A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :

† Keresem :
the world is ours to take.
there’s no time to waste.

† Kedvenc dal :
we work in the dark,
to serve the light.

† Tartózkodási hely :
● everywhere in the world
† Hobbi & foglalkozás :
● kill you!
† Humor :
● killer



Sedrick Andre ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 13, 2016 5:57 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next




To: My Brother
We're all just innocent victims..

" Talán te magad a szavak embere vagy, de nekem nem erősségem az efféle cselekedet..

Sötét lelkem izzó parázsa kihalófélbe lépett, és az utolsó láng is csak évszázadokkal ezelőtt égett. A gondolat, miszerint megmenthető vagyok, nos már oly' rég elveszett. S ha netán mégis próbálkozni óhajtasz, akkor már előre jelzem, miszerint teljesen felesleges, ugyanis egy lelketlen személyt, nem menthetsz ki a sötétség ketrecéből. Magával ragadt a sodró vízfolyás, kimérten megbilincselt, és ezáltal el nem engedett, mintha csak előre meg lett volna írva az, hogy a feketeség és én; összetartózunk. Talán örökre szólóan gondolta e billogot, mintsem valamely hű pecsétet, melyet le nem moshatok. S amikor mostan e eszmei futtatás átvillan az elmémben, nos rá kell jönnöm mindarra, hogy sohasem kívántam megszabadulni tőle, hogy nem harcoltam, és dacoltam a végzetemmel szemben. Lángra gyúlt testem, s égő lelkem ténye; a világ szemében, nos szép lassan elfeledtet. Egykoron létező alakom homályba vetül, és árnyak ezrei kerítenek hatalmukba. Az, aki valaha voltam, nos mostan nem vagyok, és az, akivé váltam, már nem gondol a múltjára. Mit számít néhány ócska kis történés, ha a jelenbeli pillanatok sokkalta szórakoztatóbbak? S mit számít az maga, hogy ki vagyok, ha nem változtathatom meg, amit egykoron ellenem elkövettek? Tehát, üres lelkem legmélyén visszhangzik a magány. Az, hogy a családom kitagadott, nos elvett tőlem mindent és mindenkit, aki valaha fontos volt nekem, avagy bármit is jelenthetett. Most már nincs visszafordulás, és sem pedig meghátrálás, ugyanis ez már csak egy küzdelem, amelyet egymás ellen vívhatunk meg. Élet, s halál peremén táncolva döntünk a sorsunk felett. Hol holtan léteznénk, hol pedig élve elégnénk. A sors kegyetlen pecséttel jutalmazta a tetteim, csak mert nem voltam elég bátor ahhoz, hogy szembenézzek magammal, mint szörnnyel. Tűz és víz. Víz és tűz. E két jellemvonás áll egymással ellentétben, s főként e pillanat kapcsán, de míg én tovább égek, nos ő örökre elpusztul. A sorsunk egyszerre nem létezhet, ugyanis egyikünknek el kell buknia, és az a valaki, nos nem én magam leszek..
Hűvös pillantásom a tekintetét kutatja, és minden elhangzott szó, avagy tett, mely tőle származik, nos nekem pontosan olyan, mintha csak simán leperegne az esőcsepp az ablaküveg felületén. Nem törődök lényegesebben a bajaival, avagy a kéréseivel, sőt nem igazán veszem figyelembe azt, hogy épp mit is közöl velem. Olyan ez, mint, amikor a hang az egyik fülemen bemegy, és a másikon pedig kijön. Felőlem egész éjszakán át ecsetelhetné a szavak fontosságának az erejét, de a példabeszéde, nos nem igazán hatna meg, ugyanis a nem létező lelkemet semmivel sem befolyásolhatja. Könnyedén ejtem magam mellé végül a karomat, ugyanis eltolta magától a fegyvert. A nyílpuskát a combomhoz nyomom, miközben oldalra döntöm a fejemet, és lassan megrázva azt, nos elmosolyodom. Méregetően fürkészem, és hallgatom a szavakat, melyeket az ajkain kiejt, ahogy egyetlen lépéssel sem mozdulok. Érzem a feszültséget, melyet a jelenléte kelt bennem életre, és tudom, miszerint nem sokára, nos elszakad az a bizonyos cérnaszál.
- Minő gyönyörű megállapítás, fivérem, bár egy ponton hibáztál, kérlek.. - Hangszínem némileg az irónia, és a gúny keverékének egyvelege. - ..ugyanis nem megbeszéljük a helyzetet e fenséges helyszínen, hanem egyszerűen csak meghalsz! Nos mit szólsz hozzá? - Ördögi vigyor kúszik az arcomra, miközben a faalapzat széléhez lépek, és letekintek a víz csillogó felületére. - Képzeld el azt, hogy a kikötőt nem a víz mossa el, hanem a te véred. - Pillantok rá, majdan a fegyvert megemelve, nos immáron az eszköz köti le a teljes figyelmemet. Elkövetkezendő szavai hallatán, nos egy fintor fut át rajtam. Már csak az a gondolat is elborzaszt, hogy kezet foghattam volna vele egy barátságos bemutatkozás keretein belül. S bár lehet számára kínos, hogy mindez elmaradt, de nekem életmentő helyzetű. Pillantásomat ismét a víz felé fordítom, miközben egy szót sem ejtek ki az ajkaimon. Nincs igazán kedvem, nos válaszolni a felesleges kis körmondataira. Így hát csendben maradva hallgatom tovább őt, de igazából azt kívánom, hogy bár ne tettem volna így. A szánalmas mondatok, a naiv kis szavak, és az, hogy ennyire hülyének néz... Kezdem úgy érezni, hogy menten én süllyedek el inkább a föld alá, mintsem, hogy még egy mondatának a fültanúja legyek.
- Először is állj meg, kérlek, ugyanis nekem fáj már az a sok hülyeség, amely elhagyja a szádat! - Nyomom meg a mondatot élesen. - Mégis minek mutatkoznék be, ha nem sokára úgy is meghalsz? Körülbelül így nem sok értelme van, hogy tudd a nevem. - Pillantok rá ekkor ridegen. - Ugyanakkor pedig naiv vagy, Anubis, ha egy pillanatra is azt hiszed, hogy ezt a találkozót megmásítanám. Mindent hagynék úgy, ahogy most van.. Nincs kedvem beszélgetni veled, és elmesélni az élettörténetem, miközben te sem vagy másabb, mintsem a család többi tagja. Szánalmasok vagytok, és csak a halált érdemlitek meg! - Közlöm ridegen, miközben az arcvonásaim érzelemmentessé válnak. - Komolyan azt gondoltad, hogy majd elkezdek neked mesélni? - Lépek ekkor közelebb hozzá, ahogy a nyílpuskát hagyom a földre hullni, ám a nyílhegyet erősen a kezemben szorongatom. - Hogy lehetsz ennyire őrült? - Emelem meg a hangomat, ahogy egyetlen mozdulattal a gyomrába juttatom a fanyilat. - Sajnálom, hogy ennek a családnak a részévé kellett válnod. Túl jó vagy.. - Húzok elő egy karót, miközben a faalapzathoz szegezve őt, nos végül a mellkasa felé tartom az eszközt. Készen állok. Oly régóta várok arra, hogy saját kezűleg öljem meg őket egyesével.. oly régóta... Talán most eldőlhet a küzdelem. Talán most véget vethetek mindennek, és lemészárolhatom őket.. De vajon képes vagyok rá?


|| music: Ready to fight || words: 886 || -|| ®



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
blackbird song Δ
† Tartózkodási hely :
new orleans Δ
† Hobbi & foglalkozás :
lawyer, teacher & psychologist Δ
† Humor :
painful Δ



Anubis Andre ÍRTA A POSZTOT
Vas. Okt. 16, 2016 12:43 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Sedrick & Anubis

Életemben annyi mindenen mentem már keresztül, s én magam meglepődöm mindazon, hogy én magam még mindig életben vagyok. Holott, vámpírrá lettem, önön magamnak ellensége, és ezért inkább ki kéne tépnem a szívemet. Mégsem teszem. Talán azért, mert akkoriban sem azért mentettem magamat, hogy most pedig véget vessek az életemnek. Én szeretek élni, ahogy régen is szerettem. Már akkor is óriási teher zúdult a nyakamra, tekintve, hogy laknom sem volt hol. Nem vigyázhattam ezért sem a húgomra, hiszen a felelőtlenség végett nem hagyhattam őt meghalni. Ha én meghaltam volna, ami nem lett volna kizárt, neki nem kellett volna szintén úgy járni. Szülőkhöz adtam végül.
Ám rá tizennyolc évre, végül nem ő rá kellett vigyáznom, hanem a lányára. Az a gyermek épp úgy hasonlított az anyjára, mint mikor őt tartottam annyi idősen a kezeim között. Akkor már az életemet sikerült sínpályán tartani, így aztán eleinte félve, de végül bátran vállaltam, hogy vigyázok rá. Viszont azt is tudtam, hogy ki az apja. Nem akartam, hogy a gyermek engem tekintsen az apjának, az kegyetlenség lett volna tőlem. Még is a sajátomként neveltem fel, hiszen... szerettem őt. A halott húgomat láttam a gyermekben.
Semleges tekintettel figyelem a férfi mozzanatait, és persze szavaira is kellően odafigyeltem. Minden amit mondott, még az előbb teljesen képtelenségnek tartottam, de egyre inkább kedztem elhinni, és összerakni magamban a puzzle darabokat; valóban így volt minden.
Kialakult bennem egy feltételes kép a múltról, hogy mi történt az után, miután én a húgomat egy házaspárnak adtam. A családom nem volt halott utána sem.
A pillanat tört része alatt utaztam körbe az életemet. Megpróbáltam csokorba gyűjteni a gondolataimat, de amint egy újabb fejleményhez hajóztam volna el, azonnal szertehullott minden megoldás bennem. Feladva végül minden figyelmemet a férfi felé irányítottam, miként nem is tértem el a nyíl hegyétől. Hagytam, hogy nekem nyomja. Nem féltem tőle, bármennyire is elszerette volna érni nálam. Persze, annyira ostoba nem vagyok, hogy hagyjam magamat. Egyelőre most a szememben csak egy nyomorult szájhős, aki nem tudja megtenni azt, amit ígér. Könnyen meglehet, hogy az öcsémmel állok most szemtől szembe, de mégsem értem annak okát, hogy még is mivel érdemeltem ki mindazt, amiket most hozzám vág. Természetesen nem vettem zokon, sőt, még csak meg sem bántott vele. Mindössze csak az érdekel, hogy milyen jogon érdemlem ki a halált, holott; életemben nem láttam őt. Még csak a nevét sem tudom.
- Nos, kedves öcsém. - Szólalok meg hosszas hallgatásom után, miközben a nyíl hegyéhez érintem mutatóujjam begyét, ezzel eltolva magamtól a nyilat magam mellől. - Úgy vélem, már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ezt ne erőszakkal vezényeljük le. Én jobban vagyok híve a szavaknak, nem pedig az erőszaknak. Ha a beszélgetés után valami nem tetszik, nyugodtan ess csak nekem. De most a gyerekes viselkedéstől kérlek, kímélj meg. - Beszéltem hozzá komolyan, még csak semmi poént sem elhintve a tanácsomban. Különben sem vagyok a humor királya, pláne nem pedig ilyen helyzetekben.
- Íme, itt van ez a szép hely. Bár már a nap elbúcsúzott ettől a naptól, így egészen hideg idő köszöntött ránk, de szerintem tökéletes hely ahhoz, hogy felnőtt emberek módjára beszéljünk. Nem igaz? - Kérdezem tőle még mindig semleges arcvonalakkal, és végül a víz felé fordulok. Beszívom magamba tiszta és hideg levegőjét, és könnyedén fújom ki tüdőm járataiból az elhasználódott oxigént.
- Ha újrakezdhetném ezt a beszélgetést, akkor egy kézfogás keretén belül bemutatkoznék. De nem teszem, hiszen mint kiderült, tisztában vagy a nevemmel, míg én a tiéddel abszolút nem. Innen pedig leszőhető azon tény, hogy vajon miért is érdemeltem ki ezt a számomra kínos helyzetet? - fordulok felé tanakvóan, miközben feszes mellkasom előtt összefonom mindkét karomat finoman.
- Nem ismerlek, ahogy te sem engem. Én nagyon megértő, olykor elnéző tudok lenni. Ezért is az iménti produkciód mellől eltekintek, és adok még egy lehetőséget, hogy ez a találkozás sokkalta kellemesebb emléket hagyjon magunkban, amikor visszaemlékszünk rá. Kezdeném azzal, hogy engem nem érdekel Robert, de még az egész család sem. Új élet várt mindegyikőnkre, amikor ők mind meghaltak. De ha már ekkora haragot hordozol magadban, én szívesen meghallgatlak. Mit tettek veled? - Kérdezem tőle megértően, adva egy lehetőséget egy kellemesebb beszélgetéshez.
©
Vissza az elejére Go down


Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :

† Keresem :
the world is ours to take.
there’s no time to waste.

† Kedvenc dal :
we work in the dark,
to serve the light.

† Tartózkodási hely :
● everywhere in the world
† Hobbi & foglalkozás :
● kill you!
† Humor :
● killer



Sedrick Andre ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Szept. 12, 2016 11:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next




To: My Brother
We're all just innocent victims..

" Íme, elérkezett a halál órájának az ideje, és megígérhettem azt neked, miszerint élve el is temetlek..

Egykoron esküt tettem, miszerint, ha az utolsó lélegzetvételemig is kell küzdenem, de bezárok mindenkit abba a bizonyos kriptába. Ám, a kis tervem megbukott, és a feladat, amely által örökös szenvedésre akartam ítéltetni mindenkit, nos hiábavalóvá vált. Nayareth elérte azt a szintet, hogy hamuvá váljon minden egyes szerette, és én esküszöm arra, hogy a szeme előtt fogom halálra kínozni évszázadokon át mindazon személyeket, akikhez egy kicsit is kötődni kezd. Meghiúsította a bosszúm, tönkretette az életem, és így jócskán megérdemli mindazt, hogy, amíg csak élni kíván, nos szenvedjen. A sors kegyetlen fintora, miszerint egymás ellenségeivé lettünk, és hogy pontosan azokhoz kötődik, akiket én teljes szívemből gyűlölök. De semmi gond ezzel végül is, hiszen elhatározásban volt, hogy végtelennyi fájdalmat nyújtsak az Andre család minden egyes tagjának. Kellőképpen rászolgáltak jutalmuk gyanánt, és ha mindez nem lenne elég, akkor még pluszba megemlíthető, hogy örökké élhetnek. Mindennek ára van, így ne csodálkozzanak azon, hogy ez sem ingyen lett az övék. Viszont, ha azt nézzük, akkor még túl kedves is voltam hozzájuk a kriptás epizóddal. Valami jóval durvább kellene, valami sokkal izgalmasabb, és előnyösebb. Talán... ha élni hagynám őket, és eljátszanám a jó kis öcsikét a számukra, akkor képes lennék közelebb férkőzve hozzájuk, nos kiiktatni minden egyes szerettüket. Azt hiszem, hogy ez nem is egy rossz ötlet, sőt kifejezetten a tetszésemre van. Vicces, hogy mennyi opció közül választhatok, és hogy mi mindennel állhatok rajtuk bosszút. Talán, ha nem tagadnak ki engem, ha nem ítélnek el a nézetelveim miatt, és nem kényszerítik rám azt, amit nem akarok, nos koránt sem itt tartanék. De hát mindenki életében elcseszett a családi fogalom, így természetesen én sem maradhattam ki a sorból. Csatlakoznom kellett a felvonuláshoz, és miután részt kaptam a VIP részlegből, nos megszületett a mostani énem. S bár egy szörny vagyok, de harcolok, mert azt akarom, hogy minden kis nyomorult természetfeletti faj a halálát lelje a kezem által. Én jelentem a végzetük, s hogy hol is kezdődött el az életük, nos már egy mit sem jelentő ténykör.
Több, mint ötszáz éve, miszerint a bosszú tart életben, s hogy ez határozza meg sorsomat. Ezzel a tudattal ébredek fel reggel, és ugyanezen létkör fogalommal fekszem le este. Olyan mindennapivá vált a számomra, hogy a halálukat óhajtsam, mint másnak a cigarettára való rászokás, avagy, hogy két szerelmes fiatal, nos együtt legyen az idők végzetéig. Azt hiszem, ezt nem kell túl ragoznom. Mégis, amikor ott volt előttem ötszáz év, nos nem tettem meg. Nem gyújtottam fel őket, hogy porrá váljék a testük, hogy mindörökké halottá nyilvánuljanak, hanem vártam, és rájöttem egy apró dologra. Ha nem lelik meg a nyugalmat a halálban, hanem szenvedésre ítéltettem őket a kriptában, akkor jóval többet érek el a bosszúmmal, mintsem azzal, ha a túlvilágra küldtem volna őket. Így nem volt béke, és harmónia a számukra, hanem kínzó fájdalom mardosta a lelkük, és emésztette fel a testük. Könyörtelenül bűntettem őket, mert ők is ugyanígy bántak velem. Csak azt kapták, amit megérdemeltek, és még most is így lehetne, ha azaz idióta Nayareth, nos nem rontja el a kis játékomat. Viszont megtette, és most a haverkájával karöltve haldoklik -, aki nem mellesleg a bátyám, viszont mivel nekem nincsen családom, így csak egy "haverka" néven marad meg az emlékezetemben. S, hogy én mennyit is bírok gondolkozni. Na igen, nos lassan rosszabb leszek, mint a Hupikék törpikék-ből Okoska.
Egészen halkan, nos felsóhajtok a reakciójára. Oh hát, én magam, mit is vártam? Talán, hogy majd tudni fog rólam, és a kis közjátékomról? Hogy majd nekem esik a tetteimért, amikről fogalma sincsen? Mert, ha tudná, akkor nem éppen bamba képernyős ábrázattal venné fontolóra a szavaimat, amit természetesen képtelen megérteni, mert semmit sem tud. S még azt mertem hinni, hogy legalább okos. Na... tévedtem! Ezt is megéltem.. úgy látszik.
- Apró konfliktust? - Húzom fel a szemöldökömet hitetlenkedve, ahogy egy pillanatra megrázom a fejemet. - Ezt te sem gondolhatod komolyan, kérlek! - Emelem fel a hangomat, ahogy közelebb lépek felé. - Teljes szívemből utállak téged! - Nyomom a fegyvert a mellkasához, miközben pontosan elé kerülök ezáltal, és úgy nézek a szemeibe, mintha éppen csak szemmel szeretném őt megölni.
- Nem rémlik a Robert Andre név? A drága jó kis apánk neve? - Kérdezem megvetéssel a hangomban, ahogy a nyíl hegye kissé felsérti a ruházatát. Az ujjaimat rászorítom az eszköz markolatára, és készen állok arra, hogy meghúzzam. Képes lennék őt megölni jelen pillanatban. - Mert ugyanis a testvéred vagyok. A legfiatalabb. S egyben az a személy is, aki megakart téged ölni. - Húzom gonosz mosolyra az ajkaimat, ahogy mélyen a szemeibe nézek.


|| music: talk dirty || words: 756 || Hello :mer:|| ®



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
blackbird song Δ
† Tartózkodási hely :
new orleans Δ
† Hobbi & foglalkozás :
lawyer, teacher & psychologist Δ
† Humor :
painful Δ



Anubis Andre ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 10, 2016 12:03 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
● :3
● raise the dead
● 528
Sedrick & Anubis
i was an angel living in the garden of evil

Életemben nem mélyültem el még azon, hogy a víz miként formál magából tükröt, melyben önön magamat látom, ha fölé hajolok. Még is ezen éjszakán annyira bájos volt, tekintve, hogy még a csillagok is büszkélkedhettek mindabban, hogy nekik is saját tükörképük van itt a Földön is. Elég volt csak le néznem, és mondhatni, a  vízben az eget láttam, és még szebbnek ígérkezett az egész környezet, amely most engem körülvesz. Nagy ritkán szoktam kimozdulni éjjel, elvégre jobb szeretek otthon pihenni a hosszú órányi tanítások után, mint minden normális ember, aki hasonló szakmában keresi kenyerét, mint ahogy jómagam is teszem. Természetesen minden odaadással teszem, teljes beleéléssel, de van egy pont, amikor bizony még egy magamfajta is képes elfáradni. Ezt voltaképpen régen mondhattam el magamról, amikor is még teljesen halandó testben éltem napjaimat, de mostanra ez a rendszer teljesen megfordult. Egy olyan lény lettem, aki képtelen leállni, akit csak is a vér és a gyilkolás érdekel, de még is minden erőmön azon vagyok, hogy én ne essek bele a saját csapdámba. Képtelen lennék ok nélkül bárkit is megölni.
Cipőm talpa épp csak érinti a víz tükrének felszínét, ahogy én a kikötő peremén helyezkedem el ülve számomra kényelmesen. Ha jól emlékszem, ezen napon van egy hete, hogy egy cseppnyi vér sem érintette ajkaimat, és minden amin most én élek, az nem más, mint az alkohol. A vér iránti sóvárgásomat segít féken tartani, ugyanakkor sekély esélyem van arra, hogy a sárga földig leigyam magam, elvégre egy magamfajta teljességgel immunis a részegségre. Kénytelen vagyok magamat kontroll alatt tartani, elvégre sokaknak amolyan példakép vagyok. Én vagyok az, aki pontosan tudja, milyen egy hazug és mocskos világban élünk, és igyekszem emberi maradni, amit lássunk be, sok természetfeletti hamar elhagyja azt. Amikor reggel felkelek, hogy a munkába induljak, és mikor arcomon húznám le a borotvahabot, minden lelkiismeret nélkül nézek a tükörbe, elvégre nincs olyan bűnöm, ami a lelkemre száradna egy életre. De persze, nincs olyan természetfeletti, aki ne ontott volna ki életet, tekintve egy majdnem hatszáz éves fazon, akárcsak én. Még is akik két kezem által lelték meg az örök nyugalmat, tudni kell, hogy mindent okkal érdemeltek tőlem. Ezért vagyok példakép néhány diák szemében, akik örömmel hallgatják végig a meséimet, amit szívesen megosztok velük néha egy-egy ráérős óra végén. Szeretnek, és ez tart még itt.
Majdnem hatszáz éve táncol a lelkem itt a testemben, és még is annyi mindent megéltem már. Talán lehettem más bolygókon, én lehettem az, aki felfedezte ezt a kontinenst, és talán lelkem nem emlékszik rá, így ezer élet után azt mondom, hogy igen, megéri emberként felkelni, és emberként lefeküdni. Tudni, hogy jót tettem, és a családom biztonságban tudhatja magát mellettem.
Elmém körül mind elillan az összes gondolat, amikor is aztán alig hallhatóan jelzi hallásom, hogy valaki felismert. S bár nem mozdultam, hanem tovább ültem ott, mint aki talán ott sem lenne.
A céltudatos léptek közelítettek felém, mire én aztán óvatosan vállam mellett hagyom tekintetemet, kissé talán rálátva a számora idegen férfira.
Még is ebben a pár pillanatban körbeutaztam az életemet. Igyekeztem értelmezni magamban, amit mondott, s bár kezdem azt hinni, hogy egy igen csak kótyagos fiatalemberrel van szerencsém. Amiket mondott... lehetetlennek tűntek. De mi van akkor, ha igazak?
Közismert vagyok arról is, hogy a bizalmamat nem kínálom fel senkinek sem első látásra ezüsttálcán, de még masnira kötve sem. Gyanakvó egyén vagyok, aki még az igazban is képes megtalálni a hibát. Természetesen továbbra is hallgattam, majd a hideg földről felkelve aztán jobbra szemügyre veszem.
- Nem tudom, hogy mit akar ezzel mondani. De nagyon örülnék, hogy ha ezt az apró konfliktust elkerülnénk. Szerintem ezzel maga is csak egyet ért, nemde? - Van pillanat, amikor teljesen megfeledkezem magamról. Egy ideje jóval gyengébb lettem azzal, hogy egy vérszívóvá lettem, így túl sok eséllyel nem jöhetek ki egy harcból sem. Boszorkánylétemre megtanultam, hogy a vámpírnál gyengébb lény nem is létezik.

●●●
Vissza az elejére Go down


Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :

† Keresem :
the world is ours to take.
there’s no time to waste.

† Kedvenc dal :
we work in the dark,
to serve the light.

† Tartózkodási hely :
● everywhere in the world
† Hobbi & foglalkozás :
● kill you!
† Humor :
● killer



Sedrick Andre ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 08, 2016 10:15 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next




To: My Brother
We're all just innocent victims..

" Egy zongora szólama hangzik fel eme sötét éjjelen, és a zongorista ezzel pedig aláírja a végzetet..

Húsz éves voltam mindösszesen, amikor is fogadalmat tettem, hogy az Andre család tagjaival leszámolok egy életre. A tervem azon alapult, miszerint mindenkit elzárok egy kriptába, és erőforrás gyanánt használom fel a mágiájukat. Ám, igazából ez csak egy kamu duma volt a részemről, hiszen rühellem, miszerint warlock vagyok. Így csak gyengítés szempontjából vettem el tőlük a varázslás lehetőségét, és most, hogy kiszabadult Nayareth, nos a forrásnak annyi, ami engem természetesen ridegen hagy. Viszont, hogy felgyújtotta a családom tagjait, és ezáltal elvette tőlük az öröklét szenvedésének a szépségét, így kénytelen vagyok újabb büntetéssel jutalmazni őt, és a drága kis haverkáját. Illetve sikerült megtudnom azt is a legfőbb ellenségemről, miszerint van egy drága szerelme, és egy lánya, akikért nyilván még az életét is kockára merné tenni, ha a sors úgy kívánja. S mi a legjobb bosszú lehetőség, ha nem az, ahogy végig nézheti a szerettei szenvedését?
Lassan szívom magamba a levegőt, miközben elégedett mosolyra húzom az ajkaimat. Tetszik a gondolatmenetem, sőt egyszerűen imádom azt, hogy gonosz lehettek. Kimért léptekkel haladok a kikötő dokkjában, ahogy a faalapzat szinte recseg, s ropog a lábaim alatt. A sötétség pedig kellő homályt nyújt ahhoz, hogy a fekete színű öltözékemmel, nos sikeresen beolvadjak a saját kis környezetembe. Tekintettem a hajók mentén fut át - a csónakoktól egészen a luxus hajókig -, miközben a távolban már felsejlik egy ismerős alak. Egyszer csak megállok, oldalra döntöm a fejemet, és úgy mérem végig a férfit, mintha csak éppen egy szellemet látnék magam előtt. Lehet, hogy azt látok, hiszen már-már ebben a mai világban, nos semmi sem kizárt tényeset.
- Anubis Andre? - Teszem fel suttogva a kérdést, alig hallhatóan, és inkább magamnak, mintsem neki szánva. Ámbár nem hallhatja. Méterekre vagyok tőle, és oly' halkan említettem. Ő pedig tudtommal boszorkányszármazású, mint én magam. De én vele ellentétben; rühellem a létezésemet, a fajomat, és mindazt, amit képviselnem kellene. Megrázom a fejemet, ahogy a kezembe kerül az íjpuska, és ékesen szegezem a velem szemben álló fiatalemberre. Néhány lépéssel közelebb kerülök az említett személyhez, miközben a csalhatatlan warlock ösztönöm érzékelteti, hogy a drága testvérem mindösszesen csupán csak azért élhet még mindig, mivel vámpír lett. Oh, de szánalmas valaki! Hangosan felmorranok, ahogy egy pillanatra megremeg a kezemben tartott fegyver.
- Azt hittem rólad, hogy nem vagy nevetséges, mintsem a többi családtagunk, édes bátyám. - Ironizálok, miközben egy gúnyos mosollyal jutalmazom. - De hát családi vonás nálatok, hogy balfékek vagytok egytől egyig! Adtam neked egy tökéletes meghalási lehetőséget kérlek, és te képes voltál egy mocskos kis förmedvényé válni? - Emelem meg a hangomat kissé dühösen. - Ámbár, nos te tudod... így is, és úgy is, csak egy szánalmas alak voltál. Ez a tény megmaradt, és mit sem változott. - Fejezem be a mondatot egy kegyetlen éllel, és egy cinikus nevetéssel megfűszerezve.


|| music: monsters || words: 467 || Hello :mer:|| ®



Vissza az elejére Go down


Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
† Kedvenc dal :
Brave
Home
† Tartózkodási hely :
あNew Orlenas



Adeline Dumont-Crane ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Júl. 21, 2016 9:16 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Luca & Adeline

Ki tudja talán, ha nem jön most, akkor tényleg megpróbáltam volna véget vetni az életemnek, kipróbáltam volna, hogy milyen a víz és mennyit bírok, vagy mennyire bírom a hőmérsékletét, de nem tettem, mert épp betoppant. Hogy ez jó, vagy rossz, még magam sem tudom. Azt sem, hogy képes lennék-e egyáltalán végezni magammal, de a késztetés meg volt, mert úgy éreztem úgy könnyebb lenne. Kicsit még irigylem is, hiszen elfelejtett rengeteg mindent, én pedig sok mindent szívesen elfelejtenék most, amik az életemben az utóbbi időben történtek, sőt... talán ha mindent elfelejtenék, akkor nem fájna annyira, hogy az akit a legjobban szerettem a világon, aki miatt szembe mentem a családommal is, végül úgy nézett rám, mintha én lennék a legnagyobb ellensége, mert elhitte a hazugságokat. Elhitte, hogy képes lennék ártani neki, vagy azoknak, akik fontosak számára, hiába hogy ez képtelenség lenne. A szívem darabokban, a jövőm kilátástalan... érthető, hogy nem vagyok a legjobb passzban.
- Most úgy érzem talán jobb lenne mindent elfelejteni, akkor könnyebb lenne. - és nem fájna ennyire. A sóhajomból sejtheti, hogy nem valami boldog az életem az utóbbi időben, nem alakultak jól a dolgok, semmi olyan nem történt, amire szívesen emlékeznék. De neki talán még van remény, ezért nem hagyom, hogy ártsanak neki csak azért, mert valakit megvert kártyában. Nem az én dolgom, és egyértelmű, hogy mellette állok ki, még ha talán meg is fog ijedni annyira, hogy azt mondja... tűnjek el.
Nem csodálom, hogy az átváltozás után meg van illetődve. Hallani a hangján, csendesebb és visszafogottabb, ami teljes mértékben érthető. Én is így lennék vele a helyében végül is, hiszen jó eséllyel még nem látott ilyesmit, vagy ha igen, hát nem emlékszik rá. A tudatom meg van, bár ez kívülről nem látszik feltétlenül, csak morranok egyet a fickók felé, az egyik kap egy karmolást és a jellegzetes macska hang, no meg az éles fogak villogtatása azért megteszi a hatását. Végül csak elpucolnak, nem nagyon kell őket noszogatni. Valahogy nem hiszem, hogy erősítéssel térnének vissza, jó eséllyel őrültnek gondolnák őket, ha elmondanák, hogy egy fekete párductól ijedtek meg ennyire. A tetejében egy olyantól, amelyik előtte még egy nő volt.
Vissza még sem változom azonnal, egyszerűen csak megfordulok és Luca-ra pillantok. Sárgás íriszekkel, amik halványan derengenek a sötétben és verik vissza a lámpák fényét. Szépen leülök a hátsó lábaimra, hogy aztán újra a tenger felé pillantsak. Kutya bőrbe zárva egyszerűbb volt, nem kellett gondolkodnom, idegeskednem, éreznem sem. Ha így maradnék... huzamosabb ideig, akkor hasonló helyzet állna fenn. E miatt nem moccanok egyelőre, még ha talán ezúttal lenne is miért visszaváltozni, hisze ott van Brad, aki segít, de mi van, ha ő sem mindenható? Akkor csak újabb rossz dolgok következnek, akármit is próbálok tenni ellene.


♫ Final warning ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
i don't need anyone ∁
† Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
† Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
† Humor :
bitter ∁



Luca Campanella ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jún. 23, 2016 6:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
adeline & luca
friendship in difficult times...
Azt nem tudtam, más emberek mire képesek életük során. Attól függött, hogy az élet milyen lapokat osztott ki nekik, és ez nem gyakorta volt kívánságműsor. Én sem dönthettem el, hogy akarok-e emlékezni a múltam egy nagy fejezetére, vagy nem. Jó lett volna emlékezni az előttem álló nő történetére. Talán régen elmesélte, de az a bizonyos gát nem engedte, hogy előtörjenek azok a bizonyos emlékek. A sors kegyetlen fintora, pedig talán jóban voltunk. Ez pedig máris eggyel több, mint húsz perce. Több lenne, ha így lenne. De nem akartam annyira nyilvánvalóan rákérdezni, hogy mi is a helyzet. Én magam akartam kierőszakolni ezt a választ magamnak, bár a lehető legemberibb módszerekkel.
- Hát. Nálam nem nagyon volt más opció. Sokszor kívántam már, hogy bizonyos dolgokra ne emlékezzek, de azok pont megmaradtak. - sóhajtottam fel. Sok kihágást követtem el életem során, párat jobb lett volna elfelejteni. Na nem mintha azzal, hogy én elfelejtem, automatikusan törlődött volna a priuszom a rendőrség nyilvántartásából. Erre se voltam túl büszke, de ha nem kérdezték, hát nem fedtem fel senki előtt, hogy régen bevasaltak lopás miatt. - De talán abban az időszakban is volt olyan, amiről jobb, ha nem tudok. - rántottam meg a vállamat, majd elvigyorodtam. - A franc se tudja. És a gondolatmenet alapján te is... sokat felejtenél. - állapítottam meg. Ezért a ténymegállapításért viszont biztosan nem kapnék ezer dollárt, mert hát lesütött róla, hogy így történt. Vagy simán örült volna, ha más fejéből törölhetne ki dolgokat. Olyanokéból, akik megnehezítik az életét.
Miután megállapította, hogy nem tettem semmit, kedvem szottyant volna elmosolyodni, de nem tettem. Nem volt olyan a helyzet, és az, hogy előttem álltak ezek a parasztok, még inkább erősödött bennem, hogy jobb szeretnék inkább máshol lenni. Amikor pedig a fickó a vízbe zuhant, már sejtettem, hogy ez csak nehezebb lesz. Nem könnyítették meg a dolgomat, de az, hogy egy harmadik személyt is belekeverjenek... nem engedhettem.
Még mindig ott álltam, készen arra, hogy Adeline-t is elrántsam a kés elől, de ahogy észrevettem, kicsit sem volot szüksége a védelmemre, mikor előttem állt meg. Kicsit sem úgy, ahogy az előbb tette. - Mi a... ? - bukott ki belőlem nagy szemekkel, a fickó lába viszont ekkorra már vérzett. Nem tudtam felocsudni. Ilyet még sosem láttam. - Ezt meg... - akadt bennem ismét a gondolat, de látva a másik pasas halálszínű arcát, felé néztem. - Azt hiszem, a te érdeked, hogy köddé válj, s*ggfej. - mondtam eléggé csendesen. Ki tudta garantálni, hogy tudatánál van... talán igen. Talán nem. Éppen annyi az esély az egyikre, mint a másikra.


©
Vissza az elejére Go down


Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
† Kedvenc dal :
Brave
Home
† Tartózkodási hely :
あNew Orlenas



Adeline Dumont-Crane ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Máj. 10, 2016 9:14 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Luca & Adeline

- Felállni... igen, kérdés, hogy az ember erre hányszor képes élete során. - sóhajtok csak egyet, de talán valamelyest sikerült meggyőznie, ha csak időlegesen is. Azért azt nem mondom, hogy innentől minden jó lesz és megoldódik az életem. Nem... azt azért nagyon kétlem. Lehetséges, hogy pár nap múlva ugyanide jutok, hiszen fogalmam sincsen, hogyan alakulhatna az életem pozitívabban. Valahogy nem látom esélyét annak, hogy bármi jó legyen és ha jó lesz, akkor nem jönnek utánam újra a szüleim, hogy megakadályozzák, ha nem megyek vissza és teszem, amit kell? Én nem vagyok gyilkos, nem tudok egy másik családot csak azért gyűlölni, mert azt várják tőlem, de közben az akit mindennél jobban szerettem képes volt ezt elhinni rólam. Elárulva érzem magamat... elárvulva és nem tudom, hogy ez az érzés megszűnik-e valaha.
- Arra nem gondoltál még, hogy emlékek nélkül... könnyebb lenne? - nem ezt javasolta nekem is? Tovább lépni. Ki tudja talán olyan dolgok vannak a múltjában, az elveszített emlékek között, amiket jobb is, ha nem tud. Persze biztosan frusztráló lehet, ha nem tudod, hogy mi történt veled, de... ha én választhatnék, hogy elfelejtsem azokat, amik az utóbbi hónapokban történtek... azt hiszem képes lennék rá, hogy igent mondjak. Vannak szép emlékeim a Duncannel töltött évekből, sok-sok szép emléke, de mindet semmissé tette az, ahogyan a halála előtt nem sokkal nézett rám. Az a vádló tekintet, az a nyers gyűlölet... nem hittem volna, hogy valaha is képes lesz ilyesmit érezni irántam és mégis megtörtént. Ha a szép emlékeket kellene feláldoznom azért, hogy azt a pillantást elfelejtsem... megtenném.
- Igen a zene... rengeteg érzést tud közvetíteni, akár szöveg nélkül is. - elmosolyodom bár halványan és talán egy ideig nem is következik be majd ez újra, de legalább valami. Azt hiszem megmentett, bár kérdés, hogy mennyi időre. Ha nem jön, lehetséges, hogy megnéztem volna, hogy mennyire hideg a víz és feladtam volna, de segített, hogy beszéltünk és még az is segít, hogy segítenem kell neki, mert nem hagyom csak úgy annyiban, hogy ártani akarnak neki. Lehet, hogy ő nem emlékszik rám és az is lehet, hogy az élete egy szakaszára sem, de jó ember és nem érdemli azt, hogy bántsák, csak mert rossz embernek nyerte el a pénzét.
- Tehát nem tettél semmi rosszat, sejtettem. - és persze eszem ágában sincsen elmenni és itt hagyni egyedül a bajban. Nem ilyen ember vagyok és valószínűleg neki fogalma sincsen róla, ahogyan a kártyásoknak sem, hogy nem vagyok én olyan elesett nő, mint amilyennek elsőre tűnök. Amikor a méretesebb alak a karomat ragadja meg már majdnem reagálok, a szemem egy pillanatra sárgás színt ölt, de aztán Luca lép közben és az illető a vízben végzi. Ez persze még nem minden és nem is ilyen egyszerű a helyzet, hiszen az ilyen alakok sosem óvatlanok, vagy fegyvertelenek. Előkerül a kés, amit már én sem nézhetek tétlenül. A döbbenet úgyis az én oldalamon áll majd. Koncentrálok és egy pillanat múlva már nem állok ott Luca mögött, azaz nem én teljesen, hanem egy méretes fekete párduc, fajtájának kiemelkedő példánya. Óvatos, szinte hangtalan léptekkel kerülök elő a védencem mögül, ellépdelve mellette, hogy egy halk olyan igazi macskás morranással kapjak a férfi lába felé, már ezzel is sebet hagyva rajta, hogy elmenjen a kedve a késforgatástól.


♫ Final warning ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
i don't need anyone ∁
† Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
† Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
† Humor :
bitter ∁



Luca Campanella ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Máj. 03, 2016 5:25 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
adeline & luca
friendship in difficult times...
- Fogalmam tényleg nincs. Nem éltem át ugyanazt a tragédiát, amit te. De mindannyiunknak tudnia kell felállni. - Nem is én lettem volna, ha nem kezdtem volna el védeni az életet. Nem véletlenül kaptuk ezt a lehetőséget, és minden szar dologban meg kellett találnunk a szépséget. Nem adhattuk fel, egészen addig, míg úgy nem tönt az a flancos teremtő, hogy eljött a mi időnk. Nem voltam nagy hívő, a biblia azon meséjét, miszerint Isten hét nap alatt megteremtett mindent, oltári nagy baromságnak tartottam, jó pár egyéb történettel karöltve. Nem az én tisztem volt viszont, hogy mások hitét sértegessem, hisz egyeseknek csak ennyi jutott ki. Hit, bizakodás, örök remény a holnapban. És aki ezt egyszer elveszítette, egyáltalán nem volt garantált, hogy képes is visszaszerezni. Ezt érezni kellett, és ha nem jött magától, hát ott már valami végleg elveszett. És ki tudta volna a választ arra, hogy megérdemeljük-e már a boldog megtérülést vagy sem? Nem tudtam magamról sokat, bár leginkább az elmúlt időszakból felejtettem el a dolgaimat, de egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Kézenfekvő lehetőség lett volna, elvégre milyen aljas büntetés az, amivel megfosztják az embert saját magától... attól, aki lenni akart, vagy megpróbált lenni. Ezzel akartak olyasmire kényszeríteni, amiről nem tudtam, hogy képes lennék-e.
Csak rántottam egyet a vállaimon. Nem hittem abban, hogy lenne értelme boncolgatni a témát, de ha már én faggattam, nem lett volna fair, ha én csak egyszerű rángatózással intézem el. - Már sok minden eszembe jutott. De nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Valaki pikkelt rám. És azok után, amit az utóbbi időben megtapasztaltam a világból, hát nem lesz könnyű dolgom, ha vissza akarom szerezni az emlékeimet. -Boszorkányok és vérfarkasok. Vámpírok és hibridek. Mindegyik betette a kaput, és azt sem tudtam, kinek állt szándékában, hogy emberként ilyen szerzetekkel cimboráljon. Arra még emlékeztem, hogy milyen volt, mikor a bátyám elkezdte felfedezni magán a boszorkányság jeleit. De nem gondoltam volna, hogy rajtuk kívül még egy csomó más dolog miatt is aggódnom kell majd. Bár sejthettem volna. Bajkeverő vagyok. A baj csak megtalált.
- Tudod, mi az igazi művészet? A zene. - mosolyodtam el, mikor irodalomról beszélt. - Versek, dallammal párosítva. Akárhányszor lehunyom a szemem, a fülemben hallok valamit... csak nem tudok rájönni, mikor és hol hallottam. - hunytam le egy nagy sóhajtással a szemeimet, és tényleg így volt. Édes muzsika volt, de közhelyesnek tűnt az egész beszédem. Mintha egy filmből léptem volna elő. Egy nyálas, csöpögős darabból. - Bár nők esetében szívesebben nézem, ahogy hallgatnak egy lágy darabot, semmint hogy ők maguk játszanák. - tettem aztán hozzá, ekkor már ismét a szemeibe nézve. Nem volt mit tenni, szerintem nagyjából sejthette, hogy nem vetem meg a női társaságot, és imádtam a nők arcán látni azt az átszellemülést, amikor zenét hallgattak egy bárban.
Az érkezők felé nézve már tényleg csak a szemeimet tudtam forgatni, de továbbra is vigyorogva. A mondanivalójuk hallattán főleg, mert hirtelen nagyon nagyfiúnak érezték magukat, csak azért, mert többen vannak. Így én is bármit megverek.
- Igazából nem. Nem tartozom. Én nyertem el tőle a pénzét, és ezt most nehezményezi. De aki nem bírja az italt, az ne igyon és ne kártyázzon utána részegen. - vetettem még oda a balféknek. Tényleg abban bíztam, hogy Adeline veszi a lapot, és lelép, de eszébe se jutott. Legalábbis a szavaiból ezt vettem ki. - Oké, tudom, belevaló nő vagy, de nem tartom jó ötletnek. - néztem rá halk sóhajjal, miközben elé léptem, így még közelebb kerültem a nagydarabunkhoz. Magam sem tudtam, mire gondol Adeline, ezt talán nyilvánvalóvá tette a másik fél is, hisz a fenyegetés hallatán csak derűs nevetés érkezett, és az, hogy milyen szájhősökkel veszem körül magamat.
- Amúgy sincs már meg a pénzetek. Tudod, valaki az ilyen hirtelen befolyó nyereményekből fizeti az albérletét. - rántottam meg a vállamat, továbbra is Adeline előtt állva. Semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy bajba sodorjam, bár ez már félig-meddig sikerült is. Főleg mikor az egyik melák a a nő karjába markolt, hogy arrébb rángassa mögülem. Reflexszerűen markoltam a gallérjára, és egy váratlan fordulat után a vízbe löktem. - Ő tabu! Velem van bajotok! - fordultam vissza a megmaradó fickó felé.


©
Vissza az elejére Go down


Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
† Kedvenc dal :
Brave
Home
† Tartózkodási hely :
あNew Orlenas



Adeline Dumont-Crane ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Márc. 29, 2016 9:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Luca & Adeline

Tökéletesen látszik rajtam, hogy bizonytalan vagyok és magam sem tudom, hogy mit akarok. Az, hogy figyelem a vizet inkább csak egy lehetőség, amivel még mindig nem tudom, hogy okos dolog lenne-e élnem. Talán véget vetne mindennek, de igen annak se lenne esélye, hogy valaha is jobb lesz a helyzet. Talán egyszer a szüleim mégis csak feladják és annyiban hagyják. Hátha belátják, hogy ennek így nincs értelme, hogy bármennyire is erőszakolják rám az akaratukat nem lesz az, amit akarnak és nem tudnék velük boldog lenni, annak pedig mi értelme, ha ott vagyok... de igazából még sem?
- Tudom, de ez véget vet neki. Fogalmad sincs, hogy... - elharapom a mondatot aztán csak sóhajtva megrázom a fejemet. Nem kezdhetem el itt sajnáltatni magamat, főleg hogy azt sem tudom vele mi a helyzet. Nem vagyok olyan típus, aki azt hiszi, hogy csak neki lehet rossz miközben mindenki másnak szép és békés az élete. Tudom, hogy másnak is vannak nehézsége, csak hát én most a sajátjaimból nem igen látok kiutat, és ha egész életben csak a rossz van, akkor minek erőltetni? Az egyetlen igazi esélyem a boldogságra elveszett, mert akit szerettem ellenem fordult és végül meghalt. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy képes legyek bárkit úgy szeretni, ahogyan őt, akkor pedig... ha soha nem lehetsz boldog hát mi értelme van az életnek, ami elvileg arról szól, hogy törekedsz mindig a jobbra?
- Csak úgy eltűntek egyik napról a másikra? Akkor... talán nem magától történt. - én tudom, hogy milyen ez, amikor egy boszorkány beleszól az életedbe. A boszorkányok sokszor azt hiszik, hogy bármit megtehetnek még akkor is, ha később netán megbánják azt, mint Brad. Ő nem rossz ember, de ki tudja, hogy kiknek ártott már, kiktől vett el emlékeket, vagy tette azt velük, mint velem. A varázslatnak, ha rosszra használják kellene, hogy legyen valami következménye, így lényegében bármit megtehetnek, amit csak akarnak büntetlenül.
- Itt New Orleansban egy kiállításon néhány éve. Én... inkább csak próbálkozom és szeretem a művészetet. Főleg az irodalmat, festeni csak nagyon amatőr szinten tudok, úgy mint te sose tudtam, de... nem is baj, nekem más az erősségem. - más volt, mert most nem menne. Kétlem, hogy ki tudnék préselni magamból akár csak egy verset is, ami nem az elmúlásról, halálról és negatív dolgokról szólna. Nem, erre nem lennék most képes. Az életem jelenleg romokban hever, örülök neki, hogy még nem döntöttem úgy, tényleg tesztelem mennyire hűvös a víz, de pozitívan nem tudom látni a jövőt.
A két férfit először észre sem veszem, csak amikor Luca tekintete egyértelműen egy irányba fordul huzamosabb ideig, majd a két alak meg is áll előttünk, részben mellettem, de azonnal be is sorolok a rég nem látott ismerős mellé. Hallom én, hogy védeni próbál, de én is tudom, hogy az ilyen alakoknál ezzel nem sokat ér el sajnos. Nem lehet rájuk egy könnyen hatni, főleg ha valamit ki akarnak szedni Lucából, már pedig úgy fest, hogy morcos a képük és nincs valami jó kedvük.
- Azt hiszed ilyen könnyen megúszod? Add vissza a pénzt és akkor talán megúszod annyival, hogy a... hölgy csak azt nézi végig, ahogyan kapsz pát taslit. - még egy sokfogas vigyort is mellékel, bár én őszintén szólva inkább vicsornak mondanám, főleg hogy nem valami kellemes e nélkül sem az ábrázata, de ezzel együtt csak rosszabb. A legtöbb embernek segít, ha mosolyog, de ennek a fickónak nem kedvez.
- Tartozol nekik? - azt hiszem ez már egyértelmű, de az látszik rajtam, hogy eszem ágában sincs csak úgy elmenni és azt sem fogom végignézni, hogy péppé verik egy kis - vagy sok? - pénz miatt. - Inkább tűnjetek el és akkor bár pénzetek nem lesz, de megússzátok sérülés nélkül. - tudok én komoly is lenni, ezúttal az is vagyok. Nem fogok megfutamodni, végre itt van valaki, akit régen kedveltem és épp elég baj neki az, hogy nem emlékszik a múltjára, nem kell, hogy még ártsanak is neki.


♫ Final warning ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
i don't need anyone ∁
† Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
† Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
† Humor :
bitter ∁



Luca Campanella ÍRTA A POSZTOT
Pént. Márc. 25, 2016 9:10 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
adeline & luca
friendship in difficult times...
Megvontam a vállamat. Nem részleteztem, mire gondoltam a drága költségek alatt, elvégre eléggé groteszk lenne, ha elkezdeném nyomatni az eszmecserét erről az egészről. Ráadásul úgy, hogy pont ezt akarnám kiküszöbölni. Elég reményvesztettnek tűnt, én pedig tudtam, milyen, ha valaki elveszíti a hitét. Bár néha előfordult az is, hogy az emberek enélkül jöttek világra. Esetleg időközben ölték meg bennük a bizakodást, a reményt, és abban bíztak, hogy valahogy le tudják majd élni az életüket ezek nélkül. De remény nélkül nem lehet csak úgy élni. Az kell a mindennapokhoz. A lélegzetvételhez. Nem voltam önmagamban elég motiváló ahhoz, hogy mások bizalmát visszaadjam bizonyos dolgokba, de megpróbálkozhattam azzal, hogy egy vállat biztosítottam. Tudtam barát is lenni, ha úgy hozta a helyzet, még akkor is, ha a nők általában nem barátkozni szeretnek velem elsősorban.
- Talán nem old meg. De ez sem. - böktem a vízre. Nem szerettem a hegyi beszédeket, talán azért sem, mert állandóan szemforgatással fogadtam az ilyemsit én magam is. Nem várhattam mástól, hogy nagyobb szeretettel tekintsen az ilyesmire, elvégre nem arról voltunk híresek, hogy olyan könnyedén beletörődünk mások álláspontjába, bár néha nem ártott volna elgondolkodni. Lehet, ezzel inkább magamra gondoltam, nem is rá.
Felsóhajtva rántottam meg a vállamat, mikor rákérdezett, mi is történt. Annyira nem lett volna egyszerű elmagyarázni, ráadásul úgy, hogy azt sem tudtam, valójában kivel beszéltem. De ha régről ismertem, nem lehetett rossz ember. Nem utálkozva pislogott rám, és azt szűrtem le, hogy talán tényleg tetszett neki a művészetem. Az ellenségek nem tudtak volna ennyire békések maradni, nem kizökkenni egy szerepből. Még ha ő eléggé elkeseredettnek is tűnt. Voltak reményeim, hogy jól alakul majd ez az este is. - Amnézia. Azt hiszem. - néztem rá elkeseredett mosollyal. - Nem tudom, hogy mikor történt, és hogyan, mert nem voltam kórházban, nincs sérülésem. Csak... az emlékek így... - Csettintettem egyet, majd némi élettel telt meg a mosolyom. - Hol találkoztunk? Te is művész vagy? - kérdeztem, elevezve a nehéz témáktól. Tényleg érdekelt, hogy annak idején hogyan is futhattunk össze. Új táptalajt akartam adni a beszélgetésnek. Egészen addig fürkésztem az arcát, míg meg nem pillantottam két figurát a móló végén, felénk közeledve. Ahogy előrébb jöttek, ismerőssé váltak az arcok. Az egyiktől tegnap nyertem el a fél - apró - vagyonát pókeren, már akkor sem tűnt egy békés jellemnek. - Ó. Ez az este egyre izgalmasabb. - sóhajtottam fel, a fickó pedig szinte rögtön morogni kezdett, ahogy megállt mellettünk. Adeline-re néztem, nem akartam őt ilyesmibe belekeverni, de úgy tűnt, hogy a baj az oldalamon járt. - Hé, mi lenne, ha ezt megbeszélnénk mi, így közösen? - böktem magamra majd a férfira, miután feltűnt, hogy felfigyelnek a mellettem álló nőre. - Neki semmi köze hozzá, intézzük el úgy, ahogy azt a felnőttek csinálják. - De nem úgy tűnt, hogy vevő az ötletre.

©
Vissza az elejére Go down


Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
† Kedvenc dal :
Brave
Home
† Tartózkodási hely :
あNew Orlenas



Adeline Dumont-Crane ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 06, 2016 8:58 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Luca & Adeline

Úgy szemlélem a vizet, mintha válaszokat adhatna, mintha segíthetne, hogy rájöjjek mit is kellene tennem. Nem akarok vissza menni, nem akarom azt az életet élni, amit elvárnak tőlem, de vajon van-e értelme újat kezdeni így, hogy minden elveszett, egyáltalán képes lennék-e rá? Mi van, ha sikerül, ha megpróbálom és megint elvesznek tőlem mindent, hogy végre tanuljak belőle? Mi van, ha ez nem volt elég büntetés, ha újra megtalálnak? Nem ismerem olyan boszorkányokat, akik megvédhetnének, még egyet sem, így viszont nincs esélyem. A szüleim túlságosan befolyásosak, épp elég pénzük van ahhoz, hogy akárhol megtaláljanak. Elég egy jól megfizetett mágiahasználó, aki akárhol és akármikor a nyomomra bukkanhat és akkor vége. Minden újonnan felépített lehetőségnek vége, akkor meg... mi értelme van egyáltalán megpróbálni?
- Drágák a költségek? - értetlenkedve pillantok rá oldalra, hiszen elsőre nem igazán értem, hogy miről is beszél, hogy mit ért egyáltalán ez alatt. Miféle költségek vajon? Aztán lassan leesik a tantusz, hogy sejtheti, hogy miért vagyok itt, mire fel vannak a kérdések. Végül csak sóhajtok egyet, de nem reagálom le jobban. Az érdekelne a legkevésbé, hogy milyen költségeket jelentene a családomnak, ha el kellene temetniük. Egyébként is legjobb abban, ha beleölöd magadat a vízbe, hogy talán meg se találnak soha, akkor pedig a költségek is kisebbek. Kétlem, hogy a családom nagy gyászszertartást rendezne az eltévelyedett lánynak, aki képes volt szembemenni mindennel, amiben hittek.
- Időleges megoldás az alkohol és végül semmit sem old meg. - csóválom a fejemet, hiszen nem változtatna az ég világon semmit, maximum még másnapra egy kiadós macskajajban is részem lehetne, de ennyi, nem több. Nem felejtenék végleg és még csak a menekülésemben sem segítene, sőt inkább csak akadályozna, hiszen gyengévé és sebezhetővé tenne.
- Talán. - ennyi bökök csak ki arra, hogy úgy sem fogom megérezni mennyire hideg a víz. Talán tényleg nem lennék képes megtenni, tényleg nem tudnék végezni magammal. Én is úgy gondoltam mindig, hogy gyávaság, csak menekülés, semmi több, de most nem látom a megoldást, nem látom a kiutat a jelenleg teljesen összekuszálódott életemből és akkor... még is mit tehetnék? Mitől lenne jobb, mi lenne a megoldás? Lehet, hogy gyávaság végezni magaddal, de van értelme önként vállalni a szenvedést, ha tudod, hogy úgyis csak az járhat jussodul az élettől?
- Pedig tehetséges voltál, erre is emlékszem, de... mi történt? - talán most először csillan igazi érdeklődés a pillantásomban, ami nagy dolog, főleg jelenleg, amikor ilyen állapotban vagyok, amikor már tényleg azon járt az eszem, hogy a vízbe vetem magamat és hagyom, hogy azok a békés hullámok, amikről beszélt eltelítsék szépen nyugodtan a tüdőmet, hogy kiszorítsanak onnan minden levegőt és végül kihunyjon az életem utolsó pislákoló lángocskája is... De most ebben a másodpercben talán a kétségbeesésemet elnyomja a kíváncsiság, hogy vajon mi történt vele, hiszen úgy tűnik nem én nem hagytam benne nyomot, hanem valami történt vele. Talán baleset, talán... valami más, hiszen ebben a nyomorúságos világban sok minden árthat nekünk, boszorkányok, vámpírok... Én is tudom milyen ez, heteket töltöttem állati alakba kényszerítve, kész csoda, hogy sikerült megmenekülnöm és újra emberként gondolkodni... azon, hogy van-e értelme egyáltalán élnem. Hm... talán jobb lett volna kutyaként továbbra is.


♫ Final warning ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
i don't need anyone ∁
† Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
† Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
† Humor :
bitter ∁



Luca Campanella ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 21, 2016 11:46 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
adeline & luca
friendship in a difficult time...
Nagy levegőt vettem. Ennek a nőnek pont ellenkező problémája van. Én akaratlanul felejtettem el majdnem mindent azon kívül, hogy hogy hívnak és hogy hol éltem húsz éves koromig. Utána képszakadás. De szavait hallva arra jöttem rá, ő mindent megtenne azért, hogy bizonyos dolgok csak úgy csettintéssel tovaszálljanak. Bár csak reméltem, hogy nem az egész életéről beszélt, mert nem leszek segéd abban, hogy belefulladjon ebbe a nagy tócsa vízbe. - Mód az van rá. Csak utána drágák a költségek. - vontam egyet a vállamon. Igaz, azt már nem ő fizeti, hanem a családja, akik a nagy gyászukban azért gondolnának pár szépet erről az egészről. A halál viszont sosem volt megoldás, inkább csak gyávaság fő jelképe, ha az a bizonyos halál sajátkezűleg történt meg. - Mondjuk ha rám hallgatsz, inkább egy bárba ülsz be, és rendelsz egy üveg tizenkét dolláros vodkát. Utána már semmilyen gondolat nem fog érdekelni, csak az, hogy két lábon juss ki onnét. - beszéltem tovább. Szerettem a hülyeségeket ontani, még ha volt is benne valami nagyon különös. Lebeszélni akartam valami ostobaságról, aminek nem adta száz százalékos jelét, de inkább fojtsuk meg gyökerében a dolgot, mint hogy utána a lelkemen száradjon az, hogy tehettem volna valamit, de mégsem tettem.
Felsóhajtva néztem ismét a vízre. Azt leszűrtem, hogy nem volt mosolygós kedvében, ami nekem nehezemre esett, tekintve, hogy mindig ebből állt az életem. Mókából. És az első emlékmentes hét után elkezdett visszatérni a jó kedélyállapotom, azóta megint nincs megállás, ha badarságokról volt szó. - Kevés, igen. - biccentettem, elfojtva az iménti kis nevetés rángását magamban, majd a hullámzó vizet kezdtem fürkészni. - De teljesen mindegy, úgysem fogod megérezni, mennyi is az annyi. - tettem hozzá, mintha teljesen meg lennék győződve róla. Bár mondjuk úgy, amíg mellette álltam, tényleg nem csinálhatott hülyeséget. Hogy azt követően mit tenne, már az ő dolga, de egyelőre nemes szándéknak tűnt elcsalni a víz mellől valahová.  
Keserű mosoly jeleng meg arcomon, és lehajtottam a fejem. - Szerintem emlékeznék. Más problémáim vannak. - rántottam meg a vállamat, mintha tényleg jelentéktelen lenne, de nem akartam belemenni ebbe, talán könnyebben elhinné azt, hogy amnéziás vagyok, minthogy egy valószínűleg vámpír valaki megigézett. - Főleg hogy te ilyen részletesen emlékszel. Festő vagyok... voltam. Már nincs elég inspirációm, a legnagyobb alkotás, amit egy vászonnal művelni tudok hetek óta az az, hogy széthasogatom. - vallottam be eléggé csendesen, majd karjaimat összefontam a mellkasom előtt. - Gondolkodni járok ide. Csendes minden, a víz ringatózik, annyira... békés. Kivéve mikor esik az eső. Az egész olyan, mint ami bennünk zajlik, tudod. Van a békés, nyugalni idő... majd a vihar, a tornádó, a villám. Becsap, és vagy élve hagy valamit, vagy nem. - Nem voltam nagy filozófus, de ezt gondoltam erről az egészről. A víz megnyugtatott. A természetet éreztette velem.

Cool©
Vissza az elejére Go down


Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
† Kedvenc dal :
Brave
Home
† Tartózkodási hely :
あNew Orlenas



Adeline Dumont-Crane ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 14, 2016 12:03 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Luca & Adeline

Most valahogy úgy érzem, hogy nem is én vagyok itt, csak valaki aki úgy néz ki, mint én. Egy szellemalak, egy megtört lélek, aki nem tudja, hogy mit tegyen, merre tartson, vagy hogy tegyen-e egyáltalán bármit is. Mindig is úgy gondoltam, hogy az aki képes eldobni magától az életet gyenge. A nehézségekkel szembe kell nézni, meg kell küzdeni velük, de most úgy érzem nem vagyok rá képes, hogy én is gyenge vagyok és nem tudok mit kezdeni a nehézségeimmel. Fáj valahogy még maga a létezés is, nem pedig hogy küzdjek, hogy tegyek valamit, hogy lépjek, hogy bármi is jobb legyen, de mégis hogyan lehetne jobb? Ha valahogy képes lennék újjáépíteni az életemet, akkor jó eséllyel a szüleim újra tennének róla, hogy szétrombolják, akkor meg minek küzdeni? Talán, ha vége lenne, ha végem lenne, akkor bele tudnának gondolni, hogy a tetteiknek milyen következményei vannak.
- Jó lenne megtanulni hogyan lehet minden motoszkáló gondolatot kiűzni a fejből. Biztosan van rá mód. - vannak akik értenek hozzá, meditálnak, mint a harcművészek. Én ebben nem vagyok jó, nem tudok megszabadulni a gondolataimtól és ezzel együtt a fájdalomtól és a kétségektől sem, pedig tudom, hogy ezt kellene tennem valahogy. E nélkül nem leszek képes tovább lépni, még ha netán úgy is vélem, hogy van értelme. Az viszont lassan a ködös gondolatok között derengeni kezd, hogy ezt az arcot ismerem, hogy valahonnan a múltból kötődöm hozzá, ha nem is olyan mélyen, de ő úgy tűnik, hogy már elfelejtett, hiszen a tekintete cseppet sem tükrözi azt, mintha az arcom bármit is felidézett volna benne. Bizonyára csak egy kósza lap voltam élete könyvében és azóta már oly sok került fellapozásra, hogy egyszerűen jelentéktelenné vált az emlékem.
- Négy-öt fog, az elég kevés. - morfondírozom tovább, még mindig a vizet fürkészve, a nevetését nem viszonozva. Képtelen lennék nevetni, még egy mosolyt is hetek óta nem tudtam az arcomra varázsolni. A nevetés... azt sem tudom, hogy valaha képes leszek-e még rá egyáltalán. - Ismerlek, találkoztunk... évekkel ezelőtt. Festő vagy ugye? Ahogyan én is szeretem a művészetet, az irodalmat. De ezek szerint te már nem emlékszel. Végül is régen volt, biztosan... felejthető. Te miért vagy itt? - pillantok rá ezúttal kérdőn, talán még egy leheletnyi érdeklődéssel is a pillantásomban. Tény, hogy nem sokkal, nem tudnék most magamból ennél többet kipréselni. Jelenleg ez is nagy dolog a részemről, hogy egyáltalán érdekel miért van itt, vagy hogy vajon miért nem emlékszik rám, még csak ködösen sem.


♫ Final warning ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
i don't need anyone ∁
† Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
† Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
† Humor :
bitter ∁



Luca Campanella ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Feb. 08, 2016 6:45 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
adeline & luca
friendship in a difficult time...
Elmosolyodtam, ám keserűség lett úrrá ezen a cselekedetemen. Amikor láttam leszállni azokat az embereket, majd újabbakat elmenni, mindig azon tűnődtem, engem miért nem keresett eddig senki. Nem láttam az újságban a saját arcképemet, az utcákat nem plakátolták tele, és kezdtem emiatt teljesen feleslegesnek érezni magamat. Senkinek nem volt szüksége rám, selejtes darabnak éreztem magam, bár egész eddigi életem során nem voltam több, mint egy felesleges áru a polcon. Néha levettek, aztán visszatettek. Nem vágyott a társaságomra senki. Még a tulajdon anyám sem, a családom többi tagjáról nem is beszélve. Aztán pedig... itt ez a képszakadás. Bár meg tudtam volna fejteni, mi történt velem. De nem találtam választ, senki nem suttogott a fülembe egyetlen olyan bűnt sem, ami miatt ez történhetett velem. Az élet kegyetlen játékszerévé váltam, és úgy tűnt, senkinek nem áll szándékában feloldozást adni. Tudatlan maradtam, és úgy hittem, hogy jó ideig még az is leszek. Addig egészen biztosan, míg nem kezd el keresni valaki.
- Nincs is jobb, mint tudatlanságban álldogálni itt. Legalább teljesen együtt tudok érezni. - vontam alig láthatóan a vállamon, majd egy sóhajt eresztettem útjára. Nem is tagadhattam volna, a tudatanságom másnak valószínűleg nagyon jól jött, különben nem sújtottak volna ilyen alattomos élettel. A megoldás még váratott magára. Egy egész percig szinte el is felejtettem a tényt, hogy a nevemet suttogta. Csak azt hallottam meg, amit utána mondott, és nagyot nyelve leguggoltam. - Ilyentájt négy-öt fokra hűl le. Nem ajánlom fürdésre, habár állítólag az éjféli fürdőzés a telihold mellett igencsak szórakoztató. - bukott ki belőlem csendes nevetés, majd felnéztem rá. Nem álltam fel, csak megkerestem tekintetét, kíváncsian fürkészve szemeit. - Tudod a nevemet. De honnan? - kérdeztem. Nem mutatkoztam be, ebben az egyben biztos voltam. Aztán kapcsoltam, hogy lehet, hogy én nem emlékszem rá, de már nem is tűnt jó ötletnek ezen gondolkodni. Semminek nincs értelme. - Igazából nincs jelentősége. Talán ismerlek. Sőt. - Újabb vállvonás. Arról már nem is beszéltem, hogy az iménti szavai gyanakvásra adtak okot. A víz hőfokáról érdeklődni... reméltem, hogy semmi ostobaságnak nem leszek majd szemtanúja.  

Cool©
Vissza az elejére Go down


Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
you'll never know the psychopath sitting next to you, you'll never know the murderer sitting next to you • •

† Tartózkodási hely :
new orleans Δ
† Hobbi & foglalkozás :
protect hope Δ



Klaus Mikaelson.. ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 07, 2016 9:47 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Tatia & Klaus
Folytatás: [link]
Vissza az elejére Go down


Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
† Kedvenc dal :
Brave
Home
† Tartózkodási hely :
あNew Orlenas



Adeline Dumont-Crane ÍRTA A POSZTOT
Szer. Feb. 03, 2016 9:25 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Luca & Adeline

A távolba meredek, csak figyelem, ahogyan az alkonyodó tájban lassan eltűnik a látóhatár. A távoli hullámokat már alig látni, inkább csak hallani lehet ahogyan egymásnak csapódnak, itt-ott megtörnek, valószínűleg part menti köveken, vagy épp a mólón. Hagyom, hogy a lassan erősödő szél csapkodja a hajamat, ahogyan a vizet is tépázza. Nem moccanok, mintha csak az hogy a távolba tekintek segítene kikapcsolni. Valahol így is van. Engedem, hogy az elmém lassan kiürüljön, csak a természet neszeinek engedek utat, a gondolataimat kizárom a fejemből, hogy ne emésszenek. Legalább pár percig átadom magamat valamiféle békés nyugalomnak. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, de legalább megpróbálom addig kiélvezni. A gondjaimat úgy se söpörhetem a szőnyeg alá, attól még megmaradnak, hogy nem gondolok rájuk pár percig. Valahol az is megfordul a fejemben, hogy lépej néhányat előre, hogy az egészet a hátam mögött hagyjam. Nem lenne nehéz, csak pár lépés, aztán elfogy a móló, elfogy a kemény deszka a lábaim alól és nem marad más csak a hideg víz, a tenger vad hullámai. Lassacskán segítenének tényleg elfelejteni mindent, hosszú távon. Olyan lenne, mint egy megtisztulás, elnémulás... békés vég, ahol már nem kínozhat senki és semmi.
A merengésemből a hang ránt vissza, ez a hang akadályozza meg azt is, hogy végül mégis megmozduljak és elinduljak előre a víz felé. Talán, ha csak pár perccel később érkezik, talán ha nem szól hozzám, hanem elsétál, akkor már ott lennék a habok között és már nem éreznék az ég világon semmit sem. Talán a családom bánná. Talán... nem is érdekelné őket, hogy ez lett a vége, nem tudhatom meg soha. Ha meghalok már nem lesz tudomásom róla, hogy itt mi történt később, ha viszont nem, akkor nem gondolnak bele úgy sem, hogy akár ez is lehetne a vége. Itt maradok szenvedni... ki tudja meddig.
Ködös pillantásomat vetem oldalra a férfire, ahogyan felé fordítom a fejemet. Ismerősnek hat a hangja elsőre, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem a jelenlegi állapotom okozza-e. Az arca viszont tényleg emlékeket idéz fel bennem. Régieket, amik nem is tudom már, hogy megtörténtek-e egyáltalán. Minden olyan távolinak tűnik most, mintha nem is velem történtek volna. Eltart pár pillanatig mire megszólalok, láthatja rajtam, hogy a gondolataim valahol egészen máshol járnak.
- Még magam sem tudom. - elmenni, várni valakit... valamit... a véget? Fürkészem őt, az ismerős arcot. Nehezen sikerül előkeresnem a gondolatokat onnan a mélyből, időbe telik mire lassan körvonalazódik egy név, az együtt töltött idő pontos mibenléte... - Luca? - végre meg van a név, de ő nem ismer fel engem. Talán ő már nem emlékszik, végtére is régen volt, vagy én emlékszem eleve rosszul? Nem tudom, tényleg nem. - Vajon nagyon hideg lehet a víz? - csak úgy jön a kérdés, egyszerűen kibukik belőlem. Valószínűleg igen, nagyon hideg, de pont e miatt fordult meg a fejemben, hogy le is teszteljem. Csak pár lépés... nem is lenne olyan nehéz megtenni.


♫ Final warning ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 31, 2016 10:53 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

i don't trust you anymore

Meglephetett volna, hogy nem akadékoskodott és hogy csak kis mellébeszélést alkalmazott, ezen kívül a tudtomra adta, hogy igenis segít. De hát ezért fordultam hozzá… mert tudtam, hogy nem fog elmenni mellettem, mintha soha nem ismertük volna egymást, semmi közünk nem lett volna a másikhoz és mintha az én múltam nem lett volna az ő múltja is. Túl sok időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy kitörölhető legyek az emlékezetéből és ő is az enyémből. Így működik ez, újra és újra, furcsa és különös kötelékként, ami akkor sem ereszt, ha bárddal szeretném kettévágni. Már beletörődtem. Nem mondtam, hogy jól van így, hiszen amíg éltem Klaus egy olyan pont lesz az életemben, ami sebezhetővé és érdeklődővé tesz, mégis megtanultam a mindennapjaimból eltűntetni azt a szeletet, ami szorosan hozzá kapcsolódott. Megvolt a magam sorsa, időtöltése, ahogy neki is… hiszen ezért jött New Orleans-ba, ezért lett vége annak, ami újra elkezdődhetett volna közöttünk. Talán az egyik legjobb dolog volt, hogy nem lovaltuk bele magunkat túlságosan egy ezer évvel ezelőttihez hasonló helyzetbe. Abból nem biztos, hogy nyertesen, egyáltalán lélegezve jöttem volna ki.
- Az én múltam a te múltad. Legalábbis egy eléggé meghatározó része biztosan, éppen az, ami egyesek szerint meghamisítottá vált valamilyen csoda folytán. Vagy boszorkánykodás. Ezt kellene kideríteni. – Mosolyát látva az én ajkaim is felfelé görbültek, megcsóváltam a fejemet. Mint egy kölyökkutya, képes úgy viselkedni, mintha minden egy játék lenne, amit végigjátszani kötelesség, főleg a szórakozás miatt. Én is hajlamos voltam a helyzetek ilyen kezelésére, a legtöbb dolgot nem szerettem komolyan venni… az örökléttel voltunk megáldva, szórakozás nélkül naponta vinne el minket a mentő anélkül, hogy ténylegesen meghalnánk. Mi értelme lenne? Semmi. De jelenleg sokkal fontosabb volt, hogy kiderüljön, csak a bolondját járatták velem vagy van valami a néhány évszázaddal ezelőtti történésekben, ami manipuláció áldozata lett és eddig másként élt a fejemben.
- Hová megyünk? – Addig egy helyben maradtam, míg nem mondta el az útirányt, sőt, azután is csak követni terveztem őt, mivel nem igazán ismertem ki magam a városban. – A te városod és talán perc erejéig a te szabályaid is. – Egy kis szabad kezet adni neki csupán a kreativitását hívta elő, amiből jó sok volt és amire tagadhatatlanul szükség volt. A helyi boszorkányközösségnél ő lesz az, akinek a neve hallatán megrezzenek… én nem voltam itt olyan szinten ismert, hogy saját magam tettem volna a hírnévért. Mivel a Mikaelson-ok otthona volt, inkább igyekeztem elkerülni New Orleans-t. – Remélem nem valami tinglitangli kuruzslóhoz viszel, aki elvérzik egy varázslat elmondása közben vagy csontokból akar jósolni.



klaus & tatia
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
i don't need anyone ∁
† Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
† Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
† Humor :
bitter ∁



Luca Campanella ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jan. 25, 2016 3:52 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
adeline & luca
friendship in a difficult time...
Sokat időztem a kikötőben az elmúlt hetekben. Nem is adódott jobb elfoglaltság, mint állni a móló mellett, vagy egyenesen a végén, belemerülve a csillagos égbe. Gondolkodni azon, hová is tartoztam, és miért vált ilyen kegyetlenné az élet, hogy megfosztott az egyetlen dologtól, ami számított valamit. Tudtam én, milyen gyereknek lenni. Egyke voltam, majd árva lettem. Mindent önerőből kellett elérnem, és egészen szépen haladtam előre, majd mintha erlvágtak volna mindent. A való világ szűnt meg létezni, és mintha egy mesevilágba csöppentem volna, ahol csak úgy előfordulhat az, hogy elveszik tőlem az emlékeimet. Megannyi gondolatom volt, hogy mi történhetett. Aztán minden elméletem megbukott. Furcsamód, még az ördög se szállt meg, mert nem éreztem késztetést arra, hogy bárkit a vonat alá lökjek. Hiányzott a kirakós egy darabja. Valószínűsítettem, hogy pont az a darab az, amit elfelejtettem. És nem véletlenül. De azon kívül, hogy a nővérke a kórházi recepción szinte lebaszta a fejemet a hejemről, amiért az idejét raboltam, és felháborodva közölte, hogy soha nem voltam a betegük, csak hülyének nézett, amiért azt vallottam, hogy amnéziám van. Csak tudtam, hogy mi bajom, nem kamuztam. Nem kellett volna valamit tennie? Hát, nem. Mert azt hitte, hogy be vagyok szívva. Micsoda rossz hírnevem lehetett a városban, ha rögtön ezzel vádoltak meg... a kórházban. Vicc vicc hátán.
Ezúttal is kisétáltam ide, figyelve az érkező majd távozó hajókat. Láttam örömmel érkezőket, könnyekkel távozókat. Érzéseik voltak. Nekem csak üresség a mellkasomban, mint annak a szerencsétlen bádogembernek abban a bugyuta mesében.
Összehúztam a kabátomat, mikor megpillantottam egy nőt nem túl messze. Várt valamit. Legalábbis ezt sejtettem.
- Vár valakit vagy maga megy el? - kérdeztem, odalépve mellé. Igazából ritkán láttam magamon kívül bárkit, aki álldogált volna itt. Őt pedig talán még soha. Még akkor is ezt éreztem, mikor a szemembe nézett, és abban felismerést véltem megcsillani. Na ezt már megint mire véljem?

Cool©
Vissza az elejére Go down


Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
† Kedvenc dal :
Brave
Home
† Tartózkodási hely :
あNew Orlenas



Adeline Dumont-Crane ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jan. 18, 2016 10:19 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Luca & Adeline

Nem szeretem ezt a várost és tudom... muszáj lesz idővel rávenni magam, hogy felszálljak egy hajóra és visszatérjek Skóciába, de mi van, ha még se teszem meg? Már így is elvettek tőlem mindent a szüleim, hát akkor mi értelme lenne? Mit árthatnak még nekem? Brad... talán segítene, de nem biztos, hogy a pálfordulása ennyi mindenre elég és talán nem is kérhetek tőle ilyesmit. De, ha mégis megye... ha még sem akarok menekülni, ha nem akarok attól félni mikor találnak ki valami újabb kínzást? Felszállhatnék egy hajóra és talán elvesznék valahol a tengeren és akkor vége lenne az egésznek. Talán eltűnhetnék örökre mindenki életéből és akkor nem lenne több elvárás, nem lenne több kötelező tennivaló, nem lenne már semmi... nem fájna tovább ennyire. Igen, ez lenne a legjobb, ha eltűnnék, de... most egyelőre annyira még nem vagyok bátor, hogy mindezt én magam érjem el. Most még idő kell és persze előbb egy jegy egy hajóra, és majd... aztán kiderül, hogy mégis mi történik. Tudom, hogy repülőgéppel előbb visszaérnék a szigetországba, de ha egyszer annyira nem akaródzik elmenni, akkor érthető, hogy nem ezt teszem elsőként. Sokáig nem fognak várni és én nem várhatom meg azt, amíg még valakinek újra baja esik, vagy amíg utánam jönnek és erővel citálnak haza... tudom, de attól még nem lesz könnyebb.
Már voltam itt a napokban, mióta megérkeztem ebbe a rémes városba. Olyan messze van attól, ahol felnőttem, olyan komor és sötét és túl sok veszélyt rejt az éj, de én pont e miatt indultam el akkor, amikor már a hold kúszott fel az égre, mert a nappal túl sok figyelmet vonhatna rám. Még mindig bizonytalan vagyok. Talán maradnom kellene, hogy segítsek Corynak, hogy jobban legyen, hogy ne pusztítsa el önmagát., de mi van, ha az, hogy segíteni akarok neki csak még nagyobb bajba sodorja? Mi van akkor, ha ezzel nem a célt érem el, amit el szeretnék érni, hanem pont hogy sikerül mindent összezavarni és esetleg miattam még bajba is kerül? Félek... félek, hogy a szüleim még most sem értették meg, hogy nem akarom azt tenni, amit akarnak és mégis hogyan lennének képesek egyáltalán megtörni? Nem hiszem, hogy menne nekik, nem lépnék olyan útra, amit várnak. Nem leszek gyűlölködő csak mert ezt várják tőlem. Nem azok vagyunk, akiknek nevelni próbálnak minket, hanem azok, akik lenni akarunk és én nem fogok másoknak ártani csak azért mert a másik vadász, vagy... vámpír... miért kellene bárkit is gyűlölnöm azért ami, ha nem is ismerem?
Régen azt hittem, hogy minden megoldható. Azt hittem, hogy megszökünk és kész, de... most itt vagyok egyedül a kikötőben éjjel, hogy találkozzam valakivel, akivel megbeszéltem, hogy elintézi nekem, hogy névtelenül kerülhessek fel a következő hajóra, és közben úgy érzem, mintha minden egyes lépéssel meghasadni készülne a szívem. Nem jó ez így... de ki mondta, hogy az élet szép és egyszerű? Csak a mesékben van így, de a valóság kínzóan fájdalmas, ebbe mindenkinek bele kell törődni. Az csak a kérdés, hogy képes vagy-e túllépni a múltadon, vagy hagyod neki, hogy végleg felemésszen? Erre még nem tudom a választ, nem tudom, hogy mennyire vagyok erős.


♫ Final warning ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Vissza az elejére Go down


Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
you'll never know the psychopath sitting next to you, you'll never know the murderer sitting next to you • •

† Tartózkodási hely :
new orleans Δ
† Hobbi & foglalkozás :
protect hope Δ



Klaus Mikaelson.. ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Dec. 28, 2015 12:33 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

klaus & tatia
Nem mondhatnám, hogy olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, sokkal inkább igaz ránk a két dudás nem fér meg egy csárdában szólás. Ha szerettük egymást azt is valami elromlott, elferdített módon, ahogyan azt normális emberek még a filmvásznon sem tapasztalhatták meg. Bántottuk egymást, de nem szürke ötven árnyalata módra. Az egy elmebeteg baromság. Mintha az ember belelép a szögbe, utána még belenyomkodja a saját lábát, hogy ez most nagyon jól esett. A gondolataim pedig tovább folytatják az utazást egy olyan úton, ahova nem szabadna eltévednem, de nem tudom nem elképzelni magam előtt Tatia tökéletes alakját, amit már annyiszor felfedezhettem.
Sosem lehet tudni, hogy mégis mi kötődik pontosan hozzád, kedvesem. Miért is foglalkoznánk? A múltat sokszor jobb nem bolygatni. Az is lehet, hogy ez is egyike azon időszakoknak, amikor jobb lenne távol maradni az egésztől, de persze a te múltad, a te életed. – Megígértem neki, hogy segítek, szóval pontosan ezt is fogom tenni. Na, meg persze nem tehetek róla egy részem kíváncsi, hogy mégis miről lehet szó, de azért annyira nem, hogy egyedül is nekilássak komolyabb munkálatoknak az igazság felderítésének az érdekében. Amúgy is.. Közösen az igazi. Mert látni akarom az arcát, amikor kiderül mi történt igazából. Legyen az bármi. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – Játékos mosoly ül ki az arcomra, de egyáltalán nem azért, mert tényleg arra játszanék, hogy eljátsszam a bizalmát. Örülök neki, hogy mindazok után, amin együtt keresztülmentünk, amik történtek, még mindig képes bennem megbízni. Persze én is hiszek benne, de a természetemben van az állandó kétely, ami nem engedi, hogy olyan teljesen vakon megbízzak benne, ahogyan most ő teszi velem.
Most arra akarsz rábeszélni, hogy kihagyjam a lehető legjobb szórakozást? Abból nem eszel kedvesem. Veled tartok. – Ha már egyszer volt olyan kedves, hogy felkeltette az érdeklődésem és idáig elfáradt, akkor nem csak közvetetten fogok részt venni benne. Ha kell nyakig beleásom magam, de most semmi nem állíthat meg annak érdekében, hogy ennek az egész helyzetnek a végére járjak.


©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Dec. 26, 2015 6:25 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

i don't trust you anymore

Miért gyötröm magam vele? Lehet, hogy előrébb leszek, de az is lehet, hogy tényleg csak az eszét játssza és ismét azt a periódusát éli, amiben viccesnek találja az átvágásomat és a tönkretételemet. Életem legnagyobb mélypontjai hozzá kapcsolódtak, ha valaki letaszított a dombról, amire felmásztam az vagy Klaus Mikaelson volt vagy szorosan kapcsolódott a személyéhez a kudarcom. Ennek ellenére sohasem tanultam a hibáimból, itt vagyok, jöttem behajtani az ígéretét, minthogy teljességgel a saját kezembe vettem volna a dolgokat. De amit be kell ismerni, azt be kell ismerni: Klaus-é ez a város, minden négyzetcentijét ismeri és New Orleans talán még Mystic Falls-tól is nagyobb mágiaközpont.
- Ugyan már, mégis mi olyat találhatnánk, ami nem tetszene neked? Főleg, hogy eleve egyikőnk sem foglalkozik manapság azokkal a dolgokkal, ami túlságosan a régi érzelmi életünkhöz kapcsolódna, nemde? - Felvontam a szemöldökömet, az ajkaimat mosolyra húztam. Mit is mondhatnék, kezdett egyre kevésbé zavarni, hogy eltűnt az életemből. Nem mintha nyugodtabb vagy jobb lenne azóta, sokkal inkább másabb... egyfajta groteszk lezárást kaptam a faképnél hagyásom által. - Hiába tudom, hogy aljas féreg vagy, bízom benned és ezt nem fogod lerombolni egyszerű fenyegetéssel. Ahogy te is bízhatsz bennem. Ennyivel tartozunk egymásnak. - Figyeltem, ahogy egy nyikhaj fiúcska pakolni kezdi Klaus cuccait, aztán bólintottam hallva, hogy van is ötlete a boszorkányt illetően. Legyen szó akármilyen utálatról, ellenségeskedésről és arról, hogy démonian romlottam vagyunk mindketten, ami emberség maradt bennünk előjön, ha találkozunk. Előtte nem szégyelltem.
- Ha nincs kedved velem tartani elég a boszorkány címe. A szívemre venném az időd rablását, a polgármesteri teendőid biztosan lekötnek, tekintve, hogy az imént is nagyon fontos tárgyalást bonyolítottál le a festővászonnal. - Indulásra készen álltam és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt, mi történik mostanában vele, hogyan érzi magát a lány amiatt, de hajlamos voltam elnyomni ezen kérdéseimet mindaddig, míg megfelelő időt nem találtam a feltételükre.



klaus & tatia
Vissza az elejére Go down


Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
you'll never know the psychopath sitting next to you, you'll never know the murderer sitting next to you • •

† Tartózkodási hely :
new orleans Δ
† Hobbi & foglalkozás :
protect hope Δ



Klaus Mikaelson.. ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Nov. 23, 2015 1:40 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

klaus & tatia
Meglepett, hogy a segítségemet kérte a múltunkra való tekintettel, de azt hiszem bármennyire is akarja lezárni a velem való kapcsolatát, avagy mennyire akarjuk mindketten hátrahagyni, vagy magától egyszerűen a porba veszni mondhatni lehetetlen küldetésre jelentkezünk, mert ami közöttünk van azt nem lehet csak olyan egyszerűen eltüntetni, semmisé tenni. Kettőnk múltja sokkal hosszabb, mint egy mezei emberpár kapcsolata. De, ha őszinte akarok lenni én nem bánom, hogy az utjaink folyamatosan keresztezik egymást, mert mindig örömmel legeltetem a tekintetem rajta. Gyönyörű, amin az évek nem változtatnak. Ha valamit csodának nevezhetnénk, akkor ez az. Az pedig, hogy egyenest van belőle három, vagy talán már négy kiadás is.. Egyáltalán nem veszít a tökéletességéből. Az egyediségéből. Ő mindig az a lány marad, akin először megakadt a szemem még akkor is, ha nem volt olyan mélyen futó szerelem, mint elsőnek hittem. Habár, ha a szerelmünk tárgya már a család tagjai között vergődik az nem túlontúl egészséges.
Bocsáss meg nekem, hogy ilyen kegyetlenül áthúztam a számításaidat, de tudod valahogy nem bírom a tudatát annak, hogy a szüleim a fülemben zizegnek. Sosem jó, ha a közelben vannak. Egyszerűen nem tudnak leállni a kis tervszövögetésükkel, hogy tönkretegyenek engem. Persze néha kibővül a dolog az egész családra, de mit számít. A családi viszályokat már megszokhattad volna mostanra. – Nem vagyunk egyszerű család. Ezer év alatt túlságosan sok mindenen mentünk keresztül. Mégis itt vagyunk egymásnak. Persze nekünk is megvannak a magunk veszekedései, eltávolodásai mégis a mi idővonalunkon ez tökéletesen elfakul. – Szóval, akkor ez amolyan, ha ló nincs szamár is jó? Habár, ha már a szamár győzte le a lovat, akkor elég jó szamár lehet.. -  Talán pontosan azért kerülgetem a tényeket, mert tudom, hogy neki ez mennyire fontos. Megtudni az igazságot a múltjáról. Bár nem tudom, hogy ki vagy éppen, hogyan volt képes elérni mindazt, hogy kételkedjen benne. De nem az én dolgom. Ahogyan nem is nekem kellene ezzel foglalkoznom, de úgy néz ki a nagylelkűségem határtalan ezen a téren.
Kedves, hogy van még némi bizalom az irányomba részedről. De tudod az igazságot elferdíthetem és mégis úgy tűnik, hogy igaz. Habár nem hazudtam még neked ebben igazad van, de nem tudhatod, hogy most nem tenném meg. Mert elvileg eddig, amit hittél az hazugság. Mi van, ha valami olyasmi derül majd ki, amit nem akarnám, hogy tudj? Azt hiszed nem tartanám meg magamnak? – Nem lenne nagy hazugság a részemről, hogy nem találtam semmit, ha ilyesmi lenne. Ebben az esetben pedig esélyem sincs arra, hogy eltitkoljam előle, mert kénytelen lesz velem együtt megtalálni a válaszokat a kérdéseire. – Hát akkor induljunk ki a boszorkányoknál. – Csapom össze a tenyeremet, majd intek a távolban álló srácnak, hogy szedjék össze a dolgaimat. – Mi lenne, ha egy kedves kis boszorkány belelesne az elmédbe meglássuk elárul-e az valamit? Már csak meg kell találni a megfelelő alanyt erre a szerepre. Talán tudok is rá valakit..

©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Nov. 09, 2015 6:18 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

i don't trust you anymore

Klaus-hoz azóta, mióta én magam is vámpírrá váltam, soha nem fűztek egyértelmű érzelmek. Ugyan az unalmasság nem volt kenyerem, nem szerettem azt a pontot, amikor a dolgok kiszámíthatóvá váltak, de néha örültem volna, ha kissé letisztultabbak és kézzel foghatóbbak lettek volna a hibrid felé irányuló emócióim. Nem tagadhattam, hogy szeretem. Mindig szeretni fogom, senki és semmi nem törölhette ki belőlem a haloványan pislákoló lelkem eme darabját, de sokkal jobban esett nem foglalkozni vele és nem gyötörni magam ezzel a gyengítő tényezővel. Így inkább arra koncentráltam, miért gyűlöltem és szerencsémre ez a repertoár is éppen akkora, sőt, lehet, hogy nagyobb is volt, mint az ellenkező oldal muníciója. És azt is én utáltam a legjobban, hogy ő volt az első személy, akinek a neve bevillant azon a képzeletbeli listámon, amint segítséget kerestem a megoldandó problémámra. Egyedül ehhez kevés voltam, hiába törtem volna el a saját kezemet előbb, minthogy azért nyújtsam fel, hogy valaki kihúzzon a gödörből.
- Az anyáddal akartam beszélni, de mint kiderült újfent megölted és mivel vudu papnő még nem vagyok, nem kezdenék bele egy szellemidézésbe. Akárhányszor próbáltam eddig, rosszul sült el. - Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. - Úgyhogy maradtál te, akit ismerek azokból az időkből. Vagy a bátyád, de vele annyira sem szeretnék beszélni, mint veled. - Aprót sóhajtottam. Elijah kimért stílusát jelenleg képtelen lettem volna elviselni és ott volt a tény is, hogy szinte időtlen idők óta nem láttam őt. Nem voltam arra felkészülve, hogy találkozzunk és az igazat megvallva nem is láttam értelmét. Szívesen leszámoltam volna a Mikaelson-okkal, már ami az én életemben betöltött szerepüket illette, de ez felért volna egy lehetetlen küldetéssel. Akkor a bőröm alá fészkelték magukat, amikor először megpillantottam őket és azóta sem bújtak elő a jól kibélelt vackukból.
- Nem hazudnál nekem. - Jelentettem ki magabiztosan, felé fordítva a fejemet. - Sok mindent csináltál már, elhagytál, belém döfted a kést, megsirattál, de hazudni sohasem hazudtál. Minden szavad, amit nekem mondasz igaz szokott lenni és mertem remélni, hogy legalább ezen az egy szokásodon nem fogsz változtatni tekintve, hogy lehetnél hozzám egy kicsit kedvesebb azok után, amit műveltél. - Ahogy neki a sajátja, nekem is az önérzetem volt a legérzékenyebb pontom, ebben sértett meg hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt és amíg világ a világ fel fogom emlegetni előtte. Klaus is szerette alkalmazni a múltbéli hibákkal való dobálózás módszerét, én miért kegyelmeznék neki? Az sem érdekelt, ha őt nem hatották meg a szavaim.
- Régen dolgoztunk már együtt. - Összevontam a szemöldökeimet. Nem szerettem volna túlontúl sok időt tölteni vele, de ha ez volt a feltétele a segítségének, kénytelen voltam beleegyezni az ajánlatába. Addig ki fogom bírni, míg vagy nem találok egy másik utat vagy összegyúrt erőkkel minél hamarabb nem végzünk a kutatással. - Benne vagyok, de sajnos szomorúan vallom be, hogy jelenleg egyetlen nyomot sem látok, amin elindulhatnánk azon kívül, amit már elmondtam neked. Reméltem van valamiféle boszorkányod vagy akárkid, aki nem csak a gyertyák meggyújtásához ért, hanem hasznomra is válhat. Sajnos a mai boszorkák nagy többsége megragad az alsó lépcsőfokokon. - Forgattam meg a szemeimet. Curtis biztosan utánanézett volna nekem mindennek, de őt nem akartam belekeverni. Megvoltak a maga ügyletei.



klaus & tatia
Vissza az elejére Go down


Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
you'll never know the psychopath sitting next to you, you'll never know the murderer sitting next to you • •

† Tartózkodási hely :
new orleans Δ
† Hobbi & foglalkozás :
protect hope Δ



Klaus Mikaelson.. ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 27, 2015 12:10 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

klaus & tatia
Határozottan sikerült még inkább kizökkentenem a nyugalmas, komfortzónájából mindössze annyival, hogy megkértem nyugodjon meg. Látszott rajta, hogy ez az egész túlságosan is foglalkoztatja, de egyedül nem jut semmire pontosan ezért fordult hozzám, ami nagy szó tekintve az álláspontunkat. Meg amúgy is Tatia Petrova-ról beszélünk, akinek nem kenyere a segítségkérés semmilyen formában. Most azonban mégis hozzám fordult és rendkívül komolyan kellett volna vennem, de tényleg akadt fontosabb elintéznivalóm is. Most pedig, ahogyan ismerem itt fog toporzékolni, míg válasszal nem méltatom, de nem hiszem, hogy én egyedül több információt gyűjthettem volna, mint amit akár most ketten is megtehetünk. Úgy értem így még jobb is, nem? Mert legalább nem másodkézből kell hallania a dolgokat, hanem ott lehet velem. Mert mégis miért is hinne nekem, ha kiderítek valamit? Semmi oka nincs rá. Nem én vagyok a családban az, akinek minden szavát el lehet hinni. Persze lehet, hogy vannak olyan dolgok, amiket konkrétan nem hangsúlyoz ki, de legalább nem szokott hazudni az én drágalátos bátyám. Én helyette is szíves örömest teszem.
Igen, utálsz engem és nem érted, hogy miért pont tőlem kértél segítséged, de még mindig itt vagy, ami azt jelenti, hogy nagyon kétségbeesett lehetsz. – Kezdem azt hinni, hogy most már tényleg én vagyok az egyetlen reménye annak érdekében, hogy helyre tegyen pár dolgot az emlékezetében. – Nem veszlek semmibe drágám. – Az utolsó ecsetvonások végeztével már a teljes figyelmemet neki szentelem.
De mégis mekkora az esélye annak, ha ki is derítettem volna valamit a múltadról, akkor elhinnéd nekem? Ha mondjuk arra jöttem volna rá, hogy unikornis véren éltél régebben.. Vagy legyen szó bármiről. Lehet, hogy kétségbeesett vagy, de nem hiszem, hogy ennyire megbíznál bennem. – Én határozottan nem bíznék meg magamban és senki másban sem. Ha valamit tudni akarok, akkor magam derítem ki. Lehet, hogy dróton rángatnék pár embert, hogy biztos legyek a dolgomban, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy hinnék bármilyen jött-mentnek vagy valakinek, akiben már többször volt szerencsém csalódni. Mert szerintem nem egyszer jelentettem egyfajta csalódást a számára. De ezzel mindenki más így van. Mondjuk így ezer év elteltével kétlem, hogy valaki még meglepődne, hogy a helyes utat nem nekem találták ki. – Szóval inkább, mit szólnál ahhoz, ha mi ketten, együtt derítenénk ki a múltad rejtélyes foltjait? – Egy kis csapatmunka talán még érdekesebbé is teheti. Legalább lesz társaságom. Meg ez igazából számára fontos leginkább.
©
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 9:05 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Vissza az elejére Go down
 

Kikötő

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Kereskedelmi kikötő
» Kiképzőterepek
» Kikötőváros
» Kiképző terep
» Kiképzőterep

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: New Orleans :: Külterület :: Kikötő-