A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Márc. 06, 2015 11:40 am
Bonnie & Markos

Kipróbáltam azt a mosolyt, melyet olyan régóta nem tudtam már használni. Leginkább azt éreztem, hogy végre! Itt a lehetőség! Egy egész város lehet az enyém, ha most sikerrel járok. Embereim az életüket áldozták értem, s a visszatérésemért. Be kell bizonyítanom, hogy életük nem volt hiábavaló. Áldozatuk pedig még inkább nem.

- Mert még nem találkoztatok olyanokkal, mint mi. Semmit nem tudtok rólunk, s ehhez nem elég egyetlen történelem könyv. - magyaráztam szájbarágósan, a magam bolgár hangnemében, majd közelebb léptem hozzá. - A játék most kezdődik, Bonnie. - súgtam neki, kiejtve keresztnevét. Csupán horgonyként tekintettem rá eddig, nyilván tudja, mivel fog járni, ha sikert hozok. Halál. A túlvilág meg fog szűnni. S ő lesz az első áldozata.

- köszönöm a játékot, és bocsánat, hogy eddig elhúztam Sad -
 
Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Kedvenc dal :
The Golden Age
† Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
† Humor :
❅ Sweet



Bonnie Bennett ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Feb. 05, 2015 9:33 pm
to markos
i'll whisper a secret

[You must be registered and logged in to see this image.]
Elég sok minden történt velünk az elmúlt évek alatt, sok borzalmat és képtelenségnek tűnő dolgot láttunk már, de ez vitte szerintem a pálmát. Lehet már az is eléggé sokkoló, hogy valakik rajtam keresztül távoznak a másvilágra, de az szerintem még inkább hihetetlenebb, hogy ő meg rajtam keresztül tért vissza. Nem értettem, hogy miért nem tűnt el és miért akarta azt, hogy találkozzak vele és tudjam azt, hogy ő itt van. A mosolyosa pedig nem éppen az a fajta volt, amitől az emberek megnyugodnak, hanem sokkal inkább olyan, amitől az ember hátán is feláll a szőr.
Hidd el, ha rajtam múlt volna, akkor ott maradsz ahol voltál. – mondom neki komolyan és próbálom továbbra is tartani magamat, nem kimutatni azt, hogy most újra kissé félek. Nem tetszik ez az alak. Van benne valami ijesztő és olyan a kisugárzása, hogy aki vele találkozik, az szinte egyből menekülni akarjon. – Sokan fenyegettek már minket, de mindig ők buktak el. Miből gondolod, hogy van esélyed ellenünk? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen nagyon is érdekel az, hogy pontosan ő mit akar itt. Talán sikerül kiszednem belőle egy-két információt és ennek köszönhetően még esélyünk is lehet vele szembe szállni, mert nagyon nem tetszik az, hogy az otthonunkkal fenyeget minket.


zeneszám || Bocsánat a késés miatt. Nem láttam, hogy írtál. 27 || szószám || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 17, 2015 3:12 pm
Bonnie & Markos

Türelmesen vártam, közben az apró, rácsos ablakon keresztül figyeltem, ahogyan a hold egyre nagyobb testet ölt. Már félig a célban vagyok, ezt követően már hová kellene sietnem? Nem szándékozom még távozni, s ugyan trestet még csak most kaptam, jó pár társam áldozatának köszönhetően, egyelőre még.. van elintéznivalóm. Egy apró üzenetem Bonnie Bennet-en keresztül.

- Óh, kedves. - jegyeztem meg, s ahogy megkérdezte, ki vagyok, egy velejéig gonosz vigyort produkáltam. - A nevem Markos. Az Utazók vezére. Igazán nagy örömömre szolgált, hogy végre - általad - szabadon távozhatok, és csatlakozhatom embereimhez. - vigyorodtam el még szélesebben, majd hirtelen komolyabbra rándultak ajkaim, s a vigyorom tovaszállt, ám ez csupán játék és színjáték volt. - Van egy üzenetem, melyet el kell vinned vámpír barátaidnak. Minél előbb meneküljenek a városból, mert itt már nincs sok idejük. - billent oldalra a fejem. - Ahogyan neked sem maradt túl sok.  
Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Kedvenc dal :
The Golden Age
† Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
† Humor :
❅ Sweet



Bonnie Bennett ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 09, 2014 11:47 pm
Bonnie & Markos
Life is full of suprise
[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem tehettem semmit se az ellen, ami történt. Egyszerűen tehetetlen voltan, mint egyszerű halandó, aki semmit se tehet. Boszorkányként lett volna erőm megvédeni magamat és még a szeretteimet is és talán legjobban emiatt hiányzott a régi énem, hogy ennyire "haszontalan" voltam a barátaim számára. Természetesen most is segítettem, ahogyan tudtam, de most minden sokkal nehezebb volt. És még ráadásul ez is történt. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, de csak álltam ott, mint egy bábu, akit zsinóron rángatnak egészen addig, amíg végül el nem ájultam.

Nem tudom, hogy mennyi ideig nem voltam magamnál, illetve azt se tudtam, hogy pontosan mi történhetett. Emlékszem az előzményekre, de olyan, mintha akkor is történt volna valami, amikor nem voltam a tudatomnál. Óvatosan feljebb tornáztam magamat, majd körbepillantottam, amikor megláttam egy ismeretlen férfit. A gyomrom szinte magától ugrott görcsbe, hiszen egyre inkább úgy éreztem, hogy nagy gáz van. Lassan felültem, majd megfogtam egy kicsit a fejemet, mert még mindig szédültem. Talán csak képzelem az egészet, de amikor újra odapillantottam, akkor még mindig ott volt.
Ki vagy te? - kérdeztem tőle rekedtes hangon, majd szép lassan felálltam, de fenntartottam a kellő távolságot.


१ - १ Words १ Zene
©
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 09, 2014 7:24 pm
Bonnie & Markos

Eljött az én időm! Előkelően léptem át azon a testen, amely az egyetlen kiutat jelentette számomra. A horgony, mely lényegében az egyetlen kiút számomra. Az a kiút, amelyet valaki létrehozott számomra, s talán nem erre a célra, de mégis itt vagyok most, és lám, rajta keresztül éltem meg ezt a pillanatot, mikor ismét levegő jut a tüdőmbe, ismét érzem a karjaimat, és érzem, ahogyan lépdelek előre, és talaj van a lábam alatt... mindent felülmúló érzés volt.

A padló nyikorgott a lábam alatt, s ahogyan hátra pillantottam, megláttam a földön fekvő nőt. Nem szándékoztam segíteni neki. De már így is válrtoztattam az eredeti terven, amely az lett volna, hogy a siker után rögtön továbbállok, és megkeresem a saját társaságomat, akikkel hamarosan el kell foglalnom ezt a várost.
Ehelyett azonban megálltam... ujjaimat összefontam a hátam mgött.. és csendesen vártam. Mire? Arra, hogy a lány felébredjen.
Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Kedvenc dal :
The Golden Age
† Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
† Humor :
❅ Sweet



Bonnie Bennett ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Okt. 13, 2014 9:35 pm
Bonnie & Markos
Life is full of suprise
[You must be registered and logged in to see this image.]

Egyáltalán nem volt teljesen kellemes az életem amióta visszatértem, vagyis egy része annak. Örültem annak, hogy újra itt lehetek és a barátaimmal tölthetem az időmet, illetve érezhetem Jeremy érintését, de az ára ennek egyáltalán nem volt kedves. Horgonynak lenni nem éppen kellemes dolog, hiszen minden egyes halott természetfeletti lény rajtam keresztül távozik a túlvilágra, ami elég nagy fájdalommal jár. Azt hittem, hogy idővel esetleg hozzá fogok szokni, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy soha nem lehet ezt a dolgot megszokni, illetve hogy idő elteltével csak egyre rosszabb lesz. Minden egyes fájdalom egyre nehezebb lett és eleinte próbáltam eltitkolni mindenki elől, de szép lassan a barátaim is rájöttek arra, hogy mi az ára annak, hogy visszatértem. Meg természetesen nagyon is hiányzott a régi énem, amikor még boszorkány voltam. De mindenkinek áldozatot kell hozni és még ez a szenvedés is megérte, ha itt lehetek velük...

Nem éreztem, hogy mi történik és mit keresnek itt. Miért vannak egyre többen, de szép sorban elkezdek közeledni felém és nem volt már menekvésem, illetve segítségre se számíthattam. Próbáltam minél inkább eltávolodni tőlük, de megérintett az első, majd pedig a következő miközben fura nyelven beszéltek, amit nem igazán értettem. Lassan a hasamhoz kaptam, mert éreztem az egyre nagyobb fájdalmat és ajkaimat egyre nagyobb kiáltások hagyták el. Talán segély kérő kiáltások voltak vagy egyszerűen csak maga a fájdalom kezdett legyőzni. Minél többet keltek át rajtam annál erősebb a fájdalom, illetve még az egyik fájdalom hullámból esélyem se volt észhez térnem, mert máris a következő kerített hatalmába. Egyre gyorsabban értek hozzám és egy pillanatra azt hittem, hogy soha nem lesz vége, de hirtelen minden sötétedni kezdett és onnantól kezdve a fájdalom is csökkent, majd végül már semmit se éreztem egyedül a körül ölelő sötétséget, ami olyan volt, mint amikor a gyermekét magához öleli a gyermekét....


१ - १ Words १ Zene
©
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Okt. 12, 2014 3:04 pm
Bonnie & Markos

Nem volt túlontúl sok feladatom ebben a harcban jelenleg. A horgonyt nem nekem kell hatástalanítanom ebben a játszmában. Én győzni akarok! Semmi mást, csak győzni. És meg fogok győződni arról, hogy mindez... lehetséges. Mystic Falls tökéletes hely számunkra. De előtte... még megvédjük a városunkat a vámpíroktól. Eltüntetünk inne minden természetfelettit, hogy élni tudjunk. És akkor a vámpírok, vérfarkasok és boszorkányok örökre távoznak innen. Vagy meghalnak.

Újabb kongás az órán. Eljött az idő. Lehunytam a szemem, és ahogy csak ott álltam, meghunyázkodva, mint valami ártatlan bálvány.. ujjaimat összefűztem a hátam mögött, és türelmesen vártam az általam várt pillanatot.
- Timothé. - suttogtam nevét, mikor megláttam egykori barátomat a horgony előtt. Látszólag egy áldozat számára már semmit nem jelnet. De a hang megnőtt a helyiségben. Egy pillanaton belül már nemcsak Timothé, egyre több társa állt mellette. Halottak. Mind meghozták ezt az áldozatot értem. S maradunk így is elegen. Nemes áldozat. Be kell végeznünk a sorsunkat.
- Keljetek át rajta! Mindannyian! - suttogtam, miközben ők valószínűleg nem láttak engem. Nem is véletlen. Felsóhajtottam, miközben kántálásuk hangosabbá vált, és elégedetten sóhajtottam fel. A horgonynak le kell gynegülnie... hogy átférhessek az egyetlen kijáraton...
Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Kedvenc dal :
The Golden Age
† Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
† Humor :
❅ Sweet



Bonnie Bennett ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 26, 2014 7:21 pm
Bonnie & Markos
Life is full of suprise
[You must be registered and logged in to see this image.]

Sok minden történt velünk az elmúlt napokban, hónapokban és talán már soha nem lesz semmi se olyan békés, mint korábban volt. Boszorkány voltam, de már többé az se lehetek. Horgony lett belőlem és valószínűleg most már mindig is az leszek. Nem tudom, hogy képes leszek-e így is megvédeni a barátaimat, de mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Miután elveszítettem mindenkit, számomra csak ők maradtak és miattuk éltem. Ők voltak az én családom. Nem olyan régen váltam el tőlük, de  máris hiányoztak. Talán csak amiatt, mert nem olyan régen láthatatlan voltam számukra és jó érzés volt újra köztük lenni és érezni gyengéd, gondoskodó ölelésüket.

Lassan levettem egy könyvet a polcról és leültem vele a kanapéra. Néha egy-egy apró mosoly kíséretében néztem a könyv lapjait. Régen azt hittem volna, hogy ez mind csak mese, de mára pontosan tudtam, hogy a könyvek világa sokszor nagyon is valóságon alapul. Nem csak erre jöttünk rá, hanem egyre jobban felnyitotta a szemünket ez a világ és olyan dolgokat is megláttunk, amiket talán nem kellett volna. Amikor éjfélt ütött az óra egy pillanatra megijedtem és a könyv is kicsúszott a kezeim közül. Lassan felálltam és lehajoltam érte, de amikor újra felálltam, akkor akkor hirtelen nem értettem semmit se. Hallottam, amint emberek beszélnek, de pár másodperc erejéig nem láttam senkit se. Megfordultam és egy nő ért hozzám, majd egy kisebb fájdalom és kiáltás közepette eltűnt. Még mindig nem tudtam megszokni azt, ahogyan átkelnek rajtam és egyszerűen fájt. Jött a következő és a következő. Próbáltam összegyűjteni az erőmet és elfutni előlük, de pár lépés után láttam, hogy bekerítenek. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy kik lehetnek ők és mit akarhatnak. Éreztem, amint idegesen görcsbe rándul a gyomrom és baljós előérzetem lett.



१ Lesz még jobb is. 27 १ Words १ Zene
©
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 25, 2014 6:35 pm
Bonnie & Markos

Sosem kellett csalódnom társaimban. Ugyan engem évszázadokkal ezelőtt elragadott a nagybetűs Halál, ők pontosan tudták, hogyan kell cselekedniük. Minden hasonmás - mintegy bábuk - a helyükre kerültek. S most már nem volt más feladatom, mint lehetőséget találni a visszatérésre. A sorsuk be fog teljesedni. Egyetlen ponton fognak mindannyian elégni, életüket adni azért, hogy vezérük visszatérhessen. S mindezek ellenére marad annyi csatlósom, hogy bevegyem Mystic Falls városát. Az Utazók otthona itt van. Itt fogunk letelepedni, elűzve innét a természetfelettit. Ez lesz az új otthonunk.

Megálltam a helyiségben. Nem érzékelhetett engem senki, de ahogy a helyiségben égett pár gyertya, s a horgony egy hatalmas, vaskos könyvet lapozgatott, egy elégedett mosoly jelent meg ajkaimon. Nem is sejti, mi fog történni hamarosan!
Lehunytam a szemeimet, mikor az óra az emeleten éjfélt ütött. Elkezdődik.. társaim sorra fogják feláldozni magukat.. s míg átkelnek Bonnie Bennett testén, nekem lehetőségem lesz visszatérni. Már csupán pár perc.. s ismét életre kelhetek!  
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 22, 2013 12:35 am
Stefan & Laura

Bizakodva mosolyodom el, ahogy a keze az enyémben landol. Igen, egy család vagyunk. Nekem pedig itt az ideje, megtanulnom mit is jelent ez. Ismertem a család fogalmát. Négy fivérrel nőttem fel és bátyáim gondoskodtam arról, hogy ne kelljen senkitől sem tartanom. Ezzel azonban csak azt érték el, hogy nélkülük nem tudtam megvédeni magamat. Igaz, az elmúlt fél évben rengeteget edzettem de az mind kevésnek bizonyult, ezt a mai alkalom tökéletesen bebizonyította. S most, megszületett a második családom is, ahogy szintén egy bátyja tehettem szert Stefan személyében. Ő azonban más volt. Elmúlt 160 éves és vámpírként, gyorsabb volt és erősebb, mint bármely halandó. Nekem pedig meg kellett tanulnom, hogyan gyűrhetek magam alá nem csak embereket de olyanokat is mint Stefan. Ő pedig segíteni fog nekem ebben. Nem tudtam, miért ilyen erős a hitem ebben a férfiben. Azt tudtam csupán, hogy a kötelék, mi hozzá kapcsolt, különleges volt. Egy vadász és egy vámpír, egy családban. – Most pedig menjünk innét. – a hideg is futkosott a hátamon, ahogy a cellára néztem minek nyikorgása, csak arra emlékeztetett, milyen szörnyűség történhetett volna. Ahogy visszatértünk a nappaliba, ismét helyet foglaltam a kanapén. – Azt hiszem, tényleg nem bírom az italt! – csak ez lehetett a magyarázat, a rosszullétemre. A hirtelen izgalom és a több mint harminc éves whisky, valakinek aki nagyon ritkán iszik, elég erős kombináció. – Mikor kezdünk? – kérdeztem, tekintetemben egy izgatott tinédzser csillogásával.

szavak száma: 225 | zene: Lalala| megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
the other part of my soul
† Kedvenc dal :
war of hearts
† Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
† Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Pént. Dec. 20, 2013 9:42 pm
stefan laura


[You must be registered and logged in to see this image.]
Szavai hatalmas sebet ejtettek a már így is vérző szívemre. A vérszomjat lehet kontrolálni, de nem minden esetben.. Számomra ők csak idegenek voltak és nem is voltam önmagam. Most pedig próbálok önmagam maradni plusz még ott van az is, hogy nem szeretném egy családtagba mélyeszteni a fogaimat. Egyszerűen nem lenne helyes.
Ha tudná, hogy milyen könnyen beteljesíthetné a bosszúját. Hiszen itt vagyok nem is olyan messze és csak egy fadarabot kellene a szívembe szúrnia és, már be is teljesülhetne a bosszúja. De nem mondhatom el neki.. Egyszerűen nem vagyok rá képes.
Nem vagyok a legjobb önvédelem oktató.. – Félek, hogy minél több időt töltünk együtt annál jobban fog mardosni a bűntudat és egyszer talán elmondom neki.. Esetleg pont akkor, mikor éppen kéznél van egy fadarab és ő, már reakcióból döfné azt a mellkasomba. – Egy család vagyunk. – Halvány mosoly kúszott az arcomra, hiszen az vagyunk. Egy család, de ha kiderül, hogy én voltam ez elég hamar meg fog változni.

|| Bocsánat a késésért. ||




[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 15, 2013 7:31 pm
Stefan & Laura

- Nem. – ismételtem meg magam hidegen. – Nem, erre nincs mentség. Ez vérszomj. A vérszomjat, pedig lehet kontrollálni. Épp most tetted meg. – fordultam vissza felé – és más is képes rá. Azon az éjszakán egy vámpír pusztán szórakozásból megölte a barátaimat. Ezért pedig meg fizetni fog. A fejét fogom venni, ahogy ő tette az én barátaimmal. – tekintetem szinte már izzott a dühtől. Nagy szavak voltak és azt gondoltam, ismerem az árát annak amiről beszélek. Nekidőlve a falnak pillantottam le Stefanra. – Azt akarom, hogy segíts ebben. Ha már egy család vagyunk… taníts meg megvédeni magam. Taníts meg harcolni. – Magabiztos de megingó léptekkel jutottam el mellé és kezemet kinyújtottam az övé felé. – Hiszen mától egy család vagyunk. Egy család pedig mindig összetart és mindig figyel a tagjaira. – Persze, fogalmam sem volt róla, hogy mi az igazság… hogy Stefan miatt lettem vadász… hogy ő végzett a barátaimmal és kis híján velem is, aznap éjjel.

szavak száma: 149 | zene: Lalala| megjegyzés: Rövid lett, bocsi.
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
the other part of my soul
† Kedvenc dal :
war of hearts
† Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
† Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Pént. Dec. 13, 2013 11:21 pm
stefan laura


[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem tudnám elviselni, ha valami baja esne a karjaim között. Nagy valószínűséggel beleőrülnék.. Nem tudom, hogy mi baja lehet. Talán nem bírja a vért vagy valami ilyesmi.. Hát akkor azt hiszem van egy közös pontunk, mert én sem nagyon bírom. Azon is csodálkozom, hogy képes voltam legyőzni a vágyat arra, hogy feltépjem a torkát és kiszívjam belőle az életet. Azt hiszem a bűntudat most az egyszer megtette a hatását. Megöltem a barátait nem tehetem meg ugyanezt vele is bármennyire is lenne számára megváltás ez az egész. Nem kellene ennyi fájdalom között élnie mégis nem vagyok rá képes. Még mindig van lehetősége arra, hogy normális élete legyen új barátokat szerezzen esetleg szerelemre találjon. De, ha megölöm akkor itt mindenek vége szakad azt pedig egyszerűen nem engedhetem. Nem bánthatom még jobban. Elvettem tőle az életét.. Vagyis inkább tönkre tettem.. A legkevesebb, hogy megpróbálom helyrehozni valamennyire, mielőtt még rájön, hogy én voltam az, aki megölte a barátait.
Miután megitattam a véremmel vártam, hogy mégis mi fog következni. Reméltem, hogy felébred.. De nem tudhattam biztosra. Felsikított. Ez egyértelmű válasz volt a kérdéseimre én pedig szinte rögtön magamhoz öleltem leginkább örömömben azért, mert nincsen semmi baja másrészt pedig támaszt akartam nyújtani neki. Tényleg ilyen rémálmokat okoztam neki? Gyűlölöm magam azért, amit tettem és, ha visszafordíthatnám, már kétszer megtettem volna, de erre sajnos nincs lehetőségem. - Erre a kérdésre talán soha nem kapsz választ, de az is lehet, hogy egyszerűen az illető nem volt önmaga.. - Próbáltam menteni a menthetőt még az ismeretlenben is.    



[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Dec. 13, 2013 1:49 pm
Stefan & Laura

Fogalmam sincs mi a fene történt. Az agyam egyszerűen leblokkolt. Újra az erdő fái között voltam, hogy tűzrevalót gyűjtsek. Lépteim alatt megroppantak a gallyak, az avartakaró majdnem a bokámig ért. Az ősz már itt volt egy ideje de a roppant hideg még váratott magára. Ezért választottuk azt a napot. Már hűvös volt de nem fagyos vagy nyirkos. Kempingezni, a szabadban kutakodni, tökéletes. A sűrű lombok nem borítják többé az ágakat és csak a fenyők ágai adnak árnyékot. A kilátás káprázatos volt, főleg éjszaka. A táj ezer színben ragyogott. A csillagok fent nyújtottak fényt, a város pedig, káprázatos fényjátékkal vezette az eltévelyedőket. A sikolyokra kaptam fel a fejemet. Az eddig gyűjtött rőzsét elejtettem és lélekszakadva rohanni kezdtem a táborhely felé. Lélekszakadva… ez egy igen sokrétű szó. Mintha a lelked, ki akarna szakadni a testedből, hogy előbb megérkezzen a mészárlás helyszínére, ahol majd a valóság szövete, darabokra szabdalja. S mikor megérkeztem, a barátaim vérben ázott teste, leszakított feje fogadott. Sikolyomat elnyelték a lombok nélküli törzsek, a fenti és lenti fények.
Sikoltva tértem magamhoz. Stefan karját szorítva ziháltam mire végre rádöbbentem, hogy elszakadtam az emlékek földjétől és ismét a Salvatore birtok talaja nyugodott alattam. – Nem, én nem… - könnyes tekintettel próbáltam kimászni óvó öleléséből de még nem voltam teljesen magamnál. – Miért, miért tenne ilyet bárki? – végre szabadultam. Dühös voltam, sebzett és öklömet újra és újra a kemény kőzethez csaptam. Igen, ezért lettem vadász. Ez a düh indított el a bosszú útján. Ez, ami ritkán kerekedett felém de akkor gyilkost faragott belőlem.

szavak száma: 248 | zene: Lalala| megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
the other part of my soul
† Kedvenc dal :
war of hearts
† Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
† Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Szer. Dec. 11, 2013 6:25 pm
stefan laura


[You must be registered and logged in to see this image.]
Ennem kellett volna.. El kellett volna mennem vadászni.. Akkor nem lennék akkora bajban, mint most vagyok. Egyszerűen nem értem, hogy lehettem ennyire ostoba. Annyira lefoglaltak a nők és minden egyéb bajom, hogy már teljesen megfeledkeztem arról, hogy mi is vagyok és mik a szükségleteim, de eljött annak is az ideje, hogy ezt megbánjam. Éreztem, hogy már nem kell sok, hogy rávessem magam ő mégsem mozdult. Legalábbis egy darabig.. Majd pedig végül bezárta rám az ajtót és hirtelen előtörtek az ezzel kapcsolatos emlékeim.. Nem akarok itt lenni.. Ez még csak ront a helyzetemen.. Ki kell jutnom innen..
A vértasakra néztem, amit bedobott.. Ha most a számhoz emelem lehet, hogy őt sem kímélem meg. Viszont, ha meg sem próbálom ezzel helyettesíteni akkor mindenképpen az ő életének fogok véget vetni. Kezembe vettem, majd az utolsó cseppet is kiszipolyoztam belőle. Átjárta minden egyes porcikámat és olyan volt, mintha újjá születnék.. Az állatvérnél az egyszer biztos, hogy sokkal jobb, de ez csak nehezebbé tette a dolgokat.. Még többet akartam.
Hallottam, ahogy nyílik a zár és hirtelen mellette teremtem. Egy darabig harcoltam magamban, hogy most a véremet adjam neki vagy elvegyem az övét.. Nem tehetem. A rokonom és, már így is megöltem a barátait.. De ugyanakkor ez megkönnyebbülés lenne a számára.. Nagyot nyeltem, majd feltéptem a csuklómon a bőrt és a szájához nyomtam. – Térj magadhoz, Laura.. Szedd össze magad. – Fogalmam nem volt, hogy mi a baja, de ezt tűnt a legjobb megoldásnak.



[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 08, 2013 10:31 pm
Stefan & Laura

Ha az embernek azt mondják, rohanj, akkor a filmekkel ellentétben, rohanni kezd. Nem áll meg, hogy agonizáljon az élet nagy kérdésein. Nem ragaszkodik hozzá, hogy megmentse a másikat a veszélytől és végképp nem zárja össze magát azzal, aki fenyegeti. Ezt hívják életösztönnek s ez munkált bennem is amikor azonnal cselekedtem. Kiléptem és rögvest bezártam az ajtót, ami elválasztott bennünket. – Sajnálom.  - mondtam csendesen miközben szédülni, kezdtem. – Hozok neked vért. – motyogtam és elindultam abba az irányba, ahonnan érkeztem, hogy magamhoz vegyek pár tasak vért és visszatérjek vele a cellához. – Nem érzem túl jól magam. – halkan beszéltem, bizonytalanul még bedobtam a vértasakokat s a falnak dőlve sóhajtottam fel. – Hamar elveszted a türelmed. – jelentettem ki miközben keresztbe fontam karjaim mellkasom előtt. Nem múlt el a szédülés de a fal kellő támaszt adott. Hányingerem sem csillapodott, sőt, ami azt illeti, egyre rosszabbul lettem. – Ki kell nyitnom Stefan. Úgy érzem, mindjárt elájulok. – észre sem vettem mikor kezdtem el zihálni. Az ajtóhoz csoszogtam. – Te is a családomhoz tartozol. Nem hagyhatlak így itt. – fogalmam sem volt róla, hogy él-e itt más, mindenesetre abban biztos voltam, hogy nem tudnám őt, bezárva tartani. – Pocsék vadász vagyok. – vallottam színt elgyötörten, ahogy elhúztam a zárat. S pff! Eddig bírtam. Az ajtónak dőlve csúsztam végig a padlóig. Zihálásom erősödött és izzadni kezdtem. Fogalmam sem volt mi bajom van, hiszen egészen eddig jól voltam. Talán valami sunyi betegség mi most törne ki, lázzal döntve le a lábamról?

zene: Lalala| megjegyzés: Bocsánat a késésért!!!
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
the other part of my soul
† Kedvenc dal :
war of hearts
† Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
† Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Nov. 25, 2013 8:22 pm
stefan laura


[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem állítottam meg, mert miért tettem volna? Valószínűleg kíváncsi, hogy mégis mi van odabenn. Mégis csak elég régi ez a ház, szóval minden egyes pontja, már-már történelemnek számít. A kíváncsiságát azt hiszem csak az csökkenhette, ha bemegy és körbenéz. – Aki ide be van zárva elhiheted, hogy annak érzi. De külső szemlélőként, csak rehabilitációs központként tekintesz rá. – Nem akartam, hogy tudja tapasztalatból beszélek, ezért próbáltam viccesen megfogalmazni ezt az egészen. De tisztán emlékszem, hogy akkor nem is azzal voltam elfoglalva igazából, hogy hol vagyok. Egyetlen gondolatom volt. Mégpedig a vér. De végül túl tettem magam ezen az egészen..
Fogalmazzunk úgy, hogy azok akiknek szükségük van a segítségre, viszont ezt az ég világon semmiért nem vallaná be. – Nekem is szükségem volt a segítségre, mikor ide bekerültem, de az utolsó pillanatig megtagadtam itt pedig kénytelen voltam elfogadni, hogy teljes mértékben igazuk volt.
A következő pillanatban pedig vér illata csapta meg az orromat, amit reméltem, hogy elkerülhetünk, bár egy ilyen helyen mondhatni csoda lett volna, ha nem karcolja vagy vágja meg magát valamivel, viszont most a vérének az illata előhívta a bennem napok óta szunnyadó éhséget. Összeszorítottam az állkapcsomat és hátat fordítottam neki. Valószínűleg mit sem sejt a problémáimról, de ez még nem fogja megvédeni. – Fuss a lehető legmesszebb innen, amilyen gyorsan csak tudsz. Rohanj. – Mondtam határozottan, miközben kezemmel megtámaszkodtam a falnál és próbáltam kiverni a fejemből, hogy milyen jó érzés is lenne kiszipolyozni a testéből az utolsó csepp vért is. Nem tudom meddig leszek képes visszafogni magam...



[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Nov. 25, 2013 7:29 pm
Stefan & Laura

Talán több maradt meg régi önmagamból, mint azt feltételezni mertem. Talán a folytonos zavarom azt feltételezte, hogy az egykoron csupa szív ember most is ott élt bennem… vagy tán a folytonos mentegetőzésem valami mást takarna, valami szörnyű roncsot csupán? Kérdőn vontam össze szemöldököm miközben lépteim lelassultak, kiegyensúlyozottabbak lettek. – Börtön? – kérdeztem kissé értetlenül majd pár percig babráltam a zárral, hogy bejuthassak. Minek utána Stefan nem akadályozott meg, hát nem hezitáltam belépni a cellába ahova nappal erős fény süthetett be még most este csak a lámpák fénye kúszott be. – Ki kerül ide? – kérdeztem hirtelen s ahogy tenyeremmel az ajtó oldalán simítottam végig, akaratlanul is beleszaladtam egy szögbe. Nem szisszentem fel és nem kezdtem el pánikolni ugyan de kellő határozottsággal szorítottam az apró sebre a ruhámat, mielőtt a vércseppek a földre hullottak volna. A kezemet zsebre vágva kezdtem el hátrálni. – Stefan. – ejtettem ki nevét csendesen – Azt hiszen ideje indulnom. – mosolyodtam el de azt hiszem a félelem elárult. Jobban mondva a testem árult el. A szívem hevesebben kezdett verni, tekintetem ide-oda kapkodtam s eközben azt mértem fel, hogyan lehetne a legkönnyebben s legbiztonságosabban kikerülni innen.

zene: Lala lala | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
the other part of my soul
† Kedvenc dal :
war of hearts
† Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
† Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Nov. 25, 2013 6:31 pm
stefan laura


[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem akartam, hogy szedegesse a szilánkokat. Nem csak azért, mert teljesen felesleges, hanem azért is, mert még mindig nem voltam tisztában azzal, hogy mégis mennyire tudom kontrollálni önmagam. Magam sem tudom, hogy mikor ettem utoljára, szóval kétlem, hogy vissza tudnám fogni magam, ha megérezném a vérét, viszont nem akarok én lenni az, aki a torkának ugrik. Főleg azok után, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy én voltam az, aki megölte a barátait. Azt hiszem abban a pillanatban, hogy ezt megtudja egyrészt örökre gyűlölni fog másrészt pedig végre lesz előtte egy pontos cél. Méghozzá megölni engem azért, mert én megöltem a barátait. Megérdemelném és mivel úgymond a családom képtelen lennék ártani neki.
Tőlem aztán semmiért nem kell bocsánatot kérned. Azt csinálod, ami éppen jól esik. Csak azért ügyelj a testi épségedre. – Voltaképpen ezt az egészet az ő érdekében mondtam, mert ha megvágja magát én nem hiszem, hogy tudnék uralkodni magamon utána pedig leállítani magam.. Hát az egyenlő a lehetetlennel.
Hogy ez? Egy börtönféleség. Legalábbis valami olyasmi.. Elég hosszú története van, de hidd el nem olyan jó a kilátás belülről. – Nem akartam kifejteni a dolgokat, hogy én is voltam jó ideig oda bezárva, mert egyszerűen képtelen voltam uralkodni a vérszomjamon.



[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Nov. 25, 2013 5:50 pm
Stefan & Laura

Gyerek voltam újra. Fiatal lélek, sebektől és terhektől mentes tudattalan elme amit oly könnyen befolyásolnak az ingerek mint egy apró csecsemőt. Elrejtettem magamat, elzártam a lelkem a hegek mögé és vártam. Vártam, hogy megtalálják. Azt azonban még csak nem is sejtettem, hogy az fogja ismét megtalálni aki miatt oly mélyre ástam. Amíg a szilánkokat kapkodtam – óvatosan persze – addig szinte meg sem hallottam amit mondott. Amikor végeztem, akkor Stefan visszarángatott a valóságba. – Tudom, hogy olykor gyerekesen viselkedem. Sajnálom. – sütöttem le tekintetemet – Olykor szeretem elfeledni a barátaim halálát. Szeretek egyszerűen az lenni, aki a haláluk előtt voltam. – Életvidám, barátságos, végtelenül kedves, melegszívű fiatal lány. Egy naiv, tiszta lélek. S most? Mivé lettem? Egy bosszúszomjas szörnyeteggé aki összetört szívét egy kalitkába zárta és nem akarja kiereszteni, hiába tört ki olykor szárnyaival, újra és újra eltörte szárnyait, hogy visszazárhassa a sötétségbe. Felemelkedtem és kiegyenesedve pillantottam Stefan tekintetébe. – Szóval a pince… - kezdtem halkan bele bár magam sem tudtam mit akarok igazán mondani… de nem kellett gondolkodnom rajta amikor megláttam a beáradó fényt a folyosó végéről. – Az micsoda? – kérdeztem és elindultam a cella felé.

zene: Lala lala | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
the other part of my soul
† Kedvenc dal :
war of hearts
† Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
† Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Pént. Nov. 08, 2013 10:12 pm
stefan laura


[You must be registered and logged in to see this image.]
- Rendben, becsukom. - Mondtam, majd már le is hunytam a szememet. Nem tudom, hogy miért mentem bele a játékba, de voltaképpen nem is ez volt a lényeg. Reményeim szerint nem egy fadarabot keres, amivel leszúrhat a lépteiből és a szívveréséből sem ezt vettem ki. Sokkal nyugodtabb volt, mint pár perccel ezelőtt. Talán pont ez kellett ahhoz, hogy megnyugodjon? Megbizonyosodik arról, hogy megbízom benne és eszem ágában nincs őt bántani, amíg ő szépen egy karót döf a mellkasomba? Ááá, badarság. Megéreztem volna, ha valami ilyesmire készül, de semmi még csak ehhez hasonló szándékot sem vettem észre rajta.
Adtam neki pár perc előnyt, mielőtt utána indultam volna. A vámpírhalásomnak köszönhetően nem volt olyan nehéz kivenni, hogy merre is ment. Szépen lassan megindultam a pince felé, ahol reményeim szerint őt találom és kíváncsi tekintetét, ami már most feltérképezte a helység nagy részét. Beleértve a vértasakokat is. Ez végül is nem akkora bűn. Legalább nem emberekből eszem.. Legalábbis próbálkozom.
Nem olyan messze álltam meg tőle és mosolyogva figyeltem, ahogy az elméletem igaznak bizonyult. Mikor megfordult megijedt, hiszen valószínűleg nem hallotta, hogy idejöttem. - Semmi gond. - Mondtam, majd óvatosan megfogtam a kezét és felhúztam. - Nem kell összeszedned. Majd eltakarítom én. - Mondtam kedvesen mosolyogva.



[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Nov. 08, 2013 12:37 pm
Stefan & Laura

- Felfedező útra indulok! – jelentettem ki és gyermeki mosoly ült ki az arcomra. – Csukd be a szemed! – szóltam rá Stefanra majd futni kezdtem és megérzéseimre hagyatkozva kanyarogtam jobbra is, balra is és végül a folyosó végén, egy csukott ajtónál álltam meg. Mindig is csábítottak a zárt, titkos helyek és bár mindig is veszély fogadott, soha nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg, mit rejt az ajtó. Plusz ez egy remek hely elbújni Stefan elől s még ő engem keres, addig én magam felfedezhetem a pince zugait.
Nem az várt amire gondoltam. Nem volt tele régi ereklyékkel a hely, titkos portrékkal vagy portékával. Az alagsor sötétsége bevonzott és helyettem vezette lépteim az apró szobába ahol a hűtőszekrény pihent. Egyértelműen ki kellett nyitnom.
Nem sikoltottam fel és nem hőköltem hátra. Ha őszinte akarok lenni, rég nem éreztem akkora megkönnyebbülést mint ami most, mázsás súlyként szakadt le szívemről. A rokonom nem egy emberevő szörnyeteg. Stefan Salvatore nem rossz fiú s erre a megannyi vértasak volt a bizonyíték. Lecsukva a hűtő tetejét azonban riadtan léptem egy lépést hátra mikor megláttam Stefant mert nem hallottam a lépteit. Karom automatikusan, védekezőn lendült meg és sikerült levernem egy befőttesüveget a mögöttem levő polcról. – Bocsánat. – nyögtem ki csendesen és már hajoltam is le, hogy összeszedjem a dabarokat.

zene: Lala lala | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
■ the way for humanity

† Kedvenc dal :
back home
† Tartózkodási hely :
■ the place where nothing bad happens
† Hobbi & foglalkozás :
■ i'll be a little doctor
† Humor :
■ like a dead man's humor



Elena Gilbert ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Júl. 24, 2012 1:37 pm
Előzmény

Elena Gilbert Salvatore

Nem is tudtam megmondani, mitől féltem jobban... hogy ha teljesen erőre kap majd, hátat fordít nekem, vagy... attól, hogy ellök magától azon nyomban, amint kiérünk innen...
- Persze... - fogtam meg a kezét, majd amennyire tudtam, segítettem neki, hogy kijussunk a pincéből. Lassabban, mint általában, de... most ő volt a fontos.

(Damon és Elena háza)

Damon Salvatore

Utána akartam még szólni Vicnek... elmondani, milyen hálás vagyok... de hamarabb eltűnt, minthogy szólhattam volna. De nem számít... tudom, hol keressem, hogy megköszönjem amit tett értem. Értünk...
- Menjünk... - bólintottam Elena szavaira, és kinyújtottam a kezem. - tudsz egy kicsit... segíteni? - tápászkodtam fel nehézkesen.

Elena Gilbert Salvatore

Mielőtt belekezdtem volna, Vicki bejelentette a távozását. Voltaképpen még az a puszi sem zavart, amit Damon arcára nyomott, de a vicces célzására nem tudtam elmosolyodni... fájt minden porcikám a bűntudattól...
- Vicki... - szóltam utána. - Köszönöm - pillantottam rá hálásan, majd mikor a lépteinek hangja elhalt, Damonre néztem. - Igen... az a ház a MI közös otthonunk... Delenáé, Davidé, a tiéd és az enyém... MI négyünké - folyt végig egy könnycsepp az arcomon, a torkomat pedig marta az, hogy... milyen egy ostoba, manipulálható nőszemély vagyok... és hogy miattam történt minden.
- Menjünk haza... - álltam fel lassan.

Victoria de Bellefleur

- Részemről ez volt a legkevesebb... tudtam, hogy szeretitek egymást és legyőzve minden ellenszenvet, örülök, hogy segíthettem - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, majd leguggoltam melléjük és mielőtt Elena válaszolt volna Damonnek, megszólaltam. - Viszont nekem ideje mennem. Kimerített ez az egész varázslat. Elfáradtam... - magyaráztam, majd Damon arcára nyomtam egy puszit. - Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy jobb bőrben vagy, mint mikor bejöttünk - mosolyogtam, majd felálltam és az ajtónál fordultam még vissza. - Ha segítség kellene... rám számíthattok - tettem még hozzá.

(Vicki lakása)

Damon Salvatore

- Semmi baj - ráztam a fejem. - Ezt... később - töröltem meg a számat, és láttam, hogy a patkány rágta sebem beforr. A kezem viszont feketéllett a kosztól... és éreztem a saját bűzömet.
- Én nem tudom... hogy köszönjem meg - néztem Victoria felé kedves mosollyal. - Ha te nem lennél, akkor... - hallgattam el, majd próbáltam összeszedni magam.
- Haza szeretnék menni - mondtam halkan. - Ha mehetek - néztem félve Elenára.

Elena Gilbert Salvatore

Megkönnyebbülve figyeltem, ahogy issza a vért, közben pedig... hatalmas bűntudat ébredt bennem. Miattam feküdt itt holtan... csakis miattam... én tehettem róla... és tehetek még most is...
- Delena jól van... Kate vigyáz rá... - magyaráztam és Vickit figyeltem, de az arcára volt írva, hogy ő most nem szól ebbe bele. - És... rosszat álmodtam... majd megtaláltam a naplós bejegyzésedet... összeállt a kép... hogy Stefan tehet róla... mindent ő szervezett össze... én pedig bedőltem neki... - csuklott el a hangom.

Damon Salvatore

Épphogy kiejtettem Vic nevét, mikor az említett már meg is jelent, és véres tasakokat nyomott a kezembe.
Elvettem tőle, aztán félig ülve felnyitottam, és inni kezdtem a tartalmát.
A vér úgy járt át, mint az elektromosság. Éltető erő volt benne, maga az élet. Csodálatos volt, erőt, és vigaszt adó.
Letettem az üres tasakot, és csak néztem magam elé, meg rájuk felváltva. El sem tudom mondani, hogy éreztem magam most. Kétségek, fájdalom, boldogság, megrőkönyödés... megkönnyebbüléssel vegyesen. Mindez úgy dolgozott bennem egyszerre, hogy egy masszává állt össze, eltompította az épp magához térő érzékeimet, és csak tompán meredni tudtam elé. A csodálatos megmenekülésem még mindig olyan hihetetlen volt nekem.
- Delena.... jól van? - préseltem ki magamból. - Honnan tudtátok... - mutattam körbe kérdőn.

Elena Gilbert Salvatore

- Vicki mindjárt visszajön... elment vérért - simogattam az arcát gyengéden. - Stefan... nem érdekel, hol van... - ráztam meg a fejemet, majd Vickire néztem, aki Damon kezébe adott egy tasakot, utána pedig mondott valamit, amivel nagyon is egyet értettem. - Igaza van... majd ha jobban leszel.

Victoria de Bellefleur
(konyha)

Pont akkor értem ide, mikor a nevemet hallottam és Stefanét. Talán jobb lett volna most nem ezzel kezdeni, hogy az öccse egy szemét gyökér.
Letettem a véres tasakokat elé, majd megszólaltam. - Először kapj erőre... majd urána mindent elmesél Elena - suttogtam.

Damon Salvatore

Elmosolyodtam erőtlenül, ahogy a kezemre tette a kezét, és a saját arcár szorította.
- Szeretlek - súgtam halkan, aztán a szemem forgattam a bejárat felé. - Victoria....? - kérdeztem. - Ugye ő... ő segített? Hol van ő? És Stefan.... - szorult össze a szívem. - Ő hova lett?

Elena Gilbert Salvatore

Engedtem, hogy eluralják az ösztönei és igya a vért, de egy idővel később már képes volt józanul gondolkodni, elengedte a kezemet és megköszönte, majd végigsimított az arcomon a kezével, mire én a keze után kaptam és megfogtam, hogy ne engedje el az arcomat.
- Sajnálom... annyira sajnálom... - telt meg ismét könnyel a szemem.

Damon Salvatore

Meleg bőr ért az arcomhoz... a számhoz, és megéreztem a vér szagát. Ami nekem most magát az életet jelentette.
Megízleltem a vért, Elena édes vérét, és mohón, nagy kortyokban nyelni kezdtem. De nem sokáig. Tudtam, hogy Davidnek is szüksége van rá....
- Köszönöm - szakítottam el magam egy jóleső sóhajjal a kezétől, és a vér valamennyire képessé tett már mozogni is. Legalábbis annyira, hogy a kezem felemelve végigsimítsak az arcán.

Elena Gilbert Salvatore

Az arcát simogattam, miközben hallgattam a szavait, de Vicki már indult is. Az viszont meglepett, mikor mellém lépett és felsértette a csuklómat. De tudtam, mire ment ki a "játék".
Amíg ő elment, Damon szájához tartottam a csuklómat, hiszen tudtam, hogy... mivel szüksége van rá, el fogja fogadni. - Kérlek, idd meg... szükséged van erre is...

Victoria de Bellefleur

Már indultam volna, hogy vért hozhassak Damonnek, a kérése szerint, hiszen értettem a célzást, de... aztán visszanéztem és odaléptem Elena mellé, a csuklójáért nyúltam és egy kisebb kést elővéve a zsebemből, óvatosan megsebeztem.
- Kell az igazi vér is neki... - tettem hozzá. - Itasd meg a véreddel, addig én hozom a tasakosakat - mondtam, majd kettesben hagytam őket egy kicsit.

(Konyha)

Damon Salvatore

Még alig fogtam fel, mit is történt... egy-két emléktöredék visszatért, mint a nagyon álmos embernek, aki valamennyire az emlékeibe idéz egy álmot, de... valahogy még mindig olyan tompa volt.
Hallottam Victoria hangját, és próbáltam arrafelé fordítani a fejemet... aztán Elena csókolt meg, és olyan boldognak éreztem magam, mint már régen nem.
- Vér... - nyögtem halkan, és felfelé néztem, a nappali felé, remélve, hogy értik a jelzést, hogy odafenn a hűtő tele van....

Elena Gilbert Salvatore

Feszengve vártam... főleg mikor Victoria már térdre esett, mert nem bírta tovább... és a szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam, hogy Damon... KINYITOTTA A SZEMÉT és rám nézett!
Először csak pislogtam rá, könnyes szemekkel, majd nem törődve azzal, hogy Vicki Damont szólogatta, odahajoltam a szájához és egy könnyed csókolt leheltem rá, hogy érezhessem, nem álmodom. - Istenem... hát életben vagy... Damon... szerelmem... - simogattam, de még midnig nem voltam képes teljesen megnyugodni. - Itt vagy... és már sosem engedlek el... - simogattam az arcát.

Victoria de Bellefleur

Az orrom elé kaptam, mikor már a lábaim sem tartottak és kinyitva a szemeimet, láttam, hogy Damon... a bőre olyan, mint régen... és nyitogatja a szemeit...
Sikerült... hát sikerült... még ha olyan gyenge is lettem, mint a harmat, megérte...
- Damon...? - szólaltam meg, hiszen láttam, hogy Elena még csak... próbálja alkotni a szavakat.

Damon Salvatore

Ragyogó fény vett körül. Meleg, és jóleső érzés... olyan biztonságot adott... olyan szeretet, amihez foghatót talán még életemben sem éreztem.
De a fény halványodni kezdett... mintha lekapcsoltak volna egy lámpát. Nem hirtelen, hanem fokról fokra halványodott, mintha valami erő messze húzta volna tőlem. Aztán sötétség jött. Áthatolhatatlan sötétség... csak hangokat hallottam. Az egyik mintha Elenáé lett volna... a másik pedig Victoria hangja.
Próbáltam visszakúszni a fény felé, abba a jóleső érzésbe, ahol eddig voltam, de fájdalommal telt meg először a tüdőm, aztán az egész testem.... egy halk hörrenés, egy rándulás.... és mikor felnyitottam a szemem, Elena könnyáztatta arcát láttam magam előtt.

Elena Gilbert Salvatore

Csendre intett, én pedig rögtön Damon arcát kezdtem fürkészni. Érzékeltem ugyan, hogy a lángok magasabbra csapnak körülöttünk és egy lágy szellő is bejutott valahogy a pincébe, de nem érdekelt, mi történik... csak az, hogy Damon térjen végre magához.
Victoria fájdalmas kiáltására viszont odakaptam a fejemet rá és láttam, hogy kifolyik a vér az orrából... kezdtem aggódni... még ennél is jobban... ő volt az egyetlen reményem... lehet, nem sikerül... de erre nem akartam gondolni...
Csak visszanéztem Damon arcára és vártam az isteni csodát...

Victoria de Bellefleur

Igaza volt... csak próbáltam minél tovább húzni az időt... mert ki tudja, nekem most menni fog-e? Annyira... legyengültem a múltkori kis csiri-csáré miatt... - Minden tőlem telhetőt megteszek, ebben biztos lehetsz - mondtam Elenának, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, csendre intettem és lehunytam a szemeimet.
Erősen koncentráltam... hiszen az egyik... legnehezebb varázslattal állok szemben... egy lény feltámasztása... nem könnyű dió. Kis szellőfúvást éreztem az arcomon, ami bizonyára már a varázslat egyik előzménye lehetett... majd lángok felcsapódását éreztem, rögtön valami fényest láttam a lehunyt szemhéjaimon keresztül, de ekkor valami mérhetetlen fájdalom hasított a fejembe... minden erőmmel próbáltam kizárni a kínokat, de nehezen sikerült... nem magamra kellett most koncentrállnom... hanem Damonre...
A halántákomhoz kaptam, éreztem az orromon kifolyni valami meleg folyadékot, ami valószínűleg a vérem lehetett... a lángok pedig egyre magasabbra csaptak, de aztán hirtelen elaludtak...
De még mindig nagyon koncentrálltam... addig ezt kell tennem, míg nem hallom a jelét annak, hogy sikerült a varázslat...

Elena Gilbert Salvatore

Letöröltem a könnyeimet, és Vickire néztem.
- Ne húzd az időt... én már... nagyon vissza akarom... őt kapni... annyira szeretem, kérlek... ne húzd az időt... - hajtottam a fejemet Damon homlokára, miközben az arcát simogattam.

Victoria de Bellefleur

Elena gyorsan felpattant és gyorsan vissza is tért. Közben bámultam a karót és arra gondoltam, milyen szép is lenne egy bosszú... annál édesebb sosincs... de az most nem hiányzott egyikőjüknek sem. Csak essenek túl ezen, legyenek újra boldogok és pont...
- Köszönöm - biccentettem Elena felé, amint a kezembe nyomta a gyertyákat, én pedig körbesétálva a test körül, mind a néggyel körbetettem Damon testét, bár reméltem, Elena nem fog ott zavarni a jelenlétével.
- Biztosan készen állsz? - pislogtam felé.

Elena Gilbert Salvatore

Ha képes lettem volna mosolyogni, most biztosan azt tettem volna, de helyette csak szavakkal tudtam kimondani az érzéseket. - Köszönöm... örökké hálás leszek neked, csak hozd vissza... - öleltem magamhoz szorosabban az életettelen testet, de ahogy Vicki a gyertyákról beszélt, óvatosan elengedtem és felállva siettem fel az emeletre, hogy a konyhából előássak pár elég régi darabot.
Majd visszatérve Victoria kezébe nyomtam őket és visszatérdeltem Damon mellé, ismét a karjaimba zárva, de a könnyeim még mindig folytak. - Kérlek... csináld...

Victoria de Bellefleur

Szomorúan néztem rá. Soha nem akartam és szerettem élőlényeket visszahozni az életbe. Mert néha nagyon drága ára volt... az erőm nem mindig volt elég hozzá... és nagyon legyengített is. De látva a könyörgését, a tüzet a szemében, hogy ő maga is meghalna, ha Damon nem jön vissza, nehézkesen bólintottam.
- Segíteni fogok... nekem is a barátom... és nem kérek semmit cserébe... - csóváltam a fejemet. - Nekem elég, hogy... segíthetek - mondtam, majd felálltam. - Ott maradsz mellette...? - néztem le Elenára. - Mert szükségem lenne néhány gyertyára. Te jobban kiismered magadat itt.

Elena Gilbert Salvatore

Megjelent Vicki is, én pedig teljesen kétségbe esve pislogtam felé, ahogy mellém térdelt és megsimogatta a vállamat.
- Kérlek... mondd, hogy te vissza tudod hozni... kérlek, segíts! - néztem rá könyörögve. - Bármit... bármit megadok, csak hozd vissza a gyerekeim apját! - kérleltem szívet szaggatóan és megragadtam a karót, ami kiállt Damon szívéből, majd kirántottam. - Tudom, hogy sokat kérek... de bármit megteszek érte!

Victoria de Bellefleur


Elena első kiáltása még nyugodtabbnak tűnt... a második viszont már alapos sietségre adott okot.
Gyorsan kezdtem el szedni a lábaimat, levágtattam a lépcsőn és ugyan nem voltam útba igazítva erre felé, de rögtön megtaláltam a pincehelyiséget.
Ott benn pedig Elena zokogott... az ölében pedig Damon... karóval a szívében. Élettelenül. - Elena... - kapkodtam a levegőt, még próbálva párszor pislogni, hátha rosszul látom. De nem... úgy törtébt, ahogy az látszott. - Istenem... - súgtam elszörnyedt arccal, majd beljebb léptem és leguggoltam Elena mellé, aki talán még... reménykedett valami szépben és jóban.
Együtt érzően pislogtam rá, sajnálkozó arccal.

Elena Gilbert Salvatore
(Birtok)

Akármennyire is vigyáznom kellett volna most a sietséggel, mert egyértelműen nem tett túl jót a kicsinek, de nem tudtam elviselni a gondolatát, hogy Damon... idelenn van... egyedül... és ki tudja, milyen állapotban...
A fal mellett tapogatóztam, de a pincehelyiség előtt akaratlanul felgyorsultak ismét a lépteim és a düh és a félelem elég erőt adott, hogy a remegő kezeimmel kinyissam a vastag ajtót.
A szívem pedig mintha hirtelen ezer, meg ezer darabra tört volna... a látvány... az, hogy egy karó... és az én szerelmem... Könnyek gyűltek a szemembe és rázni kezdtem a fejemet. - Nem... nem... ez nem lehet... ez csak egy RÉMÁLOM lehet...! - estem szinte térdre a test mellett és ugyan nem láttam a régi vonásait, csak nehezen, de... zokogni kezdtem. - Damon... szerelmem... kérlek... - motyogtam, mintha tudnék valamit tenni... de már nem tudok... - Istenem... - vettem a fejét a térdemre és az ajtó felé bámultam. - Vicki! - ordítottam, de már sokkal több keserűséggel és fájdalommal... mintha én magam is halott lettem volna... amikor megláttam Damont...

Stefan Salvatore

Felkeltem mellőle, és részvét nélkül bámultam az élettelen testet.
- Hát ennyi volt, Mr. Salvatore - néztem a karót, amit a szívében hagytam. - Mondtam. A végén én nyerek... és sosem adom fel. Csak türelmesnek kellett lennem. Elenának pedig ilyen naívnak.
Elindultam kifelé, és vissza sem nézve bevágtam magam mögött a pince ajtaját.
Egy gonddal kevesebb. Most már minden figyelmem Elenára kell fordítanom.

(birtok)

Damon Salvatore

[You must be registered and logged in to see this link.]

Már szinte fel sem fogtam a szavait. Csak egy valamit láttam a kezében. Egy karót. És már tudtam, hogy számomra itt a vége. Az öcsém képében eljött a végzetem.
Futni akartam, menekülni, de képtelen voltam. A testem cserben hagyott. Tűrtem hát rezzenéstelenül, hogy letépje az ingemet, és nekem szegezze a karót.
A szemébe néztem még egyszer, kerestem benne az embert. Nem a szörnyet, akivé vált, hanem azt a Stefant, akit úgy ismertem, és úgy szerettem. Akivel valaha egyszer emberek lehettünk... szerető testvérek.
A fájdalom hulláma minden izmom megfeszítette, ahogy a karó a szívembe hatolt.
Ebben a pillanatban eltűnt a koszos pince, eltűnt a fájdalom, és minden szenvedés. Mintha szárnyalni kezdtem volna, ki a kor ette falak közül, a kék égen, a felhők szárnyán. Súlytalan lebegéssel, felszabadultan, otthagyva a szenvedés rágta testet a földön.
De csak egy pillanatig tartott az érzés. Valami visszarántott a földre, vissza a pincébe, és a fájdalom újra visszatért.
Behunytam a szemem, és még utoljára Elenára gondoltam. De csak arra emlékeztem, ami szép volt. A szerelemre, a csókokra, az ölelésekre. Üzenni akartam neki, hogy a legutolsó gondolatommal is őt szerettem. Még most is őt szerettem. És a kicsi Delenát... az én édes kislányomat. És Davidet... akit nem fogok már látni soha, de soha.
- Elena... - súgtam még halkan a semminek, aztán megremegtem, és a fény kihúnyt felettem.
Eljött értem, és karjaiba ölelt a Halál.


Stefan Salvatore

- Szerintem erre egyszerű a válasz - néztem szét, és ez ezer éves, rozzant székhez léptem. Egy mozdulat, és máris szilánkokra zúztam.
Felvettem egy jókora darabot, ami éles és hegyes volt.
- Egy dolgot jelent, amit mondtam. Hogy addig míg te élsz, Elena igazán sosem lesz az enyém, és az én lelkem sem lesz nyugodt - pörgettem a karót az ujjaim között, aztán letérdeltem mellé, és egy rántással szétnyitottam rajta az inget.
- Kár, hogy így alakult. Régen olyan jó testvér voltál. Ha nem vetettél volna szemet Elenára, más is lehetett volna a történet vége.
Megfogtam a karót, és a mellkasának szegeztem, egyenesen a szíve fölé.
- Isten veled, Damon Salvatore - néztem a szemébe, aztán a következő pillanatban a húsába vágtam a karót. A vére feketére változott, ahogy kispriccelt a testéből, beborítva a kezemet. A teste megfeszült, ahogy haláltusáját vívta, egy-két szót rebegett még halkan, aztán arcán megjelentek a vámpírhalál jelei, az erek.
Megfogta a kezem még egy pillanatra, aztán a kék szemek lecsukódtak. Teste még egyszer utoljára megremegett, aztán kihunyt tekintetében a fény.
Damon Salvatore holtan hevert előttem.

Damon Salvatore

Amit most éreztem, arra nem volt szó, és nem volt megfelelő leírás. Elena az én nevemet emlegette... még most is, ennyi idő után is. Úgy is, hogy úgy tudja megcsaltam, hogy megbántottam, még mindig az én nevem szalad ki a száján. Vagyis még most is... engem szeret.
De Stefan utolsó mondata szinte azonnal kioltotta a tüzet a szívemben, hogy jéghideg rémületnek adja át a helyét.
- Stefan... mit akarsz tenni? - ziháltam dermedten a félelemtől.

Stefan Salvatore

Megálltam egy pillanatra, aztán rántottam egyet a vállamon nemtorődöm módon.
- Nem, nem gyanakszik. Azt nem engedem meg neki - fordultam aztán szembe vele, és megálltam a lábánál. - De egy apró bökkenő van. Az elmúlt csaknem két hétben meg voltam győződve róla, hogy Elena még mindig engem szeret. És így is tűnt. Sőt, ki is mondta, hogy szeret engem. Csakhogy ma éjjel egy őrült szeretkezés közepette a te neved szaladt ki a száján. És neked vallott szerelmet. Ami valljuk be, nekem nem esett éppen túl jól. Ezt ugyebár megérted? Csak ne háborodj - rúgtam egyet rajta keményen - te is megdugtad Victoriát, szóval csak ne borulj ki azon, ha Elena meg velem vigasztalódik.
Megigazítottam a ruhámat, levertem néhány porszemet a kabátról, aztán elgondolkoztam.
- Hol is tartottam? Ja, megvan. Először úgy gondoltam, itt hagylak amíg olyan állapotba nem kerülsz, mint a sírbeli vámpírok annak idején. De megértheted, hogy nem kockáztathatom, hogy előkerülj. Mert Elena valószínűleg újra a nyakadba borulna. Tehát, nem találhatnak meg. Élve legalábbis nem.

Damon Salvatore

Hallgattam a szavait, és olyan harag éledt bennem, hogy azt hittem, még a fájó dermedtséget is leküzdi a tagjaimban. De más volt a szív, és más volt a test. A test nem tudott engedelmeskedni, bármennyire is akartam. Félő volt, hogy ha megmozdítom bármely testrészem, a kiszáradástól letörik.
- Delena nem felejt el engem - nyögtem aztán, és amennyire tőlem telt, a szemeibe meredtem. - Delena az én kislányom. Tudja, hogy mennyire szeretem őt... úgy, ahogy az igazi apja sosem lett volna képes. Nekem ő a mindenem... és a kicsi David...
Ekkor elhagyta a száját Elena neve, és én újraéledő reménnyel moccantottam meg kissé a fejemet.
- Elena... más tészta... - ismételtem, és próbáltam rájönni, mit akar mondani ezzel.
- Vagyis... Elenát nem tudod talán olyan könnyen átverni - lihegtem alig mozduló szájjal. - Csak nem gyanakszik? Már nem hisz neked, nem omlik a karjaidba? Csak nem.... átlát már a szitán? - köhögtem egy sort.
A szívem dalolni kezdett, és kissé erősebben vert. Mert ez a néhány szó a reményt, és a boldogságot hozta el nekem.

Stefan Salvatore

Mély megelégedéssel töltött el a látvány. Mindig is erről álmodtam ez elmúlt egy évben. Hányszor lejátszottam ezt a jelenetet álmaimban! És most valóra vált. Itt hevert, és haldoklott.
- Engedjelek el? - horkantam egyet gúnnyal telve. - Van is eszemben. Hülye vagyok én szerinted?
Odahúztam egy régi ládát, és leültem, aztán térdemre támaszkodva bámultam bele az arcába.
- Tudod, egy évvel ezelőtt, mikor megszabadítottuk Elenát Lee fogságából, és ő téged választott, én bosszút esküdtem. A szívem ott maradt abban a raktárban, ahol ti ketten egymás karjába hullottatok. De tudtam, hogy az én időm még nem jött el. Készültem, és vártam a revansra. Tudtam jól, hogy előbb-utóbb a kitartásom eredménnyel jár. És látod, milyen igazam van. Igy is lett.
Felkeltem, és jártam a teste mellett fel-alá.
- Elena már belenyugodott a ténybe, hogy elmentél a városból. Engedelmeddel, ezt a kis üzenetet bátorkodtam küldeni a telefonodról az övére. Csak hogy ne keressen. Majd alkalomadtán elmagyarázom neki, hogy olyan aljas vagy, hogy már soha nem is fogsz visszatérni. Delena már azt hiszem, nem is emlékszik rád. Én etetem, pelenkázom, öltöztetem, és én teszem este az ágyába. Te csak a múlt vagy neki. Szerencsére. De Elena - hümmögtem - ő kissé más tészta.


Damon Salvatore

Egy jókora zaj... mintha az ajtó nyílt volna. De már nem tudtam eldönteni, mi álom, mi képzelgés, és mi a valóság. De ez annak tűnt, mert egy jókora rúgás érte a bokámat, és Stefan hangját hallottam valahonnan a fejem fölül.
- Stefan - hörögtem alig hallhatóan. - Jöttél kiélvezni annak az eredményét, amit tettél velem? - néztem rá nagy nehezen. Egyszer-kétszer fókuszba került, aztán a kép a szemem előtt újra homályossá, elmosódottá vált.
- Engedj el - nyögtem nagy keservesen, de már az is fájdalmas volt, hogy a számat szóra nyissam. - Engedj el...

Stefan Salvatore

(birtok)

Lassan sétáltam le a lépcsőn, fülelve, hallok-e bármit, ami elárulja, milyen állapotban van a bátyám, de csend volt odabenn. Benéztem a pince kis rácsos ablakán, és megnyugodva láttam, hogy fekszik a földön, szinte teljesen tehetetlenül.
A verbéna szaga és kipárolgása már eloszlott, legalábbis annyira, hogy biztonságos volt számomra. Kissé csípte ugyan a szememet, de nem volt vészes. Nekem legalábbis nem, mert a vér, amit elfogyasztottam, ami az ereimben volt, adott nekem némi erőt. Nem úgy, mint Damonnak.
Egy nagy dördüléssel benyitottam az ajtón, és megálltam Damon teste felett. A szeme néha megrebbent, az ujja meg-megmozdult, de más mozgásra már képtelen volt.
- Jó reggelt kedves bátyám! - rúgtam a lábába egyet, hogy éreztessem vele a jelenlétemet.


Damon Salvatore

Halk kaparászásra ébredtem, és valami éles fájdalom hasított belém, erre tértem magamhoz, már amennyire ez jelen helyzetben lehetett.
Kinyitottam a szemeimet, de már csak homályosan láttam magam előtt mindent.
Egy patkány. Egy aprócska, süldő patkány ült a pince poros földjén, fekete gombszemével meredve rám, miközben éhesen rágta az ujjamat.
- Ssss - riasztottam el, és a hirtelen hangtól elmenekült. Meg akartam mozdulni, megnézni a kezem, mert a gyógyulás, amihez úgy hozzászoktam, valahogy elmaradt. A testemben már nem volt elég vér. Vér híján nem voltam többé vámpír, csak egy nyomorult roncs. Nem tudtam gyógyulni többé... és nem tudtam élni sem.
Hatalmas erőfeszítéssel szemem elé emeltem a kezem, és hangosan felkiáltottam a fájdalomtól. Mintha mázsás kőtömböt mozdítottam volna, és karom csakhamar vissza is hullott a koszos pokrócra, amin feküdtem.
Elég volt egyetlen pillanat... láttam a bőrömet szinte pattanásig a csontjaimra feszülni. Éreztem az izzó, átható fájdalmat, és tudtam, hogy a végső haláltusa elkezdődött.
Már nem tudtam mozdulni, vagy bármit is tenni a létezésem érdekében. A testem feladta a harcot, és kezdett kiszáradni. Az egyetlen ami életben tartott, már nem volt más, csak a szerelem. A szerelem, ami még most is itt égett a szívemben.

Damon Salvatore

Nem tudom mennyi ideje lehettem itt. Órák teltek el, vagy már napok? Fogalmam sem volt. Honnan is tudhattam volna? Órám nem volt, a mobilom valószínűleg Stefan vette el. A fény sem hatolt el ide a föld alá. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Vagyis nem teljesen. Egy valamin tudtam mérni az idő múlását. Az iszonyatos éhségen, ami egyre jobban eluralkodott rajtam.
Amíg volt bennem némi erő, a fagyasztóládához másztam, néhány véres jégkristályt találtam benne, semmi mást. Hogyan került ide véres jég, azon most nem gondolkoztam. Nem érdekelt semmi más, csak az életben maradás...
Bűzlöttem, jártányi erőm is alig maradt néhány nap elteltével. Legalábbis... úgy gondolom az éhségből, és erőm fokozatos elvesztéséből, hogy ennyi idő telhetett el. Egy hét talán. Talán tíz nap.
Egy ideig próbálkoztam kijutni, de hol, és hogyan? Az ajtónak közelébe sem tudtam menni, a verbéna távol tartott, és nemcsak az éhség, hanem a méreg kipárolgása is elszívta szinte minden erőmet. A legnagyobb részt nem voltam képes másra, mint heverni a földön, valami különös félájult állapotban.
Fájt a kezem, amit néha felemeltem, hogy megkapaszkodjak a nyakláncban. Abban a gyűrűben, ami ott lógott egy aranyfonálon. Elena jeggyűrűje, amit azóta sem vettem le a nyakamból soha. Erőt adott és reményt kitartani. De vajon meddig? Valamire rájöttem. Stefan ki akar éheztetni. Ugyanúgy, ahogy annak idején bezárt ide, és meg akarta várni, hogy kiszáradjak. És ha csak valami égi csoda nem történik, ezúttal teljesülni fog a terve.
- Elena... - suttogtam bele a pince sötét csendjébe, mintha csak a szerelmem ott termett volna mellettem, hogy egyetlen gyengéd simogatásával a mennyországba juttasson engem.
- Delena... kicsi hercegnőm - sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Tudtam, hogy nemsokára újra el fogom veszteni az eszméletemet. Az elmúlt napokban már ki tudja hányadszor.

Damon Salvatore

Rekedten lihegve feküdtem egy darabig, próbálva erőt gyűjteni. Nem tudtam, Elena vajon képes lesz-e engem megérteni, vagy megérezni. Ő ember... lehet, hogy túl gyenge ehhez. Ugyanúgy, ahogy én magam is gyenge vagyok. Olyan ez, mint egy rádióadó. Az tudja fogni, akinek hosszabbak, vagy kissé különlegesebbek az "antennái".
Victoria... ő talán meghall, és segít nekem. Koncentrálni kezdtem, erősen, a kezem ökölbe szorítva. Ugyanúgy, ahogy annak idején Caroline-al, vele is működnie kell! Éreznie, látnia KELL engem! Tudnia kell, hogy bajban lehetek...
Erőlködtem egy darabig, aztán feladtam a hiábavaló próbálkozást. Szinte én magam is éreztem, ahogy a gondolataim, minden erőfeszítésem ott marad velem, mellettem, és át sem jut a pince vastag falain. A rohadt verbéna tett róla, hogy képtelen legyek üzenni. Stefan tudta, hogy mit csinál.
Mennyi ideje lehetek itt egyáltalán? Órák teltek el, vagy már hosszú napok? Nem tudtam a választ.
- Eltűntem! - nyilallt belém a gondolat. - Ha nem jelentkezem, Elena is keresni fog! Fel fog tűnni neki, hogy Delenához sem megyek! - éledt fel bennem a reménysugár, de csak addig, míg kezem a kabátom zsebébe nem tévedt, hogy rájöjjön a telefonom hiányára. Hát persze. Stefan nem vét egy ekkora szarvashibát. Nem tudom mit tett, de biztos vagyok benne, hogy már elérhetetlen vagyok.

Damon Salvatore

Szúró, maró fájdalom térített eszemre. A vállam alatt fájt... valami nyomta a hátamat. Egyre erősebben, mintha valami kemény tárgyon feküdtem volna.
Krákogva próbáltam oldalra fordulni, de olyan nehezen ment. És nem értettem miért.... aztán lassan kinyitottam a szemeimet, és először fel sem fogtam hol vagyok. Koszos, nyirkos falak... földes-homokos talaj alattam. Egy pokróc nem messze tőlem. És valami, ami csavarta-csípte a szememet és a torkomat.
- A szemét... verbénát nyomott belém - hörögtem kissé erőre kapva, és keservesen ülésbe tornáztam magam. Nem kellett volna.
Ekkor már kitisztult a kép előttem, és rájöttem, hogy amit látok, az a mi pincénk. Na nem. Stefan....? Stefan bezárt volna engem ide? De hát... MIÉRT? Már félreálltam az útból... már befúrta magát a helyemre, a szerelmem, és a gyerekeim mellé. Hát neki ez sem volt elég???
Próbáltam feltápászkodni, és imbolyogva sikerült is. Nekizuhantam a pince ajtajának, aztán egy nagy szisszenéssel el is kaptam onnan a kezem. Égetett a vas, mikor hozzáértem. Nem volt kérdéses. Verbénával kente meg az ajtót. És ahogy körbeszimatoltam... a falakat is. Nem tudok kijutni. Az ajtónak a közelébe sem tudok menni.... egy megoldás van. Meg kell próbálni segítséget hívni. Úgy, ahogy annak idején Carolinet hívtam.
De előbb erőre kell kapnom. A fagyasztóhoz támolyogtam, de semmi nem volt benne, csak dér, és jégdarabok. Vér sehol.
A térdeim megadták magukat, a pokrócra rogytam, és fejem a földre támasztva próbáltam rájönni, mitévő legyek. Nincs élelmem. Ha nem nyerem vissza az erőmet, sosem jutok ki. Itt fogok kiszáradni ebben a pincében. Pontosan úgy, ahogy Stefan elképzelte.

Stefan Salvatore

(nappali)

Beleizzadtam, mire elhúztam-vontam idáig Damont. Jókorákat koppant a feje a lépcsőkön közben, de nem bántam. Tetszett a hang nagyon.
Bevonszoltam a pincehelyiségbe, és a doh szaga azonnal megcsapta az orromat. Ki tudja mennyi idő múltán voltam látogató itt. Nem számítva azt a néhány percet, amíg elrejtettem, majd kivittem innen a két lány hulláját.
Ott hagytam Damont heverni a pince közepén, majd levettem a táskámat, és kipakoltam a tartalmát. Kesztyű. Ez volt a legfontosabb.
Magamra kaptam két gumikesztyűt, és verbénával kentem meg a pince ajtajának belsejét. Ez biztosítja majd, hogy ne nagyon mászhasson a közelébe a kijáratnak.
A földre dobtam egy pokrócot, majd körülnéztem. Gondolkoztam, kötözzem-e össze, de feleslegesnek ítéltem. A verbéna majd tesz róla, hogy jottányi ereje se legyen.
Kivittem a táskát a pincén kívülre, majd jöhetett az utolsó felvonás. Emlékeztem még arra, mi történt, mikor először idezártam, hogyan hívta Carolinet. Ezt a lehetőséget, hogy segítséget hívjon, ki kellett küszöbölni. De előtt még kivettem a zsebéből a mobilját. Jól fog ez még jönni.
Négy verbénás üveget vettem elő a táskából, és sorra a pince négy falához vágtam őket, a maró szag pedig azonnal megtámadta még az én nyálkahártyámat is. Köhögve, prüszkölve jöttem ki, és hatalmas dörrenéssel becsaptam a pince ajtaját.
Visszanéztem, ellenőrizve mindent, de ügyes voltam. Ezúttal nem vétettem hibát. Damon itt marad. Szép lassan kiszárad, és élő múmiává válik. Akkor meg majd elviszem innen. Messze valahová. Ki tudja hová. Talán elásom majd valahol.

(nappali)

Stefan Salvatore

Hallottam, mit mondott Elena Damonnak, még mielőtt letette volna a telefont, és diadalmasan a levegőbe bokszoltam. Majd kirángattam a két hullát az eddigi nyughelyéről, és gyorsan kifelé indultam.

(birtok)
Stefan Salvatore

Vártam egy jó negyedórát, aztán elővettem a telefonomat, és olyan hangon szóltam bele, mintha most tudtam volna meg, hogy a világvége még ma bekövetkezik.
- Elena - mondtam ijedt hangon - halottak vannak a birtokon. Itt vagyok a pincében... és egy fagyasztó ládában két lány hullája van. Jó néhány napja itt lehetnek... és teljesen meztelenek - nyeltem egy hatalmasat. - Ez borzalmas - leheltem még hozzá. - Most már nincs kétség... Damon tette. Újra gyilkol.

Stefan Salvatore
(Damonéktól)

Ahogy a birtokra értem, azonnal le is porzottan a pincébe. Most minden azon múlt, hogy Damon felfedezte-e már a lányokat. Bár nyilván nem, hiszen már Elena előtt fel is fedte volna, hogy gyilkos vagyok újra.
Felnyitottam a hűtőláda tetejét, és a két halott arcába bámultam bele. Pompás, tökéletes!
Leültem egy kupac szemétre, és vártam egy keveset, hogy úgy tűnjön, mintha tüzetesen végignézném a birtokot, közben egy régi-régi melódiát dúdoltam, még abból az időből, mikor megismerkedtem Katherine-el.

Damon Salvatore
(hotelből)

Úgy nyomtam a gázt a birtokig, mint akit három állam teljes rendőrsége üldöz. Csikorgó fékkel álltam meg régi otthonom bejárata előtt, és ügyet sem vetve a csendre, a kihaltságra, és a bennem tomboló fájdalmas, vagy épp nosztalgikus érzésekre, egyenesen ide rohantam le. A pincébe. Tudtam, hogy amit keresek, annak itt kell lennie....
És csakugyan, néhány perc keresgélés után meg is találtam. Nehéz volt... súlyos... de ez volt az egyetlen megoldás jelenleg, hogy visszatartsam magam attól, hogy legközelebb már ne csak támadóvá váljak, hanem egy gyilkossá is.
- Elena... és... a kicsi - nyögtem hirtelen, mikor eszembe jutott, hogy ez azt jelenti... hogy nem láthatom őket. Nem tudom meddig. Talán napokig. Talán hetekig, vagy még tovább. Talán... ha nem leszek képes leállni... akkor soha többé sem.
- Sajnálom.... annyira sajnálom - motyogtam, de tudtam, hogy nincs sok időm. MOST képes voltam emberként érezni, és gondolkodni. De nem tudhattam meddig... Hát igyekeznem kellett.
Kicipeltem a pincéből, amiért eljöttem, bezártam magam mögött a ház ajtaját, és a vérszomjjal küzdve hajtottam tovább.

(erdő, régi Salvatore birtok pincéje)

Elena Gilbert Salvatore

Előzmények: [You must be registered and logged in to see this link.]

Utolsó hozzászólás: Damon Salvatore: 2011.01.20, 22:30


Ott maradtam egyedül a pincében, a csendben. Egy darabig álldogáltam, és csak reméltem, hogy nem fogom megbánni a döntésemet. Lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót, és felmentem a nappaliba.

(folyt. ott)
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 11:42 am
Vissza az elejére Go down
 

Pince

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Salvatore birtok-