Share | 

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Kedd Aug. 09, 2016 7:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Lezárt játék!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 25, 2016 7:13 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

gretel & edmund
sorry, i'm always in a hurry  

Könnyebb lett volna megértenem, ha már régebb óta ismerném. A szavak, amik elhagyták a száját, nem sok esetben könnyítették meg a dolgomat, annak ellenére, hogy általában a bonyolultabb dolgokra vagyok ráállva, és nem jelent problémát megérteni egy-egy bonyolultabb feladványt sem. Ez az egész azért állt távol tőlem, mert túl... emberi volt. Én pedig kicsit sem szerettem emberekkel foglalkozni. Sok mindenre fogadkoztam már az életem során, mindig vissza-visszaköszönt az a pár kérdés a család barátaitól, hogy mikor állapodom meg, mekkora családom lesz és a többi. Nem tudtam rájuk válaszolni, nyilván azért, mert nem is akartam. Kinek van tehetsége a jövőbe látni? Ha nekem lett volna, nem kezdek bele valami olyanba, amiről tudom, hogy sosem leszek képes befejezni. Elmehettem volna egyszerű eladónak egy boltba, elhanyagolhattam volna a képességeimet, de nem, én alkotni akartam. Le akartam tenni az asztalra valamit. Azt akartam, hogy az emberek tudják, hogy ki vagyok. Persze csak azok, akik fogékonyak a tudományra. De elvették minden esélyemet. Pár hét, esetleg hónap alatt pedig még isten se tudná megváltani a világot a sok mocsoktól, amiben évszázadok óta fürdőznek a földi halandók.
- Hát. Ha nem akarsz te is távol lenni a családodtól, én inkább azt mondom, jobb helyed lenne egy nevesebb egyetemen. Például... az Oxfordon. Hazai vizeken - gondolkodtam kicsit hangosabban. Engem a szüleim mindig is oda akartak eljuttatni, mintha bármi beleszólásuk lett volna. És ha nem akartam volna minél távolabb lenni tőlük, még talán tényleg el is jutottam volna oda, de... nem hagyhattam, hogy végignézzék a leépülésemet. Innen nem várják el, hogy minden hétvégén hazamenjek, sőt. Már az idejét sem tudom annak, mikor volt utoljára az a nagy találkozás.
Ahogy lehajtotta a fejét, és pár apró pírfolt jelent meg az arcán, már tudtam, hogy nemcsak én vagyok itt olyan, aki nincs hozzászokva az ilyesmihez. Bár nekem értelemszerűen nem mondják minden utcasarkon, hogy jóképű és szép vagyok. Úgy érzem, az az ember intelligenciájának nevezett fertő egy olyan foka lenne, amit már tényleg nem akarok megérteni. - Öhm. Hát... a következő előadásomig van még úgy... egy órám - sóhajtottam fel, az ajtó felé nézve, ahol az előbb összeütköztünk. Nagyjából fél óra telt el, addig bírtam ki odabenn, így... akadt némi felesleges időm. - Valahol van egy... térképes prospektus az iskoláról - indultam el előre, de csak lassan. Én nem siettem. Némileg örültem, hogy akadt társaságom, még ha... nem is voltam hozzászokva. - De azt ne használd. Hiába számít frissnek, rengeteg terem nem is ott van, ahol azon bejelölték. A folyosón sétálóktól sem érdemes tanácsot kérni, egyesek sima heccből elküldenek a bioszosokhoz - vontam meg a vállamat elmosolyodva. Sok tapló ember sétálgatott idebenn. De ezek az én tapasztalataim voltak. Én pedig... hát szép szóval sem voltam olyan, aki kitűnik a tömegből bármivel is. Az ész ebben a mai világban már másodlagos tényező. Ha nem harmadlagos. - A kollégiumban helyeztek el? Vagy van lakhelyed a főiskolán kívül? - bukott ki belőlem a kérdés. Habár már jó ideje a kollégiumban éltem, nagyjából az volt az a hely, ahol semmi rosszat nem tapasztaltam. Még.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 20, 2016 7:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Edmund & Gretel



Volt ebben a fiúban valami, ami a többiekből hiányzott. Azokból legalábbis, akikkel eddig találkoztam. Azt hittem, azok az emberek, akik a költészet és a nyelv megismerését választják hivatásukul érzékenyebbek, szebb lelkűek, mint a többiek, de rá kellett jönnöm, hogy túlságosan naiv vagyok. Ebben a mai korban semmi sem úgy működött, ahogy én azt elképzeltem és eddig senki sem ajánlkozott fel arra, hogy megmutatja, mit hogyan kellene csinálnom, hogyan kellene viszonyulnom a többiekhez ahhoz, hogy túlélhessem a napokat. Az is megfordult a fejemben, hogy megpróbálok véget vetni ennek az egésznek és elejét veszem annak a csatározásnak, amiben én lennék a legfőbb fegyver… de amikor az életem véget vetésének küszöbén álltam, nem tudtam tenni semmit. Hiába nem örültem annak az új lehetőségnek, amit apám egy boszorkány segítségével adott nekem, egyszerűen képtelen voltam ártani magamnak. Szembe ment az elveimmel, csakhogy egyszerűen… nem találtam a helyem ebben a világban. Ez nem az én életem volt, hanem egy mások által megkreált börtön.
- Túlságosan furcsa nekem ez a környezet. Semmi sem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Sem az egyetem, sem az ország, semmi… - Sóhajtottam. Nem akartam az ő vállára rakni az én terhemet, egyszerűen csak kibuktak belőlem az érzéseim. Senkit nem találtam eddig, akivel megbeszélhettem volna, ami velem történt. Mégis kinek mondhatnám el ezt a bonyolult, normális emberek számára őrültségnek tűnő sztorit?
Szégyenkezve lehajtottam a fejemet, amikor azt mondta, csinos vagyok. Hosszú évek óta senki sem bókolt nekem, éreztem, ahogy pírfoltok jelentek meg az arcomon. Eddig nem igazán volt időm és lehetőségem azzal foglalkozni, hogy mit gondolnak rólam mások… talán el kellene kezdenem, hogy be tudjak illeszkedni. A külsőségek eléggé fontosak ezek a szinten, ha valamit, hát ezt már észrevettem.
A fiú távozni készült, én pedig jobban magamhoz szorítottam a könyveimet és szólásra nyitottam a számat. – Ha nem sietsz nagyon, tudnál nekem segíteni? – Bukott ki belőlem. Hiába jártam ide már majdnem egy hete, hajlamos voltam eltévedni. Ezt tökéletesen példázta, hogy jelenleg is a fizika épület kellős közepén ácsorogtam, pedig véletlenül sem itt kellett volna lennem. – Az angol tanszéken lenne órám, de eddig még nem jártam arra, így nem igazán tudom, merre lehet. Borzasztó vagyok a tájékozódásban. – Kínos mosoly ült az arcomra.



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 01, 2016 3:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

gretel & edmund
sorry, i'm always in a hurry  

- Már az is egy árulkodó jel, ha valaki amerikainak vallja magát, miközben nem az - jegyeztem meg teljesen mellékesen. Magam sem értettem, mi volt ez a nagy mánia, hisz azon kívül, hogy hatvan évvel ezelőtt legyártottak egy hamburgert, és abból egy egész hálózatot tudtak kiépíteni, még nem sok mást tettek le az asztalra. Talán én voltam túl gunyoros a hatalmat illetően, utáltam belegondolni, hogy egyetlen ember, egy államfő kezében ekkora erő lehet, és úgy mozgathat bennünket, kis embereket, mint holmi bábukat. Aztán... előbb-utóbb rájön, hogy a legnagyobb hatalom közel sem az, amit előtte annak gondolt. Nem tud életet menteni, nem tud gyógyítani... nem tud szeretetet, bizalmat venni. De a legszomorúbb, ha nem jönnek rá.
Pár másodpercre lehajtottam a fejem, de az a félszeg mosoly nem tudott eltűnni az arcomról. Vegyült belé némi szégyenlősség is. Nem szoktam lányokkal beszélgetni. Úgy általában senkivel sem szoktam csevegést kezdeményezni. Feleslegesnek tartottam, főleg mióta rájöttem, hogy beteg vagyok. Nem akartam olyan köröket járni, amiknek nem érhetek a végére, és mi több, nem is akartam három hét alatt megélni azt, amire másnak egy egész élete van. Ez volt a legrosszabb az egészben. Sosem tudtam, mikor jön el az utolsó napom, melyik életem legutolsó lélegzetvétele... és mi több, senkinek nem kívántam azt a fájdalmat, amelyet akkor érezne, ha elveszítene. Távol akartam tudni magamtól a szüleimet, azokat, akiket régen barátként tartottam számon. És úgy tűnt, nem is nehéz ezt az egészet egyedül végigcsinálni, néha megejtve egy vizitet a pszchológussal. - Túl nagy bizalmat fektet az emberekbe. Sajnos a mai korban már elhanyagolhatóak az érzések. Talán éppen ezért van ennyire kevés olyan költemény, amelyre büszkék lehetnénk a huszonegyedik századból - mondtam szünet nélkül. A véleményemet nem tudtam volna megmásítani. Az én költészetem az volt, hogy áttörést érjek el, de egyelőre úgy tűnt, hogy erre nem lesz elég időm.
Alig láthatóan rándítottam egyet a vállamon. - Régebben még előny volt másnak lenni. Hódolni annak, amit szeretünk csinálni. Ma már nem díjazzák az egyediséget. Főleg nem az iskola büféjében - sóhajtottam fel azzal az iménti kis mosollyal, láthatóan nem véve magamra, ami történt. Még ha tényleg szerettem is azt a könyvet. Túl tudtam rajta jutni, volt más elfoglaltságom is, mint azon gondolkodni, hogy miért jelentett nekik örömet elrontani a szórakozásomat. - De te... csinos vagy, veled nem csinálnák - tettem hozzá halkan, megkeresve a tekintetét, egy rövid nevetés kíséretében. Magam sem értettem, hogy mit művelek, csak ezután kezdett el belül kongani a vészharang. Nem kellene beszélgetnem vele, jobb lenne, ha máris kereket oldanék, és más elfoglatság után néznék. - Talán most jobb, ha... megyek. Feltartalak - tettem aztán hozzá, megköszörülve a torkomat, majd szorosabban fogtam magamhoz a könyveimet.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 15, 2016 3:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Edmund & Gretel



- Végre valaki, akivel nagyjából egy környékről származom. Akiket eddig megismertem mind amerikainak vallják magukat. - Amikor a fénykoromat éltem, akkor még véletlenül sem volt szó Amerikáról, azóta pedig még a csapból is ez az ország folyik. Legalábbis azóta biztosan, mióta úgymond ismét elkezdtem élni, de az biztos, hogy a nemzeti öntudat az hatalmas volt azokban, akik tényleg büszkék voltak a származásukra. Arról inkább semmit sem szóltam, hogy én eredetileg bolgár lennék, hiszen... összesen pár hónapot éltem a szülőhazámban, Angliában nevelkedtem, ez látszott meg a stílusomon, hallatszott a beszédemen és tükröződött a viselkedésemen. És igazából Edmund-én is, hiszen szinte kilógott innen. Ő volt az első, akit pár pillanat alatt közelebb éreztem magamhoz és felettébb szimpatikussá vált. Arra viszont nem akartam rákérdezni, miért nem jár gyakran haza, hiszen nem az én dolgom volt... nem is ismertük egymást, nem tehettem fel rögtön egy ilyen személyes kérdést.
- Ahhoz, hogy valaki verset írjon nem hiszem, hogy nagy tehetség szükséges. Érzései mindenkinek vannak. Csak egy papír és egy toll szükséges vagy éppen számítógép, ha nagyon a modern kor gyermekei akarunk lenni. Bármilyen gondolatból születhet költemény, akkor is, ha az nem felel meg az előírásoknak vagy bárminek, amit a tudálékosok költeménynek neveznek. - Rámosolyogtam. Magamat sem neveztem volna nagy művésznek, de jólesett kiírni magamból az érzéseimet, gondolataimat. Világéletemben naplót írtam, ami eleinte csupán szórakozásnak indult, aztán egyre inkább megmunkálttá vált, aztán már nem csak egyszerű időtöltés, hanem esztétikai élmény is lett belőle. Az pedig, hogy irodalmat tanulhatok egy egyetemen, sokkal több, mint amit bármikor elképzeltem volna.
- Mégis miért tennének ilyesmit az emberek mindenféle ok nélkül? Ez barbárság. - Vontam össze a szemöldökömet csodálkozva. Azért kiszedni valaki kezéből a könyvet, mert a hobbijának hódol? - Talán már veled is előfordult? - Hozzátette, hogy nem tapasztalatból beszél, de felismertem a szarkazmust, ennek használata minden időben ugyanolyan volt.



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 13, 2016 7:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

gretel & edmund
sorry, i'm always in a hurry  

- Szóval London - biccentettem, majd elmosolyodtam. Végül is nem tévedtem... tényleg Angliából jött ide, ez a beszéde alapján már világos volt, de sokan nem szoktak eldicsekedni ezzel. Mintha bármi probléma lenne azzal, aki az Egyesült Királyságból érkezik. Én szerettem, egészen addig, míg... szóval nem döntöttem úgy, hogy inkább egy óceánon túli iskolát választok, csak hogy minél távolabb kerüljek a mélyen vallásos szüleimtől, akik ezzel a hitgyakorlással majdnem megfojtottak. - Én nem onnan származom, hanem kicsit... nyugatabbról. London nagyon... zsúfolt. De jó a meglátásod, öhm... ritkán járok odahaza... nagyon ritkán - tettem aztán hozzá, némileg szaggatottan, hiszen lassan jöttek azok a bizonyos gondolatok. A reakcióidőmmel általában nem volt probléma, de az elmúlt napokban túl sok minden történt, és azt hiszem, már beképzeltem magamnak, hogy a betegségem előrehaladtával folyamatosan romlott a memóriám is. Inkább csak fogni akartam valamire azt, hogy nem tudok koncentrálni erre az egészre. A kvantumfizika eleve nem tartozott azok közé, amikért összetettem volna a két kezemet, főleg azért, mert annyira nehézkes és bonyolult volt felfogni a megfoghatatlant. Meg kellett volna találnom a lényeget, elkapni a fonalát, hiszen ez is olyan, mint bármi más... ha egyszer megérted, többé nem felejted el. Nálam még nem jött el ez a pont. Viszont nem akartam úgy meghalni, hogy nem értem meg. Akkor úgy távoznék el, hogy csalódtam magamban.
Ismét mosolyt csalt az arcomra. - Anya szobája tele volt verseskötetekkel egy időben. Aztán... mondjuk úgy, más könyvekre cserélte le őket - vontam egyet a vállamon alig láthatóan. - Oscar Wilde versei maradtak meg a legjobban. Nincs is jobb módja az érzések kifejezésének, mint egy-egy versbe összefoglalni azokat a gondolatokat, amik bennünk tombolnak. De nem tudok verset írni - nevettem röviden, és magam elé nézve gondolkodtam el. - Általában rólunk mindenki azt hiszi, hogy ülünk a szobában egy széken, rajzolgatunk, bütykölgetünk, és azon merengünk, mi az ősrobbanás. Vagy hogy leutánozzuk Einstein vagy Stephen Hawking munkásságát. Ennyit a kreativitásról - vigyorodtam el kissé pimaszul. Tényleg kinéztek bennünket, csak mert minket nem a sport, vagy éppen valami ehhez hasonló érdekelt. Hanem pár igencsak fontos elmélet. - Azt... azt hiszem, hogy ebéd közben ne olvass könyveket. Egyeseknek szokása kitépni az emberek kezéből, hogy aztán belenyomja a tányérodba, szóval... persze ez nem tapasztalat. - De, az volt. És valószínűleg hallotta a hangomon is, hogy nemcsak szemtanúja, hanem elszenvedője is voltam egy hasonló esetnek. A kedvenc metafizikás könyvem bánta.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 29, 2016 10:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Edmund & Gretel



Zavar ülhetett ki az arcomra, éreztem, hogyan melegszik fel a bőröm az orcáimon és vált ezzel együtt valószínűleg pirossá. Hiába próbáltam, nem tudtam elrejteni, honnan jöttem. Szinte születésem óta a szigetország volt a neveltetésem helyszíne, az otthonom és a szüleim gondoskodtak arról, hogy a legjobb taníttatásban részesüljek, mindenben része legyen, amit meg tudtak adni nekem. Így ivódott belém a korom beszédstílusa, amit eddig nem volt időm levetkőzni, tekintve, hogy halott voltam. A túlvilágon nem tartottam fontosnak a változtatást.
- Londonból származom. Onnan érkeztem ide… egy kis ideje. – Hirtelen el kellett gondolkoznom azon, mit is mondjak, hogyan fogalmazzam meg az ittlétemet, végül is azt hiszem nagyjából kitértem a saját mondandóm elől. Viszont nagyon tetszett, hogy őszinte volt és rámutatott arra, amit ő észrevett. Az ilyesfajta társalgásokat szerettem leginkább, az őszinteségtől nem volt semmi, ami jobb lett volna. – A szavaidból ítélve te nem igazán szoktál hazalátogatni. Vagyis… bocsáss meg, nem állt szándékomban semmiféle elhamarkodott következtetést levonni, főleg, hogy nem is ismerlek. – Beharaptam az ajkaimat és kissé szorosabbra fűztem az ujjaimat a könyveimen, mosolyom is ugyanolyan zavarttá vált, mint a hanglejtésem. Szerencsére újabb vizekre evezett a témaválasztással és őszintén csodáló tekintettel hallgattam a felsorolását. Az én időmben az irodalom még nem volt annyira kiterjedt és széles tárházzal rendelkező, mint már ezekben a napokban, de mióta eljöttem arról a helyről, ahová Christopher száműzni óhajtott vagy éppen csak díszmadárként kalitkába zárva akart tartani, bújtam a könyveket. Sok bepótolnivalóm volt, egy kis részét szívtam mindössze magamban a megszámlálhatatlan mennyiségű, utókorra maradt műveknek.
- Nem hittem volna, hogy a fizika tanszék diákjai Oscar Wilde-ot olvasnak a szabadidejükben. Sőt, igazából elképzelni sem tudom, hogyan tölthetik a hozzád hasonlók a délutánjaikat. – A főképp nem az én területembe tartozott annak ellenére, hogy rövidke ébredésem óta eltelt hetekben temérdeknyi hír jött velem szembe mindenféle területről. Művészet, zene, közélet, politika… megannyi inger. – Szeretem Shakespeare-t és Percy Shelley is nagy kedvencem, de annyi kreatív és nagy elme irományai vannak összefoglalva ezekben a könyvekben, hogy nagyon nehéz kiemelni egyetlent közülük. – Vallottam be. Még időm sem volt mindent áttanulmányozni, de rajta voltam a témán. Erre tökéletesnek bizonyult a főiskola.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 22, 2016 7:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

gretel & edmund
sorry, i'm always in a hurry  

Ami rögtön feltűnt, az a beszéde volt. Magam sem tudom, hogyan akadtam meg pont ennél a résznél, hiszen megannyi más apróságot találhattam volna rajta, ami ezerszer érdekfeszítőbb lett volna, mégis, újra és újra lepörgettem a fejemben a szavakat, amelyek elhagyták a száját. Egy időbe bele is telt, hogy felfogtam, mit is próbált nekem ezekkel elmondani. - Úgy beszélsz, mint egy angol. Mármint... angol angol. - Csak későn jöttem rá arra, hogy meglehetősen ostobán tudtam kifejezni magam. Értelmszerűen angolul beszélt... de a szavainak használata túlzottan is emlékeztetett arra, ahogyan a saját szülőföldemen is beszélnek. - Még nem hallottam... senkit így beszélni ezen a főiskolán - tettem hozzá végül. Nem voltam az a fajta, aki elnyomja a véleményét a saját fejében, ez pedig még inkább bóknak minősült részemről. Bár ő nyilván nem tudja, hogy nem szoktam bókolni, így bármilyen félresikerült is az az apró gesztus, hát ennek ellenére óriási előrelépés. Nem kellett volna meglepődnöm. Angol irodalmat tanult, nagy valószínűséggel szereti a könyveket, imád olvasni, és azok a könyvek nem a modernizált változatát tartalmazzák ennek a mára már elcsépelt nyelvnek. Túlzottan érdekesnek tűnt. Érdekesebbnek mint én, de engem nem volt könnyű lekörözni. Ezért sem volt értelme az efféle törekvéseimnek, nem igényeltem most egy afféle elutasítást, hogy még egy csiga lassú kúszását is érdekesebb végignézni. Sok helyzetben száraz vagyok és tárgyilagos, de nekem is vannak érzéseim. Talán ezért is tűnt jó taktikának ez a mindentől távol maradás. Anyámon kívül legalább senkinek nem tűnik fel, hogy egyszer csak eltűnök.
- Már egy pár éve itt húzom meg magam. Minden zegét és zugát ismerem ennek az épületnek. Szinte... elsőszámú otthonom lett. - Csendes vallomás volt, nem is kerestem meg a tekintetét. Hiába voltak szüleim, sosem éreztem azt, hogy nem érte volna meg nélkülük felnőni. A mély vallásosság hozzátartozott a mindennapjaimhoz egykoron, és szabadulni akartam tőle. Jobban hittek az ő istenükben, mint bennem. - És inkább Byron romantikus költészetét szereted vagy Shakespeare drámáit? - váltottam témát. Nem akartam magamról beszélni, nagyjából mindent elárult rólam, hogy épeszű ember nem lehetek, ha a fizikában élem ki magamat. - Ezt a kettőt... valamiért túlértékelik. Bár talán furcsa ízlésre vall Oscar Wilde verseit olvasgatni. - Halvány, de annál őszintébb mosoly húzódott ajkaimra.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 27, 2015 12:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Edmund & Gretel



Megtanulhattam volna már, hogy melyik épületbe mikor kell mennem és hová vezessen az utam, de az életem többi részén jelenlévő zavarodottság nagy valószínűséggel az egyetemi napjaimon tört utat magának. Hogy is hívják ezt manapság? Azt hiszem, pszichológia, bár semmiben nem voltam biztos, amit még nem foghattam a kezembe vagy nem olvashattam róla, ám lehetett abban valami, hogy ha valami nem jó, akkor semmi sem jó. Volt egy apám, aki visszarángatott az életbe több évszázados álom után és azóta felém sem nézett, nemhogy törődött volna velem. Ott volt az anyám, aki szintén magamra hagyott még csecsemőként és akiről megtudhattam, hogy soha nem lesz olyan szülő, akire nekem vagy akárkinek szüksége lett volna, de legalább... azt hiszem, próbálkozott. Láttam a tekintetben, hogy a szavai és gesztusai nem egy színjáték részei voltak, annak mi értelme lett volna? Én nem tudtam és nem is akartam ártani neki, ezért nem is értettem, mit keresek itt.
Viszont ha már megajándékoztak vagy inkább megátkoztak egy második eséllyel, azt csinálhassam, amit szeretnék. Nem voltam kellőképpen elhatározott annak tekintetében, hogy hol van a helyem, de a mai fiatalok is kísérletezésként néztek a főiskolára, nem? És én szerettem volna beilleszkedni.
Kissé kínos mosolyt ejtettem meg, amikor a velem szemben álló csak biccentett, a kézfogásomat nem fogadta el, ám túlléptem rajta. Nem mindenki ugyanolyan. - Angol irodalmat tanulok, úgyhogy nem sok esélyem lesz beülni erre a nem túl hangzatos kvantumfizikára. Ha fel is merülne bennem az ötlet, ezek után mindenféleképpen el fogom vetni. - Mosolyom kiszélesedett. Hiába dolgoztam azon, hogy a beszédstílusom megfelelőbb legyen a mai korénak, volt még min csiszolnom, reméltem, senki sem néz bolondnak emiatt. Csak britnek. Úgy hallottam ők még mindig így beszélnek.
- Igen, új vagyok, nemrég kezdem. Pár napja tanulok itt, kicsit későn döbbentem rá, hogy szeretnék főiskolára járni. - Vallottam be. Végül is nem hazudtam, az első körös jelentkezést lekéstem azért, mert halott voltam, de ezt nem kötöttem az orrára. - És te? Nem most kezdted, igaz? - Érdeklődtem kedvesen. Jólesett váltani néhány szót valakivel.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 05, 2015 8:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

gretel & edmund
sorry, i'm always in a hurry  

Nem kerestem az alkalmat arra, hogy lányokkal társalogjak. Pontosan abból kifolyólag, mert nem láttam benne értelmet. A társaságom meglehetősen száraz volt, a beszédem még inkább, és bevallottam azt is, hogy nem vagyok az a fajta, aki érdekes dolgokról képes beszélgetni. Legalábbis nem olyanokról, amik a lányokat érdekelnék. De ha valamiben élen jártam, az az, hogy soha nem tudtam öt percnél tovább lekötni egy lányt. Valamiben nekem is az elsőnek kell lennem, hát a lehető legjobb módot találtam meg rá. A betegséges felderítése előtt még úgy nagyjából próbáltam változni... elolvastam pár érdekfeszítő cikket, hogy mit szeretnek ezek a lányok, pár beszélgetésnek fültanúja voltam a folyosókon, de amikor diagnosztizálták a mellkasomban meghúzódó fájdalom okát, lemondtam arról, hogy valaha is efféle kegyben részesüljek. És már azt is elismertem, hogy nincs szükségem nők társaságára. Az anyámból kiindulva, inkább kerülném őket, mintsem hogy egy asztalhoz kerüljek velük, mert ha valaki igazán szörnyeteg az életemben, az nem a rák. Hanem az anyám. Ha tudná, hogy nem imádkozom, mielőtt enni kezdek...
Nem akartam, de halk nevetést váltott ki belőlem a szavaival, amelyek éppen arról szóltak, hogy állandóan belém ütközik a folyosón. Ez jellemző volt rám, bár még sosem ütköztem kétszer ugyanazzal. Elég sokan fordulnak meg itt, ehhez már tényleg véletlen kell.
- Öööö... igen. Most lógtam ki a professzor órájáról - vettem át a könyvet, aminek a címét felolvasta, és nekem nyújtotta. Megigazítottam a vállamon a táskámat, habár nem volt kényelmetlen, csak jól esett valamit mozdulni ebben a helyzetben. - Kegyetlen. Mármint az előadás. Ott benn ülve még egy temetés sem tűnik olyan rossz programnak - sóhajtottam fel, és a terem ajtaja felé pillantottam. Sejtésem sem volt, hogy ő miféle, honnan jön éppen vagy hová igyekszik, de nem néztem belőle sem kémiát, sem fizikát. Inkább tűnt olyannak, aki inkább irodalomért rajong.
- Edmund - biccentettem felé egy félszeg mosollyal, főleg mikor megláttam a kinyújtott kezét. Ezzel a halovány mozdulattal általában kivágódom a kellemetlen helyzetekből, elvégre ez valami régi szokás kézfogás helyett. Nem szerettem megérinteni senkit, óckodtam a gondolattól, habár tudtam, hogy érintéssel senki nem kap el tőlem semmit, de valamiért akárhányszor valaki arra készült, hogy megérintsen, nagyot kellett nyelnem. - Hát, ez az egész épület érdekesebbnél érdekesebb előadásoknak ad helyet, de igen... azt hiszem, hogy nem jó helyen jársz - mondtam őszintén, hiszen nyilván nem lett volna jó lépés beküldeni csillagászatot hallgatni. - Bár ez attól függ, hogy miért vagy itt, hol tanulsz? - kérdeztem kíváncsian, és elindultam előre, mert szó mi szó, semmi kedvem nem volt visszamenni az előadásra. - Új vagy itt?

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 25, 2015 6:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Edmund & Gretel



Emlékeztem a fiú arcára, bár nem gondoltam volna, hogy ismét össze fogunk futni. Ez az épület hatalmas volt, szinte ijesztően nagy, többször is eltévedtem már azalatt a pár nap alatt, mióta itt voltam és beköltöztem a kollégiumba, ami szintén újdonság volt nekem. Fiatalkoromban külön szobám volt, aztán a férjemmel osztoztam a hálószobán, ami nem olyan volt, mintha két másik lánnyal kellett volna közösködnöm. Most viszont ez volt a helyzet, de nem bántam, boldogan vetettem bele magam az új tapasztalatokba és mivel állítólag a főiskola egy modern, ebben az időben élő fiatalnak is újdonság volt, én a másik századból való származásommal még inkább kíváncsian léptem át minden reggel az intézmény küszöbét. Szerettem volna barátokat szerezni, új ismeretségeket kötni, élvezni, hogy ismét élek akkor is, ha nem teljesen békéltem meg azzal, ahogyan visszahoztak. Az apám szinte kényszerített az életre, de azt nem engedtem, hogy beleszóljon a mostani életem alakulásába… nem volt hozzá sem neki, sem az anyámnak köze, mit fogok csinálni. Akárhányszor rájuk gondoltam elszorult a torkom és nem értettem, engem miért kellett belerángatniuk a csatározásukba. Soha nem fogom megérteni, mi zajlik le egy gonosz ember agyában.
- Ugyan, én sem figyeltem. - Elfogadtam a bocsánatkérését, de nem engedhettem, hogy magára vállalja a felelősséget, amikor é is félig csukott szemmel járkáltam a folyosón. - Szerencsés véletlen, hogy mindig ugyanazzal az úriemberrel karambolozok. - Mosoly ült ki az ajkaimra. A fiúk, akikkel eddig itt találkoztam arra sem voltak képesek, hogy előre engedjenek az ajtóban, pedig ahonnan én jöttem, ez volt a megszokott. Sajnálatos, hogy nem hivatkozhattam az évszázadokkal ezelőtti angol etikettre, hozzá kell még szoknom ehhez az állandóan rohanó közeghez. Nekem is egyre inkább szokásommá vált a sietés, ami legtöbbször amiatt volt, hogy nem találtam az előadókat, de azért bocsánatot kértem, ha nekimentem valakinek.
- A kvantumfizika alapjai? - Olvastam fel az ő egyik, kezembe kerülő könyvét, amelyet éppen visszaadtam neki. Kvantumfizika? Úgy tűnik sokkal több minden vár a felfedezésemre, mint gondoltam, még ha nagyjából el is kezdtem már tájékozódni bevallom, a kvantumfizika kívül esett a látókörömből.
- Gretel vagyok. - Nyújtottam felé a kezem. - És jelenleg nem vagyok késésben, de látva, hogy ebben az előadóban milyen órát tartottak lehet, hogy nem jó épületben járok. - Vallottam be a mosolyom kínossá válásával egyetemben.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 20, 2015 3:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

gretel & edmund
sorry, i'm always in a hurry  

Figyelmetlen voltam egész nap. Hiába ültem be az előadásokra, nem tudták fenntartani az érdeklődésemet. Csak bámultam a noteszem fölött, és ostoba firkálmányokkal töltöttem tele a lapokat. Anya ma reggel szinte kétségbeesve oktatott a telefonban, hogy haza kell mennem Angliába, mert érzi, hogy valami baj van. Anyák és a megérzéseik. Nem szándékoztam neki elmondani, hogy milyen diagnózist osztottak meg velem az orvosaim, ahogy egyáltalán nem tudott erről az egészről. Ahogyan az apám sem. Semmi szükségem nem volt arra, hogy oktató hangon büntessenek, amiért a hitem nem volt elég erős. A hit... amely valójában nem orvosság semmire, csupán pár hithű katolikus azt hiszi, hogy mindez megelőzhette volna a betegségemet. Sosem titkoltam el előlük, hogy nem hiszek Istenben, ahogy a fiában sem, és annak tanításait is messzire elkerülöm. Talán a túlzott erőltetés gyermekkoromban... hiszen valljuk be, milyen szülő tekinti a Bibliát esti mesének? Az én komódomban mindig akadt egy példány, és a szüleim sosem voltak restek kioktatni belőle. Elegem lett, besokkaltam. Ezért is kerültem ilyen távol. Olyan egyetemeken tanulhattam volna, mint Oxford... de én inkább egy kis amerikai főiskolát választottam. Talán ráéreztem, hogy jobb lesz minél távolabb tudni magamat azoktól az emberektől, és barátaiktól.
Ahogy annak is szívből örültem, hogy a professzor Bevezetés a kvantumfizika világába óráján a hátsó sorban foglaltam helyet, így nem volt nagyon feltűnő, mikor felálltam, és elhagytam a termet. Ám nem úgy történt, ahogyan azt terveztem, hiszen rögtön súlyt éreztem a mellkasomnak ütközni, és könyvek puffanását hallottam a márványpadlón.
Ismét rögtön guggoltam, bár ő gyorsabb volt. Nagyot nyelve megrázzam a fejem, és a könyveket szedve lessek rá egy másodpercre. - Sajnálom, nem vettem észre - magyaráztam elszégyellve magam, hiszen körülnézhettem volna, mielőtt kirontok a teremből, mint aki a holdra készül, és éppen késésben van az űrhajóról.
Az arca viszont ismerős volt, és rögtön leesett, hogy tegnap hasonló szituációba keveredtünk a lépcsőknél. - Micsoda véletlen - bukott ki belőlem. Ahogy istenben, úgy a sorsban sem hiszek, de ez teljesen mindegy jelen helyzetben. De azt be kell vallani, hogy ritka véletlenek vannak. - Öhm... - álltam fel aztán, és jelenleg egyetlen dolognak örültem, márpedig hogy nem volt fájdalom a mellkasomban. - Remélem, nem késel el miattam sehonnan - tettem végül még hozzá.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 09, 2015 8:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Edmund & Gretel



Nem bírtam tovább abban a kis hotelszobában ücsörögni. Megőrültem volna, ha még egy reggelt kellett volna azzal töltenem, hogy nézem, ahogyan az apám felhörpinti a kávéját és a világ legtermészetesebb módján próbál rám nézni, mintha mi sem történt volna és az, hogy kirángatott a sírból semmi sem jelentene. Nekem igenis jelentett. Boldog halott voltam, akármilyen furcsán hangzik egymás mellé téve ez a két szó, de soha nem szerettem volna visszatérni az életbe. Elvoltam azzal, hogy néha bepillantást nyertem a mai világba, látta, hogyan fejlődött a technika, az építészet, hogyan változtak a kultúrák, aztán ismét elkezdtem a jól megérdemelt pihenésemet. Mióta találkoztam azzal a nővel, aki az anyámnak hívhattam volna, ha egyáltalán megérdemelte volna, az éjszakáim álmatlanok voltak, mint egy kisgyereknek, aki azt hitte, hogy szörnyek laknak az ágya alatt. Nem akartam megkockáztatni, hogy ismét találkozzak vele… elég volt egyszer, sőt, sok is. Látni az arcát, hallani a hangját, miszerint megbánta a tetteit és segít mindenben, amiben szükségem van rá… nem akartam tőle semmit, csak azt, hogy mindketten tűnjenek el a életemből. Megölni nem voltak hajlandóak, így eljöttem.
Nem hittem, hogy könnyű lesz beilleszkedni egy korba, ami merőben más volt, mint az enyém. A vívmányok, a telefon, az internet, az önállóság terhe, ami a fiatalok nyakába zuhant ijesztő is lehetett volna, de én felettébb élveztem, hogy haditervet gyárthatok. Kis időbe tellett, de sikerült utánajárnom, hogy hogyan is működik egy főiskolai rendszer, ez volt az egyik olyan helyzet, amelyet szívesen kipróbáltam volna, hiszen rengeteg lehetőséget láttam benne. Jómagam tanult voltam, a nevelőszüleim nem engedték, hogy elkallódjak és az intelligenciám egy bizonyos szint alatt maradjon, így mindig is vonzottak a tanulmányok. A Whitmore főiskola felettébb kecsegtetőcélpontnak tűnt, nem volt muszáj sokat utaznom és minden megtalálható volt, ami szemnek és szájnak ingere. Angol irodalom, ezt a szakirányt választottam. Angliában nevelkedtem, kíváncsi voltam hogyan adják át azt, ami én már nem élhettem meg.
Csupán arra nem számítottam, hogy a könyvek túlságosan vaskosak voltak és több példány volt belőlük, mint amit elképzeltem volna. Nem bántam, az illatuk csodás volt, beléjük lapozva érdekesnek tűntek, ám kézben cipelve nem voltak annyira barátságosak. Egyetlen pillanat nem odafigyelés elegendő volt ahhoz, hogy a folyosón sétálva nekiütközzek valakinek, aki éppen az egyik helyiségből jött ki.
- Bocsánat, nem figyeltem. – Szólaltam meg, miközben lehajoltam, hogy felvegyem a két leejtett könyvet. Felnéztem az áldozatomra és amint megláttam az arcát mosolyra húzódott a szám. – Ez már a második alkalom, hogy így futottunk össze. – Jegyeztem meg a fiú arcára nézve és a fülem mögé tűrtem egy kósza tincsemet.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 14, 2015 6:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

long time no see you
aurora && elena

Egy pár másodperc erejéig még követtem a pillantását, amelyet az ajtó felé vetett. Nem tudom, hogy mi zajlott le a fejében, talán valaki mást várt, vagy éppen megzavartam valamiben? Az utóbbi valószínűbb, hiszen éppenhogy nem esett hanyatt, és ezt valószínűleg azért, mert látott valamit. Képzelődöm azt hiszem. Félek, hogy egyszer csak előkerül ismét Maxfield csodafegyvere, és megint elkezdődik a vámpírvadászat az iskolában. De nem kellene ilyen gyanakvóan fürkésznem mindenkit, aki a közelembe jön, hiszen csak a saját magam jövőjét teszem nehezebbé ebben az iskolában. A lényegre kellene koncentrálnom.
Rámosolyogtam, ahogyan egy barát a barátjára szokott. Legalábbis azt hiszem, hogy azok voltunk... osztálytársak biztosan. De ő mindig olyan elkülönültnek tűnt. Nem gyakran beszélgetett másokkal. És ez igencsak... szokatlan volt a gimnáziumban. Mindenki beszélt mindenkivel. Ő pedig szeretett kihúzódni a tömegből. Bár azt kell mondanom, hogy a szüleim halála után én is a hátam közeére kívántam azt a tömeget, a sok aggódó pillantást és kérdést. Mintha élvezték volna, hogy végre van miről pletykálniuk. De Aurora sosem tette. Legalábbis... róla nehezen képzelném el, ahogyan arról fecseg, hogy mi lesz szegény Elenával és Jeremyvel most, hogy a szüleik meghaltak. Mint egy szaftos új pletyka. Túlságosan ismertem azokat a fiatalokat. Nem mintha én nem lennék az.
- Persze, menjünk - fogtam fel az információkat villámgyorsan. Az óra elmarad, ennél jobb hír nem is kell.
Követtem, és leültem a szomszédos padhoz. - Nem is tudom, hogy mikor láttalak utoljára, te jó ég. Mi a helyzet veled? Mert én... szóval... szóval... - túrtam bele a hajamba, miközben egy kínos mosoly jelent meg az ajkaimon. - Mystic Fallsban ragadtam, nem volt lehetőségem világot látni - sóhajtottam fel, mintha kérdezte volna. Jó ég, megint túl sokat beszélek, de talán próbálom legyőzni azt a vágyat, hogy ellenséget lássak benne. Ma már mindenki gyanús... a történtek után főleg. - Nem igazán van szerencsém találkozni a többiekkel, mióta együtt élek Damonnel... teljesen leköti minden... öhm... figyelmem - köszürültem meg a torkom, és eléggé is zavarba jöttem. Erről nem itt kellene beszélnem. Sőt, erről sehol sem kellene beszélnem!
Végül vettem egy nagy levegőt. Talán a régi Elena tört ki belőlem, aki nem ismer problémát. Jobb lenne visszafognom magam. - Túl sokat beszélek. Te hol bújkáltál eddig?


|| ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 10, 2015 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Elena & Aurora
May we meet again
Kemény egy estém volt. Nem sokat tudtam aludni, mivel egész este egy vámpír nyomában voltam, akit végül nem sikerült elkapnom. Közben pedig defektet kapott a kocsim is, így az éjszaka közepén gyalogolhattam egy sort a belvárosba. Nem félek a sötéttől, tisztában vagyok benne, hogy mik és kik ólálkodnak odakint, mégsem volt valami jó élmény. Nem rég hívtak fel az autómentősók, hogy a felvették a járgányom és majd ugorjak be érte. Ha lesz hozzá energiám, meg is teszem. Négy óra körül értem haza, és vagy két és fél órát tudtam is aludni, ami nem túl sok, valljuk be. Ez persze meg is látszódott rajtam, már vagy a harmadik ember kérdezte, hogy jól vagyok-e, olyan fehérnek tűnik, mint Hófehérke. Csak rámosolyodtam az emberekre és bólintottam egyet. Persze, hogy jól vagyok, miért is ne lennék?
Az előadó terembe beérve az első ami feltűnt, hogy nem volt bent senki rajtam kívül, pedig időben érkeztem. Egy papír cetli volt az egyik asztalon, ami először nem is tűnt fel, de utána észrevettem a tanár kézírását rajta. Az előadás elmarad. Remek! Ezért keltem fel ilyen korán. Már indultam is volna kifelé, mikor az ajtó megindult engem pedig jó messzire ellökött. A jó reflexeimnek hála megmaradtam a két lábamon, azonban nem kis meglepetés volt ez a hirtelen berontás, azt sem tudtam pár pillanatig, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A hangra pedig, ami ezután jött, felkaptam a fejem. Olyan ismerősnek hangzott, és barátságosnak, deja vu érzésem is lett tőle. És nem hiába, mint kiderült. Elena. Futott át az agyamon de a megdöbbenéstől hirtelen szóhoz sem tudtam jutni. Milyen régen találkoztunk utoljára, és mi mindent történt azóta.
- Persze, nincs semmi bajom - nyilvánvaló kérdésére, miszerint én vagyok-e, nem is válaszoltam ,feleslegesnek véltem. - Úristen, milyen rég láttalak - fut arcomra egy kissé fáradt mosoly. Sok szép és kellemes emléket csatolok Elenához, és olyan jól esik most ezekre emlékeznem, hogy muszáj volt elmosolyodnom. - Az előadás elmarad. Van kedved helyette beszélgetni? - intek a padok felé, hogy üljünk le és ott folytassuk. Mielőtt azonban el tudtunk volna indulni, én hirtelen egy baráti ölelésbe vonom őt. Rég kaptam, vagy adtam ölelést, már most nem érzem magam olyan fáradtnak, mint pár perccel ezelőtt.
x • bocsánat a késésért, kicsit lellettem havazva :$ • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 09, 2015 8:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

long time no see you
aurora && elena

A vizsgák utáni első pár nap az újdonság teljes varázsával telt. Túl egy ilyen időszakon.. felemelő! Ráadásul Bonnie is visszatért és immáron egy kollégiumi szobába költözött velem és Caroline-nal. Néhány napja még biztos lehettem abban, hogy soha többé nem látom viszont azt a barátnőt, aki szinte a születésem óta velem van, és Caroline-nal úgyszintén. Ő annyira önzetlen... és én majdnem másodjára is elveszítettem.
Felsóhajtottam, és belekortyoltam a papírpohárban tartott kávémba. Ahogy végigsétáltam ezen a folyosón, az rémlett fel előttem, hogy vajon apa is így tette? Reggel, mikor belépett ide, hogy az irodájába sétáljon, ő is így... kávéval és könyvekkel megrakodva lépkedett végig a kövezeten? Kislányként hozott ide utoljára, de akkor végig velem volt, nem láthattam tanítás közben.
Egy apró mosoly jelent meg arcomon, mikor kidobtam a kiürült kávésbögrét a kukába dobtam, és mindkét kezemmel tudtam a könyveimet tartani. Sosem felejtem el azt az estét, mikor azt mondtam apának, hogy orvos lesz belőlem, csak úgy mint belőle. A hősömet akartam utánozni, olyan lenni, mint ő... aki kislányok életét menti meg. Akkor még nem tudtam, hogy más lények életének árán. De talán ha úgy tudom meg, hogy nincsenek vámpírok az életemben, és életem szerelme nem egy vámpír... a fenébe, akkor sem tudnám elviselni az ilyet! A vámpírok is érző lények. Annak ellenére, hogy a halálom pillanatáig tiltakoztam a vámpírrá válásom ellen. Sosem akartam ilyenné válni. A halált választottam volna... felkészültem rá. És mégis megakadályozták.
Megköszörültem a torkom, és megcéloztam az előadó ajtaját, de ekkor vettem észre, hogy valaki áll ott. És ahogy nyitottam az ajtót, kis híján fellöktem őt. Basszus!
- Óh, jól vagy? - nyúltam hirtelen a karja után, bár már látható volt, hogy stabilan marad, de... akinek a jelleme hasonlít az enyémhez, az tudja, hogy ez nálam már reflex.
Ekkor tévedtem ismét a szemeibe, és jött el a felismerés, bár már nyilván baj van a memóriámmal, hiszen jó pár éve ismerem... de hogy a francba tudtuk így elkerülni egymást? - Rory? - kérdeztem mint valami idióta, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ő az. - Óh... jól vagy? - kérdeztem halkan. Eléggé idegesnek tűnt, és a hallásom remek volt arra a célra, hogy halljam, a szíve mindjárt kiugrok a helyéről. Talán azért, mert kis híján fenékre esett miattam. Kell nekem ilyen hevesen kitolni az ajtót. Régen nem történt ilyesmi, legalábbis azt hiszem... nem meglepő, hiszen az utóbbi időszakban az iskolában sem voltam túl gyakran látható, nemde?  


|| ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 27, 2015 8:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Connie & Augustus



- Honnan tudja, hogy már most nem vagyunk azok? A nagyságot soha nem egy ember munkájában, hanem a jellemében mérik. A jellem tesz minket naggyá. – nem az számít, hogy mit dolgozunk, hanem az, hogyan élünk, milyen emberek vagyunk, mert egy óvónő is lehet nagy ember, ha sokan szeretik, ha úgy él, hogy naggyá teszi magát.  – Arra következtetek a szavaiból, hogy már játszották el a bizalmát . – pillantok fel rá együtt érző mosollyal. Na igen, tudom ez milyen érzés, én is játszottam már el mások bizalmát és játszották már az én bizalmamat is el, így elmondhatom, hogy én az érem mindkét oldalát ismerem.
- Hát, most már semmi nem tartja vissza attól, hogy megtudja milyen is, igaz? – nem olyan nagy dolog azért, nem egy rakétakilövésre készülök, egyszerűen csak bevonom a hallgatóimat az óra menetébe, nem vagyok híve annak, hogy folyton nekem kéne beszélnem,sőt, szerintem ha csak én beszélnék, mindenki elaludna. – Van, aki nem tanárnak való, és van az, aki azt hiszi, hogy annak való. – rántom meg a vállamat. Nem én fogom megmondani, hogy melyikbe tartozom, de az nagy igazság, hogy nem mindenki való erre a pályára. Mi a diákokért vagyunk, mi vagyunk a tudás őrzői, ha úgy tetszik, a legtöbb tanár mégis bolondként viselkedik.
- Higgye el nekem, ennek mindenki örülne. De az életet pont ezek teszik teljesen kerekké. – nem jó az, ha csak jó dolgok történnek, mert úgy az ember túlságosan is elbízza magát, nem készül fel, és könnyen törik meg, ha történik valami rossz, de ez fordítva is igaz, ha rossz dolgok történnek velük folyton, nem látjuk meg a szépet.  – Persze, nézze el nekem, rosszul fogalmaztam. – ejtek meg felé egy elnézést kérő pillantást. Na igen, néha megfeledkezem arról, hogy mit is mondok, márpedig nem szabad elszólnom magam, mert… nincs több esélyem, ez az utolsó. Sajnálom, hogy eddig kellett várnia rá.
- Tényleg, a mozi… a színházak ezt valószínűleg nem így látják. – én nem vagyok egyiknek sem olyan nagy híve, a kettő egy teljesen más világ, mást igényel mind szakmai, mind technikai szempontból, de nekem sajnos kevés időm van, hogy ezen két dolgot élvezni tudjam,de… talán majd egyszer sikerülni fog. – A témája? Nos…arról szól, hogy egy ember hányféleképpen lehet ember. – tudom, nehéz ezt így első hallomásra megemészteni, de a lényege ez, mert igazából Connie adott ihletet, az, ahogy megfigyeltem hányféle ember lett belőle az évek során és…soha, soha nem volt ugyanolyan. Ez egyszerre bámulatos és elszomorító. Mi tesz minket emberré? Ilyen emberré? Bárcsak tudnám a választ.
- Talán az összes előző életben. – rántom meg a vállamat mosolyogva, és most igazat mondok, így a mosolyom is valószínűleg sokkal… örömtelibbnek hathat azt hiszem. Az élet egy furcsa dolog, és vannak benne olyan… pillanatok, amik nem egy, hanem több életet is megváltoztathatnak. – Nincs mit, meg is tarthatja, ha akarja. – nem kérem vissza, én írtam, tudom mi van benne, sőt, át is éltem, így…első kézből származó információm vannak arról, hogy mégis mi minden van benne. Nem egy mestermű, ez tény és való, de én írtam és… az életem egyik régi szép pillanata ez. – Ebben reménykedem én is. Örülök, hogy megismerhettem Connie, és legyen szép  napja a továbbiakban! – mondom neki búcsúzóul még mielőtt visszatérnék a dobozokban sorakozó könyvekhez. A hosszú életben az egyik legrosszabb dolog a pakolás.

//Én is nagyon köszönöm, és örülök, ha sikerült a karit úgy hozni, ahogy szeretted volna Smile//

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 27, 2015 2:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






Augustus & Connie



- Szóval akkor mi nagy emberek leszünk? - mosolyodom el, mert hát na ő most egy tanár, én pincérnő vagyok, szóval nem mondanám magunkat olyan nagy embernek, bár gondolom van még erre időnk. Igazából nem is tudom, hogy akarnék-e egyáltalán nagy ember lenni. Nem tudom, hogy az jó lenne-e nekem. Valahogy... jobban szeretek inkább magam lenni, egyszerűen csak ha nem keveredem bele semmibe, amibe nem kéne, akkor nem is érhet bántódás. Tudom, hogy gyáva hozzáállás, de már így is túl sok rossz történt velem, nem akarok kockáztatni. - Sajnos... tudom, hogy ez így működik. A bizalom drága dolog és... nagyon könnyű eljátszani. - apró sóhajt engedek csak meg magamnak, de aztán az arcomra is varázsolok egy halvány mosolyt. Nem azért jöttem, hogy teljesen kiöntsem a lelkemet egy idegennek igaz? Mindenkivel történnek rossz dolgok, és gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki nem könnyen szavaz másoknak bizalmat.
- Egyre inkább kíváncsi vagyok az órájára. - határozottan érdekel. Ha kirúgtál azért, mert nem a hagyományos értelemben kezelte az oktatást az jó... az nagyon jó! Vannak olyan tanáraim, akiknek az óráján kész csoda, ha az ember nem alszik el, pedig szerintem mindent lehet érdekesen is oktatni, úgy, hogy az embert tényleg megfogja. - Ön szerint a rossz tanárok... mindig is azok voltak, vagy csak valahol út közben elfelejtették, hogy mi ennek az egésznek a lényege? - mert hát talán olyan nem megy el tanárnak, aki nem is akart soha az lenni, aki nem akart tenni másokért, aki nem akart oktatni, de mégis elég sok olyan tanár van, aki finoman szólva is alkalmatlan arra, amit csinál. Valamikor pedig remélhetőleg ők is azért lettek tanárok, mert tenni akartak, adni a fiataloknak, és szomorú, hogy ezt végül mégis elfelejtették.
- Azért én néha örülnék neki, ha egy fokkal kevesebb nehézség lenne az életemben. - hiába lennék akkor kevésbé erős, de... az az igazság, hogy az embernek meg vannak a határai és én sem tudom, hogy mennyit bírok még. Talpra tudtam állni az után, hogy az apám... aki örökbe fogadott és akit annak tartottam meg akart ölni. Talpra tudtam állni az után, hogy kiderült, hogy a megölésével kiváltottam egy átkot, ami életem végéig kínozni fog és... próbálok talpra állni az után is, hogy kiderült Chris okozta ezt az egészet, hogy ő áll mögötte, hogy ő tette tönkre az életemet szimplán, mert... bosszús volt, mert nem feleltem meg az elvárásainak. Nem tudom, hogy elbírnék-e még többet... igen jó lenne most már egy kis nyugalom. - Értem? Úgy érti... a tanítás és a diákok miatt. - mert nem miattam van itt, az azért vicces lenne, hiszen nem is ismer. Mégis olyan kellemes vele beszélgetni, talán tényleg miattam van itt, még ha ő nem is tud róla, hogy ezzel tesz értem. Annyi csalódás ért mostanában, és annyi ajtó csukódott be előttem, hogy jó dolog, hogy most megint kinyílik egy, még ha csak annyiról van is szó, hogy bejuthatok egy órára, amire szerettem volna, vagy hogy itt egy kedves tanár, akivel lehet beszélni mélyebb értelmű dolgokról is.
- Igen, és végül is vannak jó dolgok is benne, mint a mozi, vagy... az említett kávégépek. - mert én azért sokkal jobban szeretem a különlegesebb kávékat, mint a nagyon erős feketét, aminél maximum egy cukor van, amivel ízesíteni lehet és a tej kb. ennyi. Nálam valahogy jobban bejönnek ezek a különlegesebb ízek, szóval... igen azt hiszem az ételek miatt határozottan megéli ebben a korban élni. - Oh! Én... köszönöm, megtisztel vele! Mi a témája? Vagy majd meglátom? - komolyan meg vagyok lepve, hogy csak így odaadja nekem. Ez... remek érzés, egyszerűen csak ismeretlenül megtisztelt a bizalmával, hogy megmutat valamit, pedig még csak nem is ismer. Egy pillanatra jól eső érzéssel szorítom magamhoz az írását, csak aztán bököm ki a... talán butaságot, én legalábbis valahogy annak tartom, de az érzéssel nem tudok mit kezdeni, attól még így van.
- Szóval ön szerint lehetséges? Talán... találkoztunk már egy előző életben? - még akkor is, ha én... elég régen éltem előző életet? Egyáltalán esetemben ez hogyan van? Az előző életem az volt, ami még a születésem előtti, vagy az is annak számít, ami... nem is tudom... amire csak nem emlékszem? Végül is a mostani életem előtt volt az is. Elég bonyolult ez az egész azt hiszem. - Tényleg köszönöm a könyvet és... nem akarom zavarni, biztosan sok dolga van még azzal, hogy kipakoljon. - tolom el magam az asztaltól és állok fel. A végén még tényleg zavarom, csak nem mondaná el, hogy nem is tudom... tényleg nagyon kedves fickónak látom. Kétlem, hogy magától csak úgy kidobni. - Amúgy is sürgős olvasnivalóm van. Nagyon köszönöm a kedvességét, még egyszer és biztosan jól fogja érezni magát nálunk. - ilyen jellemmel, imádni fogják a diákok ez nem is kérdés. Közelebb lépek még, hogy a kezemet nyújtsam felé elköszönésképpen, csak aztán rebegek el még egy viszlátot, hogy aztán távozzam.

//Köööszönöm szépen a játékot, imádtam és a karit is imádom! :szivi: Jöhet a következő menet. ^^//


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 24, 2015 2:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Connie & Augustus



- Nem, különcnek lenni a közhiedelemmel ellentétben nagyon is jó. Minden nagy ember különc volt. – persze, vannak kivételek, de az igazán nagy emberek, akik tettek is valami nagyot, és nem csak a pénz, vagy saját maguk érdekében, azok az illetők valóban különcök voltak, mégsem így emlékszünk rájuk, igaz? Persze, mindenki szeretné, ha elismernék, de sokszor ez csak a halál után valósul meg. – Maga aztán tényleg nagyon óvatos…okos, magán kívül ne bízzon meg senkiben sem teljesen. – viccelek, nem vagyok beépített ember, de élek már olyan rég, hogy azt mondhassam: a bizalom többet ér mindennél, és ezt kevesen vannak olyan okosak, hogy fel is fogják.
- Igen, mondhatni. Tudja, én nem vagyok az a nagyon szigorú fajta, jobb szeretem bevonni a tanulókat, így úgy gondolom, hogy többet tanulhatnak, de… a sajátosabb tanítási módom nem fért bele az intézmény által elő írottakban, így hát választhattam. Én pedig inkább távoztam. – kaptam egy szép kis végkielégítést, és aztán vége is volt, kereshettem új munkát, de nem különösebben izgattam emiatt magamat, hiszen az elmúlt évszázadokban is ezt csináltam, munkahelyet váltok szinte tíz évente, mert előbb-utóbb feltűnik ám az embernek, hogy a másik nem akar megöregedni, és ezt már nem tudom az új csoda szerekre fogni, amik a fiatalságot őrzik meg.
- Igen, ilyenkor születnek a… legjobb dolgok. A legtragikusabbak is persze, de… mi kovácsolja erőssé az embert, ha nem a nehézségek? – én nem vagyok annak a híve, hogy mindentől védeni kéne az embert, mert vannak az életnek olyan szakaszai, amit be kell járnunk. EL kell esnünk, fel kell állnunk, újra, és újra, de ennek meg lesz az eredménye. – Ne kérjen elnézést! Én magáért vagyok itt, ha tudok valamiben segíteni, hát megteszem. Ha nem, higgye el, akkor is megpróbálom! Nem kell elmondania semmit, ha nem akar. Bizonyára meg van annak az oka, hogy nehezebben bízik meg másokban, ez természetes, vannak még így páran. – nem egy olyan különc dolog ez, én is nehezebben hittem az emberekben ezelőtt, de aztán… rájöttem arra, hogy nem is az a kérdés, hogy bízhatok-e bennük, hanem, hogy megéri-e? Kevés embert ismerek, akivel évszázados barátság kötne össze. Connie-val igen, de… nos az ismétlődő barátság.
- De ebben a korban élünk, az embernek néha nincs más választása, mint feltalálni magát, igaz? – idézem őt mosolyogva, mert az előbb nagyon is jót mondott ezzel. Szívesen mennék vissza az időbe, de nem tehetem meg, ez itt az élet, megy tovább, akár akarom, akár nem, és nem foglalkozik azzal, hogy mikor gázol belém. – Olvassa el nyugodtan, ha akarja, de annyira azért nem jók. Tessék, ezt megtartottam magamnak! – egy kis kotorászás után a dobozban, sikerül előbányásznom a példányt, amit megtartottam magamnak. Nem egy vaskos könyv, nem is csicsás, nem akartam a látszatra menni, azt akartam, hogy azért nyissák ki, mert érdekli az embereket.
- Pedig sokan hisznek ebben, köztük jó magam is. Úgy gonodolom, hogy kell lennie valaminek az élet után és miért ne lehetne az egy másik élet, egy új testben, egy új lélekben? Félre ne értsen, nem vagyok vallásos, de… szeretném hinni, hogy nem pusztulok el végleg miután meghalok. – sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy valóban hiszek én ebben? Vagy csak hinni akarok, mert félek, hogy mi lesz, ha megunom az életet? Régóta élek már, benne van a pakliban az, hogy egyszer elegem lesz, igaz? Az életem a titkokon kívül nem szól szinte semmiről sem.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 23, 2015 3:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






Augustus & Connie



- Talán csak kilógok, ez ennyire szokatlan lenne? Akkor ön is kilóg, ha ezt érzi pozitívumnak. - mosolyodom el, de ettől még jól esik, amit mond. Arról nem is beszélve, hogy tényleg nyert ügyem van, hogy bejussak arra az órára, amire annyira szerettem volna és ez külön öröm számomra. Érdekel a történelem és talán segít is majd valamiben. Persze... nem biztos, de úgy érzem mindent meg kell próbálnom a siker érdekében. - Nem is teszem, a végén még kiderül, hogy beépített ember és leadja nekik a drótot, aztán a végén kellemetlen félévnek nézek elébe. - nem gondolom én ezt komolyan, bár... annak fényében amik mostanában történnek velem már semmin sem kellene meglepődnöm. Bízni valakiben, főleg csak így ismeretlenül nagyon botor lépés és én őszintén szólva nem is nagyon teszem már meg. Túl sokat csalódtam és ki tudja, hogy még mennyt, amennyire még csak nem is emlékszem. Komolyan meglepő, amikor egy-egy éjjel nem sírva alszom el. Néha úgy érzem túl sok nekem a világ... az élet... ez az egész. És mégis reggel nincs más választás, mint felkelni és újra kezdeni előröl az egészet, mintha még nem csalódtál volna eleget.
- Mások voltak talán a nézetei, ami a tanítást illeti? Vagy miért? - igen tudom sokat kérdezek, de... gondolom, ha eljön az a pont, ami már nem rám tartozik, akkor úgyis szólni fog és nem válaszol többet igaz? Addig pedig megtehetem, hogy ami felmerül bennem azt megkérdezem tőle szépen, mert hát kíváncsi típus vagyok, arról már nem is beszélve, hogy nyitott fickónak tűnik. Ahhoz képest, hogy csak azért jöttem ide, hogy megkérdezzem a történelem óráról, még mindig itt vagyok és beszélgetünk, de... valahogy még sem zavar a dolog, sőt furcsa módon olyan kellemes nyugalom tölt el tőle. Azt hiszem néha vannak dolgok, amiket nem kell megpróbálnod megérteni, csak fogadd el, hogy úgy van ész kész, és örülj neki.
- Tudja van, amikor az embernek nem sok választása van, mint hogy feltalálja magát. - vonom meg kicsit a vállamat egy félmosollyal. Hát igen, én is pont így vagyok ezzel, nem tehetek mást, mint hogy feltalálom magamat és kész, mert élek és amíg úgy döntök, hogy ezt tartom is tovább, addig muszáj tovább lépnem és újra és újra megpróbálnom, most már talán úgy, hogy nem felejtem majd el egyik napról a másikra azt, hogy miken mentem át eddig. - Tudja... nem mindig az a kérdés, hogy találhatok-e barátok, hanem hogy akarok-e. - csendes szavakkal mondok csak ki ezt, mert tudom, hogy nem hangzik valami jól és... - Ne foglalkozzon velem, nem is tudom, hogy miért traktálom ilyesmivel. - rázom meg a fejemet, hiszen nem az ő dolga, nem neki kellene kiönteni a szívemet, nem rá tartozik, hogy nem könnyen építek ki bizalmi viszonyt másokkal, csak néha valahogy kicsúszik a számon az is, aminek nem kellene, és visszaszívni már nem igazán lehet, de kétlem hogy pont erre lenne kíváncsi. Már így is hálás lehetek neki, hogy engedi, hogy beüljek az óráira, nem kéne túlfeszítenem a húrt igaz?
- Én is valahogy így érzem. - bólintok egyet, és visszatér a mosoly is az arcomra. Én is valahogy így vagyok vele, mintha régen jobb lett volna, ha nem most élek, ha... nem most élek tovább, hanem régen, amikor még sok minden más volt. Egyszerűbb... kötetlenebb, jobban szerettem volna akkor élni. Éltem is, csak fogalmam sincs, hogy milyen volt. Talán ha lennének emlékeim más lenne, de sajnos nincs egy szem sem. - És nincsenek is meg valahol? Bár miért pont nekem akarná megmutatni igaz? - jól van, talán gondolkodhatnék néha az előtt, hogy mondok valamit, mert egyre több olyasmi csúszik ki a számon, aminek talán nem kellene, ami nem tartozik rá, vagy épp rám nem tartozik és vele kapcsolatos. Nem nekem fogja megmutatni a ki nem adott írásait és nem is várhatom el ezt tőle, nem is tudom, hogyan gondoltam.
- Tudom én, hogy ez teljesen abszurdnak hangzik, és én... nem is hiszek az ilyesmiben azt hiszem. Az agy furcsa tréfákat képes játszani velünk nem? - gondolom ezt mondjuk az orvosira járók jobban meg tudnák határozni. Nem is tudom, vannak dolgok, amiket érzünk, és nincs rájuk tudományos magyarázat és kész, én is valahogy így vagyok ezzel. Az is lehet, hogy akad, amire nem is kell magyarázat.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 20, 2015 10:51 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Connie & Augustus



- Hogy nem olyan, mint mindenki más ebben az iskolában. – nem magyarázom el ezt jobban, mert… értheti ahogy akarja, és ezt is kell tennie, mert a válaszokat még az ilyen roppant egyszerű és teljesen jelentéktelennek tűnő dolgokban is neki kell megtalálni. Én csak rávezethetem őt maximum, a szerepem ott véget is ér. – Nem, de…. nem hinném, hogy nekem kéne elmondani, hogy melyik kollégámat nem szívleli. De persze megértem önt, én se kedveltem a tanárjaim nagy részét. – a családom gazdag volt, így egy ideig otthon oktattak engem, majd magán iskolákba jártam, nevesebb intézményekben tanultam, tehát az  oktatásom magas szintű volt, de én utáltam.
- Nem, semmi gond, nem államtitok ez. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Persze, vannak még bőven dolgok, amiket nem kell tudnia, legalábbis még nem, de egy-két ártalmatlan kérdés még nem a világvége, ráadásul ezekre tudok úgy válaszolni, hogy nem hazudok, csak…elferdítem az igazságot. Vékony a határ a kettő között, tudom,de…muszáj egyensúlyoznom rajta. – Ezelőtt is tanár voltam, és azért váltottam, mert kirúgtak. Nem illettem bele az intézmény…csapatába. -  rántom meg a vállamat mosolyogva. Ebben egy csepp hazugság sem volt, elvégre ezelőtt, mint hivatalos munkám, ugyanez volt, csak másik helyen, egy olyan helyen, amit szívből utáltam, de valahol el kellett kezdeni.
- Részvétem. De ahogy elnézem… feltalálta magát. – ha egy átlag ember hallaná ezt, aki nem ismeri őt, akkor azt mondaná, hogy Connie egy valóságos hős. Nos, nem vonom ezt kétségbe, de nem az a fajta hős, akit mi elképzelünk, sokkal inkább a …tragikus, ösztönös hős, akit az ismeretlen hajt előre, az a fő motivációja, amit még csak nem is ismer. Ez pedig ő, saját maga. – Ne adja fel, biztos vagyok abban, hogy könnyen fog barátokat találni. – nem azokról a barátokról beszélek, akik egyszer ott vannak, egyszer nem. Azokról beszélek akikre mindig számíthat majd. Kellenek ilyen barátok, nekem volt Connie is ilyen barátom, de sajnos csak volt, és nagyon régen. – A tudás hatalom, ahogy mondani szokás. Bebizonyítottuk. – mosolygok rá Connie-ra. A tudást sokan nem értékeli, sokan nem tartják elégnek. Manapság az az értékes ember, aki jól néz ki, nem pedig az, aki ténylegesen megérdemli. Felületes egy világ a mostani sajnos.
- Bizonyos szempontból legalábbis jobb volt. Úgy gondolom a régi időkben sokkal könnyebben tudtam volna beilleszkedni a társadalomba, mint manapság. – nem mondom, hogy jobb volt, mert ez csak nézőpont kérdése, és ami azt illeti, vannak dolgok, amikben régen nem járt élen az emberiség, ellenben manapság. Nem csak a tudományokról beszélek. Régen is voltak szörnyű emberek. – Öhm… nem hinném, soha nem jutottam el addig, hogy ki is adják őket. – rázom meg a fejemet. Sajnos soha, bár nem próbálkoztam annyit, ez tény, régen voltak írásaim, de az egy másik kor volt, és nem is a saját nevem alatt írtam azokat a könyveket, és szerintem már a legtöbbjük nem is létezik, elpusztult az időfolyamán.
- Úgy érti, hogy… maga szerint egy előző életében már beszélt velem? – nem tartom bolondnak, nem azért van a visszakérdezés, csakis kíváncsiságból és teljes bizonyosságom megerősítése érdekében. Nem butaság, mondhatni sok előző életében megtörtént egy beszélgetés köztünk.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 18, 2015 10:25 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






Augustus & Connie



- Lenyűgözni? Hát ez azért meglep. Mégis mivel? - nem szoktam én embereket lenyűgözni. Az volt a fő célom, hogy egyáltalán úgy gondolja, hogy bejuthatok az órájára és ne vágjam el magamat azzal, hogy butaságot mondok, de az, hogy még le is nyűgöztem új nekem. Nem volt ilyesmi a célom, vagyis... hát persze remek dolog, de attól még ugyanúgy meglep. - Akkor megnyugodtam. Ha már sikerült lenyűgöznöm, akkor remélem, hogy nem adja tovább, hogy melyik professzorokat kedvelem kevésbé. - mosolyodom el, de hát ez mindenkinél így van nem? Minden diáknak akad pár olyan tanár az életében, akiket nem kifejezetten kedvel, mert hát nem lehet mindenki tökéletes igaz? Ezek után kifejezetten szomorú, hogy itt egy tanár, aki tényleg kedves és kedvelhető, és én irodalomra járok és nem hozzá, de már az is felüdítő lehet, ha bejutok az óráira a szigorúbb tanárok után remek levezetés lesz.
- És ez előtt hol dolgozott? Szintén tanárként más főiskolán? Miért váltott? Úgy értem... nem sok közöm van hozzá igaz? - kissé zavart mosoly kúszik fel az arcomra. Hát na néha talán túlságosan sokat kérdezek, és nem biztos, hogy ezek az információk rám tartoznak egyébként. Sőt... azt hiszem ideje lenne inkább lakatot tenni a számra, mert még simán visszavonhatja azt, hogy ott lehetek az óráján, aztán már csak leshetek, ha sikerült elszúrnom a dolgot. Helyre hozni már sokkal nehezebb.
- El... igen, valami olyasmi. - bólintok egy aprót. A szüleim... na igen, kényes pont. Én nem csak elveszítettem őket, még csak nem is emlékszem rájuk. Fogalmam sincs, hogy ki voltak, hogy milyenek voltak, hogy mennyire szerettek. Vajon ők hogyan reagálták le azt, hogy hirtelen eltűntem az életükből? Mert így lehetett gondolom. Netán csak nem ismertem fel őket, ami még rosszabb lehetett nekik. Remélem, hogy Chris... hogy ő nem tett semmit sem velük, mert azt soha sem lennék képes megbocsátani neki. - Oh, hát nem sokan. Még csak nem régen kezdtem az iskolát és nem osztom túlságosan könnyen a bizalmamat, és mivel dolgozom is az iskola mellett, így az időm is kevés. - vonom meg a vállamat. Hát igen nem rendelkezem nagy baráti társasággal. Nem is igen van időm rá, plusz túlságosan kusza az életem, hogy ezt meg tudjam osztani másokkal. Félnék is barátkozni, azok után, amik történtek velem. A nevelő apám átvert, meg akart ölni, Chris, akit a bátyámként szeretek... szerettem szintén. Ezek alapján nem igazán jön be nekem a barátkozás, vagy akár csak a kapcsolatépítés. - Igen, egy-egy vaskosabb kötet felér egy medicin labdával. - már csak az a kérdés, hogy vagy-e annyira erős, hogy el tudd dobni, de azt hiszem vannak olyan példányok, amik még a golyót is simán felfognák, úgyhogy igen egy vaskos ókori történelem könyv simán életet menthet.
- Ön is így gondolja hát? Hogy régen mégis csak jobb volt? - én már az előtt is így éreztem, hogy kiderült a titok, amit Chris őrzött rólam olyan rendíthetetlenül, de most még inkább. Szerettem volna élni akkor, vagyis... emlékezni rá, hogy milyen lehetett. Arra, amikor még nem rohant így a világ, amikor az emberek nem csak végigrohantak az utcán, hanem képesek voltak megállni egy pillanatra, ha láttak valamit szépet, vagy volt idejük egyszerűen csak leülni egy padra egy könyvvel és élvezni a napsütést, netán csak nézni a többi embert, ahogy sétálnak. Nekem... hiányzik ez az élet iszonyatosan, és ha lehetne egyetlen kívánságom, akkor visszamennék oda, és ott is maradnék. - Oh, tehát író! Írt már olyasmit, amit olvashattam valahol? - mert attól, hogy nem futott be még könnyen lehet, hogy akad írása, amit kiadtak, csak nem vásárolták meg olyan sokan. De egy olyan valakinek a gondolatai, aki valahol úgy érzem, hogy kicsit hasonlít rám nagyon is érdekelnek engem.
- Nem tudom. Tudja... mintha ez már lejátszódott volna egyszerűen... biztos egy előző életben, vagy nem is tudom. Azt hiszem erről a pszichológia szakra járókat kellene megkérdezni. - mosolyodom el. A deja vu egy megmagyarázhatatlan érzés. Vajon tényleg van valami alapja, vajon tényleg ha valamit úgy érezzük már megtörtént egyszer, akkor így van, vagy... tévedünk és csak az agy furcsa játéka az egész? Nem tudom... talán egyáltalán nem is számít, hogy én mit gondolok, csak van ez az érzés és kész.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 14, 2015 9:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Connie & Augustus



- Nézze, ezek után már nem igazán vághatja el magát. Ha azt mondom, hogy sikerült lenyűgöznie, akkor el hiszi nekem? – ismerem már Connie-t nagyon régóta, még ha ő ezt nem is tudja. Bár… sok Connie-t ismertem már, nagyon sokféle ember volt ő már, ahogy én is. Öröm látni, hogy tud még újat  mutatni nekem, most utoljára is. – Áh, értem, de… nem kell féljen, nem hallgatják le a beszélgetéseinket. Én pedig nem fogom félreérteni önt, biztos lehet ebben. – az évszázadok alatt, amit Connie társaságában töltöttem időnként – azaz gyakran –, egy dolgot megtanultam. Változhat maga az ember, de… egyféle kapocs alakult ki kettőnk közt, bár ez csak egy oldalú.
- Nos, magam is remélem, de az élet útjai kifürkészhetetlenek. Maradok, amíg kell. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Még ne mondja, hogy örül, könnyen lehet, hogy utálni fog engem, bár annyira nem tanítok rosszul és nem is vagyok olyan ellenséges, hogy erre okot adjak, de…kitudja.
- Sajnálattal hallom. Ön is elvesztette a szüleit? – persze, valójában pontosan tudom, hogy mi történt vele, de… ezt el kell játszanunk újra és újra, mert még az a kevés biztos pont is alapjaiban rázkódna meg az életében, ha kiderülne, hogy kettőnk ismeretsége régre nyúlik vissza. – De barátai vannak, igaz? Közvetlen nőnek tűnik, gondolom itt a főiskolán is vannak barátnői. – akár párkapcsolatban is élhet, nem? Ezt azonban már tolakodásnak érezném, ha megkérdezném tőle és… nem hinném amúgy sem, hogy lenne valaki az életében. Most  próbálja azt megteremteni, kis lépésekben kell ilyenkor haladni, egy csalódás ilyenkor a legrosszabban tudja érinteni az embert. – Minek fegyvertartási engedély, ha tud az ember olvasni, nemde? – viszonozom a mosolyát, ahogy felkapom az egyik vastagabb kötet a dobozból és felpakolom a polcra. Az ókor történelme. Ezzel a könyvvel aztán tényleg embert lehetne ölni… én magam papíron a középkorra szakosodtam, de köszönhetően a tapasztalatomnak, nagyjából mindenről tudok részletesen beszélni, nagy szerencse egy tanárnak, igaz?
- Ez csak természetes, az emberiség ahogy fejlődik, úgy bonyolítja meg az amúgy rém egyszerű dolgokat is. Gondoljon csak bele, régen főzött az ember egy kávét, manapság harminc percet gondolkodik azon, hogy melyik fajta kavét főzze le magának. – egy primitív és sarkalatos példa, de úgy gondolom,hogy ez be is mutatja azt,amiről beszéltem. Régen való igaz, hogy egyszerűbb volt minden, de azért bőven akadtak már akkor is nehézségek az ember életében. Nem mondom, hogy jobb volt, de én speciel jobban szerettem akkor élni, mint most. Persze, nem búslakodhatok emiatt, mind ebben a világban élünk, mégsem búsul emiatt minden második ember. – Nos…azt hiszem azért, mert íróként nem sikerült befutnom. – rántom meg a vállam mosolyogva, ezzel választ is adva mindkét kérdésére. Persze, nem emiatt lettem tanár, de ha választhatnék, ha… az életem nem egy adott cél körül forogna, ami nem más, mint a vámpíroktól való  megszabadulás, akkor könyveket írnék legszívesebben.
- Folyton deja vu érzésem van, de… mire gondol egész pontosan? – sejtem, de azért jobb lenne a szájából hallani. Én jó magam mindig így érzek, ha találkozom vele, már fel sem tűnik, úgy megszoktam ezt. Fura és…szomorú tény ez, de az életünk sajnos nem mindig úgy alakul, ahogy tervezzük.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 10:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






Augustus & Connie



- De az első megérzéssel is elvághatom magam önnél és akkor fuccs a terveimnek a történelem órákkal kapcsolatban. - mosolyodom el, kitérve újra csak a válaszadás elől. Az a helyzet, hogy tényleg nem akarok én kockáztatni feleslegesen. Nem hiszem, hogy hogy jó lenne, ha letolvajoznám, netán azt venné zokon, ha nem tenném ezt... szóval sehogy se jó, inkább nem teszem egyiket sem, az a biztos. - Tudja csak óvatosan teszem, a végén még ha nyíltan bókolnék, abból gondja lenne. Tudja tanár-diák kapcsolat, egy főiskolán se támogatják. - rántom meg mosolyogva a vállamat. Igen kérem szinte mindenre van valamiféle tökéletes válaszom, vagy ha nem is tökéletes, akkor a tökéleteshez közelítő. Nem szeretném elvágni magam nála, meg senkinél sem, legalább a suliban menjenek normálisan a dolgok, ha már az életben finoman szólva is összecsaptak a fejem felett a hullámok.
- Köszönöm! Ez tényleg kedves és akkor azt hiszem mázlim van, remek történelem professzort kaptunk, remélem még sokáig marad. - vagy legalábbis, amíg ide járok, mert hát én sem járok ide a végtelenségig, aztán utána már mondhatni majdnem mindegy, hogy itt tanít-e, legalábbis ilyen szempontból, de a többi diák is jól fog járni vele ebben biztos vagyok. Mindig jó, ha jó tanárok vannak az iskolában, mert én is már nagyon sok kellemetlen alakba futottam bele, akiknek még egy iskola közelébe se kéne menni, nem hogy tanítani is benne. - Akkor... azt hiszem ebben hasonlítunk, túl sok fotóm nekem sincs. - túl sok... egy sem. Kiről lehetne? A családomról semmit sem tudok, ahogy a múltamról sem. Nem igazán tudok megbízni az emberekben, így nincs nagy baráti társaságom sem, Chrisről ezek után eszem ágában nem lenne képet kitenni, ki maradna a maffiatagok, meg az apám, akinek a véletlenül megölésével sikerült kiváltanom a vérfarkas átkot? - Legalább egy vaskos kötettel megvédheti magát az igazi tolvajoktól. - mosolyodom el, ezzel talán a kezdeti kérdésre végül csak választ adva, hogy igazából nem gondolom én komolyan azt, hogy ő tolvaj lenne, valahogy tényleg nem néz ki annak, még ha nem is tudhatom, hogy ténylegesen milyen is egy átlag tolvaj kinézet.
- Igen végülis... fiatal, de tudja szeretek olvasni és valahogy néha a régi világ sokkal kellemesebbnek és egyszerűbbnek tűnik, mint ez a mai. - hát igen, néha jóval könnyebb könyvekbe menekülni, mint megélni a valóságot, ami fájdalmas és olykor felettébb kiborító tud lenni, arról már nem is beszélve, hogy sokszor egyszerűen megpróbálom elképzelni, hogy vajon milyen lehetett az az idő... hiszen én is éltem akkor, de fogalmam sincs, hogy mit tettem, vagy milyen voltam. - Akkor miért lett mégis tanár? Mit csinálna helyette, ha most nem az lenne? - kíváncsivá tesz, valahogy... nem is tudom, van a fickóban valami, ami miatt érdekel, mintha csak valami belső hang súgná, mintha... Nem tudom butaságnak tűnik, de tényleg olyan különös érzésem van vele kapcsolatban, amit nem tudok hová tenni, mintha ez a beszélgetés is teljesen megszokott lenne, pedig még csak nem is ismerem.
- Biztosan és remélem, hogy így lesz, hogy sikerül majd kitalálnom, hogy mit kezdjek magammal, de... Önnek szokott lenni deja vu érzése? - nem is tudom, egy kicsit olyan ez most, mintha... ismerném, pedig nem igazán hiszek az ilyen előző élet dolgokban, főleg hogy nekem az jó rég lehetett, ha egyszer már évszázadok óta élek, de... persze biztos, hogy butaság.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 07, 2015 2:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Connie & Augustus



- Csak mondja, ami először az eszébe jut. Tudja, az első megérzés mindig a helyes, a többi csak arra van, hogy elbizonytalanítson minket. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Na igen, ez egy nagyon tetszetős sztereotípia, ami sajnos az esetek nagy többségében nem él,de… jól hangzik, ezért mindenki – én is – folyamatosan elsüti. – Hát persze, képzelem…igazán…egyedi módon tud bókolni. – nem rosszindulatból  mondom ezt, az arcomon mosoly ül, nem tartom magamat egyébként sem egy rossz indulatú embernek, sőt, igazán jó véleménnyel vagyok magamról, ami azt illeti. Sokan nincsenek ezzel így, de nagyon fontos dolog az, hogy megbízzon magában az ember, hiszen ha nem bízunk meg magunkban, másoktól hogy várhatjuk el? – Nos, Connie, eddig azt kell mondjam egész jól megy önnek. – bár nem kéne semmi ilyet elkövetnie, elég ha csak megmondja, de nem bánom, legalább így beszélgethetek vele, az utolsó beszélgetésünknek már így is van egy jó ideje, hiszen most már nem vehetem el az emlékeit, nem kezdhetek újra semmit sem. – Ami engem illet, az ajtó nyitva áll ön előtt Connie, szívesen segítek ebben magának. – nem számítottam arra, hogy ő is megjelenik majd az órámon,de sebaj, határozottan örülök ennek, főleg, hogy önként jött és nem érzem rajta azt, hogy rá lenne bármire is kényszerítve.
- A szüleimet fiatalkoromban elvesztettem, családom pedig nincsen. A túl sok költözködés ára pedig az, hogy nincsen normális baráti köröm. – rántom meg a vállamat. Na igen, ez a mesém, de az igazság az, hogy már nagyon régen elvesztettem őket, és egy olyan embernek, mint nekem,  nem való a család. Ötszáz éve élek, kevés dolog való nekem. – Igen, és fegyverként is remekül funkcionálnak, ha a szükség épp úgy hozza. De reméljük ilyen nem lesz, nem szeretek a tudással, mint fegyverrel lesújtani. – na igen, mert bár hangzatos, de valójában nem marad meg belőle semmi sem, mert az ember csakis a saját hibáiból tanul, ha másét látja, úgy gondolja, hogy őt majd elkerüli, hogy nem kell izgatnia magát miatta, de valójában… ennél nagyobbat nem is tévedhetne. A hibáink újra és újra ismétlik egymást, de mi soha nem vesszük észre, mert nem figyeljük, és nem is szabad, mert közben elfelejtenénk élni, ami az abszolút kudarc lenne.
- Nem feltétlen. Különösnek mondanám inkább, de semmiképpen sem butaságnak.  Különösképp érdekes, hiszen ön még fiatal. – ahhoz mindenképp, hogy a régi korokban érezze magát leragadva. De persze mindketten tudjuk, hogy ennek meg van az oka. Legalábbis én tudom, ő nincs tisztában azzal, hogy ki vagyok, és ez így is van rendjén egyelőre. – Ugyan, soha nem fordult meg a fejemben, hogy történelmet fogok tanítani. – rázom meg a fejem mosolyogva. Ez őszinte válasz, elvégre nem azért teszem, mert annyira szeretném, hanem mert valamit tennem kell, közel kell maradnom Connie-hoz, létfontosságú ez. – Van még ideje eldönteni, hogy mit akar. Tehetséges és okos nőnek tűnik, nehezen hinném, hogy ne találná meg a magának megfelelő hivatást. – annyi Connie-t ismertem már az évszázadok alatt, de mindig képes volt meglepni, valami újjal előrukkolni. Nem is hinné, hogy mennyi minden van benne valójában. Egy lehetőségekkel teli kincses bánya ő, csak fel kell fedezni, és felfogják.

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Első emelet

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Négy emelet boldogság
» Bárpult az első helyiségben
» Nolah & Ashley // Első típusú találkozás.
» Az első igazi randi - Flora & Leo
» Hisztis Myrtle mosdója (II. emelet)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Whitmore fõiskola :: Campus
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Nov. 11, 2018 5:36 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3