Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Vas. Május 06, 2018 9:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Tatiana & amena



-Valóban, valami más.-szegem fel állam. Látom tekintetén a kutakodást, hogy olvasni próbál vonásaimból, tekintetemből. Talán némiképp hagyom is, de a mélységekbe sem őt, sem mást nem engednék. Bár többet nem mutatok a kelleténél, dacos énem teljesen nem marad rejtve előle. Akarom a hatalmat, vágyom rá, de ehhez szükségem volt az erőmre. Az álomra és a dicsőségre, amit hozhatott. A szívemre is talán... A férjemre. De erről mit sem sejthet, ezen gondolatok csak enyémek, ahogy gyűrűm sem több, csupán napgyűrű, mely középső ujjamra kecsesen simul. Nekem emlék. És ezzel anyám épp úgy tisztában van, mint én. S ezért kis részem gyűlöli. hisz gyermekkorom óta ismeri gyengeségem, mégsem tesz semmit, hogy kiirtsa belőlem, mert nem képes rá. Mert míg az ő szíve nem érez, az enyém igen. Mert részben apám lánya vagyok, ahogy testvérem is.
-Ahogy gondolja.-hagyom rá, aprót biccentve. Elkap a kíváncsiságom, tagadhatatlan, ahogy arcát fürkészem, s az bár rezdüléstelen, látom, lényegre tapintottam nála, ahogy imént ő tette velem.
-Hacsak nem a szíve az oka, nincs olyan, amit ne lehetne megszerezni. A szerelem viszont...-vállam egészen egyszerűen emelkedik fel. Engedek a kísértésnek, testbeszédem eluralkodik felettem és ha csak egy röpke pillanatra is, de az álcám felemelkedik. Gyűlölöm magam, amiért képtelen vagyok rezzenéstelenül ülni vele szemben. És a szemem sarkából látom. Kísérőm hozzám hasonló daccal és megvetéssel fogadja meggondolatlan viselkedésem. Anyám majma, tagadni sem tudná. Mindent megoszt majd vele, de erre előre felkészültem. És állom a lesújtó, megvető szavakat is.
-Rátapintott a lényegre.-mosolyodom el, és tekintetemben sötét tűz lobban.-Felemelő. Az örök élet édes íze valóban mámorító tud lenni. A vértől erősebbé leszünk. De úgy vélem, ha egyszer a természet adott egy kiváltságot, okkal elvette, vissza is adhatja azt. így vagy úgy. ÉS ha nem így, hát úgy, de megkeresem hozzá a megfelelő embereket. Ha emiatt bárkinek csalódást okozok, vállalom. Anyám is egy dologtól fél csupán. Az időtől, ami eljárt felette.-nem osztja véleményem arcom. Vonásaim finomak és simák, de tekintetemből szinte leírható az a dac, amivel a helyzetemben kiállok. Talán sok idő után először, de magamért. Nem a klánomért, nem anyámért, magamért. És ezért kövezzenek meg, de beleuntam a várakozásba. Erre egy vámpír is képes lehet, ha számára nem az örök élet az egyetlen csábító eleme a létezésnek, de a mágia is, amit ismert, gyakorolt és elvették tőle. A tulajdon testvérem... Okolhatnám, de ezen már rég túl vagyok. Most legalábbis háttérbe szorítom a családom felé tanúsított összes ellen érzetemet.
-Legyen.-egyezem bele könnyedén. Hisz, ahogy egyik kedvenc angol költőm mondotta volt: Az ember életének ez a legjava, a szeretet és jóság kicsiny, névtelen, gyorsan elfeledett cselekedetei. Ez is egy ilyen cselekedet. Nem önzetlen ugyan, nem kicsiny, de mindent megváltoztathat, most mégis aprónak és elenyészőnek tűnik. Tudom pontosan, ahogy ujjai a parányi bársonyra siklanak, hogy a kő hasznára lehet. Talán most még nem látja tökéletesen, mégis érzi. Ajkamra halovány mosolyka szökik. S lám, a felismerés szemének fekete tüze mögött is ott csillog.-Bár Ön is tudja... a gardedám mindig a közelben hagy. Hisz, nem én vezetem a családom egy nemesebb ügy felé.-bár tekintetemből szavaimnak megfelelően süt a dac, a cselekedni akarás, még nem mutatok mást. Nem különböztetem meg közös céljaink a sajátométól. Anyámét az enyémtől. Most még e két dolog szorosan összekapcsolódik, s ugyan az.-Ezt elrakom, egyenlőre. De üzenje meg a címet és a helyet.-tolok elé egy apró papírt, egy üres lapot. Láthatott már ilyet. Ha ereje valóban nagy, a rövidke számsorra könnyű szerrel szerezhet rálátást. Ha alábecsültem... nos, akkor azt hiszem kapcsolatunk ezen a ponton az enyészeté is lesz, c valóban csak egy névtelen, gyors cselekedet volt, semmi több.



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni



A poszt írója Tatiana Shelley
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 28, 2018 11:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Amena & Tatiana
Ahogy azt sejtettem, most beigazolódni látszik minden eddigi feltevésem. A koven vezetőjének lánya azaz egyik lánya ül velem szemben, aki hirtelen felindulásától vezérelve kikotyogja nekem az egyik legfontosabb információt. Magamban elmosolyodom, míg a bennem élő sötétség a hasát fogva fetreng a nevetéstől a padlón. Besétált a csapdánkba! Most, csapj le rá! Suttogja izgatottan a hang, de elcsitítom. Hatalom. Ezt a szót ízlelgetjük legalább öt perce, olyan dolgokról társalgunk, amivel mindketten teljes mértékig tisztában vagyunk. Látom, ahogy várja a reakciómat és  próbál olvasni bennem. Talán sikerrel jár, talán nem. Fogalmam sincs, hiszen a bennem elő kettősség mindenki dolgát megnehezíti. Végül, mikor talán már nem is számít rá megrázom a fejem és halványan rá mosolygok.
- Ugyan drága Amena! Önt nem a hatalom hajtja, hiszen azzal rendelkezik vámpírként. Valami más oka van annak, hogy mi most itt beszélgetünk - egyetlen pillanat erejéig oldalra döntöm a fejem, mintha ezáltal próbálnék olvasni benne. A kis meséje hallatán aprót bólintok, amit csakis ő láthat vámpír révén. Tisztában vagyok vele, hogy a kalózok alkalmazták ezt és az általuk használt szó így került be az üzleti élet szókincsébe. Őt is fűti a harag, azok iránt akik valaha is hátba támadták. Kettőnk között van még egy óriási különbség. Én megszabadultam az összes olyan lénytől, aki valaha is hátba támadott, míg ő ezt nem merte megtenni. Még tudnám folytatni eme eszmecserét, de látom mennyire kényes téma számára, hiába nagy hatalommal rendelkezem, ő mégis csak egy vámpír, engem meg köt a saját pecsétem. Végre látok rajta egy cseppnyi érzést, igaz ez kimerül egyszerű kíváncsiságnál, de így is több, mint az eddigi megjátszott jégszobor.
- Annak még nem jött el az ideje - válaszolok egyszerűen, ellentmondást nem tűrően. Vannak olyan dolgok, amiket még nem szándékozok vele megosztani. Az ismeretségünk nem terjed ki erre. Sőt! Erről talán egyetlen embernek beszéltem eddig, aztán eltűntem.  Halványan elmosolyodom, hiszen tudom mi rejlik a kérdése mögött. Éppen olyan jó taktikus mint én, azt hiheti, hogy hagyni fogom magam becsapni. Gondolkodást színlelek, mintha a válaszon pörögne az agyam, de az igazság az, hogy semmire sincs szükségem. Főleg nem tőle.
- Amire vágyom azt senki sem adhatja meg - válaszolok kellően titokzatosan, ezáltal fenntartva az érdeklődés látszatát. A türelmem egy ideje már elfogyott, amiről az asztalon lévő ujjaim árulkodnak leginkább. Untat és fáraszt ez az elcsépelt alkudozás. Dolgom van és lassan ideje lenne mennem. Kérdése hallatán mégis elnevetem magam. Sosem gondoltam azt, hogy minden tudás birtokában lennék, sőt elég sok tanulni valóm van még.
- Nem, viszont azzal tisztában vagyok, hogy Önnek szüksége van egy boszorkányra. Méghozzá egy olyanra, aki nem feltétlen hűséges az anyjához - terítem ki a kártyáim egy részét - Mondja csak milyen érzés vámpírként létezni egy boszorkány lelkével? - teszem fel a kérdést. Tisztában vagyok vele, hogy a tűzzel játszom, de az még sosem égetett meg, így magabiztosan dőlök hátra. Egy pillanat erejéig a falon függő órára nézek és nyugtázom magamban, hogy lassan indulnom kell.
- Teszek egy vissza nem térő ajánlatot Amena. Mi lenne akkor, ha az előbb feltett kérdésemet máskor vitatnánk meg? Csak mi ketten, a gardedámja nélkül - kissé előre dőlök, ujjaimmal érintem a zsákocskát, benne a kristállyal. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudnék mit kezdeni a kicsikével, a fejemben lévő hang azt mondja vegyem el. Mocskoljam be a kezeimet újra.  
■ ■ Cupid carries a gun ■ ■ :hug: ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 23, 2018 8:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Tatiana & amena



Elmosolyodom, ám ez a mosoly most egyszerre sötét és elismerő, ahogy a kép összeáll előtte. Az esze éles, és szavak nélkül is képes látni a lényeget. Valóban. talán az anyám, ahogy mondja, bármire képes a hatalomért. Talán így van. De ki nem képes ilyesmire ezért a múló dologért? Mindegyikünk hajtja valami előre, sarkall cselekvésre. Hatalom...család...szerelem... élet. Múló dolgok. Az emberi gyengeség jelei. Így vagy úgy, befolyásoló tényezők, amik elvakítanak minket.
-Nem a szolgája vagyok, hanem a lánya.-pontosítok, talán meggondolatlanul, és hirtelen felindulástól vezérelve.-De igen. Ő is a hatalomra vágyik, ahogy mindenki. Ámíthatom azzal, hogy engem nem az hajt, de nem teszem.-vállam mozdulna, de megálljt parancsolok neki, kihúzva magam, szinte mozdulatlanul ülök, várom reakcióját, vizslatom vonásait, olvasok belőle. Próbálkozom.
-Alku.-ízlelgetem az apró szót, ami mégis mázsás súllyal bír.-Tudja egy időben a kalózok a törvényeikre hivatkozva bocsátkoztak alkuk árán rosszabbnál rosszabb üzletekbe. Rossz ómen ez, akár egy nő a fedélzeten.-merengek el a múlton.-De valóban. Nem rajongok azokért, akik a saját igazukért úgy állnak ki, akár gyáva férgek, s a könnyű utat választják.-célzok ezzel a hátba támadók létezésére, akiket cseppet sem szerettem ezért, de ellenük még kevésbé tudtam volna tenni. Azzal viszont így is lezártnak tekintem a kérdést, amit mondok. Mert hallhatja hangomon, hogy a bosszú épp olyan közel áll hozzám, mint az említett viselkedésnek hála elszenvedett sebek viselése.
-Valóban?-vonom fel szemöldököm kíváncsian, ajkamon féloldalas mosolyom kifejezi a kételkedésem és fűszerezi hangom némi gúnnyal is, amit az leplezve hordoz.-Hát világosítson fel, ha valóban tévednék.-kóstolgatom, ízlelgetem, próbálkozom tovább. Érzem a belőle áradó erőt. Elgondolkodom, vámpírként valóban képes lehet-e ilyesmire valaki. Érezni azt, amit érzett boszorkányként, fiatalon, bohón. Élettel telve nem pedig az éltelenek, múlandók világában sorvadva, vérre szomjazva és hatalomra. Mélyen néz szemembe, érzem átható tekintetét, s mintha megcsillanna benne valami. A felismerés... vagy a vágy valami magasabb, erősebb érdekért. Talán őt is hajtja a birtoklási vágy.
Elmosolyodom, reakciója meglephetne, de ismertem már jól ezt a játékot. Túl sokszor éltem már ezt át. Vámpírként az idő nem volt pénz.
-Rendben, mit kíván?-fordítom visszájára a kérdést, s úgy teszek, mintha nem forgattam volna meg kellőképpen ezt a kérdést elmémben, s tettem volna fel hirtelen felindulásból. Pedig a jól ismert játék lépése volt ez is. De legigázásra induló király vagy királynő helyett, egyszerű parasztot küldtem a lovasokkal szembe.-Ahogy mondta, én csak egy vámpír vagyok. Maga csak egy boszorkány. Valóban úgy gondolja, hogy minden tudást ismer?-szalad magasra szemöldököm, és kényelmesen hátra dőlök a széken, állva az átható pillantást, amiben időközben fellobbant a tűz. Nem féltem. Nem ismertem félelmet és hajtott a cselekedni akarás. A vágy, hogy megszerezzek valamit, amit bár sosem mondtam volna ki, hogy vágyom rá, de... szükségem volt egy boszorkányra. Épp úgy az anyám ellen, mint mellé.



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni



A poszt írója Tatiana Shelley
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 03, 2018 12:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Amena & Tatiana
Minden lény a földön, tartozzon az bármelyik fajba egyetlen dolog akar. Hatalmat. Vannak olyanok, mint a vámpírok, akiknek ez megadatott a sok-sok mészárlás és erőfitogtatás következtében. Aztán ott vannak a druidák, kiknek együttes erejük mérhetetlen, éppen ezért a boszorkányok elvették tőlük. És, már helyben is vagyunk. Az én drágalátos fajom is a hatalmat szomjazza, főleg itt New Orleans-ban, ahol elnyomásban élnek a kovenek. A melletted ülő hölgy vámpír létére egy boszorkány kovenhez tartozik, ami felvet némi kérdést maga után. Egyre kristálytisztább előttem a kép, hogy ismerem őt, ha eddig nem is személyesen, de hallomásból biztosan. A húgával találkoztam egy párszor és ha lennének barátaim, akkor azt mondanám, hogy ő az, de nincs szükségem ilyen alacsony dolgokra, nevezzük inkább szövetségesnek. Milyen kicsi a világ, hogy a nővérke a saját oldalára akar állítani, ha tudná mit tudok róla talán jobban átgondolná a dolgokat. De csitt! A sötétség, az a másik én, aki apránként a részemmé vált az évek alatt a fülembe sugdos minduntalan. Próbálom kizárni és elmém mélyére száműzni a neki kialakított börtönbe, de néha a láncok hosszú nyúlnak olykor pedig elszakadnak. Látom az arcára kiülő halvány mosolyt, amit egyből el is rejt előlem. Minden tagját úgy szabályozza, mint egy rendíthetetlen ólomkatona. Rá kell döbbennem, hogy ő se több holmi bábnál, akit egy másik lény irányít. Milyen kár érte...
- Ön, kedves Amena? Nem, nem gondolnám, hogy kényszerítene vagy akár irányítana, viszont a felettese, akinek szolgaként dolgozik. Ő bármire képes a hatalomért. Jól gondolom? - látom a sötétséget a mosolyában. De nem tud vele megfélemlíteni, hiszen én magam vagyok a sötétség az a velejéig romlott valami, ami képes magába szippantani bármit és bárkit. Látom, amint megforgatja ujjai között a kristályt, érdekes. Még ilyen állapotban is érzékeli a belőle áradó energiákat, majd egy zsákba rejti, de az asztalon hagyja.
- Inkább nevezném ezt alkunak feltéve, ha mindkét fél számára előnyös, a kompromisszum egy olyan dolog, ami lemondásokkal jár. A szavaiból azt szűröm ki, hogy Önt is hátba támadták egy párszor. Nem de bár? - újabb kérdés hagyja el az ajkaimat, amivel a nyulat próbálom kiugrasztani a bokorból. A beszélgetésünk egy ideje átment tárgyalásba, aminek se eleje, se vége. Viszont az én türelmem véges és nincs időm ilyen semmilyen eszmecserékre. Szavai hallatán nevetnem kell, próbálom magam visszafogni, de vállaim így is rázkódnak úgy kuncogok. Majs bocsánatkérően felemelem a kezem, szemem sarkából letörlöm a kitörő könnyeket.
- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy semmit se éreznék. Ami pedig a dühömet illeti rosszul gondolja - meredek rá és most először nézek igazán mélyen a szemeibe. Hagyom, hogy íriszemen keresztül megmutatkozzon a valódi erőm egy része és egyetlen pillanat erejéig teljesen elsötétül. A vezető lánya, igen most már bizonyos, hogy Nazira nővérével van dolgom. Mosolyom kiszélesedik. Olyan szavakat próbál rám erőltetni, amik régóta nem szerepelnek a szótáramban. Félelem. Utoljára talán akkor éreztem ilyet, mikor először találkoztam vele, a vadásszal és szembesített az igazsággal.
- A kristálynak nincs hatalma felettem, viszont, ami a szív kitépést illeti nagyon elgondolkodtató ötlet - vigyorgok rá velejéig romlottan - Szerintem már Ön is tisztában van vele, hogy ha akarom, akkor ezt az egész kócerájt a földdel tehetem egyenlővé, éppen ezért nem áll fenn a kockázat veszélye - hallom, ahogy elmémben a hang egyre erősebben biztat arra, hogy tegyem meg. Szakadjanak el a láncok, vegyem le a billogot és csak érezzük együtt jól magunkat, ahogy előtte már sokszor. A sötétség átjár belülről végigfutva minden idegpályámon, a vérembe hatol, hogy teljesen eggyé tudjon válni velem, mire lehunyom a szemeimet. Nem! Nem fogom hagyni, még nem jött el az ideje.
- Kedves Amena, mint azt tudja én nem rendelkezem a halhatatlansággal, mint ön. Számomra az idő pénz! Ha nem tud megfelelő alapokkal szolgálni... Hmm hogy is mondta... - tartok egy hatásszünetet mintha gondolkodnék - ... á, igen! A kompromisszum érdekében - jól megnyomom, kissé gúnyosan az általa használt szót - Ebben az esetben távoznék - fejezem be a mondandómat hűvösen, miközben körmeimmel türelmetlenül kopogtatni kezdek az asztalon.
■ ■ Cupid carries a gun ■ ■ :hug: ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 24, 2018 11:52 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Tatiana & amena



Bármi is hozott ide, az idő mindenre választ fog adni. Ahogy a percek múlnak, vonásai úgy változnak, próbál ellenállni a sötétségnek, szemében égő tüze csak erről árulkodik. De én pont arra akarok hatni. Azt az erőt akarom előhozni belőle, ami mélyen benne lakik.
Egykor elhittem, hogy megváltoztathatom a világot. Majd elhittem, hogy a világ változtathat meg engem. Hogy a külvilág és a történések befolyásolása nem elég ahhoz, hogy a sorsot kicselezzem. Pont ezért sem hadakoztam vele tovább. Már nem érdekeltek a boszorkányok, akik rossz szemmel néztek rám. Legalábbis számukra nem mutattam a bennem dúló végtelen háborúk sorát. A kísérőm talán egy volt azok közül, akikben a látszaton felül, ha csak egy apró mákszemnyi méretben is, de megbíztam. A jelzésemre nem mozdul. Ismer már, tudja mennyire vakmerő tudok lenni, mire vagyok képes, ha valamit a fejembe veszek. Most is vár. Rám. És ez az, amit talán a leginkább anyámnak köszönhettem. Minden rossz döntés és vámpírrá válásom ellenére is, anyám lánya voltam. Bár az anyai szeretet kevésbé tartott életben, de méltó utódot akart. Már, ha még akart ilyesmit és nem feketedett el elméje teljesen.
-És persze van, hogy nem csak a külvilág számára ostobaság. De ezt senki sem ismeri el önként.-mosolyom halovány, alig látható, arcom minden rezdülését úgy uralom, mintha attól kellene tartanom, egy apró mosoly a vesztem okozza. De nem akarom, és nem hagyhatom, hogy olvasson belőlem. Ellenben minél többet meg kell róla tudnom anélkül, hogy mondana bármit is.
Végül nem húzom tovább az időt, előhúzom a kis kristályt. Az asztalra teszem, majd figyelem, ahogy ujjai között forgatja. Ha érzi az erejét, elgondolkodik a lehetőségeken, ha nem, rossz embert választottam, de majd jön a következő, ettől kevésbé tartok. A boszorkányok többsége nem érez semmit. Nem érzi a sötétség hívó szavát, mikor ilyesmit érint. Míg egy egészen más réteg, szinte kínokat élhet át, ha harcba kezd. Kíváncsiságom kezd eluralkodni rajtam, de ennek sem mutatom jelét. Csak csendben figyelek.
-Miből gondolja, hogy kényszeríteném szabályok betartására vagy egy vezető szolgálására?-reagálok halkan, ajkam szélén sötét mosollyal.-Csupán azt vetettem fel, hogy segítségünkre lehetne, ahogy mi magának. Ezt régen kompromisszumnak hívták, nem tudom, hogy manapság divat-e. Igaz, ma inkább a másik hátba támadása divat.-forgatom meg jómagam is ujjaim között a követ, visszahelyezem a kis bársonyzsákba, de az asztalon, szem előtt hagyom.
Hangszíne megváltozik. Kemény és szinte éles lesz, akár egy frissen készített, szűz penge, ami ölésre teremtetett. Hát meg is van a gyenge pont, gyorsabban és pontosabban, mint hittem.
-Tulajdon képen áltathatja magát vele, hogy nem érez semmit. De mind a ketten tudjuk jól, hogy a dühe nem ellenem, hanem a magában lakozó sötét erő ellen éledt fel.-kortyolok italomba, merő nyugodtsággal és rezzenéstelen arccal. Félhetnék, megijedhetnék, de sosem teszem. A napon, mikor meghaltam, talán féltem. De azóta ez az érzés kiveszett belőlem. A vakmerőség inkább lett jellemzőm, mint a meghunyászkodás.-Vagy attól fél, ha legközelebb hozzáér, kitépi a szívem? Nem hiszem, hogy vállalna ekkora kockázatot. Úgy pedig még inkább kételkedem benne, hogy a koven egy jelenlévő boszorkánya végignézné, ahogy megöli a vezetője lányát. Ahogy a fél város is. Gondolkodjon egy picit Tatiana.-kérem, a zacskóra és újra rá pillantva. Kíváncsian várom a döntését, akár annak árán is, hogy az erejét mégsem fogja tudni megfelelően kontrollálni. Persze később is visszatérhetünk erre, de jobb szeretném most tisztázni az alapokat. Legyenek azok kedvezőek vagy kedvezőtlenek.


Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni



A poszt írója Tatiana Shelley
Elküldésének ideje Kedd Márc. 13, 2018 8:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Amena & Tatiana
New Orleans városába jönni a valaha egyik legjobb döntésem volt. Pezseg itt az élet a fajok közötti heves ellentéteknek köszönhetően észre sem veszik azt, hogy a háttérben én mit munkálkodok. Nem szándékozok bele bonyolódni az ő ügyeikbe egészen addig, míg békén hagynak. Amellett pedig nem sokára meg fogom látogatni egy régi barátomat, aki itt akarja kiépíteni a birodalmát. Alkut ajánlok neki azért cserébe, ha segít. Semmi sincs ingyen, még a barátoknál sem, ilyen vagyok és kész. Világ életemben csak magamra számíthattam, az erőm és a sötétség segítségével eltapostam az ellenségeimet apránként. Kivéve egyet, aki elől inkább elmenekültem, most viszont az ő érdeklődését akarom felkelteni. Talán ő az egyetlen, aki segíteni tud rajtam mielőtt elnyel a sötétség, viszont addig is zsigerből cselekszem az erőm segítségével.
Az asztalra rajzolt jelem láttán elereszt egy mosolyt, látom, hogy az ujját megemeli jelezve a kísérőnek, hogy nem kell a felesleges közjáték. Tisztában vagyok a boszorkányperekkel és azzal is, hogy a legtöbbnek semmi értelme sem volt. A halandók sosem fogják megérteni azt, amit mi, boszorkányok képviselünk, akkoriban féltek tőlünk, éppen ezért könnyebb volt kiirtani, mint leülni és tárgyalni. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy a legtöbb elégetett áldozat ártatlan volt, hiszen őseink okosabbak voltak annál, mintsem felfedjék magukat. Halványan elmosolyodom szavain, ez már sokkal jobban tetszik, az egyenes beszéd mindig előbbre visz. Tisztában vagyok azzal, hogy a szavaimat elemzi, éppen azért elejtek neki egy-két információt, ami érdekes lehet számára. Ugyanakkor ha nem tud felmutatni semmi érdekeset számomra, akkor ezt a beszélgetést hamarosan lezárom. Az idő pénz és nekem más elfoglaltságom is lenne.
- A hatalom általában megrészegíti a használóit és olyan tettekre sarkallja, ami a kívülállók számára egyértelműen ostobaság - jegyzem meg úgy mellékesen, mintha a téma nem lenne olyan érdekes. A fajok közötti háború középpontjában a vámpírok állnak, méghozzá az ősi család és a NO-i koven. Látom, amint megérinti a táskáját, ahogy szóba hozom annak rejtelmét. A vállvonása egy elterelő hadműveletnek is beillene, hiszen egy avatatlan boszorkány azt hihetné, hogy nincs jelentősége azoknak a tárgyaknak. De én tudom mekkora erőket lehet velük mozgatni, milyen varázslatokra képes egy tanult boszorkány. Kérdőn magasba szökik az egyik szemöldököm, ahogy a mondandójába kezd, de megáll egyetlen pillanatra, hogy igyon. Mintha szüksége lenne az italra, de ezen inkább fenn sem akadok. A mondandóját folytatja, mintha egy kiselőadást tartani, amin mosolyognom kell. A béke egy olyan elérhetetlen cél, amiért felesleges harcolni, sziszüphos-i munka. A szabályokat sosem szerettem, a magam törvényei szerint élek és cselekszem, senkire sincs szükségem, főleg nem egy vezetőre. Még nem válaszolok neki, pedig már tudom hova akar kilyukadni, türelmet erőltetek magamra, akár egy illedelmes úri-kisasszony. Hogy szavait nyomatékosítsa elővesz egy kisebb kristályt, amely egy jelentéktelen áttetsző kavicsnak tűnik. Felveszem az asztalról a tárgyat, jobban szemügyre veszem, forgatom az ujjaim között, majd visszahelyezem a kiinduló helyzetbe.
- Az ajánlata igen megnyerő, tudja hogyan kell üzletelni. Ugyanakkor el kell, hogy keserítsem. Nem áll szándékomban csatlakozni egyetlen kovenhez sem. A magam ura vagyok, ebből eredendően nincs szükségem se szabályokra, se vezetőre - válaszolok egyértelműen, a maradék italomat felhörpintem indulásra készen. Mélyen a nő szemeibe nézek, oldalra döntöm a fejem egyetlen pillanat erejéig.
- Ha nem tud felmutatni más ajánlatot szerintem ezt a beszélgetést be is rekeszthetjük - teszem hozzá ellentmondást nem tűrően. Eddig nagyon kedves és illedelmes voltam, de a türelmem elfogyott, a fal lebomlott, ami eddig elzárt minket a külvilágtól. Egyenlőre nem akarom megmutatni a nőnek, hogy mi lakozik bennem, de ha tovább cicázik velem, akkor kénytelen leszek elővenni a sötétséget, aki már döngeti a kapukat. Érzem a ruhám alatt, ahogy a hegnek álcázott bélyeg izzik, akár az égetett hús. Az elmémben egy nagyon érdekes beszélgetés bontakozik ki, amit az elmém folytat a sötétségemmel.
■ ■ Cupid carries a gun ■ ■ :hug: ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Vas. Márc. 11, 2018 5:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Tatiana & amena



Anyám az a fajta nő volt, akit a kíváncsisága épp úgy hajtott, mint a józan esze. Ismerte a határait, de nem verte azokat nagy dobra. Tudom, hogy friss hús vagyok, vagy annak számítok a vámpírok piacán… négy év… Mily hosszú idő, s mégsem változott semmi. Talán csak a lelkiismeretem. Ahogy anyám, úgy engem is az a két összetevő hajt előre. De bennem egyre jobban élnek kétségek is. Nem másoknak hála. Nem azért, mert vámpírként nincs akkora erőm, mint amekkora boszorkányként volt. Sokkal inkább a lelkemben rejlő sötétség igaza és az érzelmek miatt, melyekről elhittem, csupán gyengévé tesznek. S talán igaz volt. Újra és újra eszembe jut a zongoránál ücsörgő kicsi lány képe, aki összezavarodott, szabadságot, mégis hatalmat és elismerést akar. Aki mert érezni. Az utcán sétáló csőcselék ilyen ártatlan lelkek tömkelegét rejti. Sajnálom őket azért, amiért épp ebbe a világba kell születniük. Ahol a túlélés inkább azon múlik, mennyire bírsz hátat fordítani a lelkiismeretednek, mintsem azon, mit rejt a szíved. Mindenki maszkot hord, így vagy úgy. A bárba fura érzések hajtanak, a kíváncsiságom épp annyira, mint a városról alkotott rémmesék valóságalapjának felkutatása. A boszorkány, akit kiszemelek magamnak, újra fiatal énem juttatja eszembe. A melankolikus hangulatból nem szakadok ki, ahogy anyám, most én is tökéletes jelét mutatom a közönyösségnek, amit a külvilág felé táplálok. Se egy felesleges mosoly, se egy rossz, elhamarkodott mozdulat. A merevség, ami jellemezhetne, mégis finom mozgásba fullad. Egy szinte tökéletes álcává, ami viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy nem ebbe a világba tartozok.
Bár várom, hogy név helyett valami egészen frappáns, elhamarkodott megjegyzést tegyen, ennek semmi jele. Válaszol, udvarias és nem túl kimért hangnemben. Az első benyomásom jó, remélem a továbbiakban is sikerrel járok és akár még hasznossá is válhat ez a kis csevej kettőnk között. Kérdésem mégis meglepi. Arca árulkodó, a csodálkozás jelét szinte azonnal észreveszem és örömmel tölt el, hogy ilyen reakciót váltok ki belőle.  Az asztalra rajzol egy általam is jól ismert jelet.  Nem nézek hátra, tökéletesen tisztában vagyok kísérőm meglepettségével is. Ajkamra halovány mosoly szökik, asztalon pihenő ujjam alig láthatóan megemelem, jelezve, semmi szükség ellenállásra. A hölgy úgy gondolja, jobb, ha beszélgetésünk hallgatózó fülekre talál, hát legyen. Nincs kedvem ilyen semmitmondó dolgokon vitatkozni. A boszorkány visszasimul mögöttem székébe, tekintetét még annak ellenére is érzem hátam közepén, hogy nem látom. Szikrát szór, ebben biztos vagyok. Végül is, ki örülne neki, ha egy vámpír tenné helyre. Tudom jól, ezt gondolja. Nem hibáztatom érte. Bár továbbra sem én vagyok az, aki ebben a kérdéskörben döntést hozhatna. Sokkal inkább anyám.
-Higgye el a boszorkánypereknek épp annyi értelme volt, mint a tündérmeséknek.-forgatom meg ujjamon a gyűrűm. -Egy halom halandó azt hitte megállíthat olyasmit, amit még csak nem is ismernek. Micsoda hiszékeny gőgösség.-merengek el csupán szavain, valójában gondolataim továbbra is más vizeken hajókáznak. -Valóban, minden nézőpont kérdése, azonban jobb szeretem a kimondott szavakat, mint a képzelgéseket.-ebből már pont annyit megtudtam, amennyire első lépésben szükségem volt. Tehát lényegében sehol sem állt. Sebaj, a célom ugyan az. És a gyanúm az, hogy a táskámban rejlő egyik csecsebecse fel fogja kelteni  a figyelmét, pláne a kis rúnából ítélve, amit imént az asztalra rajzolt.
-Bölcs meglátás. A város vezetése...[-köszörülöm meg torkom, mintha a megfelelő szavakat keresném, pedig azokat már rég tudom.-Mondjuk úgy, érdekes nézőpontot támogatnak. Megjegyezném, magam sem értem az összeférhetetlenségek okát.-ezzel mintegy osztom a véleményét, még ha a szavaim jóval sejtelmesebbek is, régimódibbak, a lényeget nem igazán rejtegetem el bennük. Ha valamire, erre jó volt a vámpírrá válásom. Történjen bármi, amíg boszorkányok között vagyok, abban a hitben tartva, hogy visszakaphatom a régi életem... az sem érdekelt volna, ha valaki napestig próbált volna győzködni, nincs helyem köztük. Tudtam a sorsom, ismertem a végzetem. Ha anyám ki is bújik a sajátja alól, én a sajátom űzni fogom, míg el nem érem azt.
Ajkamra mosoly szökik, ujjaim az említett táskára siklanak. Alig látható vállrándítással reagálok, ajkam egyik fele mosolyra húzódik, szemem sötéten villan meg. Okosabb volt, mint elsőre hittem. Egyedi. Legalábbis szerettem ezt elhinni, és reméltem egyben, nem használja mindezt ellenem. Sem most, sem később. Válaszolnék, mégsem teszem, addig nem, míg fel nem tesz egy fontos kérdést.
-Tudja a két válasz egyezne.-kezdek bele, italomba kortyolva, a poharat úgy teszem le az asztalra, mintha egy tollpihe lenne.-Az emberek azt hiszik csúcsragadozóknak teremtettek. A boszorkányok, a vámpírok, a farkasok... Mint-mind ugyan az hajt minket előre. Célok, amikért bármit megtennénk. Anyám szerint, minél kevesebb ellenséged van, annál unalmasabb az életed. Elfelejted mire is vagy képes. Nos, én mást hiszek. Nem mondom, hogy a békét keresem a fajok között. Ugyan.-kacagok fel-Inkább úgy gondolom, ha mindenki megkapja a maga szabadságát és e mellett egy jó vezetőt, az élet rendje feláll. Egyszerre vannak és nincsenek szabályok ebben a világban.-akár egy esti mesét, úgy vezetem mindezt fel. Pedig a lényeg egy rövid mondat, amit utoljára hagyok, akár meggyőzésnek is vehetné így nemrég elhangzott szavaim.-Amit én szeretnék, ha csatlakozna hozzánk ebben. És azt hiszem előlegnek ennek örülne.-nyúlok alig látható, követhető mozdulattal apró táskámba, előhúzva egy követ. Az áttetsző kő más számára inkább lehet olyan, akár egy egyszerű kavics. De ha jobban megnézi, bárki érezheti a belőle áradó energiákat.




[/b]
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni



A poszt írója Tatiana Shelley
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 05, 2018 5:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Amena & Tatiana
Az este érdekesebbnek ígérkezik, mint azt gondoltam. Itt ül mellettem egy vámpírnő, akiről leír, hogy nem e kor szülötte, mégis kellő eleganciával képes mozogni benne. Ha bárki ránk néz a totális ellentét jut rólunk eszébe, ugyanakkor ha jobban szemügyre vesszük a helyzetet, az eddigi beszélgetések alapján szembetűnik egyfajta hasonlóság, ami talán a sötétségnek köszönhető. Válaszára csak bólintok egyet, míg magamban elmosolyodom, hiszen számomra régóta nem nehéz téma  a halál. Érzem, ahogy egy boszorkány falat húz fel körénk, feltehetően a vámpír kísérője teszi ezt, hogy kellemesebben folytathassuk a beszélgetésünket. Ugyanakkor az sem kerüli el a figyelmemet, hogy a mellettem ülő nő is érzi a mágiát. Egyre érdekesebb ez az este és a beszélgetőpartnerem is, aki éppen annyi titkot őriz magában mint jómagam. Újra biccentek, miszerint egyetértek vele, hiszen a mi életünk sem olyan egyszerű. Hiszen engem köt a mágia, amit születésemmel kaptam meg, ugyanakkor átok is egyben, hála a sötétségnek. Míg őt köti az öröklét és a folytonos vér iránti éhség. Mosolyát látva semmi kétségem sincs, hogy valamit akar tőlem, már csak az a kérdés, hogy mit. Egy pillanatra elgondolkodom, olyan ismerősnek tűnik ez a név, mintha már hallottam volna valahol. Aztán bevillan, hogy van egy régi barátom, akinek a nővérét éppen ugyanígy hívják. Jobban szemügyre véve látok némi hasonlóságot a két hölgy között, de ilyen nagy volumenű feltételezést még korai lenne levonni.
- Tatiana - válaszolok udvariasan, ha már ő bemutatkozott, illik viszonoznom. Az árvaház, amiben a fiatal koromat töltöttem erre legalább tökéletes volt, belém verték az illemet, ha akartam, ha nem. Szerencsére ez már a múlt, amitől hamar meg is szabadultam. Mindeközben felállt a fal teljes nagyságában, ami megszűri a hangokat, így befejezhetjük a kellemes csevejt és végre a lényegre térhetünk. Nem mintha engem befolyásolnának a hallgatózó fülek, sosem zavartattam magam ilyenek miatt. Ha esetlegesen úgy döntök, hogy valakivel megosztok egy titkot magamról, az úgy sem marad sokáig az élők sorában. Szemöldökeim összehúzom a kérdése hallatán, hiszen ilyen dolgokat nem szokásom megosztani másokkal, ugyanakkor egy sunyi mosoly terül szét ajkaimon.
- Régen véget értek a boszorkányperek mégis, mintha a vádlottak padjára kerültem volna - jegyzem meg, mielőtt ténylegesen válaszolnék a lényegre törő kérdésére - Minden azon múlik, hogy mit nevezünk sötétségnek és mit fénynek. Ugyanakkor tudom mi rejlik a kérdése mögött, amire nélkülem is tud válaszolni - mindeközben a fekete mágia egy ismert jelét rajzolom az ujjbegyemmel az asztalra. Egy ártalmatlan kis rúna, ami apránként mállasztja a láthatatlan falat. Nem szeretem az ilyen korlátozásokat, amit a kis kísérő is alkalmazott, amellett pedig felakarom gyorsítani ezt a beszélgetést.
- Még csak pár napja érkeztem ide, így nem volt időm megnézni a látványosságokat, de nem is érdekelnek igazán. Ahogy a fajok közötti ellentétek sem - jegyzem meg, mintha ez olyan semmiség lenne. Hallottam róla, hogy a vámpírok elnyomják a boszorkányokat, akik emiatt fellázadtak és zúgolódnak, ahogy a mocsárba kényszerült megátkozott farkasok is. Ez a káosz nekem csak hasznomra válik, így senki sem veszi észre, ha eltűnik egy-egy turista.
- Ugyanakkor tökéletes az energiája, több rejlik ebben a városban, mint az elsőre gondolná az ember. Már csak az a kérdés, hogy Önnek mi szüksége van olyan erős tárgyakra, mint amik a csinos kis táskájában rejtőzködnek? -most rajtam a kérdés sora. Érzem az ékszereket, amikből sugárzik az erőteljes mágia, a füveket pedig boszorkányok alkalmazzák, bonyolult rítusokhoz. Oldalra billentem a fejemet úgy szemlélem hol a vámpírt, hol a táskáját, aminek tartalma még jobban felkeltette az érdeklődésem. A nagyjával el tudnék játszadozni, de annyira nem érdekel, hogy megvásároljam őket jó pénzért. A sötét tárgyak sokkal érdekesebbek és jobb velük játszani.
- De térjünk a lényegre, ha kérhetem. Mit szeretne tőlem, Amena? - körmeimmel az asztalt kopogtatom türelmetlenül, míg mélyen a nő szemeibe nézek. Az űrbe, amibe visszaverődik az én végtelen sötétségem.
■ ■ Cupid carries a gun ■ ■ :hug: ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Vas. Feb. 25, 2018 8:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Tatiana & amena



Az emberek köreiben jellemző azon mondás használata, mely szerint az ellentétek vonzzák egymást. Talán lehetett alapja ennek. Talán a bennem rejlő és a benne rejlő sötétség épp annyira volt kapcsolat, mint a tény, én jó pár dologban más vagyok, mint ő. A kor, ahonnan én származom, más volt, mint az övé. Míg ő a jelen modernsége megjelenésben, én a klasszikus, finom, kevésbé kirívó, mégis -mai szóval élve- szexis fűzőben ülök le vele szemben. Bár kevésbé volt célom a férfiak tekintetét magamra vonzani. A rubint, máskor smaragd színben pompázó gyűrűm nem csak a nap sugarait tartja távol tőlem. Kapocs és lánc egyszerre valakihez, akit szeretnem kellene. Talán szeretek is. De a házasság nem feltétele utóbbinak, anélkül is köttethet, hogy érzések lapulnának mögötte. A kor sajátja... a sajátomé és a kovené. A családomé.
-Sokan nem osztanák a nézeteit. De talán igaza van. Tagadhatatlanul része az enyémnek is. Bár az este még fiatal, hogy ezzel a nehéz témával foglalkozzunk.-az érdeklődésem egyre inkább feléled. Amennyire különbözünk, annyira egyformák is vagyunk. Persze a gondolataim megtartom magamnak, hirtelen következtetéseket pedig eszem ágában sincs levonni. A saját bőrömön épp eleget tapasztaltam már, hogy arcom minden szavam ellenére rezzenéstelen legyen. Még egy ideig legalábbis. Kihúzom magam, ahogy elkezdem a minket körülölelő fal építését érezni. Bizsereg a bőröm. A mágia mélyen még mindig bennem él.
-Valóban.-eresztek el egy biccentést, szemem sötéten villog, tele kíváncsisággal és tagadhatnám jelen helyzetben, de nem teszem, mennyire felkeltette ez a válasz a figyelmem. Rég óta először érzek ilyesmit.-Elég, ha a saját példáink vesszük.-felesleges tagadni. Én pontosan tudom ő micsoda, ő is, hogy én mi vagyok. Már rég nem érdekelnek ezek az áthidalhatatlannak tűnő ellenségeskedések. Kivételesen az sem, milyen a vérvonala. A szemében égő tűz mindennél érdekesebb. És persze fontosabb is.
-A nevem Amena, így már nem vagyok ismeretlen.-mosolyom gyanús, sötét, mégis kétséges, hogy őszinte vagy csak amolyan megszokott gesztus, ami a helyes kérdés feltételéért járt. Túl jól és túl sokszor intéztem már hasonló játékot azért, hogy egy-egy emberről kiderítsem, ügyünk mellé állítható-e. Vagy csak szimplán és végtelenül egyszerűen, hasznos lehet-e. Már nem emberséges barátságokat és üres locsogásokat akartam, kapcsolatokat és a jövőben jól kamatoztatható barátságokat... vagy legalábbis olyasmit, ami az én életemben barátságnak nevezhető egyszerű kapcsolat volt. Nem voltak barátaim...-Az érdeklődésem sokkal inkább arra irányul, aki magában lakozik. Gondolom a sötétség ura inkább az ön oldalán áll, mint a fényé, vagy tévednék?-a beszélgetésünkből immár senki sem hall semmit. Ennek hála meg sem erőltetem magam, nem suttogom, nem titkolom szavaim mások előtt. Ha más haszna nem is, ezt igazán ki tudom élvezni a kíséretemben. Meg persze a tudat is boldogít, hogy úgy is beszámol anyámnak, hát ellenem ugyan fel sem emelheti a szavát. A viselkedésem, mondhatni, makulátlan.-Mit gondol a városról?-teszem végül fel a következő kérdést. Többféleképp értelmezheti ezt. Gondolhat arra, hogy a város építészete érdekel. De arra is, ami igazából érdekel. A fajok közti éles ellentétekre. És persze az erőkre, amik a várost mozgatják... kizártnak tartom, hogy ne érezze még ő maga is. Pláne az apró selyemzacskóban rejlő ékszerek és füvek erejét, amit a kíváncsi szemek elől táskámba rejtettem.



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni



A poszt írója Tatiana Shelley
Elküldésének ideje Pént. Feb. 23, 2018 10:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Amena & Tatiana
Pár napja érkeztem csak New Orleans-ba, a város előtt hagytam egy kisebb városban az utolsó hullát. Egyenlőre csak feltérképezem a lehetőségeimet, még várok a megfelelő alkalomra és persze a személyre is. Vaktában nem fogok gyilkolászni, az olyan sablonos lenne. Amellett vigyáznom kell, hiszen itt mindig mindenki háborúban áll egymással, - vámpírok-boszorkányok-vérfarkasok - így én is megvívhatom a magam külön háborúját, amint ideér ő. Addig is elfoglalom magam, állítólag az összes faj megtalálható, eme nyüzsgő városban, így könnyen elbújhatok, ha akarok. Itt most az akarok-on van a hangsúly. A külvárosban béreltem magamnak egy kisebb lakást, amit be is rendeztem a személyes könyvtárammá és tárlatommá. Különleges fekete mágiával átitatott tárgyakat gyűjtök és tudtommal itt van belőlük egy rakattal. De ezt is félre tettem egyenlőre, inkább a Francia negyedben sétálgattam egy keveset elvegyülve az ostoba turisták között. A hang, mely egy ideje már békén hagyott most mégis megszólalt, azt súgta térjek be a közeli kocsmába. Fogalmam sincs mi a célja ezzel, de engedelmeskedtem neki. Szóval most itt ülök a Rousseau's egyik asztalánál, kezemben játszadozva egy pohárnyi töménnyel. Sosem voltam nagy híve az alkoholnak, de néha napján lecsúszik egy-egy pohár, éppen csak annyi, hogy tudatomnál legyek. Nem kockáztathatom azt, hogy elvesztem a fejem, mert akkor átveszi az irányítást teljesen. Igaz, hogy évek óta jó viszonyt ápolunk, én és a Sötétség, de a fekete, rohadt szívem mélyén tartok tőle. Tudom, hogy erősebb nálam, ez bizonyította jó párszor. A gondolataimból egy vámpírnő ránt ki, aki leül mellém. Milyen udvariatlan. Gondolom magamban, de nem mondom ki hangosan, hiszen érzem rajta, hogy vámpír és nincs szükségem felesleges harcokra. Pillantásom végig futtatom rajta, érdekes teremtés azt meg kell hagyni. Fekete ruhát visel pont mint én, mégis olyannyira különbözik mint az ég és a föld. Én egy hétköznapinak mondható kissé kivágott hosszú ruhát viselek, míg ő a régi korokra emlékeztető fűzőset, amire rá tesz egy lapáttal a kontya. Aprót bólintok mielőtt válaszolnék.
- Miért kellene félnem tőle? A természet része, hogy a gyenge meghal. De ami engem illet, az életem részét képezi a halál. De gondolom az önét is? - teszem fel a kérdésem, ami inkább mondható megállapításnak. Porcelán arca nem sokat mutat igazi valójából, maszkok mögé bújik, mintha félne az igazi valójától. A tekintetem követi az övét az ajtón belépő lányra, aki minket azaz engem mustrál. Egyből érzem rajta, hogy boszorkány, észre veszem, amint a mellettem lévő hölgy megrázza a fejét. Az iménti kis interakciót követően újra minden figyelmem a vámpírra terelődik, hiszen újabb kérdést tesz fel. Sejtelmes próbál maradni, de érzem rajta, hogy sok fájdalom lakozik benne is, amit teherként cipel magával.
- Ez attól is függ, hogy mit nevezünk életnek. Nem de bár? - éppen olyan választ adok, amilyen a kérdés. Akaratlan is megcsillan szememben a sötétség szikrája, majd elveszem róla a pillantásom és a whisky-t nézem. Testileg ott tartózkodok, míg szemeim előtt életem legfájdalmasabb pillanatai peregnek le. Apró mosoly jelenik meg a szám sarkában, hiába mutatja ezeket nekem már nem tud elszomorítani. A legnagyobb fájdalomból merítsd a legnagyobb erőt. Hallom a fejemben a gondolatait, melyek az idők folyamán a részemmé váltak. Egyetlen másodperccel később újra az idegen felé fordulok, arcom vonásait megkeményítem, kiolvashatatlanná válik. Olyan titkokat hordozok magamban, melyek senkire sem tartoznak.
- Minek köszönhetem ezt az érdeklődést az irányomba egy ismeretlen vámpírtól? - most én jövök a kérdéssel. Ha nem tud egy jó indokot adni, már itt sem vagyok. Nincs nekem időm felesleges, semmitmondó beszélgetésekre.
■ ■ Cupid carries a gun ■ ■ :hug: ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Pént. Feb. 23, 2018 7:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Tatiana & amena



Szükségem volt egy medálra, némi gyógyfűre és egyéb hozzávalókra. Az anyám azt ígérte, visszakapom az erőm. Hajlamos voltam elfelejteni, most nem vagyok boszorkány. Még ennyi idő elteltével is. Mennyi is?
Az utcán haladok. Lépéseim kimértek, egyszerre magányosak, határozottak és megállíthatatlannak érzem magam. Az üzletbe lépve mégis a megvető tekintetek fogadnak. Kihúzom magam, felszegem fejem, a mellettem lévő boszorkánynak türelmesen és kimérten biccentek, semmi szükség az erőfitogtatásra. Vannak, akik egyszerűen nem értik anyám miért kínoz így; de szóvá egyik se tenné. Én megtettem nem egyszer. De annyiszor éreztem azt is, amit gyerekkoromban. A vállamba mélyedő ujjakat. Vagy újabban a szívem szorongató, láthatatlan ujjakat. A kettő hatás ugyan az volt. Tudtam, hogy képes lenne rá. Megölne. Hiába vagyok a lánya, az utódja. A húgom megtalálása lassanként elvette az eszét és kezdtem hinni, az enyémet is. A kezemben lévő kis bőr szatyorra nézek, majd a helyre, ami mellett megállunk. Úgy hallottam, a boszorkányok épp úgy kedvelik ezt a helyet, mint a vámpírok. Furcsa egy város. A látszat és a valóság édes elegye. A békéé és a soha véget nem érő harcé... Mégis megadja az élet és a létezés varázsát. Az utcákon pedig védtelen és tudatlan embertömegek a muzsikát és a pezsgő városban rejlő lehetőségeket hajhásszák.
-Üzend meg anyámnak, minden megvan, amire szüksége van. De még nem megyünk. Ha akarsz, tarts majd velem, de most menj.-nézek a lányra, és belépek az ajtón. Körbenézek, elmosolyodnék, nem teszem. Nincsenek sokan, az este még túl fiatal, hogy a bánatos lelkek betévedjenek ide. Kérek egy italt. Fekete ruhámban olyan vagyok, mint bárki más. Fűzőm kiemeli alakom, kusza tincseim a mai kor divatját talán mellőzik, kontyom kevésbé modern, de nem foglalkozom vele. A többség vámpír, figyelemre se méltatnak. Ám egy egyedül ücsörgő lány az enyém szinte azonnal felkelti. Boszorkány, érzem. A poharam társaságával indulok el asztalához, kérdés és kérés nélkül helyet foglalva vele szemben.
-Nem fél a halától, igaz?-kérdezem a lányt, mikor leülök mellé. A tekintetem vonzotta a finom vonásokat hordozó arc. A fájdalom épp úgy ült a szemébe, mint a végtelen sötétség. Előbbit nem tudtam pontosan, miből szűrtem le, de úgy éreztem, a múltja épp olyan kereszt a hátán, mint az enyém sajátomon. Az ajtón belépő lányra nézek, aki felénk indul. Fejem alig láthatóan megrázom, jelezve, nincs szükségem az esetleges boszorkány védelemre, foglaljon helyet és várjon.-De vajon fél-e az élettől?-érdeklődésem ködös, még magam sem tudom mit is akarok tulajdon képen. Egyszerűen kapcsolatot az élettel vagy az élőkkel? Másokkal, akik nem a koven tagjai? Vágyhattam épp én ilyesmire? Arcom a gondolataimról sosem árulkodik. Vonásaim simulékonyak és semlegesek, nem tükrözik a kételkedő gondolatokat.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 21, 2016 9:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Brad & Adeline
Nem gondoltam volna, hogy majd pont azzal a valakivel fogok ilyen dolgokról beszélni, aki állati alakba kényszerített és az amúgy is sanyarú sorsomat csak még rosszabbá tette. Bár, ha azt nézem, hogy közben nem tudtam gondolkodni rendesen, egy idő után még jó is volt, szinte azt éreztem büntetésnek, hogy újra emberré kellett válnom, elveszetten, gondolatokkal és érzésekkel küzdve, amiket legszívesebben kiirtottam volna magamból. Mégis most valahogy úgy érzem, bár nem tudom pontosan mi okból, de ő is megtört lélek, ahogyan én és talán pont e miatt segíthetünk egymásnak. Nekem is jobb vele beszélni és vele lenni, mint egyedül a gondolataimmal.
- Én is, de... úgy fest nem mindenhol tartunk még ott. - és nem mindenki. Az én családom más, ők nem akarták, hogy olyat szeressek, aki nekik nem tetszik és főleg ennyire. Talán, ha csak az illető más családból való, akár boszorkány, bármi, minden más lett volna, de nekem a legnagyobb ellenségeinkhez sikerült beházasodni és ezt képtelenek voltak elviselni. Talán még most is azt várják, hogy megjön az eszem. - Nem biztos, hogy számított volna, vagy talán akkor minden rosszabb lesz. Te még megpróbálhatod kijavítani, amiket tettél, de ha más teszi... ha nekem olyan árt, aki a feloldott varázst is vissza akarja csinálni, aki nem akar változtatni... - azért az egész más lenne. Akkor nem is beszélgetnénk most itt, hiszen nem lenne semmi alapja, nem ismernénk egymást. Azt pedig nem hiszem, hogy okos döntés lett volna meglépni, hogy akár szembe száll a szüleimmel. Abból csak ő jött volna ki rosszul.
- Soha semmi sem egyszerű, de az a fő, hogy változni szeretnél. - halvány mosoly, ennyire telik csak tőlem. Nem is emlékszem már, hogy mikor voltam képes ennél többre és most úgy érzem nem is leszek rá képes talán soha. Mosolyogni... nevetni, élvezni az életet... Hiszen a szüleim ezt tették és azt akarják, hogy hazamenjek, ha pedig nem teszem annak következményei lesznek. Mindeközben a szívem darabokban és nem tudom, hogyan lehetne egyáltalán még összerakni egy kerek egésszé.
- Hálás lennék érte. Még így sem tudom, hogy... hogyan lehet ezen túllépni, de úgy könnyebb, ha nem kell attól tartanom mikor jön a következő csapás. - nem várom el, hogy csak azért kötelességének érezze, mert ártott nekem, főleg mert talán nem is volt ez olyan nagy rossz, mint ahogyan ő gondolja, bár persze az ilyen jellegű tagadás nem a legjobb módja a fájdalom kezelésének. - Ebben igazad van. Talán ez már eleve egy új kezdet. - hogy mire azt még magam sem tudom, de jelenleg nem bővelkedem barátokban, hiszen rengeteget utaztunk, nem volt időm barátkozni. Akiket megismertem, hamar ki is estek az életemből, hogy aztán új emberek jöjjenek. Most pedig már végképp nincs esélyem ezt pótolni, vagy javítani, főleg ebben az állapotban.
- Bárhol és bármikor... itt és most? Tudom, biztosan nem ilyen egyszerű, de minél előbb azt hiszem, hiszen akkor már nem kell attól tartanom, hogy keresnek. - most pedig még nagyon is, úgyhogy igen jobb lenne minél előbb eltűnni, ha ezt meg tudja oldani. Ha kellenek dolgok a varázslathoz, akkor maximum máshol, de minél előbb, ez a fő.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 16, 2016 2:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

to Adeline
we always get a second chance
Soha nem volt igazi családom, nem tudtam, milyen az, amikor a fejem fölött hoznak meg döntést. Bár sokat tanulhattam volna Romeo és Júlia esetéből, mennyi minden múlik a szülőkön. A hallottak alapján pedig könnyebb volt elképzelnem az egészet. A szülei akartak valamit ebből a nőből, de nem sikerült arra a formára maszkírozniuk. Mi volt a legjobb megoldás? Elvenni tőle mindent, ami megillette volna alanyi jogon, csak a lányukként. Sőt, ez csak az egyik fordulat volt a történetben, de azt hiszem, a tényleges undort csak az váltotta volna ki belőlem, ha elmondja, hogy a szülei a halálát is kívánták. Hisz mely szülő képes efféle kegyetlenségre? Nem akartam álszent lenni, és tenni vagy mondani a szépet, mert az egész életemet arra áldoztam, hogy mások életét tegyem tönkre, de nem mindenkinek adatott meg a gyermekáldás, és egyesek ilyen kegyetlen módon bánnak a tulajdon gyerekükkel, nem becsülve meg azt, ami kijutott nekik. Inkább őket kellett volna megbüntetnem, de akkor nem érdekelt a történet háttere. - Azt hittem, a világ már nem abban a korban tart, ahol nem lehet szabadon szeretni. - tettem hozzá csendesen a gondolatmenetéhez. Ez egy újabb pont volt, amit nem tudtam a saját életemben hová sorolni. A fellángolásokat ismertem, de a szerelemnek sosem engedtem teret. Idegen vizeken eveztem, mikor erről beszéltem.
Bólintottam. - Ha elölről kezdhetném, máshogyan tenném. - mondtam őszintén, de ebben már igazán nem kételkedhetett. Leült velem szemben, annak ellenére, hogy felismert, és tudta, hogy mit követtem el ellene. Elfordulhatott volna, kisiethetett volna az esőbe, csak hogy véletlenül se kelljen szembenéznie velem, s a múltja egy fájó pontjával, de talán ott volt benne a kíváncsiság. Az az érzés, amely végül leültette velem szembe. - Bár hosszú út volt. Ez sem úgy működik, hogy egyszer... felkelek, és többé nem teszek kárt másokban. - mosolyodtam el, ám a mosoly nem volt jókedvű, inkább komornak és borúsnak neveztem volna. Szerettem azt hinni, hogy a megbocsátás könnyedén tör felszínre másokban, de érlelődött bennem a gondolat, mely azt diktálta bennem, hogy nem, nem így van. S tőle sem vártam el, hogy máról holnapra elfelejtse, amit megengedtem magamnak vele szemben.
Másokon mindig rossz volt látni a félelmet, a tehetetlenséget, a behódolást. Szavaiból kiderült, hogy nem tudja, mit is tehetne. Mintha az lett volna megírva, hogy kötelező hazasétálnia, és belelépnie a következő csapdába, amit előteremtettek neki. De nem volt kötelező. Valójában semmi sem volt az, csak az, amit ő akart csinálni. - Igen, képes. Nem szoktam viccelni a képességeim határával. Egyszer már rosszat tettem veled. De most talán... tehetek valami jót is. - nyeltem láthatóan, de nem a gondterhességtől, inkább attól, hogy nem ijesztem-e meg. Nem akartam, hogy valami csapdát szimatoljon ki az ajánlatomból, hisz nem azért voltam itt. Nem a szülei küldtek, és nem az volt a feladatom, hogy leszállítsam őt valakinek. Segíteni akartam, jóvátenni életem egyik legnagyobb hibáját.  
Lehunytam mindkét szemem, majd nagy levegőt vettem. Nem volt idegen az egyedüllét gondolata. És láthatóan ezzel nem voltam egyedül ennél az asztalnál. - Voltaképpen, ha nagyon őszinték akarunk lenni, máris nem vagyunk egyedül. - mondtam, ekkor már jókedvűbb mosollyal, nem mintha ezzel megoldhattam volna bármit is, vagy pontot tehettem volna kettőnk nehéz kezdetű viszonyára. - A boszorkányt, aki segített, nem tudom megtalálni. De igazad van. Ha eltűnsz a világ elől, bármilyen szándék is vezérelte, többé már nem találhat meg. - bólintottam, jelezve, hogy jó a feltételezése. - A kérdés csak az, mikor és hol akarsz örökké eltűnni a szüleid szeme elől?

• Megfeledkeztem magamról 27 38  ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 09, 2016 10:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Brad & Adeline
Végül is ha azt nézzük a szüleim nem voltak olyan végletesek, legalábbis nem azt várták,hogy ahhoz menjek, akit ők akarnak, csak azt, hogy akit nem, ahhoz ne, de ez nem olyasmi, amit csak úgy irányítani lehet. Ha valakit megszeretsz, akkor megszeretted hiába nem szabadna. Hiába az a neve, amit állítólag gyűlölnöd kellene, de nekem ez se ment soha. Csak azért ellenségesnek lenni egy másik család tagjaival, mert azok, amik... mi értelme ennek? Sose hittem benne, ezért is mentem el Londonba tanulni, ezért menekültem el végül az országból, amikor mégis csak az történt, amit senki se akart és most itt vagyok egy másik kontinensen teljesen egyedül összetört álmokkal, darabokra hullott szívvel és valahogy új életcélt kellene találnom magamnak, aminek most még értelmét sem látom, hiszen haza kellene mennem, legalábbis szerintük, de... én nem akarok.
- Amit te tettél az csak a jéghegy csúcsa volt, az átok, sőt... talán még jót is tettél vele. Könnyebb volt elfelejteni mindent, amit előtte műveltek, hogy ellenem fordították csellel azt, akit szerettem és... - csak megrázom a fejemet és az asztallapot bámulom. Nem tudom tovább mondani, képtelen vagyok rá, mert akkor arra gondolok, hogy hogyan nézett rám az, aki nekem mindennél fontosabb volt. Képes volt elhinni, hogy én ártottam a nagyapjának, pedig tudtam mennyire fontos neki. Hazugság volt semmi több, de ő mégis azt hitte igaz. Talán nem is szeretett soha sem úgy igazán, ahogyan én őt, mert ha így lett volna nem hisz el ilyesmit rólam... igaz? Épp ezért nem vagyok képes erről hosszan beszélni, mert még mindig fáj. Jobban érdekel az, hogy ő miért változott rosszá, mert azt már nagyjából értem, hogy miért akar jó lenni.
- A hatalom sokakat megrészegít és talán... volt idő, amikor azt hitted, hogy amit teszel az jogos, csak hiba volt, hogy soha sem néztél utána, csak tetted, amiért fizettek. - de ez már mindegy, nem azért mondom neki, hogy a szemére vessem a tetteit. Ha ezt nézzük velem tényleg nem tett olyan rosszat. Amikor szépen lassan elfeledtem az emlékeimet, szépen lassan a háttérbe húzódott az emberi tudat jobb volt. Mondhatni most rosszabb, céltalanul, fájdalommal telve. Képtelen vagyok látni az élet pozitív oldalát. Kutyaként egyszerű volt minden, csak enni, túlélni, aludni és kész, semmi más nem számított. Nem gyötörtek gondolatok, emlékek és kétségek, ahogyan most minden egyes pillanatban.
- Hát hogy ne lenne muszáj... - mi mást tehetnék mégis? Ha nem megyek haza, akkor újra ugyanez lesz, utánam jönnek, pedig már épp eleget szenvedtem. Talán egyszer elengednének és hagynák, de az apám nagyon konok és ha híre megy annak, hogy a saját lányát nem képes megrendszabályozni... Nem kockáztatná a szerepét a családban soha... semmiért. - Tényleg? Képes lennél rá? - remény, halvány reménysugár csillan előttem. Igen, talán ez megoldás lehet. Ha nem találnak meg, akkor nem is kínozhatnak tovább és élhetem az életemet, bár ez utóbbit még mindig nem tudom, hogyan kellene megtennem. Ez a nehezebb része azt hiszem, talpra állni.
- Igen, egyedül lenni szörnyű. Olyankor a gondolatok elárasztanak és képtelen vagy kiüríteni a fejedet. Minden előjön újra és újra... és újra... - amíg el nem alszol, vagy másképp ki nem üríted a fejedet. Tudom, hogy milyen ez és sejtem, hogy neki se lehet könnyű azokra gondolni, akikkel rémes dolgokat tett. Én is újra látom minden alkalommal azt a kínzó tekintetet, amiből egyszer szerelem sugárzott, aztán olyan mély gyűlölet, amit sosem hittem volna, hogy láthatok valaha is. - Segítek, hiszen te is segítesz nekem és nem leszel egyedül. - halvány mosolyt sikerül csak az arcorma varázsolni, de most ez is nagy lépés a részemről. Most is jobb, hogy beszélünk, hiszen nem minden pillanatban magamra figyelek és a saját fájdalmamra. Ez is előrelépés és ez is segít.
- Azt hiszem nem is számít, hogy ki tette és miért. Ha elrejtesz, akkor ő sem talál meg, ha rosszat is akart... nem számít. - ki tudja, talán jó akaróm volt, talán nem is akarná az illető, hogy valaha is megtaláljam, talán valaki, akit ismertem, vagy a családomhoz van köze, ki tudja. Nem számít. Tovább kellene lépnem, előre tekinteni és nem hátra.

♫ Tourner dans la vide ♫ ϟ Kinézet ϟ Itt is vagyok  40 ϟ ©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 01, 2016 4:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Kaleb & Davina

We are kindred souls

Valami furcsa volt a fiúban, bár magam sem tudtam megmondani, hogy pontosan micsoda. Valamit láttam rajta, amitől egyszerre kerültem olyan zavarba, melyből nem tudtam kimászni, s ejtett rabul a megfoghatatlan kíváncsiságom, hogy mitől is érzem őt olyan furcsának. A nevét még nem hallottam. Hozzám képest ő nem volt híresség, ami a kíváncsiság szempontjából nekem nem jó. Ő már így is többet tudott rólam, mint én róla. A zenei ízlést leszámítva, de az nem adott semmi másra biztosítékot, épp ellenkezőleg. Amikor a pulthoz sétál, lopva pillantok rá, próbálom megfejteni tartásából szándékát, de ahogy tekintetünk találkozik, inkább lesütöm szemem és úgy teszek, mintha egy pillanatig sem fordult volna meg a fejemben a tény: helyes. Kifejezetten jóképű, de idegen, ami bennem hatalmas gátakat épít. Okkal, megjegyzem. Sosem tudhattam, hogy mi vár rám, de a folytonos rettegésben sem hittem, hogy bármiféle megnyugvásra és ékére találnék, akár magammal szemben is. A képességeim ismertem, azt is, hogy ki vagyok, másnak viszont ezt szerettem nem megmutatni, ellenben előbbit, amit őszintén tudtam, hogy fegyverként használhatok saját védelmemre.
Halovány mosolyt engedek meg, mikor helyesel, és beismeri, hogy ha le akarna itatni, valóban más itallal tért volna vissza. De nem tette. Ez valahol már plusz piros pont. Sosem voltam nagy ívó, révén, hogy a serdülőkor bulizós.bajba kerülős részét én olyan értelemben éltem meg, hogy az életem folyton tét volt, és két lehetőség állt csak fent: túlélem vagy sem. Utóbbi sikerült, aztán voltaképp előbbi is, hisz most itt ülök, vele szemben, nem a szellemvilágban próbálok nyugalomra lelni egy halom ideges boszi között.
Összefüggéstelen szavaimból kiragadva, felteszem a kérdést, ami foglalkoztat. Legalábbis puhatolózva, megeshet, túl átlátszón próbálkozom, mégsem zavartatom magam. Miért kellene, ha egyszer valahogy meg kell ismernem őt. Ha pedig kérdés nélkül nem felel, akkor kérdezek. A társalgás lényege valami ilyesmi kell, hogy legyen. Szerintem.
-Azt látom, hogy a szavakkal tudsz báni.-ismerem el, belekortyolva a teába.-Igazad van, a te helyzeted valószínűleg nem olyan, mint az enyém. De mit tennél, ha a helyemben lennél?-szegezem neki a kérdést, kapva-kapva az alkalmon.-És ez alatt nem a jelen helyzetet értem, ugyanis elképesztő személyed nem mondanám, hogy feszültté tesz. Csak nem szeretem az idegeneket, ami azt hiszem szintén érthető. Mondtam, nem vagyok olyan, mint a legtöbb lány.-akkor sem ismerném be nyíltan, hogy feszültté tesz a jelenléte, ha az egész bár könyörögne ezért. Mondhatni nyílt lapokkal játszom a magam módján, és a kíváncsiságomnak jobban engedek, mint eddig.
Szemöldököm hirtelen szalad a homlokom közepére, majd vissza, míg számon próbálok értelmes mondatot hangok formájában elé tárni, de gondolataim zavarossá válnak ismét, így inkább becsukom szám és összevonom szemöldököm. Belekortyolok a teába, amíg keresem a megfelelő reakciót erre, a megfelelő gondolatot, a megfelelő bármit, amit lehet egy ilyenre mondani.
-Te figyeltél engem? Azért, mert hallottál róla ezt-azt? És akkor még azt várod tőlem, hogy ne legyek frusztrált a közeledbe?-nem ezt akartam kérdezni tőle, mégis ez esett a legkézenfekvőbb kérdésnek az összes közül. Lehalkítom a hangom, mégis hevesen jelenik meg arcomon a fintor, melyben benne van a hitetlenkedés, a hüledezés, hogy ez megeshet még mindig és valamiféle félelem, ugyanakkor némi fenyegetés is, szemem tüzében leginkább.-Olyan vagy mint én. Nyilván akarsz tőlem valamit. Ha nem így van, mégis mi a fenéért vagyok én számodra olyan érdekes, ha már van bennünk "közös"?-voltaképp igaza volt, ha ő is ilyen volt. Gyűlöltem úgy táncolni, arra a ritmusra, ahogy más fütyült, mégis legtöbbször beleestem ebbe a hibába. Szavaim végén mégis erőteljesen megnyomom a közös jelzőt. Ez a dacosság egy közös, plusz az erő, aminek birtokában van. Ettől még nem érzem úgy, hogy a kémhadjárat, a hírnevem által generált kíváncsisága nyomán olyasvalami lenne, amitől egyáltalán nem kellene tartanom.

● ● ● Shut Out Of Paradise ● ● ● 40● ● ●

®️


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 17, 2016 10:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Davina & Kaleb
Hey, gorgeous!
A legnagyobb jutalmam eléréséért még gondoskodnom kell a bizalom kérdéséről, de addig sem maradok üres marokkal: kis-kis adagokban érkezik a jussom a zavarba esésének formájában. Bűntudat nélkül hagyom hátra a kétségeivel hadban állva, újabb okot adva azokon felül a seprűs pilláinak lesütésére a rávezetett tekintetem megpihentetésével. Persze, nem kizárólag emiatt tartom rajta a szemem... nevét sokan szajkózhatták már, kik ezért, kik azért és meglehet az egyik másodpercben eldől jó néven veszi-e avagy a vonakodás végére érve a távozás mellett dönt. A logikus lépések közé könyvelhető, nem hagyom ki a számításaimból. Kétélű penge a kíváncsiság, mindkettőnket ugyanúgy meg tudja vágni... remélem azért inkább őt fogja majd helyettem.
A barátias tortúrának a megérkező pohár vet véget, melynek a megköszönésére csak egy biccentéssel felelek, önmagában felér egy 'szívesen'-nel. Kényelembe helyezem magam a langyosra hűlt széken, mialatt azt figyelem miként csap le a jeges hűsítőre. Újfent alkarjaimon lelek támaszt, kortyközelbe terelgetve a saját italomat, de egyelőre nem nyúlok hozzá, ha úgy tetszik... várok a megfelelő alkalomra.
- A leitatás tequilával kezdődne, valóban. - adom meg magam alázattal a dicséretnek és megragadom a lehetőséget hasznosítani a filmek világából szerzett tudásomat. Párdon, ragadnám, mielőtt ismét elkapja a gondolatfonalát Davina és továbbfűzi mondandóját. Immár sokkal, sokkal izgalmasabb vizekre evezve kettőnk számára - a türelmetlenül várt kezdet... A két tenyerem közé veszem az egyenes falú poharat, úgy játszadozok vele, mikor előre, mikor hátra forgatva a súrlódás következtében.
- Nehéz, de nem lehetetlen... viszont elengedhetetlen. - teljes komolyság mostanra sem telepedik rám, mégis messze járok a komolytalanság határától. - Én nem tudnám elképzelni egyetlen napomat sem, hogy ne élvezném ki minden lehetséges pillanatát és lépten nyomon a rosszakarók, nehézségek felbukkanására ügyeljek... nem, mintha a helyzetemet a tiedhez hasonlíthatnám. - ...pedig. - Most is feszült vagy, amit betudhatnék szimplán annak, hogy az elképesztő személyemről szó... de az ugyebár már önteltség lenne. - csatolok vissza somolyogva a korábbi szálra a beszélgetésünkből. El kell ismernie, nagyvonalú húzás volt. Egyben pofátlan. Csodálatra méltóan pofátlan és nagyvonalú. Ez a fajta beismerésre történő sarkallás, pedig rajta ül a vonásaimon... ám ez kifejezetten az oldódásának érdekében szúrom be.
Nagyobb levegőt veszek.
- Szóval... tudtam milyen erők vannak a kezedben Davina Claire, veled ellentétben azonban azt is tudtam, hogy van bennünk közös. Egyikünk sem szereti, ha megmondják mit csináljunk és hogyan. Ez tetszett, még ha csak a szájról szájra terjedő hírek közül is vontam le következtetésként és így jön képbe a találkozásunk... - kertelhetnék, de mindenki vágyik arra, hogy megcsillogtassák előtte az igazság egy részét, ami által könnyebben tud hinni a másikban, az ügyében. A lányt, pedig túl sokszor kerülték meg ahhoz, hogy a másik módszer működjön nála. Az igazság egy morzsájáért cserébe egy késhegynyi bizalom. Ez a célom, amihez viszont hagynom kell emészteni a hallottakat, hogy feltegye a kérdéseit... mert természetesen, amellett, hogy tudom nem áll szándékában megfeledkezni róluk, el is várom, hogy feltegye őket. Hideg zuhanyként nem zúdíthatom rá. Az a módszer ódivatúvá vált a középkor lezárása után.

supergirl, can you fly?  • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 14, 2016 5:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

to Adeline
we always get a second chance
Azt hittem, hogy már régen lejárt az elrendezett házasságok ideje. Éppen ezért ülhetett ki megdöbbenés arcomra, mikor megosztotta velem azt, miért is került sor erre az egészre a szülei részéről. Sosem éreztem még azt a mindent elsöprő szerelmet, amelyről sokan beszéltek. Csak könyvekből ismertem, esetleg ahogy végignéztem egy-egy előttem sétáló párocskán, megállapíthattam, hogy valószínűleg ez az az érzelem. De nem tudhattam magaménak egészen addig, míg nem találtam meg saját magamat. Nem is volt közhely az, hogy előbb magunkat kell szeretnünk, csak azután próbáljunk meg másokat. Nem volt ez olyan könnyű, mint amilyennek hangzott, de még nem is sokszor gondolkodtam el rajta, hogy itt lenne az ideje. Abban pedig főleg igaza volt, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. A szív visz bennünket előre, néha helytelen döntéseket ültet a fejünkbe, és hat az érzéseinkre, hogy még véletlenül se a józan ész érvényesülhessen. - Tehát a szüleid azért átkoztattak meg, mert... nem úgy táncoltál, ahogy ők fütyültek. És emiatt lényegében bármit megtettek volna ellened. - biccentettem, jelezve, hogy felfogtam a szavakat. Ez már nagyjából eddig is világos volt, de egyre inkább értettem az okokat, már abban az értelemben, hogy a szülei jogosnak gondolták ezt a döntést. Pedig nem volt az. Hiába születtünk az ő vérükből, még nem rendelkezhettek velünk kényük-kedvük szerint.
Lehajtottam a fejemet. Nem volt szokásom magamról beszélni, sosem kérdezte senki, így nagyon okom sem volt elgondolkodni ezeken a dolgokon. Pedig rám fért volna, hogy megtaláljam a magyarázatot a szörnyűségekre, amiket tettem ellene vagy a hozzá hasonlók ellen. - Nem emlékszem, mikor tértem rá erre az útra. Talán mikor rájöttem, hogy képes vagyok varázsolni. Azt hittem, ha hasznosítom a képességeimet, könnyebben veszem majd az élet akadályait. De eldurvultam. Magam sem vettem észre, milyen torz lett a lelkem azoknak a hatására, akik arra kértek, hogy bántsak valakit. Ne érts félre, az én szerepem mindig is közvetett volt, úgy értve, hogy fizikailag sosem emeltem kezet senkire. Mégis, többet ártottam pár apró szó elkántálásával, mintha hasba szúrtam volna őket. - nyeltem hatalmast. Nem volt ez olyan kézenfekvő magyarázat, vagy indíték. Még a saját fejemben is zavaros volt a történet. Szégyelltem magamat előtte, ez tehetett arról, hogy nem akartak jönni a szavak. Bár jobb lett volna, ha nemcsak előtte, hanem minden hozzá hasonló előtt elsüllyedtem volna, mert ez lett volna a rendeltetésszerű sorsom.
Ujjaim a kávésbögre kövé csavarodtak, hogy melegítse a nedű a lassan kihűlő testemet. Odakinn még mindig hűvös szél fújt, de maga a szituáció sem melegített, az idegesség, ami a gyomromba költözött, gondoskodott arról, hogy rázzon a hideg. Ezt nem a személye váltotta ki, hanem a saját tudatom. Az, hogy tudtam, mit tettem ellene. - Csak magadban kell hinned. Mindenki okkal jön világra. Én későn jöttem rá, hogy nem azt csinálom, amiért ide rendeltek. Talán egész életünkben a saját szerepünket kutatjuk majd... de nem muszáj hazamenned. - dőltem előre, belenézve a szemeibe. Túlságosan igaza volt. Sok olyan volt, aki olyan babérokra hajtott, mint én, és a pénz elvakította az agyukat. - Elrejthetlek előlük, ha akarod. Nem találhatnak meg többé. - tettem hozzá, mintegy biztatásul. Nem tudtam, mennyire kérne ismét egy varázslatból, de nem veszíthettem semmit azzal, hogy felajánlottam neki. Még jó is lett volna, ha elfogadja... nem éreztem volna akkora bűntudatot, ha egy kicsit is tehettem volna valamit érte.
- Nem, nem fájt. Amikor egyedül vagy, az... szörnyű. - ráztam meg a fejem, majd keserűen elmosolyodtam. - De nem akarok többé egyedül lenni. Sosem voltak barátaim, mert... még a saját tükörképemtől is rettegtem, nem még másoktól. Ki fogadta volna el, amit tettem az emberekkel? - kérdeztem, habár inkább költőinek bizonyult a kérdés. Nem volt olyan igazszívű barát, aki elfogadta volna azt az életet, amit én éltem. - Csak egy másik boszorkány tudta megtörni az átkomat. - tettem még hozzá. Nem lettem közelebb, ahgyan ő sem. Sötétben tapogatózott, és éppen ezért sem akartam tovább csavarni a történetet. Ki tudja, mit válthat ki belőle.

38  ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 09, 2016 1:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


  Kaleb  & Davina

We are kindred souls

Halovány mosoly kúszik ajkaimra, ahogy azonnal felveszi azt, amit mondok neki, és mivel úgy látom, hogy jelenleg emberemre találtam e témában, hát csak aprót bólintok. A történelem...mely folyton csak ismétli magát. Elgondolkodtató, amit mond, és valójában sajátjaim egy része olyan irányba megy el, melynek központjában Klaus áll. Érvényesülés. Mellette akár tudnék, ha egyenlő félként kezel, nem holmi boszorkányként, aki a Félhold város uralta boszorkányok félője, és nem holmi piti ellenségként, akiről azt hiszi, hogy olyan könnyen legyőzhető. A gondolatfolyam nyomán ajkaim kicsit összeszorítom, bár arcom minden vonásai továbbra is kifinomult és inkább arról árulkodó, hogy zavarban vagyok, mintsem arról, hogy valójában gondolataim zöme egyáltalán nem erre jár.
A pillanatnyi zavarodottságból egy egyszerű kérés húz ki, mely engem is meglep, de ahogy látom, talán még kicsit ő is. Mégsem rest cselekedni, saját poharát eleresztve áll fel az asztaltól, valami van a mosolyában, amit nem tudok hová tenni. Így tekintetem akaratlan elidőzik arcának vonásain és mivel a keringőbe belekezdünk, csak elkapom tekintetem.
-Nem fogom leplezni.-a furcsa viccelődésem, mely inkább esetlen próbálkozás valamiféle hangulatoldásra, magam is belezavarodom és fogalmam sincs, hogy magyarázkodásom mire lesz elég, mégis teszek egy próbát, hogy kihúzzam magam a csapdából, amibe saját magam sodortam.
A reakciója, ahogy kimondja a nevem, mely zavaróan csen szájából, elmélázom. Nem tudhatná, hisz nem így mutatkoztam be. De mégis csak én vagyok a negyed híres boszorkánya, aki boszorkányok között nem rejtőzhet el, nevét vállalnia kell és viselnie az ilyen fajta híresség következményeit. Múltam, leginkább a közelmúltam említésére, és a kérésre, hogy lazítsak, csak próbálok elmosolyodni, s mikor irányt vált és eltűnik, nagyot sóhajtok és lehunyom a szemeim pár pillanatra. Koncentrálj! De minden hiába. A gondolataim megannyi helyre szélednek szét és visszahozni őket nem sikerül. A próbálkozásba pedig csak bele fogok bolondulni.
Látom, ahogy felém-felém pillant, mire kicsit lejjebb hajtom fejem, és óvatosan kipillantva hajam takarásából, elmosolyodom. Máris elkezdenek kiürülni gondolataim, ám ahogy elindul felém az itallal, kicsit fészkelődöm a széken és az idegesség ismét visszatérni látszik.
-Köszönöm.-természetes gesztus, hogy ha hoznak valamit, azt illik megköszönni, de a tea illata, ahogy megcsapja orrom, összevont szemöldökkel billentem oldalra fejem és mosolyom kiszélesedik.-A magabiztosságod egyenlőre jó tulajdonságnak tűnik. Pláne, hogy még csak meg sem akarsz próbálni leitatni. Kedves. És igaza van annak, aki azt állítja, hogy a fekete tea segít ellazulni. Igaz másra is kifejezetten alkalmas, de...-keveredem bele megint a mágikus dolgok világába, ahogy gondolataim között ismét megfogan valami, amit hatásosan és gyorsan elhessegetek.-Miért mondtad azt, hogy rám fér a lazítás? Tudod, hogy ki vagyok, hogy mivel bírok, s gyanítom annak, akinek hasonló adottságai vannak, nem kell elmagyaráznom, hogy miért is nehéz ezt elérni.-emelem meg poharam, s kortyolok bele a teába, míg tekintetem le se veszem róla, s azon kapom magam, hogy vonásait vizslatva igyekszem megfejteni azt, amit látok. A furcsa bűvkörbe esve a zavarodottság helyére egy biztos kíváncsiság kerül, amit kielégíteni... nos, nem lesz egyszerű.

● ● ● Shut Out Of Paradise ● ● ● 40● ● ●

®️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 07, 2016 8:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Davina & Kaleb
Hey, gorgeous!
Szinte szíven döf a megjegyzésbe bújtatott játékos feltételezéssel, de mivel elég sokszor volt már részem a tortúrában... azt hiszem ezt a mostani elkönyvelhető egy ártalmatlan csiklandozásnak. A vonásaim sem a fájdalomtól moccannak el, nem amiatt húzom hátrébb leheletnyit a fejemet, hogy egy centivel odébbról ismét végigmérjem az asztal túlfelén trónoló bájos kihívómat.
- Kétségtelenül vékony, de te magad válaszoltad meg: ez még magabiztosság és mióta számít az rossz tulajdonságnak...? A történelem során is azok érvényesültek, akik nem voltak önbizalom híján... - kúszik akaratlanul is a gondolataim közé néhány mementó. - ...már amikor a libidójuk nem járt kéz a kézben ellenfeleik alábecsülésével. - teszem hozzá a pillanatnyi elmélázást követően rögvest. A határon innen és túl... valóban lényeges, ha ész is társul hozzá? Ezt a széljegyzetet azonban megtartom magamnak és ahelyett, hogy a megosztásával rombolnám a képet, az események továbblendítésén munkálkodom, előzékenyen felajánlva az italfogyasztás lehetőségét, melyet első körben természetesen én állok. Nem feledem el a meghívást, ó, dehogy! Csak későbbre tenném el, talán más formában és talán ahogy enyhül az izmokba beivódó feszültsége, erre nem is kell utalásokat tennem. Eleresztem a poharamat, ahogy felállok azzal a levakarhatatlan sunyisággal a szám sarkában - ha tudnád Davina mekkora meglepetéseket fogok még okozni neked...
- Csak ne feledd: nem ér leplezni, ha sikerül. - egyezem bele a feladatba, de ahogy megtoldja egy kis kiegészítéssel... már épp mondanám, hogy hallomásból tudom a nullás vér ízében kevésbé dominál a nyelvfacsaró fémesség, téve az ártatlant némi önszórakoztatással az igazság ismertetés képében, de rútul megelőz. Nekem, pedig el kell tennem a vasízű humort legközelebbre. Szelidült mosollyal tekintek le rá, majd kedélyesen sóhajtok, rájátszottan, egy csipetnyi nehezményezéssel fűszerezve a jelenetet.
- Davina Claire... - szólítom szánt szándékkal a teljes nevén, melyet alapesetben nem tudhatnék, nem így mutatkozott be a lemezboltban. - ...céltudatos, eszes boszorkány hírében állsz és kár volna tagadnom, hogy nem ez az egyik oka, amiért megkörnyékeztelek odabent. Hallottam mi minden történt veled az utóbbi időkben, de remélem ezalatt nem feledkeztél meg az egyik legfontosabb dologról: lazíts egy kicsit. Rád fér. - nézek rá jelentőségteljesen, mi szerint a jó szándékkal elejtett javaslatomat komolyan gondoltam, ám nem kioktatóan. - Mindjárt jövök. - szúrom közbe, amint úgy látom elfogadta az előbbi szavaimat vagy szólni kívánna. Az időzítés fontos, ehhez, pedig piszok jó érzékem van - többek közt ehhez is, de a legjobban a lehetőségek kiaknázásához értek. A lány, pedig tele van velük és szükségem lesz valamennyire a jövőben. A pultnál vissza-visszanézek az alakjára, míg a kirendelt italára várok. Nehéz elhinni, hogy egy ennyire törékeny teremtés rendelkezik jelenleg az ősök erejének egy nagyobb szeletjével... a gondolatszálat a közbeszóló pultos hessinti el, mire beközlöm, írja a többihez. Be kell lássam, ez nem olyan egyszerű már, mint régen. Az asztalt, pedig vélhetően látja, nem tűnik vaknak.
- Azt mondták ez segít ellazulni a legnagyobb morfondírozások közepette is. - koppan előtte a magas falú pohár. Látszólag egyszerű jegesteának tűnhet, mentalevéllel, jéggel... és az is. Fekete tea, némi kandírozott cukorszirup és a benne látható menta. Frissítőbb nem is lehetne, nagyobb meglepetést okozó, pedig... hamarosan kiderül. Csak mert én alkoholt iszom nem jelenti azt neki is arra van szüksége, az pedig túl egyértelmű lenne, ha égetett szesszel dúsított frissítővel tértem volna vissza. Ellazulni? Sajnálom Kedves, egy késhegynyi görbület a szád sarkában nagyobb oldódást fog jelenteni számodra is, mint egy meglepetéstől azt remélni mernéd.


supergirl, can you fly?  • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 07, 2016 3:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


  Kaleb  & Davina

We are kindred souls

A pontosság nem volt olyasvalami, amit tanultam, egyszerűen sosem kellett sehová sem sietnem, így megtanultam időben érkezni. Igazság szerint ez a fajta szabadság még furcsa is volt. De nem számoltam olyasmivel, hogy ő még engem is megelőz. Mikor pedig ezt szóvá is teszem, a kezdeti, féloldalas mosoly helyére egy elégedett, kissé talán önelégült mosoly is szökik. Az igazság az, hogy én is felengedek, ha ilyesmit látok, holott tudom, hogy az ördög álarcban képes kedves és lehengerlő mosolyt virítani, míg mögötte gonosz és alantas a vigyora. Viszont most nem gondolkodtam olyasmin, hogy kinek mi a hátsó szándéka velem szemben. Elég erős voltam, hogy megvédjem magam és mivel senki sem akart tőlem semmit mostanában erőszakkal, így kicsit fellélegeztem. Persze csak a magam búskomor, kissé gyászos módján. amiből jelenleg nem éreztem semmit és ez elég jó érzés volt. Valami megváltozott, mintha nyitottam volna a világ felé.
-És a magabiztosság is ilyen lenne? Mert vékony a határ e és az önelégültség között.-jegyzem meg amolyan mellékesen, míg végül helyet foglalva hagyom, hogy a zavarodottságom és a tehetetlenségem kiüljön szemembe, arcomra, táskám fülét pedig úgy szorongatom, míg az ölemben pihen, mintha abból bármilyen nemű választ kipréselhetnék ily módon. Viszont kudarcba fullad a próbálkozás és egy esetlen szón túl semmi más nem jön ki számon, mintha megnémultam volna. Pont én, akinek mindig volt mindenről véleménye, egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Semmi kétség, sosem voltam még hasonló helyzetben, hát mégis kell kis idő, míg ráérzek erre a társalgásra is. Őszintén szólva ez tőlem volt egy bocsánatkérő iszogatás, legalábbis valami ilyesminek terveztem.
A helyzetből kiment a felajánlás, igaz kicsit döntésképtelen vagyok és esetlenül nézek a pult felé, majd vissza Kaleb arcára. Elmosolyodom, és fejem kicsit oldalra döntöm.
-Lepj meg.-magamat is sikerül meglepnem azzal, hogy a döntés jogát most neki adom, ugyanakkor a mosolyom már sokkal könnyedebb, mint volt, és táskám fülét is engedem, már nem ragaszkodom hozzá görcsösen, inkább csak nem óhajtom könnyű célponttá tenni azt, amiben kicsit több is lapul, mint egy átlagos táskában. -Csak kérlek ne legyen vas íze.-teszek apró célzást, kicsit balul elsült szóviccszerűségem ismét visszalök a kellemetlenebb helyzetben lévő énemhez, aki visszafogottabb és amíg az érzelmi tengeren himbálózok egy ingatag csónakban, addig nem lesz felhőtlen ez az este.
-Elismerem, ez szörnyű volt. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit kezdjek a helyzettel. Ne haragudj. Úgy hagytál ott a bolt előtt, hogy tudtomra adtad, hogy warlock vagy. Ez már csak a saját történetemből fakadóan is kicsit meglepett, még nem sikerült megszoknom ezt az új rendszert...-kezdek fecsegni, majd alsó ajkamba harapva fojtom magamba a szót, hogy ne érezze elnyomva magát, és fejem kicsit lejeb hajtva, szemem lesütöm, majd ismét felemelem és egyenesen az engem pásztázó tekintetbe botlok. Érzem, ahogy arcomra szinte kiül egy pír, pont az, aminek jelenlétét a legkevésbé sem akartam magaménak tudni. De már késő ezen gondolkodni, ha képtelen vagyok jelen helyzetben uralkodni a saját arckifejezéseimen, gondolataimon, s igazából más se süt rólam, csak a mérhetetlen kétségbeesés, hogy ismeretlen terepen sétálok egy idegennel...

● ● ● Shut Out Of Paradise ● ● ● 40● ● ●

®️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 07, 2016 12:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Davina & Kaleb
Hey, gorgeous!
Nem gondoltam volna, hogy nem én leszek az egyetlen, aki korábban érkezik a megbeszéltnél és ez a gondolat hízelegve terpeszkedik el a többin, kényelmesen ül ki az arcomra egy féloldalasnak induló somolygás képében, ahogy meglátom a szemem sarkában közeledő lányt. Talpélén táncoltatott pohárral fogadom és az az addig szerénynek nevezhető ívelődés, mintha csak varázsszóra húzódna át a másik oldalra is, szélesebben, mint előtte.
- Egy a sok másik közül, igen. - hagyom el az eddig támasztékomul szolgáló széktámlát, hogy az asztal lapját használjam ugyanerre a célra az alkarjaimra nehezedve, ujjaimmal könnyedén ölelve az üvegpoharat. A figyelmem az övé, ha a tartásom nem teszi egyértelművé tán a leplezetlen pillantás, amivel a helyfoglalás közben illetem. Távolról, közelről... nem ugyanaz, nem igaz? Utóbbi... részletgazdagabb, ahogy többek közt egészen kikristályosodik a szemeiben ülő zavar, amit nem hagyhatok kihasználatlanul magára. A nyomába szegődő kényelmetlenség, amire a táska elhelyezéséből tippelek, pedig feltétlen orvoslásra szorul.
- Szóval... - zongorázó mozdulattal kísérem a szóismétlést. - Mit hozhatok a most sem kevésbé elragadó hölgynek? Talán ezzel lesz a legegyszerűbb kezdenünk, mielőtt belefogunk az érdekesebb részbe. - szabadon hagyom a kínálatot és megadom a választás jogát. Láthatja, hogy előttem nem egy puritán 'frissítő' pihen, de ennek nem kell befolyásolnia őt... rajtam kívül semminek és senkinek nem kell. A meglepetés ajándékától nem fosztom meg magamat vagy éppen őt, csak a megfelelő irány felé akarom terelgetni, mert mint azt az előző alkalommal remekül megmutatta: szórakoztató daccal hozza meg a döntéseit, áll a saját lábára, de még ezeknél is szórakoztatóbban ismeri fel, majd javítja ki a vétett hibáit. Finn szenvedése után talán ezt követem legszívesebben figyelemmel... anyánk bosszankodása mit sem ér önmagában s testvéreim nyaka körül nem szorul még olyannyira a hurok, hogy akárcsak egy csipetnyi élvezetre is okot adjanak.
Egy gáláns lovag türelmével várom a feleletét mit választ. Sürgetni? Ó, nem Nik vagyok, hogy már mielőtt elérném a küszöböt ajtóstul be akarjak rontani a házba. Többre megy azzal a szövetségessel az ember, aki a bizalmának egy részét is belé veti, nem igaz? A boszorkány mivoltamat felhozza témaként, mikor úgy kívánja... a hamarosan elérkező 'érdekesebb rész'-nél, amire ha rákérdezne, őelőtte sem tagadnám: direkt adtam a tudtára legutóbb. Nem csak egy csinos pofi, hogy véletlennek higgye azok után a nyílt érdeklődésemet, de az ő taktikája szerint játszunk... csak a megfelelő pillanatban fedünk fel értékkel bíró lapokat.

supergirl, can you fly?  • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 14, 2016 3:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Brad & Adeline
Nem gondoltam volna rá pár napja, sőt hete sem, hogy pont valaki olyannal ülök le majd iszogatni, aki a szüleim kérésre megadta nekem az utolsó döfést lényegében. És még csak láthatóan azt sem tudja, hogy miért. Csak kapott érte egy adag pénzt, vagy ki tudja milyen fizetséget és megtette, pedig azt sem tudta, hogy mi az ok, hogy ki vagyok és hogy milyen következményei lesznek a tettének. Még mindig alig tudom felfogni, hogyan lehet valaki ilyen szinten érzéketlen, vagyis... hogyan lehetett, hiszen láthatóan mostanra változott. Úgy tűnik, hogy a szemeiben érzelem csillan, megbánás minden egyes szónál, amit kiejt a száján.
- Nem azt tettem, amit akarnak, nem... ahhoz mentem, akihez akarnak, mert ők úgy gondolták a szív irányítható. Hát végül is nem, de rommá lehet törni könnyedén. A családom gyűlölte a családját annak, akit szerettem. Elszöktünk... megtaláltak évekkel később. Őt ellenem fordították, hogy aztán úgy haljon meg, hogy gyűlöl és ez önmagában még... nem volt elég büntetés. - nagyot nyelek, csak aztán szorítom össze a számat. Erről nem éppen könnyű beszélni és hogy pont neki mondom el... elég képtelen egy helyzet igaz? Mégis rákérdezett és úgy tűnik, hogy érdekelte is őszintén. Ez vajon bármin változtat. Talán csak még inkább kutyául érzi majd magát és végül is mondhatni meg is érdemli a sorsát. Nem lehet csak úgy büntetlenül varázsolgatni, csak mert valaki fizet érte.
- De egyáltalán miért tetted? Miért léptél ilyen útra? Mások helyett bosszút állni, olyanokon, akiknek nem is ismered a történetét. Valami okod kellett, hogy legyen rá, hogy ilyen... - elharapom a mondatot. Igaza van, nem vagyok rossz ember és még azt is nehezemre esik kimondani, amiben igaza van. Aljas lett, érzéketlen, hogy ilyesmire képes volt, de biztosan nem így született, biztosan volt valami az életében, vagy valaki, aki miatt ilyenné vált. Pedig a boszorkányok az egyensúlyra törekednek nem? Én valahogy mindig így gondoltam, de az ember téved és a súlyosabb tévedésekért keményen meg is fizet. - Hinni... miben higgyek? Ha képes is lennék tovább élni, mi van, ha újra jön egy olyan, mint te? Ha nem megyek haza és nem teszem, amit várnak tőlem, akkor... - megvonom a vállamat, hiszen ő is sejtheti nem ő az egyetlen, akit effélére felbérelhetnek. A szüleim fenyíteni akarnak, így nevelni, ami persze semmit sem ér, csak végső kétségbeesésbe sodor és talán olyan lépésekre sarkall, amire végképp nem számítanak. Na, de a remény... távol áll tőlem ez a szó. Épp e miatt lep meg az, amikor megszorítja a kezemet. Egy pillanatra remeg csak meg a szám, majd újabbat nyelek. Nem húzom el a kezemet. Igazság szerint talán fogalma sincs róla, hogy csak ez az apró érintés is milyen jól esik most. Azóta, ami történt az ég világon senki nem volt, aki segített volna, aki csak azt mondta volna nem lesz semmi baj, nyugodj meg, vagy szavak nélkül ezt sugallva megölelt volna.
- Pedig jobb lenne. Amíg rossz voltál... nem érezted azt, amit most igaz? Nem... fájt semmi. - hiszen nem gondolt bele, de így nem is szenvedett, én viszont szenvedek, de úgy istenesen és ha lenne rá mód megállítanám valahogy, de nem lehet és így nem marad más, csak a fájdalom. - Azt szeretnéd, hogy segítsek neked? - jól sejti, én se tudom, hogy mit tegyek, nincs célom, ahogyan neki sem, de igen talán ő adhat. Az... nem is lenne rossz, azt hiszem. - Nem tudom. Nem emlékszem rá. Egyszerűen csak magamhoz tértem az erdőben. Csapzottan, ázottan, sebesültem és csak halványan derengett mindaz, ami állatként történt. Fogalmam sincs, hogy mi történt. Talán valaki segített. - valószínűleg igen, de hogy kicsoda, azt nem tudom. Nem mutatkozott meg, nem jelentkezett azóta sem, én pedig nem tehettem mást, mint hogy megpróbálom összeszedni magamat. Szállást keresni, pénzt... életet, hiszen jelenleg nincs semmim... és senkim.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 10, 2016 4:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

to Adeline
we always get a second chance
Az élet gyakorta szólt közbe. A szülők képesek voltak tönkretenni, megfertőzni mindent saját eszméikkel, vallásukkal, csak hogy gyermekük is olyan torz arcot öltsön, mint amilyenek ők maguk voltak. Adeline szüleit nem ismertem sokáig. Fizettek, elmagyarázták, mit vártak tőlem, majd mielőtt követelhették volna, hogy eleget tegyek nekik, már meg is volt a lehetőség, megteremtettem. Lecsaptam az előttem ülő nőre, csak azért, mert nem volt előttem más lehetőség. Sosem akartam kiismerni azokat, akikre rászabadítottak, hisz nem ez volt a feladatom. Nem ezért kaptam a jussomat. - Mi oka volt a szüleidnek azt gondolni, hogy büntetésre szorulsz? - kérdeztem. Nem volt kenyerem a mások életében való áskálódás, elszunnyadtam ott, ahol helyet találtam, sosem élősködtem, ám arca több fájdalmat árult el, mint ahogy azt én emberen még eddig láttam. Előfordulhatott, hogy rossz megfigyelő voltasm, vagy csukott szemmel jártam a világban. Esetleg magyarázatként szolgálhatott még az, hogy féltem együttérezni másokkal, belépni abba a terebélyes nagy kapuba, ami az érzelmek országába vezetett volna. Meggátolt volna abban, hogy elvégezzem a hivatásomat. Sosem voltam üres, a szívem a helyén dobogott, de nem voltak választási lehetőségeim. Sokáig azt hittem, ez csak egy mókuskerék, de ki tudtam ugrani belőle. Még nem volt esélytelen a jobb élet.
- Értelme lehet annak, hogy hiszel a saját döntéseidben. - mondtam halkan, bár elég furcsának tűnhetett, hogy pont én hoztam fel ezt a példát. De nem készültem indoklás nélkül hagyni. - Hosszú ideig azt gondoltam, a jó döntés, ha azt teszem, amit veled is tettem. Hosszú ideig tartott megtalálni a saját utamat, meghozni ezt a döntést, rálépni majdnem a semmi nélkül. Megtettem, csak hogy még egyszer szembe tudjak nézni olyanokkal, mint te. Azokkal, akiknek tönkretettem az életét. - Lehajtottam fejem, és gőzölgő italomat nézve tűnődtem. Nem tudtam, ki mentette meg. Hogyan ülhetett itt előttem így, és még abban sem voltam biztos, hogy jól tenném-e ha rá kérdeznék. - Hinni sosem késő. Remélni sem. Én ezt teszem életem minden szekundumában, bízom a megbocsájtásban. - emeltem fel aztán a fejem. Nem akartam látni azt a sok érzést, ami arcára volt írva, szinte nekem fájt, ahogyan néztem őt, s tudtam, hogy már nem tehettem semmit azért, hogy neki jobb legyen. Pedig megtettem volna, csak hogy egykori hibámat kijavítsam.
Felsóhajtottam. Nagy levegő volt, ami kitört belőlem, majd váratlanul nyúltam át az asztasl lapja fölött, és fogtam szorításomba ujjait. - Nem lennél képes rossz lenni. Érzem rajtad. - böktem tekintetemmel a kezeinkre. Nem volt benne semmi rossz. Semmi olyan, ami képes lett volna ártani násnak. - Osztozom veled a kilátástalanságon. Én, mint valami egészen új jó... - néztem magamra. -, szükségem van valakire. Aki osztozik velem bizalmában. Nem akarok letérni. - vallottam be nyugodtan. Életcélt akartam. S úgy láttam, ő is híján van ennek. - Hogyan törtétek meg azt, amivel sújtottalak téged? - fűztem még hozzá egy ártatlan kérdést.

38 ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 31, 2016 9:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


  Kaleb  & Davina

We are kindred souls

Meglepően hosszúra sikeredett az öltözködés folyamata. Tekintettel arra, hogy ma Klaus betoppant, kissé lelohadt a kedvem és igen nehezen szedtem össze a gondolataim. Mégis... egy kis kikapcsolódás csak jót tehet, nem? Davina Claire szórakozni megy, de legalábbis nem a négy fal között tölti a szombat estéjét. Ez nagy szó. A tükör előtt ácsorogva nézek magamon végig, s fújom ki a levegőt egyenletesen, végül a kis táskám vállamra dobom és elindulok a Rousseaus's felé. Nem sietek, bőven van még időm. Tegnap este óta -függetlenül a mai kissé zavaros nap után- nem jutok túl azon a gondolaton, hogy Kaleb warlock. Nem is éreztem igazán, hogy az lenne, s ez volt a furcsa. Régebben már akkor kiszúrtam az ilyesmit, ha kinéztem az utcára. Persze akkor négy másik boszorkány ereje is az ereimben keringett, most pedig csak magamra számíthatok. És ez sok másban is hátrány. Más lányok, korombeliek, ilyenkor órákig segítik elkészülni a barátnőjüket, hogy tökéletesen fessen, de legalábbis segítenek neki ruhát választani. Jelenleg senki sincs, aki azt mondhatná, hogy ezt ne vedd fel ezzel, ezt meg ezzel, ellenben Josh-t zaklattam a délután folyamán, hogy próbálja elterelni a gondolataim, mert kezdem magam úgy érezni, mint holmi éretlen tinilány. Közel sem voltam már az.
A bár ajtajához érve veszek ismét egy mély levegőt és mikor belépek megcsap a hely valószínűleg mindennapos szaga. Az olcsó és kevésbé olcsó italok, az emberek parfümének illata, a dohánytermékek füstje és ehhez társul az utcáról beszűrődő kellemes jazz zene is. Nem kell sokat nézelődnöm, meglátom Kaleb arcát, és vágok át a tömegen, hogy helyet foglalhassak vele szemben.
-Szóval a zenei ismereteken kívül a pontosság is jó tulajdonságod?-nézek az órámra, még én is előbb értem ide, mint a megbeszélt időpont. A táskám ölembe veszem miután helyet foglalok, és hajamba túrva nézek körbe. A zsúfoltság megszokott lehet, számomra kicsit furcsa és ez érzem, hogy arcomra is kiül. Hiába, nem tudom levetkőzni olyan könnyen a saját gátjaimat, pláne nem úgy, hogy eleve fogalmam sincs róla, mit kezdhetnék a helyzettel.-Szóval...-kezdek neki, de mivel fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, ez a szó is csupán egy szisszenésnek hat, mintha nem is igazán tudnék dönteni, hogy mit is akarok. Menni vagy maradni. És őszintén? Magamnak köszönhetően vagyok ebben a helyzetben, s csak magamra számíthatok. De nehezebbnek tűnik, mint szembenézni Klaussal. Ami egyszerre abszurd és érthetetlen. Más ilyen esetbe hogy gondolkodhatna? Az, hogy az élettapasztalatom másra irányult eddig, most szinte szembe csap és ez tulajdonképpen jobban zavar mindennél.

● ● ● Shut Out Of Paradise ● ● ● 40● ● ●

®️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 30, 2016 11:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Davina & Kaleb
Hey, gorgeous!
iTunes... ha nem lennének bizonyos kellemetlen, (többségük) két lábon járó, fejfájást és viszkető tenyeret okozó kvóciensek, amik megakadályozzák a szabad szellemem szárnyalását... ssz, biztosan a függője lennék. (Stikában már az is vagyok.) Az aktuális slágereknek vallott darabok kreálóit nem minden esetben vagyok képes megérteni miféle sanyarú sors kényszerítette őket arra, hogy a világra okádják a szemetüket, azokkal a felettébb primitív szövegalkotásokkal, amiknél egy ördögi kilenc éves is összeszedettebben rak egymás után... így most is megmaradtam a régi klasszikusoknál. Az öreg Ray Charles tökéletes gondoskodik a kedélyemről, egészen feldob a szörnyű délután után, amit a fivérem társaságában kellett töltenem kényszerből fakadóan, anyám utasítására. Többek közt emiatt mutat az óra mindössze fél hetet, amikor a bárhoz érek: mielőbb szabadulni a társaságukból, másra sem vágytam. Untattak, bosszantottak a kritikusan felügyelő tekintetükkel és az időrablással, amit már-már művészi tökélyre fejlesztettek, hogy véletlenül se adódjon lehetőségem a saját részemre malmozni a visszatérésemet követően.
A kis boszorka megtiszteltetésnek veheti, hogy a napom frissítő színfoltjaként van bejegyezve a napi rendi pontjaim közé az engesztelő találka... még akkor is, ha a rám kiosztott feladat részének számít, a közelebbi szemmel tartását egy szóval nem ellenezte a bájos pofi mögé bújt szipirtyó: ez a kis szórakozás vele, pedig kijár nekem az üvegházban bonyolódó ügyletek után. Anyám porhüvely-választásának köszönhetően nem kell a gyerekszekcióból választanom, minden gond nélkül adom le a rendelésemet egy pohár félszáraz vörösre a pultnál, ami remekül illik a még szémban lévő édesség utóízéhez - nem tudtam lemondani a bűnös élvezetről, mielőtt ideértem volna.
A pohár megkapásakor azonban felmerült egy mostanában vissza-visszaköszönő kellemetlenség... a természetes csáberőm már nem elegendő fizetségül a kapitalista szemléletmódúak számára. Mély sóhajjal gyászolom a vámpírlét egyik hasznos előnyét, de nem nyújtom hosszúra a majd' nosztalgiába ejtő gondolatot: olyannyira nem hiányzik, mint ez. Egy könnyed mozdulattal billentem ki egyensúlyából a pincérlánykától jobbra lévő üveget, ami vészes gyorsasággal enged a gravitáció húzóerejének és alig egy másodpercnyi idő hagy, mielőtt ezer szilánkra törne. Egy másodperc, pedig elegendő idő ahhoz, hogy a betérő kisebb csoportosulásnak teret hagyjak magam mögött és kényelmesen helyet foglaljak az egyik asztalnál. Ezt az egyszerű kis trükköt bármikor újra bevethetem, ha épp nincs kedvem a fejemet fájdítani és mint általában... nos, nincs.
supergirl, can you fly?  • ©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Asztalok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Asztalok
» hátsó asztalok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: Francia negyed :: Rousseau's bar
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3