- Nos - köszörültem meg a torkom, mikor ő lekapta a felsőjét, majd feltette a kérdést, hogy én mutatom-e inkább vagy ő mondja. Volt egy olyan sejtésem, hogy még ezer évesen sincs orvosi diploma a kezében, szóval úgy döntöttem, hogy ettől inkább megkímélem. Jobb lesz az mindenkinek.
- Ez itt a nagymellizom - suttogtam, tenyerem rásimítva a csupasz mellkasára, ujjaim alatt érezve mellbimbóit, majd odahajoltam, és egy apró csókot adtam a kitapintott izomra.
Nagyot nyeltem, és lehunytam a szemem, ahogy a tenyerem még lentebb siklott. - Ez itt... az elülső fűrészizom... - érintettem meg a hóna alatt lévő területet, kitapogatva az izmot gyengéden és lassan, majd egy apró csókot adtam ide is.
Ujjaim tovább vándoroltak, de több szó nem bukott ki belőlem, mikor a köldökéhez értem. A légzésem felgyorsult, visszanéztem tekintetébe, és mire bármit is mondott volna, ismét a szájára tapadtam, és azzal a ki nem alvó szenvedéllyel csókoltam, amellyel mindig.   

- Nem vagyok sem nekrofil, sem... másféle ofil - ráztam meg a fejem kissé bamba képpel, mikor nem jutott jobb lezárás az eszembe. A humorom sajnos eléggé furcsa, nem vagyok olyan szórakoztató, mint mások, de engem nem is ezért szeretnek általában. - Szóval egy nyugdíjas korú professzor nem véletlenül nem tudja megmozgatni a fantáziámat - forgattam meg a szemem, majd végigmértem a mellkasát, mikor odahúzta a kezem.
- Aha... azt hiszem, kezdem érteni így, egy élő bábut tapogatva - jegyeztem meg halkan, mintha nem lenne jelentősége az egésznek, de igazából volt. Én... mindig is abban reménykedtem, hogy Damon fogja ezt csinálni velem. Helyette most Klaus van itt. Lassan több időt töltök ezzel a férfival, mint a tulajdon szerelmemmel. Bár azt hiszem, kissé könnyebb most a kapcsolatunk, hogy nem kell együtt lennünk éjjel és nappal. Az egészséges hiányérzet már ki is alakult. Még nincs minden veszve.
 - Mi a következő? - kérdeztem fapofával, kissé közelebb simulva hozzá.    

Felsóhajtottam. Csak kilyukadtunk a témánál. Vele nem szeretek Damonről beszélni, talán nem is véletlenül. - Biztosan jól megvan nélkülem, de azt tudom, hogy... jobban hiányzom neki, mint te azt gondolnád - grimaszoltam, majd megvontam a vállam.
- Hát, bizonyára izgalmasabb lenne, ha egy harmincas pasas lenne az óraadó, de sajnos egy öreg, szakállas professzor tartja az előadást, és hát... vele kapcsolatban inkább nem az anatómia azon oldalán közelítem meg, amelyre te most célozni próbálsz - fordítottam el a pillantásom róla.
- Már nem nagyon emlékszem a te anatómia-előadásaidra - sóhajtottam fel szemtelenkedve, de az arcomon úgy tűnt, mintha tényleg komolyan gondolnám a szavaimat.    

Ami meglepett, hogy nem egy egyszerű, futó csókot lehelt a számra, mikor magához húzott, hanem egy hosszadalmas csókot... tényleg nem számítottam rá, és a meglepetésem talán ki is ült az arcomra, de ennek ellenére viszonoztam a gesztusát.
Végül nagyot nyeltem, mikor elengedett, és megvontam a vállam.
- Akaratos és makacs vagyok. Mit gondolsz, kitől örökölte ezt a lányom? - kérdeztem halkan felkuncogva, majd megfogtam a kezét, amivel az arcomat kezdte simogatni. - És mivel rólad van szó... áh. Kérlek, tereld el a figyelmem az anatómiáról - forgattam meg a szemem szinte nyöszörögve. - Utálom - bukott ki belőlem. Hát igen. Talán még két copf kellett volna a fejem tetejére, és úgy is néztem volna ki, mint egy három éves, akaratos kislány.   

- Ó, a francba is! - bukott ki belőlem a káromkodás, és megforgattam a szemem. - Kit érdekel a bátyád? Te még mindig te vagy, nem pedig a nagy, tisztességes, erkölcsös Elijah Mikaelson - sóhajtottam fel. Még emlékeztem arra, hogy milyen gondosan készített fel annak idején Elijah arra, hogy KLaus a városba jön, méghozzá azért, mert a vérem kell majd neki. Kellett is... de nem ölt meg. Megoldotta anélkül... még mindig itt van a szemem előtt a jelenet, ahogyan kiszívta a véremet, miközben hozzám simult, és a hátamon éreztem a mellkasát, és...
Végül kibillentem az emlékeimből, és tettetett morcossággal meredtem rá.
- Hát jó. Akkor ne adj nekem üdvözlő csókot! - jegyeztem meg mint egy durcás kislány. A haragom tényleg minden létező formában elillant.  

Felsóhajtottam. - Nem, nem fog. Ő otthon van Mystic Fallsban - magyaráztam. Caroline az utóbbi időben amúgy is nagyon megváltozott. Mióta Stefan egy kissé letévedt a megszokott útjáról, Care vele törődik és nem a tanulmányaival. Amit mondjuk meg is értek. - Van jobb dolga is... ennél - böktem a papírhalmazra, majd nagyot nyeltem, és megráztam a fejem.
- Nem, nem kell menned - suttogtam, majd felálltam az ágyról, és odaléptem elé. Na jó, utálok ilyen közel lenni hozzá, amikor éppen nem vagyok rá mérges vagy nem utálom éppen teljes szívemből. Próbálkozni persze szabad, de az előbb teljes mértékben a szívembe markolt a vallomásával. Most nem szabad megbántanom. Van elég baja anélkül is.
- Te most gyászolsz... erre nem megoldás sem az alkohol, sem a gyilkolás. Jobb vagy... ezeknél - fintorodtam el egy pillanatra, majd belenéztem a szemeibe, és halványan elmosolyodtam. - Valamit viszont elfelejtettél, mikor bejöttél - húztam az agyát szigorú arckifejezéssel. - Nem adtál üdvözlő csókot - haraptam végül alsó ajkamba szemtelenül.

Elengedett, majd arrébb sétált, én pedig követtem őt a pillantásommal. Nem tudtam, vajon mit kellene mondanom.
- Hiányzik az otthonom... de nincs időm azon gondolkodni, hogy mennyire szeretnék ott lenni - magyaráztam, az ágy felé bökve, amely még mindig tele volt szórva a jegyzetekkel. Damonről viszont nem beszéltem. Továbbra sincs köze hozzá, lelkizés ide vagy oda. Nincs... nincs köze hozzá. Kész.
 - Az Augustine orvosok egy ideje felszívódtak... nem akarnak támadni, illetve egyáltalán nem bukkantak fel az utóbbi időben - vontam meg a vállam. - Maxfield pedig továbbra se emlékszik semmire - sóhajtottam fel, aztán halványan elmosolyodtam. - A közelben nincs bár. Ahogyan kocsma sem - billent oldalra a fejem. - Amúgy sincs időm kimozdulni, muszáj tanulnom az... anatómia vizsgámra - ültem vissza az ágy szélére, és kezembe vettem egy papírlapot, amelyben pont a vérkörökről volt szó, és felsóhajtottam. Tudtam, hogy nem akar beszélni a történtekről, a halott kislányáról és Hayleyről. Én pedig nem fogom felhozni neki.

Vállára hajtott fejjel hallgattam a szavait.
- Ezt fejezd be. Most - motyogtam halkan. - Semmin nem fog segíteni, ha önmagad ostorozod ilyesmivel... mikor legutóbb gyászoltam egy gyermeket, és hibáztattam magam a haláláért, Oliver karmai között kötöttem ki... téged ez a veszély talán nem fenyeget, de bármi rosszabb igen - suttogtam halkan, de még mindig nem engedtem el. Igaz, mondanivalóm eléggé kevés volt... továbbra is. Mit lehet ilyenkor mondani? Rajtam semmi sem segített, mikor Oliver hasba szúrt engem, és életem legnagyobb veszteségét szenvedtem miatta. Csak idő kellett... és néhány istenes pofon, persze képletesen értve.
- Azon pedig, hogy mi lett volna ha... ne. A történelem tele van mi lett volna, ha-mondatokkal, és elegem van belőlük. Nem fogod soha megtudni, hogy mi lett volna, ha. Nem a te hibád, Klaus... nem vagy felelős érte - suttogtam a fülébe, bár leginkább vigasztalni próbáltam őt.  

Egyre inkább nőtt bennem a feszültség. A tekintete semmi jót nem árult el, egyszerűen tudtam, hogy valami baj történt. Hogy... valami miatt ilyen pocsékul van, és hogy egyáltalán nem mosolyog. Jó ég, csak most veszem észre, hogy egyszer sem próbált meg mosolyogni, mióta eljött hozzám.
Először azt mondta, hogy Hayley halt meg, de mire megdöbbentem volna, hozzá is tette, hogy hibridként, de él. Nem firtattam a részleteket, hiszen tudtam, hogy nem ért véget a mondókája.
És miokor befejezte, miközben láttam, hogy tekintetét könnyfátyol borítja el, nagyot nyeltem. Sosem akartam hasonlót elképzelni. A gondolattól, miszerint ilyesmi megtörténhet, hirtelen facsarni kezdett a szívem. Megérdemelte volna, hogy végre emberi legyen valamiben. De megfosztották ettől... egy gyerek halálánál nincsen rosszabb...
- Én... - kezdtem volna bele, de rájöttem, hogy nem tudok mit mondani. Nem, szavak erre nincsenek.
Helyette legyűrtem magamban minden akadályt. MOst nem az én utálatom volt a lényeg, és nem is ezen volt a hangsúly. Ő eljött idáig, eljött hozzám, hogy valakinek kiönthesse a szívét... nem rúghatok bele még én is.
Előre léptem, és mielőtt bármit tett volna, átöleltem őt. Nem tudtam, hogy mit fog lépni, de tudnia kellett, hogy sajnálom, ami vele történt. Hogy... mellette vagyok. Talán ez a barátság?  

Amire szinte rögtön felfigyeltem, hogy nem nézett a szemeimbe. Klaus Mikaelsontól ez nem megszokott viselkedés, ezért is kezdett el bennem óriási baljsejtelem kibontakozni. Vajon mi történt már megint? Mikor nincs más baj az életemben, jön Klaus, és csinál... jó ég, vajon mit kellene végre tennem, hogy az életem csak a vizsgák miatt legyen problémás?
Amikor azonban végre elmondta, hogy mi is történt, eléggé meglepődtem. Nem öltek meg senkit. Nem halt meg senki. Most akkor mi a franc van?
- De hát... de hát ez jó hír! - bukott ki belőlem hirtelen, habár még eléggé tétova voltam. Nem fogok a nyakába ugrani. Nem, ahhoz még túlzottan haragos vagyok, és mérges vagyok rá. - Miért nézel úgy, mintha ettől összedőlt volna a világ? - jött aztán a következő kérdés. Nem értettem a reakcióját. Legutóbb már egészen hozzászokott az apaság gondolatához. Vajon az utolsó pillanatban mégis megijedt a feladattól?  

Csak megforgattam a szemem, ahogy talpra állt, és elkezdett fel és le sétálgatni. Kíváncsi lennék, vajon mi zaklatja fel annyira, hogy ezt kelljen csinálnia, hiszen szívem szerint én pofoznám fel őt, és nem fordítva.
Amikor viszont megállt, és belenézett a szemeimbe, nem tudtam megszólalni. MOst tényleg bocsánatot kért? Azt hiszem, ezt a szót még soha előtte nem hallottam Klaus Mikaelson szájából. Meglehetősen érdekes, de még azért is próbáltam leplezni, milyen döbbenetet váltott ki belőlem. Kisebb és nagyobb sikerrel.
- Nem, nem gyűlöllek - böktem ki végül, mikor láttam a szemében, hogy tényleg komolyan gondolja a kérdést. - Ott egyelőre még mindig nem tartok - nyeltem egyet, majd felsóhajtottam, és kicsit közelebb léptem hozzá, ekkor már valamelyest megenyhülve. - Elárulod végre, hogy mit csinálsz itt? Hosszú az út New Orleansból ide, csak néhány kérdés miatt - magyaráztam halkan.  

- Nos - léptem el a közeléből, hogy magamnak viszont töltsek egy adag narancslevet, és belekortyoljak a pohárba. - Ez nem a Buckingham palota, hanem egy iskola, ez való igaz. De ez nekünk pont megfelel - vélekedtem a kimondott szavain, mikor körbefordult a szobában. - Nincs szükségünk luxusra, hogy ellegyünk valahol hét közben - fűztem még hozzá, majd ismét beleittam az italomba.
- Óh, hát hogyne - bukott ki belőlem hirtelen a reakció a kérdésének hallatán, meg sem gondoltam, hogy mit fogok mondani, csak beszéltem. - Reggeltől estig rád gondolok - tettem hozzá, és ebben a pillanatban kezdtem bánni, hogy nem tartunk itt alkoholt. Kellene egy pohár whisky. - De van egy olyan érzésem, hogy nem azért utaztál ennyit, hogy megérdeklődd, vajon gondolok-e rád. Ha viszont igen, akkor... most már tudod - vontam meg a vállam. Talán udvariatlan vagyok, de megbántott. Nem mintha egy csalfa nőként mást érdemelnék, de engem ne tituláljon holmi Katherine vagy Tatia utánzatnak.

Egy halk kuncogást tört ki belőlem, de nem jókedvemben, mikor tájékoztatott arról, hogy hozzám jött. Ezt valahogy magamtól is kitaláltam. Bár ha ez kell, összehozom őt Caroline-nal, hátha jobban megértenék egymást, mint amennyire én jelenleg megértem ezt a férfit.
Csak felsóhajtottam, elemeltem a fejem az ajtótól, majd kitártam előtte az ajtót. Én magam már el is fordultam onnét, hagytam, hogy ő maga csukja be az ajtót a háta mögött, helyette a szétdobált papírokat kezdtem rendezgetni az ágyon.
- Nem tudlak mivel megkínálni, hacsak nem kérsz egy kis csokis tejet vagy narancslevet - böktem a minihűtő felé. Részemről nem tartottam itt piát, és Caroline sem. Erre szolgáltak a főiskolai bulik, melyek tökéletes alkalmat biztosítottak a lazításra. Nem kellett még mellette alkoholt tárolni a mini frigóban.
- Miért jöttél? - kérdeztem, mikor mindent elrendeztem, és az ágy szélére böktem, hogy üljön le rá. Sajnos ez a szoba nem olyan felszerelt, mint az ő kis villája, de nekem pont tökéletes.