tudod jól milyen az, ha valaki hazudik, de a szívverése arra képtelen.-fogom meg kezét és húzom mellkasomhoz, de szemem még csak meg se rebben. Jele sincs félelemnek, annak, hogy meghátrálnék, vagy egyszerűen rá támadnék. Nem érzem, hogy lenne vesztenivalóm, s ha van is, amíg van kilátás és lehetőség próbálkozni fogok, így vagy úgy, de meg kell győznöm, hogy bíznia kell bennem. –Ha csak az erőd akarod visszaszerezni és utána lelépni, én azt is megérteném. Nem kötelezne rá semmi, hogy a közelemben maradj. Törlesztem az adósságom, helyre hozom az elkövetett hibám.-jelentem ki határozottan, szemébe nézve, s a könnycseppeknek, aki nemrég még arcom áztatták, hűlt helyük lett. Erősebbnek éreztem magam, újra felépítettem a falat, amit nem olvaszthatott meg még a felém táplált dühe sem. A külvilág megszűnt létezni, nem érdekelt volna az sem, ha egy hadsereg menetel keresztül a réten, amíg arcát fürkészve várhattam döntésére. A döntésre, ami megváltoztathat dolgokat, ami lehet, hogy újra megtör majd, de nem fogom hagyni, hogy ezt lássa rajtam. Nem voltam az a gyenge láncszem, aki megfutamodik a gondjaitól, többé nem akartam más lenni, mint aki voltam, és aki vagyok. Úgy éreztem eljött a pillanat, amikor újra Freya voltam, a lány abból a kis porfészek faluból, ami már jó pár évszázada a hamu martaléka lett.

music:Where I Stood|words: 958 | 27
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Aug. 27, 2014 7:56 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Tisztán emlékszem arra, hogy milyen pocsék érzés volt minden áldott reggel felkelnem. Még a mai nap is elég negatívan indult, ha őszinte akarok lenni. Hogy mégis miért? Ez rendkívül egyszerű. Az erőm nélkül minden áldott nap egy kínszenvedés. Azonban megtanultam idővel, hogyan irányíthatom át ezek az érzéseket egy teljesen más irányba. Mégpedig a gyűlölet. Pontosabban ez akkor alakult ki bennem, mikor Freya kisétált azon az ajtón vagyis Mia. Azt hiszem ma már így hívatja magát. Hát tényleg maga mögött akarta hagyni a múltat, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretné eltemetni, ami egykoron kettőnk között volt. Vele akartam lenni és azért döntöttem úgy, hogy a vámpírlétet választom. Természetesen megtehettem volna azt is, hogy boszorkányként megállítom a saját öregedésemet, de attól tartottam, hogy az nem fog elég ideig kitartani. Mostanra, már biztosan alulról szagolnám az ibolyát. Azt azonban nem tudom a mai napig nálam miért nem működött az a varázslat. Sorra voltak boszorkányok, akinél beváltak, de én voltam az egyetlen szerencsétlen, akinél ez az egész dolog valamiért nem akart működni. Mondjuk nem is tudom, hogy mire számítottam. Majd pont nekem fog valami összejönni. Nevetséges. Megbíztam Freya-ban. De még mennyire. Ő pedig egyszerűen hátat fordított nekem, mert olyan nehéz volt neki. Hogy sajnáljam meg itt helyben, de komolyan. Én voltam az, aki elveszítette az erejét mégis ő volt az, aki képtelen volt ezt elviselni. Hogy ez mennyire nevetséges. Együtt talán túltettük volna magunkat rajta, de ő inkább úgy döntött, hogy menekül és meg sem fordul megnézni, hogy még élek-e vagy sem. Szerintem igazából nem is érdekelte, hogy mi a fene van velem.
A helyzet most pedig elég nevetséges. Úgy kényszerített térdre, ahogyan még hosszú évszázadokkal ezelőtt én mutattam meg neki. Én voltam az, aki tanította most pedig nem vagyok több egy szerencsétlen vámpírnál, aki nem érzi a természetet. Igen ez az, ami a legjobban hiányzik. A természet szavai, amik lágyan a fülembe suttogták az üzenetüket. Minden reggel az ilyen apró kis hangokra ébredni. Egyszerűen maga volt a mennyország most pedig már csak az álmaimban repülnek vissza hozzám ezek az emlékek. Egyedül itt élhetem át azt a csodát, amit egykoron természetes dolognak tekinthettem. Igaz a mondás, miszerint semmit nem hiányolsz egészen addig, míg el nem veszíted. Az erőm volt a mindenem. A fenébe is tanítottam a kis falunkban a boszorkányokat, hogyan varázsoljanak. Most pedig erőtlenül és tétlenül térdelek az a nőszemély előtt, akit egykoron őrületesen szerettem most pedig csak gyűlölni tudom. Vékony a határ a gyűlölet és a szeretet között én mégis képtelen vagyok átlökni magamat a másik oldalra. még akkor sem, mikor könnybe lábadnak azok a gyönyörű szemek, amiket régebben képes voltam órákon át bámulni, némán. Ugyanazok a szemek mégis, mintha valami megváltozott volna. Nem teljesen ugyanaz a személy tekint vissza rám, akibe egykoron beleszerettem és ez fáj. Jobban, mint azt bárki el tudná képzelni. Talán még az erőm elvesztésénél is jobban, de nem is törődöm vele. Az egyetlen fontos dolog az, hogy az erőmet visszakapjam és Freya megkapja azt, amit megérdemel. Szenvedjen. Ha kell ott leszek mindig mellette, hogy emlékeztessem arra mégis mit tett velem.
Szenvedtél, értem én. De valahogy ez engem egy cseppet sem hat meg és tudod miért? Mert teszek magasról arra, hogy mit éreztél vagy érzel akár most is. Erre is indok kell? Hátat fordítottál nekem, amikor igazából össze kellett volna tartanunk és pár elmorzsolt könnycsepp sem fog segíteni a kettőnk dolgán. Az egyetlen dolog, amit akarok tőled, hogy szenvedj. Ne úgy, mint én. Annál sokkal rosszabb dolgokat élj át. Igen, ezt akarom. Ha pedig ehhez be kell mocskolnom a kezemet, hát legyen. – Nem riadok vissza attól, hogy eszközöket vessek be ellene, hogy mégis miért nem? Mert nem tudok együtt érezni vele. Hátat fordított nekem, mintha egy senki lennék, mintha nem lett volna múltunk. Mindenkinek vannak nehéz időszakai, de ő ahelyett, hogy mellettem maradt volna elment, mert neki így volt a könnyebb így legalább nem kellett a mocskos pofámat minden áldott nap látnia. Igen, mennyire egyszerű magára hagyni a szenvedő szerencsétlen. Komolyan legszívesebben tapsolnék. Majdnem, hogy elhiszem a kis alakítását, de mégsem. Nem érdekelnek az érzései csak úgy, mint őt sem érdekelte, hogy én mit érzek, mikor hátat fordított nekem. Kölcsön kenyér visszajár. – Szóval akkor most már tudjuk, hogy az anyád okozta a galibát.. Ez most biztos vagy találgatás? Mert, ha ő okozta meghalt már? Remélem igen. Akkor már csak egy olyan boszorkányt kell találni, aki hajlandó ezt az egészet végrehajtani. Mondjuk te! Hajlandó vagy meghozni egy ilyen áldozatot azért, hogy helyrehozd a múltbéli hibáidat? Rendkívül érdekes. – Most már szemben álltam vele. Elegem lett a térdelésből plusz az erőm is visszatért a testemben és szerintem, már tisztában van azzal, hogy nem fogok nekiesni. Tényleg megfontolandó a számomra, hogy hajlandó lenne megtenni ezt az egészet. Az erőmet akarom. Még akkor is, ha visszakapom sem lépek le olyan könnyedén előtte elintézem, hogy szenvedjen. Ez a legkevesebb.

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Szer. Aug. 27, 2014 10:32 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
I dont know who I am without you

Lehet, hogy az anyám önző cselekedete, lehet, hogy a saját hülyeségem okozta a vesztét, ami nekem is fájt, de lehet, hogy a sors akarta így. Persze, és ezt most komolyan el is akarom hinni? Napokig kínlódott azzal, hogy felfogja, nincs erő, nincs az a plusz, ami az elmúlt években hajtotta. Igaza volt, az én hibám volt, én cselekedtem feleslegesen, de ha azt hiszi, hogy ezzel ilyen könnyen megtörhet, hogy hathat rám ezzel a gyűlölködő szöveggel, akkor nem is ismer igazán. Lényem egyik része kapaszkodni akart a múlt szép emlékeibe, egy másik része viszont inkább akart elszakadni tőle, és nem arra gondolni, hogy milyen hibákat vétettem, védtelen emberek ellen. Soha nem akartam vámpír lenni, s neki sem kellett volna ezt az utat választania, hisz boszorkányként megállíthatta volna az öregedését. De nem tette, inkább kockáztatott. Ketten talán könnyebb lett volna? Lehet. Viszont minden nap, mikor felkeltem és a szemébe néztem, láttam a megtörtséget, a kétségbeesett gondolatokat, amiket aurája is alátámasztott, és bármennyire akartam, nem tudtam többé a szemébe nézni. Nem úgy, mint annak előtte. Erre most megjelenik, és elvárja, hogy zuhanjak megint magamba, vagy higgyem el, hogy mennyire gyűlöl. Kár, hogy valamiért nem csak ezt látom.
-Összetartást akartál? Az sokat segített volna, hogy a szemembe hazudva próbálod elhitetni velem, mennyire jól érzed magad, hogy kicsattansz az örömtől. Inkább vagyok gyáva és fordítok hátat, mint tűrjem tétlenül, hogy a szemembe hazudjon az, akiért az életem adtam volna. Ellentmondásos nem? De nem érdekel. Többé már nem fogom magam ostorozni azért, amiért te akaratoskodtál, és mind a ketten elszenvedtük az árát.-gyűlik meg mellkasom haraggal, ami szépen lassan, de átveszi testem minden porcikája felett az irányítást, elvéve a puszta józan gondolkodás lehetőségét. -Rendben, rajtam ne múljék. Te egy egyszerű vámpír vagy már, semmi több. Be akarod mocskolni a kezed? Hát tessék, próbálj meg tenni ellenem valamit, ami hatásos lesz, mert már rég nem vagyok gyámoltalan kislány, akinek védelemre van szüksége.-nézek le rá, szememben a könnyek helyét átveszi a gyűlölet, ökölbe szorul, kezeim ellenére olyan energia vesz körül, ami szinte már bőröm perzseli. Fenyegetve kellene éreznem magam, de most inkább próbálom elterelni arról a gondolataim, hogy az égre tornyosuló felhőkből ne csapjon bele „véletlenül” egy villám, mintsem tűrjem el neki azt, amit mond. Gyűlölni akar? Tegye. Nem ő lenne az első. De tovább nem fogok menekülni. Itt van a családom egy része, itt van a lány, akit oly rég nem láttam, végre nyugalmam lehetne. És ezt a nyugalmat a jelenléte nem fogja eltörölni, sőt, még erősebben késztet arra, hogy megtartsam azt, amit az elmúlt hetekben megszerezhettem itt.
Ahogy feláll, úgy magasodik felém, de így is jóval túlnövök rajta, haragom szinte betölti a kis rétet, uralni kezdi a fellegeket és bár szinte érzem a halott boszorkányok nemtetszését, nem gondolkodom azon, hogy megöljem e. Erős a késztetés, de ha szenvedni akar látni, megadom neki a lehetőséget, ne mondhassa azt, hogy újra elmenekültem a problémáim elől. Kétségbeesettségnek nyoma sincs, csak a puszta akaratomnak, a puszta dühömnek, amit rövid idő alatt tökéletesen ki tudott belőlem hozni. Talán ennyire még soha nem éreztem magam erősnek olyan érzelemtől, ami ritkán tört csak rám. De élveztem, hogy érzem a bennem kavargó pluszindíttatást a cselekedeteimre.
-Tudom, nem csak sejtem.-hazudok olyan nyugalommal, ami számomra is ijesztő. Nem tudom, inkább sejtem, de nekem ez is elég. Az erős gyanú is több a semminél. A latin zagyválás ellenére, tudtam, hogy anyámnak az én életem csak egy játékszer volt, valami, amin kísérletezhet. Manapság pedig nem ritkaságszám az, ami hatszáz éve még az volt egy eldugott kis falu közösségében.
Ne merészelt így beszélni az anyámról. Nincs jogod hozzá.-lépek közelebb hozzá, túl közel, hogy érezhessem illatát, hogy érezhessem minden levegővételét. – Az anyám többet tudott, mint te valaha. Neki is voltak hibái, ahogy mindenkinek, de nem engedem, hogy épp te beszélj róla így.-lököm hátrébb, és azzal, hogy ahogy most viszonyult mindenhez, legszívesebben a felképelés mellé egy kiadós alvást is adtam volna neki, hátha az segít meggondolni, mit és hogyan mond nekem. –Azt hiszed, ha el akarta átkozni a kapcsolatunkat, nem tehette volna meg úgy, hogy mi észre se vettük? Gondolod, hogy egyszerűen rám hagyta volna az ellenszerét annak, ami megakadályozta, hogy olyanná változtassalak, amilyen én vagyok? Talán épp azért nem hagyta, hogy megtegyem, amire vágytunk, mert tudta, hogy legbelül mindig is egy önző, hálátlan és hataloméhes valaki vagy.-mondom ki gondolataim olyan hévvel, hogy végig se veszem a szavaim súlyait. Valóban ezt gondoltam volna? Ilyennek láttam volna őt? Mindig is úgy gondoltam rá, mint a férfira, akit szeretni akartam és szerethettem, aki mellettem állt és segített nekem, bármibe is került. Most mégis pontosan azt a hataloméhséget látom, amit soha nem gondoltam, hogy valaha mutatni fog. Hiányzott az ereje, elhiszem, hisz nekem sem lett volna a nélkül leányálom az életem, én is vágytam volna rá. Visszavonhattam volna, amit mondok, sajnálhattam volna, de arcomra az ellenkezője ült ki, egy cseppet sem mutatott arra, hogy így éreznék. Mélyen szemébe nézek, sajátomban égő dühömmel, az égen pedig egy villám cikázik át, és a madarak csicsergése úgy hagy alább, mintha csak eltűntek volna az erdőből. Ha valaki a tekintetével villámokat szórhat másokra, amikor mérges, és az erőmmel és az energiámmal villámokat szórhattam, a szó szoros értelmében.
music:Read All About It|words: 851 |  27
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 12, 2014 11:19 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Gyűlölnöm kellene teljes szívemből. De képtelen vagyok rá. A szerelmünk, ami egykoron fényesebben ragyogott, mint az égen a nap még mindig bennem van. Apró parázs az egész nem több. De épp elég ahhoz, hogy halványítsa a felé érzett gyűlöletem. Próbálok csak erre az egy érzésre koncentrálni. Gyűlölet. De nem elég. Nem elég erős ahhoz, hogy tényleg csak erre fókuszáljak. Mi van még itt? Fájdalom. Rengeteg fájdalom és gyötrelem, amit nap, mint nap érzek. Hogy mégis miért? Mert egyszerűen képtelen vagyok varázsolni. Ami egykoron a világmindenséget jelentette a számomra most már nem több elérhetetlen álomnál és senki nem mondhatja el azt rólam, hogy én nem próbáltam meg mindent annak érdekében, hogy ezt az egészet magam mögött hagyjam és újra visszatérjen minden a majdnem normális kerékvágásba. Nem adtam fel, mint az előttem elhelyezkedő szépség, akit szívem minden szeretettével imádtam. Most pedig csak kifogásokat tud gyártani. Fájt neki, hogy nekem fájt. Mit gondolt könnyebb lesz, ha egyszerűen hátat fordít? A világ legostobább lépése volt. Nem csak a tehetetlenség emésztette a lelkem, hanem ez mellé betársult a csalódottság is. Még az a nő sem volt képes kitartani mellettem, aki elméletileg annyira szeretet. Mit értem el eme hosszú életem során? Vámpír lettem egy ostoba és rendkívül merész döntés miatt. Megvolt az esélye, hogy boszorkány lehetek.. Hogy nem veszíthetem el teljes mértékben önmagam. Telhetetlen voltam és fejest ugrottam valami olyasmibe, aminek határozottan következményei lehettek volna. Most pedig még mindig ezeknek az utóhatásoknak szenvedem a kárát. Csak azt remélem, hogy azok után, hogy Giselle és átélte, amit én éreztem több erőt és energiát fektet be abba, hogy megoldást találjon. Ha ez sem jön össze, már nem tudom, hogy mit tehetnék azért, hogy visszakapjam, ami jogosan megillet engem.
Milyen remek az a párkapcsolat, ahol egyik fél sem képes az igazat mondani a másik szemébe.. Hazudtam. Mert szerettem volna, ha boldog vagy. De neked mégis mi okod volt arra, hogy szó nélkül eltűnj? Egy búcsút sem érdemeltem ki tőled? Mondjuk nem is tudom, hogy miért vártam bármi ilyesmit. Elvégre mostanra nem lehetek több a számodra, mint egy férfi a sok közül és ne mondd nekem azt, hogy nem felejtettél el engem. Ha csak pár éjszakára, de megtetted. Én pedig minden áldott éjjel úgy hajtottam álomra a fejem, hogy felidéztem a gyönyörű arcvonásaidat és ez mellé beeresztettem a gyűlöletet, majd egy ketrecbe zárva aludtam el, hogy ennek a kettőnek a keveréke nap, mint nap erősebbé tegyen.  – Mégis. Mindig ott szunnyad bennem az iránta érzett szeretet, de nem engedhetem, hogy ez újra lángra lobbanjon. Ha kell hívom a lélekoltókat. Vagy veszek poroltót és én magam teszem meg, de nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy megbocsájtok. Vagy könnyedén szemet hunyok az árulása felett. Nem az nem én lennék. Legalábbis, már nem én. Régebben nem voltam haragtartó. Most pedig nem vagyok az a megbocsájtok típus. Ezen pedig senki nem változtathat. – Hogy oda ne rohanjak. Végre lejött a fenekedről a tojáshéj? – Gúnyosan válaszoltam. Jobb, ha kötözködök és ellököm magamtól, minthogy minden szavammal magamhoz édesgessem ezzel önmagamat is gyengítve. Hiába a szép nők mindig is a gyengéim voltak és, ha róla van szó.. Akkor meg végképp halálos párosítás.  
 Milyen kis okos lettél. Na, meg magabiztos. – Az anyja áll a háttérben. Hát komolyan mondom ez egyenesen remek. Sőt.. Egyre jobb lesz. Bár nem tudom, hogy mi a baja az anyjának velem, vagy éppenséggel mi volt, de hát nem fogok ennek a végére járni. Jobban érdekel engem az, hogy miképpen tehet a dolgokról. Mert, ha ezt megoldom, akkor talán könnyedén visszakaphatnám az erőmet és akkor egy pár évtizedre el is felejteném ezt az egész ostoba haragot és bosszúvágyat. Élvezném az erőm nyújtotta előnyöket és a napsütést. Valahol távol ettől a kisvárostól és legfőképpen távol a szívszerelmemtől. Utána, hogy újra visszaszoktam az erőmhöz jöhetne a bosszú. Amikor már nem is sejti, hogy még mindig bennem lakozik a bosszúvágy és az a megfoghatatlan, de rendkívül erős érzés, hogy tönkretegyem. Az iránta érzett szerelmem sem képes ezt elpusztítani.
Mikor meglökött egyszerűen csak elvigyorodtam. Mindig is szerettem, hogy ilyen kis tüzes. Most pedig rendkívül emberi volt. Attól eltekintve, hogy természetfeletti erővel rendelkezik arra a lányra emlékeztetett ebben a pillanatban, akit annyira szerettem. – Mire várunk még? Rohanjunk és avassuk szentté a te általad annyira megbecsült anyádat. Nem ő volt, aki a megkérdezésed nélkül ezt tette veled? Bocsáss meg nekem, ha magasról teszek arra, hogy él-e vagy hal. A bókokat pedig szívesen fogadom a te szádból.  – Rákacsintottam a mondandóm végén. Most már ő is kezd gyűlölni. Ez az egész kezd tényleg izgalmas lenni. Tulajdonképpen az életemmel játszadozom, mert bármikor könnyedén elpusztíthat. Én tanítottam egykoron. Nem becsülöm alá a tanításaimat és azt sem, hogy mennyit fejlődhetett azóta.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Vas. Szept. 14, 2014 1:56 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
I dont know who I am without you

Egyszerre próbáltam meg valakit gyűlölni és szeretni, ami azért nevetséges is volt, hisz a szívem mindig is az övé volt, bármit is hihetett. Lehet, hogy csapos voltam és semmi több, ez egy tökéletes álca volt és sok mindenre használható, de még akkor sem döntöttek volna hanyatt két kedves szóval, ha az eszem vesztettem volna. Mikor érzelmek nélkül tengődtem évekig, többször akadt lehetőségem arra, hogy kedvemre szórakozzam, de úgy látszik még akkor is volt valami, ami visszahúzott a valóságba. Ez a valami volt az, ami nem hagyta, hogy teljesen kiforduljak magamból, amiért most, így visszatekintve kifejezetten hálás voltam. Hiába a kettősség, ha szemébe nézek, valami azt súgja irányából, hogy vívódik, akárcsak én. Az aurájára nem fókuszálok, nem akarom látni a gyűlölete valósággá, mert talán jobban fájna azt látni, hogy ellentétben velem, ő teljesen elfordult attól a személytől, aki volt. Nem azt mondom, hogy én nem változtam jó és rossz irányban egyaránt, de a keresztem mindig magammal cipeltem mindenhová, és ez emlékeztetett arra, hogy hová tarthatok és honnan is indultam. Hibáztathattuk a másikat, ami könnyebb volt, mint beismerni, hogy a hibáink is összekötnek minket, közös döntések alapján születtek és vágtak szakadékot kettőnk közé, így elérve, hogy a kapcsolatunk kudarcra legyen ítélve. De a döntéseinken túl tudtam jól, hogy mást is hibáztatni kényszerülök, bármennyire szerettem azt a másik személyt.
-Jobban örültél volna, ha hazudok és elhitetem vele, hogy boldog vagyok?-szegezek neki kérdést, de válaszra nem is várok.-Szánalmas, hogy így félreismersz. Lehet, hogy csak egy sajnálom szót véstem arra a papírra, de nem gondolhatod komolyan, hogy bárkinek megadom azt az örömet, hogy magáénak tudjon? Ha már itt tartunk, miért is kellene elhinnem, hogy nem vagy álszent és magad helyett engem vádolsz ilyesmivel? Lehet, hogy megváltoztam, de nem ennyire. Soha, egyszer sem, még az érzelmeim nélkül sem feküdtem össze futóbolondokkal.-szinte sziszegem a szavakat, amiért úgy vádol, hogy nincs rá alapja, és szavai ellenére nem vagyok abban sem biztos, hogy az állítása igaz lenne. Viszont a hangja egyértelművé teszi, hogy a vívódás valóban kölcsönös.
A zsigereimből kívánom őszintén gyűlölni, de az érzést gyűlölöm, hogy ezt kívánom. Egyszerűen képtelen vagyok rá, még szavai hallatán sem. Még akkor sem, mikor rám tesz megjegyzést. Arra, aki voltam.
-Nem neked köszönhetem azt, aminek most a hatalmában vagyok. Viszont te olyan gyerekes vagy még mindig, mint amilyen régen voltál. Féltékeny, amiért nekem többet és jobbat adott az élet, mint neked.-tisztán emlékeztem rá, mikor erőm egyre nőtt és tudásvágyam szinte kielégíthetetlen lett, bár sokakkal egyetemben én is tőle tanultam eleinte, ideje korán rá kellett jönnöm, hogy társaimmal ellentétben, talán a hozzá fűződő érzéseimnek is köszönhetően, sokkal többre vagyok képes. És ehhez nem volt szükség egoizmusra, puszta tény volt, amit előbb utóbb a többi idősebb boszorkány is belátott és nem ellenkeztek sokáig, mikor arról lett szó, hogy elhagyjam a kis tanulócsoportot és mások segítségével bővítse tudásom. Innentől éreztem átoknak és áldásnak az érzéseket, amiket nem mertem kimutatni. Innentől jelenhettem ki magamnak őszintén, hogy olyanba szerettem bele, aki a végzetem lesz, még ha a szerelem, amit érzek éppen, hogy ennek az ellenkezőjéről tanúskodik.
Az anyámhoz viszont nem volt köze. Persze, nem tagadtam, én is legszívesebben otthagytam volna mindent, amikor rájöttem, hogy mit is tett, de nem neki köszönhettem, hogy nem így tettem, hanem a puszta ténynek, hogy meghalt. Viszont egy részem belátta, hogy minden hibája ellenére, az anyai szeretet szólt belőle. Legalábbis jó volt ezt elhinni. Mellkasára csúszik kezem és ellököm magamtól, de a tenyeremben érzett bizsergés egyre erősebb és a késztetés is, hogy meglendítsem, és arcán csattanva leljen békére. Mégis várok. Magamban vívódom az ellentétes és szélsőséges érzelmeim között. De a húr elszakad, elvesztem az önkontrollt, kezem előre lendül, erőteljesen csapódik arcán, majd megragadva nyakát, még mielőtt feleszmélhetne, egy fának vágom, s bár elnyomom az előtörni készülő boszorkány énem, így is megbánom, amit teszek vele.
-Ne próbáld meg felhasználni ellenem azt, aki bár nem cselekedett helyesen felnevelt és tanított. Te és a családod mennyivel vagytok jobbak az enyémeknél? Nézz magadba, ki lett belőled, és gondolkodj el rajta, hogy anyád is örült volna e annak, hogy így élsz. Mert az enyém egy valamire megtanított. Bármennyire is szeressek valakit, a gondolataimnak annyira tisztának kell maradnia, hogy a gyűlöleten túl még lássam a reményt a változásra és a szereteten túl lássam a valóságot is. Amit viszont most látok, az egy szánalmas, önmagából kiforduló, gyermeteg férfi. Ha erre neveltek volna a szüleid vagy az élet, csak szánni tudlak érte.-sziszegem, miközben arcom eltorzulva felveszi a vámpír létem jeleit, és már nem érdekelt más, csak az, hogy lássam, hogy szenved. Egy pont volt az agyamban, ami elérte, hogy elveszítsem a puszta józan eszem és bár nem ártottam volna neki szándékosan, mégis egy felem a késztetés miatt előtört belőlem.
-A tojáshéj leesett a fenekemről, de én legalább nem felejtettem el azt, hogy minek neveltek.-engedem el vöröslő torkát, és hagytam, hogy visszahúzódjanak fogaim. –Még mindig nem érted igaz? Bármit megtennék, hogy visszafordítsam az időt és kiküszöbölném a hibáim. Inkább lennék ráncos boszorkány melletted, mint valaki, akit az ellenségednek gondolsz, még akkor is, ha az a szívéből még mindig szeret, nem tagadva ezt.-nem tágítok, közelebb húzódok felé, s valami azt súgja, hogy bármennyire is akar, nem ártana nekem. Nem így, nem mos. Becsaphat, megpróbálhat elijeszteni magától, de harcolni fogok azért, amit egyszer elvesztettem. Még egyszer nem fogom hagyni, hogy megtörténjen ez. Kezem arcára siklik, gyengéden végigsimítva rajta, hajába túrva, szemébe nézek, s próbálom felidézni, hogy régen milyen és mennyi boldog pillanatot éltem át mellette. Hiába tagadnám, nem közömbös számomra, soha nem is volt. –Nézz a szememre és mond, hogy semmi nem marad meg abból a férfiból, aki már az első nap, amikor megláttam elfeledtette velem a külvilág puszta létezését is.-enyhülnek meg szavaim és hangom olyan gyengéd, akárcsak kezem, ami arcát simítja, pedig nemrég még pofont kevert le, hangos csattanás kíséretében. Kényszeresen kapaszkodom a gondolatba, hogy újra boldog lehetek, és nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha nem így lesz. –Ha semmit nem jelentek már, egyszerűen tépd ki a szívem és lépj tovább. Keress mást, aki boldoggá tehet, keress valakit, aki többet segíthet, mint én. Valakit, akit szerethetsz és elfeledteti a létezésem.-kérésem szinte könyörgésnek hat. Ott tartok, ahonnan nemrég indultam. Az érzelmeim hullámvölgyei újra padlóra küldenek, egyszerre tör rám minden, amit igazán érzek és gondolok, s kétlem, hogy innen újra fel tudnék most állni. Erőtlennek érzem magam, elveszettnek és gyengének. Egyszerűen arra várok, hogy döntsön az életem felett, megadom neki a lehetőséget arra, hogy eltegyen láb alól, szinte tálcán kínálom magam. –Kérlek…-húzódom közelebb, szemeim lehunyva gyengéden ajkaira tapasztva ajkaim. Nem várom el tőle, hogy viszonozza, egyszerűen csak emlékezni akarok mindenre, amit mellette átéltem. Akartam, oly rég óta vágytam erre, hogy szinte kínzott a gondolat, megkaphatom e még valaha. Most mégis egyszerre tűnt távolinak és lehetetlennek, pedig tudtam, hogy mindez valóságos…

music:Read All About It|words: 1108 |  27
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 20, 2014 12:00 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
A mi múltunk túlságosan is komplikált ahhoz, hogy egyértelmű érzések kössenek engem hozzá. Gyűlölnöm kellene, de tudom teljes szívemből soha nem leszek rá képes még akkor sem, ha őt okolom azért, mert az életem tönkrement. Igen. Nekem a mindenséget jelentette az erőm. A mindenem volt. Szerettem másokat tanítani és láthatóan nagyon is értettem hozzá, mert akkor Mia most nem állna itt előttem. Most is azt használta ellenem, amit én tanítottam neki. Meg kell mondanom, hogy határozottan nem kellemes érzés ez az egész. Bár még soha nem gondoltam bele. Legalábbis, mikor még megvolt az erőm nem érdekelt különösebben, hogy ez mégis milyen érzés a vámpíroknak. Nem vetettem meg őket egyszerűen csak élveztem, hogy valamivel hatalmasabb vagyok náluk. Az, hogy volt lehetőségem arra, hogy még több hatalomra tegyek szert elvakított. Ezt sosem fogom senki előtt elismerni. Magamban mélyen talán, de nem fogom kimondani azokat a bizonyos szavakat, amit szerintem az univerzum már tűkön ülve vár tőlem. Hibáztam. Nem kellett volna ez az egész kavarodás. Bűntudatom van, hogy folyamatosan őt vádolom ezzel az egésszel, mintha csak az ő hibája lenne és az én kezem egyáltalán nem lett volna benne a dologban. De ezeket a gondolatokat hamar elhessegetem. Nem kellene ilyenekre gondolnom. Azért jöttem, hogy megkeserítsem az életem nem pedig, hogy elismerjem a saját hülyeségemet. Mindketten hibásak vagyunk, de én ezt az egészet próbálom ráhárítani, mert így könnyebb elfogadni azt is, hogy elhagyott.. Mindent. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor megtudtam, hogy többé nem fogom látni. Legalábbis nem a közel jövőben, mert hátat fordított nekem.
Nem erről van szó. Jobban örültem volna, ha tényleg szeretsz. De az, aki egyszerűen csak hátat fordít a másiknak, mert nem bírja nézni, ahogy szenved.. Hát az mindent érez a másik iránt csak szerelmet nem. Szóval szerintem ne feszegessük ezt az egész témát, rendben?  – Abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy egy álomvilágban éltem egész idő alatt. Hogy nem jelentettem számára semmit sem. Most pedig tanácstalan vagyok, ami az ő érzéseit illeti. A sajátomat sem tudom tisztán kigubózni vagy éppenséggel átlátni, de ez nem is a lényeg. Hanem az, hogy nem tudom ő miképpen viszonyul hozzám. Mert kétlem, hogy úgy szeretett volna, ahogy én szerettem. Vagy most úgy szeretne engem, mint ahogyan én őt. Mert ez a kemény, bosszúálló felszín alatt ott rejtőzik egy szerelmes férfi, akit ketrecbe zárva tartogatok. – Nem voltak futóbolondok.. Értem.  – Ez még nem zár ki semmit. Kétlem, hogy megvetette volna a férfiakat az elmúlt pár száz évben. Ez az egész annyira valótlan. Mint az is, hogy szeretett. Képes voltam én valaha is kiigazodni ezen a nőn? Kétlem.
 Gyerekes vagyok? Most azt akarod mondani, hogy féltékeny vagyok rád, mert elvetted a kedvenc játékszerem? Hát, ha úgy vesszük lehet így is. Miképpen is reagálna erre egy kisgyerek? Hmm.. Meghúzná a copfod. Jó erősen.  – Nem fogom békén hagyni. Még az sem állít meg a piszkálódásban és a bosszúban, hogy szeretem. Ezt félre tudom söpörni. Eddig is sikerült ezután is fog. Az álarcom már olyan tökéletes, hogy én is kezdem elhinni, hogy ennyire gyűlölöm őt. Pedig, ha tudná, hogy milyen érzések fűznek igazából hozzá.. Ha csak sejtené, akkor soha nem hagyott volna el engem. Mert mindig ő volt számomra a reménysugár, amit végképp elveszítettem és most már semmi más nem lakja be a napjaimat, mint az üres sötétség. Hiányzik a fény, de tudom soha nem kaphatom vissza. Valószínűleg nem mutattam ki eléggé, hogy mennyire fontos a számomra és, hogy mennyire is szeretem őt. Mert, ha megtettem volna most nem állnánk ennyire ellenségesen egymáshoz. Nem tekerhetem vissza az időt, hogy megváltoztassam a múltat. Ha tehetném valószínűleg soha nem kérném ezt az egész vámpírlétet. Na, jó de.. Mindig is hajtott a hatalom valahol mélyen. Na, meg persze a kíváncsiság, hogy milyen lehet, hogy egy két természetileg ennyire különböző lény, hogyan létezhet egyetlen testben. De sajnos eddig csak egyszerre egy oldalba kóstolhattam bele. –  Mellesleg te vagy a gyerekes.. Legalábbis ez a mondat nagyon úgy hangzott a szádból, hogy nekem ez is van meg az is van bibibi .. Neked soha nem lesz, szóval gondolkozz mielőtt kinyitod azokat a szép ajkakat. – Mosoly kúszott az arcomra. Szeretem piszkálni. Főleg, mivel tudom, hogy ezzel csak felhúzom az agyát. Én nem akarom fizikailag bántani. Soha nem emelnék kezet. Rá soha.
Pontosan ezért is nem tettem semmit, amikor kikelt magából. Ha ki kell adnia magából a dolgokat hát legyen én nem fogom visszatartani. Egészen addig, míg nem az a célja, hogy megfosszon az életemtől. Bármennyire is keserű sorsom van nem adtam fel a reményt. Legalábbis nem teljesen. – Oké most már elég lesz ebből a témából, mert nagyon unom. – A hatás kedvéért még ásítást is imitáltam, miután végre elengedte a nyakamat és elég levegőt kaptam ehhez a kis alakításhoz. – Mondtam már, hogy imádom amikor ideges vagy?  – Kérdeztem vigyorogva nem is törődve semmivel. Nem fog megölni ezzel annyira tisztában vagyok, minthogy az előbb nem tette meg. Nincs benne annyi. Elméletben az is teher volt neki, hogy hátat fordított nekem. Bár én ezt nem igazán hiszem. Már semmit nem hiszek el neki. Még azt sem, amit kérdez. Legalábbis ez lenne a helyes. Azonban a gondolataim hátsó zugában egy vékony, kis halk hangocska visszakérdez, hogy mi van ha mégis? De próbálok tudomást sem venni a dologról.
Meglepett a hirtelen változás. Az előbb még a torkomat szorongatta most pedig úgy beszél rólam, mintha tényleg szeretne, de ezt annyira nehéz elhinnem azok után, hogy elhagyott. Ha szeretett volna soha nem tett volna ilyet. Közelebb lépett hozzám, de én nem hátráltam. Eszem ágában nem volt. A szavai, mintha egyenesen a szívemnek szóltak volna. Annyira csábított. Kezemet ökölbe szorítottam, hogy a valóságnál maradjak és ne essek bele a bűvkörébe, aminek azóta a törzsvendége voltam, hogy először megláttam. Keze az arcomra simult, ahol nem sokkal ezelőtt még pofon is csattant. Nem tudom, hogy mikor vállaltam el a boksz zsák szerepét, de nem számít. Ha neki ettől jobb, hát üssön, rúgjon, fojtogasson. Sok nyoma rajtam aztán nem marad. Maximum a lelkemet ejt egy apróbb sebet, de ez fel sem tűnik az mellett, amit akkor tett, mikor elhagyott. Az egy végleges bélyeget nyomott és soha nem fog eltűnni. Mindig emlékezni fogok rá.
Ajka az enyémre tapadt. Nem húzódom el, mert ugyanaz a bizsergés járja át a testemet, mint régen. Karjaim szinte automatikusan kulcsolódnak a dereka köré és akkor szenvedéllyel falom édes ajkait, mint akkor.. Régen. A szerelmemet próbálom kifejezni iránta és egy kicsit visszarepülni a múltba, hiszen a francba is én még mindig tiszta szívből szeretem ezt a nőt még akkor is, ha őt hibáztatom az életem tönkremenetele miatt, amiben nekem is bőven benne volt a kezem. Elhúzódok tőle és mielőtt még ostobaságot mondanék vagy átengedném a szívemnek az irányítást megszólalok. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén elpuhulsz. – Mondtam, majd vigyorogva hátralépek. – Amúgy nem foglak megölni egyenlőre nincsenek ilyen vágyaim, de ugye milyen pocsék érzés, mikor az érzéseidbe beletipornak?  

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Szept. 22, 2014 2:37 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
For every ending a new beginning...?!

Fáradtnak éreztem magam, ahogy próbáltam meggyőzni róla, hogy mégis mit gondolok és érzek. Pedig erősebb voltam, mint amilyennek gondolt. Nem akartam harcolni vele, ellenségként fellépni ellene, mégis minden szava arra kényszertett, hogy így tegyek. Nem bírtam lenyelni, felfogni a dolgokat, amiket egymás fejéhez vágunk, mintha a világegyetem legnagyobb ellenségei lennénk, holott az érzéseink még mindig ott pezsegtek valahol kettőnk között. Mégis mit vár? Vezekeltem eleget, többet nem fogok, nem vagyok hajlandó meghunyászkodni olyan hibákért, amiket nem lehet sehogy sem kiküszöbölni. Egyszerűen nem éreztem a késztetést, hogy sajnálni tudjam magam, vagy őt Többé már nem. Képtelen voltam gyűlölni bárkit is, egy dologra viszont makacs mód vágytam, ragaszkodtam hozzá, magaménak akartam tudni újra, szeretni akartam. De így nem megy.
Grimasz szerű fintor suhan át arcomon. Mit jelentsen ez? Ha igazán szerettem volna? Nem vitatkoztam vele mégsem, láttam, hogy tántoríthatatlan, akárcsak én a saját nézőpontom felől. Kész, feladtam, nem érdekelt, hogy mit mond.
Támadni próbáltam, hogy magam védjem, haszna ugyan nem sok volt, de kifejezetten irritált az, amit az aurájában látok, és az, ami nem passzol ehhez, amit kimond. Mégsem említem meg ezt a tényt, inkább gyerekesnek nevezem, és próbálom védeni az anyám, akit isten igazából én sem szerettem jó ideje úgy, ahogy érdemelte volna. Családi vonás volt ez, vagy mi.
-Tehát ez a bajod igazából? Próbálkozhatsz, húzogasd csak a copfom, de nem nekem fog fájni.-jelentem ki, nem fenyegetésképp, inkább amolyan biztatás céllal. Játszhatunk, dobálózhatunk a szavakkal órákig, de felesleges, hanem lépünk előbbre. Márpedig ez a beszélgetés megfeneklett ott, hogy a másikban keressük a hibát, magunkban mégsem vesszük észre, hogy ugyan annyi, ha nem nagyobb mértékű ez a dolog.
-Te pedig jobb lenne, ha nem lennél ilyen nagyra magadra, mert jelen pillanatban hozzám képest egy senki vagy.-csúszik ki számon az indulatos mondat, ami valóban gyerekesen hatott, de nem érdekelt, hogy hangosan mondom e ki vagy sem. Igaza volt, a családom egy romhalmazra épülő, elszúrt valami volt, ami jobban hasonlított egy kalitkához, amiben emberek összezárva élnek akaratuk ellenére. De akkor sem volt joga, hogy az anyámnak felhánytorgassa a hibáit. Ahhoz nekem volt jogom, az én életem szúrta el először, az én anyám volt.
Pufogok, marok, harapok, de a szívemnek nem tudok ellenszegülni, és ez zavar a legjobban, ebben a helyzetben. Ahogy a tématerelésre jut, egyszerűen keresztbe fonom mellkasom előtt a karjaim, ezzel is védekezve a szavai ellen, mind hiába. Felesleges próbálkozás, erőfeszítés. Legszívesebben nyelvet öltenék rá, de inkább nem reagálok, magamban durcáskodom és harcolok a gondolataimmal, tetteimmel, amiket egyszerűen nem tudok megfékezni. Automatikusan tör ki belőlem az igazi vámpír énem, lapítom a fához, de gondolataimban zakatolva suhan végig a kép, az emlék, hogy ajkai enyémet falják, hogy érintése szinte megöl a vágytól, mit felpezsdít bennem. Érezni akarom ezt újra, s szavaimnak megfelelően cselekedve magamhoz húzva csókolom meg. Ugyan olyan hevesen viszonozza, akárcsak régen, érintése derekamon szinte simogató, annak ellenére, hogy az előbb egyszerűen bokszzsáknak használtam. Mégis könnyebb volt ütni és szavakkal tiporni, mint beismerni mindent, amit gondoltam, és amit ő mondott.
-Érdekel is engem, hogy mit akarsz egyelőre. A szavaid hazudhatnak, de a szíved és az aurád nem. Nekem nem. Minden gondolatod ismerem, jobban, mint a sajátom. Nem nekem ártasz azzal, hogy magadnak hazudsz, hanem magadnak. –vallok színt arról, hogy míg ajkai érintése sem hazudott, éreztem a vágyát, és láttam, amit látnom kellett körülötte. Eldobtam volna az aduászt, de nem nagyon zavart. Csak szerettem volna, ha valahová eljutunk végre, és nem a másikat okoljuk a saját hibáink miatt.
-Ha ennyire gyűlölsz, megvetsz és a jövőbeli életem megkeserítésére törekszel, hát legyen. De vajon hogy fogod azt bírni, ha ellenszegülök neked, hogy nem hagylak tovább poshadni ebben a búskomor, önsanyargató létben?-lépek hozzá újra közelebb, kezem mellkasára siklik, újra és újra ajkaira pillantok, és kínom magam azzal, amit nem biztos, hogy újra megkaphatok. De meg akartam kapni. Vágytam rá, emlékezni akartam. Ajkaim szinte övét érintik, tekintetem övébe vájom, kezét pedig mellkasomhoz, a szívemhez húzom. Egy meggondolatlan mozdulattal, erősen markolva csuklójára, ujjait a szívem köré fonom, átszakítva mellkasom, s még csak meg se rezdülök, ahogy a fájdalom végigszalad gerincemen, lábam pedig remegve tart meg, nem engedve, hogy a földre zuhanjak.
-Ölj meg. Csak tedd meg.-szorítom még jobban csukóját, fogaim között sziszegve, a fájdalomtól állkapcsom megfeszül, próbálom nem elveszteni az uralmat és a kontrollt testem mozdulatai felett, gondolataim pedig arra összpontosítom, hogy az erőt megtartsák bennem. Ha ennyi lenne, ilyen könnyen végezne velem, hálát adnék neki. Döntés elé állítom, várom, hogy valahogy megtörjön a jég, ami az aurájában egyetlen színfoltot jelző érzésként jelenhet meg.

music:For Everything A Reason|words: 736 |  27
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 25, 2014 11:44 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Nem tudom, hogy mikor viselkedtem utoljára ennyire gyerekesen. De nem csak én viselkedtem gyerekesen vagyis nem én kezdeményeztem. Na, jó ez az ujjunkkal mutogassunk a másikra, hogy ő kezdte én nem csináltam semmit viselkedés is arra mutat, hogy gyerekes vagyok és nem sikerült felnőnöm. Irigylem az erejét és azt is, hogy mindkettőt megtarthatta, de mégis mit tehetnék? Megvannak kötve a kezeim. Már évszázadok óta keresem a megoldást ezekre. Nem találtam olyan boszorkányt, aki hajlandó lenne nekem megtenni ezt az aprócska kis szívességet, hogy visszaleheli belém azt, ami a jogos tulajdonom. Azt hittem, hogy a boszorkányok egy kicsit összetartóbbak legalábbis régebben azok voltak most pedig nem látnak bennem mást, mint egy szörnyeteget. Idővel ezért is kezdtem én is csak ezt az egyetlen egy dolgot látni magamban. Mindig volt valami, ami miatt nagyon közel kerültem ahhoz, hogy felhívjam magamra egy vadász figyelmét és búcsút intsek ennek az egész marhaságnak. Most miért büntessem meg Mia-t? Azért, mert egy pillanatra jó érzés lenne, hogy nem csak én szenvedek, hanem ő is? Mert semmi más jelentősége nem lehet a dolognak csak ez. Ha én szenvedek, akkor legyen olyan kedves és szenvedjen már egy kicsit ő is. Komolyan mondom nevetséges vagyok. Azzal, hogy őt szenvedni látom próbálom magam jobb kedvre deríteni, amikor ezzel valószínűleg csak rontani fogok a kedvemen, mert hiába próbálom meggyőzni magam arról, hogy ténylegesen megérdemli a büntetést még mindig szeretem ezt a nőt és képtelen vagyok neki komoly fájdalmat okozni.
Ó, szóval én vagyok a szemétláda mindenért, nem? Én vagyok a szemét, dög mert te elhagytál. Én vagyok a rohadék, amiért bármit mondok támadásnak veszed. Még, ha azt mondanám, hogy gyönyörű vagy.. Biztos vagyok ebben is találnál valami kifogásolhatót. Lehet, hogy felnőttél és az erőviszonyokat tekintve erősebb vagy nálam, de még semmit nem tanultál az életről. Semmit.   – Nem mondom ki, hiszen ha nagyon akar úgy is tud bennem olvasni, hogy mit érzek. Gyűlölöm, hogy ennyire vak. Szerettem szívem minden szeretetével és mégis képes volt hátat fordítani nekem, amikor ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattam. Ha csak betekintést nyújthatnék neki az elmémbe, hogy mit éreztem, mikor elment, hogy milyen közel álltam a biztos halálhoz, akkor talán megértené, hogy miért vagyok ilyen, amilyen. Egy falat építettem magam köré, mert csak ezzel tudtam elzárni azt az őrületet, ami bennem lakozik. Miatta lettem ilyen. Lehet, hogy közös döntés volt a vámpírlét. De miatta lettem egy lelki roncs. Aki annyira próbál kapaszkodni egy mondhatni nem létező dühbe, hogy az már nevetséges. Én határozottan nevetnék magamon, de nem tehetem meg, hiszen nekem kell átélnem ezt az egészet nem másnak.
Igazad van egy senki vagyok. Senki vagyok a számodra. De ettől még ne hidd azt, hogy ez a bizonyos senki nem tud valamit elérni. Lehet, hogy az erőmet soha nem fogom visszaszerezni, de az, hogy még most is keresek megoldást rá azt jelenti, hogy nem adom fel egykönnyen. A te helyedben vigyáznék.   – Szerethetem amennyire csak akarom, ha számára nem jelent semmit ez az egész. Minden egyes szó, ami elhagyja a száját azt közvetíti felém, hogy nem számítok neki. Nekem pedig ez fáj jobban, mint az el tudná képzelni. Bele akarok tiporni a lelkébe, ahogyan ő tiport az enyémbe a baj csak az, ha neki fájdalmat okozok magamnak is. Bár ez az érzés kölcsönös lenne, hiszen nem egy pofont kaptam tőle. Pedig nem olyan régóta tart ez a kis csevej közöttünk mégis sikerült kihoznom őt a sodrából.
Mintha bármit is számítana neked az aurám vagy az érzéseim. Sosem érdekeltek, szóval ne most kezd el a hegyi beszédet a dolgokról.   – Nem hazudtam magamnak sohasem. Tisztában vagyok az érzéseimmel és azzal is, hogy mennyire vágyom arra, hogy gyűlölni tudjam. Minimális gyűlölet ott rejtőzik bennem, de még ez is megfeleződik. Egyik része rá hárul a másik pedig rám. Elkövettünk egy hibát sok-sok évvel ezelőtt és még most is a következményeit viseljük.
Következő tettétől még én magam is megrémültem. Nem értettem, hogy miért teszi ezt. A szíve ott volt a kezeim között én pedig könnyedén kitéphettem volna a helyéről mégsem voltam képes megtenni. Értetlenül pislogtam rá. Tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok neki mégsem bírtam elhúzni a kezemet. Féltem, ha megteszem valamilyen véletlen folytán azaz apró gyűlölet lángra kap és a kezeim között maradna a szíve, amit nem bírnék elviselni. Szeretem ezt a nőt és tisztában is van ezzel. Túlságosan is. Úgy rángathat, ahogyan éppen a kedve tartja, mert nem tudok neki nemet mondani és nem tudok nemet parancsolni a szívemnek. Szabad kezemmel az ő kezét a saját szívem köré irányítom pontosan úgy, ahogyan ő is tette. – Nélküled semmi értelme a létezésemnek ezt te is jól tudod, ha meg akarsz halni csak egyetlen egy lépést kell tenned. Egyetlen egy lépést kell tenned hátra és mindketten végeztünk.  
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 26, 2014 10:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
For every ending a new beginning...?!

Egyetlen indokot akartam találni arra, hogy gyűlölhessem azért, amit mond. Izzik a levegő körülöttünk, egymás fejéhez olyan dolgokat vágunk, ami nem csak a másik hibája, védekezve ezzel, s gyermetegen próbálunk olyanba kapaszkodni, aminek semmi értelme, mert nem is létezik, soha nem is létezett. Érezni akartam, amit régen mellette átéltem, érezhettem, de egy részem szavai hallatán tüskéket növesztve burkolózott magába, eltolva őt magamtól, eltaszítva minden kimondott szavammal. Szánni való cselekedeteink és viselkedésünk korunkat meghazudtolta, érzéseinknek pedig olyan árnyékot adott, ami a valóág közelébe se érhetett. Láttam az auráját, láttam a reményt, de makacs mód ellenkeztem, próbáltam felépíteni valamit, amivel kivédhetem azt a tényt, ami hamar be is következett: elgyengültem előtte, összetörtem visszafordíthatatlan mód. Annyi éven át próbálkoztam elfelejteni az érzéseim, a múltam, hogy közben azt is elfelejtettem milyen is volt előtte állni, szemébe nézni, és érezni a felemésztő vágyat, hogy magaménak tudhassam.
Talán igaza volt, talán nem, de a vitatkozásból kezdett olyannyira elegem lenni, hogy már-már láttam, ahogy a fülemből előcsap a gőz és fejem szinte paprika vörösre duzzad a dühtől. Dühös lettem rá, amiért igaza volt, dühös lettem magamra, amiért ezt nem tudtam lenyelni és kezelni. A legjobb dolog abban, hogy erősebb vagyok valamivel, mint ő, hogy megvédhetem magam, de minden ellene elkövetett tett egy részt megöl bennem is, s mazochista mód magam is kínzom ezzel.
-Pontosan tudom, hogy soha nem adod fel azt, amit el akarsz érni. De ez kölcsönös.-jelentem ki újra, makacskodva, vigyázva arra, hogy megmaradjon az a fajta közönyösségem, amit eddig próbáltam felépíteni, de arcomra szinte minden kiül, mert egyre jobban gyengülök, és egyre inkább érzem, hogy a hazug cselekedeteim felett átveszi az uralmat a bennem dúló érzelemáradat.
-Nagyot tévedsz….-sziszegem, kezeim újra ökölbe szorulnak, körmöm húsomba vág, de a fájdalom csak segít abban, hogy legyőzzem a keringő érzéseket, amiktől képtelen vagyok szabadulni, ami képtelen előbbre mozdítani, ösztönözni arra, hogy megforduljak és távozzak. Távozzak úgy, ahogy több tíz éve, csendesen, magam és őt is kételyek között hagyva, szívtelenül, gondolkodást mellőzve, csak magamat óvva a még nagyobb csalódástól. De most rá kell jönnöm, hogy szükségem van a küzdésre, hogy visszakapjam, s kusza érzések közepedet egyszerűen cselekszem. Gyűlölni akar, a lehetőség adott rá, hogy végezzen velem. Olyannyira közel engedem hozzá ezt a lehetőséget, hogy ha megtenné, amit meg akar, sem bánnám, mert a gondolat, hogy nem futamodtam meg újra, s kiálltam magamért csak még nagyobb lendületet ad számomra.
Ujjai közé szoruló szívem, egyszerre fájdul meg a lehetséges végkifejlettől, s egyszerre harcol úgy, ahogy testem minden porcikája küzdene az életéért. A fájdalom gerincemig hatolva fut végig teljes testemen, a hangokat csak sziszegve tudom kipréselni ajkaim között, s bár még soha nem éreztem ezt az érzés, úgy döntök, soha többé nem is akarom. Ha kell, legyen vége itt és most, ne folytatódjon ez az élet, ez az egész zavaros kapcsolat, de nem akarok úgy éli, ahogy eddig tettem. Egyszerű boldogságot akarok az életembe, valami kapaszkodót, valakit, aki mellettem áll, akit szerethetek, de ilyen ember hosszú életem során csak egy volt, ő itt áll előttem.
Meggondolatlan lépéseink hasonlóak, elkapja másik kezem, és saját mellkasába húzza, ujjaim pedig ellenkezve minden mozdulatával próbálják a minimális legkisebb fájdalmat okozni neki. Szememből könny csordul ki, ahogy szívének érintése minden apró pillanatot eszembe vés, amikor karjai között tarthatott, s úgy érzem, ha meg akar öli, ezzel most végzett azon részemmel, ami ellenkezni akart érzéseimnek.
-Soha nem lennék rá képes újra. Nincs olyan indok, ami arra késztetne, hogy újra magam mögött hagyjalak.-engedem el kezét, s húzom ki óvatosan sajátom a mellkasából, még mielőtt bármi baja esne, de vére, mely kezemre tapad, egy pillanatra szinte megszédít, akárcsak a fájdalom, ami még mindig testemben kering. –Lehet, hogy erősebb vagyok, mint te, de gyengébb voltam mindig is, ha rólad volt szó.-s bár tudom, hogy gyorsan begyógyulna sebe, kezem végighúzom mellkasán, s egyszerű, a legegyszerűbb gyógyító igézettel összezárom a lyukat, mi mellkasán már gyógyulásnak indult.
Kezem arcát simítja végig, de a könnycseppek, amik elhagyják szemem, kissé homályossá teszik a látásom, mégsem törődöm ezzel. Épp annyira látom életesen őt, mint az auráját, ami megnyugtat és reményt ad nekem.
-Ha veled nem lehetek, nem akarok lenni senki mással sem.-hajolok közelebb hozzá, s bár minden porcikám vágyik édes csókjára, azzal is megelégszem, hogy a kellemes, megnyugtató és megszokott illatot, mely belőle árad újra magamba szívhatom. Tekintetem ragyogó íriszébe fúródva saját magammal szembesít, a megtört, mégis reménykedő énemmel, akit mindeddig olyan jól elzártam egy ketrecbe, hogy még az se láthatta, aki igazán ismert. A világ összezsugorodni látszott, a környezet, s minden más egyszerre vált semmissé és távolivá. Egy dologra vágytam, amit minden erőmmel meg akartam kaparintani magamnak, s senki másnak nem akartam oda adni. Vágytam a múltam hibáinak eltörlésére, de a jelen pillanatait nem bántam meg, még ha ez az életembe is kerülhetett volna. A pillantásában elveszve megannyi gondolat suhant át fejemen, de egy állt csak a középpontban, s az ő volt.
-Csak egy lépést kellene tennünk, beismerni, hogy a hibáztatás nem segít semmiben. –suttogom ajkaira, de még mindig nem csókolva azokat. Arra vártam, hogy most ő lépjen. Újra. A megszokás, hogy a döntéseim meghozom, de nem foglalkozom másokéval, most háttérbe szorulván csak arra várt, hogy a másik döntsön helyettem. Hibáztatni a másikat felesleges olyanért, amit ketten követtünk el, mert azt hittük, hogy a mi történetünk lehet más. De nem lehetett és ebbe anyám keze volt benne. Hát ideje kideríteni, hogy közösen mit tehetünk ez ellen. Mit tehetek azért, hogy újra erős férfit lássak, aki megvéd, erősebbet, mint aki most az életemre is törhetne. Erősebbet, mint aki valaha volt. Félnem kellett volna attól, ha visszakapja az erejét, azzal ártana nekem? Kellett volna, de a szívem minden porcikája azt súgta, hogy nem kell, mert érez ő is, ugyan azt vagy hasonlót, mint amit én érzek.
music:For Everything A Reason|words: 938 |  27
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Okt. 19, 2014 1:47 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Furcsa, hogy mennyire képes megváltozni a szerelem egy teljesen más érzéssé. Vagyis inkább nem a szerelmem iránta változott meg, hanem egyszerűen a felfogásom. Nem tudom, hogy mégis mit tehetnék annak érdekében, hogy megbizonyosodjak róla ez az egész nem csak illúzió. Mert szeretném elhinni, hogy tényleg szeret engem, de van valami, ami egyszerűen hátráltat ebben az egészben és képtelen vagyok rá. Hátat fordított nekem ez pedig egyáltalán nem arra vall, hogy annyira szeretett volna. Egyszerűen fáj és dühös vagyok, hogy nem tudom gyűlölni őt, hanem még mindig így is szeretem. A gyönyörű szempár, amivel találkozik a tekintetem akarva-akaratlanul.. Egyszerűen egy örökkévalóságra magához bilincselt és, ha valamiért hálás lehetek a vámpírlétnek az ez, de erre képes lettem volna egyszerű boszorkányként is. Azonban nem akartam könnyen elpusztítható lenni . Most pedig talán még jobban elpusztítható vagyok, mint eddig voltam. Komolyan ez az egész, már teljes mértékben nevetséges. Mind a ketten nevetségesek vagyunk, ahogy itt gyerekesen civakodunk, mintha ez bármit is helyrehozhatna. Ketten követtünk el egy hatalmas hibát. Beleszerettünk egymásba. Lehet, hogy az ő érzései elhalványultak az irányomba, mikor a hatalomra szomjazva megkértem, hogy változtasson vámpírrá, de ezen már nem tudok változtatni. Semmin sem, ami a múltban történt az egyetlen, amit megtehetünk, hogy kijavítjuk a jövőt. Már, ha egyetlen kettőnknek van jövője. Mert már semmiben sem vagyok biztos. Abban sem, hogy gyűlölöm vagy, hogy ő gyűlöl-e engem. Az érzéseimet nem tudom egyszerűen megmagyarázni. Szeretem ez tiszta sor. De hogy ő mit érez azt nem tudom. Fogalmazhatunk úgy is, hogy el vagyunk átkozva. Valami egyszerűen nem engedi, hogy mi ketten együtt legyünk. Vagy egyszerűen csak nem akar velem lenni. Ezt is teljes mértékben megértem. Nem vagyok én olyan kellemes partner, mint azt mások gondolnák.
Ha most annyira képtelen lennél újra magad mögött hagyni, akkor mégis mi vezérelt, mikor hátat fordítottál nekem.. Mondd meg kérlek. Nem szerettél? Vagy rosszul bántam veled? Mert nem hiszem el, hogy az egyetlen oka az egésznek a savanyú ábrázatom volt. Mi volt az, amivel végleg elüldöztelek magam mellől? – Nem tudom elhinni vagyis inkább nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az egyetlen dolog, amit rosszul tettem azaz, hogy nyilvánosan szenvedtem. Próbáltam elrejteni, de egy olyan ember elől, mint Mia, aki úgy ismer, mint a tenyerét képtelenség volt elrejteni. Maximum csak egy kicsit tudtam álcázni, hogy mennyire szenvedek. Minden, ami addig természetes volt egyszerűen köddé vált, mintha soha nem létezett volna. Ez az egész egyszerűen nevetséges már. Most is önmagam marcangolom és nem bírom összeszedni magam, ahogyan egy férfinak kellene. Nem tudom megmutatni neki, hogy mennyire szeretem, mert a bosszúra és a gyűlöletre akarok koncentrálni, ami talán soha nem is létezett. Ennél elcseszettebb, már akkor sem tudnék lenni, ha nagyon akarnék.
Gyengéden kiszabadítom a kezem a mellkasából. A behatolás helyére helyezem a tenyerem és mindent megtennék azért, hogy most begyógyítsam ezt a heget. Nem érdekel, hogy pár perc múlva az egésznek nyoma sincsen unom, hogy ennyire tehetetlen vagyok és nem vagyok képes még erre sem. Ez az egész egyszerűen nevetséges. – Mindig is hatalmas őrültségekre voltam képes, mikor rólad volt szó. Veled akartam lenni, olyan akartam lenni, mint te, hogy képes legyek helyt állni melletted. Most pedig.. – Térdre rogyok az általam olyannyira szeretett nő előtt. – Arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem, ha még mindig ugyanolyan tisztán szeretsz kérlek légy az életem részese örökre. Csak téged akarlak. – A hangom elgyötört, hiszen hosszú évtizedek fájdalmát tartalmazza. Azokat az évtizedekét, amiket nélküle kellett eltöltenem. Becsaphattam magam, de itt az ideje beismernem, hogy nem tudok nélküle élni. Mert nincs értelme az életemnek nélküle. A bosszúmmal csak magamnak ártanék, plusz akin bosszút kellene állnom az saját magam és nem ő.

rövid és gyenge, de már nem akartalak tovább várakoztatni. Sad ©

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 21, 2014 12:50 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
For every ending a new beginning...?!


Próbálhattam gyűlölni, amiért ő is ezt próbálta felém tenni, de szívem minden porcikája azt kívánta, hogy újra minden úgy legyen kettőnk között, ahogy régen. Szeressen, karjába zárjon, s ezért bármit megtettem volna. A világegyetem, vagyis a családom, viszont úgy rontotta el az életünket, hogy azt is elfelejtettem, ne őt okoljam, ne őt utáljam, hanem a családom és magam. De könnyebb volt menekülni és elfordulni, mint segíteni, mellette maradni. Ezen viszont felül kellett emelkednünk, tovább lépnünk, közösen megoldást keresni egy jobb élet reményét a szemünk előtt tartva. Persze ez nehezen megy, ha egyikünk sem ismeri be, amit tettünk, azon nem változtathatunk.
Két dologra koncentráltam. Ne törjek meg a kelleténél jobban, mégse taszítsam el őt magamtól újra és újra, és ez olyan nehezemre esett, mintha tényleg kihalt volna belőlem minden emberség egy rövid beszélgetés alatt. Pedig éreztem, és tudtam, hogy mit akarok.
-[coor=#CB927B]Nem bírtam szembenézni vele, hogy elrontottam az életed. Magam okoltam, azt hittem, hogy miattam ment minden csődbe, amit felépítettünk. Tudtam, hogy hiába mondod, jól vagy, nem voltál. Gyáva voltam és talán egy részem nem is akart segíteni rajtad. Önző voltam, a saját boldogságom tartottam szem előtt.[/color]-ismerem el, felfedve a titkot, ami szívemben mindig is ott motoszkált, hisz tudtam, hogy ez üldözött el igazából. Nem bírtam őt nézni, magam mentettem, a saját életcélom néztem, még ha be is csaptam ezzel magam, s pont az ellenkezőjét tettem, mint amit valóban akartam.
Ahogy a szívét a kezembe vettem, emlékeztem a dobogására, ami álomba ringatott régen, amikor éjszaka rémálmomból ébredve ez volt az, ami nyugalomra intett, maradásra bírt. Az egyenletes lüktetés, ami az életre és arra emlékeztetett, hogy ugyan olyan gyengék vagyunk mind a ketten. Viszont ha mellettem volt, nem féltem semmitől, bármire képes voltam, és ez a mostani helyzeten is tökéletesen látszik. Bármit megadtam volna azért, hogy visszamehessek az időben, hogy mellkasához simulva ébredjek arra, ahogy arcom cirógatja. Hiányzott ez az érzés, és inkább ezt bántam, hogy ezt magam mögött hagytam, és elfelejtettem, mint azt, hogy vámpír lett, és semmi több. Az apró örömök felett valahogy mindig elsiklottam, nem mondom, hogy életem során mindent megkaptam, de soha nem értem be annyival, amim volt, mindig többet akartam.
Szavai hallatára, ahogy mellkasomból kiszabadítja kezét, ahogy az összeforró seb felé helyezi a kezét, érzem, ahogy elgyengülök, elveszek pillantásában. Mint apró késszúrások, úgy hatolnak tudatomba a szavai, és figyelem, ahogy térdre borul, gyengén, s megtörten, amin egy pillanatra mégis elmosolyodom. Nem az a fajta mosoly volt ez, ami önelégültségről tanúskodott, inkább az a fajta, ami akkor csúszik az ember arcára, amikor megnyugvás tölti el, béke és boldogság apró fénye csillan fel a szemei előtt. Követem őt, leülve a puha fűbe, szemébe nézve, s nem engedve azokat.
-Nincs miért megbocsátanom.-suttogom, arcán gyengéden végigsimítva, csillogó szemem pedig immár nem könnytől áztatott, inkább boldogságtól átitatott. –Megtaláljuk a megoldást. Közösen, mi ketten és bármi áll az utunkba, nem hátrálunk meg.-ölelem meg, arcom válla és nyaka találkozásához nyoma, beszívva bőrének illatát. –Soha többet nem akarom, hogy távolabb legyél tőlem, mint amennyire most vagy.-nyomok egy apró csókot arcára.  Elhúzódva tőle, két kezem közé veszem arcát és mélyen szemébe nézek. –Egy új kezdet, tiszta lap. -mosolyodom el, immár őszintén, és kiül arcomra, hogy boldogabb vagyok, mint azt bárki, bármikor képzelhette.

music:For Everything A Reason|words: 527 |  27
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 28, 2014 1:09 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Kettőnk szerelme a kezdetekkor is éppen elég bonyolult volt. A tanára voltam és soha nem szabadott volna beleszeretnem, de mégis ki az, aki képes ellenállni egy ilyen lelkes, okos és szépséges tanítványnak? Senki nem mondhatja, hogy kihasználtam a fiatalságát, mert lehet, hogy fiatalabb nálam, de sokkal érettebb volt nálam mindig is. Pontosan azért szerettem bele, mert mindig volt valami okos felszólalása. Aztán egyik pillanatról a másikra tönkrement minden. Nem tudom, hogy már azelőtt történt valami, hogy vámpír lettem vagy egyszerűen csak egy ostoba döntés következménye lett az, hogy mindkettőnk szíve meggyötörtté vált. A lelkemet felemésztette a sötétség, amiről soha nem hittem volna, hogy létezik. Gyűlöletté akartam változtatni a szerelmemet. De ez olyan, mint a vizet borrá változtatni. Egyenlő a lehetetlennel én mégis hittem abban, hogy sikerült, de most, hogy itt látom őt magam előtt ez az egész teljes mértékben értelmetlené vált. A vizet lehet, hogy borrá változtatod, de amint a szádhoz emeled visszaváltozik színtiszta vízzé és ez ellene te semmit sem tehetsz pontosan úgy, mint most én nem tehetek az érzelmeim ellen semmit. Szeretem ezt a nőt és, ha itt és most meg is halok sem fogok hazudni erről.
Nem számít, hogy mennyi keserűségen megyünk keresztül együtt az egyáltalán nem hasonlítható ahhoz az időszakhoz, amikor külön vagyunk. – Más ember lettem, miután elhagyott. Teljes mértékben megváltoztam. Nem számított nekem semmi és senki csak az, hogy visszaszerezzem, ami engem megillet. Mondhatni megszállottjává váltam az erőmnek és ezzel nem tudtam mit kezdeni. De most, hogy itt van velem szemben, hogy láthatom fájdalommal megtelt tekintetét az életem újra kezd egy kis értelmet nyerni. Végre újra látom a fényt az alagút végén és nem csak folyamatos sötétségben mászok előre hullák tengerét hagyva magam mögött. Mert nem egy boszorkányt, embert öltem már meg emiatt. De a listát akkor is Giselle vezeti. Vele voltam a legkegyetlenebb, de így legalább van valaki, aki megérti, hogy pontosan min megyek keresztül. Persze ő még nehezebben viseli ezt az egészet, de én egyáltalán nem hibáztatom. Csak néha, már elegem van a folyamatos nyavalygásából. Csak úgy, mint most is. Kell egy kis szünet, hogy levegőhöz jussak.
Földre hullottam. Csak úgy, mint az egész életem. Tehetetlen vagyok és az egészet rajta akartam levezetni, de rá kell jönnöm, hogy ez egyáltalán nem oldana meg semmilyen problémát sem. A szerelmünk erősebb minden hülyeségnél, ami jelen pillanatban lezajlik bennem és a legjobb lesz, ha csak erre összpontosítok semmi másra. – Egyetlen egyet kérek. Soha többé ne hagyj el. Nem számít milyen nehéz lesz. Együtt mindent képesek vagyunk leküzdeni, de ha még egyszer el kellene veszítenem téged attól félek, hogy becsavarodnék. – Szorosan magamhoz húzom, majd ajkaimat az övére tapasztom. El akarok veszni ebben a pillanatban, el akarok veszni az iránta érzett szerelmemben.


<3 ©

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Nov. 04, 2014 3:29 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
For every ending a new beginning...?!


Bármire képes lettem volna a túlélésért, bármire képes lettem volna azért, hogy újra minden úgy működjön, ahogy régen. Bár tudtam, hogy a segítség ehhez elkél, de bizakodó voltam. Bíztam a mostohaapámban, annak ellenére is, amit tett. Talán ez hiba volt tőlem, de a részleteket még Killian ellőt is rejtegetem. Újabb hibát vétek ezzel, megfogadtam, hogy nem hazudok neki többet, és ehhez tartom is magam. De ez más. A pillanatot nem akarom elrontani újra, élvezni akarom a nyugalmat, ami eláraszt, ahogy rám néz.
-Talán igazad van.-mosolyodom el, de ez a mosoly még mindig kétségekkel teli, kissé megfáradt bár szememben ott csillog a bizakodás minden jele, ami létezhet. Ez a furcsa kettősség úgy kerít hatalmába, hogy elfeledkezem arról is, mennyi minden történt, mióta nem láttam, hogy mennyi mindent elhalasztottunk közösen, és ez újra, mindennek ellenére, hogy visszakaptam, úgy elszomorít, hogy amikor térdre hull, egy pillanatra kétségbe esek a tehetetlenségtől.
Újra összeszedem magam, életet lehelek magamba, szavai hallatán pedig újra azt látom, aki volt, akik voltunk, és ez megint megnyugtat. A labilitás érzelmeim tekintetébe egyre sűrűbb, zavarba ejtő és idegesítő. Szívverését és szavait hallva, ahogy elé térdelek, úgy érzem magam, mintha nem is a jelenben élnék.
-Nem fogsz.-fogom két kezem közé arcát, hangom szinte suttogásnak hat, szememből pedig az öröm egy könnycseppje csordul ki. A felszabadulás könnycseppje.
Magához von, ajkának mézédes érintésétől kiráz a hideg, gerincemen végigszalad egy bizsergető érzés, és hiába próbálok, nem elmosolyodni, mégsem bírom megállni. Elszakadva tőle, arcom nyakába fúrom, megtörölve szemem, majd komolyabb témára terelem a szót, hogy a hazugságoknak és az újabb titkoknak elejét vehessem.
-Valamit meg kell, hogy érts...-kezdek neki, mély levegőt véve.-Azt nem említettem eddig, hogy megvan a kulcsa a dolognak, mert féltem, hogy ha ezzel kezdem, meg se hallgatsz majd.-nem engedem kezeim közül arcát, így is ösztökélve, hogy tekintete is figyeljen rám, és tényleg elhiggye, hogy amit mondok most neki, az a szín tiszta igazság. -A mostohaapám segítsége kell, egyszerűen megjelent és felajánlotta. Látom, hogy valami megváltozott rajta. Ő miatta dőlt össze minden, de segíteni akar, és nekem ennél nem kell több. De értsd meg kérlek, hogy ennek ellenére a nagynéném és ő jelenti az egyetlen családot, ami megmaradt nekem. Mert bár a szívem a tiéd, és senkit nem tekintek jobban családomnak, mint téged, őket sem tudom egyszerűen elfelejteni. Sebastian pedig mindannak ellenére, amit tett, most változtatni akar,visszafordítani, amit elrontott. Miattam tette, amit tett, de megbocsájtottam neki, kérlek próbálj meg meglenni mellette egy kicsit. És ha felkészültél, itt az ideje, hogy a régi legyen minden.-fogalmam sincs, hogy milyen reakciót várjak tőle, de szinte biztos vagyok benne, hogy a jószívűség, amit a mostohaapám nagylelkűsége felé fog sugallni, az nem olyan egyszerű és megbocsájtó lesz, mint amilyen én voltam. És szememben láthatja, hogy azért a kétségek bennem is élnek, és a szavaim ellenére nem minden porcikám ért ezzel az egész család dologgal egyet, de próbálkozni lehet mindennel, és úgy látom, értelme is lenne. Nem csak miatta, de magam miatt is. Amióta az apám elment vágyok rá, hogy valakire felnézhessek úgy, mint tettei ellenére rá nézhettem, még ha ez Sebastian személyében némi túlzás is.
music:For Everything A Reason|words: 508 | 40
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Nov. 14, 2014 12:48 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Őszintén szeretném, ha kettőnk között megint minden a régi lenne. Bár még mindig akadályoz engem az, hogy nem vagyok teljes egész. Legalábbis nem úgy, ahogyan én azt szeretném, de ez azt hiszem nem igazán választás kérdése. Még egy darabig biztosan együtt kell élnem azzal, hogy az egyik felem, ami rettenetesen fontos volt a számomra halott. S talán soha nem éled fel újra már. Ezzel meg kell próbálnom együtt élni és még jó képet is vágni hozzá, hiszen nem szeretném az ő kedvét elrontani. Ha megteszem talán ismételten menekülőre fogná a dolgot én pedig ezt semmiképpen sem szeretném.
Bármit megteszek annak érdekében, hogy ez az egész működjön kettőnk között, hiszen számomra most csak ő létezik. A legrosszabb az egészben, hogy gyűlölni próbáltam, de az igazság az, hogy gyűlöltem, mert képtelen voltam gyűlölni. De nem is igazán őt, hanem saját magamat. Hátat fordított nekem egy gyönyörű nő, mert én folyamatosan sanyargató tekintettel pillantottam rá nem pedig azzal az igaz szerelemmel, amivel most teszem. Ha ő itt van nekem semmi bajom nem lehet. Nem nyervoghatok az erőm miatt, hiszen a külön töltött időszak ráébresztett arra, hogy nekem nincs szükségem olyan világra, ahol van esetleg varázserőm, de ő nem létezik. Sokkal többet jelent a számomra, mint azt mások gondolnák. Az életemet adnám ezért a gyönyörű nőért. A múlt hibái és negatív gondolatait teljes mértékben figyelmen kívül hagyni. A múlt az a múlt. Nem szökik elő onnan. Bár elég sok dolgot műveltem a múltamban, ami úgy dönthetne, hogy itt az ideje annak, hogy felfedje a lelkem sötét oldalát. Kergethet minket és utol is érhet. De remélem ő is ugyanúgy érez irántam, mint én iránta. Mert akkor nincs olyan tett, mi el tudná szakítani tőlem.
Ajkainak érintése elektromossággal tölti meg a testemet. A szívem hevesen ver és úgy érzem egy pillanatra sem tudnám elereszteni. Ezek után semmiképpen sem. Szavaira összeráncolom a homlokom. Most az, aki miatt ez az egész történt ki akarja javítani? Talán úgy gondolta, hogy eleget szenvedtem az erőm miatt? Ez az egész nevetséges! De még mennyire, hogy az. Most bocsássak meg neki és alázkodjak meg előtte esetleg, hogy ilyen nagylelkű, hogy visszaadja, ami az enyém lehetne, már a kezdetek óta? Sebastian soha nem szívlelt engem. A tanárnak nem szabadna kikezdenie a tanítvánnyal, de nem szándékosan kezdtem ki Mia-val. A szívem vonzotta az övét. A lelkünk kapcsolatban állt, már azelőtt, hogy találkoztunk. – Szóval most akkor meg kellene bocsájtanom neki és elfogadni a nagylelkű ajánlatát egy olyan embernek, aki egyáltalán nem szívlel.. Hmm. Megvan az esélye, hogy úgy gondolja eleget szenvedtem és véget vet az egésznek és egyszerűen megöl. Belegondoltál-e vagy sem. Ez is egy lehetséges opció. – Nem eresztem el tekintetét, hiszen ez az egyetlen dolog, ami miatt képes vagyok valamilyen szinten nyugodt maradni.




<3 ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Nov. 18, 2014 3:24 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next





Killian & Mia
For every ending a new beginning...?!


Felvázoltam neki a helyzetet, bár legbelül tudtam, hogy nem lesz olyan lágyszívű, mint én, és nem fogja olyan könnyen venni a dolgokat, ahogy én. Nem hibáztathattam, az ő élete volt, de az én családomról is szó volt, ami felett nem tudtam csak úgy elsiklani.
A megbocsájtásban talán nagy szerepet játszott, hogy bármit megadtam volna azért, hogy minden úgy működjön, ahogy régen. Nem csak köztünk, de a családnak nevezhető valamiben is, ami engem vett körül.
-A szavát adta, hogy megteszi, hogy segít visszaszerezni az erejét. De nem ölne meg, mert ha megtenné tudja, hogy addig nem nyugodnék, míg meg nem találnám a megoldást arra, hogy őt is eltöröljem a föld színéről.-nézek szemébe, mely úgy fürkészi arcom, mintha legalább oda lenne írva a valódi megoldás.
Mély levegőt veszek, és elengedem arcát, hajamba túrok és lehunyom szemem. Össze kell szednem a gondolataim, valahogy megmutatni neki, hogy megváltozott.
-Bíznod kell bennem. Soha nem kérek tőled mást, de vissza szeretném kapni a férfit, aki olyan, mint én.-nyitom ki szemem, és elmosolyodom, bár ez a mosoly sokkal kacérabb és célzóbb más jellegű dolgokra, mint amilyen komoly témákról beszélünk. -Bár meg kell hagyni, vámpírként is ugyanolyan szívdöglesztő mosolyod van. Nem is beszélve azokról a kék szemekről. -hajolok hozzá közelebb. Nem csak azt akarom felhasználni ellene, hogy a szavaimmal bármire rá tudom venni, de akarom, hogy tudja, az igazat mondom és gondolom róla most is. Talán ennyire nyíltan még soha nem mondtam ezeket ki. Szememen látszik, hogy ezt komolyan gondolom, ajkam pedig újra megérinti övét. -És nem jövök rá, hogy mivel érted el, hogy én szeressek beléd annyira, hogy bármire képes legyek. Azt se értem, hogy miért nekem adtad be a derekad, de örülök neki, hogy megtetted. Csak kérlek hagyd, hogy mutassak is valamit, mielőtt lehordanád a fejem újabb kérdésekkel.-nézek szemébe, gyengéden lapockájára terelem kezeim, és homlokom övéhez érintem.
-Hunyd le a szemed.-szólok rá, és hagyom, hogy emlékeim arról az estéről az övéi legyenek, mikor kisebb vitatkozás után a nevelőapám a szavát adta. Ezt még tőle tanultam, és tudtam, hogy sok erőm veszi el, éreztem, ahogy orromból egy vércsepp szalad ki, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy lássa, mi történt, hogy tudja, mit mondott. -Megváltozott. Mindenki változik, és nem arra kérlek, hogy bízz benne, ahogy ő se várja ezt el. Csak még egyszer hagyd, hogy segítsen.-hangom szinte könyörgő, amikor az emlék utolsó foszlányát is megosztom vele, gondolataim újra kitisztulnak és megtörlöm orrom, kézfejem így vöröses árnyalatot ölt véremtől.
Lehet, hogy bármire képes voltam érte, és képes is lettem volna még többre, de ha ő nem győzhető meg, még egyszer ellene kell használnom az erőm, s akarata ellenére kell visszafordítanom mindazt, ami történt. Így is az volt, akibe beleszerettem, ugyanakkor valaki más is, nem ugyan az, ami nem baj. Nem baj, ha tudom, hogy ezzel az élettel is elégedett, de szemében még mindig ott csillogott az a tűz, ami a mágia, az erő birtoklását akarja érezni újra.
music:For Everything A Reason|words: 480 | 40
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
Killian
Kedvenc dal :
Beneath the stains of time the feelings disappear

Gimme All Your Love
Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Pént. Nov. 28, 2014 5:32 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next


Killian & Mia lezárt játék
Vissza az elejére Go down

avatar

Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Keresem :
-
Kedvenc dal :
born to die
Tartózkodási hely :
mystic falls ⊂
Humor :
really hot ⊂



Tristan Raymond ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jan. 12, 2015 8:24 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next
katie & tristan
nothing changed, you are my enemy
A történetem túlontúl rejtélyes. Még talán magamnak is. Egyrészt mert sosem beszélek róla... az emlékeim halványulnak... és hiába van mellettem egy nő, akit ismét visszakaptam, tudom, hogy hamarosan ismét elveszítem. Hogy miért? Ismerem magam. Mindig azt mondom, hogy hogyan akarna ismerni bárki, ha még én magam sem vagyk képes erre? De talán mégis. Volt bennem egy rendkívül rossz érzés. Samantha-val kapcsolatban. Nem tudott elmúlni. Nem éreztem jól magam, ami az én esetemben aligha szokott előfordulni. Pedig most még Gareth sem okoz problémát... nem értem. Nem tudom felfogni. A bátyám vámpírrá válásunk óta életem legnagyobb sötétfoltja. Nem tudom, hogy mikor mire készül, hogy éppen hol van. Bár ez általában hamar kiderül. Ott, ahol én. Hiszen a boldogságom tönkretétele az, amely őt élteti. Napról napra, évről évre... nem tudom elhinni, hogy ugyanazon vér csordogál ereinkben. Képtelenség.
Amire azonban felfigyeltem, miközben zsebrevágott kézzel sétáltam egy kiüresedett réten - ami már magában eléggé érdekes tőlem -, hogy valaki hirtelen megjelent a tekintetem előtt... Hátulról nem ismertem fel, mikor még ott álldogált, szemmel láthatóan várakozva valamire - talán prédára, kinek a vérét onthatja - nem is nagyon érdekelt, hogy mit csinál ott. De az arca egykoron úgy beleégett a retinámba, hogy rögtön bevillant minden. A fogaim akaratlanul koccantak össze.
- Te?! -bukott ki belőlem, miközben szemöldököm a homlokomra szaladt.

roads untraveled • csókolom-csókolom <3 • ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
FLAWLESS.×
Tartózkodási hely :
Mystic Fall's ×
Hobbi & foglalkozás :
te. ×
Humor :
Nem fogod megemészteni.×



Katie Evelynne Pierce ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 13, 2015 8:21 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next



Tristian && Katie
drága Tristiannak halom szeretettel 40



Csak várni, lesben állni és várni, lesni a prédádat. Megrohannak az itt elmulasztott percek emlékei. Régen annyit töltöttem hasonló helyeken. Most, pedig, hogy újra erre sodor a szél, egyszerűen csak nem is kívánok megölni senkit. Mondjuk, az idefelé vezető utamat visszanézve, nem jelentem ki biztosan, hogy nem hagytam hullákat magam után. Kiropogtatom a kezemet, leülök a fűbe. Az időjárást szinte nem is érzem, erre egy árva lélek is alig téved, azt is előre sajnálom, így senki sem bámul meg, és senki sem aggódik amiatt, hogy felfázhatnék. Mondjuk, jó idő van, tizen' akárhány fok lehet. De tulajdonképpen kit érdekel?! Süt rám a nap, órákat töltök itt. Egyik percben üldögélek, a másikban arrébb sétálok. Ha látna valaki, talán még egy diliházba is becsukna, pedig el sem tudná képzelni, mekkora megkönnyebbülés ez, az igazán semmittevés, egy rohamosan növő gyerek, és két túlbuzgó barátnő mellett. Sarah és Emma. Folyamatosan a nyomomban voltak. Mondjuk Sarah leginkább csak Emilyhez hozta játszani az ő gyerekét, de végülis, újra összejött a csapat, úgy, mint régen, és szokásunkhoz hívően, én lennék a kilógó, félőrült feketebárány.

Tulajdonképpen tényleg nem tudom mióta lehettem itt, amikor a hátam mögül a füvek összezörrenésének a halk neszét megzavarja valami mélyebb csoszogás, lábdobogás, mint aki rúgja maga előtt a földet, úgy közlekedik.
Megpördülök, kirajzolódik előttem egy férfi alakja. Nem kell néhány pillanat ahhoz, hogy kiderüljön számomra, hogy ki is az illető. Vigyor ül ki az arcomra, összecsapom a tenyerem. Minő meglepetés! Egy nyugodt helyen összefutni egy kedves ismerőssel, aki történetesen az ellenséged. Hogy is volt?! A friss vámpír unokahúga rám és Emilyre támadt, én pedig könnyedén és könyörtelenül kitéptem a szívét, pedig szegényt sajnos, biztosan csak éhség gyötörte, és megérezte a lányom illatát. Ez pedig probléma.
- Tristian, drága! Hát mi szél fújt téged ide hozzám?!   -vonom fel a szemöldököm, miközben közelebb lépkedünk egymáshoz.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiányoztál. -sóhajtok fel mélyen, miközben megforgatom a szemeimet. Valószínű dühös rám. Pedig csak a saját lányomat védtem. Tökéletesen megérdemelte az a gyerek, amit kapott. Nem tudom ki változtatta át, de tulajdonképpen ő tehet a második haláláról is. A temetése biztosan megható volt. Egy újabb rublika a "Katie-féle/okozta elhalálozások listáján".

a hozzászólás névnak készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment  



Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
tattooed girl
Kedvenc dal :
Seven devils all around you
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 24, 2015 10:28 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next


Barry & Darius



- Az a hülye szuka! – mérgelődöm hangosan miközben átvágok a réten. Tönkretette a motoromat, úgyhogy most kénytelen vagyok gyalogszerrel hazajutni. Tudom, gyors vagyok, de most aztán ahhoz van a legkevesebb kedvem, hogy gyorsan hazaérjek. Kiakarom dühöngeni magamat, amit nem is olyan rég sikerült megtennem, találtam egy szép kis kempingezni induló párt, na ők már nem fognak eljutni addig, hogy felállítsák a sátort, bár jobban belegondolva…. nem fognak eljutni semeddig sem, mert nincs lábuk. Nem lett volna szükségszerű letépni, de a fickó menekülni akart, gondoltam megmutatom milyen az élet lábak nélkül, nem tetszett neki, hogy letéptem a felesége lábát, de hát ő akart menekülni, igaz? Soha nem fogom megérteni az embereket, de minden bizonnyal ők is ezt mondják rólam, már ha vannak olyan szerencsések, hogy túlélik a találkozásunkat. Sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy elvesztem a fejemet, ha dühös vagyok, és annak a hülye libának sikerült ezt elérne. Komolyan, miért kellett ezt csinálni? Miért nem ölt meg valami hülye nőt, akivel tegnap együtt voltam? Rosette… amilyen vonzó, annyira meg is akarom most ölni. Nem értem minek ennyire fennakadni azon, hogy megöltem őt. Él, nem? Vagyis…annyira azért nem él, de technikailag igen, és ezt nekem, a véremnek köszönheti, amit bár nem önként adtam neki, de a lényeg ugyanaz.
Kezd kicsit elegem lenni. Eddig egész jó kis életem volt, nem szólt másról csak a szórakozásról meg a táplálkozásról, ami komolyan, egy kész élmény, imádom levadászni az embereket, úgy tartom, hogy sokkal jobb érzés megenni azt, amit én magam ejtek el. Ez olyan, mint mikor csinálsz valami finomat és elégedetten nézel rá, büszke vagy, mert te hoztad létre… na ez is ilyen, csak ez vadászat, és soha, de soha nem menekül el a vad, amit üldözök. Én jó vadász vagyok, tapasztalt és gyakorlott, emellett még szenvedélyem is ez, de hát milyen csapnivaló vámpír az, aki képes éhen halni csak azért, mert fél ölni? Soha nem voltam híve annak, hogy állatokkal táplálkozzak… mintha vegetáriánus lennék… a vér az legyen emberi, az az igazán finom, nem is beszélve arról, hogy erőt ad, míg egy rohadt patkány vére nemhogy erőt, de még csak táplálékot sem igazán jelent.




Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 24, 2015 2:10 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next



To Darius
Telihold van és ilyenkor mindig az egyik haveromnál szoktam tartózkodni kiláncolva. Túl veszélyes lenne engem szabadon engedni, széttépnék mindenkit, aki az utamba kerül, úgyhogy nem kockáztatok én sem. És eddig a haverom is aggódott értem legalább annyira, hogy már besötétedés előtt  hívott telefonon, hogy menjek és kiláncol. A pincéjük nagyjából atombiztos, még ha a láncokat el is szakítanám, akkor sem tudnék onnan kijutni, túl erős az ajtó. Olyan már volt, hogy megpróbáltam szarrá püfölni, de nem jött össze. Egyszerűen nem tudok nagyobb kárt tenni benne és pont azért nem aggódik a barátom csaja sem miattam. Már megszokta, hogy ez így működik, muszáj engem oda bezárni. Igaz, hogy zavarom a nagy meccsnézésüket -vagy hát mikor mit-, de legalább nem nyírom ki fél Mystic Fallst.
Most azonban valami gebasz van. Szabadnapos vagyok, ezért már kettő körül küldtem üzenetet a srácnak, hogy előbb tudnék menni, írja meg, hogy pontosan mikor legyek ott. De nem válaszolt. Ennek még úgy nem is nagyon tulajdonítottam jelentőséget, de aztán mikor a szokásos időpontban sem hívott, akkor már elkezdtem aggódni. Este kilencig majdnem mind a tíz ujjamról lerágtam a körmöt,  a WC-t pedig ha nyolcszor nem látogattam meg ez idő alatt, akkor egyszer sem. Végül tíz körül úgy döntök, hogy én magam megyek oda hozzájuk. Elvégre nem laknak olyan messze, max. néhány kilométer, ami kb. egy-két perc kocsival. Így hát beindítom az öreg, szürke Honda motorját és a szokásosnál ugyan idegesebben, de elvezetek hozzájuk. Az újabb sokk akkor ér, mikor nincsenek otthon. Hiába dörömbölök, nem nyitják ki a bejárati ajtót. Végső elkeseredésemben körbefutom a házat és mindegyik ablakon benézek. Semmi.
Még mielőtt rám törne egy újabb gyomorgörcs, visszamegyek az autóhoz és beülök. Nagyon úgy néz ki, hogy ezt az éjszakát egyedül kell végigcsinálnom. A fejemet hátra hajtom, a szememet becsukom és pár pillanat erejéig elgondolkozok azon, hogy várjak-e itt még max. fél órát. Végül elvetem ezt az őrült ötletet, mert az emeleti lakásomból még mindig nehezebben jutok ki, mint innen a kocsiból.
Újra beindítom a motort és terveim szerint miután végiggázoltam a fél városon, hazamegyek.  Az utóbbit azért nem tudom megvalósítani, mert amint a város rétje mellett elhajtok, az ablakon beáramló friss levegő közé egy rettentően ismerős vámpírnak a szaga keveredik. Nincs autós mögöttem, ezért erőteljesen beletaposok a fékbe, a Honda kerekei csikorogva állnak meg. Egy darabig a kormányon tartva a kezeimet nézegelődök és „szimatolok”, végül kiszúrom azt, akit kerestem. Fénysebességgel kipattanok a járműből, bevágom magam mögött az ajtót és a jelenleg egyetlen parkban tartózkodó férfihez rohanok. A tervem az, hogy a földre döntöm, mert fékezhetetlen dühöt érzek már attól, hogy megláttam. Az ő hibája az egész! Miatta vagyok szörnyeteg!
-Te vagy az! Te tetted! -üvöltöm. -Átváltoztattál. Miért?!-már messze nem vagyok olyan beszari, mint amilyen voltam anno. Ráadásul az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek lettek, muszáj lejátszanunk ezt a játszmát.

१ Megjegyzés १ 461 १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
tattooed girl
Kedvenc dal :
Seven devils all around you
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 27, 2015 3:57 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next


Barry & Darius



Nem tudom miért ilyenek velem az emberek és a Rosette nevű vámpírok. Nem tettem semmi rosszat azon kívül, hogy nem mondok ellent a vámpírlétnek és mindannak, amivel ez jár. De most komolyan,  én egy ragadozó vagyok, igazam van? Vérrel táplálkozom, és úgy hallottam, hogy manapság leszólják azt az átlagos embert is, aki vegetáriánus, hát még ha egy vámpír az… az ember vér sokkal jobb és ezerszer többet használ, én nem érem be kevesebbel, és csak sajnálni tudom azokat a bolondokat akik azt hiszik, hogy ezzel hatalmas hős tettet követnek el. Nem nagy dolog az, hogy nem ölsz meg valakit, úgyis megfogsz, már ha vámpír vagy. Igazából még csak az sem kell hozzá… de sokkal jobb buli, ezt tanúsíthatom.
És ezért vagyok most itt. Mert az a hülye liba tönkretette a motoromat, ami amúgy rohadt régen megvan, szóval ne akarjon még egyszer a szemem elé kerülni, mert minden rohadt istenre esküszöm, akiben nem hiszek, hogy keresztre fogom feszíteni azt a némbert! Csak azért tette, mert én megöltem… miért olyan nehéz belenyugodni abba ,hogy meghalt? Erősebb lett és gyorsabb, élhet, amíg csak akar, semmi rosszat nem látok a halálban, ha előtte ittál egy vámpír véréből. Ez inkább áldás, mint átok, ez az én személyes véleményem.
És ha nem lenne elég nekem egy szeszélyes nő, akit pár száz évvel ezelőtt megöltem, még azzal is ver az ég, hogy idejön valami büdös kutya. Nem mondom, hogy ismerős a szaga, nekem minden rohadt vérfarkas szaga pont ugyanolyan. Nem mintha bajom lenne velük, csak… meghalok, ha megharapnak,azt hiszem ez pont elég indok, hogy inkább utáljam őket, mint szeressem. Ha ez a hülye pedig tényleg nekem akar rontani, akkor még szerencsém is van, most úgyis dühös vagyok, ezt valakin le kell vernem. Földre döntenie viszont nem sikerül, nemcsak ő érzi az én szagomat, ami minden bizonnyal sokkal jobb, mint az övé.
- Egy rajongó… kicsit pontosíts, tudod, sok mindent tettem már! – mondom mosolyogva neki, ahogy kémlelem az arcát, és először nem ismerem fel, gőzöm nincs ki ez a büdös vérfarkas, de aztán mikor újra megszólal… kiszélesedik a mosolyom. – Áh, várj csak, már emlékszem rád kölyök… kifejezetten jót tett neked a találkozásunk…leszámítva a szagodat. – az utolsó szavaimnál már inkább csak fintorgok, de hamar visszatér a mosoly az arcomra. Komolyan, kísért engem a sors, először Rosette, majd ő… miért nem tudják elfogadni, hogy így jártak? – Hogy miért… roppant kíváncsi gyerek vagy te, mi? Mit gondolsz miért tettem? Ne mondd, hogy nem élvezed… erősebb lettél, gyorsabb, talán még csajod is lett... nem olyan nagy ár ez egy szobafogságért, amit havonta egyszer megejtesz, nem? – ha igen, akkor vele van a baj, mert én nem látok túl nagy gondot ebben. Oké, a vérfarkas kicsit másként működik, mint a vámpír, de… vannak átfedések. – Szívesen! – ha esetleg még nem köszönte volna meg nekem.




Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 29, 2015 7:45 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next



To Darius
Azt hittem még reggel, hogy végre lesz egy normális napom, amikor pihenhetek egész nap, mert nem kell bemennem dolgozni. Végre elkerülhetem a  főnökömet és az idegeskedést az miatt, hogy vajon mikor jön ide hozzám, hogy kritizálja a munkámat és a gyorsaságomat. Mert nagyon úgy látszik, hogy a cseszegetésemen kívül nincs jobb dolga. A seggfeje miatt nem tudok koncentrálni a feladataimra, még az a minimális tisztelet sincs meg benne, hogy szar evés után ne hajoljon közel hozzám, mert a leheletétől erősen hányingerem van már. Legközelebb esküszöm, gázmaszkkal fogok bemenni dolgozni… ennél hülyébbnek már úgysem néznének.
De végre ott tartok, hogy megúszok egy egész napot az irritáló személyisége nélkül, erre itt az újabb probléma., nincsen segítségem teliholdkor.  Kezdem úgy érezni, hogy valami átkot szórtak rám, ami ilyen lemoshatatlan kategória és nem hagyja, hogy normálisan éljek. Mert ez… ez nem fasza, hogy mikor végre boldog lehetnék mindig valami gallyra vágja a hangulatomat. És ha még nem elég, hogy kész ideg vagyok attól, hogyan fogom ezt az éjszakát végigcsinálni, még azzal a mocskos dög vámpírral is találkoznom kell, aki rávett anno a gyilkosságra.
Amint megérzem a szagát a levegőben, kirontok az autóból, hogy rávethessem magam, mert ezt nem úszhatja meg büntetlenül! Nem akarom megölni, de mindenképp szeretném, ha átérezné a „szeretet és a törődést”. Csak sajnos ő gyorsabb nálam és leteríteni nem tudom. Viszont amint visszanyerem az egyensúlyom felé fordulok, hogy számon kérjem tőle a tettét. Az első mondatára nem reagálok, mert amúgy is folytatni akartam a szövegemet, csak ő közbevágott. . Egyelőre még csak szikrázó tekintettel próbálom a mosolyt letörölni az arcáról.
Én bűzlök, mikor neked van hullaszagod? –nézek rá felvont szemöldökkel, felháborodott arckifejezést vágva.  Nem tudom miért van ez, hogy a vámpírok sosem érzik meg a már-már rothadásra hasonlító szagukat. A farkasokat kritizálják, holott hozzájuk képest a WC szaga felér egy virágos réttel.
A következő mondatára majdnem hátra szaltót dobok. Ennyire hogy lehet valaki…  bosszantóan egyszerű pszichopata? –Hogyne. Csak a családomat kellett miatta elhagynom, nehogy széttépjem őket teliholdkor –volt pár farkas, aki azzal jött, hogy kötözzem ki magamat és a többi és a többi. Az az egy gebasz van ezzel, hogy csak feleolyan biztonságos, mint mondjuk egy pince, ráadásul sokkal fájdalmasabb. Láttam magamat már videóról is bekattanni, párszor még a láncomat is sikerült kitépnem a falból. Ezek után nem kérdéses, hogy inkább egy atom biztos, elzárt helyiség mellett voksolok, amiben ki vannak kötve a lábaim, a kezeim, plusz van egy vasnyakörvem. Ez egyébként is kevésbé akadályoz az átváltozásban.
-Az már csak másodlagos, hogy dupla vastagságú lett az aktám. És mindezt miért? Mert te azon az éjszakán úgy döntöttél, hogy növeszted a seggedet és kényelmesen megvárod, míg más vadászik helyetted –mert ez történt, ő vájkált az elmémben és vett rá azzal az undorító képével, hogy megöljek egy ártatlan nőt.

१ Megjegyzés १ 461 १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
tattooed girl
Kedvenc dal :
Seven devils all around you
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 30, 2015 5:07 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next


Barry & Darius



Örülök annak, hogy nem csak engem ver a sors, de azért örülnék annak, ha mondjuk a saját bajomat átpasszolhatnám csak úgy valakinek. Nem mintha utálnám Rosette-t ,de… még magam sem tudom mégis mi a helyzet vele. Nem akarom megölni, egyszer már megtettem, de az csak… a túlélés miatt volt. Több veszélyt láttam benne, mint lehetőséget, de most már… én a sérelmeimet a múltban hagytam és nem hoztam el magammal, mert csak hátráltatnának, semmi hasznukat nem venném. Az életben arra van szükség, ami életben tart, nem pedig arra, ami megöl. Márpedig a sérelmek ilyenek, mert kötelességünknek érezzük, hogy elégtételt vegyünk, akár több száz éves tettekért is.
Erre idejön ez a kölyök. Komolyan, mintha azzal verne az élet ,hogy minden egyes rohadt embert idehoz, akivel életem során összeakadtam. Ennyire nem lehetek szerencsétlen, hogy pont őt kapom meg. Először nem is ugrik be az, hogy kicsoda, olyan kis nyeszlett szegénykém, de aztán csak leesik a tantusz és… kicsit csalódott vagyok, hogy nem úgy üdvözöl, mint valami régi jó barátot.
- Jogos. – bólintok mosolyogva a szavaira. Oh, a hullaszag… még szerencse, hogy csak ő érzi, különben magányosan tengettem volna az elmúlt éveket. Mindig az élőholtakkal azonosítanak minket, de az a helyzet, hogy én nagyon is élőnek érzem magam. – De neked olyan a szagod, mint egy ázott kutyáé. Van kutyád? Hidd el, nem akarnál vele egy szobában lenni, ha megázott. – azt hiszem teljesen felesleges azon versenyeznünk, hogy melyikünk a büdösebb, nagy szerencsénkre ezt csak a másik fajtájra érzi meg. Amúgy is, gondolom nem azért akart letarolni, hogy a fejemhez vágja, büdös vagyok.
- Kérlek, hagyd ezt a drámát! Te még szerencsés vagy, én megöltem az enyémeket. Vagyis csak a szüleimet, a feleségemet meg a kölyköket még előtte karóba húzták. – utálom mikor folyton mindenki azzal jön, hogy „a családomat el kellett hagynom…”, oh, megszakad értük a kicsi szívem, de gondolkodjanak már egy kicsit! – Mondd csak,  milyen érzés? Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy mit éreztek ilyenkor. Láttam már egy-két olyat, mint te, átalakulás közben, de… nem voltak valami beszédes kedvükben. – az nem kifejezés, rohadtul undokok voltak, pedig én aztán nem ártottam nekik, csak… talán kicsit megritkítottam a családjukat, de nem tehetek róla, máskor írják az ajtóra, hogy vérfarkas lakik ott.
- Miért, nem a rossz fiúkra bukik a legtöbb veled egykorú csaj? Inkább örülj neki, ugye nem akartál soha egy unalmas, átlagos életet? – szerintem azt senki nem akar, mégis ki ne vágyna többre? Én is többre vágytam, csak nem tettem érte semmit, de végül a sors úgy döntött, hogy zöld utat ad nekem. Elvesztettem ugyan mindent, de ez szükségszerű volt. – Több száz éve élek kölyök, megérdemlem, hogy néha ne én végezzem el a piszkos munkát! Amúgy meg nagyon jól csináltad. Talán nem tudsz róla, de szerintem erre születtél! Tudod, vannak áldozatok és… akik megölik őket. Ugye, hogy jobb érzés az utóbbinak lenni? – élet, vagy halál? Én inkább kihagynám az utóbbit és élnék helyette még egy olyan… örökké.




Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next
Vissza az elejére Go down
 

Rét

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
11 / 13 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3 ... 10, 11, 12, 13  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Helyszínek :: Mystic Falls-