Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 6:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Kevin & Faye
Furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Hallani akartam az indokait, kibontva, összeszedve, összefűzve, az elejétől a végéig, időrendi és logikai sorrendben: teljesen mindegy, mit mond, csak tudni akarom, miért van itt. Jelenleg ez számomra a leglényegesebb és mivel lehetőségem adódott rá, sőt, ő maga ajánlotta fel, hogy válaszol a kérdéseimre, meg kellett ragadnom az alkalmat arra, hogy esetlegesen betöltsem a lyukakat és egybegyúrhassam a levegőben keringő elemeket. Már tudtam Grace-ről, de fogalmam sem volt arról mi történt vele pontosan. Ott volt a mystic falls-i polgármesterség és a falkája is, ezeknek is köze volt ahhoz, hogy itt van, de a kapcsolatokba nem avatott be, én pedig nem vagyok gondolatolvasó sőt, az elmúlt három hónapban azt sem tudtam róla, hogy él-e vagy hal, ezért teljesen felesleges lett volna összeesküvés-elméleteket gyártanom az ittléte folyamatábráját illetően. Nem mintha nem próbáltam volna meg... volt néhány egészen hajmeresztő ötletem, amelyek az unalmasabb pillanataimban születtek, tekintve, hogy a munkahelyemre már csak azért jártam be, hogy felügyeljem és egyengessem a helyettesítőm útját, volt időm gondolkozni és képzelődni.
Most azonban nem hagytam, hogy a saját gondolataim befolyásoljanak, egyszerűen csak rá figyeltem. Rám nem jellemző módon csendben voltam, talán még a levegőt is halkabban vettem, hallani akartam minden szavát és most először nem az motivált, hogy rá tudjak harapni valamire... egyszerűen, csak megszerettem volna érteni. Aztán lehet, hogy végül mégis belekötök valamibe, tekintve, hogy az alapvető beállítódásaimat nehezen tudom kontrollálni: példának okáért, amikor azt mondta, Monaco után felborult az élete, szívesen rávágtam volna, hogy az enyém szintén, ha hiszi, ha nem. De befogtam, a nyelvembe haraptam, lassan rágtam meg a falatokat, nehogy véletlenül félrenyeljek, ha valami olyasmit mond, amitől felakadna a szemöldököm. Pofátlanság lett volna megszólalni, míg ő arról mesél, milyen állapotban talált rá a halott lánya anyjára... a szívem is belesajdult egy olyan jövőképbe, amiben a fiamnak bármilyen baja eshet. Bele sem tudtam gondolni, mit érezhetett a nő, aki tizenhat évig nevelte és szerette a lányát, aztán elveszítette: ha a meg nem született fiamnak bántódása esne, belepusztulnék, aztán felkeresnék mindenkit, akit a fájdalmat okoznák nekem és lemészárolnám őket. Pont, ahogy Kevin tette a lánya gyilkosaival. Ismét kiderült, hogy viszonylag hasonlóan gondolkozunk és nagyjából ugyanolyan a vérmérsékletünk is, ahogy abban sem különbözünk, hogy egyikünk sem készült szülőszerepre... alfának lenni teljesen más, mint anyának. A felelősségvállalással nem volt gondom, de a tény, hogy egy emberi lény egész élete, személyisége, viselkedése és jövője tőlem függ, megrémített. Egy pillanatra fájdalmas grimasz ült ki az arcomra, mikor kendőzetlen őszinteséggel vallotta be, milyen hatással volt rá a lánya hatása és a terhességem kombinációja... ha ezt is megjátssza, magam török be az Oscar-bizottság éves ülésére és hozom el neki az aranyszobrocskát, mert járna neki. Nem lehet ennyire manipulatív és érzéketlen. Ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, jelen percekben kizárt a hazugság lehetősége. Szenvedett és ennek enyhítésére próbálkozni szeretett volna a fiával... hogy tényleg megérett-e a szerepre, azt nem az én tisztem volt eldönteni. Jelenleg meg sem tudtam szólalni, nemhogy azzal foglalkozni, kinek milyen szerepekben kellene helyt állnia. Pofán csapott az őszintesége és nem szégyelltem, hogy az ajkaimba harapva meredtem magam elé, egy gyengébb állapotomban nagy valószínűséggel is is sírtam volna magam.
- Öhmm... igen. - Bólintottam végül megköszörülve a torkomat. Ritkán kerültem hasonló állapotba és nem voltam odáig azért, hogy így lásson, zavaromban a fülem mögé tűrtem a hajam. - Akkor most... te jössz. Kérdezz, amit akarsz. - Kellett egy kis idő és elterelés ahhoz, hogy megemésszem a mondandóját.

   38  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 3:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Nem lep meg, hogy nem én vagyok az első, aki a kikötőbe csábította, úgy tűnik nem vagyok egyedül a víz iránti szenvedélyemmel. A gesztus, amit tettem neki, megköveteli, hogy ha már kedvére faggatózhat, legalább a helyszín legyen az én választásom. A víz látványa pedig jó érzéssel tölt el, megnyugtat, épp ezért igénylem, hogy olykor eltöltsek egy kis minőségi időt magammal, annak ellenére, hogy társasági embernek vallom magam. Odahaza nem igazán van lehetőségem rá, hogy kikapcsolódjak, itt viszont minden adott hozzá. Még több is, mint amire szükségem lenne. Arról már biztosítottam őt, hogy a hétvégéimet itt fogom tölteni, de arról szó sem volt, hogy végig pesztrálnia kellene. Annak meg külön örülök, hogy látszólag semmi baja a tudattal, hogy ily módon kvázi gyökeret eresztek a városában.
- És hányszor bizonyosodott be, hogy mégis meg kellett volna fogadnod azt a tanácsot? - Hát számításaim szerint baromi sokszor, és kivételesen ezzel nem felvágni akarok, épp ezért nem válaszoltam meg a saját kérdésemet. Nem szeretném idő előtt felidegesíteni, ha már eddig ilyen simán mentek a dolgok. Be kell vallanom, hogy élvezem, hogy normális emberek módjára is tudunk viselkedni egymás társaságában, de az is igaz, hogy szokatlan. Máskor már rég egymás torkának estünk volna. Vagy egymásnak. Ez helyzetfüggő.
- Nem is kellett sokáig várnod... - nevetek fel, mert meg mernék rá esküdni, hogy hallottam megkordulni a hasát. Egy éhes terhes nő pedig alighanem halálos csapás lehet, szóval iparkodtam a vacsorát elé tenni. Pár percig ment is minden nyugodtan, jó étvágyat kívántam neki, aztán a számba toltam egy újabb sültkrumplit, amit aztán sikerült majdnem félre is nyelnem. Először nem is hittem a fülemnek, de a nyomban ezután nekem szegezett kérdés hamar felülírta a meglepettségemet. Rögtön a közepébe, kíméletlenül. Igen, ez teljesen rá vall...
- Nos.. Rendben. - kezdek bele nagyot sóhajtva, de most leginkább arra van szükségem, hogy összeszedjem a gondolataimat. Megígértem neki, hogy őszinte leszek, nem akarok elhasalni már az első adandó alkalommal.
- Mondanom sem kell, hogy Monaco után felborult az életem.. - kezdek bele, ügyesen kihagyom, hogy nem igazán emlékszem arra, miket mondtam neki ott alkoholgőzben úszva, de ez beismerés nélkül is sejthető. Ő otthagyott, nekem meg két lehetőségem volt, és egyik végkimenetele se azt eredményezte, amit én akartam. A különbség mégis az volt köztük, hogy az egyikben ép bőrrel megúsztam a dolgot. De az se sokon múlott. A részletekbe direkt nem megyek bele most, nem akarok ráerősíteni a tényre, hogy bravúrosan tudok hazudni, pont eléggé kételkedik bennem így is. Túl sokat kockáztatnék vele.
- Az út után megkerestem Grace anyját, a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Evelyn - így hívják - már nem volt önmaga.. - révedek magam elé, látom lelki szemeim előtt az arcát. Az a nő gyászolt, és belebetegedett a kínba, csak árnyéka volt régi önmagának. - Akkor és ott úgy éreztem, hogy ez nem normális. Soha, egy pillanatig nem akartam kötődni a lányhoz, nem akartam az apja lenni, nem csak az övé, hanem úgy egyáltalán.. Mégis kiborított a látvány. Nekem is úgy kellett volna kinéznem, a gyerek az enyém is volt, sőt mi több, az én hibámból halt meg! Soha nem számoltam azzal a ténnyel, hogy gyerekem lesz, vagy lehet. Persze, biológiailag nyilván képes vagyok rá, másképp nem lett volna Grace és most te sem lennél terhes, de.. Olyan nem evilági volt az elképzelés, hogy én egyszer valakinek az apja leszek, aki tőlem fog függeni és akiért felelőséggel fogok tartozni. Egyszerűen nem lehet összeegyeztetni azzal, aki vagyok... Voltam.. - vallom be, de nem nézek felé továbbra sem. Nem kell meggyőződnöm róla, tudom, hogy minden szavamra figyel, hátha később fogást találhat rajtam, én viszont most nem akarok szépíteni. Őszinteséget ígértem: egyszerűen nem akartam gyereket, nem volt szükségem rá. Aztán rádöbbentem, hogy az égvilágon senkim sincs. Ez azért nem olyan kellemes dolog, mikor rájön az ember..
- Megöltem őt azzal, hogy nem vettem róla tudomást, tudod? Pedig ő annyira akarta. Találkoztam vele, egyszer.. - ugrik be ismét egy emlékkép, miközben csak beszélek és beszélek. Csak úgy törnek elő belőlem a szavak, pedig nem akartam bő lére ereszteni a történetet, ahhoz még most is túlságosan fáj. - 16 volt, fogta magát, felszállt a buszra, hogy majd ő megkeres engem. Csak egyszer látták velem és mégis elég volt ahhoz, hogy... Nem tudtam aludni, míg meg nem találtam a tettest.. Azt hitte, ismer engem, aztán könyörgött nekem. Nekem. - Sok mindent el lehet mondani rólam, de a tartozásomat mindig megadom, adósa senkinek se maradtam még. Elvarrtam a szálat, és ezzel együtt fel is hagytam az alvilági üzleteléssel. Mi sem lehet ékesebb bizonyítéka ennek, minthogy tisztesz polgári állásom van; pontosabban polgármesteri. Felelősséget vállaltam, önként.
- Érlelődött bennem egy ideig a gondolat, aztán megkerestelek. Vagyis próbáltalak. Aztán megpróbáltam továbblépni, de nem ment. Először csak azért, mert nem hagyhattam, hogy megismétlődjön. Aztán meg már azért, mert nem is akartam. Hibáztam, hatalmasat. Tudom, hogy megbántottalak, azt is, hogy vígan elvagy nélkülem, sőt még örülsz is neki, ha nem látod egy ideig a képemet. De a rossz hír, hogy fogod, mert nekem az égvilágon semmim sincs. És ha ő úgy döntött, hogy meg akar születni, még ha egy ilyen szar ember gyerekeként is, mint amilyen én vagyok, akkor nekem mellette kell állnom. Nyilván nem én vagyok a legjobb lehetőséged, de továbbra is az apja akarok lenni.. - jutok a végére. A miérteket egyszer már sikerül megtárgyalni, vagyis azt hiszem két dühkitörés között elég sok eljutott belőle a tudatáig.. Bemelegítő kérdésnek azt hiszem megteszi és sikeresen kimerítettem a totál őszinteség fogalmát. De ha ez kell ahhoz, hogy istenigazából adjon egy esélyt, ám legyen. - Azt hiszem ezzel több kérdésedet is megválaszoltam.. - sóhajtok ismét egyet. Várom a hideg zuhanyt, a kiborulást, bármit amit ezután a nyakamba zúdíthat. Lelkileg fel vagyok készülve már mindenre.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 12:41 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Kevin & Faye

- Nem először vagyok hajón, nem aggódom a biztonságomért. - És ő sincs olyan ostoba, hogy veszélybe sodorjon. Úgy bújta a radart és az összes kijelzőt, mintha az élete múlott volna rajta, lefogadom, ha rákérdeznék fejből mondaná vissza, mit látott rajtuk... a testi épségemen nem eshetett csorba, a lelkiért viszont kicsit aggódtam, ez tény és való.
- Mikor tartott engem vissza bármikor is az, hogy nem tanácsoltál valamit? - Felvont szemöldökkel néztem rá. Néha hallgattam rá, példának okáért ennek köszönhettem, hogy ma már az én birtokomban volt az összes olyan gyűrű, ami befolyásolhatja a farkasok átváltozását. És volt még egy-két másik jó ötlete is... régen sokkal egyszerűbb volt bízni benne, de azóta sok minden változott. Megtudtam, hogy a hátam mögött szervezkedett, a képembe hazudott, aztán eltűnt, most felbukkant: elég indok ahhoz, hogy minden nekem címzett mondatát kétszer átrágjam.
- Éppen javasolni akartam, hogy a helyedben nem váratnám magam tovább. - Az étvágyam nem lett nagyobb a terhesség miatt, talán ennek köszönhettem, hogy a hasamat leszámítva úgy néztem ki, mint átlagosan és viszonylag fitt is voltam. Annak viszont örültem, hogy végre vacsorához jutok, a nappaliban tett állításom ellenére nem terveztem meg az esti étkezésemet. Nem túlzottan átgondolt hazugság volt részemről Hannah-val takarózni, Kevin nem is adta fel... persze, ilyenkor tudja kötni az ebet a karóhoz. Figyeltem, ahogy lesétál a vacsiért, megengedtem magamnak egy hatalmas levegővételt, mintegy felkészülve arra, hogy az elkövetkezendő pár órát a társaságában fogom tölteni. Az elmúlt napok egyik legnehezebb feladata előtt álltam, hiszen meg kellett próbálkoznom a jófejséggel is, ami dupla erőfeszítésnek ígérkezett. Két lehetőség volt: viszonylag jól ki fogunk jönni egymással vagy meggyilkoljuk a másikat. Középút nincs.
Némi gyors töprengés után leültem mellé, amikor visszajött a fedélzetre és ahogy a kezembe adta a dobozt, csipegetni kezdtem. Most tűnt fel, hogy tényleg éhes voltam. - Azt mondtad, kérdezhetek bármit, őszintén fogsz válaszolni. - Emeltem rá a tekintetemet két sültkrumpli között. - Én is beszállok a játékba, csak hogy növeljem a motivációt. - Sok kérdésem volt, de a kijelentésének első nekifutásra is adok-kapok szaga volt... vagy csak én szeretem törleszteni a felmerülő adósságaimat, teljesen mindegy. Túl sok kérdésem volt ahhoz, hogy megússza és ha már iderángatott és viszonylag kulturáltam viselkedek, nem fogok elmenni válaszok nélkül. - De jogot tartok az első kérdésre. - Kötöttem ki rögtön, mint a gyerekek a stipistopiban, bár a hangom ehhez képest komoly volt, ahogy az arcom is. - Miért most döntöttél úgy, hogy része akarsz lenni ennek az... egésznek? - A legfontosabbal kezdtem. Mondott már ezt is, azt is, volt néminemű fogalmam arról, hogy mi történt vele, de eddig nem foglalta össze egy kerek történetté, ami totális értelmet adna a törekvéseinek, pedig ez lenne az alap.
   38  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 12:07 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Úgy láttam, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem tette. Mióta tartunk ott, hogy ő az, aki nem mer kimondani előttem dolgokat? Jelen helyzetben nekem kell vigyáznom a számra, ami azt illeti. Én vagyok az, akinek oda kell figyelnem minden szóra, ami csak kiesik a számon, mert tudom, hogy csak arra vár, hogy hibázzak, és ezzel megkönnyítsem a helyzetét. Csakhogy elég jól átgondoltam a helyzetünket, azt hittem hamarabb belátja majd, hogy neki is jobb, ha a gyereknek apja is van, még ha olyan is, mint én. Sosem okozott még nekem ez a nő ekkora fejtörést, mint most, de meg fogom törni az ellenállását.
- Valld be, hogy le vagy nyűgözve.. - kacsintok rá nevetve. A frászt pofás. Ez maga a csúcs. Talán egy kicsit gyereknek érzem magam, de ez az utóbbi időszakom legkellemesebb pillanata. És valószínűleg a leglazább is. Élvezem a tengeri levegőt, az arcomba csapó szelet, még Faye társaságát is, annak köszönhetően, hogy épp nem kiállhatatlan. Meg rajta is látom, hogy épp most nem toloncolna vissza a városomba. Ez haladás.
Még nem sötétedett ránk teljesen, a város fényei még csak most kezdtek felgyúlni, de elég mutatós volt innen nézve, mi pedig már javában kifelé tartottunk a kikötőből, egyenesen a nyílt víz felé. Percekig meg sem szólalok, a radart és az iránytűt nézem, ellenőrzöm a sebességet, aztán hátra pillantva meggyőződöm a távolságról és lassítani kezdek, végül teljesen leveszem a kezem a karról és a hajó halk morajlással megáll alattunk. nem terveztem nagy utat, épp a tenger legkülső öblében álltam meg alig negyedóra után.
- Hogy most mi lesz? Nem túl erős a sodrás, felesleges lenne lehorgonyozni, de ha úgy nagyobb biztonságban érzed magad.. - demonstrálom a mondatomat azzal, hogy megnyomom a gombot, ami leengedi az ankert a mélybe, aztán felé fordulok. - Ravasz vagyok. Itt nem tudsz kikerülni, ha csak nem ugrassz vízbe, amit nem ajánlok. Még megfáznál, elég hűvös.. De a kérdésedre válaszolva, most megetetlek, még mielőtt a torkos kis fiam hárpiává nem változtat téged.. - vigyorodok el, és pillanatok alatt lemászok a fedélközbe, hogy két papírzacskót izmozzak fel. - Azt hiszem az elegáns körítést most nem tudom biztosítani, nem vagyok elsőosztályú pincér, de talán így is megteszi.. - intek magam mellé, hogy foglaljon aztán helyet, míg én kicsomagolom a vacsoránkat és az egyik minden jóval megpakolt dobozt Faye felé nyújtom. Én sem vagyok tökéletes, az ezüstvillákat másik alkalomra tartogatom.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 10:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Kevin & Faye
Bólintottam egyet, de egy szót sem szóltam. Hadilábon álltam az ígéretekkel: nem a letételükkel és a betartásukkal volt bajom, hanem másoknak elhinni az övéket. Sok időbe tellett eldöntenem, hogy hihetek-e valakinek, ez volt az egyik legnagyobb keresztem. Mennyivel könnyebb volt azoknak, akik képesek voltak kanyar nélkül benyelni mások szavait... aztán lehet megbánták, de nem volt bennük állandó bizonytalanság, nem gyártottak B, C és D terveket, hanem elfogadták, ha átverték őket. Talán belepusztultak, de felálltak és továbbléptek. Én gyűjtögetem a sérelmeimet, kategorizálom őket és azokat húzom elő a dobozkákból, amelyek a legnagyobbat tudni egy adott helyzetben. Szemét dolog, tökéletesen tisztában vagyok, ám nem tudnék aludni, ha nem vennék revansot egy-egy árulásért. Éppen emiatt esett nehezemre elhinni, hogy Kevin itt van és állítása szerint itt is lesz. Szoknom kell a törekvéseit és lehet itt lenne az ideje, hogy valami átállítsak magamban, amitől kevésbé tűnök morcosnak és magamnak valónak, ám még nem éreztem késznek magam a változásra. Ezért nem is reagáltam a kijelentéseire.
- Oké, elismerem, hogy elég pofás... - Megvontam a vállamat. Nem tudta, hogy az apám szenvedélye miatt én is kötődtem a hajókhoz, a kikötőhöz és a vízhez, gyerekkorom legkellemesebb emlékeit köszönhettem ennek a hármasnak, ezért eléggé félelmetes volt, hogy ennyire ráhibázott. Még akkor is, ha alapvetően maga miatt ruházott be erre a monstrumra, otthonosan éreztem magam. Legalábbis kényelmesen és ez már haladás. Azt hittem, hogy a hajamat fogom tépni, mert kettesben kell maradnom vele, de most még csak bele sem akarok ugrani a vízbe... ami nem azt jelenti, hogy nem fogok próbálkozni ezzel a mutatvánnyal az este folyamán.
- Nem terveztem zongorázni a gombokon. - Hátat fordítottam neki és megkapaszkodtam a korlátban. A hajó elindult és a város távolodni kezdett. A fényekre figyeltem, ahogy tükröződtek a víz felszínén és jólesett a kissé hűvösebb levegő is. A kabátomat persze összehúztam magamon, mivel nem csak a magam komfortját kellett szem előtt tartanom. - És most mi lesz? Lehorgonyozol az óceán közepén, hogy véletlenül se tudjak elszaladni? Alaposan kigondolt terv. - Hangom ironikusba váltott át, de halvány mosoly játszott a szám szélén.

   38  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Míg előkészítettem a hajót az indulásra, fél szemmel láttam, hogy Faye körbenéz és feltérképezi az új szerzeményemet. De valóban csak fél szemmel, mert a figyelmem nagy részét mégis az ellenőrzésekre összpontosítottam. Nem indultam még el enélkül hajóval, és nem most lesz az első alkalom, hogy megteszem. Sőt, ha lehet ilyen fokozat, még alaposabban átnéztem a berendezéseket, nehogy valami technikai malőr húzza keresztbe az esti terveimet.
- Eddig is szerettem volna, ha komolyan veszed.. - vágtam rá gondolkozás nélkül. De nem lep meg, hogy mindeddig kételkedett bennem, ez is csak arra világít rá, hogy van még mit dolgoznom az ügyön, de talán holnapra valamelyest előrébb jutunk. - Ha külön ígéretet óhajtasz, akkor igen. Veheted annak. - válaszolok végül és felnézek rá. Eddig a radarképet vizsgáltam, hamar végeztem, már készen is álltam az indulásra. Nem bíztam semmit a véletlenre az utóbbi egy hétben. Ugyan régebben vezettem már hajót, így volt benne gyakorlatom, engedélyt csak ma reggel szereztem hivatalos formában. Nem is tudom mióta ez az első alkalom, hogy nem fizettem le érte senkit, hogy gyártson nekem papírt róla. Nem okozott gondot, de a tudat jól esett, hogy valóban minősített képességeim vannak, nem csak én mondom rá, hogy megteszi. Elég fontos szállítmányom van ma este ahhoz, hogy ilyen részletekbe menően figyeljek az apróságokra is. Nem melelsleg, ha egyszer Faye tudomására jutna, hogy nem volt engedélyem, nincs az az isten, amelyik megkegyelmez nekem.
- Feltűnt, hogy nem nagyon akarok szabadulni? - teszem fel a költői kérdést, persze választ nem várok rá. Ha eddig nem tűnt volna fel neki, akkor valami hatalmas probléma van vele, ugyanis kettőnk közül ő az, aki szabadulni akar tőlem és nem fordítva. Ma is tett egy próbát erre, de engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy feladom, mikor már félig a nyeregben vagyok.
- Azt ne mondd, hogy nem tetszik a kis játékszerem.. - forgatom meg a szemeimet. Láttam rajta előbb a döbbenetet, majd az izgatottságot, mikor fellépett a fedélzetre, valószínűleg nem gondolta, hogy ilyen volumenű programmal készültem estére. Lebecsült, ismételten, most mégis örülök neki, hogy van mitől a fejéhez kapnia.
- Ennyi az egész. Nem túl bonyolult, ugye? Más gombot, ne nyomj meg kérlek és kapaszkodj.. - utasítom, és miután megbizonyosodtam arról, hogy a horgony a helyén van, egy mozdulattal elkezdek kifelé manőverezni a kikötőből, bejelentkezek a rádióba, majd irányt váltva a nyílt víz felé irányítom a hajót. Nem tervezek túl messzire menni, mégis eléggé ahhoz, hogy a város fényei megadják az alaphangulatot a vacsorához. Ha nem tudnám, hogy nem igaz, simán rám lehetne fogni, hogy romantikus alkat vagyok.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 3:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Kevin & Faye
- Mertem remélni, hogy nem a hátsó kertben akarod tartani. - Sóhajtottam egyet, de közben nem őt figyeltem, a tekintetem körbe-körbe járt a hajón, feltérképezve a területet. A padlódeszka halk nyikorgása lehet, hogy mást halálra rémített volna, de én egy röpke pillanat erejéig még a szemeimet is lehunytam, melengette a szívemet a hang. Azokra az időkre emlékeztetett, amikor gyerek voltam és apával a kikötőben flangáltunk... aztán egyszer ő is vett a hajót, a felújításán több, mint egy évig dolgozott, én pedig soha nem láttam annyira boldognak és felszabadultnak, mint amikor először beindította a motorját. Aztán amikor hosszú évek múlva anyával úgy döntöttek, hogy lelépnek és hátrahagynak, felgyújtottam és végignéztem, ahogy elég. Akkoriban kicsit drasztikus voltam.
- Tehát elképzelésed szerint elég sok időt fogsz itt tölteni ahhoz, hogy vegyél egy hajót. Ezt vehetem ígéretnek? - Bukott ki belőlem. A múlt egy fontos részét összekapcsolni a jelennel tapasztalataim szerint komoly szándékra utal, az emberek nem emlékeztetik magukat a múltjukra csak úgy szórakozásból. Rá nézve egy hosszabb másodpercig elhittem, hogy igazat mond. Most annyira normálisnak és hétköznapinak tűnt minden, a helyzet, mi ketten, hogy szerettem volna elhinni, hogy tényleg van igazság abban, amit mond.
- Ne is álmodj arról, hogy megszabadulhatsz tőlem. Legalábbis... az első években nem. - Kötöttem ki félig viccelődve, félig komolyan, tekintve, hogy fogalmam sem volt arról, egyáltalán lesznek-e első évek. A gyerekünknek biztos, csak kettejükben nem voltam biztos. Újonnan felreppenő kétségeim közül az a félmondat ragadott ki, miszerint minden kérdésemre válaszol. Talán még az arcomra is kiült a meglepődöttséggel vegyült hitetlenkedés, kis híja volt, hogy ki nem bukott belőlem, hogy majd hiszem, ha látom... bizalmatlanságban talán még velem is felveheti a versenyt. Úgyis elválik, hogy alakul az este. Ha kell, akár visszaúszok a kikötőbe, egy kis víz még sosem akadályozott meg abban, hogy a kedvem szerint tegyek.
- Ti férfiak és a kis játékszereitek.. - Egy apró szemforgatás közepette nyomtam meg a gombot, a horgony csörömpöléssel jelezte hogy a hajó indulásra készen áll. A hang egyben azt is jelentette, hogy akár órák hosszáig is kettesben leszek Kevin-nel, ezen aggodalom miatt kissé hevesebben vert a szívem, de próbáltam kontroll alatt tartani magam. - Ennyi? Őszintén, nem igazán értek hozzá. - És bevallani sem szeretem, ha nem mozgok otthonos terepen.


   38  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 1:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Nem tudom akkor könnyebbültem-e meg jobban, mikor kíváncsian az elé állított feladat elébe ment és elkezdte szemügyre venni a hajókat, vagy mikor végre megtalálta és nem kezdett el se toporzékolni, se a víz felé taszigálni, hogy belefojtson. Kellemetlen halálnem lenne, ráadásul elég fiatal is vagyok hozzá még, hogy a kezei között végezzem be, így egy darabig csak csendben méregettem, ahogy a víz megtörik a hajótesten és csak akkor szólaltam meg ismét, mikor láttam, végigsimít a frissen lakkozott betűkön.
- Mielőtt azzal jönnél, hogy ez aztán tuti nem fér be a nappaliba, közlöm, hogy ez nem a fiúnké. Egyelőre legalábbis.. - teszem hozzá. Magamnak vettem, nekünk, a családunknak, de nem kizárt, hogy egyszer majd a fiam kapja meg. Majd, ha felnő, és nekem meg lesz bátorságom ahhoz, hogy elmeséljem neki az egész történetet. Azt akarom, hogy tudjon róla, tudjon Grace-ról, aki a nővére lenne, ha én nem keveredik bele az életembe.
- Kölyökként a new york-i kikötőben bandáztunk a haverokkal. Mindig kizavartak minket onnan. Akkor még nem igazán hittem, hogy sokra viszem majd az életben, pláne, hogy megengedhetem majd magamnak ezt a luxust. Mystic Fallsban pedig elég messze el vagyok zárva az óceántól, gondoltam itt az ideje, hogy egy régi-új szenvedélyem visszatérjen az életembe, és ha már úgyis sok időt fogok a városban tölteni, ne mindig a te nyakadon lógjak.. - magyarázom meg röviden, mire fel ez a nagy lelkesedés a hajózás iránt. Bár van egy sanda gyanú bennem, hogy a kérdése voltaképp nem pont erre irányult.
Röviddel azután, hogy fellép a fedélzetre, én kioldom a hajót biztosító kötélen a csomót és feldobom utána, majd ugyanezt megcsinálom a másik oldalon is, majd követem őt.
- Wow. Azt hittem, minimum azt mondod majd, hogy csak a felügyeleted mellett hozhatom ide a gyereket.. - nevetek fel halkan, aztán visszakérem tőle a hajókulcsot, hogy beindíthassam a motrot és kihajózhassunk. Mi értelme lenne a hajónak, ha nem megyünk vele egy-két kört.
- Mivel elég gyors voltál, megnyugtatlak, hogy hamarosan vacsorázhatunk. Utána pedig válaszolok az összes kérdésedre, biztos van egy pár... - pillantok az ég felé, bár szürkületben talán nem látja. Ilyen ajánlatot tőlem igen ritkán kaphat, főleg hogy önként döntöttem úgy, hogy megosztok vele mindent, amire kíváncsi. Ez már nem a taktikázás része, egyszerűen csak muszáj valahogy felépítenem a bizalmat benne, hogy mikor visszamegyek a városomba, ne azt érezze, hogy leléptem. Nem szeretném minden alkalommal ezt a huzavonát, mikor visszajövök. Azzal pedig valószínűleg tisztában van, hogy ha valakivel teljesen őszinte vagyok, az hatalmas kiváltság.
- Ezzel tudod felhúzni a horgonyt.. - mutatok egy gombra, miután a motor halkan dorombolni kezdett alattunk. Megadom neki a lehetőséget, hogy a kezébe vegye az irányítást. Nem szeretném, ha a végén azt mondaná, hogy rákényszerítettem, hogy töltse velem az estét, de most hogy belegondolok, valóban a nyílt víz a legjobb helyszín egy kiadós beszélgetésre. Onnan aztán nem tud elmenekülni és kifogásokat gyártani.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 12:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Kevin & Faye
Érdeklődéstől összevont szemöldökkel néztem rá, a pillantásomban most semmi rosszallás nem volt, ez az alapállapotot felváltotta a kíváncsiság. Miért is jöhettünk volna egyszerűen egy vízparti étterembe? Nem is Kevin lett volna, ha nem csavarja meg a dolgokat és próbál a kíváncsiságomra játszani. Ismert, tisztában volt vele, ha egyáltalán nem mond semmit akkor két lehetőség van: felpörgök és addig megyek, míg rá nem jövök, hogy mit akar vagy elküldöm a fenébe. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a szerencsére bízta magát vagy ennyire biztos volt a dolgában és abban, hogy az első lehetőség lesz a befutó?
- Rajtam? - Nekem kell halat fogni vagy mi? Már éppen méltatlankodásba kezdtem volna, amikor meglóbált előttem egy kulcsot és elindult az egyik móló irányába. - Ha arra készülsz, amire gondolok... - Követtem őt, egyre inkább körvonalazódott bennem, merrefelé tartunk, bár magamtól biztosan nem jöttem volna rá. Megállva a jacht előtt a megdöbbenésemet nem leplezve fordultam Kevin felé, félrebiccentett fejjel bámultam és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Valószínűleg az utóbbira fog sor kerülni záros határidőn belül, amint beavat abba, mi is történik pontosan.
- Te vettél egy hajót? - Kérdeztem aztán rá. Lehet, csak bérli vagy... eljött a pont, hogy már mindent kinéztem belőle. Eddig is tudtam, hogy őrültebbnél őrültebb ötletek is kipattanhatnak a fejéből, de kezdtem azt hinni, hogy ez az apaság-dolog csak még egy lapát homok volt erre z egyébként is méretes hegyre. Magamból indultam ki, mióta terhes vagyok az agyam másképp működik. Nincs középút, sziporkázok vagy olyan vagyok, mint egy tengeri szivacs. Igazából ezért vártam a legjobban, hogy vége legyen a terhességemnek.
- Szép neve van. - Észrevettem az oldalára festett betűket és önkéntelenül is halkabb, kedvesebb hangnemet ütöttem meg. Számtalanszor rá akartam kérdezni, mi történt a lányával, de végül soha nem vitt rá a lélek... leginkább azért, mert mire egyik témáról átváltottunk volna a másikra, addigra veszekedni kezdtünk és el is felejtettem, mire voltam eredendően kíváncsi. Végigsimítottam a feliraton, majd felléptem a hajó testére. - De, miért? - Kérdeztem Kevin felé fordulva. - Azt ugye tudod, hogy nagyon sokáig és nagyon erősen kell majd győzködni arról, ha ide akarod majd hozni a gyereket. - Libabőrös lettem a saját feltételezésemtől. Miért pont egy hajó, miért nem egy lakás, ami az átlagos embereknek eszébe jutna?  

   38  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 1:12 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

A kocsiban már némiképp nyugodtabb voltam, bár semmi kétségem sem volt afelől, hogy percek alatt összeteszi fejben, hogy hova viszem, még arra is fel voltam készülve, hogy valamilyen módon meghiusítja a tervemet. Módszert a megelőzésre terveztem be, de a stratégiám nem is az volt, hogy szükségem lesz rá, ha pedig mégis tüzet kell oltanom, valamit majd csak kitalálok valamit, ami megmenti a programot. De nagyon úgy tűnik, hogy valaki odafentről megelégelte, hogy folyton elcseszem a dolgokat és elkezdte egyengetni az utamat. Más magyarázatot nem láttam arra, miért nem kezdődött még el a cirkusz, miért tudunk normális emberek módjára beszélni egymással, mikor máskor végig ordítozunk, míg valamelyikünk be nem dobja a törülközőt. Persze a rendre utasító megnyilvánulását nem soroltam ebbe a kategóriába, csak egy félszeg vigyort villantottam, mikor lebuktam. Tényleg éberen figyeltem minden mozdulatát, túlzottan nagy a tétje ennek a két hétnek ahhoz, hogy ne így viselkedjek, és ezt voltaképp ő harcolta ki magának, még ha nem is szánt szándékkal.
- Még nem érkeztünk meg.. - intek a fejemmel a tenger felé, pontosabban a móló irányába, ahol dokkol jónéhány hajó. Még se gondolhatja komolyan, hogy csak ennyi telik tőlem. Az utóbbi napjaim nagy részét itt töltöttem, elég jól megismertem a járást, egy hét után csukott szemmel is odatalálok a kicsikémhez, de ezt a tudásomat nem most akarom fitogtatni. Helyette kiveszem a zsebemből a jacht indító kulcsát és meglengetem Faye orra előtt, hátha veszi a lapot, hogy lesz itt feladat a számára.
- Az csak rajtad múlik, hogy mikor fogunk vacsorázni.. - jelzem felé finoman, hogy arra várok, hogy elinduljon végre a hajók között. Gondoskodtam róla, hogy ne legyen túl nehéz felismerni a szerzeményemet. Azon túl, hogy messze a legelegánsabb, mégse hivalkodó, elég árulkodó a neve is. Frissen keresztelt és felavatott hajó, ami mindig emlékeztetni fog a legnagyobb hibámra, de tudnia kell, hogy mindez azért van, mert nem is akarom elfelejteni, mennyit tudok ártani apaként, és hogy valóban megküzdöttem a démonaimmal. Nem másért vagyok itt, minthogy a múltam ne tudjon megismétlődni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 12:32 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Kevin & Faye
Ismertem a várost, mint a tenyeremet, de fordulnunk kellett párat, hogy rájöjjek, merre tartunk. Esteledett és én ilyenkor imádtam a legjobban New Orleans-t. A fényeket felkapcsolták, mindenhol jazz szólt, az emberek nevettek, táncoltak és fogalmuk sem volt arról, mi folyik körülöttük. Az ilyen pillanatokért nem adtam volna semmiért ezt a várost és mostanában egyre inkább az fészkelődött a gondolataimba, hogy szeretném, ha a fiam olyan helyen nőhetne fel, ahol neki sem kell tartania attól, hova lép és mikor, hanem éppen úgy élvezheti ezt a gyönyörűséget, mint a turisták. Utópikus terveim voltam, merészebbek, mint eddig bármikor. Egyedül az volt képes kirángatni a nagy ötletelgetésből, hogy megláttam a kikötő vízén visszatükröződő közvilágítást. Összevont, de érdeklődő és egyben talán felvillanyozott tekintettel néztem Kevinre: nem tudtam eldönteni, vajon tisztában van-e azzal, hogy a kikötő ezen része a kedvenc helyeim közé tartozik vagy csak ráhibázott.
- Ne nézz már úgy rám, mintha porcelánból lennék. - Szóltam rá, miután kiszálltam a kocsiból és felhúztam a kabátom cipzárját. Kezdett lehűlni az idő, bár nem volt vészes, itt sosem volt annyira hideg, hogy igazándiból fázni lehessen. Sőt, alig vártam, hogy a forró nyarak után végre kissé alacsonyabb legyen az átlaghőmérséklet, ilyenkor éreztem jól magam. A mostani nyarat amúgy is kissé nehezebb volt elviselnem. - Szóval... a kikötő? - Körbenéztem, hátha kiszúrom a turpisságot, de jelenleg éppen annyira tanácstalan voltam, mint amikor elindultunk. Kevin a kocsiban sem mondott semmit, leginkább arról beszéltünk, hogy a fiunk jól van, egészséges, semmi baja nincsen és ahhoz képest, hogy milyennek képzeltem el, egészen jól viselem a terhességet. Aztán ide is értünk. - Most már tényleg kíváncsi vagyok és hogy őszinte legyek, éhes is, úgyhogy a helyedben nem húznám az időt. - Még a végén ezt a mélyről előhúzott próbálkozó attitűdöt és jókedvet is elvesztem, ha éhes maradok. Alapjáraton is képes vagyok elviselhetetlen lenni, de üres gyomorral akár a fél világot is képes lennék kiirtani.

   38  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 14, 2017 6:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next





To: My Brother
We're all just innocent victims..

" Lásd, kérlek, elbuktam! De ne vedd önmagadra, ugyanis nemcsak rólad szól a bosszúm, hanem mindenkiről. Míg, akik egykoron ártottak nekem, nos végre mostan megfizetnek. S nem a kecsegtető halállal jutalmazlak benneteket, hanem azzal a könyörtelen szenvedéssel, melyben eddig még soha nem lehetett részetek..

Oly' régóta várok e pillanatra, s most, hogy elérkezett az alkalom, nos igazából csak hezitálok. Nem cselekszem, nem lendítem a magasba a kezem, és nem döföm keresztül a mellkasán a fát, hogy aztán a halálba vonuljon. Kissé idiótának érzem a helyzetet, ugyanis annyi éven keresztül igyekeztem sorban levadászni mindenkit, s míg egyeseket halállal jutalmaztam, nos addig másokat egy kripta fogságába zártam. Remélvén naivan persze azt, hogy az örökös szenvedést nyújthatom a nyomorult kis lelküknek, de hát a drága fivér, és az ő puszipajtása felégettek mindent; mindenkit. Nem maradt több senkiből, mintsem egy kupac hamu, és egy valótlan álomkép, melyben még mindig kínok között vergődhetnének. S bár nem a múltamat kellene szemlélnem, de nem tehettek mást, amikor is folytonosan ismétli önmagát. Mint egy rossz epizód rész, amelytől igazából szabadulni akarsz, de mindaddig nem tudsz, míg vége nincs a negyven percnek. Jelen helyzetben viszont Anubis-tól kellene megválnom. De őt nézve, és ezt a szánalmas opciókört, nos nem igazán visz rá a lélek, hogy ilyen könnyedén végezek vele. Ennél jóval többre tartom magam, és ettől sokkal nagyobb kínokat is megélhet. Egy karóval elvenni az életét? Óriási nagy megváltást okoznék a hasznára, de én nem kegyelmes vagyok, hanem könyörtelen. Én nem a megváltást szimbolizálom, hanem a szörnyűséget, és ha tehettem, akkor inkább pokol lesz az élete, mintsem könnyedség. S bár az elmémben mindez lefutó, de mégis tartom a pozíciót -, el nem mozdulva, avagy meg nem mozdítva a kezemet.

Esténként mindig az ajtón kívül álltam, várva arra, hogy megmutassák hogyan kell maradni. De a hangok, amelyek bentről kiszűrődtek, sosem voltak igazán kellemesek. Ordibálás, veszekedés, eltört tárgyak lehulló hangja, avagy valami repülve a falnak csapódott. A vita tárgya természetesen, nos én voltam, hogy hogyan is lehetett egy ennyire elcsépelt, és mihaszna kölyköt a világra hozni. Nem láttak bennem lehetőségeket, nem gondoltak arra, hogy voltaképpen szerethetnének. Végig sorolták a gyermekeik nevét - Rhydian-tól megkezdve velem bezárólag a sort -, és mindezt akárhányszor megtették, nos ugyanarra jutottak. Azt vélték helyesnek, ha kitennék a szűrömet, ha magamra hagynának elveszetten, és az élet megnevelve, avagy rám kényszerítené azt, miszerint használjam az erőm. Úgy hitték, ha mindez megtörténne, akkor talán változna is a felfogásom, és nem gyerekesen viselkednék, vagy, ha tán még mindig makacs lennék, akkor beledöglenék a sorsomba.
Ott álltam kívül, várva a csodára, hogy az egyik kinyitja az ajtót, és rám néz. Amikor pedig találkozik a tekintettük, majdan azt mondja, miszerint szeret. Vagy, ha nem is, akkor legalább reményt ad, hogy a napok teltével bármi is jobb lehet, és együtt megváltoztathatjuk a dolgokat. De a folytonos veszekedés öröklét maradt, és az ajtó egyszer sem nyílt ki a számomra. Talán sosem érdemeltem megváltást..


Végül feladtam. Eldobtam messzire a karót, és kiegyenesedve, nos elléptem tőle. A vizet kémleltem, mintha megoldást nyújthatna a jelenlegi helyzetre, avagy csak éppen egy képet mutathatna azzal kapcsolatosan, hogy hogyan is cselekedhetnék helyesen. De tudtam jól, hogy a megfontolt tett az lenne, ha megölném. Ezzel szemben pedig én, nos elítéltem őt a szenvedés szakaszába, hogy megízlelje azt, amit velem kóstoltattak meg ötszáz évvel ezelőtt.
- Tudod, igazad van, Anubis Andre. - Pillantok felé félig elismerően. - Képtelen vagyok arra, hogy eldöntsem mit is szeretnék jobban: a halálotokat, avagy a szenvedéseteket. - Nyomom meg jelentősebben a két utolsó lehetőséget, ahogy halványan mosolyt villantok. Talán, ha nem lennék ennyire szívtelen, akkor tényleg megölném. - Mindenesetre adtál egy remek ötletet! - Tárom szét könnyedséggel a karjaimat, ahogy elbűvölően elmosolyodom. - Örökös szenvedést okozhatok nektek... - Lépek közelebb hozzá, ahogy megragadom a karját, és elsuttogok egy-két varázsszót. - ...és nézd, már itt is az első! Ugyanis innentől kezdve esélyed sincs arra, hogy boszorkányerőt kapj! Akárkit is kérsz meg rá, nos senki sem adhatja vissza neked, ugyanis csak egy egyszerű kis korcs vagy.. egy vámpír, és nem több. Mondhatom, hogy jó mulatást? - Engedem el egy ördögi mosollyal fűszerezve, ahogy ezt követően hátat fordítok neki.


|| music: Ready to fight || words: 672 || -|| ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 28, 2017 12:01 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Az életről. Sokan nem érthetik, de az élet egy lassú haldoklás. Hogy ez kínhalál -e, avagy méltóságteljes elmúlás, nos, az mind csak is önnön magunkon múlik. Az életet amelyben te magad is élsz, nem fogja érdekelni a rágódásod, amikor a múlton töprengsz. És a jövődet sem fogja megvárni, míg azt ábrázolod a magad fejében. Elvégre a jelen valójában nincsen, de még is csak van az a jelen! Érti ezt valaki? Ha nem, akkor gondolj továbbra is a múltadra és merült el a jövőbéli lehetőségekben. Én élek a jelenben, mely pillanatról-pillanatra múló de még is egybefüggő, akár a folyó cseppjei. Ahogy megszületünk, ezzel meg is halunk egyszerre, ez igaz, sőt. Ettől még semmi sem valóságosabb a tények világában. De a haldoklás... még is az életbe vezet. Abba az életbe, melynek végkimenetele a halál, ahogy a nap köszönt rá a sötét éjszakára.
Annyiszor vágták már a képembe, hogy bűnben születtem, és ez megpecsételte, hogy bűnben is haljak meg. Vajon ők ítélkeztek felettem, vagy agyam rejtett félteke hirdetett ítéletet magamban? Nos... láttam betonházakból fákat és virágokat kinőni. Vagyis az élet nem kérdez. Voltaképpen a boldogság sem kérdez. Megjelennek nálad minden nap. Te az életet elutasítod mondván; te a halál vagy. A boldogságot pedig kineveted mondván; te pedig a keserű valóság vagy. Ők várnak halálodig, hiszen ők ketten nem haragszanak meg rád. De te meddig akarsz ebben élni, s álmodni, hogy te élsz?
A falnak nyom, miközben egy nyilat mártott gyomromba jó mélyre. Tűrtem, ahogy minden töréspontot az életben. Hagytam, hogy tegye azt amit akar, egy pillanatra sem elleneztem azt amit tett, holott annyira közel került hozzám, hogy nemes egyszerűséggel elharaphattam volna a torkát. De én nem fogok olyanná válni, mint amilyen most ő. Másokat ver meg, ha őt is megverték.
- Te magad sem vagy tisztában azzal, hogy mit akarsz most ezzel véghez vinni. Egy nyíl a gyomromban... és egy karó, mely soha nem fogja szívemet magán hordozni... - Nevetem el magamat kínból, melyben semmiféle gúnynak nem volt helye. Ez a nevetés... fájdalomból jött. De persze nem fizikális fájdalom hozta ki belőlem, hanem egyszerűen a lelkem vérzik el lassan. Túlságosan is idős a lelkem ahhoz, hogy ilyen mondatokra reagáljak hasonlót. Tüzet a tűzzel... nem, nekem ez nem menne.
- Nem fogok az életemért könyörögni. - Suttogom halkan, nem kerülve el az ő tekintetét. Sőt, csak azt kutatom. Hangomban nem volt semmiféle ellenségeskedés, csupán csak elfogadás. Még is próbáltam a lelkemet szárazra törölni, hogy ne látszódjon rajtam az a fajta töréspontok, melyekről az iméntiekben meséltem. Nem fogom neki elregélni, hogy miként cselekedjen, elvégre a döntést az ő tudata fogja megalkotni és a butasága fogja véghez vinni. Annyira túl akar ezen lenni, annyira felgyorsított mindent, hogy még csak esélyt sem adott mindarra, hogy mindez más legyen. Más, mely az ő lelkét is tisztán hagyná. S bár a fájdalom belőle nem tűnne, de akkor sem lenne kevesebb, ha ezt nem teszi meg. Az én életem... egy a sok közül. Bárki elveheti, s bárki felhasználhatja.
- Tedd, amit gondolsz. Nem tudok mást tenni érted, mint átölellek, és hagyom, hogy sírj. - Harminchárom voltam, mint Krisztus a kereszten. Ezt egy koldus gyerek mondta nekem. Az ő szeme is könnyes volt. Ez a mondat... annyira megváltoztatott bennem mindent. Talán ezek a szavak tettek azzá, aki most is vagyok. Hogy, nem akárki szájából hallhattam ezt. Felnőtté változtatott egy gyerek. A lelkem nevetett mindvégig magasból a kötélen. Olyan érzelmi drog hatása alá kerültem, melytől jól éreztem magam és élveztem mindent, de belül a lelkem szenvedett, a pokolban érezte magát. Talán.. hasonlómódon élek most is. Tele csalódással és reménytelenséggel. Tehetetlenül.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 13, 2016 5:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next





To: My Brother
We're all just innocent victims..

" Talán te magad a szavak embere vagy, de nekem nem erősségem az efféle cselekedet..

Sötét lelkem izzó parázsa kihalófélbe lépett, és az utolsó láng is csak évszázadokkal ezelőtt égett. A gondolat, miszerint megmenthető vagyok, nos már oly' rég elveszett. S ha netán mégis próbálkozni óhajtasz, akkor már előre jelzem, miszerint teljesen felesleges, ugyanis egy lelketlen személyt, nem menthetsz ki a sötétség ketrecéből. Magával ragadt a sodró vízfolyás, kimérten megbilincselt, és ezáltal el nem engedett, mintha csak előre meg lett volna írva az, hogy a feketeség és én; összetartózunk. Talán örökre szólóan gondolta e billogot, mintsem valamely hű pecsétet, melyet le nem moshatok. S amikor mostan e eszmei futtatás átvillan az elmémben, nos rá kell jönnöm mindarra, hogy sohasem kívántam megszabadulni tőle, hogy nem harcoltam, és dacoltam a végzetemmel szemben. Lángra gyúlt testem, s égő lelkem ténye; a világ szemében, nos szép lassan elfeledtet. Egykoron létező alakom homályba vetül, és árnyak ezrei kerítenek hatalmukba. Az, aki valaha voltam, nos mostan nem vagyok, és az, akivé váltam, már nem gondol a múltjára. Mit számít néhány ócska kis történés, ha a jelenbeli pillanatok sokkalta szórakoztatóbbak? S mit számít az maga, hogy ki vagyok, ha nem változtathatom meg, amit egykoron ellenem elkövettek? Tehát, üres lelkem legmélyén visszhangzik a magány. Az, hogy a családom kitagadott, nos elvett tőlem mindent és mindenkit, aki valaha fontos volt nekem, avagy bármit is jelenthetett. Most már nincs visszafordulás, és sem pedig meghátrálás, ugyanis ez már csak egy küzdelem, amelyet egymás ellen vívhatunk meg. Élet, s halál peremén táncolva döntünk a sorsunk felett. Hol holtan léteznénk, hol pedig élve elégnénk. A sors kegyetlen pecséttel jutalmazta a tetteim, csak mert nem voltam elég bátor ahhoz, hogy szembenézzek magammal, mint szörnnyel. Tűz és víz. Víz és tűz. E két jellemvonás áll egymással ellentétben, s főként e pillanat kapcsán, de míg én tovább égek, nos ő örökre elpusztul. A sorsunk egyszerre nem létezhet, ugyanis egyikünknek el kell buknia, és az a valaki, nos nem én magam leszek..
Hűvös pillantásom a tekintetét kutatja, és minden elhangzott szó, avagy tett, mely tőle származik, nos nekem pontosan olyan, mintha csak simán leperegne az esőcsepp az ablaküveg felületén. Nem törődök lényegesebben a bajaival, avagy a kéréseivel, sőt nem igazán veszem figyelembe azt, hogy épp mit is közöl velem. Olyan ez, mint, amikor a hang az egyik fülemen bemegy, és a másikon pedig kijön. Felőlem egész éjszakán át ecsetelhetné a szavak fontosságának az erejét, de a példabeszéde, nos nem igazán hatna meg, ugyanis a nem létező lelkemet semmivel sem befolyásolhatja. Könnyedén ejtem magam mellé végül a karomat, ugyanis eltolta magától a fegyvert. A nyílpuskát a combomhoz nyomom, miközben oldalra döntöm a fejemet, és lassan megrázva azt, nos elmosolyodom. Méregetően fürkészem, és hallgatom a szavakat, melyeket az ajkain kiejt, ahogy egyetlen lépéssel sem mozdulok. Érzem a feszültséget, melyet a jelenléte kelt bennem életre, és tudom, miszerint nem sokára, nos elszakad az a bizonyos cérnaszál.
- Minő gyönyörű megállapítás, fivérem, bár egy ponton hibáztál, kérlek.. - Hangszínem némileg az irónia, és a gúny keverékének egyvelege. - ..ugyanis nem megbeszéljük a helyzetet e fenséges helyszínen, hanem egyszerűen csak meghalsz! Nos mit szólsz hozzá? - Ördögi vigyor kúszik az arcomra, miközben a faalapzat széléhez lépek, és letekintek a víz csillogó felületére. - Képzeld el azt, hogy a kikötőt nem a víz mossa el, hanem a te véred. - Pillantok rá, majdan a fegyvert megemelve, nos immáron az eszköz köti le a teljes figyelmemet. Elkövetkezendő szavai hallatán, nos egy fintor fut át rajtam. Már csak az a gondolat is elborzaszt, hogy kezet foghattam volna vele egy barátságos bemutatkozás keretein belül. S bár lehet számára kínos, hogy mindez elmaradt, de nekem életmentő helyzetű. Pillantásomat ismét a víz felé fordítom, miközben egy szót sem ejtek ki az ajkaimon. Nincs igazán kedvem, nos válaszolni a felesleges kis körmondataira. Így hát csendben maradva hallgatom tovább őt, de igazából azt kívánom, hogy bár ne tettem volna így. A szánalmas mondatok, a naiv kis szavak, és az, hogy ennyire hülyének néz... Kezdem úgy érezni, hogy menten én süllyedek el inkább a föld alá, mintsem, hogy még egy mondatának a fültanúja legyek.
- Először is állj meg, kérlek, ugyanis nekem fáj már az a sok hülyeség, amely elhagyja a szádat! - Nyomom meg a mondatot élesen. - Mégis minek mutatkoznék be, ha nem sokára úgy is meghalsz? Körülbelül így nem sok értelme van, hogy tudd a nevem. - Pillantok rá ekkor ridegen. - Ugyanakkor pedig naiv vagy, Anubis, ha egy pillanatra is azt hiszed, hogy ezt a találkozót megmásítanám. Mindent hagynék úgy, ahogy most van.. Nincs kedvem beszélgetni veled, és elmesélni az élettörténetem, miközben te sem vagy másabb, mintsem a család többi tagja. Szánalmasok vagytok, és csak a halált érdemlitek meg! - Közlöm ridegen, miközben az arcvonásaim érzelemmentessé válnak. - Komolyan azt gondoltad, hogy majd elkezdek neked mesélni? - Lépek ekkor közelebb hozzá, ahogy a nyílpuskát hagyom a földre hullni, ám a nyílhegyet erősen a kezemben szorongatom. - Hogy lehetsz ennyire őrült? - Emelem meg a hangomat, ahogy egyetlen mozdulattal a gyomrába juttatom a fanyilat. - Sajnálom, hogy ennek a családnak a részévé kellett válnod. Túl jó vagy.. - Húzok elő egy karót, miközben a faalapzathoz szegezve őt, nos végül a mellkasa felé tartom az eszközt. Készen állok. Oly régóta várok arra, hogy saját kezűleg öljem meg őket egyesével.. oly régóta... Talán most eldőlhet a küzdelem. Talán most véget vethetek mindennek, és lemészárolhatom őket.. De vajon képes vagyok rá?


|| music: Ready to fight || words: 886 || -|| ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 16, 2016 12:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Sedrick & Anubis

Életemben annyi mindenen mentem már keresztül, s én magam meglepődöm mindazon, hogy én magam még mindig életben vagyok. Holott, vámpírrá lettem, önön magamnak ellensége, és ezért inkább ki kéne tépnem a szívemet. Mégsem teszem. Talán azért, mert akkoriban sem azért mentettem magamat, hogy most pedig véget vessek az életemnek. Én szeretek élni, ahogy régen is szerettem. Már akkor is óriási teher zúdult a nyakamra, tekintve, hogy laknom sem volt hol. Nem vigyázhattam ezért sem a húgomra, hiszen a felelőtlenség végett nem hagyhattam őt meghalni. Ha én meghaltam volna, ami nem lett volna kizárt, neki nem kellett volna szintén úgy járni. Szülőkhöz adtam végül.
Ám rá tizennyolc évre, végül nem ő rá kellett vigyáznom, hanem a lányára. Az a gyermek épp úgy hasonlított az anyjára, mint mikor őt tartottam annyi idősen a kezeim között. Akkor már az életemet sikerült sínpályán tartani, így aztán eleinte félve, de végül bátran vállaltam, hogy vigyázok rá. Viszont azt is tudtam, hogy ki az apja. Nem akartam, hogy a gyermek engem tekintsen az apjának, az kegyetlenség lett volna tőlem. Még is a sajátomként neveltem fel, hiszen... szerettem őt. A halott húgomat láttam a gyermekben.
Semleges tekintettel figyelem a férfi mozzanatait, és persze szavaira is kellően odafigyeltem. Minden amit mondott, még az előbb teljesen képtelenségnek tartottam, de egyre inkább kedztem elhinni, és összerakni magamban a puzzle darabokat; valóban így volt minden.
Kialakult bennem egy feltételes kép a múltról, hogy mi történt az után, miután én a húgomat egy házaspárnak adtam. A családom nem volt halott utána sem.
A pillanat tört része alatt utaztam körbe az életemet. Megpróbáltam csokorba gyűjteni a gondolataimat, de amint egy újabb fejleményhez hajóztam volna el, azonnal szertehullott minden megoldás bennem. Feladva végül minden figyelmemet a férfi felé irányítottam, miként nem is tértem el a nyíl hegyétől. Hagytam, hogy nekem nyomja. Nem féltem tőle, bármennyire is elszerette volna érni nálam. Persze, annyira ostoba nem vagyok, hogy hagyjam magamat. Egyelőre most a szememben csak egy nyomorult szájhős, aki nem tudja megtenni azt, amit ígér. Könnyen meglehet, hogy az öcsémmel állok most szemtől szembe, de mégsem értem annak okát, hogy még is mivel érdemeltem ki mindazt, amiket most hozzám vág. Természetesen nem vettem zokon, sőt, még csak meg sem bántott vele. Mindössze csak az érdekel, hogy milyen jogon érdemlem ki a halált, holott; életemben nem láttam őt. Még csak a nevét sem tudom.
- Nos, kedves öcsém. - Szólalok meg hosszas hallgatásom után, miközben a nyíl hegyéhez érintem mutatóujjam begyét, ezzel eltolva magamtól a nyilat magam mellől. - Úgy vélem, már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ezt ne erőszakkal vezényeljük le. Én jobban vagyok híve a szavaknak, nem pedig az erőszaknak. Ha a beszélgetés után valami nem tetszik, nyugodtan ess csak nekem. De most a gyerekes viselkedéstől kérlek, kímélj meg. - Beszéltem hozzá komolyan, még csak semmi poént sem elhintve a tanácsomban. Különben sem vagyok a humor királya, pláne nem pedig ilyen helyzetekben.
- Íme, itt van ez a szép hely. Bár már a nap elbúcsúzott ettől a naptól, így egészen hideg idő köszöntött ránk, de szerintem tökéletes hely ahhoz, hogy felnőtt emberek módjára beszéljünk. Nem igaz? - Kérdezem tőle még mindig semleges arcvonalakkal, és végül a víz felé fordulok. Beszívom magamba tiszta és hideg levegőjét, és könnyedén fújom ki tüdőm járataiból az elhasználódott oxigént.
- Ha újrakezdhetném ezt a beszélgetést, akkor egy kézfogás keretén belül bemutatkoznék. De nem teszem, hiszen mint kiderült, tisztában vagy a nevemmel, míg én a tiéddel abszolút nem. Innen pedig leszőhető azon tény, hogy vajon miért is érdemeltem ki ezt a számomra kínos helyzetet? - fordulok felé tanakvóan, miközben feszes mellkasom előtt összefonom mindkét karomat finoman.
- Nem ismerlek, ahogy te sem engem. Én nagyon megértő, olykor elnéző tudok lenni. Ezért is az iménti produkciód mellől eltekintek, és adok még egy lehetőséget, hogy ez a találkozás sokkalta kellemesebb emléket hagyjon magunkban, amikor visszaemlékszünk rá. Kezdeném azzal, hogy engem nem érdekel Robert, de még az egész család sem. Új élet várt mindegyikőnkre, amikor ők mind meghaltak. De ha már ekkora haragot hordozol magadban, én szívesen meghallgatlak. Mit tettek veled? - Kérdezem tőle megértően, adva egy lehetőséget egy kellemesebb beszélgetéshez.
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 12, 2016 11:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next





To: My Brother
We're all just innocent victims..

" Íme, elérkezett a halál órájának az ideje, és megígérhettem azt neked, miszerint élve el is temetlek..

Egykoron esküt tettem, miszerint, ha az utolsó lélegzetvételemig is kell küzdenem, de bezárok mindenkit abba a bizonyos kriptába. Ám, a kis tervem megbukott, és a feladat, amely által örökös szenvedésre akartam ítéltetni mindenkit, nos hiábavalóvá vált. Nayareth elérte azt a szintet, hogy hamuvá váljon minden egyes szerette, és én esküszöm arra, hogy a szeme előtt fogom halálra kínozni évszázadokon át mindazon személyeket, akikhez egy kicsit is kötődni kezd. Meghiúsította a bosszúm, tönkretette az életem, és így jócskán megérdemli mindazt, hogy, amíg csak élni kíván, nos szenvedjen. A sors kegyetlen fintora, miszerint egymás ellenségeivé lettünk, és hogy pontosan azokhoz kötődik, akiket én teljes szívemből gyűlölök. De semmi gond ezzel végül is, hiszen elhatározásban volt, hogy végtelennyi fájdalmat nyújtsak az Andre család minden egyes tagjának. Kellőképpen rászolgáltak jutalmuk gyanánt, és ha mindez nem lenne elég, akkor még pluszba megemlíthető, hogy örökké élhetnek. Mindennek ára van, így ne csodálkozzanak azon, hogy ez sem ingyen lett az övék. Viszont, ha azt nézzük, akkor még túl kedves is voltam hozzájuk a kriptás epizóddal. Valami jóval durvább kellene, valami sokkal izgalmasabb, és előnyösebb. Talán... ha élni hagynám őket, és eljátszanám a jó kis öcsikét a számukra, akkor képes lennék közelebb férkőzve hozzájuk, nos kiiktatni minden egyes szerettüket. Azt hiszem, hogy ez nem is egy rossz ötlet, sőt kifejezetten a tetszésemre van. Vicces, hogy mennyi opció közül választhatok, és hogy mi mindennel állhatok rajtuk bosszút. Talán, ha nem tagadnak ki engem, ha nem ítélnek el a nézetelveim miatt, és nem kényszerítik rám azt, amit nem akarok, nos koránt sem itt tartanék. De hát mindenki életében elcseszett a családi fogalom, így természetesen én sem maradhattam ki a sorból. Csatlakoznom kellett a felvonuláshoz, és miután részt kaptam a VIP részlegből, nos megszületett a mostani énem. S bár egy szörny vagyok, de harcolok, mert azt akarom, hogy minden kis nyomorult természetfeletti faj a halálát lelje a kezem által. Én jelentem a végzetük, s hogy hol is kezdődött el az életük, nos már egy mit sem jelentő ténykör.
Több, mint ötszáz éve, miszerint a bosszú tart életben, s hogy ez határozza meg sorsomat. Ezzel a tudattal ébredek fel reggel, és ugyanezen létkör fogalommal fekszem le este. Olyan mindennapivá vált a számomra, hogy a halálukat óhajtsam, mint másnak a cigarettára való rászokás, avagy, hogy két szerelmes fiatal, nos együtt legyen az idők végzetéig. Azt hiszem, ezt nem kell túl ragoznom. Mégis, amikor ott volt előttem ötszáz év, nos nem tettem meg. Nem gyújtottam fel őket, hogy porrá váljék a testük, hogy mindörökké halottá nyilvánuljanak, hanem vártam, és rájöttem egy apró dologra. Ha nem lelik meg a nyugalmat a halálban, hanem szenvedésre ítéltettem őket a kriptában, akkor jóval többet érek el a bosszúmmal, mintsem azzal, ha a túlvilágra küldtem volna őket. Így nem volt béke, és harmónia a számukra, hanem kínzó fájdalom mardosta a lelkük, és emésztette fel a testük. Könyörtelenül bűntettem őket, mert ők is ugyanígy bántak velem. Csak azt kapták, amit megérdemeltek, és még most is így lehetne, ha azaz idióta Nayareth, nos nem rontja el a kis játékomat. Viszont megtette, és most a haverkájával karöltve haldoklik -, aki nem mellesleg a bátyám, viszont mivel nekem nincsen családom, így csak egy "haverka" néven marad meg az emlékezetemben. S, hogy én mennyit is bírok gondolkozni. Na igen, nos lassan rosszabb leszek, mint a Hupikék törpikék-ből Okoska.
Egészen halkan, nos felsóhajtok a reakciójára. Oh hát, én magam, mit is vártam? Talán, hogy majd tudni fog rólam, és a kis közjátékomról? Hogy majd nekem esik a tetteimért, amikről fogalma sincsen? Mert, ha tudná, akkor nem éppen bamba képernyős ábrázattal venné fontolóra a szavaimat, amit természetesen képtelen megérteni, mert semmit sem tud. S még azt mertem hinni, hogy legalább okos. Na... tévedtem! Ezt is megéltem.. úgy látszik.
- Apró konfliktust? - Húzom fel a szemöldökömet hitetlenkedve, ahogy egy pillanatra megrázom a fejemet. - Ezt te sem gondolhatod komolyan, kérlek! - Emelem fel a hangomat, ahogy közelebb lépek felé. - Teljes szívemből utállak téged! - Nyomom a fegyvert a mellkasához, miközben pontosan elé kerülök ezáltal, és úgy nézek a szemeibe, mintha éppen csak szemmel szeretném őt megölni.
- Nem rémlik a Robert Andre név? A drága jó kis apánk neve? - Kérdezem megvetéssel a hangomban, ahogy a nyíl hegye kissé felsérti a ruházatát. Az ujjaimat rászorítom az eszköz markolatára, és készen állok arra, hogy meghúzzam. Képes lennék őt megölni jelen pillanatban. - Mert ugyanis a testvéred vagyok. A legfiatalabb. S egyben az a személy is, aki megakart téged ölni. - Húzom gonosz mosolyra az ajkaimat, ahogy mélyen a szemeibe nézek.


|| music: talk dirty || words: 756 || Hello :mer:|| ®





A hozzászólást Sedrick Andre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 21, 2017 6:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 10, 2016 12:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

● :3
● raise the dead
● 528
Sedrick & Anubis
i was an angel living in the garden of evil

Életemben nem mélyültem el még azon, hogy a víz miként formál magából tükröt, melyben önön magamat látom, ha fölé hajolok. Még is ezen éjszakán annyira bájos volt, tekintve, hogy még a csillagok is büszkélkedhettek mindabban, hogy nekik is saját tükörképük van itt a Földön is. Elég volt csak le néznem, és mondhatni, a  vízben az eget láttam, és még szebbnek ígérkezett az egész környezet, amely most engem körülvesz. Nagy ritkán szoktam kimozdulni éjjel, elvégre jobb szeretek otthon pihenni a hosszú órányi tanítások után, mint minden normális ember, aki hasonló szakmában keresi kenyerét, mint ahogy jómagam is teszem. Természetesen minden odaadással teszem, teljes beleéléssel, de van egy pont, amikor bizony még egy magamfajta is képes elfáradni. Ezt voltaképpen régen mondhattam el magamról, amikor is még teljesen halandó testben éltem napjaimat, de mostanra ez a rendszer teljesen megfordult. Egy olyan lény lettem, aki képtelen leállni, akit csak is a vér és a gyilkolás érdekel, de még is minden erőmön azon vagyok, hogy én ne essek bele a saját csapdámba. Képtelen lennék ok nélkül bárkit is megölni.
Cipőm talpa épp csak érinti a víz tükrének felszínét, ahogy én a kikötő peremén helyezkedem el ülve számomra kényelmesen. Ha jól emlékszem, ezen napon van egy hete, hogy egy cseppnyi vér sem érintette ajkaimat, és minden amin most én élek, az nem más, mint az alkohol. A vér iránti sóvárgásomat segít féken tartani, ugyanakkor sekély esélyem van arra, hogy a sárga földig leigyam magam, elvégre egy magamfajta teljességgel immunis a részegségre. Kénytelen vagyok magamat kontroll alatt tartani, elvégre sokaknak amolyan példakép vagyok. Én vagyok az, aki pontosan tudja, milyen egy hazug és mocskos világban élünk, és igyekszem emberi maradni, amit lássunk be, sok természetfeletti hamar elhagyja azt. Amikor reggel felkelek, hogy a munkába induljak, és mikor arcomon húznám le a borotvahabot, minden lelkiismeret nélkül nézek a tükörbe, elvégre nincs olyan bűnöm, ami a lelkemre száradna egy életre. De persze, nincs olyan természetfeletti, aki ne ontott volna ki életet, tekintve egy majdnem hatszáz éves fazon, akárcsak én. Még is akik két kezem által lelték meg az örök nyugalmat, tudni kell, hogy mindent okkal érdemeltek tőlem. Ezért vagyok példakép néhány diák szemében, akik örömmel hallgatják végig a meséimet, amit szívesen megosztok velük néha egy-egy ráérős óra végén. Szeretnek, és ez tart még itt.
Majdnem hatszáz éve táncol a lelkem itt a testemben, és még is annyi mindent megéltem már. Talán lehettem más bolygókon, én lehettem az, aki felfedezte ezt a kontinenst, és talán lelkem nem emlékszik rá, így ezer élet után azt mondom, hogy igen, megéri emberként felkelni, és emberként lefeküdni. Tudni, hogy jót tettem, és a családom biztonságban tudhatja magát mellettem.
Elmém körül mind elillan az összes gondolat, amikor is aztán alig hallhatóan jelzi hallásom, hogy valaki felismert. S bár nem mozdultam, hanem tovább ültem ott, mint aki talán ott sem lenne.
A céltudatos léptek közelítettek felém, mire én aztán óvatosan vállam mellett hagyom tekintetemet, kissé talán rálátva a számora idegen férfira.
Még is ebben a pár pillanatban körbeutaztam az életemet. Igyekeztem értelmezni magamban, amit mondott, s bár kezdem azt hinni, hogy egy igen csak kótyagos fiatalemberrel van szerencsém. Amiket mondott... lehetetlennek tűntek. De mi van akkor, ha igazak?
Közismert vagyok arról is, hogy a bizalmamat nem kínálom fel senkinek sem első látásra ezüsttálcán, de még masnira kötve sem. Gyanakvó egyén vagyok, aki még az igazban is képes megtalálni a hibát. Természetesen továbbra is hallgattam, majd a hideg földről felkelve aztán jobbra szemügyre veszem.
- Nem tudom, hogy mit akar ezzel mondani. De nagyon örülnék, hogy ha ezt az apró konfliktust elkerülnénk. Szerintem ezzel maga is csak egyet ért, nemde? - Van pillanat, amikor teljesen megfeledkezem magamról. Egy ideje jóval gyengébb lettem azzal, hogy egy vérszívóvá lettem, így túl sok eséllyel nem jöhetek ki egy harcból sem. Boszorkánylétemre megtanultam, hogy a vámpírnál gyengébb lény nem is létezik.

●●●
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 08, 2016 10:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next





To: My Brother
We're all just innocent victims..

" Egy zongora szólama hangzik fel eme sötét éjjelen, és a zongorista ezzel pedig aláírja a végzetet..

Húsz éves voltam mindösszesen, amikor is fogadalmat tettem, hogy az Andre család tagjaival leszámolok egy életre. A tervem azon alapult, miszerint mindenkit elzárok egy kriptába, és erőforrás gyanánt használom fel a mágiájukat. Ám, igazából ez csak egy kamu duma volt a részemről, hiszen rühellem, miszerint warlock vagyok. Így csak gyengítés szempontjából vettem el tőlük a varázslás lehetőségét, és most, hogy kiszabadult Nayareth, nos a forrásnak annyi, ami engem természetesen ridegen hagy. Viszont, hogy felgyújtotta a családom tagjait, és ezáltal elvette tőlük az öröklét szenvedésének a szépségét, így kénytelen vagyok újabb büntetéssel jutalmazni őt, és a drága kis haverkáját. Illetve sikerült megtudnom azt is a legfőbb ellenségemről, miszerint van egy drága szerelme, és egy lánya, akikért nyilván még az életét is kockára merné tenni, ha a sors úgy kívánja. S mi a legjobb bosszú lehetőség, ha nem az, ahogy végig nézheti a szerettei szenvedését?
Lassan szívom magamba a levegőt, miközben elégedett mosolyra húzom az ajkaimat. Tetszik a gondolatmenetem, sőt egyszerűen imádom azt, hogy gonosz lehettek. Kimért léptekkel haladok a kikötő dokkjában, ahogy a faalapzat szinte recseg, s ropog a lábaim alatt. A sötétség pedig kellő homályt nyújt ahhoz, hogy a fekete színű öltözékemmel, nos sikeresen beolvadjak a saját kis környezetembe. Tekintettem a hajók mentén fut át - a csónakoktól egészen a luxus hajókig -, miközben a távolban már felsejlik egy ismerős alak. Egyszer csak megállok, oldalra döntöm a fejemet, és úgy mérem végig a férfit, mintha csak éppen egy szellemet látnék magam előtt. Lehet, hogy azt látok, hiszen már-már ebben a mai világban, nos semmi sem kizárt tényeset.
- Anubis Andre? - Teszem fel suttogva a kérdést, alig hallhatóan, és inkább magamnak, mintsem neki szánva. Ámbár nem hallhatja. Méterekre vagyok tőle, és oly' halkan említettem. Ő pedig tudtommal boszorkányszármazású, mint én magam. De én vele ellentétben; rühellem a létezésemet, a fajomat, és mindazt, amit képviselnem kellene. Megrázom a fejemet, ahogy a kezembe kerül az íjpuska, és ékesen szegezem a velem szemben álló fiatalemberre. Néhány lépéssel közelebb kerülök az említett személyhez, miközben a csalhatatlan warlock ösztönöm érzékelteti, hogy a drága testvérem mindösszesen csupán csak azért élhet még mindig, mivel vámpír lett. Oh, de szánalmas valaki! Hangosan felmorranok, ahogy egy pillanatra megremeg a kezemben tartott fegyver.
- Azt hittem rólad, hogy nem vagy nevetséges, mintsem a többi családtagunk, édes bátyám. - Ironizálok, miközben egy gúnyos mosollyal jutalmazom. - De hát családi vonás nálatok, hogy balfékek vagytok egytől egyig! Adtam neked egy tökéletes meghalási lehetőséget kérlek, és te képes voltál egy mocskos kis förmedvényé válni? - Emelem meg a hangomat kissé dühösen. - Ámbár, nos te tudod... így is, és úgy is, csak egy szánalmas alak voltál. Ez a tény megmaradt, és mit sem változott. - Fejezem be a mondatot egy kegyetlen éllel, és egy cinikus nevetéssel megfűszerezve.


|| music: monsters || words: 467 || Hello :mer:|| ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 21, 2016 9:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Luca & Adeline

Ki tudja talán, ha nem jön most, akkor tényleg megpróbáltam volna véget vetni az életemnek, kipróbáltam volna, hogy milyen a víz és mennyit bírok, vagy mennyire bírom a hőmérsékletét, de nem tettem, mert épp betoppant. Hogy ez jó, vagy rossz, még magam sem tudom. Azt sem, hogy képes lennék-e egyáltalán végezni magammal, de a késztetés meg volt, mert úgy éreztem úgy könnyebb lenne. Kicsit még irigylem is, hiszen elfelejtett rengeteg mindent, én pedig sok mindent szívesen elfelejtenék most, amik az életemben az utóbbi időben történtek, sőt... talán ha mindent elfelejtenék, akkor nem fájna annyira, hogy az akit a legjobban szerettem a világon, aki miatt szembe mentem a családommal is, végül úgy nézett rám, mintha én lennék a legnagyobb ellensége, mert elhitte a hazugságokat. Elhitte, hogy képes lennék ártani neki, vagy azoknak, akik fontosak számára, hiába hogy ez képtelenség lenne. A szívem darabokban, a jövőm kilátástalan... érthető, hogy nem vagyok a legjobb passzban.
- Most úgy érzem talán jobb lenne mindent elfelejteni, akkor könnyebb lenne. - és nem fájna ennyire. A sóhajomból sejtheti, hogy nem valami boldog az életem az utóbbi időben, nem alakultak jól a dolgok, semmi olyan nem történt, amire szívesen emlékeznék. De neki talán még van remény, ezért nem hagyom, hogy ártsanak neki csak azért, mert valakit megvert kártyában. Nem az én dolgom, és egyértelmű, hogy mellette állok ki, még ha talán meg is fog ijedni annyira, hogy azt mondja... tűnjek el.
Nem csodálom, hogy az átváltozás után meg van illetődve. Hallani a hangján, csendesebb és visszafogottabb, ami teljes mértékben érthető. Én is így lennék vele a helyében végül is, hiszen jó eséllyel még nem látott ilyesmit, vagy ha igen, hát nem emlékszik rá. A tudatom meg van, bár ez kívülről nem látszik feltétlenül, csak morranok egyet a fickók felé, az egyik kap egy karmolást és a jellegzetes macska hang, no meg az éles fogak villogtatása azért megteszi a hatását. Végül csak elpucolnak, nem nagyon kell őket noszogatni. Valahogy nem hiszem, hogy erősítéssel térnének vissza, jó eséllyel őrültnek gondolnák őket, ha elmondanák, hogy egy fekete párductól ijedtek meg ennyire. A tetejében egy olyantól, amelyik előtte még egy nő volt.
Vissza még sem változom azonnal, egyszerűen csak megfordulok és Luca-ra pillantok. Sárgás íriszekkel, amik halványan derengenek a sötétben és verik vissza a lámpák fényét. Szépen leülök a hátsó lábaimra, hogy aztán újra a tenger felé pillantsak. Kutya bőrbe zárva egyszerűbb volt, nem kellett gondolkodnom, idegeskednem, éreznem sem. Ha így maradnék... huzamosabb ideig, akkor hasonló helyzet állna fenn. E miatt nem moccanok egyelőre, még ha talán ezúttal lenne is miért visszaváltozni, hisze ott van Brad, aki segít, de mi van, ha ő sem mindenható? Akkor csak újabb rossz dolgok következnek, akármit is próbálok tenni ellene.



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
i don't need anyone ∁
Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
Humor :
bitter ∁



A poszt írója Luca Campanella
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 23, 2016 6:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

adeline & luca
friendship in difficult times...
Azt nem tudtam, más emberek mire képesek életük során. Attól függött, hogy az élet milyen lapokat osztott ki nekik, és ez nem gyakorta volt kívánságműsor. Én sem dönthettem el, hogy akarok-e emlékezni a múltam egy nagy fejezetére, vagy nem. Jó lett volna emlékezni az előttem álló nő történetére. Talán régen elmesélte, de az a bizonyos gát nem engedte, hogy előtörjenek azok a bizonyos emlékek. A sors kegyetlen fintora, pedig talán jóban voltunk. Ez pedig máris eggyel több, mint húsz perce. Több lenne, ha így lenne. De nem akartam annyira nyilvánvalóan rákérdezni, hogy mi is a helyzet. Én magam akartam kierőszakolni ezt a választ magamnak, bár a lehető legemberibb módszerekkel.
- Hát. Nálam nem nagyon volt más opció. Sokszor kívántam már, hogy bizonyos dolgokra ne emlékezzek, de azok pont megmaradtak. - sóhajtottam fel. Sok kihágást követtem el életem során, párat jobb lett volna elfelejteni. Na nem mintha azzal, hogy én elfelejtem, automatikusan törlődött volna a priuszom a rendőrség nyilvántartásából. Erre se voltam túl büszke, de ha nem kérdezték, hát nem fedtem fel senki előtt, hogy régen bevasaltak lopás miatt. - De talán abban az időszakban is volt olyan, amiről jobb, ha nem tudok. - rántottam meg a vállamat, majd elvigyorodtam. - A franc se tudja. És a gondolatmenet alapján te is... sokat felejtenél. - állapítottam meg. Ezért a ténymegállapításért viszont biztosan nem kapnék ezer dollárt, mert hát lesütött róla, hogy így történt. Vagy simán örült volna, ha más fejéből törölhetne ki dolgokat. Olyanokéból, akik megnehezítik az életét.
Miután megállapította, hogy nem tettem semmit, kedvem szottyant volna elmosolyodni, de nem tettem. Nem volt olyan a helyzet, és az, hogy előttem álltak ezek a parasztok, még inkább erősödött bennem, hogy jobb szeretnék inkább máshol lenni. Amikor pedig a fickó a vízbe zuhant, már sejtettem, hogy ez csak nehezebb lesz. Nem könnyítették meg a dolgomat, de az, hogy egy harmadik személyt is belekeverjenek... nem engedhettem.
Még mindig ott álltam, készen arra, hogy Adeline-t is elrántsam a kés elől, de ahogy észrevettem, kicsit sem volot szüksége a védelmemre, mikor előttem állt meg. Kicsit sem úgy, ahogy az előbb tette. - Mi a... ? - bukott ki belőlem nagy szemekkel, a fickó lába viszont ekkorra már vérzett. Nem tudtam felocsudni. Ilyet még sosem láttam. - Ezt meg... - akadt bennem ismét a gondolat, de látva a másik pasas halálszínű arcát, felé néztem. - Azt hiszem, a te érdeked, hogy köddé válj, s*ggfej. - mondtam eléggé csendesen. Ki tudta garantálni, hogy tudatánál van... talán igen. Talán nem. Éppen annyi az esély az egyikre, mint a másikra.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 10, 2016 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Luca & Adeline

- Felállni... igen, kérdés, hogy az ember erre hányszor képes élete során. - sóhajtok csak egyet, de talán valamelyest sikerült meggyőznie, ha csak időlegesen is. Azért azt nem mondom, hogy innentől minden jó lesz és megoldódik az életem. Nem... azt azért nagyon kétlem. Lehetséges, hogy pár nap múlva ugyanide jutok, hiszen fogalmam sincsen, hogyan alakulhatna az életem pozitívabban. Valahogy nem látom esélyét annak, hogy bármi jó legyen és ha jó lesz, akkor nem jönnek utánam újra a szüleim, hogy megakadályozzák, ha nem megyek vissza és teszem, amit kell? Én nem vagyok gyilkos, nem tudok egy másik családot csak azért gyűlölni, mert azt várják tőlem, de közben az akit mindennél jobban szerettem képes volt ezt elhinni rólam. Elárulva érzem magamat... elárvulva és nem tudom, hogy ez az érzés megszűnik-e valaha.
- Arra nem gondoltál még, hogy emlékek nélkül... könnyebb lenne? - nem ezt javasolta nekem is? Tovább lépni. Ki tudja talán olyan dolgok vannak a múltjában, az elveszített emlékek között, amiket jobb is, ha nem tud. Persze biztosan frusztráló lehet, ha nem tudod, hogy mi történt veled, de... ha én választhatnék, hogy elfelejtsem azokat, amik az utóbbi hónapokban történtek... azt hiszem képes lennék rá, hogy igent mondjak. Vannak szép emlékeim a Duncannel töltött évekből, sok-sok szép emléke, de mindet semmissé tette az, ahogyan a halála előtt nem sokkal nézett rám. Az a vádló tekintet, az a nyers gyűlölet... nem hittem volna, hogy valaha is képes lesz ilyesmit érezni irántam és mégis megtörtént. Ha a szép emlékeket kellene feláldoznom azért, hogy azt a pillantást elfelejtsem... megtenném.
- Igen a zene... rengeteg érzést tud közvetíteni, akár szöveg nélkül is. - elmosolyodom bár halványan és talán egy ideig nem is következik be majd ez újra, de legalább valami. Azt hiszem megmentett, bár kérdés, hogy mennyi időre. Ha nem jön, lehetséges, hogy megnéztem volna, hogy mennyire hideg a víz és feladtam volna, de segített, hogy beszéltünk és még az is segít, hogy segítenem kell neki, mert nem hagyom csak úgy annyiban, hogy ártani akarnak neki. Lehet, hogy ő nem emlékszik rám és az is lehet, hogy az élete egy szakaszára sem, de jó ember és nem érdemli azt, hogy bántsák, csak mert rossz embernek nyerte el a pénzét.
- Tehát nem tettél semmi rosszat, sejtettem. - és persze eszem ágában sincsen elmenni és itt hagyni egyedül a bajban. Nem ilyen ember vagyok és valószínűleg neki fogalma sincsen róla, ahogyan a kártyásoknak sem, hogy nem vagyok én olyan elesett nő, mint amilyennek elsőre tűnök. Amikor a méretesebb alak a karomat ragadja meg már majdnem reagálok, a szemem egy pillanatra sárgás színt ölt, de aztán Luca lép közben és az illető a vízben végzi. Ez persze még nem minden és nem is ilyen egyszerű a helyzet, hiszen az ilyen alakok sosem óvatlanok, vagy fegyvertelenek. Előkerül a kés, amit már én sem nézhetek tétlenül. A döbbenet úgyis az én oldalamon áll majd. Koncentrálok és egy pillanat múlva már nem állok ott Luca mögött, azaz nem én teljesen, hanem egy méretes fekete párduc, fajtájának kiemelkedő példánya. Óvatos, szinte hangtalan léptekkel kerülök elő a védencem mögül, ellépdelve mellette, hogy egy halk olyan igazi macskás morranással kapjak a férfi lába felé, már ezzel is sebet hagyva rajta, hogy elmenjen a kedve a késforgatástól.



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
i don't need anyone ∁
Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
Humor :
bitter ∁



A poszt írója Luca Campanella
Elküldésének ideje Kedd Május 03, 2016 5:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

adeline & luca
friendship in difficult times...
- Fogalmam tényleg nincs. Nem éltem át ugyanazt a tragédiát, amit te. De mindannyiunknak tudnia kell felállni. - Nem is én lettem volna, ha nem kezdtem volna el védeni az életet. Nem véletlenül kaptuk ezt a lehetőséget, és minden szar dologban meg kellett találnunk a szépséget. Nem adhattuk fel, egészen addig, míg úgy nem tönt az a flancos teremtő, hogy eljött a mi időnk. Nem voltam nagy hívő, a biblia azon meséjét, miszerint Isten hét nap alatt megteremtett mindent, oltári nagy baromságnak tartottam, jó pár egyéb történettel karöltve. Nem az én tisztem volt viszont, hogy mások hitét sértegessem, hisz egyeseknek csak ennyi jutott ki. Hit, bizakodás, örök remény a holnapban. És aki ezt egyszer elveszítette, egyáltalán nem volt garantált, hogy képes is visszaszerezni. Ezt érezni kellett, és ha nem jött magától, hát ott már valami végleg elveszett. És ki tudta volna a választ arra, hogy megérdemeljük-e már a boldog megtérülést vagy sem? Nem tudtam magamról sokat, bár leginkább az elmúlt időszakból felejtettem el a dolgaimat, de egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Kézenfekvő lehetőség lett volna, elvégre milyen aljas büntetés az, amivel megfosztják az embert saját magától... attól, aki lenni akart, vagy megpróbált lenni. Ezzel akartak olyasmire kényszeríteni, amiről nem tudtam, hogy képes lennék-e.
Csak rántottam egyet a vállaimon. Nem hittem abban, hogy lenne értelme boncolgatni a témát, de ha már én faggattam, nem lett volna fair, ha én csak egyszerű rángatózással intézem el. - Már sok minden eszembe jutott. De nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Valaki pikkelt rám. És azok után, amit az utóbbi időben megtapasztaltam a világból, hát nem lesz könnyű dolgom, ha vissza akarom szerezni az emlékeimet. -Boszorkányok és vérfarkasok. Vámpírok és hibridek. Mindegyik betette a kaput, és azt sem tudtam, kinek állt szándékában, hogy emberként ilyen szerzetekkel cimboráljon. Arra még emlékeztem, hogy milyen volt, mikor a bátyám elkezdte felfedezni magán a boszorkányság jeleit. De nem gondoltam volna, hogy rajtuk kívül még egy csomó más dolog miatt is aggódnom kell majd. Bár sejthettem volna. Bajkeverő vagyok. A baj csak megtalált.
- Tudod, mi az igazi művészet? A zene. - mosolyodtam el, mikor irodalomról beszélt. - Versek, dallammal párosítva. Akárhányszor lehunyom a szemem, a fülemben hallok valamit... csak nem tudok rájönni, mikor és hol hallottam. - hunytam le egy nagy sóhajtással a szemeimet, és tényleg így volt. Édes muzsika volt, de közhelyesnek tűnt az egész beszédem. Mintha egy filmből léptem volna elő. Egy nyálas, csöpögős darabból. - Bár nők esetében szívesebben nézem, ahogy hallgatnak egy lágy darabot, semmint hogy ők maguk játszanák. - tettem aztán hozzá, ekkor már ismét a szemeibe nézve. Nem volt mit tenni, szerintem nagyjából sejthette, hogy nem vetem meg a női társaságot, és imádtam a nők arcán látni azt az átszellemülést, amikor zenét hallgattak egy bárban.
Az érkezők felé nézve már tényleg csak a szemeimet tudtam forgatni, de továbbra is vigyorogva. A mondanivalójuk hallattán főleg, mert hirtelen nagyon nagyfiúnak érezték magukat, csak azért, mert többen vannak. Így én is bármit megverek.
- Igazából nem. Nem tartozom. Én nyertem el tőle a pénzét, és ezt most nehezményezi. De aki nem bírja az italt, az ne igyon és ne kártyázzon utána részegen. - vetettem még oda a balféknek. Tényleg abban bíztam, hogy Adeline veszi a lapot, és lelép, de eszébe se jutott. Legalábbis a szavaiból ezt vettem ki. - Oké, tudom, belevaló nő vagy, de nem tartom jó ötletnek. - néztem rá halk sóhajjal, miközben elé léptem, így még közelebb kerültem a nagydarabunkhoz. Magam sem tudtam, mire gondol Adeline, ezt talán nyilvánvalóvá tette a másik fél is, hisz a fenyegetés hallatán csak derűs nevetés érkezett, és az, hogy milyen szájhősökkel veszem körül magamat.
- Amúgy sincs már meg a pénzetek. Tudod, valaki az ilyen hirtelen befolyó nyereményekből fizeti az albérletét. - rántottam meg a vállamat, továbbra is Adeline előtt állva. Semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy bajba sodorjam, bár ez már félig-meddig sikerült is. Főleg mikor az egyik melák a a nő karjába markolt, hogy arrébb rángassa mögülem. Reflexszerűen markoltam a gallérjára, és egy váratlan fordulat után a vízbe löktem. - Ő tabu! Velem van bajotok! - fordultam vissza a megmaradó fickó felé.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 29, 2016 9:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Luca & Adeline

Tökéletesen látszik rajtam, hogy bizonytalan vagyok és magam sem tudom, hogy mit akarok. Az, hogy figyelem a vizet inkább csak egy lehetőség, amivel még mindig nem tudom, hogy okos dolog lenne-e élnem. Talán véget vetne mindennek, de igen annak se lenne esélye, hogy valaha is jobb lesz a helyzet. Talán egyszer a szüleim mégis csak feladják és annyiban hagyják. Hátha belátják, hogy ennek így nincs értelme, hogy bármennyire is erőszakolják rám az akaratukat nem lesz az, amit akarnak és nem tudnék velük boldog lenni, annak pedig mi értelme, ha ott vagyok... de igazából még sem?
- Tudom, de ez véget vet neki. Fogalmad sincs, hogy... - elharapom a mondatot aztán csak sóhajtva megrázom a fejemet. Nem kezdhetem el itt sajnáltatni magamat, főleg hogy azt sem tudom vele mi a helyzet. Nem vagyok olyan típus, aki azt hiszi, hogy csak neki lehet rossz miközben mindenki másnak szép és békés az élete. Tudom, hogy másnak is vannak nehézsége, csak hát én most a sajátjaimból nem igen látok kiutat, és ha egész életben csak a rossz van, akkor minek erőltetni? Az egyetlen igazi esélyem a boldogságra elveszett, mert akit szerettem ellenem fordult és végül meghalt. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy képes legyek bárkit úgy szeretni, ahogyan őt, akkor pedig... ha soha nem lehetsz boldog hát mi értelme van az életnek, ami elvileg arról szól, hogy törekedsz mindig a jobbra?
- Csak úgy eltűntek egyik napról a másikra? Akkor... talán nem magától történt. - én tudom, hogy milyen ez, amikor egy boszorkány beleszól az életedbe. A boszorkányok sokszor azt hiszik, hogy bármit megtehetnek még akkor is, ha később netán megbánják azt, mint Brad. Ő nem rossz ember, de ki tudja, hogy kiknek ártott már, kiktől vett el emlékeket, vagy tette azt velük, mint velem. A varázslatnak, ha rosszra használják kellene, hogy legyen valami következménye, így lényegében bármit megtehetnek, amit csak akarnak büntetlenül.
- Itt New Orleansban egy kiállításon néhány éve. Én... inkább csak próbálkozom és szeretem a művészetet. Főleg az irodalmat, festeni csak nagyon amatőr szinten tudok, úgy mint te sose tudtam, de... nem is baj, nekem más az erősségem. - más volt, mert most nem menne. Kétlem, hogy ki tudnék préselni magamból akár csak egy verset is, ami nem az elmúlásról, halálról és negatív dolgokról szólna. Nem, erre nem lennék most képes. Az életem jelenleg romokban hever, örülök neki, hogy még nem döntöttem úgy, tényleg tesztelem mennyire hűvös a víz, de pozitívan nem tudom látni a jövőt.
A két férfit először észre sem veszem, csak amikor Luca tekintete egyértelműen egy irányba fordul huzamosabb ideig, majd a két alak meg is áll előttünk, részben mellettem, de azonnal be is sorolok a rég nem látott ismerős mellé. Hallom én, hogy védeni próbál, de én is tudom, hogy az ilyen alakoknál ezzel nem sokat ér el sajnos. Nem lehet rájuk egy könnyen hatni, főleg ha valamit ki akarnak szedni Lucából, már pedig úgy fest, hogy morcos a képük és nincs valami jó kedvük.
- Azt hiszed ilyen könnyen megúszod? Add vissza a pénzt és akkor talán megúszod annyival, hogy a... hölgy csak azt nézi végig, ahogyan kapsz pát taslit. - még egy sokfogas vigyort is mellékel, bár én őszintén szólva inkább vicsornak mondanám, főleg hogy nem valami kellemes e nélkül sem az ábrázata, de ezzel együtt csak rosszabb. A legtöbb embernek segít, ha mosolyog, de ennek a fickónak nem kedvez.
- Tartozol nekik? - azt hiszem ez már egyértelmű, de az látszik rajtam, hogy eszem ágában sincs csak úgy elmenni és azt sem fogom végignézni, hogy péppé verik egy kis - vagy sok? - pénz miatt. - Inkább tűnjetek el és akkor bár pénzetek nem lesz, de megússzátok sérülés nélkül. - tudok én komoly is lenni, ezúttal az is vagyok. Nem fogok megfutamodni, végre itt van valaki, akit régen kedveltem és épp elég baj neki az, hogy nem emlékszik a múltjára, nem kell, hogy még ártsanak is neki.



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
i don't need anyone ∁
Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
Humor :
bitter ∁



A poszt írója Luca Campanella
Elküldésének ideje Pént. Márc. 25, 2016 9:10 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

adeline & luca
friendship in difficult times...
Megvontam a vállamat. Nem részleteztem, mire gondoltam a drága költségek alatt, elvégre eléggé groteszk lenne, ha elkezdeném nyomatni az eszmecserét erről az egészről. Ráadásul úgy, hogy pont ezt akarnám kiküszöbölni. Elég reményvesztettnek tűnt, én pedig tudtam, milyen, ha valaki elveszíti a hitét. Bár néha előfordult az is, hogy az emberek enélkül jöttek világra. Esetleg időközben ölték meg bennük a bizakodást, a reményt, és abban bíztak, hogy valahogy le tudják majd élni az életüket ezek nélkül. De remény nélkül nem lehet csak úgy élni. Az kell a mindennapokhoz. A lélegzetvételhez. Nem voltam önmagamban elég motiváló ahhoz, hogy mások bizalmát visszaadjam bizonyos dolgokba, de megpróbálkozhattam azzal, hogy egy vállat biztosítottam. Tudtam barát is lenni, ha úgy hozta a helyzet, még akkor is, ha a nők általában nem barátkozni szeretnek velem elsősorban.
- Talán nem old meg. De ez sem. - böktem a vízre. Nem szerettem a hegyi beszédeket, talán azért sem, mert állandóan szemforgatással fogadtam az ilyemsit én magam is. Nem várhattam mástól, hogy nagyobb szeretettel tekintsen az ilyesmire, elvégre nem arról voltunk híresek, hogy olyan könnyedén beletörődünk mások álláspontjába, bár néha nem ártott volna elgondolkodni. Lehet, ezzel inkább magamra gondoltam, nem is rá.
Felsóhajtva rántottam meg a vállamat, mikor rákérdezett, mi is történt. Annyira nem lett volna egyszerű elmagyarázni, ráadásul úgy, hogy azt sem tudtam, valójában kivel beszéltem. De ha régről ismertem, nem lehetett rossz ember. Nem utálkozva pislogott rám, és azt szűrtem le, hogy talán tényleg tetszett neki a művészetem. Az ellenségek nem tudtak volna ennyire békések maradni, nem kizökkenni egy szerepből. Még ha ő eléggé elkeseredettnek is tűnt. Voltak reményeim, hogy jól alakul majd ez az este is. - Amnézia. Azt hiszem. - néztem rá elkeseredett mosollyal. - Nem tudom, hogy mikor történt, és hogyan, mert nem voltam kórházban, nincs sérülésem. Csak... az emlékek így... - Csettintettem egyet, majd némi élettel telt meg a mosolyom. - Hol találkoztunk? Te is művész vagy? - kérdeztem, elevezve a nehéz témáktól. Tényleg érdekelt, hogy annak idején hogyan is futhattunk össze. Új táptalajt akartam adni a beszélgetésnek. Egészen addig fürkésztem az arcát, míg meg nem pillantottam két figurát a móló végén, felénk közeledve. Ahogy előrébb jöttek, ismerőssé váltak az arcok. Az egyiktől tegnap nyertem el a fél - apró - vagyonát pókeren, már akkor sem tűnt egy békés jellemnek. - Ó. Ez az este egyre izgalmasabb. - sóhajtottam fel, a fickó pedig szinte rögtön morogni kezdett, ahogy megállt mellettünk. Adeline-re néztem, nem akartam őt ilyesmibe belekeverni, de úgy tűnt, hogy a baj az oldalamon járt. - Hé, mi lenne, ha ezt megbeszélnénk mi, így közösen? - böktem magamra majd a férfira, miután feltűnt, hogy felfigyelnek a mellettem álló nőre. - Neki semmi köze hozzá, intézzük el úgy, ahogy azt a felnőttek csinálják. - De nem úgy tűnt, hogy vevő az ötletre.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 06, 2016 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Luca & Adeline

Úgy szemlélem a vizet, mintha válaszokat adhatna, mintha segíthetne, hogy rájöjjek mit is kellene tennem. Nem akarok vissza menni, nem akarom azt az életet élni, amit elvárnak tőlem, de vajon van-e értelme újat kezdeni így, hogy minden elveszett, egyáltalán képes lennék-e rá? Mi van, ha sikerül, ha megpróbálom és megint elvesznek tőlem mindent, hogy végre tanuljak belőle? Mi van, ha ez nem volt elég büntetés, ha újra megtalálnak? Nem ismerem olyan boszorkányokat, akik megvédhetnének, még egyet sem, így viszont nincs esélyem. A szüleim túlságosan befolyásosak, épp elég pénzük van ahhoz, hogy akárhol megtaláljanak. Elég egy jól megfizetett mágiahasználó, aki akárhol és akármikor a nyomomra bukkanhat és akkor vége. Minden újonnan felépített lehetőségnek vége, akkor meg... mi értelme van egyáltalán megpróbálni?
- Drágák a költségek? - értetlenkedve pillantok rá oldalra, hiszen elsőre nem igazán értem, hogy miről is beszél, hogy mit ért egyáltalán ez alatt. Miféle költségek vajon? Aztán lassan leesik a tantusz, hogy sejtheti, hogy miért vagyok itt, mire fel vannak a kérdések. Végül csak sóhajtok egyet, de nem reagálom le jobban. Az érdekelne a legkevésbé, hogy milyen költségeket jelentene a családomnak, ha el kellene temetniük. Egyébként is legjobb abban, ha beleölöd magadat a vízbe, hogy talán meg se találnak soha, akkor pedig a költségek is kisebbek. Kétlem, hogy a családom nagy gyászszertartást rendezne az eltévelyedett lánynak, aki képes volt szembemenni mindennel, amiben hittek.
- Időleges megoldás az alkohol és végül semmit sem old meg. - csóválom a fejemet, hiszen nem változtatna az ég világon semmit, maximum még másnapra egy kiadós macskajajban is részem lehetne, de ennyi, nem több. Nem felejtenék végleg és még csak a menekülésemben sem segítene, sőt inkább csak akadályozna, hiszen gyengévé és sebezhetővé tenne.
- Talán. - ennyi bökök csak ki arra, hogy úgy sem fogom megérezni mennyire hideg a víz. Talán tényleg nem lennék képes megtenni, tényleg nem tudnék végezni magammal. Én is úgy gondoltam mindig, hogy gyávaság, csak menekülés, semmi több, de most nem látom a megoldást, nem látom a kiutat a jelenleg teljesen összekuszálódott életemből és akkor... még is mit tehetnék? Mitől lenne jobb, mi lenne a megoldás? Lehet, hogy gyávaság végezni magaddal, de van értelme önként vállalni a szenvedést, ha tudod, hogy úgyis csak az járhat jussodul az élettől?
- Pedig tehetséges voltál, erre is emlékszem, de... mi történt? - talán most először csillan igazi érdeklődés a pillantásomban, ami nagy dolog, főleg jelenleg, amikor ilyen állapotban vagyok, amikor már tényleg azon járt az eszem, hogy a vízbe vetem magamat és hagyom, hogy azok a békés hullámok, amikről beszélt eltelítsék szépen nyugodtan a tüdőmet, hogy kiszorítsanak onnan minden levegőt és végül kihunyjon az életem utolsó pislákoló lángocskája is... De most ebben a másodpercben talán a kétségbeesésemet elnyomja a kíváncsiság, hogy vajon mi történt vele, hiszen úgy tűnik nem én nem hagytam benne nyomot, hanem valami történt vele. Talán baleset, talán... valami más, hiszen ebben a nyomorúságos világban sok minden árthat nekünk, boszorkányok, vámpírok... Én is tudom milyen ez, heteket töltöttem állati alakba kényszerítve, kész csoda, hogy sikerült megmenekülnöm és újra emberként gondolkodni... azon, hogy van-e értelme egyáltalán élnem. Hm... talán jobb lett volna kutyaként továbbra is.



Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Vissza az elejére Go down
 

Kikötő

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Kereskedelmi kikötő
» Kiképzőterepek
» Kikötőváros
» Kiképző terep
» Kiképzőterep

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Külterület :: Kikötő
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3