Share | 

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
i don't need anyone ∁
Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
Humor :
bitter ∁



A poszt írója Luca Campanella
Elküldésének ideje Vas. Feb. 21, 2016 11:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

adeline & luca
friendship in a difficult time...
Nagy levegőt vettem. Ennek a nőnek pont ellenkező problémája van. Én akaratlanul felejtettem el majdnem mindent azon kívül, hogy hogy hívnak és hogy hol éltem húsz éves koromig. Utána képszakadás. De szavait hallva arra jöttem rá, ő mindent megtenne azért, hogy bizonyos dolgok csak úgy csettintéssel tovaszálljanak. Bár csak reméltem, hogy nem az egész életéről beszélt, mert nem leszek segéd abban, hogy belefulladjon ebbe a nagy tócsa vízbe. - Mód az van rá. Csak utána drágák a költségek. - vontam egyet a vállamon. Igaz, azt már nem ő fizeti, hanem a családja, akik a nagy gyászukban azért gondolnának pár szépet erről az egészről. A halál viszont sosem volt megoldás, inkább csak gyávaság fő jelképe, ha az a bizonyos halál sajátkezűleg történt meg. - Mondjuk ha rám hallgatsz, inkább egy bárba ülsz be, és rendelsz egy üveg tizenkét dolláros vodkát. Utána már semmilyen gondolat nem fog érdekelni, csak az, hogy két lábon juss ki onnét. - beszéltem tovább. Szerettem a hülyeségeket ontani, még ha volt is benne valami nagyon különös. Lebeszélni akartam valami ostobaságról, aminek nem adta száz százalékos jelét, de inkább fojtsuk meg gyökerében a dolgot, mint hogy utána a lelkemen száradjon az, hogy tehettem volna valamit, de mégsem tettem.
Felsóhajtva néztem ismét a vízre. Azt leszűrtem, hogy nem volt mosolygós kedvében, ami nekem nehezemre esett, tekintve, hogy mindig ebből állt az életem. Mókából. És az első emlékmentes hét után elkezdett visszatérni a jó kedélyállapotom, azóta megint nincs megállás, ha badarságokról volt szó. - Kevés, igen. - biccentettem, elfojtva az iménti kis nevetés rángását magamban, majd a hullámzó vizet kezdtem fürkészni. - De teljesen mindegy, úgysem fogod megérezni, mennyi is az annyi. - tettem hozzá, mintha teljesen meg lennék győződve róla. Bár mondjuk úgy, amíg mellette álltam, tényleg nem csinálhatott hülyeséget. Hogy azt követően mit tenne, már az ő dolga, de egyelőre nemes szándéknak tűnt elcsalni a víz mellől valahová.  
Keserű mosoly jeleng meg arcomon, és lehajtottam a fejem. - Szerintem emlékeznék. Más problémáim vannak. - rántottam meg a vállamat, mintha tényleg jelentéktelen lenne, de nem akartam belemenni ebbe, talán könnyebben elhinné azt, hogy amnéziás vagyok, minthogy egy valószínűleg vámpír valaki megigézett. - Főleg hogy te ilyen részletesen emlékszel. Festő vagyok... voltam. Már nincs elég inspirációm, a legnagyobb alkotás, amit egy vászonnal művelni tudok hetek óta az az, hogy széthasogatom. - vallottam be eléggé csendesen, majd karjaimat összefontam a mellkasom előtt. - Gondolkodni járok ide. Csendes minden, a víz ringatózik, annyira... békés. Kivéve mikor esik az eső. Az egész olyan, mint ami bennünk zajlik, tudod. Van a békés, nyugalni idő... majd a vihar, a tornádó, a villám. Becsap, és vagy élve hagy valamit, vagy nem. - Nem voltam nagy filozófus, de ezt gondoltam erről az egészről. A víz megnyugtatott. A természetet éreztette velem.

Cool©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 14, 2016 12:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Luca & Adeline

Most valahogy úgy érzem, hogy nem is én vagyok itt, csak valaki aki úgy néz ki, mint én. Egy szellemalak, egy megtört lélek, aki nem tudja, hogy mit tegyen, merre tartson, vagy hogy tegyen-e egyáltalán bármit is. Mindig is úgy gondoltam, hogy az aki képes eldobni magától az életet gyenge. A nehézségekkel szembe kell nézni, meg kell küzdeni velük, de most úgy érzem nem vagyok rá képes, hogy én is gyenge vagyok és nem tudok mit kezdeni a nehézségeimmel. Fáj valahogy még maga a létezés is, nem pedig hogy küzdjek, hogy tegyek valamit, hogy lépjek, hogy bármi is jobb legyen, de mégis hogyan lehetne jobb? Ha valahogy képes lennék újjáépíteni az életemet, akkor jó eséllyel a szüleim újra tennének róla, hogy szétrombolják, akkor meg minek küzdeni? Talán, ha vége lenne, ha végem lenne, akkor bele tudnának gondolni, hogy a tetteiknek milyen következményei vannak.
- Jó lenne megtanulni hogyan lehet minden motoszkáló gondolatot kiűzni a fejből. Biztosan van rá mód. - vannak akik értenek hozzá, meditálnak, mint a harcművészek. Én ebben nem vagyok jó, nem tudok megszabadulni a gondolataimtól és ezzel együtt a fájdalomtól és a kétségektől sem, pedig tudom, hogy ezt kellene tennem valahogy. E nélkül nem leszek képes tovább lépni, még ha netán úgy is vélem, hogy van értelme. Az viszont lassan a ködös gondolatok között derengeni kezd, hogy ezt az arcot ismerem, hogy valahonnan a múltból kötődöm hozzá, ha nem is olyan mélyen, de ő úgy tűnik, hogy már elfelejtett, hiszen a tekintete cseppet sem tükrözi azt, mintha az arcom bármit is felidézett volna benne. Bizonyára csak egy kósza lap voltam élete könyvében és azóta már oly sok került fellapozásra, hogy egyszerűen jelentéktelenné vált az emlékem.
- Négy-öt fog, az elég kevés. - morfondírozom tovább, még mindig a vizet fürkészve, a nevetését nem viszonozva. Képtelen lennék nevetni, még egy mosolyt is hetek óta nem tudtam az arcomra varázsolni. A nevetés... azt sem tudom, hogy valaha képes leszek-e még rá egyáltalán. - Ismerlek, találkoztunk... évekkel ezelőtt. Festő vagy ugye? Ahogyan én is szeretem a művészetet, az irodalmat. De ezek szerint te már nem emlékszel. Végül is régen volt, biztosan... felejthető. Te miért vagy itt? - pillantok rá ezúttal kérdőn, talán még egy leheletnyi érdeklődéssel is a pillantásomban. Tény, hogy nem sokkal, nem tudnék most magamból ennél többet kipréselni. Jelenleg ez is nagy dolog a részemről, hogy egyáltalán érdekel miért van itt, vagy hogy vajon miért nem emlékszik rám, még csak ködösen sem.



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
i don't need anyone ∁
Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
Humor :
bitter ∁



A poszt írója Luca Campanella
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 08, 2016 6:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

adeline & luca
friendship in a difficult time...
Elmosolyodtam, ám keserűség lett úrrá ezen a cselekedetemen. Amikor láttam leszállni azokat az embereket, majd újabbakat elmenni, mindig azon tűnődtem, engem miért nem keresett eddig senki. Nem láttam az újságban a saját arcképemet, az utcákat nem plakátolták tele, és kezdtem emiatt teljesen feleslegesnek érezni magamat. Senkinek nem volt szüksége rám, selejtes darabnak éreztem magam, bár egész eddigi életem során nem voltam több, mint egy felesleges áru a polcon. Néha levettek, aztán visszatettek. Nem vágyott a társaságomra senki. Még a tulajdon anyám sem, a családom többi tagjáról nem is beszélve. Aztán pedig... itt ez a képszakadás. Bár meg tudtam volna fejteni, mi történt velem. De nem találtam választ, senki nem suttogott a fülembe egyetlen olyan bűnt sem, ami miatt ez történhetett velem. Az élet kegyetlen játékszerévé váltam, és úgy tűnt, senkinek nem áll szándékában feloldozást adni. Tudatlan maradtam, és úgy hittem, hogy jó ideig még az is leszek. Addig egészen biztosan, míg nem kezd el keresni valaki.
- Nincs is jobb, mint tudatlanságban álldogálni itt. Legalább teljesen együtt tudok érezni. - vontam alig láthatóan a vállamon, majd egy sóhajt eresztettem útjára. Nem is tagadhattam volna, a tudatanságom másnak valószínűleg nagyon jól jött, különben nem sújtottak volna ilyen alattomos élettel. A megoldás még váratott magára. Egy egész percig szinte el is felejtettem a tényt, hogy a nevemet suttogta. Csak azt hallottam meg, amit utána mondott, és nagyot nyelve leguggoltam. - Ilyentájt négy-öt fokra hűl le. Nem ajánlom fürdésre, habár állítólag az éjféli fürdőzés a telihold mellett igencsak szórakoztató. - bukott ki belőlem csendes nevetés, majd felnéztem rá. Nem álltam fel, csak megkerestem tekintetét, kíváncsian fürkészve szemeit. - Tudod a nevemet. De honnan? - kérdeztem. Nem mutatkoztam be, ebben az egyben biztos voltam. Aztán kapcsoltam, hogy lehet, hogy én nem emlékszem rá, de már nem is tűnt jó ötletnek ezen gondolkodni. Semminek nincs értelme. - Igazából nincs jelentősége. Talán ismerlek. Sőt. - Újabb vállvonás. Arról már nem is beszéltem, hogy az iménti szavai gyanakvásra adtak okot. A víz hőfokáról érdeklődni... reméltem, hogy semmi ostobaságnak nem leszek majd szemtanúja.  

Cool©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 07, 2016 9:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Tatia & Klaus
Folytatás: [link]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 03, 2016 9:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Luca & Adeline

A távolba meredek, csak figyelem, ahogyan az alkonyodó tájban lassan eltűnik a látóhatár. A távoli hullámokat már alig látni, inkább csak hallani lehet ahogyan egymásnak csapódnak, itt-ott megtörnek, valószínűleg part menti köveken, vagy épp a mólón. Hagyom, hogy a lassan erősödő szél csapkodja a hajamat, ahogyan a vizet is tépázza. Nem moccanok, mintha csak az hogy a távolba tekintek segítene kikapcsolni. Valahol így is van. Engedem, hogy az elmém lassan kiürüljön, csak a természet neszeinek engedek utat, a gondolataimat kizárom a fejemből, hogy ne emésszenek. Legalább pár percig átadom magamat valamiféle békés nyugalomnak. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, de legalább megpróbálom addig kiélvezni. A gondjaimat úgy se söpörhetem a szőnyeg alá, attól még megmaradnak, hogy nem gondolok rájuk pár percig. Valahol az is megfordul a fejemben, hogy lépej néhányat előre, hogy az egészet a hátam mögött hagyjam. Nem lenne nehéz, csak pár lépés, aztán elfogy a móló, elfogy a kemény deszka a lábaim alól és nem marad más csak a hideg víz, a tenger vad hullámai. Lassacskán segítenének tényleg elfelejteni mindent, hosszú távon. Olyan lenne, mint egy megtisztulás, elnémulás... békés vég, ahol már nem kínozhat senki és semmi.
A merengésemből a hang ránt vissza, ez a hang akadályozza meg azt is, hogy végül mégis megmozduljak és elinduljak előre a víz felé. Talán, ha csak pár perccel később érkezik, talán ha nem szól hozzám, hanem elsétál, akkor már ott lennék a habok között és már nem éreznék az ég világon semmit sem. Talán a családom bánná. Talán... nem is érdekelné őket, hogy ez lett a vége, nem tudhatom meg soha. Ha meghalok már nem lesz tudomásom róla, hogy itt mi történt később, ha viszont nem, akkor nem gondolnak bele úgy sem, hogy akár ez is lehetne a vége. Itt maradok szenvedni... ki tudja meddig.
Ködös pillantásomat vetem oldalra a férfire, ahogyan felé fordítom a fejemet. Ismerősnek hat a hangja elsőre, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem a jelenlegi állapotom okozza-e. Az arca viszont tényleg emlékeket idéz fel bennem. Régieket, amik nem is tudom már, hogy megtörténtek-e egyáltalán. Minden olyan távolinak tűnik most, mintha nem is velem történtek volna. Eltart pár pillanatig mire megszólalok, láthatja rajtam, hogy a gondolataim valahol egészen máshol járnak.
- Még magam sem tudom. - elmenni, várni valakit... valamit... a véget? Fürkészem őt, az ismerős arcot. Nehezen sikerül előkeresnem a gondolatokat onnan a mélyből, időbe telik mire lassan körvonalazódik egy név, az együtt töltött idő pontos mibenléte... - Luca? - végre meg van a név, de ő nem ismer fel engem. Talán ő már nem emlékszik, végtére is régen volt, vagy én emlékszem eleve rosszul? Nem tudom, tényleg nem. - Vajon nagyon hideg lehet a víz? - csak úgy jön a kérdés, egyszerűen kibukik belőlem. Valószínűleg igen, nagyon hideg, de pont e miatt fordult meg a fejemben, hogy le is teszteljem. Csak pár lépés... nem is lenne olyan nehéz megtenni.



Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Vas. Jan. 31, 2016 10:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


i don't trust you anymore

Meglephetett volna, hogy nem akadékoskodott és hogy csak kis mellébeszélést alkalmazott, ezen kívül a tudtomra adta, hogy igenis segít. De hát ezért fordultam hozzá… mert tudtam, hogy nem fog elmenni mellettem, mintha soha nem ismertük volna egymást, semmi közünk nem lett volna a másikhoz és mintha az én múltam nem lett volna az ő múltja is. Túl sok időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy kitörölhető legyek az emlékezetéből és ő is az enyémből. Így működik ez, újra és újra, furcsa és különös kötelékként, ami akkor sem ereszt, ha bárddal szeretném kettévágni. Már beletörődtem. Nem mondtam, hogy jól van így, hiszen amíg éltem Klaus egy olyan pont lesz az életemben, ami sebezhetővé és érdeklődővé tesz, mégis megtanultam a mindennapjaimból eltűntetni azt a szeletet, ami szorosan hozzá kapcsolódott. Megvolt a magam sorsa, időtöltése, ahogy neki is… hiszen ezért jött New Orleans-ba, ezért lett vége annak, ami újra elkezdődhetett volna közöttünk. Talán az egyik legjobb dolog volt, hogy nem lovaltuk bele magunkat túlságosan egy ezer évvel ezelőttihez hasonló helyzetbe. Abból nem biztos, hogy nyertesen, egyáltalán lélegezve jöttem volna ki.
- Az én múltam a te múltad. Legalábbis egy eléggé meghatározó része biztosan, éppen az, ami egyesek szerint meghamisítottá vált valamilyen csoda folytán. Vagy boszorkánykodás. Ezt kellene kideríteni. – Mosolyát látva az én ajkaim is felfelé görbültek, megcsóváltam a fejemet. Mint egy kölyökkutya, képes úgy viselkedni, mintha minden egy játék lenne, amit végigjátszani kötelesség, főleg a szórakozás miatt. Én is hajlamos voltam a helyzetek ilyen kezelésére, a legtöbb dolgot nem szerettem komolyan venni… az örökléttel voltunk megáldva, szórakozás nélkül naponta vinne el minket a mentő anélkül, hogy ténylegesen meghalnánk. Mi értelme lenne? Semmi. De jelenleg sokkal fontosabb volt, hogy kiderüljön, csak a bolondját járatták velem vagy van valami a néhány évszázaddal ezelőtti történésekben, ami manipuláció áldozata lett és eddig másként élt a fejemben.
- Hová megyünk? – Addig egy helyben maradtam, míg nem mondta el az útirányt, sőt, azután is csak követni terveztem őt, mivel nem igazán ismertem ki magam a városban. – A te városod és talán perc erejéig a te szabályaid is. – Egy kis szabad kezet adni neki csupán a kreativitását hívta elő, amiből jó sok volt és amire tagadhatatlanul szükség volt. A helyi boszorkányközösségnél ő lesz az, akinek a neve hallatán megrezzenek… én nem voltam itt olyan szinten ismert, hogy saját magam tettem volna a hírnévért. Mivel a Mikaelson-ok otthona volt, inkább igyekeztem elkerülni New Orleans-t. – Remélem nem valami tinglitangli kuruzslóhoz viszel, aki elvérzik egy varázslat elmondása közben vagy csontokból akar jósolni.



klaus & tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
i don't need anyone ∁
Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
Humor :
bitter ∁



A poszt írója Luca Campanella
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 25, 2016 3:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

adeline & luca
friendship in a difficult time...
Sokat időztem a kikötőben az elmúlt hetekben. Nem is adódott jobb elfoglaltság, mint állni a móló mellett, vagy egyenesen a végén, belemerülve a csillagos égbe. Gondolkodni azon, hová is tartoztam, és miért vált ilyen kegyetlenné az élet, hogy megfosztott az egyetlen dologtól, ami számított valamit. Tudtam én, milyen gyereknek lenni. Egyke voltam, majd árva lettem. Mindent önerőből kellett elérnem, és egészen szépen haladtam előre, majd mintha erlvágtak volna mindent. A való világ szűnt meg létezni, és mintha egy mesevilágba csöppentem volna, ahol csak úgy előfordulhat az, hogy elveszik tőlem az emlékeimet. Megannyi gondolatom volt, hogy mi történhetett. Aztán minden elméletem megbukott. Furcsamód, még az ördög se szállt meg, mert nem éreztem késztetést arra, hogy bárkit a vonat alá lökjek. Hiányzott a kirakós egy darabja. Valószínűsítettem, hogy pont az a darab az, amit elfelejtettem. És nem véletlenül. De azon kívül, hogy a nővérke a kórházi recepción szinte lebaszta a fejemet a hejemről, amiért az idejét raboltam, és felháborodva közölte, hogy soha nem voltam a betegük, csak hülyének nézett, amiért azt vallottam, hogy amnéziám van. Csak tudtam, hogy mi bajom, nem kamuztam. Nem kellett volna valamit tennie? Hát, nem. Mert azt hitte, hogy be vagyok szívva. Micsoda rossz hírnevem lehetett a városban, ha rögtön ezzel vádoltak meg... a kórházban. Vicc vicc hátán.
Ezúttal is kisétáltam ide, figyelve az érkező majd távozó hajókat. Láttam örömmel érkezőket, könnyekkel távozókat. Érzéseik voltak. Nekem csak üresség a mellkasomban, mint annak a szerencsétlen bádogembernek abban a bugyuta mesében.
Összehúztam a kabátomat, mikor megpillantottam egy nőt nem túl messze. Várt valamit. Legalábbis ezt sejtettem.
- Vár valakit vagy maga megy el? - kérdeztem, odalépve mellé. Igazából ritkán láttam magamon kívül bárkit, aki álldogált volna itt. Őt pedig talán még soha. Még akkor is ezt éreztem, mikor a szemembe nézett, és abban felismerést véltem megcsillani. Na ezt már megint mire véljem?

Cool©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 18, 2016 10:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Luca & Adeline

Nem szeretem ezt a várost és tudom... muszáj lesz idővel rávenni magam, hogy felszálljak egy hajóra és visszatérjek Skóciába, de mi van, ha még se teszem meg? Már így is elvettek tőlem mindent a szüleim, hát akkor mi értelme lenne? Mit árthatnak még nekem? Brad... talán segítene, de nem biztos, hogy a pálfordulása ennyi mindenre elég és talán nem is kérhetek tőle ilyesmit. De, ha mégis megye... ha még sem akarok menekülni, ha nem akarok attól félni mikor találnak ki valami újabb kínzást? Felszállhatnék egy hajóra és talán elvesznék valahol a tengeren és akkor vége lenne az egésznek. Talán eltűnhetnék örökre mindenki életéből és akkor nem lenne több elvárás, nem lenne több kötelező tennivaló, nem lenne már semmi... nem fájna tovább ennyire. Igen, ez lenne a legjobb, ha eltűnnék, de... most egyelőre annyira még nem vagyok bátor, hogy mindezt én magam érjem el. Most még idő kell és persze előbb egy jegy egy hajóra, és majd... aztán kiderül, hogy mégis mi történik. Tudom, hogy repülőgéppel előbb visszaérnék a szigetországba, de ha egyszer annyira nem akaródzik elmenni, akkor érthető, hogy nem ezt teszem elsőként. Sokáig nem fognak várni és én nem várhatom meg azt, amíg még valakinek újra baja esik, vagy amíg utánam jönnek és erővel citálnak haza... tudom, de attól még nem lesz könnyebb.
Már voltam itt a napokban, mióta megérkeztem ebbe a rémes városba. Olyan messze van attól, ahol felnőttem, olyan komor és sötét és túl sok veszélyt rejt az éj, de én pont e miatt indultam el akkor, amikor már a hold kúszott fel az égre, mert a nappal túl sok figyelmet vonhatna rám. Még mindig bizonytalan vagyok. Talán maradnom kellene, hogy segítsek Corynak, hogy jobban legyen, hogy ne pusztítsa el önmagát., de mi van, ha az, hogy segíteni akarok neki csak még nagyobb bajba sodorja? Mi van akkor, ha ezzel nem a célt érem el, amit el szeretnék érni, hanem pont hogy sikerül mindent összezavarni és esetleg miattam még bajba is kerül? Félek... félek, hogy a szüleim még most sem értették meg, hogy nem akarom azt tenni, amit akarnak és mégis hogyan lennének képesek egyáltalán megtörni? Nem hiszem, hogy menne nekik, nem lépnék olyan útra, amit várnak. Nem leszek gyűlölködő csak mert ezt várják tőlem. Nem azok vagyunk, akiknek nevelni próbálnak minket, hanem azok, akik lenni akarunk és én nem fogok másoknak ártani csak azért mert a másik vadász, vagy... vámpír... miért kellene bárkit is gyűlölnöm azért ami, ha nem is ismerem?
Régen azt hittem, hogy minden megoldható. Azt hittem, hogy megszökünk és kész, de... most itt vagyok egyedül a kikötőben éjjel, hogy találkozzam valakivel, akivel megbeszéltem, hogy elintézi nekem, hogy névtelenül kerülhessek fel a következő hajóra, és közben úgy érzem, mintha minden egyes lépéssel meghasadni készülne a szívem. Nem jó ez így... de ki mondta, hogy az élet szép és egyszerű? Csak a mesékben van így, de a valóság kínzóan fájdalmas, ebbe mindenkinek bele kell törődni. Az csak a kérdés, hogy képes vagy-e túllépni a múltadon, vagy hagyod neki, hogy végleg felemésszen? Erre még nem tudom a választ, nem tudom, hogy mennyire vagyok erős.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 28, 2015 12:33 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


klaus & tatia
Nem mondhatnám, hogy olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, sokkal inkább igaz ránk a két dudás nem fér meg egy csárdában szólás. Ha szerettük egymást azt is valami elromlott, elferdített módon, ahogyan azt normális emberek még a filmvásznon sem tapasztalhatták meg. Bántottuk egymást, de nem szürke ötven árnyalata módra. Az egy elmebeteg baromság. Mintha az ember belelép a szögbe, utána még belenyomkodja a saját lábát, hogy ez most nagyon jól esett. A gondolataim pedig tovább folytatják az utazást egy olyan úton, ahova nem szabadna eltévednem, de nem tudom nem elképzelni magam előtt Tatia tökéletes alakját, amit már annyiszor felfedezhettem.
Sosem lehet tudni, hogy mégis mi kötődik pontosan hozzád, kedvesem. Miért is foglalkoznánk? A múltat sokszor jobb nem bolygatni. Az is lehet, hogy ez is egyike azon időszakoknak, amikor jobb lenne távol maradni az egésztől, de persze a te múltad, a te életed. – Megígértem neki, hogy segítek, szóval pontosan ezt is fogom tenni. Na, meg persze nem tehetek róla egy részem kíváncsi, hogy mégis miről lehet szó, de azért annyira nem, hogy egyedül is nekilássak komolyabb munkálatoknak az igazság felderítésének az érdekében. Amúgy is.. Közösen az igazi. Mert látni akarom az arcát, amikor kiderül mi történt igazából. Legyen az bármi. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – Játékos mosoly ül ki az arcomra, de egyáltalán nem azért, mert tényleg arra játszanék, hogy eljátsszam a bizalmát. Örülök neki, hogy mindazok után, amin együtt keresztülmentünk, amik történtek, még mindig képes bennem megbízni. Persze én is hiszek benne, de a természetemben van az állandó kétely, ami nem engedi, hogy olyan teljesen vakon megbízzak benne, ahogyan most ő teszi velem.
Most arra akarsz rábeszélni, hogy kihagyjam a lehető legjobb szórakozást? Abból nem eszel kedvesem. Veled tartok. – Ha már egyszer volt olyan kedves, hogy felkeltette az érdeklődésem és idáig elfáradt, akkor nem csak közvetetten fogok részt venni benne. Ha kell nyakig beleásom magam, de most semmi nem állíthat meg annak érdekében, hogy ennek az egész helyzetnek a végére járjak.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 26, 2015 6:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


i don't trust you anymore

Miért gyötröm magam vele? Lehet, hogy előrébb leszek, de az is lehet, hogy tényleg csak az eszét játssza és ismét azt a periódusát éli, amiben viccesnek találja az átvágásomat és a tönkretételemet. Életem legnagyobb mélypontjai hozzá kapcsolódtak, ha valaki letaszított a dombról, amire felmásztam az vagy Klaus Mikaelson volt vagy szorosan kapcsolódott a személyéhez a kudarcom. Ennek ellenére sohasem tanultam a hibáimból, itt vagyok, jöttem behajtani az ígéretét, minthogy teljességgel a saját kezembe vettem volna a dolgokat. De amit be kell ismerni, azt be kell ismerni: Klaus-é ez a város, minden négyzetcentijét ismeri és New Orleans talán még Mystic Falls-tól is nagyobb mágiaközpont.
- Ugyan már, mégis mi olyat találhatnánk, ami nem tetszene neked? Főleg, hogy eleve egyikőnk sem foglalkozik manapság azokkal a dolgokkal, ami túlságosan a régi érzelmi életünkhöz kapcsolódna, nemde? - Felvontam a szemöldökömet, az ajkaimat mosolyra húztam. Mit is mondhatnék, kezdett egyre kevésbé zavarni, hogy eltűnt az életemből. Nem mintha nyugodtabb vagy jobb lenne azóta, sokkal inkább másabb... egyfajta groteszk lezárást kaptam a faképnél hagyásom által. - Hiába tudom, hogy aljas féreg vagy, bízom benned és ezt nem fogod lerombolni egyszerű fenyegetéssel. Ahogy te is bízhatsz bennem. Ennyivel tartozunk egymásnak. - Figyeltem, ahogy egy nyikhaj fiúcska pakolni kezdi Klaus cuccait, aztán bólintottam hallva, hogy van is ötlete a boszorkányt illetően. Legyen szó akármilyen utálatról, ellenségeskedésről és arról, hogy démonian romlottam vagyunk mindketten, ami emberség maradt bennünk előjön, ha találkozunk. Előtte nem szégyelltem.
- Ha nincs kedved velem tartani elég a boszorkány címe. A szívemre venném az időd rablását, a polgármesteri teendőid biztosan lekötnek, tekintve, hogy az imént is nagyon fontos tárgyalást bonyolítottál le a festővászonnal. - Indulásra készen álltam és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt, mi történik mostanában vele, hogyan érzi magát a lány amiatt, de hajlamos voltam elnyomni ezen kérdéseimet mindaddig, míg megfelelő időt nem találtam a feltételükre.



klaus & tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 23, 2015 1:40 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


klaus & tatia
Meglepett, hogy a segítségemet kérte a múltunkra való tekintettel, de azt hiszem bármennyire is akarja lezárni a velem való kapcsolatát, avagy mennyire akarjuk mindketten hátrahagyni, vagy magától egyszerűen a porba veszni mondhatni lehetetlen küldetésre jelentkezünk, mert ami közöttünk van azt nem lehet csak olyan egyszerűen eltüntetni, semmisé tenni. Kettőnk múltja sokkal hosszabb, mint egy mezei emberpár kapcsolata. De, ha őszinte akarok lenni én nem bánom, hogy az utjaink folyamatosan keresztezik egymást, mert mindig örömmel legeltetem a tekintetem rajta. Gyönyörű, amin az évek nem változtatnak. Ha valamit csodának nevezhetnénk, akkor ez az. Az pedig, hogy egyenest van belőle három, vagy talán már négy kiadás is.. Egyáltalán nem veszít a tökéletességéből. Az egyediségéből. Ő mindig az a lány marad, akin először megakadt a szemem még akkor is, ha nem volt olyan mélyen futó szerelem, mint elsőnek hittem. Habár, ha a szerelmünk tárgya már a család tagjai között vergődik az nem túlontúl egészséges.
Bocsáss meg nekem, hogy ilyen kegyetlenül áthúztam a számításaidat, de tudod valahogy nem bírom a tudatát annak, hogy a szüleim a fülemben zizegnek. Sosem jó, ha a közelben vannak. Egyszerűen nem tudnak leállni a kis tervszövögetésükkel, hogy tönkretegyenek engem. Persze néha kibővül a dolog az egész családra, de mit számít. A családi viszályokat már megszokhattad volna mostanra. – Nem vagyunk egyszerű család. Ezer év alatt túlságosan sok mindenen mentünk keresztül. Mégis itt vagyunk egymásnak. Persze nekünk is megvannak a magunk veszekedései, eltávolodásai mégis a mi idővonalunkon ez tökéletesen elfakul. – Szóval, akkor ez amolyan, ha ló nincs szamár is jó? Habár, ha már a szamár győzte le a lovat, akkor elég jó szamár lehet.. -  Talán pontosan azért kerülgetem a tényeket, mert tudom, hogy neki ez mennyire fontos. Megtudni az igazságot a múltjáról. Bár nem tudom, hogy ki vagy éppen, hogyan volt képes elérni mindazt, hogy kételkedjen benne. De nem az én dolgom. Ahogyan nem is nekem kellene ezzel foglalkoznom, de úgy néz ki a nagylelkűségem határtalan ezen a téren.
Kedves, hogy van még némi bizalom az irányomba részedről. De tudod az igazságot elferdíthetem és mégis úgy tűnik, hogy igaz. Habár nem hazudtam még neked ebben igazad van, de nem tudhatod, hogy most nem tenném meg. Mert elvileg eddig, amit hittél az hazugság. Mi van, ha valami olyasmi derül majd ki, amit nem akarnám, hogy tudj? Azt hiszed nem tartanám meg magamnak? – Nem lenne nagy hazugság a részemről, hogy nem találtam semmit, ha ilyesmi lenne. Ebben az esetben pedig esélyem sincs arra, hogy eltitkoljam előle, mert kénytelen lesz velem együtt megtalálni a válaszokat a kérdéseire. – Hát akkor induljunk ki a boszorkányoknál. – Csapom össze a tenyeremet, majd intek a távolban álló srácnak, hogy szedjék össze a dolgaimat. – Mi lenne, ha egy kedves kis boszorkány belelesne az elmédbe meglássuk elárul-e az valamit? Már csak meg kell találni a megfelelő alanyt erre a szerepre. Talán tudok is rá valakit..

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 09, 2015 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


i don't trust you anymore

Klaus-hoz azóta, mióta én magam is vámpírrá váltam, soha nem fűztek egyértelmű érzelmek. Ugyan az unalmasság nem volt kenyerem, nem szerettem azt a pontot, amikor a dolgok kiszámíthatóvá váltak, de néha örültem volna, ha kissé letisztultabbak és kézzel foghatóbbak lettek volna a hibrid felé irányuló emócióim. Nem tagadhattam, hogy szeretem. Mindig szeretni fogom, senki és semmi nem törölhette ki belőlem a haloványan pislákoló lelkem eme darabját, de sokkal jobban esett nem foglalkozni vele és nem gyötörni magam ezzel a gyengítő tényezővel. Így inkább arra koncentráltam, miért gyűlöltem és szerencsémre ez a repertoár is éppen akkora, sőt, lehet, hogy nagyobb is volt, mint az ellenkező oldal muníciója. És azt is én utáltam a legjobban, hogy ő volt az első személy, akinek a neve bevillant azon a képzeletbeli listámon, amint segítséget kerestem a megoldandó problémámra. Egyedül ehhez kevés voltam, hiába törtem volna el a saját kezemet előbb, minthogy azért nyújtsam fel, hogy valaki kihúzzon a gödörből.
- Az anyáddal akartam beszélni, de mint kiderült újfent megölted és mivel vudu papnő még nem vagyok, nem kezdenék bele egy szellemidézésbe. Akárhányszor próbáltam eddig, rosszul sült el. - Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. - Úgyhogy maradtál te, akit ismerek azokból az időkből. Vagy a bátyád, de vele annyira sem szeretnék beszélni, mint veled. - Aprót sóhajtottam. Elijah kimért stílusát jelenleg képtelen lettem volna elviselni és ott volt a tény is, hogy szinte időtlen idők óta nem láttam őt. Nem voltam arra felkészülve, hogy találkozzunk és az igazat megvallva nem is láttam értelmét. Szívesen leszámoltam volna a Mikaelson-okkal, már ami az én életemben betöltött szerepüket illette, de ez felért volna egy lehetetlen küldetéssel. Akkor a bőröm alá fészkelték magukat, amikor először megpillantottam őket és azóta sem bújtak elő a jól kibélelt vackukból.
- Nem hazudnál nekem. - Jelentettem ki magabiztosan, felé fordítva a fejemet. - Sok mindent csináltál már, elhagytál, belém döfted a kést, megsirattál, de hazudni sohasem hazudtál. Minden szavad, amit nekem mondasz igaz szokott lenni és mertem remélni, hogy legalább ezen az egy szokásodon nem fogsz változtatni tekintve, hogy lehetnél hozzám egy kicsit kedvesebb azok után, amit műveltél. - Ahogy neki a sajátja, nekem is az önérzetem volt a legérzékenyebb pontom, ebben sértett meg hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt és amíg világ a világ fel fogom emlegetni előtte. Klaus is szerette alkalmazni a múltbéli hibákkal való dobálózás módszerét, én miért kegyelmeznék neki? Az sem érdekelt, ha őt nem hatották meg a szavaim.
- Régen dolgoztunk már együtt. - Összevontam a szemöldökeimet. Nem szerettem volna túlontúl sok időt tölteni vele, de ha ez volt a feltétele a segítségének, kénytelen voltam beleegyezni az ajánlatába. Addig ki fogom bírni, míg vagy nem találok egy másik utat vagy összegyúrt erőkkel minél hamarabb nem végzünk a kutatással. - Benne vagyok, de sajnos szomorúan vallom be, hogy jelenleg egyetlen nyomot sem látok, amin elindulhatnánk azon kívül, amit már elmondtam neked. Reméltem van valamiféle boszorkányod vagy akárkid, aki nem csak a gyertyák meggyújtásához ért, hanem hasznomra is válhat. Sajnos a mai boszorkák nagy többsége megragad az alsó lépcsőfokokon. - Forgattam meg a szemeimet. Curtis biztosan utánanézett volna nekem mindennek, de őt nem akartam belekeverni. Megvoltak a maga ügyletei.



klaus & tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 27, 2015 12:10 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


klaus & tatia
Határozottan sikerült még inkább kizökkentenem a nyugalmas, komfortzónájából mindössze annyival, hogy megkértem nyugodjon meg. Látszott rajta, hogy ez az egész túlságosan is foglalkoztatja, de egyedül nem jut semmire pontosan ezért fordult hozzám, ami nagy szó tekintve az álláspontunkat. Meg amúgy is Tatia Petrova-ról beszélünk, akinek nem kenyere a segítségkérés semmilyen formában. Most azonban mégis hozzám fordult és rendkívül komolyan kellett volna vennem, de tényleg akadt fontosabb elintéznivalóm is. Most pedig, ahogyan ismerem itt fog toporzékolni, míg válasszal nem méltatom, de nem hiszem, hogy én egyedül több információt gyűjthettem volna, mint amit akár most ketten is megtehetünk. Úgy értem így még jobb is, nem? Mert legalább nem másodkézből kell hallania a dolgokat, hanem ott lehet velem. Mert mégis miért is hinne nekem, ha kiderítek valamit? Semmi oka nincs rá. Nem én vagyok a családban az, akinek minden szavát el lehet hinni. Persze lehet, hogy vannak olyan dolgok, amiket konkrétan nem hangsúlyoz ki, de legalább nem szokott hazudni az én drágalátos bátyám. Én helyette is szíves örömest teszem.
Igen, utálsz engem és nem érted, hogy miért pont tőlem kértél segítséged, de még mindig itt vagy, ami azt jelenti, hogy nagyon kétségbeesett lehetsz. – Kezdem azt hinni, hogy most már tényleg én vagyok az egyetlen reménye annak érdekében, hogy helyre tegyen pár dolgot az emlékezetében. – Nem veszlek semmibe drágám. – Az utolsó ecsetvonások végeztével már a teljes figyelmemet neki szentelem.
De mégis mekkora az esélye annak, ha ki is derítettem volna valamit a múltadról, akkor elhinnéd nekem? Ha mondjuk arra jöttem volna rá, hogy unikornis véren éltél régebben.. Vagy legyen szó bármiről. Lehet, hogy kétségbeesett vagy, de nem hiszem, hogy ennyire megbíznál bennem. – Én határozottan nem bíznék meg magamban és senki másban sem. Ha valamit tudni akarok, akkor magam derítem ki. Lehet, hogy dróton rángatnék pár embert, hogy biztos legyek a dolgomban, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy hinnék bármilyen jött-mentnek vagy valakinek, akiben már többször volt szerencsém csalódni. Mert szerintem nem egyszer jelentettem egyfajta csalódást a számára. De ezzel mindenki más így van. Mondjuk így ezer év elteltével kétlem, hogy valaki még meglepődne, hogy a helyes utat nem nekem találták ki. – Szóval inkább, mit szólnál ahhoz, ha mi ketten, együtt derítenénk ki a múltad rejtélyes foltjait? – Egy kis csapatmunka talán még érdekesebbé is teheti. Legalább lesz társaságom. Meg ez igazából számára fontos leginkább.
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 22, 2015 7:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


i don't trust you anymore

Nyugodtabb? A múltamról való tudásom felfordulni látszott és nem tudtam eldönteni, hogy ez csupán egy jól megfontolt és kitervelt szórakozás eredménye volt vagy tényleg rendelkezett valóságalappal, ami miatt igazán beletúrhattam volna a hajamba és nekikezdhettem volna a gondolkozásnak, hogy a saját hazugságaimon kívül mi nem igaz még a létezésemben. Utáltam a tehetetlenséget, a tudatlanságot, a helyzeteket, amelyek során nem kaptam választ a kérdésemre és amikor úgy éreztem, hogy képtelenség lenne előrébb lendíteni magam, mert valami, ami hatalmasabb tőlem nem engedi, hogy egyáltalán megpróbáljak megtenni egy lépést. Gyűlöltem segítséget kérni, a saját gyengeségem bevallása volt minden egyes alkalommal a gesztus, hogy valakit társnak akartam magam mellé legyen szó cselszövésről, bosszúról, kéznyújtásról. És jelenleg is ez volt a helyzet, kevés voltam ahhoz, hogy egyedül megoldjam a felmerülő problémákat… olyanhoz fordultam, akiről azt hittem, hogy minden ellenére képes arra, hogy csupán egy kis időre mellettem legyen és utána járjon egyetlen dolognak, ha már megszámlálhatatlan alkalommal gázolt át rajtam és rúgott belém. Megérdemeltem volna, hogy Klaus foglalkozzon velem, de kiderült, hogy ismételten nem volt értelme annak, hogy meg akartam bízni benne. Abban, hogy még nem felejtett el teljesen.
- Szóval fontosabb dolgok… - Apró, keserű kacaj hagyta el a torkom, legszívesebben felkaptam volna a festővásznát és az ecseteivel együtt a folyóba dobtam volna. Visszafogtam a mellkasomat maró agresszivitást, mély levegőt vettem, néminemű csöndet magamba erőltetve meredtem pár másodpercig arra a tájra, amiről beszélt és ami legyőzött a figyelmét felkeltő versenyben. Nem saját magara akartam irányítani ezt a törődést, hanem a bajomra, amivel megkerestem és amire úgy tűnt, legalább kicsit vevő.
- Igazad van. – Sóhajtottam a víz irányába meredve. – Ez a táj tényleg megnyugtató. Eléri, hogy tisztán lásson az ember… és eszembe juttatta, mennyire utállak és mennyire ostoba voltam, hogy megint hozzád fordultam. – Ejtettem ki őszinte gondolataimat és érzéseimet a számon, miközben halvány mosoly húzódott az arcomra. A halandók minden bizonnyal mentális betegséggel bélyegeznének meg, ha azt érezték volna, amit én… hirtelen feltörő nyugalmat, békét az előbbi harag után, amely elzsibbasztotta a végtagjaimat és megengedte a béke állapotát belecsempészve a képességet, miszerint a sejtjeimből áradó gyűlölet ne kavarja fel a szervezetem egyensúlyát. Kezdtem megérteni, miért költözött ide Klaus. Ez a hely a bölcsője lehetett mindannak, amit meg szerettem volna testesíteni.
- Mit tettem ellened, hogy ennyire semmibe veszel? – Kérdeztem teljesen komolyan. Nem volt kedvem jelenetet rendezni, egyszerű kérdés volt, ami hosszú idők óta foglalkoztatott és most végre kibukott belőlem. Ő volt az, akinek szokása volt játszadozni velem, akárhányszor közel engedtem magamhoz... persze, hozzászokhattam volna, hogy ostoba vagyok, ha róla van szó.



klaus & tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 27, 2015 12:02 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


klaus & tatia
Számítottam arra, hogy a béke, amit jelen pillanatban még átéreztem olyan könnyedséggel száll tova, mintha mindig is az lett volna a dolga. Nem, mintha az a típus lettem volna, aki képes egy helyben ülni és úgy tenni, mintha semmit nem kellene csinálni, de mivel most pontosan ez volt a feladatom így nagy nehezen, de elviseltem. Most pedig, mikor már egy icipicit kezdtem volna elmélyülni benne és ténylegesen megtalálni az örömöt az egészben úgy jelent meg Tatia, mint egy vihar. Vagy, ahogy mondani szokás derült égből villámcsapás, habár a pusztítás egy igazán nagy viharhoz volt hasonlítható. Bár a vihar kéz a kézben jár együtt a villámmal, úgyhogy rá azt hiszem mind a kettő nagyon is érvényes.
Tudod, ha egy picit nyugodtabb lennél, akkor nem tűnnél annyira ráncosnak. – Persze maga az, hogy ráncossá váljon az finoman fogalmazva is egyenlő a lehetetlennel. Ez azonban egy pillanatra sem jelenti azt, hogy nem ül ki az arcára, hogy mennyire megviselt, hogy mennyi minden nyomasztja. Pontosan tudom, hogy mi és miért, de nem mondanám, hogy annyira megtettem volna minden tőlem telhetőt, hogy megtalálhassam a válaszaihoz vezető kulcsot. Lehet, hogy vágytam arra, hogy tehessek valamit, de mégsem sikerült olyan erővel bevetnem magam ebbe a mély vízbe, mint azt szerettem volna. Pedig én aztán igyekeztem, de valahogy még egy gyönyörű látvány lefestése is jobban foglalkoztat, mint neki a legújabb őrülete.
Én nem felejtek el semmit sem különösebben, kedvesem. Az más kérdés, hogy vannak fontosabb dolgok is a fejemben, vagy sem. Mellesleg csak nézz egy kicsit távolabb, mint a saját orrod és meglátod, hogy ez a város mennyi mindent sugároz feléd, ilyen távolságból is. Talán még meg is nyugtathatna téged is. Akkor pedig nyugodtan kijelenthetném, hogy varázserővel rendelkezik még feletted is.  – Egy pillanatra sem hagytam abba a festést, sőt mi több az ecsetvonásaim egyre gyakoribbá váltak, hiszen valahogy a puszta jelenléte megihletett. Bármennyire is zűrös a kettőnk kapcsolata mindig is volt benne valami, amit nem tudtam teljes mértékben megmagyarázni. Lehet, hogy megöljük egymást, mikor együtt vagyunk, de ugyanolyan hévvel szeretjük is a másikat, ami azt hiszem valamilyen módon kiegyenlíti a mérleget.  
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Szer. Aug. 12, 2015 4:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


i don't trust you anymore

Annyira kívántam az ittlétet, mint egy hátbavágást, mégis megígértem annak, akivel még szóba sem kellett volna állnom, hogy megvárom, míg jut valamire. Napok teltek el, egy valamirevaló ember szájtátva járkált volna a város utcáin és nem tudta volna bezsúfolni a naptárjába a programjait, de nekem borsózott a hátam az ittléttől. Minden egyes utcasarok, épület, ember, macskakő arra emlékeztetett, hogy egy város sokkal fontosabb volt annak, akiért az életemet is odaadtam volna, mint én. Tanultam a hibámból és megfogadtam, hogy nem fogok újra ilyen helyzetbe kerülni. Soha többé. Legyen szó bármiről, mindig oda kellett kilyukadnom, hogy magam számára én legyek a legfontosabb, ne érdekeljenek a szép szavak és a lehetséges variációk. Megbékéltem azzal, hogy a múltamnak csak azokkal a darabkáival foglalkozhattam, amelyek az előrelépést segítették, mégis az első fejezetek nagyon fontosak voltak számomra. Főleg, hogy megtudtam, talán nem is úgy történtek, ahogy az emlékeimben éltek a napok, hanem az egész történet más irányt vett, csak valaki nagyon jó ötletnek tartotta, hogy szórakozzon a fejemmel. Nem voltam megigézhető, legalább ennyi előnyöm származott abból, hogy az én vérem teremtette a vámpírokat, tehát egyetlen személy piszkálhatott bele az emlékeimbe: a jó öreg Esther Mikaelson, aki a fiának hála ismét a halottak táborát erősítette. Néha nagyon erőseb elgondolkoztam azon, vajon mit szerethettem Klaus-ban, amikor minden egyes tettével csakis azt érte el, hogy felhúzzam magam és a szemforgatástól kihulljanak a szemgolyóim?
- Mi szél sodort erre? – Kérdeztem vissza, amikor láttam, hogy nem éppen érdekelte a jelenlétem. Ez még tőle is övön aluli cselekedet volt, lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat és a lélegzetvételemből is sejthette, hogy jobban jár, ha most nem szórakozik velem. A válla fölött az éppen készülő festményre, majd a tájra néztem és meg kellett állapítanom, hogy a tehetsége nem kopott, az összkép gyönyörű volt. Nem tellett sok időbe, míg kiszedtem az egyik emberéből, hogy hol található meg a nagyfőnök, meg is lepett, hogy ennyire óvatlanok a követői. Tizenöt másodpercen belül elcsicseregte, hogy valószínűleg a kikötőben találom meg, mert úgy hallotta, oda megy. – Jöttem megkérdezni, hogy jutottál-e valamire azzal kapcsolatban, amiről beszéltünk. Vagy rád jellemző módon már el is felejtetted, hogy segítséget ígértél? – Összevontam a szemöldökeimet és mellé sétáltam, hogy ha más nem, azzal a nyavalyás képpel egyenlőnek érezhessem magam.



klaus & tatia
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Aug. 04, 2015 2:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


klaus & tatia

Semmi nem tereli el jobban a gondolataimat, mint az, hogy egy-két órára magamba fordulhatok és eggyé válok az ecsettel, hogy a vászonra lefessem a lelkem zavaros darabkáit. A város innen különösen szép látványt nyújt mégis a tájképnek indult kép idővel eltorzul és színek kavalkádja lesz. Sokkal inkább úgy mondanám, hogy a színek harcolnak magukkal, hogy melyik legyen végső uralmon a vásznon, amikor a munkámat befejezem. Lassan és megfontoltan láttam neki a művemnek, de hamarosan szenvedélyes, szinte követelőzően mozgott az ecset a kezemben. Csak úgy, mint az ecset én magam is a tettek embere voltam és nem szívesen ücsörögtem egy helyben, ha van lehetőség arra, hogy biztonságosabbá tegyem a várost. Ezer év alatt annyi ellenséget szereztem már magamnak, hogy be sem kell fordulnom egyetlen egy sarkon sem, hogy találkozhassak valamelyikkel. Maguktól jönnek hozzám és megkörnyékeznek. Addig pedig, míg nem leszek képes félelmet kelteni mindben, vagy a föld alá temetni őket talán bele is őrülök a lányom távollétébe. De legalább már azzal tisztában vagyok, hogy biztonságban van és ez is nagyon sokat jelent. Jobb, ha mindenki úgy hiszi, hogy meghalt, amit senki nem kérdőjelez meg, hiszen a hiánya is pontosan úgy emészt fel mindegyikőnket, mintha tényleg nem lenne többé és egyszerűen csak próbálunk uralkodni önmagunkon. Pedig én aztán nem az önuralmamról vagyok híres.  
Léptek zaja zavarja meg a lelki békémet azonban, amikor már egy lágy szellőnek köszönhetően képes leszek arcot is fűzni a közeledő személyhez nem is nagyon foglalkozom vele, továbbra is erősen tartom a kezemben az ecsetet és a vászonra koncentrálok. Nem hiszem, hogy üdvözlő ölelést várna tőlem, vagy esetleg egy kisebb szerenádot a tiszteletére. Amúgy sem hiszem, hogy azért jött ide, mert annyira hiányoztam neki. - Tatia. Mi szél sodort téged erre?     - Nem fordulok felé, hiszen továbbra is buzgón foglalkozom a festményemmel, ami jelen esetben ténylegesen érdekel. Róla már ezt nem mondhatom el olyan lelkesen.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Szer. Május 20, 2015 6:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Én is köszönöm a játékot! Smile
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



A poszt írója Gwendolyn Lowell
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 26, 2015 11:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Lucas & Gwen

you loved me once, i'm sure you can love me again

Habár kivételes tehetségem van ahhoz, hogy úgy játsszak az emberek idegeivel, mint ahogy más a zongorán klimpírozik, most nem ez a célom. Megbízható ember nem sok akad, akinek meg fizetnek azért, hogy tartsa a száját, az semmi perc alatt kiadja az információkat. Itt bizony nem jöhetne szóba más, és örülök, hogy ő is így áll a dolgokhoz. Persze a haszon az más neki és más nekem.
- Ejnye Lucas, ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, a keserű féltékenység beszél belőled.. – nevetek fel. Az imént még azt ecsetelte, hogy mennyire tökéletes az új nője, most meg azon jár az esze, hogy én kivel és kivel nem… Kedves. Nem felejtettem el, hogy ő is jónéhányszor alanya volt a tehetségemnek. De azt hiszem, mi sosem leszünk olyan viszonyban, hogy egy pohár jó bor mellett nosztalgiázzunk a régi szép időkön.
- Ami azt illeti, téged is szívesen megkóstolnálak.. Csak úgy.. barátilag. – idézem őt meglehetősen jól szórakozva, s ezzel váltok témát a nőjéről is. Nem lep meg, hogy így reagált, én is pont ezt teszem, ha Chriest kerül szóba. Védem, ami az enyém. Habár ha jobban belegondolok, kettőnk közül eddig ez nekem megy rosszabbul. Talán revansot kellene vennem, hogy kvittek legyünk.. De minden hiába, nem fogom kockára tenni az újkeletű szövetségemet holmi bosszúra. Ahhoz túl sok forog kockán, és a változatosság kedvéért ez mind nekem fontos.
- Ne aggódj, minden teljesen világos.. – veszem el tőle a papírt és gyorsan átfutom a címet. Egyelőre még ugyan nem tudom, hogy merre találom, de ez lesz a legkisebb probléma. A nagyobbik az, hogy már most érzem a torkomban az éhséget. Ám még mindig kitartok amellett, hogy ez a lehető legjobb és legbiztonságosabb terv. Nem mellesleg pedig élvezet nézni, hogy mennyire nem akar látni engem. Meg merem kockáztatni, hogy nem hagyja őt hidegen, hogy pont hozzá fordulok segítségért. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy bármibe kerüljön is, inkább bennem fog kárt tenni, minthogy végignézze, ahogy én teszem azt mással. Ő a tökéletes mentor mellém.
- Holnap este. Remélem tudod, hogy randiról nem illik késni.. – címzem neki utolsó mondatomat, aztán hátat fordítva neki elvonulok. Én tartom magam az alkuhoz, és nem rabolom feleslegesen az idejét, míg ő is állja a szavát. Nem olyan megterhelő, mint amilyennek mutatja.


Köszönöm a játékot,
hamarosan találkozunk, Handsome. 42

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 13, 2015 6:00 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

gwen & lucas
love is the last thing I feel now
- Akkor a barátod egy hős! - bukott ki belőlem tisztán, mindennemű érzelem nélkül, bár lehet, hogy némi szarkazmus azért elmélyedt a szavaimban... nagyon mélyen ott volt. Nem érdekel, hogy kivel van együtt, de tényleg. Számomra már akkor sem volt új, hogy mással kavar, hiszen a maffián belül egyáltalán nem újdonság azt látni, hogy egy-egy ilyen lány, mint ő, mással is megosztja a társaságát. Főleg Benedict-tel. És én még ezzel a nővel akartam leélni az életem, ha sikerül együtt elfutnunk. Jó nagy marha voltam. Olyan, amiről azt gondoltam, én sosem leszek, sosem akartam beállni az efféle férfiak sorába. Annyira kínos.
Megköszörültem a torkom, mikor láttam kibontakozni arcán a vigyort. Aliena-t viszont téynleg minden körülmény között hagyjuk ki kettőnk dolgából, mert ő nem olyan veszélyes egyikőnkre sem. Legalábbis verekedni biztosan nem áll le egy bár közepén. - A te tehetséged sok más dologban is a régi lehet, nemcsak abban, hogy rátapintasz a lényegre. De gondolom ezt az utóbbi időben csak a legújabb haverodnak bizonygatod. - billent oldalra a fejem. Nem akartam szót ejteni Alienáról, de azt is megfogadtam hogy nem beszélek az ő idióta vérfarkasáról. Nevetségesen primitív az ilyennel vagdalózni, szóval most valójában én magam is nevetségesen primitív voltam. - És ami azt illeti, én is megkóstoltatok veled valamit, ha megpróbálsz Aliena közelébe menni. Csak úgy... barátilag. - vicsorogtam rá. Egyáltalán nem vagyok vele kibékülve, és nem is leszek. Az egy bónusz hogy többé nem kell majd látnom, ha sikerül neki legyőznie a vérszomját. Addig elviselem valahogy.
Elővettem egy cetlit a zsebemből, majd átnyújtottam neki. - Itt van egy cím. Gyere ide, ez egy zárt tér, de nyilvános helyen, szóval itt sem árt, ha észnél vagy. - köszörültem meg a torkom. Még nem tudom, milyen trükköt vetek be nála, talán egyből bele a mélybe? Nem fog gyilkosság száradni a lelkemen, ez is biztos. - Oké?

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 25, 2015 4:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Adeline & Duncan




- Persze, nyilvánvaló. Azért menekülsz, nem? – ne mondja nekem,hogy ezzel csak engem véd, mert az hazugság. Tudja jól, hogy nem kell megvédeni, ha elfelejtette volna, majd eszébe juttatom, hogy a fél éltemet azzal töltöttem, hogy hozzá hasonlókat öltem. Nem, nem kell engem megvédeni, ne hazudjon nekem, mert már nagyon elegem volt belőle.
- Ne játszd az áldozatot! Most az egyszer nem te vagy az! És ha már itt tartunk, akkor fura módon te vagy az, aki visszaakar éppen menni, nem? – melyikünknek is vannak titkai, amit nem tud a másik? Neki, csakis neki, nekem pedig már elegem volt abból, hogy csak ezt hallom, hogy ő az áldozata mindennek.
- Hagyd már abba! Fogd fel, hogy nem te vagy itt az, akinek sértődöttet kéne játszania!- idegesít, irritál az, hogy nem képes nem azt látni a dolgokba, hogy rajta kívül mást is értek sérelmek. Az én nagyapámat ölték meg, ölte meg, ezek után nekem ne játssza ezt! – Adtál rá épp elég okot, hogy azt feltételezzek rólad, amit csak akarok. – ott volt, minden, menekül, a nagyapám ráadásul pont hozzá ment, látták vele az emberek, még egy kamera is felvette azt, ahogy a nagyapámmal találkozik. Erre meg most úgy dönt, hogy hazautazik? Ne nevetessen a kifogásaival!
- Ezt neked kéne inkább megmondanod, nem? – mert ő volt az, aki hazudott, ő tudja csak, hogy miben hazudott, és erősen kétlem, hogy olyan sok dologban igazat mondott volna. Megelégeltem már azt, hogy folyton csak hazudnak nekem, hogy félrevezetnek, elegem volt a báb szerepköréből, itt az ideje, hogy a kezembe vegyem a dolgokat. – Miért ez, most mi? Éppen menekülsz, méghozzá haza! – ne mondja már nekem, hogy ennyire hülyének néz, hogy ennyire naivnak lát. Nem érdekel, hogy mi volt, végzett a nagyapámmal, a semmiért adtam fel régen mindent, mert abban a pillanatban, ahogy ő elhatározta magát, hogy felszáll egy hazatartó hajóra, tönkretett mindent. – Persze, gondolom arra tévedt véletlenül egy oroszlán és darabokra tépte, nem? – persze, teljesen reálisan hangzik, igaz? Nem, a legkevésbé sem, nem véletlen állattámadás volt ez, ahogyan azt beállították a rendőrök, vagy épp a média. Én tudom, és ők örülhetnek amíg a tudatlanság boldogítja őket, mert a valóság…fájdalmas.
- Akkor hadd halljam a verziódat! Miért mentél el, miért néztél ki magadnak egy hazafelé tartó hajót? – ha máshogy nem megy, hát nézzük akkor innét. Nem érdekel, hogy mit hazudik, az igazságot akarom, végre valami olyat, ami legalább köszönőviszonyban van az igazsággal! És meg is fogom kapni, mert elegem volt abból, hogy az orromnál fogva vezetnek.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 22, 2015 9:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next





Duncan & Adeline

Mintha nem is hallana engem, mintha nem is akarná érteni azt, amit mondok, pedig én... én soha nem tettem ellene semmit. Nem hiheti azt, hogy minden eddigi csak színjáték volt, nem hiheti azt, hogy képes lennék elárulni őt, vagy akár bántani bárhogyan is. Nem lennék rá képes, és nem is értem, hogyan feltételezhet ilyesmit rólam és hogy miért nem jutnak el hozzá a szavaim, miért nem hisz nekem. Életemben nem hazudtam még neki és nem is most fogom elkezdeni, nem hiheti, hogy minden csak színjáték volt eddig... az egyszerűen képtelenség! - Tisztán? Csak azt látod, amit láttatni akarnak veled, semmit sem látsz tisztán! - nem hiheti azt, hogy ez az igazság. Azt látja, amit akarja, hogy lássanak, és nem érti meg, hogy eddig is ezt tették régen is. Elhitették velünk azt, hogy a másik oldal a rossz, és ő most... el is hiszi, és a legrosszabb, hogy pont velem kapcsolatban, ez fáj a legjobban.
- Nem! Nem rólam szól, rólunk, de... nem értelek. Én soha nem hinném el, ha be akarnak téged feketíteni, te pedig... komolyan elhiszed. - látom rajta, komolyan beszél és képtelen vagyok felfogni, hogyan lehetséges ez. Gyanúsít valamivel és még egyelőre nem is tudom, hogy pontosan mivel, de hogy rendkívül fáj, az biztos, és nem tudom, hogy mégis mit kéne most tennem. Nem győzik meg a szavaim, nem hisz semminek sem, amit mondok és így... mégis mit tehetnék? Halvány sejtelmem sincs róla, hogy mit gondol rólam, és nem értem, hogy miért, így mégis hogyan győzzem meg az ellenkezőjéről és... egyáltalán akarom-e, ha képes elhinni rólam ilyesmit?
- Nem akartam elmenni, akkor nem jöttem volna el veled, nem hagytam volna ott mindent és mindenkit. Hogyan feltételezhetsz ilyet rólam? - komolyan nem tudom már, hogy hogyan reagáljak, valahol kezdek a kétségbeesés és a harag között ingadozni. Mérges vagyok rá, hogy képes rólam ilyesmit feltételezni és közben nem is értem az egészet és képtelen vagyok felfogni azt, hogy képesek ilyesmit elérni olyan távolból is. A családom... vagy az övé, még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ki, vagy erre képesek voltak összefogni, hogy szétugrasszanak minket? Sejtelmem sincs, hogy mi a fene történik itt, de egyre rémesebben érzem magam.
- Szavak... minden az volt szerinted hazugság? - nem bírom, úgy érzem, mintha minden rám akarna szakadni. Megremeg a szám széle, de próbálom tartani magam, de nem megy könnyen, ha ilyesmiket vág a fejemhez. Szavak... ezek szerinte csak azok és eddig is mind az volt. - Azt sem tudtam, ki vagy, amikor Londonban találkoztunk, az is csak... színjáték volt szerinted? - komolyan ezt hiszi? Ha erre is igen mond én... én nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék még. Nem ismertem, egyszerűen csak ott akkor egy éjszaka alatt valami történt és nem tudtam kiverni a fejemből és szerinte az sem volt más csak játék? A szavaira már csak a fejemet rázom, mégis mit mondhatnék még, ha egyszer képtelen megérteni és hinni nekem? Nem tudom, hogy mivel tudnám meggyőzni és akármit mond csak egyre jobban fáj.
- Nem a sértődöttet... fogalmad sincs mennyire fáj... hogy ezt hiszed rólam. - hogy igen hazugságokat hitt el, de olyanokat, amiket nem én mondtam, mások hazugságait hitte el és mégis mit mondhatnék erre ezek után? Hogyan győzhetném meg arról, amiről láthatóan lehetetlen? - Nincsenek válaszaim! Értsd már meg! Fogalmam sincs, hogy ki tette, de nem én! - megemelem a hangomat, de nem azért, mert kiabálni akarok, egyszerűen csak a kétségbeesés hozza azt ki belőlem, hogy már nem tudom, hogy mit mondjak neki, hogy mitől hinne nekem. Hátrébb lépek, fájdalmas sóhajjal húzom össze magamon még jobban a kabátot, mintha ez megvédene attól, hogy újra és újra tőrt forgasson a szívembe minden egyes szavával.
- Szeretlek Duncan... hiába nem vagy képes elhinni ezt nekem, de nem mondhatok neked semmit... mert nem tudok, akárhogy is fenyegetsz, akármit is teszel. - újabb lépés hátrafelé, majd egy mozdulattal fordítok hátat neki. Ekkor engedek utat a könnyeknek. Nem hisz nekem és nem bízik bennem, pedig nem tettem olyat, amivel rászolgáltam volna. Próbálom visszatartani a sírást, hogy legalább a vállaim ne rázkódjanak, de nem megy könnyen. Talán az lenne a legjobb... talán akkor lenne könnyebb, ha megtenné, ha lőne, ha végezne velem, mert ami most van, egyszerűen elviselhetetlen.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 20, 2015 11:13 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Adeline & Duncan




- Csak mert nem kellett mondanod! – mert nem volt rá alkalom, mert remekül eljátszotta a kis szerepét, amit rászabtak, és nekem ezt látnom kellett volna előre, és az a legrosszabb az egészben, hogy be kell látnom, igaza volt a családomnak. Nincsen olyan, hogy béke, sem ember, sem család között. A béke…mulandó. – De végre kibújt a szög zsákból, most már tisztán látok mindent! – most már nem fog tudni nekem hazudni, nem tud manipulálni sem, mert nincs semmije ellenem, mert már nem vagyok az övé, és soha nem is leszek, mert akkor hibázott mikor megölte a nagyapámat. Megölte őt… még csak nem is ismerte.
- Szóval ez megint csak rólad szól, igaz? – komolyan, már majdnem felnevetek. Minden csak róla szól, minden, de ezzel nem fog engem most átverni, nem érdekelnek a kifogásai, ezek csak szavak, nem érnek semmit sem, elszállnak, hazudnak, ahogy tették eddig is, és elhitetnék velem azt, ami nem igaz. – Le sem tagadhatnád, hogy honnan jöttél. – nem véletlen, hogy a családom ennyire utálja az övét. Önzők, hazugok, csalók… persze, rólunk sem mondható el sok szép dolog, gyilkosok vagyunk, kegyetlenek, de ez szükséges lépés, hogy a világot megtisztítsuk az olyanoktól, mint a családja. Akik mások nyomorán élősködnek. Akik öregembereket ölnek.
- Oh, valóban? A szívem mélyére? Mondd csak, mégis miért mentél el? Hogy engem védj? Ne álltasd magad, azért mentél el, mert elakartál! Nem kell engem megvédeni. A nagyapámat kellett volna! – mert már öreg volt, beteg, és szüksége lett volna valakire, rám, ha kimentem volna elé, ha nem munkába megyek, hanem érte, akkor még élne. – Nem érdekel az, amit mondasz. Ezek csak szavak. Eddig is hazugok voltak,  most is azok. – nem érdekel, hogy mit mond, a szó elszáll, a tett megmarad, elegem volt abból, hogy zsinóron rángatnak, hogy mindenki kénye kedvére játszik velem, mintha valami sakkbábú lennék. Itt az ideje, hogy a saját kezembe vegyem a dolgokat. – Mert nem tudtad volna. Mert úgy nem fájna elégé. – nekem, mert akkor nem fájt volna, nem csak az a baj, hogy meghalt az egyetlen ember, akire valaha is felnéztem az életem során. Aki felnevelt, aki nem katonát, hanem férfit faragott belőlem. És ki ölte meg? A feleségem. – Mint mondtam már: ezek csak szavak! – a szavak pedig nem segítenek semmin sem, sem rajta, sem rajtam, sem a nagyapámon, senkin. A szavakkal nem lehet harcot nyerni, nem lehet a fájdalmat enyhíteni, sebet ellátni. A szavak a léleknek van, de ha a lélek megtört, akkor azon már nem segít semmi. – Elképesztő, hogy még most is a sértődöttet játszod. Mintha téged bántanának, mintha neked lenne a legrosszabb az egész világon. – komolyan, nevetséges, hogy ennyire naiv, hogy ennyire magát látja mindenben. Az én nagyapámat ölte meg, tőlem vett el mindent, amiért megdolgoztam az életben. És erre úgy beszél, mintha őt érné a világ legnagyobb fájdalma. – Nem öllek meg, amíg választ nem kaptam a kérdéseimre! – azokat pedig már elmondtam. Nem csak őt akarom, hanem az egész családját, azt a rohadt, undorító, szánalmas bagázst, akik képesek egy öregemberre támadni, akinek még csak lehetősége sincsen arra, hogy megvédje magát.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 14, 2015 5:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next





Duncan & Adeline

Értetlenül tekintek rá még mindig, és egyre inkább nem értem az egészet. Hogy elfelejtettem volna bármit is... hogyan felejthetnék el? Azt nem lehet csak úgy elfelejteni, ami köztünk van... vagy már csak volt? Mert ahogyan beszél pont arra mutat rá, hogy ő bizony elfelejtette, hogy azt hiszi az egész nem volt más, csupán átverés, hogy én... átvertem őt, pedig soha nem tennék vele ilyet, képtelen lennék rá. Nem értem, hogyan feltételezheti egyáltalán. Feladtam érte mindent, a családomat és ott hagytam mindenkit, mert csak így lehettünk együtt és most... azt hiszi, hogy az egész nem volt igaz, hogy ennyire jó színész lennék? - De nem tőlem Duncan... nem tőlem! - én soha nem mondtam neki semmi olyat, amivel bántottam volna, most miért hiszi az, hogy tényleg képes lennék ilyesmire? Miért hiszi, hogy bántanám őt bárhogyan is.
- Bántanának... téged, azt aki fontos nekem, bárkit... hát nem érted? - fenyegetés, csak erre képesek, a családom keményebb része, akik képtelenek elfogadni ezt, még úgy sem, hogy eljöttünk, elmenekültünk előlük. Ezt kellett tennem, mert ha nem, akkor talán másnap már arra érek haza, hogy végeztek vele, de gondolom annak igazán komoly következményei lettek volna, egyrészt én sem térek soha haza, másrészt... a családja komolyabban lépett volna fel az enyém ellen. De az, ahogy viselkedik komolyan megrémít. Egyszerűen... ijesztő a hangja, a tekintete, minden egyes szó. Soha életemben nem láttam még ennyire ridegnek, és soha nem hittem volna, hogy valaha velem fog majd így viselkedni... képtelenségnek tűnik még most is, de látom a saját szememmel és sejtem, hogy talán csak percek kérdése, hogy pisztolyt rántson és... képes lenne ártani nekem?
- De én nem... nem tettem semmit! Miért nem hiszed el? Ha a szíved mélyére nézel, akkor láthatod, hogy ez... lehetetlen. - rázom a fejemet továbbra is hevesen, lassan már kétségbeesetten. Hogy felismeri a fajtám nyomait... soha sem beszélt rólam így. Nem volt fajtám, nem volt az, hogy mi mik vagyunk csak az, hogy kik. Duncan és Adeline, nem egy vadász és egy animágus, ez... soha nem merült fel és most mégis ez a fő téma, most mégis ezzel képes nekem támadni? Én pedig egyre inkább úgy érzem, hogy félnem kell tőle, hogy hátrálni kényszerít a szavaival, a fenyegető magatartásával. Az ösztön pedig, az állat, ami bennem szunnyad mintha csak sikítana, hogy fussak, hogy fordítsak hátat, hogy meneküljek, mert ártani akar nekem, de elnyomom. Nem tenné... ugye nem tenné? Bántana? Képes lenne rá?
A következő szavak, a vádjai szinte már tőrként hatolnak a szívembe. Úgy érzem, mintha a lelkemet marcangolná vele. Megütközve pillantok rá, eddig bírom, hogy ne gyűljön könny a szemembe, de próbálom pár nagyobb pislogással eltüntetni és visszatartani őket. - Ha meg akartam volna őt ölni... miért nem tettem már rég? Ez... ez az egész abszurd, te is tudod! - nem gondolhatja komolyan, hogy valaha is ártanék annak a személynek, aki fontos neki, akiről a legtöbbet mesélt, aki miatt kedvessé tudott válni még olyan kegyetlen szülők mellett is, akik jutottak neki. Megkeményítem a tekintetemet, nyelek egy nagyot és minden logikus lépés ellenére közelebb lépek hozzá, hiába tudom, hogy inkább el kéne. - Ha így hiszed, ha... mindezt elhiszed, akkor itt vagyok... azért jöttél igaz, hogy megölj... nem fogok elmenekülni. Nincs értelme, ha képes vagy ilyet feltételezni rólam. - hiába mindegy keménység, mégis legördül egy könnycsepp az arcomon, de nem moccanok, igyekszem tartani magamat, mert ha ezt ő tényleg így hiszi, ha feltételezi rólam, hogy megöltem a nagyapját, hogy képes lennék bárkit is megölni... akkor nekünk nincs dolgunk egymással és akkor... az életemnek sincs az ég világon semmi értelme.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 13, 2015 5:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Adeline & Duncan




- Ne hazudj. Most az egyszer…. megpróbálhatnál igazat mondani! – olyan nagy kérés lenne ez? Az egész életemet hazugságokban éltem le, hol a szüleim, hol ők hazudtak, zsinóron rángattak, de megelégeltem, elég volt abból, hogy csak egy eszköz vagyok, ideje végre a saját fejem után mennem, és ezt teszem most is. – Persze, nem tehettél mást…tudod te, hogy hányszor hallottam már ezt. – nem, nem értem meg, és ha ilyet kér tőlem, akkor ezek szerint tényleg egy cseppnyi jóindulat sem szorult belé. Megölte a nagyapámat! Ezek után pedig azt kéri tőlem, hogy próbáljam őt megérteni? Hát, arra aztán várhat, nem fogom megérteni, nincs mit megérteni!
- Nem, ezzel csak magadat mentetted. – mivel védett volna engem? Hogy megölte a nagyapámat? Erősen kétlem, hogy egy nyugdíjas ember olyan nagyon nagy veszélyt jelentett volna rám. A meneküléssel pedig nem véd senkit sem, pont ezért a neve az, hogy menekülés. A saját bőrét menti ezzel, nem pedig másét. – Hát, úgy látszik, hogy akkor nem csak te nem mutattad ki a fogad fehérjét. – felelem neki szárazon. Mégis mit hitt? Hogy majd küldök neki képeslapot mielőtt idejövök? Hogy virágokkal állítok be? Ugyan már, végzett a nagyapámmal, nem tudom,hogy milyen beteg játékot akar velem űzni, de a történtek után nem fogok csak úgy kedélyesen elbeszélgetni vele.
- Nem kell elhinnem semmit sem neked! Mióta elmentél,azóta nem. – rázom meg a fejemet. Nem, már nem kell vakon bíznom benne, nem kötelességem hinni neki, egyáltalán…hitelt adni bárminek, amit mond. Menekül, így is csak a saját bőrét menti, miért igyekezne akkor haza a nyamvadt családjához? – Hogyan feltételezhetem rólad? Ha nem tudnád, akkor vadász vagyok! Felismerem  a fajtádnak a nyomait! – minden összejátszott, utánanéztem, és… végzett vele, kíméletlenül, mint egy vadállat. Megmondták…megmondták ezt előre azok, akiket a világon a legjobban utáltam, és most idegőrlő érzés tudni azt, hogy igazat mondtak. Pont ők…soha semmiben nem volt igazuk, csak ebben. – Nem számít, hogy mit feltételezek rólad! Ezek vezettek félre eddig is! Fel kellett volna ismernem. – fel kellett volna, hogy ő sem más, mint a családja többi tagja. Ugyanúgy csak vadállat, akikre az én fajtámnak vadásznia kell. Nem számít, hogy mit érzek, soha nem számított. Ilyen az élet. Kegyetlen. Onnan vesz el, ahonnét csak tud. – A nagyapám hozzánk indult. Csak te voltál otthon. Csak te láthattad őt. Megölted. – a nyomok, az idő…. ő volt, és hiába adja nekem az ártatlant, attól  még nem fogom ezt máshogy gondolni. Eddig félrevezetett, most már nem fog, most már tisztán látok, és nem fog behálózni.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Vissza az elejére Go down
 

Kikötő

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Kereskedelmi kikötő
» Kiképzőterepek
» Kikötőváros
» Kiképző terep
» Kiképzőterep

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Külterület :: Kikötő
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3