to lilya

Lucas & Lilya

Pontosan tudta, hogy ki vagyok és mire vagyok képes. Másokkal ellentétben neki nem kellett magyaráznom, hogy hogy is működhet két ember között a viszony. Ő tipikusan az volt, akiről el tudtam volna képzelni, hogy a megfelelő alapok lefektetésével szövetséges lehet szinte bármiben, a múltunk és jelen kapcsolatunk viszont a zavaros vizek helyett valami mocsárban ragadt, ahonnan valahogy nem is akartam tovább haladni. Jobb volt a távolság, amikor nem láttam vagy tudtam, hogy esetleg valamelyik embere figyel e. Már, ha mert ilyesmit megkockáztatni velem szemben. A korom pont olyan volt, mint a külsőm. Megtévesztő, ha azt hiszed, hogy semmit sem tudok és gyámoltalan nebáncsvirág vagyok.
Az, hogy egyikünk sem veszi fel a másik szurkálódását, talán annyira meg se lep, engem legalábbis, egy külvilágban csetlő-botló ember már elképzelhető, hogy más lapra tartozik, s minden bizonnyal azon gondolkodna már, hogy két egymással váltott mondat után mikor szúrjuk le a másikat. A terveim között ilyesmi nem szerepelt, még...
-Segítek. Azt, amelyik nem sért meg annyira, hogy a beszélgetés helyett másfajta tevékenységen kezdjek el gondolkodni, amiben te lennél a felesleges, elhanyagolható veszteség.-pislogok angyalian, igaz, hogy messzemenően ellenségesek a szavaim, de még a hanglejtésem sem olyan fenyegető mint ahogy szememben megcsillan a sötétség. Tudhatta, hogy a haragtartásban és a szavam betartásában egyaránt jó vagyok, és ha egyszer ígéretet teszek, be is tartom. A levegőbe beszélés nem az én műfajom volt, azt szívesen meghagytam másnak. A szájhősök csoportját így is elég ember erősítette már nélkülem is.
-Megölni? Kérlek, nem lenne az ilyen sima menet.-forgatom meg szemeim a könnyelmű kívánságon, miszerint neki elég, ha az élete a sajátja marad, s nem kobzom el tőle. Sajnálatos módon üdített a társasága még így is, ami valami felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolog volt.
Harsányan elnevetem magam, és mellkasom előtt keresztbe fonva karjaim, kicsit oldalra billentem fejem. Szemeim hunyorogva méregetik arcát, mikor a mondat elhagyja száját.
-Hát persze. Felejtsük. És ez után fog az a rész jönni, hogy előállsz egy kéréssel irányomba? Ne nézz madárnak Lucas. Ha akarsz valamit, ki vele, a felesleges köröket fusd le mással, biztos van, aki vevő a remek humorodra.-nem volt az önzetlenség mintaképe, kettőnk közül pedig egyikünk sem akart ellensége lenni a másiknak, ellenben a csendes tűrés egész jó opciónak tűnt. Én nem szólok az ő dolgaiba, ő sem az enyémbe. ez a város amúgy sem a boszorkányok és farkasok békés együttélésének mintavárosa, a bajt én nem fogom tetézni. De azt nem várhatja el, hogy a múlt fejben még elhiggyem, hogy a jó szándék vezérelte ide, puszta véletlen a felbukkanása, s ajánlata amolyan Karácsonyi vagy Újévi ajándék.

to lilya

Lucas & Lilya

Sajnálatos, vagy kevésbé sajnálatos módon, de én tipikus példája voltam annak, hogy milyen egy igazi gonosz boszorka. Semmivel össze nem hasonlítható modor, kissé lenéző, mégis óvatos és megfontolt hozzáállás a dolgokhoz. Na, és persze a legfontosabb, hogy tudtam, mik a határaim. Ismertem az orrvérzés effektust... hiszen, ha valakit visszahozol a halálból, annak ára van. Ismertem azt a részét az életnek, ahol én csak egy kislány voltam, egy valamire való szorgos kisdiák az egyetemen. Az álca tökéletessége, ahogy mindeközben a saját őrületemmel mást is őrületbe kergettem... már-már fenomenális alakítás volt tőlem. És itt volt Ő. A nagyképű, idegesítő stílusú farkas, akivel magam sem tudtam, hogy milyen viszonyt ápolok. Tekintve, hogy barátságosnak közelről sem mondható életstílusom volt, így azt hiszem ezt az opciót elve kihúzhatjuk a lehetőségek listájáról. Gyűlölni nem gyűlöltem, okom különösebben nem volt ilyesmire, viszont az tény, hogy valamiféle negatív érzés kötött hozzá, ami cseppet sem volt jó egyikünknek sem. És most, hogy megtisztelt a jelenlétével, hirtelen elkezdtem elgondolkodni rajta, hogy egyáltalán valaha volt-e köztünk értelmesnek nevezhető beszélgetés. bármiről. A válasz jelenleg felért egy egyenes nemmel.
Eszem ágában sem volt a napot italozgatással kezdeni, ami kiül arcomra is, mikor felajánlja a lehetőségét ennek a fajta csevegésnek, s mikor a pincér mellénk libben, olyan szúrós szemmel nézek arra, hogy szinte megölöm a puszta tekintetemmel, s egyenest kifejezem felé, hogy hozhat bármit, valószínűleg egy érintetlen poharat fog visszavinni, amikor innen eltávozunk. Legalábbis felállunk és folytatjuk a napunkat a másik felemelő társasága nélkül. Ez a pillanatot vártam is, meg nem is, révén érdekelt, hogy mire megy ki ez az egész.
-Soroljam, vagy elég annyi, hogy eddig még semmi jó nem történt ott, ahol megjelentél és én is ott voltam. Elég meggyőző indok ez szerintem arra, hogy ne akarjunk ebbe a kérdésbe részletekig menően belemenni. De a városban az emberek, pláne a boszorkányok pletykásak ám.-mivel nem voltam különösebben függő az efféle csoportosulásoktól, így nem sok okom volt arra, hogy hallgassam a szóbeszédeket és esetleg ellene szövetkezzek. Ha ilyesmire készültem volna, az egyedül is meg tudtam volna tenni, mégsem tettem.
Felvont szemöldökkel hallgatom végig reakcióját, elnevetve magam, és így aligha láthatott már. A pincér pont akkor jön az asztalunkhoz, megvárom, hogy letegye a poharakat, de én a sajátomhoz nem nyúlok, tekintetem Lucas arcát pásztázza.
-Komolyan? Mit gondolsz ebben a városban hány boszorka van, aki megtenne ilyesmit? Bárki megkérheti őket, ellenségekből biztosra veszem, hogy számolsz párat.-dőlök hátra a széken, lábaim keresztbe fonva, és pislogok párat, mielőtt folytatnám, majd szőke hajamba túrva emelem tenyerem homlokomhoz, megdörzsölve azt.-Tehát egy boszi a problémád, aki magától vagy valaki kérésére elérte, hogy minden rosszul süljön el körülötted? Azon nem gondolkodtál el esetleg, hogy te magad vagy Fortuna legnagyobb ellensége? Tőlem folytathatjuk az eszmecserét napestig, de jelenleg nem sok értelmét látom, hogy így legyen.-világítok rá símét kedvesen a lényegre, egy apró, gúnyos mosollyal arcomon, majd döntöm kicsit oldalra fejem, hangos véleményt adva annak, hogy a jelenlegi társalgás, ha így folytatjuk felesleges lesz. És akkor lényegében az időmet vesztegettem el, vele is.

to lilya

Lucas & Lilya

Mivel a mindennapos sztereotípiákat vele szemben legyőztem, már nem voltam tündibündi kicsi lány, akit félteni kell, így nem is lepleztem a bennem élő sötétséget. Egyszerűen lenéztem a pincért, és őt is. Megfenyegetett, ami nem tetszett, és kettőnk közül nekem az biztos, hogy kevésbé volt rá szükségem, mint neki rám. Ha tévedtem volna, most nem lett volna itt. Én nem ültem volna az asztalához, őt mégis valami idevonzotta. És előbb utóbb ki is fog az a szög bújni a zsákjából. Kettőnk elvei hasonlóak voltak, csakhogy én nem felejtettem olyan könnyedén, mint ő. Sajnos ez az életem velejárója volt. Olyan dolgok következménye, amit ő nem érthetett, amikről ő nem is tudhatott igazából.
-Győzz meg róla, hogy van értelme ezeken változtatni. A hagyományok sajnos igen erősek errefelé.-a város varázsa volt, hogy hagyományokra, babonákra és a benne élő babonás emberekre épült. Egyik-másik dolgot nem bántam, vele szemben mégsem éreztem szimpátiát arra, hogy a "hagyományaink" sorát megtörjem. A három lépés távolság az ő érdekében is jó volt és az én idegeimnek is határozottan segítő kezet nyújtott.
Szavaira harsányan elnevetem magam, én a győztesek nyugalmával ücsörgök, ő a jelek szerint kezdi kimutatni farkasbácsi fogait. Nem rémít meg vele, pár pillanat és elhallgattatom, ha akarom. De élvezem a kis színjátékot. Erőlködése nyomán pedig csak kinyögi végre a szót, amire oly nagy áhítattal vártam.
-És itt is van. A varázsszó.-mosolyodom el, hajamba túrva, és ízlelgetem kicsit szavait, feszült csendet varázsolva közénk ezzel. Ez engem nem zavar, a csend volt a kedvenc zeném, gondolataim hallhattam, ami számomra fontos volt. Számára is, ha akarta a segítségem.-Nem én átkoztalak el, hiába nézel rám így. Azért ennél kicsit tarthatnál többre. Ócska, gyerekes trükkök...kérlek...-forgatom meg szemeim, majd előre hajolok, elkapom kezét, és mélyen szemébe nézek.-Lucas valakit nagyon magadra haragíthattál.-olvasok a sorok között, vagyis kicsit benne és a problémájában, majd elengedem kezét és oldalra billentve fejem méregetem.-Mielőtt azt mondanám, hogy segítek... mi lesz nekem ebben a jó? Az üzlet, az üzlet, nem gondolod?-semmit sem ad senki ingyen. Szememen láthatja, hogy komolyan gondoltam, nem én tettem, amit azt hitt, hogy én tettem. Nem én átkoztam el. Biztosra vehette, hogy ennél komolyabb bosszúval sújtanék le én rá. Csakhogy egy kis szívesség nekem sem jött rosszul sosem. Így ezen a lehetőségen kapva kapok. S minden kétséget kizáróan meg is kapom majd, ha azt akarja, hogy az emberi tiszteljék, mint régen.

to lilya

Lucas & Lilya

Szavai meglepően közel állnak véleményemhez, így csak egy mosoly suhan át arcomon, még mielőtt válaszolnék, s ezzel az eddigi fintorom eltünteti.-Fura, de a jelek szerin van, amiben még egyet is értünk.-arcomra meglehetősen ártatlan ábrázat költözik addig, míg ez a mondat elhagyja szám, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik egy szó nélkül. Meghalni nem óhajtottam, és ki tudja, lehet, hogy még jól jöhet, ha egy hozzá hasonlóval jóban vagyok. S ha ez így igaz, akkor nem hiszem, hogy máskor leülnék vele a jövőben erről beszélni. Ez is a véletlen műve volt, használjuk ki kicsit a helyzetet. Viszont terveimről sem arcvonásaim nem adnak információt, tekintetem pedig még ennél is semmitmondóbb, inkább a távolságtartásom látszik meg rajtam, mintsem a közeledő szándék egy esetleges együttműködésre.
Elnevetem magam, ami nem szokásom, de amit mond, az már szinte a határát súrolja annak a teóriának, amit a boszorkányokról és a nőkről összevetve hallhat egy magamfajta.
-Ó, elnézést, a farkasok szent állatok, a maguk brutalitásával és meggondolatlanságukkal. Mindenkiben van hiba, ne vádaskodj.-kérem egyszerűen, mintha nem lenne igaza. Én nem mondanám magam sértődékenynek. Egyszerűen csak ha valaki átlépett egy határt, onnantól nem állt módomban foglalkozni vele, és inkább az illető érdekeit szem előtt tartva tettem a dolgom, minthogy nagyobb baja essen.
-Nem tudhatod, hogy mit gondolok, ahogy azt sem, hogy nem érdekel.-hintek el apró morzsát egy egyszerű vállrándítással kísérve a dolgot. Egyenlőre hagyom, hogy kicsit több információ jöjjön elő belőle, aztán meglátjuk, hogy mit tehetünk az ügyében. Kétlem, hogy ne találnám meg a boszit, ahogy azt is, hogy a boszi megtalálna engem. erről ugyanis tenni fogok, hogy ne lehessen így, ha esetleg felkerülök a közös ellenségnek köszönhető új ellenségek listájára. Vagy valami ehhez hasonló helyre.
Arcomra mérhetetlen elégedettségről tanúskodó mosoly szökik, és elismerően biccentek egyet, míg kinyújtva kezem az asztal fölé, a fioláért nyúlok, de még előtte azért külön leszögezek valamit.
-Ha ebbe belemegyek... Melléd állok, bármire is készülsz. De ha csak egy próbálkozásod is van, hogy ellenem tegyél, biztos lehetsz benne, hogy több kell ennél, hogy egyáltalán meggondoljam, hogy, ha legközelebb látlak életben hagyjalak-e. Ez akár fordítva is igaz lehet, hogy tiszta legyen a játék.-süt rólam, hogy minden szavam igaz, és nem sok okom lenne megszegni ezt az egyességet, és egy valamiben ismét egyet értünk. Ha ebben a városban továbbra is a vámpíroké lesz a világuralom, akkor nem fogja a többi lény -legyen az ember, farkas vagy boszorkány-, sokáig húzni. Meghalni pedig egyenlőre azt hiszem sem ő, sem én nem tervezek.

to lilya

Lucas & Lilya

Nem szívesen ismertem be ilyesmit, pláne nem neki. Most mégis megtettem, s ennek hatására, még valamiféle kedvesség jele is megjelent arcomon, holmi megvető mosoly keretei között. Ennél többel nem igen szolgálhattam neki. Ő nem tudta én mire vagyok képes, én viszont nem féltem tőle. Hiába, túl sok dolgot láttam, hogy egy farkas legyen közülük a legijesztőbb. De alábecsülni eszemben sem volt. Ő tudtam jól, hogy tartani fogja a három lépést, amit én megfejeltem legalább még ennyivel, és kényelmes távolságból szemléltük a másikat, mértük fel a másik képességeit. De ez így jól is volt. Semmi szükségem nem volt még egy eszement őrültre, aki kamikazénak hiszi magát. A hullák eltakarítása ugyanis legkevésbé sem volt kedvenc elfoglaltságom.
Magamat épp úgy védtem, mint érthetetlenül, de társaimat is, és tudtam jól, a hiba mindenkiben ott lakozik valahol. Csakhogy, míg más ezt nem látja be, én igyekeztem a határaim felmérni, rossz döntéseim, ha nem is a kimenetelüket megváltoztatni, de ellensúlyozni valahogy a lelkiismeretemmel.
Megránduló szemöldökkel veszem fel szavait, majd mosolyom örömittas, és elégedett lesz. Nem, nem voltam az, aki hanyatt vágja magát, és nem is terveztem a könnyű zsákmányok listájára kerülni egy jó darabig még.
-Reméltem, hogy azzal tisztában vagy, hogy a derekamat beadhatom,. de többet nem. Arra biztosnak akadnak más jelentkezők is.-nem voltam sem arrogáns, sem egyéb más, egyszerűen kimondtam jelenleg agyamban futkosó gondolataim egyikét.
Elmosolyodom, ahogy megpróbálja felvázolni, mennyire nem tudja, hogy mit gondolok vagy azt, hogy egy nő ám blokk mikor mit gondolhat. Megeshet, sokszor nem úgy álltunk dolgokhoz, ahogy egyesek elképzelték, és kétség sem fér ahhoz sem, hogy én erre még egy jó nagy lapáttal ár is pakoltam, hogy nehogy megdőljön az elmélet.
-Nem rossz gondolat. De kétlem, hogy menne.-vonok vállat, mintha nem érdekelne ilyesmi, s mivel elég messze voltam az említett helytől, egyenlőre nem is érdekelt. A béke törékeny dolog volt, még barátok között is. S mi sem voltunk éppen barátok. Pont ezért, ahogy a Közel-Kelet sem fog egyszerre a béke paradicsommá válni, úgy mi sem fogunk a magunk igazából annyit engedni, hogy huzamosabb ideig békességnek nevezhető dolog ülepedjen le.
Az alku egész egyszerűnek tűnt, már-már túl egyszerűnek egy olyan gyanakvó ember, vagyis boszorkány részéről, mint én.
-Mi lenne, ha egyszer a hobbid nem sodorna ilyen helyzetbe, és nem kellene folyton szívességeket kérned? Unalmas lenne az életed, vagy sajnálnád, hogy nem tudsz alkalmi békéket felállítani?-szalad fel szemöldököm a homlokom közepére, ahogy a fiolát elveszem és a táskámba süllyesztem, mielőtt meggondolná magát.-Vagy csak hiányozna, hogy nem lehetsz te? Különben is...átok vagy sem, szerencsétlenség akkor is marad rajtad, hisz azzal születtél.-amennyire ismertem az életútját, nem az a típus volt, akinek minden és mindenkor megadatik. De ez a szép az életben. Kezdetektől küzdésre nevel.

Pár nappal ezelőtt az utcán sétálva meghallottam Bonnie nevét, s habár semmi biztosítékom nem akadt, mégis pontosan éreztem, hogy az én Bonnie-mról van szó. Onnantól kezdve pedig szüntelenül az utcákat jártam és utána kutattam. Félelem és rettegés lett úrrá rajtam, ahogy belegondoltam abba, vajon mi hozhatta Őt is ebbe a városba. De mivel sehol sem sikerült belé botlanom, így elfogadtam, hogy ezúttal bizony a megérzéseim félrevezettek. És nem szabad hagynom, hogy ez újra megtörténjen velem, hisz az elmúlt három napban úgy rohangáltam New Orleans utcáin, mint valami félnótás őrült és mást se csináltam, mint Bonnie-t kerestem.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy halvány lila gőzöm sincs afelől, mit mondanék neki, ha hirtelen előttem teremne. Ugyanis anya halála óta minden voltam, csak éppen jó barát nem. Azzal foglalkoztam, hogy mielőbb megszabadítsam magam a fájdalomtól, a gyásztól, ahelyett, hogy a barátaimmal vettem volna körbe magam és hagytam volna, hogy segítsenek. Kikapcsoltam az érzéseimet, ellöktem őket magamtól és még Mystic Falls-t is a hátam mögött hagytam. Nem beszélve arról a sok szörnyűségről, amit az elmúlt hónapokban tettem. Mindezek után semmi jogom nem volt hinni abban, hogy a barátaim csupa szeretettel és megértéssel fognak fogadni, s valószínűleg ezen oknál fogva ódzkodtam a hazatérésemtől is. Hisz nem tudtam, hogyan nézhetnék ezek után a szemeikbe.
Kávémat lassan szürcsölgetve, kimérten ültem az egyik beljebb eső asztalnál. Senkivel sem vettem fel a szemkontaktust, s szent meggyőződésem, hogy igyekezetem arra, hogy észre se vegyenek, annyira sikeres volt, hogy jobb híján valóban láthatatlanná váltam. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint amikor egyenesen alólam akarták kihúzni a széket. Mintha tényleg ott sem lettem volna. Bár valamennyire ez igaz is, hiszen lélekben már mérföldekkel arrébb voltam.
A tavasz ébredező szellője, ami a nyitódó ajtón suhant be a helyiségbe, ismerős illatott hozott magával. Amennyire mindeddig arra összpontosítottam, hogy tekintetemet a kávémon tartsam, most ugyanolyan erővel emeltem fel pillantásom és vezettem végig a lehető leggyorsabban a kávézón. És akkor végre megpillantottam.
Az ismerős barna fürtök ráomlottak a vállára, míg kedves, nyugtató hangszínén beszélt. Se a szemeimnek, se a füleimnek nem akartam hinni. Bonnie tényleg itt volt.
A lehetséges következményekkel mit sem számolva álltam fel az asztalomtól, bár talán így is késve érkeztem oda hozzá, hisz már az ajtó felé tartott. - Bonnie? - Utána szóltam, hangomban egyszerre vegyült a viszontlátás öröme és félelme is egyaránt.
- Tényleg te vagy az? - Érdeklődve álltam meg mögötte és kíváncsian vártam, hogy felém forduljon. Nem volt semmilyen tervem, vészforgatókönyvem a találkozáshoz, sem ötletem arra, mit mondhattam volna neki. De tudtam, hogyha köszönés nélkül engedtem volna elmenni, azt létezésem végéig bántam volna.

Próbáltam nem túl nagy feltűnést kelteni a városban, de már nem bírtam otthon se maradni. Az elmúlt napokban lekötött az, hogy otthonosabbá varázsoljam az új házunkat, viszont mindig is olyan voltam, aki szereti feltérképezni azt a helyet, ahol él. Így érthető volt, hogy végül kimerészkedtem ismét a városba. Bár ha Elijah vagy Klaus itt találna, akkor lehet már másképpen gondolnám, viszont sok minden megváltozott azóta, hogy visszatértem a börtönvilágból. Erősebb lettem és magabiztosabb is. Ugyanakkor még a gondolataim mindig akörül forogtak, hogy miként is mondjam el a lányoknak azt, hogy nem megyek már haza, hogy új életet próbálok kezdeni egy sokkal veszélyesebb helyen, mint ahol eddig éltünk. Mindig ott voltunk egymásnak és ez most is így lesz, csak kicsit nagyobb lesz a távolság. Mystic Fall se éppen egy unalmas hely, ott is zajlik az élet és rengeteg veszély lesett ott is ránk, de most az egyszer – bármennyire is önzőség a részemről -, de a saját boldogságomat előrébb helyeztem mindennél. Talán nem tart örökké, talán egyszer kitör igazán a vihar, de most boldog vagyok és ez a lényeg, nem?
Lassú léptekkel haladtam, ahogyan egyre inkább a belvárosba keveredtem. Figyeltem az embereket és kevésbé azokat. Nem érdekelt a rosszalló pillantások se, mert egyik se fog remélhetőleg nekem jönni a nyíltutcán, vagy ha igen, akkor hamarabb fog eltörni az ő csontjuk, mint az enyém. Nem állt szándékomban vámpír kajává válni most se, másrészt meg hihették azt is, hogy csak átutazóba vagyok itt, mivel eddig nem túlzottan mutattam meg. Bármennyire is magával ragadott a város, attól még egy percre se engedtem meg magamnak, hogy a figyelmem lankadjon és esetleg valami baj történjen.
Végül pedig az egyik kávézó irányába sétáltam. Sokan áradoztak már róla, így itt volt az ideje, hogy kipróbáljam én is. Amúgy is kell még mára az energia, hiszen bőven van teendő otthon is, meg sok mindent nem láttam még a városból se. Közben pedig még aggódhatok Kol miatt is, mert fogalmam sincs, hogy ma éppen kivel próbál szövetkezni, vagy miként is teszi kockára az életét azért, hogy bosszút álljon a testvérein. Nem hallhatatlan már, így tényleg lehetne óvatosabb, mert ha meghal, akkor biztos lehet abban, hogy én fogom még egyszer odajuttatni.
Sietve köszöntem meg a kávémat, hogy utána elinduljak kifelé a kávézóból. Nem is nagyon nézelődtem bent, hiszen biztosan nem fogok olyan ismerős arcot megpillantani, akinek örülnék is. Care és Elena messze vannak. Kol pedig biztosan nem ugrott be egyet kávézni. Ennyire már ismerem, de mielőtt kinyithattam volna az ajtót, hogy újra kilépjek a friss levegőre valaki a nevemen hívott. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy valaki másnak szólnak, de annyira ismerős volt a hangjának a dallama. Sietve pördültem meg a tengelyem körül, de amikor a szőke hajkorona tulajdonosa bekúszott a látóterembe, akkor lefagytam és még a telefont is kiejtettem a kezemből. Szerencsére nem a kávét. Biztosan örültek volna neki.
- Caroline? – ejtettem ki a nevét döbbenten. – Te...te mit keresel itt? Történt valami? – érthetetlenség és aggodalom könnyedén kicsendült a hangomból és bármi is történt a múltunkban – ami nem volt mindig felhőtlen -, sietve léptem hozzá közelebb, hogy a karjaimba zárjam. Túlzottan is hiányzott és örültem neki, de akkor se értettem, hogy mit keres itt pontosan. Remélhetőleg nem engem kutatott, mert akkor biztosan, hogy jobb lesz vigyázni a nyakamra.

Még nem álltam készen arra, hogy hazamenjek, s habár nem kellett volna túl sok ideig New Orleans-ban táboroznom, még mindig itt voltam szívesebben, mint otthon. Otthon ugyanis túl sok volt az emlék, ráadásul egytől-egyig olyanok voltak, amelyekkel nem akartam szembenézni. Még nem. Így máris jobb időtöltésnek tűnt egy kávézóban ücsörögni és arra várni, hogy a legjobb barátnőm feltűnjön. Aki valószínűleg még a város közelében sem volt, mégis úgy vártam rá, mint a Messiásra.
Lehet egyszerűbb lett volna, ha felhívom Elena-t és megkérem, hogy jöjjön el értem s vigyen haza, ha kell, akkor akár erőszakkal. Mert hát... nem bujkálhattam örökké.
A képzeletem őrjítő játékot űzött velem, már azt sem tudtam mi igaz és mi nem. Egy pillanatig azt sem akartam elhinni, hogy valóban Bonnie hangját hallom, de amikor személyesen is megpillantottam, minden kétségem szertefoszlott. És látva, hogy jól volt, az aggodalmam is csökkent. Válaszra időm se maradt, hisz úgy szorított magához, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. És sajnos majdnem így is volt. Túl hirtelen és túl messze kerültünk mindannyian egymástól s ez nagyon nem volt így jól. Ha nem lett volna itt Bonnie, lehet, hogy még sikítottam is volna egyet, csak azért, hogy kiengedjem magamból a sok felgyülemlett dühöt és szomorúságot. De most csak arra tudtam koncentrálni, hogy annyi hét, hónap után végre magamhoz ölelhettem a legjobb barátnőmet.
- Nem, nincs semmi. Ne aggódj, mindenki jól van! - Nevetve nyugtattam meg, miszerint nem kell pánikolni, nem azért vagyok itt, mert baj van. De akkor mégis hogy mondjam el neki, miért is vagyok itt valójában? Vajon tudja, hogy anya halála után hosszú hetekre kikapcsoltam az érzéseimet és valósággal elmenekültem Mystic Falls-ból?
Kicsit eltávolodom tőle, hogy végre a szemeibe nézhessek és rávillanthassam a száz wattos mosolyomat. Annyira örültem annak, hogy láthattam, hogy elmondani nem tudtam. Így hát jobbnak láttam visszatérni a kérdésére.
- Én éppen úton vagyok hazafelé, csak megálltam egy-két nap erejéig, hogy körbenézzek itt egy kicsit. Mindenki ódákat zeng New Orleans-ról és nekem is látnom kellett, miért van akkora hatással az emberekre. De most már értem. - Tulajdonképpen ezzel még nem is hazudtam, csupán néhány apró igazság részletet rejtettem el előle. Mert habár most a jelenlétem miatt meglepettség tükröződött az arcán, jól látható volt a boldogsága is. Én pedig nem akartam elrontani az örömét.
- Sietsz valahova? Mert ha nem, ott ülök az egyik asztalnál... - Mutattam az egyik, tőlem mindössze pár lépésre lévő asztalra. Reménykedtem abban, hogy nincs semmi sürgős dolga és néhány perc erejéig velem tart majd. - Elmesélhetnéd, hogy te mit keresel itt. - Bátorítóan mosolyogtam rá és bíztam abban, hogy elfogadja a meghívásomat.
Egyelőre nem szándékoztam magamról beszélni vagy arról, miként fújt ide a déli szél. Bonnie-ra voltam kíváncsi, arra, hogy miért közlekedett olyan magabiztosan idebent, hogy miért kérte szinte megszokásból a kávéját, egy cseppnyi gondolkozás nélkül. Tudni akartam mi történt vele, hogy jutott a városba és mindent, amit megkívánt osztani velem. Tudnom kellett, hogy saját akaratából van itt - már ha nem átutazó, mint én -, s hogy nincs semmi baja.
Az utóbbi időszak ugyanis megmutatta, milyen törékenyek a kapcsolatok és talán önzőségnek hangozhat, de nem tudtam volna elviselni, ha még egy személyt elveszítek. Viszont a rólam szóló téma hanyagolása ide vagy oda, egy bocsánatkéréssel azért mindenképpen tartoztam neki. - Kérlek ne haragudj rám, amiért egy ideig nem kerestelek... Eléggé összecsaptak felettem a hullámok. - Néztem rá, szomorú s egyben reménykedő tekintettel, miközben abban bíztam, hogy megbocsát nekem. Nagyon fontos volt számomra a barátsága és gyűlöltem volna magam, ha emiatt elveszítettem volna őt is.

Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogok ismerősbe botlani. Igaz, voltak itt olyan személyek, akik ismerhetnek, de pont ezért igyekeztem a lehető legkisebb feltűnést kelteni. Nem akartam túl sok bonyodalmat okozni Kolnak se. Egyelőre még biztosan nem, hiszen akiket szeretünk, azokat igyekszünk megvédeni és ez most se volt másképpen. Természetesen volt bűntudatom is amiatt, hogy mindenkit hátrahagytam, de nem tehettem róla. Úgy éreztem, hogy muszáj eljönnöm és kicsit aszerint cselekedni, ami boldoggá tehet. Még akkor is, ha a barátaim nélkül nem volt teljes a boldogságom, viszont még így is boldogabb voltam, mint ha otthon maradok és hagyom, hogy hülye módon teljesen kizárjam azt az érzést, ami óvatlanul is a szívembe költözött az egyik Mikaelson irányába.
A pillanatnyi döbbenetet könnyedén váltja fel az öröm és az idegesség is, hiszen rosszul érzem magam amiatt, hogy csak úgy eltűntem az életükből, mintha semmit se jelentének nekem, pedig nem így volt. Egyszerűen csak féltem attól, hogy nem támogatnának benne és a végén maradnék. Még akkor is, ha a nagyobb része a szívemnek idehúzott. Az ölelésem viszont könnyedén fejezhette ki azt, hogy mennyire is hiányzott és fontos számomra. A szavai megnyugtatnak, még ha érzem is kicsit, hogy valami nincs rendben és nem mond el mindent. Ez pedig nem segít abban, hogy teljesen elűzzem az aggódást, inkább csak csökken.
- Ennek örülök, ha jól vagytok. – megyek bele ebbe a fura játékban, hiszen lehet, hogy tévedek és a megérzéseim csalnak, így jobbnak láttam inkább majd később rákérdezni, hogy mi a baj, vagy mi az, amit nem oszt meg velem. Persze, rágni a fülét se fogom, de barátok vagyunk, nem is akármilyenek. Legjobb barátnők, akik már sok mindenen mentek keresztül együtt, így érthető, hogy bármikor meghallgatom. Még akkor is, ha részben hátat fordítottam nekik, vagy mi is lenne a legjobb szó rá.
- Igen, meg van a maga varázsa, de veszélyes is ennek a helynek, sajnos. Viszont örülök annak, hogy egy-két napra itt ragadtál. Honnan jössz? – pillantottam rá kérdőn, mert nagyon is érdekelt, hogy mi a helyzet vele és miként honnan is csöppnet ide, meg mi az, hogy haza felé tart? Ugye, nem történt vele valami? Emlékszem, hogy az édesanyja halála megviselte, de aztán valahogy kikerültem én is a képből és reménykedtem abban, hogy Elena segíteni tud neki és minden rendben lesz, de tévedtem volna? Illetve ott van még Stefan is. Hirtelen úgy éreztem, hogy talán túl sok mindenről maradtam le ebben a pár hétben.
- Nem, dehogy. Szívesen csatlakozom hozzád. – és ha mehettünk, akkor oda is sétáltam az asztalához, hogy ott végül helyet foglaljak. A kérdésekkor meg szerencse, hogy nem ittam, mert tuti abban a pillanatban nyeltem volna félre. – Hmm, tudod ez kicsit bonyolult és tuti, hogy meg fogsz enni emiatt, de az egyik Mikaelson miatt vagyok itt. Mármint nem fogságban, hanem azért, mert én itt szeretnék lenni… - pontosítottam sietve, de egyelőre nem mondtam többet. Úgy éreztem, hogy jobb egy kis szünetet tartani, talán ha a fejem a helyén marad, akkor részletesebben is beavatom, de biztos vagyok abban, hogy egy kisebb fejmosás ki fog nekem is járni ezért.
- Nem haragszom, hiszen én is jól eltűntem. – rántottam meg a vállamat alig láthatóan. – Az a lényeg, hogy itt vagy, de mi történt? Mintha valami baj lenne vagy emésztene. – ismertem már a szőkeséget, hogy tudjam milyen az, amikor valami emészti mélyen legbelül. A legjobb barátok meg tőrödnek a másikkal és tudatják velük, hogy szívesen meghallgatjuk, ha elszeretné mondani.

Rosszul éreztem magam, amiért hirtelen, a semmiből előteremve így letámadtam őt. De a legjobb barátnőm volt és nem hagyhattam el anélkül a várost, hogy össze ne futottam volna vele. Nem kérek órákat, csupán pár percet, hogy lássam, tényleg minden rendben van vele. Ölelése és mosolya némi nyugalmat hoz a szívemre és végre megkönnyebbülök, hogy egy csepp bántódása sem esett a világ (talán) egyik legveszélyesebb városában. Ugyan nem láttam be a színfalak mögé, mégis úgy éreztem, itt olyan természetfeletti energiák mozognak, melyeket talán el sem bír a város. De reménykedtem, hogy a megérzéseim rosszak legyenek, abban meg még inkább, hogy a Mikaelsonoknak ehhez semmi köze se legyen, ám nem tudtam némán elhaladni az óvárosi részben meg-megjelenő, nagy M betűk mellett, melyeket annak idején a kőoszlopokba véstek. Habár nem ismertem olyan jól New Orleans-t, de igazat kellett adnom Klaus évekkel ezelőtti szavainak... A város már az első pillanatban mélyen beitta magát a bőröm alá s volt egy bizonyos kisugárzása, ami miatt rögtön a szívembe is zártam. Mintha ez lenne a legcsodálatosabb hely az egész világon. Noha számomra semmi sem taszíthatja le a fények városát, Párizst.
Zavart mosoly jelenik meg az arcomon, mikor belemegy a játékba. De hogy is zúdíthatnék rá most rögtön mindent? Hisz olyan hosszú idő után most találkozunk először. Kell még egy kis idő, hogy úgy érezzem, kész vagyok beszélni az eddig történtekről, ám míg ez nem megy, inkább másra terelem a szót. Amiből aztán szinte a pillanat töredéke alatt vissza is kanyarodunk az itt tartózkodásom okára. Hogy jutottunk vissza ilyen hamar hozzám? Ennek így nem lesz túl jó vége. - Georgia-ból. Úgymond kivettem ezt a pár hetet és utazgattam egy kicsit, bár túl messzire így sem jutottam. Csak a környékbeli államokban jártam. - Végül is nem hazudtam. Tényleg Georgia-ból jöttem, s valóban utazgattam kicsit. De az igazi okot nem tudtam felfedni előtte. Mégis hogy nézne rám, ha megtudná miket tettem? Még most is tisztán él az emléke annak, milyen szemekkel pillantott rám, amikor megtudta, hogy vámpír vagyok. Akkor először éreztem azt, hogy a legjobb barátnőm utál, s ezáltal én is utálni kezdtem magamat. Bonnie annyi mindent elszenvedett már a fajtámnak köszönhetően, hogy egyszerűen nem jött ajkaimra a beismerés, miszerint egy rövid időre, de búcsút mondtam az emberi érzéseimnek, s hagytam, hogy a vámpír énem eluralkodjon rajtam.
Mosolyogva bólintok s már kísérem is az asztalomhoz a kedvenc boszorkámat, majd nyomban helyet is foglalunk. Kíváncsian figyelem a reakcióit, hallom, ahogy némiképp felgyorsul a szívverése, mikor beszélni kezd. Arcvonásaim azonban megmerevednek, mikor közli, hogy az egyik Mikaelson miatt van itt. Kezeim ökölbe szorulnak, s szinte érzem, ahogy a düh és a méreg szétárad a testemben. Pislognom kell párat, hogy biztosítsam magam arról, nem képzelődöm. Ő az előbb tényleg azt mondta, hogy azért van itt, mert itt szeretne lenni. Ez mégis hogy lehetséges? - Ezt nem igazán értem. - Pislogok még, miközben értetlenül nézek Bonnie-ra. - Biztos itt szeretnél lenni? Ha valaki figyel és amiatt nem mondhatod el az igazat, nyugodtan írd le egy papírra. Vagy a telefonomba... - Őrült kutatásba kezdek a táskámban, hogy mielőbb a kezembe foghassam a készüléket, amit aztán odanyújtok Bonnie-nak. Biztos valami lehet a háttérben... Nem lehet, hogy tényleg itt akarna lenni. Miért is akarhatna ilyet?
Aztán rájövök, ha az igazságot szeretném hallani róla, akkor én is kénytelen vagyok az igazságot elmondani neki. Méghozzá kendőzetlenül és mindenféle homályosítás nélkül. De félek, mert mi lesz akkor, ha újra elveszítem a legjobb barátnőmet?
- Az igazság az Bonnie, hogy az elmúlt hetekben nem voltam önmagam. És ezt a lehető legrosszabb értelemben kell érteni. Alig pár napja sikerült csak visszatalálnom az igazi énemhez. Az érzelmek pedig, amik most fénysebességgel zúdulnak rám, megőrjítenek. - A rövid monológom alatt végig a kezeimet nézem, még véletlenül sem pillantok fel a barna íriszeibe. Nem merem megkockáztatni, hogy újra azzal a gyűlölettel nézzen rám, mint annak idején.
- De ígérem Bonnie, hogy valahogy mindent jóvá teszek és sose fordul elő ez még egyszer. Soha! - A könnyeimmel küszködök, hisz elég nagy esélyem van rá, hogy a legjobb barátnőm most azon nyomban felpattan a székéről és faképnél hagy. Minden joga megvan hozzá, mégis rettegek attól, hogy megteszi. - Csak kérlek, ne gyűlölj... - Suttogom magam elé, s továbbra is kerülöm a tekintetét. Íme a tökéletes példája annak, miként is kell elszúrni egy barátságosnak, vidámnak indult beszélgetést. Úgy tűnik újabban bármibe is kezdek, azt tönkreteszem. Vajon örökre ilyen szerencsétlen maradok?

Sok mindenre számítottam, de arra legkevésbé se, hogy pont Carolineba fogok botlani ebben a városban. Nem éppen volt kicsi ez a hely, de mégis úgy éreztem, hogy nagyobb esély van arra, hogy Klaussal vagy éppen Elijahval fussak össze valamelyik utcán, mintsem a szőkeséggel, aki egyszer csak megszólalt a hátam mögül. Lehet, hogy nem vagyok vámpír, de attól még bárhonnan felismerném csilingelő hangját, a mosolyát, ami gyakran keretezte arcát, hiszen mégis csak együtt nőttünk fel, elválaszthatatlanok voltunk, mert nem csak barátok voltunk, hanem olyanok, mint a testvérek, de aztán történt valami és mintha az egykori szoros kötelék kicsit meglazult volna hármunk között, vagy csak én érezném ezt? Nem tudom, de mégis volt egy ilyen érzésem, mintha azzal, hogy felnőttünk, az életünk teljesen megváltozott, mert rájöttünk, hogy még se minden annyira fekete-fehér, mintha távolabb sodort volna szép lassan egymástól minket.
- Egyedül? – pillantottam rá kérdőn, hiszen nem gondoltam volna azt, hogy Care valaha egyedül fog rövid időre barangolni a világban. Fogalmam sem volt arról, hogy miért, de olyan érzésem támadt, hogy okkal tette. Mintha csak menekült volna valami elől, mintha valami miatt képtelen lett volna szembe nézni azzal, ami várta őt odahaza? Vagy csak képzelődtem volna? Magamat láttam volna benne, netán másról lenne szó? Fogalmam sem volt, de még se mutattam ki semmit se abból a káoszból, ami bennem zajlott. Felesleges lenne, hiszen nem akartam még több dologgal terhelni és egyébként is egészen megszoktam már, hogy általában a bennem zajló viharból semmit se mutassak ki, hiszen nem sokan érdeklődtek mostanában afelől, hogy miként is érzem valójában magam.
Amikor meglátom a reakcióját, akkor ha engedi kezem kezére siklik – már ha egyáltalán az asztalon pihent ökölbe szorult keze -, és barátságosan nézek rá. Mintha csak ezzel az apró tettel, gesztussal akarnám őt megnyugtatni. Mosolyogva figyelem őt és szelíden. Kicsit még megrázom én is a fejemet, hogy nincs semmi baj, de tényleg ne lenne? Fogalmam sincs. Talán tényleg el kellene mennem innen is, de mégis hova? Hirtelen úgy éreztem magam, mint akinek sehol sincs otthona, sehova se tartozik, hiszen mindenki meghalt, aki egykoron nagyon fontos volt. A szüleim, a nagymamám. És eme gondolatoknak köszönhetően kicsit görcsbe rándul a gyomrom, hiszen a veszteség fájdalma még mindig képes volt igazán lecsapni rám. – Fogalmam sincs, hogy valaki figyel-e, vagy nem. – rántom meg a vállaimat kicsit talán túlzottan is hanyagon. Úgy, mint ahogyan én nem szoktam. Rövid időre a kirakaton át az utcát figyelem, az ártatlan embereket, akik mit sem sejtenek arról, hogy milyen veszélyek leselkednek rá. – Nem tudom, hogy jó-e itt nekem, vagy nem, Care. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy képtelen vagyok többé otthon maradni, aztán pedig az események magukkal ragadtak. Most itt vagyok, de….- pillantok rá komolyan, miközben leraktam az asztalra a telefonját. Felmerem vállalni a szavaimat, hiszen olyan könnyedén az én fejemet se lehet venni. – de nem érzem úgy, hogy itt lenne a helyem, viszont még se tudom merre mehetnék. – vallom be óvatosan, hiszen mit mondjak? Belefáradtam abba, hogy mindig azt mondjam, hogy jól vagyok, miközben nem. Igazából magam sem tudtam, hogy mit szeretnék, vagy éppen mit kutatok, csak annyit éreztem mélyen legbelül, hogy lakozik egy űr a lelkemben, de nem tudtam, hogy mi az, ami képes lenne igazán eltűntetni.
Meglepett-e, amit mesélt? Kicsit igen, de úgy éreztem, hogy ezen minden vámpír átesik, mintha ők megtennék azt, amire az emberek is vágynak. Ki ne szeretne legalább pár napig ne érezni? Szerintem nincs olyan, de ugyanakkor láttam rajta, hogy megviselte őt és a legrosszabb az volt, hogy hirtelen még mellbe is vágtak a szavai. Nem voltam ott. Nem voltam vele, hogy segítsek, hogy megakadályozzam, de képes lettem volna rá? Nem hiszem, mert pontosan tudtam, hogy milyen fájó tud lenni mások elvesztése, ugyanakkor még se irigyeltem őt, hiszen most meg mindennel egyszerre kellett szembe néznie. Gyengéden megfogtam a kezét és biztatóan szorítottam meg.
- Nem gyűlöllek, miként hiheted azt, hogy képes lennék rá? – na jó, a vámpírokat tényleg nem kedveltem. Damont is elég sok minden miatt megvetettem eleinte, meg talán néha még most is. Ahogyan lehet eleinte nehezen birkóztam meg azzal is, hogy belőle is vámpír lett, de azóta sok minden történt. – Sajnálom, hogy magadra hagytalak és nem tudtam segíteni neked, viszont örülök annak, hogy visszatértél és jól vagy, legalábbis testileg igen, de idővel szerintem lelkileg is. Erős vagy és hatalmas a szíved, így nem féltelek. – szólaltam meg végül teljesen őszintén és komolyan, mert ezt gondoltam róla. Szeretnék segíteni neki, de magam sem tudom, hogy pontosan miként kellene. – Még mész valamerre, vagy most már haza felé fognak vezetni a lépteid? – kérdeztem meg kíváncsian, hogy kicsit talán vidámabb dolgokról is beszéljünk, de ha még beszélne róla, akkor úgyis meg fogom hallgatni, hiszen a barátok az teszik.

A korábbi rossz érzés csupán még tovább fokozódott bennem. Annak örültem, hogy viszontláthattam a legjobb barátnőmet, de az viszont már mardosta a szívemet, hogy éreztem, ilyesféle találkozásokkal kell majd beérnem a jövőben. Rendkívül szomorú voltam az miatt, hogy ilyen messzire sodródtunk egymástól. Tagadhattuk volna, áltathattuk volna, hogy nem így volt, de valójában felesleges lett volna. Az életünk abban a pillanatban megváltozott, amint a Salvatore fivérek visszahelyezték székhelyüket szerény kis városkánkba, maguk után vonva Katherine-t is.
Mikor kislányként elképzeltem a felnőtt életemet, Bonnie és Elena mindig jelen volt valamilyen formában. Azonban az elmúlt hónapok, évek bizonyították, hogy nem tudunk annyi időt együtt tölteni, mint amennyit szeretnénk. Ugyan nem tudnánk bűnbakot keresni, mégis fáj a gondolat, hogy talán a helyzet csak rosszabbodni fog. Már maga ez a gondolat az őrület határára sodort, s sajnos a kialakult beszédtémánk sem éppen csillapította a kedélyeket.
Kérdésére egy bólintással feleltem mindössze, majd aztán jobban kifejtettem, miért is volt szükségem az egyedüllétre. Rettegtem attól, hogy elítél majd, hogy megkér, soha többet ne keressem fel. Megérteném, abszolút megérteném. Ha valaki, akkor ő bizony az a személy, akinek a legtöbbet ártott már a fajtám és nincs szüksége arra, hogy még több fájdalmat okozzunk neki.
Apró mosolyra görbült a szám sarka, mikor barátságosan megfogta az asztalon ökölbe szorult kezeimet. Nem tudom, mivel érdemelhettem ki a barátaimat... Tényleg ennyire jó ember lettem volna? Mert jelen pillanatban úgy éreztem, csak annyit érdemelnék, hogy valaki verbénát fecskendezzen az ereimbe és bezárjon egy cellába.
Vállrántását érdeklődve figyeltem. Ez a reakció a lehető leghétköznapibb lett volna, ha épp nem Bonnie csinálja. Ó, igen, már meg van. Ahogy tovább folytatja a mondandóját, úgy tudatosul bennem, hogy éppen a reményvesztett és céltalan Bonnie Bennett ül előttem. Mindig is ő volt a legerősebb mindannyiunk közül, épp ezért a szívem majd meghasadt, hogy ilyen állapotban kellett őt látnom. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondhatnék neki. Tudnék-e olyat mondani, amivel egy apró fényt vihetnék az életébe? Valószínűleg nem. Túlságosan elsodródtunk, így nem tudnék ésszerűen, sem jogosan érvelni. De mégsem hagyhattam szó nélkül a dolgot, ám ahelyett, hogy valami okosságot mondtam volna, csak klisés szövegek jutottak eszembe.
- Sajnos már nem vagyunk abban a helyzetben, hogy meg tudjam állapítani, mi lenne a legjobb neked. Éppen ezért nem is próbállak meg rábeszélni, hogy hazagyere. De Bonnie, tudnod kell, hogy nagyon, nagyon szeretlek, a testvéremként tekintek rád és nálam mindig lesz hely a számodra. Hozzám bármikor jöhetsz. - Próbáltam bátorítóan simogatni lelkét a szavaimmal, de nem tudhatom, mennyire sikerült. Csupán biztosítani szerettem volna arról, hogy az ajtóm mindig nyitva áll és mindig nyitva is fog állni előtte, bármi történjék.
Megkönnyebült sóhaj szakadt fel a lelkemből, mikor kijelentette, hogy nem gyűlöl. Holott minden oka meg volna rá. Üvöltözhetne velem, elküldhetne melegebb éghajlatra, ehelyett még vigasztalni is kezdett. - Nekem ennyi épp elég. - Suttogtam mosolyogva. Nem kellett miért bocsánatot kérnie, ezt az ellenkező fejrázásommal is jeleztem irányába. Bőségesen elegendő a számomra, hogy tovább is a barátjának tart és nem egy őrült, vérszívónak, ami tulajdonképpen vagyok. De túl sok jó dolgot mondott rólam. Tudtam, hogy bátorítani, vigasztalni akart, de egyelőre még nem tudtam ezeket a szép dolgokat elképzelni magamról. Ehhez még időre volt szükségem. Sok időre.
- Igen, most már haza megyek, azt hiszem épp itt az ideje. Csak nehéz lesz újra besétálni a házba... - Kezdtek volna feltörni újra azok az érzések, melyeket anya hiánya generált, de úgy döntöttem, erős leszek, s most, míg legjobb barátnőmmel tölthetem az időmet, megpróbálok újra az a Caroline lenni, aki voltam. - Esetleg elkísérsz? - Kérdeztem mosolyogva, gondolataimat önkényesen lágyabb témák felé terelni. De, mielőtt még válaszolni tudott volna, újra megszólaltam. - Jó-jó, megígértem, hogy nem kérek ilyesmit... de egy próbát megért. - Kiszélesedett mosollyal az arcomon beszéltem hozzá. Nem akartam, hogy azt higgye, mindenáron rá akarom beszélni arra, hogy hazajöjjön. Tudtam, néha az embernek szüksége van arra, hogy kicsit távol legyen. Hogy felfedezze, ki is ő valójában s mit akar az élettől. Bonnie most minden bizonnyal ezen mehetett keresztül, nekem pedig egy cseppnyi jogom sem volt ahhoz, hogy ebben meggátoljam őt. Csak bízhattam abban, hogy egy nap a szíve majd újra Mystic Falls felé húzza.
- Viszont... túl sokat beszéltünk rólam, úgyhogy rajtad a sor. És ezúttal nem hagyom, hogy eltereld a témát. - Viccelődő fenyegető hangsúllyal kezdtem meg a téma felvezetését, mielőtt előálltam volna a kérdéseimmel, melyek percekkel ezelőtt fogalmazódtak meg bennem. - Hogy vagy? - Apró, egyszerű kérdés, s talán sok ember számára semmit sem jelent. Azt hihetik, ezt bárki megkérdezheti, de Bonnie tudhatja, hogy esetünkben nem ez holmi bájcsevely része. Valóban tudtni szerettem volna, hogy érzi magát. És nem hagytam, hogy elintézze annyival, hogy "jól vagyok". Apró kérdés, mint ahogy már az előbb is említettem, mégse kérdezzük meg egymástól elégszer. És szerintem ez a legnagyobb probléma.
Próbáltam visszafogni magam. Próbáltam csendben maradni, de csak nem sikerült, hisz akadt még egy kérdés, ami menthetetlenül kikívánkozott belőlem. Úgy hiszem, a régi énem sokkal jobban igyekszik visszatérni, mint gondoltam. - Egészen pontosan melyik Mikaelson miatt vagy itt? És miért is? A segítségedre van szüksége vagy valamiféle alkut kötöttél vele? - Kérdésemet halkan tettem fel, hogy a kíváncsi fülek ne hallhassák meg. Tudtam, hogy nem kellett volna ezekkel letámadnom, de féltem, ha nem kérdezek rá, sose tudom meg az itt tartózkodásának valódi okát. Már pedig tudnom kellett, mi állhat a háttérben. Hisz persze, New Orleans a maga módján rendkívül varázslatos hely. De túlságosan is veszélyes, Bonnie pedig nem jött volna ide, ha nem lenne valami komoly dolog a háttérben. A kíváncsiságomnak viszont semmi sem szabhatott határt sohasem, ezért muszáj volt kiderítenem az igazságot.

Úgy ültünk egymással szemben, mint egykoron oly sokszor megtettük már, de ez mégis másabb volt. Az íriszeink meséltek a szavak helyett is, hogy egyikünk se az már, akit oly jól ismertünk. Elsodort minket az élet, amelynek a próbáit olykor egyedül, míg máskor együtt oldottuk meg a világgondjait, de most? Szinte nem is ismerjük egymás démonait, amik a vállainkon ülnek. Mintha csak a kötelék meglazult volna, de még teljesen nem szakadt volna el, ami összekötött minket. Ezt látva pedig még inkább összeszorult a szívem, hiszen nagyon rossz érzés volt ezt érezni, látni azt, hogy tényleg ez az igazság, nem pedig csak a képzeletünk szüleménye még inkább rosszabb volt. Vajon valaha még fogunk annyira közel állni egymáshoz, mint egykoron?  Fogalmam sem volt, de mélyen legbelül reménykedtem ebben.
- Köszönöm Care és sajnos, igazad van. Egykoron olyan jól ismertük a másikat, de most mintha részben két idegen ülne az asztal két oldalán. Fura az élet, nem? – mosolyodtam el keserűen és lemondóan, majd az ablakon át rövid időre kifelé bámultam és egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Hiányzik, hiányzik az, ami egykoron volt, a barátságunk, a testvéri szeretet, ami körbeölelt minket és a bizalom, ami mindig jelen volt köztünk. Szerinted valaha még lesz ilyen? – fordítottam a szőkeség felé ismét a pillantásomat, mert szerettem volna hinni abban, hogy létezik még ilyen, de csöppet se voltam benne biztos. Túl sok borzalmat éltem már meg, ahogyan az se segített igazán, hogy bezárva voltam hosszú ideig egy másik világba. A börtönvilág nem éppen volt könnyű hely és átélni az egészet… legszívesebben olykor talán elfelejteném, míg máskor nem, mert erősebbé tett és tudom, hogy részben ennek köszönhetően sikerül még a sok veszteség ellenére is talpon lennem. Túl sok mindent elveszítettem már és még több személyt nem akartam; pontosan emiatt fájt még inkább az, hogy Care-l ennyire távol sodródtunk egymástól, mert féltem, hogy egyszer túl messzire fogunk és többé esélyünk se lesz helyre hozni a köztünk lévő barátságot.
Csendesen hallgatom azt, amit mond, mert pontosan tudom, hogy milyen érzés egy üres házba besétálni. Először a nagymamám, édesapám, közben pedig édesanyámat is elveszítettem. Az a ház túl csendessé vált, és rideggé számomra. Eleinte pokolian fájó volt visszatérni oda, a bútorok és a fényképek, amik emlékeket őriztek, mintha hirtelen egyszerre szakítottak volna szét és hullottam volna a földre, de én nem menekülhettem el ezen érzésektől, míg ő megtehette és ezért kellene gyűlölnöm őt? Régebben talán elítéltem volna őt, de most nem ment, mert pontosan tudtam, hogy fordított helyzetben én is megtettem volna. Bonnie Bennett a mindig erős boszorkány is legszívesebben elmenekült volna és részben meg is tettem, még ha az érzéseimet nem is tudtam eltörölni semennyi időre se.
- Elhiszem, hogy nehéz lesz, de tudom, hogy képes vagy rá Caroline, erős vagy, csak hinned kellene magadban. – mondtam neki mosolyogva, miközben megfogtam ismét a kezét, amikor viszont meghallottam a kérdését, majd az utána következő szavakat, akkor könnyedén nevettem el. – Nos, ez az a Care, akit egykoron olyan jól ismertem és talán elmegyek veled, mert miért ne? – kérdeztem vissza költőien, hiszen mi dolgom lenne ebben a városban? Ez többé már nem az én csatám és azt se ígértem meg, hogy még maradni fogok. Elkísérhetem, utána ismét otthagyom a várost, talán egy kis utazás nekem se ártana meg.
- Hazudhatnék, hogy jól, de magam sem tudom. Úgy érzem, mint aki elveszett és nem tudja, hogy hol is a helye. Nem tudok megmaradni otthon, mert egyszerűen túlzottan hiányzik a családom és olykor magamat hibáztatom azért, hogy többé már nincsenek. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy elvesztem és néha abban se vagyok biztos, hogy ki vagyok többé. – bukik ki belőlem és mellé még nagyban hadonászok is, ami szintén nem volt rám jellemző, de ebből is rájöhet, hogy tényleg elvesztem. Én, akinek mindig volt valami terve, aki mindig a viharban is képes volt talpon maradni most mégis aprónak és elveszetnek érzem magam. Ahogyan belefáradtam abba is, hogy állandóan azt hirdessem, hogy jól vagyok, mert nem vagyok.
Amikor viszont továbbra se sikerült megtévesztenem Care-t, akkor csak sóhajtottam egy aprót, majd zavaromban inkább ittam pár kortyot, mint aki időt szeretne nyerni és talán így is volt. – Ne utálj meg nagyon, kérlek! – pillantottam rá kérlelően, majd egy mély levegőt vettem és úgy döntöttem jobb, ha mindent elmondok egyből, mert akkor legalább egyszer fogja leszedni a fejem és nem újból és újból. – Kol Mikaelson élt, visszatért valaki másnak a testében. Én pedig visszaadtam neki az eredeti testét, mintha mi sem történt volna a múltban, ezzel pedig megmentettem egy ártatlan lelket, mert életben maradt a fiú, akinek a testében először visszatért. Persze, még mellé jött az is, hogy elcsavarta rövid időre a fejemet, de ostoba voltam, amiért hagytam ezt. Én nagyot hibáztam azt hiszem Care… - mondtam szinte el egy levegőre, majd vártam arra, hogy kiakadjon, nekem essen és elmondja, hogy mekkora őrültséget tettem. Saját akaratomból jöttem ide, de a végére olyan galibát okoztam, amit sose kellett volna. Szerintem a nagymamám se díjazhatta a szellemek között végig nézve, hogy mit teszek. Istenem, mégis miként lehettem ekkora ostoba?!

Egyáltalán nem tetszett, hogy az élet ilyen messzire sodort minket. Hibáztathatnám a vámpírságot vagy bármi más természetfeletti erőt, ami belekontárkodott az emberi kapcsolataimba, de nyílt titok volt mindenki számára, hogy én különös módon jobbá váltam a vámpírságnak köszönhetően. Ám mégis... talán ez volt az, ami elindított minket a lejtőn.
Keserű mosolyát látva az én szívem is csak még jobban összeszorult. Fájtak, égettek a szavai, mégse tudtam ellenkezni, hisz igaz volt. Részben tényleg idegenek voltunk, akiket egykor szoros baráti, már-már testvéri kapcsolat kötött össze. Féltem attól, hogy nem tudunk majd újra visszatalálni egymáshoz, a gondolat pedig, miszerint Bonnie-t is elveszíthetem, kezdett megőrjíteni.
- Nekem is hiányzik. - Kérdésén pár másodpercig csak gondolkodtam. Nem lehetünk ennyire lemondóak! Nem adhatjuk fel ilyen könnyen, és ha rajtam múlik, nem is fogjuk! - Biztos vagyok benne, hogy lesz még olyan a kapcsolatunk, mint amilyen régen volt. Bonnie, a legjobb barátnőm vagy, nem hagyom, hogy kicsússz a kezeim közül. - Mosolyogtam rá biztatóan és reménytől csillogó szemekkel. Hittem a szavaim igazságtartalmában, ahogy abban is, hogy jelenleg pusztán egy kisebb gödörbe sikerült belelépnünk. Amiből aztán hamarosan könnyedén ki is mászunk majd. Együtt.
Amint az üresen álló otthonom és Anyukám is szóba került, úgy éreztem magam, mint aki alól kirántották a talajt. De tisztában voltam azzal, hogy a barátaimmal igen is muszáj lesz beszélnem ezekről az érzésekről, máskülönben újra egy érzéketlen vérszívóvá válok. Azzá, akivé soha többé nem akartam.
Barátnőmre mosolyogtam, mikor megfogta a kezemet és biztató szavakkal látott el. Bárcsak ilyen könnyen menne, hogy higgyek magamban. Régen ment, de most... nem igazán. - Miért van az, hogy a barátainkban minden különös gond nélkül hinni tudunk, de magunkban nem? - Talán, mert a barátainkat a hibáikkal együtt el tudjuk fogadni, magunkon azonban javítani próbálunk - többnyire sikertelenül.
Nevetése felüdülés volt a lelkemnek, így az én ajkaim is mosolyra görbültek. Kérdőn tekintettem rá és boldog voltam, amiért hagyta, had éljek abban a hitben, hogy hazatér velem. Pedig milyen jó is lenne! Nélküle aligha tekinthetnék otthonomként Mystic Falls-ra, függetlenül attól, hogy a város méretére és ősgyökeres származásomra való tekintettel mindenkit ismertem már ott. Bonnie nélkül nem lenne ugyanaz, ehhez semmi kétség sem fért. Aki pedig az ellenkezőjét állította volna, nos, Ő nem ismerte Bonnie Bennett-et, annyi szent.
- Akkor emelem a tétet, Bon. Ha hazajössz, akkor felajánlom lakótársi szolgálataimat. - Igen, jól hallotta. Igaz a ház jelenleg üresen áll, de csak idő kérdése, mikorra tudnám újra berendezni, akkor pedig egészen nyugodtan oda is költözhetne. Hisz miért ne? Szoba van, s így legalább egyikünk sem lenne egyedül. Bár reméltem azt érzi, hogy ez nem erőszak. Ha nem szeretné, nem erőltetem rá, ám ugyanakkor az ajánlat igen is komoly volt és életem végéig tartó.
Figyeltem miként gesztikulált oly hevesen, s ez némi aggodalommal töltött el. Bonnie mindig nyugodt volt, vagy ha mégsem, akkor is tartotta magát. Szavainak a tettei még nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, én pedig komolyan aggódni kezdtem a barátnőm iránt. Vigasztalni akartam, támaszt nyújtatni, biztatni, hogy idővel jobb lesz, de egy szó sem talált utat magának. Caroline Forbes nem tud megszólalni? Na ez is egy újdonság volt. Ami nem tetszett...
- Na jól figyelj, mert most olyat mondok, ami lehet nem fog tetszeni. - Vettem egy mély levegőt s egy rövid bátorító mosoly után megszólaltam. - Rendben van, hogy nem vagy jól. Az is rendben van, hogy éppen elvesztél és nem tudod, hogyan tovább. Persze nem ez az idilli állapot, de nem kell mindig, minden körülmények között erősnek lenned, Bonnie. Nyugodtan lehetsz gyenge, sírj, őrjöng, amire éppen szükséged van, hogy kicsit enyhíts a lelkeden. Bármennyire szeretnélek is biztosítani arról, hogy idővel jobb lesz, ezt én sem tudom pontosan. De te vagy Bonnie Bennett. A legerősebb, legönzetlenebb ember a világon, éppen ezért tudom, hogy ez az állapot csak ideiglenes. Túl leszel rajta, Bonnie. Én pedig most már itt vagyok és itt is leszek neked, mindig. Ígérem. - Bátorítóan, ám óvatosan megszorítom a kezét, egyfajta nyomatékosításul. A szeretteink elvesztéséért mind magunkat okoljuk. De úgy gondolom, hogy amint sikerül megbocsátanunk önmagunknak, rálépünk a gyógyulás útjára. Csak hát... saját magunkkal szemben mindig keményebbek vagyunk, mint másokkal. Ám ezen helyzetben más megbocsátása valószínűleg semmit sem érne. Én már csak tudom. Én se bocsátottam még meg magamnak, hogy megitattam Anyával a véremet, ami aztán nem a gyógyulást hozta el számára, hanem csak felgyorsította a betegségének lefolyását. Hiába bocsátott Ő meg nekem, én magamnak képtelen vagyok. S ilyesmi helyzetben lehet most Bonnie is.
Ijedten dőlök hátra a széken, s szinte lélegzetvisszafojtva hallgatom, vajon mi következik ez után, ha már ilyen szép felvezetéssel kezdte. A Mikaelson nevet hallva viszont reflexszerűen megmerevednek az izmaim és mozdulatlanul hallgatom végig a mondandóját. De amint befejezte az egy levegővétellel elhadart szösszenetet, elmosolyodva dőltem előre.
- Miért is kellene utáljalak? Lehet lemaradtam valahol. - Mosolyom tovább szélesedett, de nem óhajtottam tovább húzni az idegeit. - Megmentettél egy ártatlan fiút, ezért aligha járna büntetés. Kol meg... legalább a saját testi épségét kockáztatja. - Nem mintha könnyűszerrel végezni lehetett volna vele, de legalább nem annak az ártatlan srácnak a teste sínyli meg Kol kicsapongó viselkedését. - Ami pedig az "elcsavarta a fejed" részt illeti... Én vagyok az utolsó, aki ezért elítélhetne, Bon, ha már a Mikaelson-éknál tartunk... - Utaltam itt a Klaus és köztem lévő furcsa kapcsolatra. Nem voltam szerelmes belé, de idővel az valamilyen szinten mindenki számára világossá vált, hogy egy sötét részem igen is vonzódott hozzá.
- Vagy esetleg más miatt aggódsz? Történt valami, amiről még nem beszéltél? - Kíváncsiskodtam, amint feleszméltem a gondolataimból. Hirtelen nem tudtam, hogy vajon azért gondolja, hogy nagyot hibázott, mert engedett egy Mikaelson csábításának vagy esetleg más állhatott a háttérben. Én mindenképp tudni szerettem volna az igazat, bár lehetséges, hogy ezen alkalommal nem én vagyok a legjobb támasz a világon. Csupán abban bízom, hogy a sok őrültséggel nem taszítom még mélyebbre, hisz ilyesmit sohasem tennék vele.

- Remélem igazad lesz, de mind a hárman másabbak lettünk, a természetfeletti eléggé megkutyult mindent. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, hiszen amíg nem toppant be az életünkben, addig minden annyira átlagos volt és terveink voltak. Most meg? Néha csak annyi a terv, hogy valahogy életben maradjunk, ami nekem nem mindig ment és rövid időre még egy totálisan más helyre is kerültem bezárva. – Bocsánat, nem tudom mi ütött belém. – rázom meg még a fejemet is, hiszen nem szoktam ennyire negatív lenni, talán ez a városszelleme, ami engem is már megszállt, hiszen háború dúl és csöppet se vidám itt a helyzet a legtöbbek számára.
- Mert látjuk a másikban azt, amit magunkban sose vennénk észre, mert a démonaink nem engedik. – viszonozom a mosolyát, a hangom pedig barátságosan csendül, hiszen olykor én se értem, hogy magunkban miért nem tudunk hinni, de talán emiatt. Mások elé tükröt tenni egyszerűbb, mint saját magunk elé, akár legyen szó jóról, vagy éppen rosszról.
Amit viszont ezek után mond az eléggé meglep. A szemem elkerekedik és pár pillanat erejéig azt hiszem, hogy csak rosszul hallottam. Nem tudom, hogy honnan jött az ötlete. – Ez most komoly? Care, velem akarsz együtt lakni? Ez most hogyan, miként? – kérdezem kicsit még mindig megilletődve és leplezni se tudnám, hogy nagyon is jól esik amit mondott, ugyanakkor alig akarom elhinni ezt az egészet. Tényleg nem értem, hogy honnan jött ez neki, mert biztosan idővel másokkal is rendeződik a kapcsolata és ha esetleg Stefannal is rendeződne, akkor nem kizárt, hogy inkább vele lakna majd és nem velem.
Talán soha életemben nem voltam még annyira szétesve és elveszve, mint hirtelen éreztem magam. Nem ő tehetett róla, inkább hálás voltam neki, hogy szép lassan felszínre hozta azt, amit ennyire igyekeztem elnyomni, de még se volt a legjobb. Nem akartam se előtte, se mások előtt sírni, inkább csak összeszorítottam a számat, hogy végre hallgassak, majd mély levegőt vettem és próbáltam helyre billenteni magam. Nem akarok tombolni, mert az végzetes lenne egy boszorkánynál. De sose tudtam igazán megbocsájtani azt magamnak, hogy részben miattam haltak meg a szeretteim. – Szeretnék, de nem tudok. Ismersz, hogy mindig is erős maradtam, nem sírtam, vagy csak alig. A tombolás meg túlzottan is veszélyes lenne, de ha hazamentünk, akkor lenne kedved egyet a közeli erdőben sétálni? – kérdeztem vissza, mert az talán jót tenne. Ott akár kiállhat is egyet az ember, ha úgy tartja kedve, hiszen nem hallaná meg senki se. De az is lehet, hogy hamarosan jól leszek és csak egy pillanatnyi megingás volt és nem több. Viszonozom én is gyengéden a készszorítását és hálás vagyok azért, hogy ő ül itt.
- Lehet, de lehet inkább meg kellett volna próbálnom a túlvilágon tartani őt- bököm ki nagy nehezen, hiszen azzal, hogy újra a  világra szabadítottam még egy Mikaelsont nem hiszem, hogy túl sok jót tettem volna. Főleg, hogy milyen kifordultam éli a világát mostanában. Mintha nem is az a személy lenne, akit egykoron megismertem. – Tudom, sajnálom, de annyi rossz történt mostanában velünk, hogy nem kellett volna még egy rosszat a világra szabadítanom. Bár most nincs miért aggódtunk, elvannak a saját kis viszályukkal. Legalábbis amennyire láttam. – avatom be ebbe az aprócska részletbe is őt, hiszen egykoron mi végeztünk Kollal, így jogos lenne a részéről a bosszú, de szerintem semmi ilyen nincs nála tervben.
Nagyot nyelek, de nem felelek.
- Nem mondhatom el itt, túl veszélyes lenne. Mi lenne ha eljönnél velem, összecsomagolnánk és útra is kelnénk? – terelem inkább másik irányba a beszélgetést. Majd ahol nem hallhatja senki se, ott elmondom, de nem akarok még több veszélyt életre kelteni, elég volt egyet. Miként is hagyhattam egy kósza érzésnek, hogy befolyásoljon.

Bólogattam a szavait hallva. Viszont kénytelen voltam egy mosolyt varázsolni az ajkaimra és némileg viccelődni a helyzetünkkel. Ami valójában kicsit sem volt vicces, de egyre inkább azt vettem észre Bonnie-n, hogy érzelmileg egyre mélyebbre süllyed és ebből szerettem volna a lehető legrövidebb időn belül kirángatni. - Nehogy azt mondd, hogy hiányzik neked a régi Caroline! Ő eléggé felszínes volt és a ruhákon meg a pasikon kívül semmi más nem érdekelte. - kiparodizáltam magam, mialatt a mosolyom egyre csak szélesedett. A természetfeletti tényleg összekutyult mindent, ezzel nem tudtam volna vitatkozni. Viszont furcsa mód belőlem mégis jobb embert, azaz vámpírt faragott. Egy pillanatig sem tudtam visszasírni a régi önmagamat. A lányt, aki Elenát versenytársaként tekintette, aki Bonnie boszorkányságát félvállról kezelte és aki rossz kapcsolatot ápolt az anyjával. A lányt, aki senkivel sem törődött, csak magával és azzal, hogy jól nézzen ki és a pomponcsapat kapitányává lépjen elő. Ma viszont minden más számít igazán. Ma már az a fontos, hogy a szeretteim biztonságban legyenek, boldogan éljenek és hogy ott lehessek mellettük. Habár ez pont nem volt rám jellemző az elmúlt hónapokban, de hajlandó vagyok bármit megtenni azért, hogy újra visszanyerhessem a bizalmukat.
Borzasztóan rosszul esett, hogy ilyennek láttam Bonnie-t. Teljességgel szét volt csúszva és csak nehezen rajzolódott mosoly az ajkaira. Célommá tűztem ki, hogy ha törik, ha szakad, valahogy visszarángatom a legjobb barátnőmet a szakadék széléről. Mert habár minden joga meg volt ahhoz, hogy kicsit rosszabb hangulata legyen vagy, hogy elengedje magát, Bonnie nem ez volt. Ő volt a legerősebb nő, akit ismertem és próbáltam ezt a tudomására is adni.
- Persze, hogy komoly! Vagyis... nem akarom rád erőltetni magam, de remélem tudod, hogy nálam mindig lesz hely neked. - teljesen mindegy, merre fog sodorni az élet, Bonnie számára valóban mindig fent fogok tartani egy helyet. Ha más nem, akkor egy kihúzható kanapé formájában, de ez tényleg a minimum lesz. - Miért ne akarnék veled lakni? Figyelj... te is egyedül lennél odahaza, én is. És habár mindketten meg tudjuk védeni magunkat, azért mégis jó lenne ha nem kellene egyedül lennünk. Az ajánlatom pedig az idők végezetéig állni fog, úgyhogy nem kell most rögtön döntened. - nem akartam, hogy azt higgye, siettetném a döntését. Csupán arról akartam biztosítani, hogy bárhogy is döntsön, akár ma, akár két nap múlva, vagy csak jövőre, én mindig ott leszek neki. Éppen elég volt ez a pár hónap kihagyás a barátságunkban, többet nem voltam hajlandó elvesztegetni.
- Persze, hogy lenne kedvem! Bármit csinálhatunk. Ha szeretnéd, megnézzük az összes Nicholas Sparks filmet és végigbőgjük a csajos napunkat. Veszek zsebkendőt, fagyit, csokoládét... rendelünk pizzát, kieresztheted a fáradt gőzt. - jól tudtam, hogy Bonnie mindig magába fojtotta az érzéseit, éppen ezért tényleg szüksége lehetett már arra, hogy mindent kiadhasson magából. Én pedig támogattam az ötletét, sőt, mi több, megígérhettem, hogy ott leszek mellette és vigyázni fogok rá.
Kíváncsian hallgattam a Mikaelsonékhoz fűződő mondatait. Biztosítani szerettem volna arról, hogy bármit is műveljen Kol a jövőben, az nem az ő lelkén fog száradni, de jól ismertem Bonnie-t. Így is, úgyis magára venné, önmagát ostorozná Kol tettei miatt. Szerettem volna megnyugtatni őt valahogy, de semmi igazán jó szöveg nem jutott eszembe.
- Látod? Akkor egyelőre nem kell aggódnunk, ha el vannak a saját bajaikkal. Ha meg valami gond adódna, akkor segítek elrendezni. Megoldjuk, Bon. - csupán ennyire futotta az erőmből, s habár ismételten a támogatásomról biztosítottam, mégis pocsék barátnak éreztem magam, amiért nem tudtam valami jobb válasszal szolgálni.
Rossz megérzésem támadt, már abban a pillanatban, amikor rákérdeztem arra, hogy van-e valami, amit nem mondott el. Az pedig, hogy azt felelte, itt túl veszélyes lenne kivesézni a témát, még nagyobb aggodalommal töltött el. Most már tényleg féltettem Bonnie-t és nem akartam itt hagyni őt, ebben a városban. A következő szavait hallva azonban rögvest leolvadt arcomról az ijedtség és döbbenet váltotta fel. - Bonnie Bennett! Te most tényleg arra utalsz, amire gondolom, hogy utalsz? - számat eltátva mosolyogtam legjobb barátnőmre és alig győztem kivárni, hogy elárulja, tényleg úgy értette az előbb kijelentését, mint ahogy én. - Összecsomagolunk és hazamegyünk? Mystic Falls-ba? - hirtelen feltörő lelkesedésemet nem állt szándékomban leplezni, ám addig nem adtam nagyobb hangot az örömömnek, míg biztosra nem vettem, hogy nem értettem félre a korábbi utalását.
Ha Bonnie ma tényleg hazajön velem, akkor már biztos, hogy életem egyik legboldogabb napjává lép elő ez a mai. Ahogy az is biztos, hogy a barátságunk lassan, de biztosan visszafolydogál eredeti medrébe, amiért pedig csak is hálás tudok lenni a sorsnak.

- Azért ennél több rejlett már akkor is benned, de talán nem is az hiányzik amilyenek voltunk. – pár pillanat erejéig elhallgatok, mint aki a megfelelő szavakat keresni, mert lehet változtunk, de nem csak ő, vagy Elena, hanem én is. Mindannyian változtunk, de ebben a változásban sajnos egyre távolabb sodródtunk a másiktól és rossz olykor szemben találni magamat azzal, hogy egyedül állok és a barátaim sehol sincsenek mellettem, vagy éppen én mellettünk. Mintha a telefonok is némaságot fogadtak volna, nem csak mi. – Hanem inkább az hiányzik, ami köztünk volt. Nem csak barátok voltunk, hanem testvérek is, akik mindig számíthattak a másikra. A távolság lényegtelen volt, mert megtaláltuk vagy éppen megéreztük azt, ha baj van. – fejezem be végül a gondolatmenetet, mert ez az igazság. Egyszerűen tényleg hiányzott az, hogy tudjam, ha valami nyomja a szívemet, vagy a legapróbb hülyeség is eszembe jutna, akkor felkereshessem őket. Most pedig az élet sodort egymás útjába, de nem is értem, hogy miért vagy miként lehetséges ez. Ez egyszerűen annyira hihetetlen. Egyszerre éreztem magam boldognak amiatt, hogy láthatom, de szomorúnak is, mert egy részem távolinak érezte és sokkal nagyobb szakadékot érzett közöttünk már, mint amit ez az asztal képviselt.
Vélhetően, ha most láttam volna magamat kívülről, akkor én se lettem volna büszke arra, hogy mennyire is sikerült szétcsúsznom, és mennyire a szakadék szélére sodródnom. Azt viszont már magam sem tudtam, hogy csak magamnak köszönhetem-e ezt, vagy annak is, hogy a barátaim, akik egyben a családom is voltak azok részben elfeledkeztek rólam és nem rántottak vissza, mielőtt még erre az útra léptem volna.
Szavaira mégis sikerült kicsit elmosolyodnom, ugyanakkor amikor kiejti a száján azt, hogy ő is és én is egyedül vagyok, akkor részben gyomorszájon is vág, még ha nem is mutatom ki. Hiányzik a családom, mégse mindig a legszebb pillanatok jutnak eszembe, hanem a csaták, amiket megvívtunk, miközben mi így vagy úgy de talpon maradtunk, miközben a számunkra fontos személyeket elveszítettük. Nem akarok a börtönvilágra gondolni, vagy arra, amikor még horgony voltam. Egyik se éppen a legkedvesebb emlékem, ahogyan a halálom se, amit Elena öcséért hoztam meg. Kockáztattam, túl sokszor is és túléltem, de vajon ez tényleg élet? Élet az, amibe sodortuk magunkat, vagy már nem is teljesen az? – Köszönöm és majd fontolóra veszem. – szólalok meg végül egy biztatónak szánt mosolynak, hogy legalább addig is kirángassam magam a gondolataimból és ne üljön ki minden érzelem, rossz érzés az arcomra is. Erős voltam, én tartottam bennük sokszor a lelket, így most is nekem kellene annak lennem, de még se megy. Ez pedig még számomra is ijesztő, nem is kicsit.
- Azt hiszem ezt te már nagyon is eltervezted. Lehet lassan inkább félnem kellene, ha ennyi ötleted is van arról, hogy mit csináljunk. – kuncogom el magam, mert nem gondoltam komolyan, hogy félnem kellene. Inkább attól féltem, hogy nem találnám abban a helyzetben se igazán magam. Nem voltam az a nagy csajos estéket élő nő, de előbb vagy utóbb mindent ki kell igazán próbálni nem? Másrészt meg Care-ben megbíztam és tudtam jól, hogy egyszer úgyis el fog jönni az idő, amikor beszélnem kell a bennem kavargó dolgokról és nála jobb személyt nem is találhatnék véleményem szerint.
- Köszönöm, hogy még mindig számíthatok rád, hogy nem fordított hátraarcot, amikor megláttál. Azt hiszem a lehető legjobbkor sodort erre valamelyik szellő. – megfogom barátilag a kezét, mert tényleg nála jobbat szerintem nem kívánhatnék most. Örülök annak, hogy ő bukkant rám és nem Damon, Stefan, vagy a többiek tették meg. Talán annak feleennyire se lett volna hatása, hiszen hiába voltam mindegyikükkel jóban, attól még a szőkeséggel volt igazán szoros a kapcsolatom, hiszen egyszerre volt legjobb barát és testvér is.
Reakciójára elmosolyodom és sietve bólintok. – Caroline Forbes jól hallotta, így nem kell még fülészetre mennie, hazamegyek megyek Önnel. Rabul ejtett és már nem is tudnék Ön nélkül élni. – játszom rá kicsit a szerepre, de persze a végére szinte megfulladok már a nevetéstől. A lényeg úgyis az, hogy hamarosan útra kelünk és együtt térünk vissza abba a városba, ahonnan mind a ketten menekülni akartunk ki hosszabb, ki rövidebb időre. – Köszönöm, de mielőtt neki leselkednénk a dolgoknak, azelőtt azért ezt a sütit még együk meg, meg igyuk meg az italunkat, aztán mehetünk is. – pillantok rá már sokkal boldogobban, mint amikor találkoztunk, vagy korábban bármikor szinte a beszélgetés ideje alatt.