Végigsimítottam az arcán, miközben egy picit lehunytam a szememet, és sóhajtottam egyet... nem akartam feltűnést kelteni, nem akartam, hogy meglássa: igenis van valóságalapja Oliver "hülyeségének". Én csak... szerettem volna eltitkolni... majd lassan elfelejteni. És úgy, hogy Damon ne tudjon róla.
- Rendben. Bár előtte a pezsgőm... - sétáltam vissza a mosdókagylóhoz, majd megfogam a poharamat, és azzal együtt vonultam ki onnét.

(Kert)  

Okééé, egy apró hajszál választott el attól, hogy ne kezdjek el üvölteni, és bőgni, és minden egyéb, amit ilyenkor átlalában csináltam... olyan rossz érzés volt bennem. Hiszen most akkor is Olivernek volt igaza... és mégis, őróla könnyű azt mondani, hogy hazudik, mert róla elhiszik... de Damon nem ezt érdemelné.
- Szeretlek - suttogtam halkan, majd odahajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam őt. - Együnk valamit, vagy... sétáljunk a kertben? Talán jó lenne a friss levegő. És talán Enzo-ék is befutnak közben.   

Ebben a pillanatban azt hiszem, hogy megfogalmazódott a fejemben, mi is az a félelem... hiszen most volt okom félni... Damon szavai itt időztek a fejemben. Ha még egyszer megteszem... ha csak megpróbálom megtenni... akkor többé nem lesz olyan, hogy mi. Csak ő lesz és én.
- Ne... ne is figyelj rá. Nem tudja elfogadni, hogy nem érdekel senkit a sorsa - nyeltem egyet. - Totálisan... elvette az eszét az elmúlt ezer év - próbáltam ismét beleélni magam a bizonyos áldozat szerepébe, még ha belül valami tűz is égetett, amiérz hazudom a férjemnek. - Ne higgy neki, az a lényeg. Megpróbál szétválasztani minket, mert ha már... tudod. "Ha az övé nem, akkor a tiéd se"... - forgattam meg a szememet. - És tudja, hogy azzal szúr legnagyobbat, ha megpróbálja megetetni veled, hogy lefeküdtem Klausszal - ráztam a fejemet.  

Hm, most magam is meglepődtem. Eddig egy szentéletű nőt láttam magam előtt, aki minden apróságot elmond a férjének. Most viszont más volt. Akkor sem mondta volna el, vagy ismerte volna be, ha megvádolják vele. Szép. Rosszabb, mint a többi.
Csak sóhajtottam, majd reagáltam az ajtó felől érkező hangokra azzal, hogy kinyitottam az ajtót, és szembetaláltam magam Damon Salvatore-ral.
- Két lecke. Az első: a helyedben sosem bíznék egy Petrovában. Egyik sem különb a másiknál. Második: a helyedben nagyon érdekelne, mi történt a legutóbbi látogatáson, amit Elena tett Klausnál. - kacsintottam Damonra, majd hátba veregettem eléggé férfiasan, de nem pocsékoltam velük az időmet. Otthagytam őket. A szerelmi dráma már így is biztosított.

(Szalon)

- Soha... soha nem hinne neked velem szemben - ráztam meg a fejemet. Ezt tényleg én mondtam? Bár eleve soha nem titkoltam el ilyesmit Damon elől... hiszen majdnem lefeküdtem Klausszal. De mégsem kotyogtam ki eddig... és talán ez az első lépése annak, hogy olyan leygek, mint az őseim?
De mikor az ajtó felől hangokat hallottam, rögtön meg akartam indulni, hiszen Damon hangját hallottam, de végül nem tettem. Nem akartam, hogy Oliver hirtelen valamit tegyen ellene...

- Mondta már neked valaki, hogy milyen szánalmas vagy, mikor így viselkedsz? Hirtelen bármit megtennél, hogy a férjed továbbra is veled legyen, miközben... amikor éppen rosszalkodni kell, téged semmi nem zavar. - jegyeztem meg, és ritkán jelenik meg olyan undor a képemen, mint ebben az esetben.
- Nem akarok én semmit. - legyintettem. - Nem kérek semmit. Csupán élvezni akarom a pillanatot, mikor végre Elena Gilbert is pofára esik, nemcsak Oliver Lambrick. Mert a kishercegnőnek ideje lenne felébrednie. Nem mindenki úgy pattog körülötte, ahogyan ő azt elképzelte. - billent oldalra a fejem, majd elálltam előle, és szabad utat hagytam neki az ajtó felé.
- Van pár órád, hogy te mondd el a férjednek. Ellenkező esetben én avatom őt be. De hát tudod, hogy én... képes vagyok elferdíteni a valóságot. - vágtam bánkódó pofát tettetve.

Teljesen lesokkolódtam, ahogy odalépett elém, és végigsimított egy hajtincsemen. Bár ehhez már hozzászoktam. A szavai azonban azt váltották ki belőlem, hogy a hideg rázzon ki tőle.
- Honnan... honnan tudsz te... mindenről? - kérdeztem nagyot nyelve, és tekintetem egy pillanat alatt kezdett el könnyekben úszni. Már megint van valami a kezében, amit ellenem használhat... nem értem, miért van előttem egy lépéssel mindig. - Mit akarsz?

- Ezeket a költői kérdéseket kivághatnád már az ablakon. - jegyeztem meg ridegen, majd elrugaszkodtam az ajtótól, és közelebb léptem hozzá. Azt már megoldottam, hogy senki ne jöhessen be, hát csak reméltem, hogy a kis tündérlányka gondoskodik továbbra is Damonről, és nem kezdi el Elenát keresni.
- Mégis mit gondoslz, mit akarok? Amit mindig. Téged. Példának okáért. - billent oldalra a fejem. - Tudod, nevetséges vagy. Olyan férfival fekszel össze csak viccből, aki nem szeret téged, és te sem őt. Miközben lenne olyan, aki szeret is... és valahol mélyen te is őt. - kacsintottam rá szemtelenül, majd sóhajtottam, s hajamba túrtam.
- Lényeg a lényeg.. előttem nincsenek titkaid. Az idős vámpírok legtöbbjének jó informátora van, ebből is tudom, hogy nemrég majdnem ismét bűnbe estél... és bizony nem szeretnéd, ha ezt a férjed megtudná, ugyebár? - emeltem fel a kezem, hogy egy hajtincsét ujjaim közé fogjak.

Készültem volna visszatérni, utolsó mozdulatként a kezeimet összedörzsöltem a hidegvíz alatt, majd felsóhajtottam, de ekkor már hallottam, hogy valaki belép, és tekintetem rögtön az előttem lévő tükörre tapadt.
- Oliver... - bukott ki belőlem nagyot nyelve, ahogy megláttam a képét, és rögtön szembefordultam vele, hogy így lássam, tényleg nem képzelődöm.
- Mit akarsz? Azt hittem, hogy végre... végképp leszállsz rükunk - támaszkodtam a mosdókagylóba.

Balgaság volna nem azt mondani, hogy nem erre vártam. Hiszen Elena ismer, akárcsak a tenyerét. Egyedül ő tudja, mi lakozik bennem. S furcsa, hogy még nem jött rá, hogy én igéztem meg Harmonyt, hogy rontson közbe, és valahogy üldözze el onnan vagy Damont vagy pedig őt. Hát.. sejtettem, hogy Elena lesz a menekülőfél.
- Nos... ennyire unalmasnak találod a partit? - léptem be a mosdóba, és elvigyorodva támaszkodtam neki az ajtónak, miután gondosan kulcsra zártam azt.

(Szalon)

Próbáltam hidegvérrel gondolkodni, és nem orrbavágni Harmonyt egy vázával. Miért is gondotlam azt, hogy nem lesz más bajunk Maxfield-en keresztül... nem is én lennék. Vagy nem tudom, melyikünk az a szerencsétlen, aki mindig vonzza a bajt. De általában én voltam mindig is... és ezáltal részesült belőle Damon.
Bevágtam magam mögött a mosdó ajtaját, ahol csend fogadott. Nincs itt senki. Megkönnyebbülés.
Megnyitottam a mosdóban a hidegvizet, és a kezemet alá lógatva próbáltam lenyugodni.