- Henry, mégis mi történt veled? Oké, elég régen nem beszéltünk már, de… mintha nem is te lennél. – nehéz szívvel mondom ki a szavakat, de én tényleg nem így emlékszem rá.
Újra és újra végignézek rajta, megérintem, megöleltem, érzem az illatát, ami az orromba furakszik, kézzel fogható, tapintható, olyan a hangja, a szemei és mindene, mint neki, de mégsem ő az. Ez pedig összeszorítja élettelen szívemet a mellkasomban.

- Nem is tudod mi mindenre vagyok képes. – jegyzem meg halkan. És most nem csak arra utalok, hogy megint van varázserőm, ami akkor még nem volt, mikor vele voltam. Hanem arra is, hogy érte tényleg minden követ hajlandó lennék megmozgatni. De amíg nem tudok semmit sem vele kapcsolatban, addig azt sem tudom mit lehetne tenni. Mert mindig lehet valamit tenni. Szerintem. Ha mást nem, akkor tovább lépni. És azt is könnyebb valakivel, mint egyedül…
- Sorjában mindent. Először is… még fürdés után is, miért van farkas-szagod? Mármint… érted, hogy értem. – mert most nem arra célzok, hogy büdös lenne, vagy valami, hanem tényleg körbe lengi a vérfarkas-szag, csak éppen az nem világos, hogy miért és hogyan? Egyelőre nem akarok messzemenő következtetéseket levonni.
- A másik pedig… – nyitott tenyérrel mutatok rajta végig. - Mi történt, ami miatt így szétcsúsztál? Mert nekem úgy tűnik, hogy szétestél. – őszintén érdekel, hogy mi is ez az egész, szóval kíváncsian várom, hogy mit oszt majd meg velem…
- Nos igen. Ezt észrevettem. - azt hiszem ez olyasmi, amit nem akartam hallani. Nem azért, mert nem érdekel, hanem, mert féltem azt hallani, hogy ő már nem Ő. Nem könnyen tudok/tudnék ezen túl lépni, nem mintha számítana, hogy mit is gondolok erről. Ezért is tartom ezt meg magamnak és nem osztom meg vele. Képtelen lennék.
- Akkor kérlek kezdj mesélni. - térek vissza a tengernyi kérdésemhez.

Az a Henry, akit én ismertem, nem ilyen. Valami megváltozott és nem is kicsit. Nem tudom még mi történhetett vele és ami azt illeti félek is megtudni valahol. Nem magam miatt, hanem miatta. Nincs a világon még valaki, akiért képes lennék bármit odaadni – beleértve az életemet is – érte viszont gondolkodás nélkül, ha ezt kérné.
Hogy miért? Nem szerelemből. Nem ez köt vele össze. Az emberi érzések ezen dimenziója már régen nem érintett meg, hozzá valami egészen más köt. Valami több, valami ősibb, valami egészen megfoghatatlan és túl erős kötelék.
Ő adta nekem a halhatatlanságot, tanított és formált. És még ha részéről talán meg is szakadt a teremtő és teremtettjének köteléke, részemről ez nem történt meg. Egyszerűen nem tudom elengedni és nem törődni vele többé. És nem is akarom. Sosem fogom tudni visszaadni azt, amit neki köszönhetek. És ha van egyetlen apró kis reménysugár, hogy visszakapjam azt a Henryt, akit én ismertem, akkor nincs azaz ég, isten, ember, démon, vagy bármilyen teremtmény a világon, aki meg tudna állítani ebben.

- Nem mondok le rólad. – súgom miután arcon csókoltam és ezzel megcsillogtatom, hogy képes vagyok komoly is lenni, ha akarok. Ritkán akarok ilyesmit, szóval inkább térek vissza a magam cserfességéhez, most egyébként is azt hiszem, hogy ez bőven elegendő, majd ha tiszta lesz a tudata, akkor visszatérhetünk a komolyságra.
Leülök mellé a kanapén és átölelem. Fejem a mellkasára helyezem és odabújok hozzá pár pillanatra, majd elengedem és így nézek rá.
[color=Coral]- A rövidebb, vagy a hosszabb verziót kéred?[color] – kérdezek rá, ahogyan az íriszeit figyelem, majd kényelmesen helyezkedem el mellette, immáron elhajolva a mellkasától.
- Képzeld, egyszer majdnem szerelembe estem. De aztán inkább megszöktem az érzés elől. – vonok vállat. Fogalmam sincs, hogy miért éppen ezt jutott eszembe megemlíteni neki. - Tudom, a halhatatlanság túl hosszú ahhoz, hogy száműzzük a szerelmet, de begyulladtam. Hosszú ideig maradtam mellett és nem azért hoztam meg a magam döntését arról, hogy eljövök tőled, hogy aztán valaki más mellett kössek ki. Vagyis ezt most ne értsd félre kérlek. – mosolyodok el kissé. Kíváncsi vagyok, hogy szándékosan mást fog-e érteni a mondandóm alatt, bár amilyen állapotban most van, vagyis amilyennek nekem tűnik, talán nem teszi meg.
- Lényeg, hogy gyáva voltam. Ez van. Inkább leléptem mielőtt még túl fontossá vált volna. – vonok vállat ismét, majd felhúzom a lábaimat a kanapén és átölelem a térdeimet.
- Jó azért nem volt ennyire szánalmas és silány az elmúlt két évszázad, de… inkább a te történetedet hallanám… Mi történt veled? És, hogyan tudok segíteni? – kérdezek rá őszinte kíváncsisággal.

***

szószám: -
zene: -
megjegyzés: -

Most, ahogyan Henry itt van, velem, és visszahozza azokat az időket és emlékeket, amelyben még ismertük egymást, felmerül bennem a lehetőség, hogy elrabolom szó szerint és kicsit kiélvezem a társaságát. Persze, ez a gondolat félig sem komoly, talán még negyed részben sem, de tény, hogy az utóbbi időben gyakran járt a fejemben és most, hogy itt van, az szinte hihetetlen és mégis ajándék. Amit meg sem érdemeltem, szóval előre félek, hogy vajon mikor kell megfizetnem az árát és mekkorát.
Ezzel azonban most nem akarok foglalkozni, egyelőre vegyük a kisebb akadályokat, példának okáért a fürdőbe való eljutást és a zuhanyt ami kétségkívül ráfér. Na nem mintha olyan nagyon kapálóznék az ellen, hogy a víz alá kell beállnom vele. Szerintem nincs olyan hely és helyzet, amiben ne vennék részt önként és dalolva, ha róla van szó. Hihetetlenül hálás vagyok neki, hiszen ő az, akinek azt köszönhetem, hogy az vagyok ami. Öröklétet adott nekem és amiket tanított, az utolsó itt eltöltött utolsó napig el fog kísérni. Mármint, amit ezen a földön leélhetek még.
- Tudom én, hogy szeretsz játszadozni, de a csapkodást halasszuk kicsit későbbre, mert ezt akkor is leszedem rólad, ha le kell tépnem. És tudod, hogyha kell, akkor megteszem… – huncut és kissé kaján mosolyra húzódnak az ajkaim, ahogy felfelé pislogok rá. Sejtem én, hogy ez mit is akar jelenteni, és később rá is akarok térni lelke mély és fájó titkaira, de most akkor is a fürdés az első.

- Hupsz. – pillogok rá, már szinte kislányosan, amiért a hideg-hűvös víz alá tuszkolom be. Na jó, azért annyira nem kellett tuszkolni. - De tudod, a hideg jót tesz a bőrnek, a szépségért meg szenvedni kell. Főleg annak, akinek olyan elbűvölő a mosolya, mint neked és olyan pofátlanul jóképű, mint te. – pimaszkodok kissé, de azért jó nagy adag bókot is kap tőlem. Sosem titkoltam, hogy mennyire vonzó férfinak találom, miért is tettem volna ilyet?
Amíg ő a zuhanyrózsa felé fordulva élvezi a vizet, addig én teszek róla, hogy mindenhol alaposan tiszta legyen és ráadásként még kap egy kevés masszázst is, annyit, amennyit a tusfürdő szétkenése közben nem találok még tolakodónak.
Felém fordul, én pedig nagyra nyílt tekintettel nézek vissza rá és hallgatom őt, majd halvány, de annál őszintébb és melegebb mosoly költözik a vonásaimra. - Ha ilyeneket mondasz, még elpirulok és hamvas szűzleánynak érzem majd magam. – viccelődöm el zsigerből, majd megkomolyodom, ha már a helyzet ezt követeli meg. - Egyébként nincs mit köszönnöd, maximum nekem, hogy te vagy és létezel. – közelebb lépek hozzá és egy csókot nyomok az arcára, majd a hajával kezdek el foglalkozni, megmosom azt és amikor már úgy ítélem, hogy lemostam róla mindent, ami eltakarta sármos mivoltát, elzárom a vizet és kilépek mellőle, hogy tiszta törölközőt adjak neki.
- Menni fog egyedül is? – kérdezek rá a törölközésre értve a dolgot és ha igen, akkor a kád mellett eldobálom a magam vizes ruháit, amelyek jelen pillanatban csöpögnek. Magamra kapok egy puha köntöst, majd összecsomózom a vizes hajamat, közben pedig remélem, hogy ez alatt Henry is megbirkózott a maga törölközőjével.
- Keresek neked valami ruhát. Ne aggódj, nem kapsz semmi minit. – kukkantok rá, majd a ruháit bedobom a mosógépbe és be is indítom azt. - Gyere, csüccs le addig a kanapéra. – teszem még hozzá, majd mutatom neki az irányt.
Közben elnyargalok az egyik gardrób felé. Igen, van nálam pár olyan gönc, ami a mérete lehet, tiszta és átmenetileg meg is teszi és nem is női méret. Előtúrok egy egyszerű melegítő nadrágot, no meg egy pólót is és átadom neki. - Nem a legújabb divat szerint, de megteszi, amíg tisztává varázsolom a cuccaidat. – ülök le kis dohányzóasztal tetejére.
- Hozok neked mindjárt valamit. – szólalok meg megint, majd felpattanok és a hűtőhöz megyek, ahonnan kikapok egy tasakos vért és lazán bedobom a mikróba. Gyorsan átmelegszik iható hőmérsékletűre, és immáron azzal megyek vissza Henryhez.
- Nem az igazi, de jobban leszel tőle. – nyújtom át neki. Szeretném, ha annyira kijózanodna, hogy beszélni tudnánk. - Nem akarsz aludni egy kicsit? Itt maradok veled végig. – ajánlom fel neki, elvégre felnőtt, kifejlett, tökéletes hím egyed, szóval csak el tudja dönteni, hogy le akar-e dőlni, vagy sem.

***

szószám: -
zene: -
megjegyzés: -

- Tudom én azt kedves, de ne most akard megmutatni. – szólalok meg szelíden, mikor azt bizonygatja, hogy remekül vezet. Nos, ez rólam már kevésbé elmondható, mert a vezetési stílusom… hmmm… fogalmazzunk úgy, hogy pont olyan, mint a személyiségem. Szóval nem mondhatni, hogy a legkörültekintőbb és óvatosabb sofőr lennék. Viszont annál… dinamikusabb.
- Igen, de még mennyire! Én meg azt tudom, hogy szívesen hagysz teret a szeszélyeimnek, és most épp a kulcsaid kellenek. Gyerünk Henry add csak ide nekem. Nem fogod megbánni, gondoskodom róla! – mosolyodok el szélesen és közben huncut fény csillan meg íriszeimben. És lám, a kulcs hamarosan a kis kacsómban landol.
- Jobbat mondok. Úgy vigyázok rá, mintha egy pár Prada cipő lenne. Vagy Jimmy Choo. – sejtésem szerint ez nem sok mindent mond majd neki, de lényeg, hogy nekem igen. Szeretem a cipőket és ez az új évszázad azért is olyan élvezetes számomra, mert gyönyörű női lábbelik készülnek, valami hihetetlen mennyiségben. Én meg ízig-vérig nő vagyok kérem szépen, szóval bennem sem lehet csalódni női cipők terén.
- Na gyere hercegem, üljünk be. – intek a fejemmel az autó felé, majd elállok Henry elől és mellé lépek, átkarolva őt, hogy akkor nosza rajta, kommandózzunk a jármű közelébe és ha lehet, akkor üljünk is be abba.
A kulcsot használva hamarosan pittyenő hangot ad ki az autó, majd voilá már nyitható is az ajtó. Az anyósülésre segítem be a szépfiút. - Fejre vigyázz! – szólalok meg, aztán ahogy bent van, becsukom az ajtót és szusszanok egyet. Eszembe jut, hogy a táskám még bent van, és abban vannak a lakás kulcsaim, amikre még szükség lesz. Megkocogtatom az üveget. - Visszamegyek a táskámért, légy szíves ne kószálj el addig! – nézek rá és remélem, hogy tényleg itt fogom találni, mire visszajövök.
Gyorsan beszaladok, felkapom a szütyőmet, szólok, hogy én mára leléptem és pár percen belül már kint is vagyok az autónál. Ha Henry nem lógott meg közben és nem kell utána nyargalnom, hogy visszategyem a kocsiba, akkor gyorsan huppanok be a kormány felőli ülésre és miután becsuktam az ajtót, a helyére illesztem a slusszkulcsot, hogy hamarosan felmorduljon az autó motorja.

- Közel lakom, szóval nem kell hosszú útra készülnöd. – tájékoztatom őt, majd hamarosan ki is gurulunk a parkolóból, hogy aztán jó pár utcányit levezessek és keresztül haladjunk megannyi jelző lámpán.
Olyan negyedórányi autókázás után már le is állítom a motort, kipattanok a járműből, majd már megyek is a Henry felőli ajtóhoz, hogy kinyissam azt is.
- Gyere, megérkeztünk. – szólalok meg, majd ha hagyja magát, akkor segítek neki kiszállni és már mehetünk is felfelé a tetőtéri lakásba.

A lakás elég nagy és nagyon kényelmes. Nekem legalábbis. A tetőtér nagy része az enyém. Egy ideje már itt lakom és meg is szerettem. Ahogy belépünk az ajtón, első dolgom, hogy a kulcsokat letegyem a kis asztalkán lévő tálba, majd Henryt betámogatva – hacsak máshogy nem döntött – a fürdőszoba felé vegyem vele az irányt.
- Először is beállítalak a víz alá, a többit meg még meglátjuk. – nézek rá és szelíd erőszakkal veszem vele a helyes irányt a megfelelő helyiség felé a lakásban. Ahogy odaérünk, megállok vele és a zuhanykabinhoz lépek, hogy megengedjem a vizet, majd vissza Henryhez.
- Ezeket most szépen levesszük. Remélem nincs sem ellenvetésed és szégyenlősködni sem most akarsz elkezdeni. – amúgy is láttam már mi van a ruhája alatt, nem is egyszer, szóval ha nem ellenkezik valami miatt, akkor szépen elkezdem levenni róla előbb a felső ruházatot.
A szemem elé táruló látvány azonban ennél a mostaninál sokkal hibátlanabb és tökéletesebb volt. Megdöbbenek, mert mi vámpírok a halálunk után nem szerzünk olyan sérüléseket normál esetben, amelyek ne tudnának begyógyulni. Rajta azonban hegek vannak, viszonylag sok és ezek határozottan nem voltak itt legutóbb, úgy cirka két évszázaddal ezelőtt.
- Úgy látom lesz miről beszélgetnünk… – jegyzem meg, majd a lábbelijétől szabadítom meg, elétérdelek és gyors mozdulatokkal veszem le róla azokat.
A ruhái a földön landoltak körülöttünk, a cipőket/csizmákat is ott hagyom, újra felegyenesedem előtte.
- Leveszem a nadrágod is. – nézek a szemeibe és még el is mosolyodom. Eredetileg is az volt a tervem, hogy ruha nélkül állítom be a víz alá, és én ugyan nem vagyok szégyenlős alkat, hogy ettől zavarba jöjjek, de úgy gondoltam, hogy talán jobb, ha előbb ezt vele is közlöm. Hacsak nem áll ellen – amit ha megtesz, akkor megértek és nem erőszakoskodom – akkor egyetlen gyors mozdulattal szabadítom meg tőle, hogy aztán a víz alá segítsem őt. Még kilépek a cipőimből és én is belépek mellé, ruhában. A víz záporozik mindkettőnkre, hamarosan a hajunk is teljesen elázik.
- Hogy vagy hercegem? Ma megnyertél egy ingyen fürdetést, legközelebb felszámítok érte valamit. – viccelődöm vele, habár nem tudom, hogy alkohol gőzön keresztül mit fog fel és mit nem. Mindenesetre a kezembe veszek egy semleges illatú tusfürdőt – naná, hogy rengeteg félét tartok ezekből is – és hamarosan végigkenem rajta. - A hajad sem fogja megúszni. – utalok ezzel arra, hogy még azt is megmosom neki, majd csurom vizesen, tusfürdőtől habos kézzel állok meg előtte, a szemeibe nézve. - A szakállad kérdésére pedig még visszatérünk, ha már józanabb leszel. – küldök felé egy újabb meleg és barátságos mosolyt, majd a sampon után kezdek el nyúlkálni.

***

szószám: -
zene: -
megjegyzés: ha valami/bármi nem tetszik, nyugodtan írd át, igyekeztem feltételesben írni, és majd alkalmazkodom ^^