Tudom Klausról, hogy hajlamos gyorsan és váratlanul felkapni a vizet, elborul az agya, tombol, meg hasonlók, de most mégis meglep kicsit a reakciója.
- Én... én nem tudom, hogy mit fogok csinálni - vonogatom a vállamat. Részben úgy van, ahogyan mondja. Nem tudom, van-e jogom megszegni azt a fogadalmat, egyezséget, amit a szüleink kötöttek. Nem sok más egyéb örökséget hagytak rám, mint ezt a falkát, és egy részem azt mondja, eleget kellene tennem majd az óhajuknak. De ez a részem kicsi és bizonytalan. Ha itt nőttem volna fel, olyan szellemben, amilyenben a többi farkas, talán nem lenne ellenvetésem, de egész eddigi életemben a magam ura voltam, a saját utamat jártam, és magamért voltam csak felelős. Elég nekem most anyává válnom, és elfogadni a felelősséget, ami ezzel jár, nem szeretnék máris feleség is lenni. De attól tartok, nem Klaus a legmegfelelőbb személy arra, hogy ezt megvitassam. Aztán kezdem is kapiskálni, miért idegesítette fel a hír.
- Ne aggódj, nem akarja átvenni a helyed a lányunk mellett, nem akar az apja lenni, szó sincs ilyenről - igyekszem megnyugtatni. - És nem miatta akarok maradni. A falka miatt. Ez... egy olyan dolog, amivel még meg kell birkóznom. Olyan régimódinak tűnik egy ilyen elrendezett házasság, de úgy látszik, szerintük ez normális. Még ki kell találnom, mit kezdjek a helyzettel - tárom szét tanácstalanul a karjaimat.

Felvonom a szemöldökeimet, tekintetemben a döbbenet és a harag keveredik.
- Nem értem, miért kellene választanom. A falka is ugyanúgy a családom, és amióta farkas vagyok, azóta kutatok utánuk. Miért kellene ezt eldobnom? - fakadok ki, de még aránylag emberi hangnemben, szavaimból inkább a sértettség süt. - Nem beszélve arról, hogy a lányunk ugyanúgy tagja ennek a falkának, neki is a családja része, és ugyanúgy öröksége, mint nekem. Azt akarod talán, hogy elszigetelve nőjön fel, távol mindentől és mindenkitől, valami torony falai között? - kérdezem kissé gúnyosan. Aztán lassan lejjebb eresztek. - Igen, talán az lesz a legjobb, ha mész - bólintok, és felállok a fatörzsről, készen arra, hogy visszatérjek a táborba.

Ezúttal összehúzott szemekkel méregetem. Hmm... Még csak nem is próbál vitatkozni velem, azonnal rám hagyja a dolgot. Nem tudok nem meglepődni ismét, és a csodálkozásom elűzi az iménti haragomat. Talán képes vagyunk valamiféle javuló tendenciát mutatni? Ha közösen akarunk gyereket nevelni, az tényleg nagyon jó lenne.
Halványan elmosolyodom a férjes megjegyzésre. Ha képes tréfát csinálni a dologból, akkor ő sem lehet már túl zaklatott a témát illetően.
- Akkor jössz, amikor szeretnél. Beszélek a farkasokkal is, hogy ne csináljanak belőle ügyet. De valamikor találkozhatunk a városban is - vonom meg a vállamat, hisz nem muszáj folyton neki lejönnie ide. Odalépek hozzá, és egy puszit nyomok az arcára búcsúképpen, aztán elhúzódok, és egy kis öröm csillog a szemeimben. Igazából tényleg boldog vagyok, hogy újra láttam, és hogy komolyabb veszekedések nélkül tudtunk beszélni.

Egy kisebb biccentéssel mutatom, hogy megértettem, és a mosolyom elárulja, hogy jól esik, hogy továbbra is törődik velem, velünk, és így számíthatok rá. Nem maradt már más hátra, mint a búcsú, amit nincs is értelme húzni, mert a falkatársaim tényleg aggódnak fognak már. Ez az este azonban, úgy tűnik, a meglepetéseké. Az arcára adok puszit, ő az ajkaimra viszonozza. Csodálkozó szemekkel meredek a semmibe még egy-két percig, miután köddé vált... aztán megindulok vissza, a tábortűz fényét követve.