Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Márc. 22, 2016 8:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

|| lezárt játék! ||
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 28, 2015 2:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

maya & enzo & maggie   

Nagyon vártam már ezt a pillanatot, de ugyanakkor igazán rettegem is. Féltem az új ismeretlentől, hiszen biztos voltam abban, hogy még csak most fog jönni a neheze, de Maya-nál biztonságban volt a titkunk. Csoda volt, hogy megfogant ez a baba, de senki se jöhetett rá arra, hogy vámpírok a szülei, így eléggé érdekes lesz majd, amikor elkezd felnőni. A neheze még hátra van, de menni fog. A szülés egyáltalán nem volt egyszerű, még az én testemet és lelkemet is eléggé kimerítette. Bele se akarok gondolni, hogy egy egyszerű ember mennyire szenvedhet ilyenkor. Azt hiszem még csapdába esni is kellemes érzés lehet ennél, véleményem szerint. Pilledten dőltem el az ágyban, amikor vége lett a szülésnek, de amikor meghallottam a hangját, a sírását, akkor a szívem nagyot dobbant. A hangja már is szíven talált és olyan érzéseket kezdett el bennem megmozgatni, amiről azt se tudtam, hogy létezik, hogy egyáltalán van. Azt hiszem az anyai szeretet beindult.
Mosolyogva veszem el a babát, s érzem, ahogyan egy öröm könnycsepp végig gurul az arcomon. Sietve törlöm le és simítok végig a csöppség arcán. Mosolyogva figyelem őket, majd egy apró megkönnyebbült sóhaj is csatlakozik a „tömeghez”. Szép lassan a szívemen pihenve meg is nyugszik és ez még inkább boldoggá tesz, hogy a kötelékünk nem szakadt meg. A szemei pedig olyanok, mint Enzo-é. Szeretem őt, s most már még nagyobb lett a család és ezért örökké hálás leszek, még ha ezért később esetleg a lelkemet is el kell adnom, annak, akinek köszönhető ez az egész.
- Nos, nem kizárt. Mindig is imádott pihizni. – szólalok meg nevetve, majd Enzo-ra pillantok. Boldog vagyok és mindig is az leszek mellette. Végül újra végig simítok a csöppség arcán.
- Lilliom? – fordulok Enzo felé, hiszen nem sikerült még eldöntenünk, de szerintem igazán illik a lányunkhoz, de nem ragaszkodom hozzá, ha a másik név tetszett neki inkább, akkor lehet az is. Látom, hogy Mayában is fura érzéseket kelt ez a pillanat és ennek köszönhetően rövid ideig ő lesz a figyelmem középpontja. Végül lassan megfogom a kezét.
- Köszönöm. – tényleg hálás vagyok neki, amiért vállalta. Nélküle nem tudom, hogy mit csináltam volna.
- Tudom, hogy ezzel még várni kellene, de örülnék, ha te lennél a keresztanyja. – s őszintén cseng a hangom. Ha valami történne velem vagy a szerelmemmel, akkor tudom, hogy nála biztonságban lenne a lányom. Tudom, hogy rá mindig számíthatok és később is, illetve biztosan ő is örülne annak, ha babázhatna, legalábbis remélem. Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak, de inkább most szeretném tudni a válaszát és az időzítés is egészen jónak tűnt. Legalább most mind a hárman itt voltunk.

✻ <3  ✻ zene ✻
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 14, 2015 4:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Maggie & Enzo & Maya
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, hány óra, hány perc, csak arra figyelek, hogy Maggie mielőbb túlessen ezen. A kitartása meg kell hagyni, semmi kivetnivalót nem hagy maga után, nyom, ha mondom. Tudjuk jól a másik titkait, volt majdnem kilenc hónapunk, hogy mindent megvitassunk. Én éreztem, hogy vámpír, kezdetektől fogva, majd elmondtam neki, hogy jómagam boszorkány vagyok. Nem értettem, hogy lehetséges ez a csoda, de igyekeztem mindent megtenni, hogy titokban maradjon, s mindenki átlagos terhességnek, ma pedig átlagos szülésnek lássa. Ha ő izgult, én is, hisz egyikünk sem tudta, hogy mire számítson. Az ultrahangokon kezdetben nem volt egyértelmű, hogy fiú e vagy lány, majd később, mikor felfedte magát a kicsi, titokban tartottam a boldog anyuka és a büszke apuka előtt is.
-Jól van apuka, maga jön, ha el akarja vágni a köldökzsinórt.-nézek mosolyogva Enzora, de ahogy látom, kicsit leblokkolt, hát cselekszem helyette, hogy Maggie-vel mielőbb láthassák a lányuk. A kicsi felsír, ahogy kell, erős tüdeje van, ezt első pillanatban tudtunkra adja. Egy kék orvosi lepedőbe tekerem, egyből odaadom az egyik rezidensnek, aki végig a segítségemre volt, hogy az adatait egyből le tudják írni, míg én leveszem a kesztyűket és a kukába dobom, majd mikor minden kész, elveszem a babát és egyből Maggie kezébe adom. A csillogó szempár inkább az apjáéra hasonlít, amiből szinte azonnal tudom, hogy létrejön a kötelék, és apuci féltheti majd az idővel serdülő korba lépő lányát.
-Szerintem a férjed jobban lefáradt, mint te.-bár a nő arca nem annyira meggyötört, mint a többi nőé, hisz vámpír, azért az ő teste sincs acélból.
-Mi lesz a neve?-érdeklődöm, miután aláírtam a papírokat és csak arra várok, hogy a karszalagra rá tudjak firkantani valamit, hogy még véletlenül se kerüljön olyasmire sor, ami esetleg visszafordíthatatlan hiba lenne. Ahogy látom, és ahogy vártuk a gyermek ember, legalábbis abból ítélve, hogy megfelelő ütemben növekedett, és épp olyan egészséges volt, mint bármelyik újszülött. Megfelelő súllyal született, egy nappal sem korábban, vagy később, mint ahogy vártuk és az egész szobát betöltötte az üvöltés, amivel az ápolók vizsgálatainak ellenszenvességét akarta kifejezni. Viszont ismét jó jel, ahogy az anyukája kezébe került, úgy csöndesedett el. Elnézem a kis családot, az örömüket, magamban ismét elnyomok egy könnycseppet, amiért ez nekem nem adatott meg, de mivel erről senki sem tud, hát nem is engedem, hogy arcomra kiüljön bármi.

||Forever young|| words: 376 || note:  :hatodjmeg: ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 19, 2015 2:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next







Vincent & Chelsea





   


   
A fiatal nő olyan kérlelően nézett rám, hogy szinte belesajdult a szívem, feltéve, ha voltak még efféle érzések bennem. Persze nem tagadom, talán csak a külvilág számára tenném, hogy még vannak, hogy még igenis meg tud hatni egy vajúdó asszony látványa, ahogyan a kövér izzadságcseppek végig gurulnak a homlokán, ahogyan rám néz, és a szemében látom az eljövendő új élet ígéretét, amelyért most ő szenved meg. Ahogyan számtalanszor szenvedtem meg én is egykor. Arcom előtt ott a steril maszk, két kezem magam mellett lazán tartom, ahogyan a nővéreket várom, meg az aneszteziológus visszajelzését, hogy minden rendben van. Az infúzió már ritmikusan csepeg alább, két csepp per másodpercre rendeltem el az oxitocint, és ez az ő esetében szükséges is volt, hiszen valami miatt nagyon nehezen akart bekövetkezni a méhtágulás, ellenben a szülés, nagyon gyorsan beindult. A két folyamat nem keresztezte egymást, én pedig nem akartam komplikációt.
-Kérem, Miss Prescott lélegezzen szabályosan és a fájásoknál ne tartsa vissza a lélegzetét, megfojtja vele a gyermekét, nem jut oxigénhez. Szépen mélyen szívja be a levegőt, aztán lassan, fokozatosan engedje ki. Ha úgy érzi jönnek a fájások, akkor is így tegyen.- adtam az utasításokat, ahogyan már sokadszorra tettem olyan nők esetében akik első gyermeküket szülték. Könnyű utána olvasni, a mai modern korban mindent azt hiszik, hogy meg lehet tanulni, de van amit ösztönből kell érezni abban a pillanatban amikor eljön az ideje. Tudtam ezt, hiszen nyolc gyermeket hoztam egykor a világra, akik közül ma már csak egyet tudhatok magam mellett, már amikor nem éppen a saját útját járja vagy éppen az apjánál él. Chryssi lányom, aki húsz éves, immáron több mint 600 esztendeje, az egyetlen gyermekem, aki megmaradt és aki a férjemhez köt. Az elsőhöz és az egyetlenhez.
- Dr Aldren, mindent előkészítettünk, még nagyjából egy óra, ahogyan jelenleg látszik. Óhajtja esetleg megnézni a felvételeket?- a vezető szülész asszony kérdezett tőlem, én azonban a fejemet ráztam, és ott álltam Sunny feje felett. Csak néztem rá, megnyugtatóan, és szerettem volna megbűvölni, hogy ne érezze a fájdalmat. De nem tettem. Tudtam, hogy erre akar majd később emlékezni, erre a semmihez sem fogható érzésre a világ legédesebb fájdalmára. Én sem bocsátottam volna meg soha senkinek, ha ezt elveszi tőlem egykor. Szomjas volt, szeretett volna inni, de én csak a fejemet ingattam. Most semmit nem lehetett. Ha esetleg komplikációk lépnek fel, akkor császármetszésre lesz szükség, emiatt pedig mind a gyomrának, mind a veséjének üresnek kell lennie. Szerettem volna segíteni rajta, de azon túl, hogy biztatom nem sok mindent tehettem. Csak vártam, hogy az óra lassan kattanjon tovább. Minden perc, minden negyed óra egy egész örökkévalóságnak tűnt. És akkor meghallottam azt a halkan suttogott nevet, amelyet szinte csak a levegőbe lehelt, amit alig lehetett érteni, és amit úgy gondolom rajtam kívül elsőre nem sokan hallhattak. A nevet, amelytől a hullámok hangja kelt életre az elmémben, a nevet amitől éveket repültem vissza, elfelejtve az eltörpülni látszó századokat. Odahajoltam a fiatal nő ajkaihoz, a száraz cserepes száj a fülemhez ért. Vincent…eleinte alig lehetett hallani, aztán hangosabban és hangosabban suttogta, végül rekedten felsikoltott. A nővérek egyikére pillantottam, aki odajött hozzám, és közölte, hogy már intézkedtek, Mr Aldridge hamarosan itt lesz. Összeraktam a keresztnevet és a vezetéknevet és úgy éreztem az erő menten kifut a lábaimból, hogy forogni kezd velem a szülőszoba és nem leszek képes rendesen levezetni az egészet. Össze kell szednem magam, elvégre már éppen elégszer csináltam ahhoz, hogy ez az aprónak azért nem nevezhető intermezzo ne befolyásoljon. Terveztem már egy ideje, hogy alkalmat kerítek egy találkozásra, hogy majd megtalálom a legtökéletesebbet és a legalkalmasabbat. De úgy tűnik az életünk mint már annyiszor korábban, helyettünk intézte a dolgot és egy olyan szituációba cseppenünk amit mindennek lehet nevezni csak éppen ideálisnak nem. Rendben hát, ha így akarja az élet, legyen így, bár nem állítanám, hogy tökéletes boldogsággal tölt el a gondolat, hogy a gyermekét segítem majd a világra. Himena már így is elég kárt okozott nekünk, miért éppen most kell ennek így történnie? Valóban ezt érdemeljük? A fiatal lányt néztem és magamban azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem vigyáztak? Nincs okom és jogom egy ilyesfajta gondolathoz, hiszen nem emlékszik rám, én viszont mindenre tökéletesen emlékszem. Törjem meg a hallgatást, éppen most? Ekkor a tudat belém hasított váratlanul és kegyetlenül: ide jön, ide be. Nem tudom, hogy képes leszek arra, hogy egy ilyen helyzetben elviseljem a jelenlétét? Márpedig képes leszek, erős asszony vagyok, aki bármivel megbirkózott eddig és ezzel is megfog.  Jelen pillanatban nem én vagyok a fontos és a saját fájdalmam, vagy éppen az amit eddig sikeresen elrejtettem magam és a világ elől is, nem én vagyok a lényeges, hanem Sunny és a gyermeke…a férjem gyermeke. Vettem egy mély lélegzetet, és magamhoz vettem a karton, összeszűkülő szemekkel figyeltem az utolsó cseppeket az infúzióból és jeleztem, hogy elég, hozzákezdünk, adják a méhnyaktágítót, innentől átveszem. A fiatal nő rémült tekintetét látva megnyugtatóan simogattam át a homlokát a tekintetemmel.
– Nyugodjon meg kérem Miss Prescott, nem lesz semmi baj, pár óra és a kezébe veheti a kislányát.  – az előzetes felvételek alapján úgy tűnt, hogy lánya születik majd. Elhelyezkedtem a forgó széken mögöttem pedig még néhányan segédkeztek, illetve a fiatal nő feje felett az aneszteziológus ellenőrizte folyamatosan a vérnyomást és a műszereket. Kezemben már a kanült tartottam, amikor kivágódott a szülőszoba babakék ajtaja és Lucinda az ügyeletes apró termetű nővérke robogott be rajta, nyomában egy magas, hatalmas óriás, akin szinte szétfeszült a legnagyobb méretű műtős köpeny. Mindannyian abba az irányba néztünk, és most először adtam hálát annak, hogy a steril maszk csupán a szemeimet engedi látszani, bár azt hiszem abban is tökéletesen látszódott a meglepettség, a rémület és a viszontlátás öröme egyszerre, ámbár úgy gondolom, ebből a belépő férfi vajmi keveset érzékelt. Parfümöt használt én mégis átéreztem rajta a régi, jól ismert sós tenger illatot, a mosolyának derültségét, ahogyan ölbe kap, és forog velem, én meg nevetve kérem, hogy tegyen le. Hol vannak már a fehér sziklás nyarak, hol van annyi évszázad boldogtalan kóborlások között is dédelgetett emléke? Néhány kagyló őrzi csupán az emlékét egy üveg búra alá rejtve az elenyésző idő elől. Lucinda derülten ugrabugrált és közölte meghozta a boldog apukát, akire alig találtak ruhát, és ha a születendő gyermek fele ekkora lesz már akkor nem lesz könnyű dolga az anyukának. Nem voltam boldog a fecsegésétől és megkértem, hogy menjen vissza az ügyeletes pulthoz, itt már vagyunk éppen elegen. A férfira pillantottam, és azt hiszem szükségem volt néhány percre, hogy rendezzem a gondolataimat. A gyermekét segítem éppen a világra, és próbálok kíméletes lenni a fiatal nőhöz amennyire csak lehet, még akkor is ha ez a számomra az egyik legfájdalmasabb dolog.
-  Megkérem önt Mr Aldridge, hogy menjen a kedves….- tartottam egy kortynyi szünetet elbicsaklott a hangom mert a szavak egyszerűen nem jöttek olyan könnyen a számra. Miért ilyen nehéz? Azt hiszem azért, mert a sok évszázad alatt ez az ami életben tartott, hogy egyszer majd újra együtt lehetünk, és amelyet most úgy mos el ez a születendő gyermek, ahogyan a parton elmosta a homokba rajzolt sziveket a dagály.
-…kedvese mellé, és segítsen neki, nyugtassa meg, amíg mi, a gyermeknek segítünk a világra jönni.- elnéztem a fiatal nő szétfeszülő lábai mellett
- Hölgyem csak akkor nyomjon ha azt mondom, csak akkor, segítsen nekünk, és a gyermekének, rendben?- a bólintása volt az utolsó jel, ami után már nem figyeltem senkire és semmire, csak a megszületendő apró kis életre, aki már mindegy is volt, hogy kié, bár ha Vincent lánya, akkor tudom milyen sors vár rá. Ám ez nem fontos, most nem, az a fontos, hogy segítsünk neki, ahogyan erőnktől telik. Három óra….három órán keresztül vajúdott ez a szerencsétlen teremtés, még az előző kilenc órán kívül, mire világra hozta a gyermekét, egy egészséges, gyönyörű, lenszőke hajú kislányt.
– Mi legyen a neve?- tettem fel a kérdés, mélysötét szemeim a csapzott hajú, kipirult arcú fiatal ember lány, és a férjem között cikáztak. Sunny Vincentre nézett, aztán rám.
– Hogy hívják önt, doktornő?- tette fel aztán a kérdést, és csak remélni mertem, hogy nem az következik, amit akar, de nem tévedtem, az következett.
- Laetizia Arden vagyok.- feleltem egyszerűen, de éreztem, hogy a hangomban rengeteg kétség és kétkedés csendül, nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, hogy éppen az én nevemet kapja ez a csöppség. Rossz ómen azt hiszem. Sunny mosolyogva simogatta át reszkető, izzadt ujjaival a lánya apró, rózsaszín pofiját.
– Hát akkor üdvözöllek a világunkban, Laetizia. Légy boldog!- az utolsó mondat után láthatóan megdöbbentem, a szemeim hatalmasra kerekedtek, és nem értettem a mondatot. Olyan volt az egész, mintha búcsúzott volna a gyermekétől. Homlokráncolva néztem körbe láthatóan egy picit ingerültnek látszottam, mert éreztem, hogy valamit elhallgattak előlem, valamit amiről tudnom kellett volna, mégsem szólt nekem senki. Kezemmel lassan lezúztam az arcom elől a maszkot, és félrevontam a vezető szülésznőt, a karjánál ragadva meg, de nem akartam megszorítani, nem bántani akartam, pusztán magyarázatot, arra aminek éreztem a levegőben a szagát.
– Mi a csoda folyik itt, elmagyarázná nekem legyen kedves?- udvarias voltam, de tele volt a hangom reszketéssel, kíváncsisággal és aggodalommal.
– Nem tartja meg a babát, Dr Aldren. Örökbe fogják adni.- elképedve és tökéletesen megsemmisülten álltam ott, úgy éreztem láthatatlan kezek kihúzták a lábam alól a talajt, hogy ez biztosan csak egy rémálom, hogy ez nem történhet meg, hogy Vincent sosem válna meg önszántából egyetlen gyermekétől sem. A vállam felett visszanéztem a férjemre és a teljesen elgyengült Sunny-ra.  Őket néztem de a szülésznőhöz beszéltem.
– Majd én…majd én örökbe fogadom. Megtalálom a módját….- suttogtam elhalóan, és éreztem, hogy minden szavamat komolyan gondolom. Hét gyermeket eltemettünk, a nyolcadik maradt életben, és ez az új apró élet, aki ugyan nem az enyém, de Vincenté. Szükségem van rá. Ó Vincent mi történt veled, miért hagyod, hogy ezt tegyék a gyermekeddel? A szülésznő zavarodott volt, de nem ellenkezett, ám a szavak beléfagytak, és csak bólintani volt képes.  Én pedig a csaphoz sétáltam, hogy levegyem a kesztyűmet és végezzek a mai napra, hacsak sürgős eset közbe nem jön.
   
   

◊ Ezt hallgattam:Requiem for a dreamEz van rajtam ◊ Megjegyzés: Én is örülök, hogy jöttem Szeri van   ◊
©️ and

   
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 19, 2015 10:42 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Chelsea & Vincent

Who are you? Beautiful Lady



Ritkán járok efféle helyekre, mert nincs szükségem rá, a lányok maguktól is el tudnak menni a szűrésekre, akik velem laknak a házamban, akikből táplálkozom. Másrészt, egy halhatatlan, illetve majdnem halhatatlan vámpír vagyok, mindenféle betegségtől mentes, leszámítva a fordított működésű biológiámat, nekem vér kellett a létfenntartáshoz, másoknak, meg étel, normális megrágható étel. Mondjuk ezzel sem volt bajom, csak azért, hogy emberibbnek tűnjek, és felvegyem a buli vonalát én is ettem és ittam velük, ha arról volt szó. A jaguárommal jöttem, meleg van, de szinte meg sem érzem, bár… ismét jobb szeretnék inkább egy part mellett lenni. Talán New Yorkban kellene néznem magamnak egy házat, hogy időnként átruccanhassak oda, Long Island, vagy Staten Island tökéletes hely lenne egy nagyobb ház megvásárlására. Ezen még meditálok. Két napja mennek a telefonok az utódaim között és köztem, még most is, az autóban is, mi nem tudjuk elképzelni, hogy hogyan lehetséges az, hogy valaki lemondjon a születendő gyermekéről.  Mivel Sunny árva és engem adott meg elérhetőségnek, ha bármi történne vele, így a kórház engem értesített, amikor behozták őt a klinikára, tudtam, hogy miről van szó. Nem akarja a gyereket, nem akarja azt a csöppséget, akit a szíve alatt hordott kilenc hónapig, hogy ez engem mennyire rázott meg, mellékes. Én…haragudtam rá, ugyanakkor sajnáltam is, hogy meg kellett hozza ezt a döntést, beszéltünk már erről korábban is, amikor kiderült hogy várandós. Kategorikusan elutasította, hogy felnevelje a gyermeket. Pedig a tőlem kapott fizetéséből ment volna neki bőven. De nem, ő jobban szeretett volna dolgozni, kapcsolatokat teremteni, és szerintem félt attól,hogy anya lesz, s nincs előtte példa akiből meríthetne, hogy hogyan kellene felnevelnie egy védtelen apróságot. Bezzeg az én időmben! Megbecsültük ezeket az apró életeket. Ahogy haladok a városban úgy látom,hogy mekkora a nyüzsgés, már megvolt a gyermek helye, Olaszországba fog kerülni, minél távolabb Sunnytól, egy szerető családhoz, akik már régóta szerettek volna egy gyermeket, a magán repülőmmel fogják elszállítani. A New Orleansban élő utódommal együtt értünk szinte a klinika elé, ő lesz aki a gépen vele lesz és vigyázni fog rá. Nekem az volt a dolgom, hogy elintézzem a papírokat, és azt, hogy itt ne vegyék nyilvántartásba a gyermeket, s úgy tudják, hogy Sunny elvetélt, ezért nincs nyoma a gyermeknek. Gyerek játék lesz, csak néhány fejet ki kell mosnom, még ha ehhez nem is fűlött a fogam. A napszemüvegemet a kocsimban hagytam, biccentettem Faithnek, ő majd megvár idekint, ő sem szerette különösebbe a kórházakat, egy ilyen helyen változtattam át, a második világháborúban. Nővér volt, mára már inkább lakberendező, mindig is az szeretett volna lenni, és én megadtam neki a lehetőséget az újra kezdésre, a házaimat és a lakásaimat is ő rendezi be, csodálatos munkát végez, mint mindig. A szülészeti osztály felé tartottam amely nem a földszinten volt, intéztem már pár ilyen ügyet, így rutinosnak mondhattam magamat benne, az idők során előfordult néhány ilyen eset, még akkor is ha sose tudtam megérteni, hogy miért akarnak eldobni egy apró életet maguktól az emberek. A hajamat hátra zseléztem, két soros öltönyt viseltem, kék inggel, de mindenféle kiegészítő nélkül, csak egy hasonlóan kék hímzett zsebkendő pihent az öltönyöm zsebében, az órámra pillantottam, nem tudtam, hogy hol tart a vajúdás, hogy már végeztek, vagy még tart, tudtam, hogy az első sokáig is eltarthat, és ahogy egyre többet vár az ember leánya úgy lehet egyre könnyebb, bár ezt sem tudtam, hogy honnan tudom, hiszen… Megint a hatalmába kerített az a furcsa üresség érzés,hogy tudom, de honnét? Megráztam a fejemet és több nővér, asszisztens, beteg és orvos ámulatára beszálltam a liftbe, tudom, hogy magas vagyok, ráadásul azt is, hogy már az én időmben is rendelkeztem egyfajta charme-mal, és ,hogy ezt a mai világban is igen képesek nagyra értékelni. Különösen ha megszólaltam az eredeti tiszta angol akcentusommal, onnantól kezdve csöpögtek a nyáltócsák. Na, ilyen szavakat sem használtam már amióta az eszemet tudom, de a fogadott lányom tehet minderről! Mivel ő volt a legaranyosabb és legtutibb hacker akit ismerek Mystic Falls szerte és már jót is szórakoztam vele egy fotózás alkalmával, amikor minden bolondságra rá tudott venni, grimaszoktól kezdve bármire, belopta magát a szívembe, de nem mint asszony, hanem mint gyermek, és ezt az ember leányt fogom megkérni, hogy töröljön a rendszerből minden adatot Sunnyról, és arról, hogy ő itt volt, gyermeket szülni. S persze a kamerákat is nézze majd át, amelyeken szerepeltem, törlést kérek erre az időre, fő a biztonság, még akkor is ha túl dramatizáltam. Fizetségül pedig azt kap majd amit szeretne, apropó, még tartoztam neki az általam előhívott képekkel, amit a vörös szobában hívtam elő neki, magunkról, lementettem az egyik gépemre az összes képet, és van egy együtt bohóckodós pillanat, ezt poszter méretben két példányban előhívtam, szeretném meglepni ezzel. Rég láttam, szóval ideje lenne felkeresnem. Kiszálltam a liftből a szülészeti osztály szintjén, és beleszimatoltam a levegőbe, finom baba illatokat éreztem, de ez nem az éhségemet szította fel, egyáltalán. Inkább… távoli emlékeket idézett fel bennem, egyébként is ettem, mielőtt elindultam.
Valahol még vajúdás hangokat hallottam, a recepcióhoz mentem.
- Vincent Lucien Aldridge vagyok, és az imént behozott Sunny Emily Prescotthoz jöttem. - az adminisztrátor végig pillantott rajtam, láttam, hogy hitetlenkedik, majd biccent.
- Jöjjön, kedves apuka, az anyuka erre van, gondolom bemenne hozzájuk, de akkor megkérném, hogy vegyen fel védő ruhát, köntöst, kesztyűt és a többi, tudja a kórházi előírás. - citálta a szokásosat.
- Egy pillanat, én nem az apja... - jegyeztem meg mintegy mellesleg.
- Bárki is maga, nagy szüksége van magára, mert folyton az ön nevét ismételgeti, Vincent, Vincent… - motyogta az idős hölgy.
Felvontam az egyik szemöldökömet, és kíváncsian indultam utána, kíváncsi voltam, de nos… rég volt az már amikor én szülésnél ott lehettem. Kivált hogy ez nem az én gyerekem.  Minden esetre kibújtam az öltönyömből, és az ingujjamat is felhúztam könyékig. Egy műtő köntöst kaptam, mert hiába keresgélt nadrágot, és pólót , akármit ez a kis hangyaként ügyködő hölgy, nem talált az én méreteimnek megfelelőt, kaptam kesztyűt is, azt hiszem, ennél sterilebbnek nem igen fogom magamat érezni a jövőben sem.



Zene:Here with Me  ∾ Viselet: Suit
Megjegyzés: Örülök, hogy itt vagy! Smile  ∾
»





A hozzászólást Vincent Lucien Aldridge összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 24, 2015 6:15 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 15, 2013 5:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Egy percig sem azért undorodna magától, amiért kellene, sokkal inkább azért, mert megint gyenge, és emberi, most még annál is gyengébb, mint eddig volt.
- Szó sem lehet róla, hogy a véremből kapj - ráztam meg a fejemet, hiszen ennyi szenvedés igazán kijár neki azok után, ahogyan most viselkedett. És bár ez nem lenne etikus, meg talán előnyös sem, úgy döntöttem, minél előbb kijuttatom őket a kórházból. Na nem azért, mert Katie megérdemelné, sokkal inkább mert ez a tömény undor gyanakodásra adna okot, a gyanakodás meg kutakodást szülne, és egy lebukás nem igazán hiányzik. Átvettem Katie kezéből Emilyt, majd az orvos felé fordultam, és megigéztem, hogy engedjen el bennünket. - Nem ölöd meg magad, nem változtatod vissz magad vámpírrá - néztem ezúttal a barátnőm szemeibe, majd a csuklómhoz nyúltam, átharaptam, és az ő szájához emeltem. Mohón ivott, de pár korty után úgy ítéltem, eléggé rendbejött ahhoz, hogy indulhassunk. - Induljunk. Még vissza kell kérnem a fiamat a te drága barátodtól - forgattam meg a szememet.
Odakint a folyosón Kol egy fiatal lánnyal beszélgetett, pontosabban mondva inkább csak susmorogtak, de mire odaértem, vagy belehallgattam volna, elcsendesedtek.
- Gondold meg, amit mondtam! - kérlelte a lány, majd felénk fordult, egyenesen felénk. - Megyek veletek, Emily vagyok, a felnőtt testemben, végre - magyarázta, és bár szokásommal ellentétben állt, hittem neki, főleg amikor olyan gyengédséggel vette át Will-t Kol karjaiból, ahogyan csak olyan személyeket képes átvenni, akiket szeret. És úgy is nézett rá... valami szerelemhez hasonló tekintettel. Mondjuk ez nem kicsit beteges, de ennyit elnéztem a lány nak, hiszen a csecsemő énjét ugyanúgy gyűlöli az anyja, mint a felnőtt énjét, és csak abban reménykedem, hogy idővel ez megváltozik.
/Pierce lakás - nappali/
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 15, 2013 4:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Sarah & Katie


-Én is undorodom magamtól. -köszörülöm meg a torkom, miközben erőtlenül emelem fel a kezemet, beletúrva a hajamba. Emilyt elviszik, én megkönnyebbülök.
-Eldobnám? Eldobom. Sarah, én nem olyan vagyok, mint Te. Nem úgy éltem, mint te, és nem is olyan nevelést kaptam, mint te. Nincs szükségem egy bőgő porontyra, csak hátráltat.-...

Huzamosabb ideig csönd uralkodik a szobán. Sarah nem ment el, szólt Emmának is, aki állítólag nem bánja, hogy lemaradt a szülésről, egy gyereknél úgyis ott volt már. Bár szerintem azért valamilyen szinten elkeseredett lehet, nem mintha érdekelne. Ha akarja majd újranézni a varázsgömbjén..
Emilyt az előbb vitték el megmosdatni, Sarah elmondta a nevét, és el is tűnt. Remélem nem hozzák vissza. Hallom az orvosokat. Különböző vizsgálatokat csinálnak, megnézik, hogy jól vagyok-e. Annyit még értek, hogy semmi bajom nincsen. Ellátnak és ők is elmennek.

Behunyom a szemem. Szerintem elaludtam, nem érzem a saját testem, mégis hallom a hangokat. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig szundíthattam, habár szerintem nem volt több fél óránál, úgy érzem kipihentem magam. Úgy-ahogy. Szükségem van valamire. Vérre. Sarah vérére. Láthatja rajtam, hogy milyen állapotban vagyok, tudhatja, hogy ezt akarom és újra erőre kapok. Ebben nincs semmi érzelem, egyszerűen csak szükségem van rá, hogy még ma elmehessek. Kinyitom a szememet, Emily ott van mellettem, már megint! Mély sóhaj hagyja el a számat, felnyomom magam, ülésbe, majd kiveszem abból a kiságyból, ami közvetlen az én ágyam mellett van. Fel akarok állni, de nem sikerül. Minő meglepetés!
-Hazamegyünk. -jelentem ki szárazon, valamilyen szinten Sarahnak célozgatva a dolgokra.
-Hazamegyünk, és keresünk neked egy új otthont. El is mész pár hét múlva. -a szavaimat már a saját gyerekemhez intéztem. Anya vagyok, újra, és újra elvesztem a gyerekem, akinek a csöpp testét a kezemben tartom, habár igen bizonytalanul. Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy véletlen leejtem, de na.. Azért olyan kegyetlen én sem vagyok. Főleg nem a saját véremmel, aki ráadásul az utolsó napokat tölti velem. Az apró zöldes szemeit nézem, amivel fáradtan pislog rám. Még magam is meglepődök a nyugodt hangszínemen, de nem akarom tovább húzni a saját agyamat, a gyerekkel nem tudok felállni, felállok egyedül. Emilyt Sarah felé nyújtom, hogy vegye el tőlem, igézze meg az orvosokat, gyógyítson meg és húzzunk el innen.

▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 15, 2013 2:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Szörnyülködve néztem Katie-re... ahogyan undorral az arcán nézett egy aprócska, törékeny kisbabára, aki az övé volt... Buta módon abban reménykedtem, hogy ha meglátja, talán megszereti, de semmi javulás nem történt, ugyanúgy megveti. Pedig gyönyörű volt, olyan szép, mint az anyja, vagy a korábbi felmenői. Sőt, talán még az ő szépségükön is túl fog tenni egy szép napon...
- Undorító vagy, Katerina. Egy undorító szörnyeteg. Ez a kisbaba senkinek nem ártott, egy ártatlan, törékeny lélek, az ajándékod... Szégyelld magad, hogy így eldobnád magadtól! - sziszegtem neki undokul. Most így jobban megnézve... eléggé furcsa, hogy mi barátok vagyunk, hiszen ő képtelen bármit is érezni bárki iránt, még a tulajdon vérét is megveti. Jó vele szórakozni, de ilyenkor lehet rájönni, hogy csak egy üres ribanc. Közben az orvosok levették a kisbabát róla, de azért megkérdezték, hogy nevezzék el, mielőtt elvitték volna a többi újszülötthöz. - Emily Stella Pierce - vágtam rá azonnal, hiszen emlékeztem a kislány nevére... igaz, hogy a jövőből jött, és a jövője képlékeny, de nyilván nem véletlenül kapta ezt a nevet, ahogyan William Cortez Letwick sem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 14, 2013 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Sarah & Katie


Az orvos valamit ügyködött körülöttem. Nem akartam mást, mint aludni, de nem lehetett, akárhányszor hosszabb percekre lehunytam a szemem a nővérek piszkálni kezdtek. Óó édes istenem, mikor lesz már vége? Annyira fáj mindenem, csak szedjék már ki belőlem. Egyre inkább csak jöttek a fájások, egyre sűrűbben, én meg csak nyomtam, amit kellett. Ott szaladgáltak körülöttem, újabb fájdalomcsillapító dózisokat nyomva a derekamba. Sarah szavai visszhangoznak a fejemben, igen Kate, gyerünk, hamarosan meglesz. Nincs már sok. Az orvos újra ott van körülöttem, hirtelen felnéz rám, és bárgyú mosollyal kijelenti, hogy ő bizony már látja a fejét. Jó neki. Én sem az orvos sem a gyerek fejét nem akarom innentől látni.
Azt hiszem itt az idő, érzem, hogy már nem kell sok. Ha már megcsináltad, most szüld is meg, persze, persze, mintha rémlene, hogy ezt mondtam Sarahnak. Lehet csak hallucinálok. Egyik kezemmel Sarah kezét, a másikkal a lepedőt markolom. Az utolsó nyomás, tudom, nem csak azért mert mondták, hanem mert érzem. Felkészülök, és nyomok, teszem azt, amit az orvos mond, mert bármennyire is szeretném, nem maradhat bent. Zihálva eresztem el magam. Megszültem. Éles sírás üti meg a fülemet. Tehát rendben és épen megszületett.
-Kislány, mrs. Pierce! -tapsolt egyet a nővér. Megforgatom a szememet. Először is miss Pierce, és tudom, hogy lány, már láttam a jövőből. Inkább meg sem szólaltam, elvágták a köldökzsinórt, miközben éreztem, hogy könny szökik a szemembe, és patakban kezd hullani az arcomra. Zokogok. Egyrészt a megkönnyebbüléstől, másrészt az undortól.
-Gratulálunk! -mondja az orvos, mély és búgó hangján. Eleresztem Sarah kezét, az orvos pedig a hasamra rakja Emilyt.
-Tüntessétek el előlem ezt a szörnyeteget! -minden erőmet összeszedve kezdem üvölteni, bár a végére elmegy az én hangom is. A babát egyre lejjebb tolom a hasamról, szitkozódva, miközben a könnyeimet igyekszem visszafolytani.
-Nem akarom látni. -motyogom rekedtes hanggal. Rá sem néztem. Egyedül a szőke haját és a picike szemeit láttam. Meg éreztem a puha bőrét, miután rám rakták és miközben eltoltam magamról. Nem akarom látni.. Képtelen vagyok.

▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 14, 2013 7:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Szórakozott... ebben biztos voltam, ezer százalékig biztos, hiszen Petrova volt, tovább kellett örökítenie a vérvonalát, és ha megöli a gyerekét, akkor nem lenne most Elena Gilbert... igen, ez egy nagy hazugság, azért mondja, hogy szokás szerint mindenkit ledöbbentsen. Az orvos felé fordultam, szerencsére csak ő halotta Katie ezen kifakadását, és azonnal ki is igéztem belőle a hallottakat, hiszen gyerekgyilkosságért akár még a dilisekhez is levihetik Katie-t... Aztán a doki azt mondta, hogy már kint van a feje, én pedig izgatott lettem, talán jóval izgatottabb, mint Katie, hiszen a fiam jövendőbelijéről van szó, aki hálistennek megélte a születését.
- Gyerünk... - motyogtam. Ha törik, ha szakad, óvni fogom ezt a kislányt, úgy, mintha a sajátom lenne.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 14, 2013 7:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Sarah & Katie


-Ha meg nem ölöm úgy, mint az előzőt. -pillantok egy másodpercre Sarah szemébe, majd rá az orvosra, ki egy percre lefagyott a mondatomtól. Mondjuk, az előző gyerekemet sem öltem meg, csak eltaszítottam magamtól. Lehet megölésnek is nevezni, elvégre leszartam a sorsát. Az orvos megrökönyödését nem tudtam hogyan reagálni, mert tudtam, hogy itt az idő, amitől annyira rettegtem az utóbbi hónapokban. Persze, akartam, hogy maradjon bent, és ne jöjjön ki, de ez lehetetlen. Így hát nyomtam, újra és újra ezt tettem, Sarahra hallgatva, aki óvatosan jegyezte meg, hogy mit kell tennem. Persze tudtam, mégsem szedtem le a fejét, habár ahhoz lett volna kedvem. Mindenkinek a fejét letépni. Ő is normális volt velem anno. Az orvos azt magyarázza, hogy már látja a babát. Remek! Újra nyomok, összefolyik a szemem előtt minden. 

▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 14, 2013 7:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Az orvosok ezek után nem igazán törődtek velem, bár kezdetekben próbált lecsillapítani az egyikük. Pedig én csak Katie-t akartam védeni, aki szavak nélkül is elmondta, mennyire idegesíti őket ez a fontoskodás! Elvégre ő egy Petrova, tudja, mi a helyzet, és elviseli a fájdalmat...
- Az új Petrova ivadék nyilvánvalóan gyönyörű lesz, és sok férfi fejét fogja elcsavarni, akárcsak az anyja - kacsintottam rá, majd éreztem, ahogyan roppan a kezemben a csont, eltörik, egy pillanattal később pedig már össze is forrt, mert Katie emberként képtelen volt túlságosan erős fájdalmat okozni nekem. Még szerencse. - Azt hiszem, ideje lesz nyomnod... - jegyeztem meg óvatoskodva, bár úgy gondolom, erre ő maga is rájött, nem kellett hozzá az én segítségem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 14, 2013 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Sarah & Katie

-Ennél elcseszettebbül néztél ki. -vágok vissza, egy apró mosoly keretében, miközben az orvossal kezd kiabálni. Az én Sarahm. Az orvos lenyugodott, majd megpróbálta lenyugtatni az amúgy szerintem egyáltalán nem dühös Saraht sem. Kijelentette, hogy úgy érzi, egész gyorsan jönni fog a gyerek, nem kell aggódnunk. Aggódik a halál.. Mégis annyira összemosódik minden. Mintha nem tudom hány órája vajúdnék ezzel az istenverésével. Annyit kiszűrök az orvos és a nővérek beszélgetéséből, hogy már a tolófájások következnek. Tudom mit jelent, valóban hamarosan itt a pici Katie. Ki is ráz a hideg, miközben Sarah kezét szorongatom kisebb fájdalmamban. Szerintem az orvosok már csak direktből nem beszélgetnek velünk. Annyit szitkozódtam, hogy a végén észre sem vettem. Totál őrültnek tarthatnak. Sokáig úgysem fognak élni..
-Sarah..-nyögöm ki rekedtesen a nevét. -Azt hiszem hamarosan létrejön az új Petrova ivadék. -úgy beszéltem róla, mint egy robotról, akarva-akaratlanul is elvigyorodtam erre a kijelentésre.

▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 14, 2013 6:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Egészen addig a pillanatig aggódtam Katie miatt, ameddig be nem léptem hozzá a szülőszobára, és arcán azzal a klasszikus Katie-s vigyorral a maga szarkasztikus módján üdvözölt engem.
- Hát, ahogy elnézek, eléggé elcseszettül nézhettem ki. Még jó, hogy csak egyszer estem át rajta - kacsintottam rá a barátnőmre, aki máris elkapta a kezemet, és jó erősen megszorította... legalábbis az emberi erejéhez képest jó erősen. Aztán az orvoshoz fordultam, aki folyamatosan magyarázott, szemmel láthatóan idegesítve ezzel a barátnőmet. -Kussoljon már! Elég a magyarázatból, csak akkor mondja, amikor szükséges, nem kell előre az a sok rizsa! - üvöltöttem neki, mert túl kellett kiabálnom a többi hangot, ami a szobában volt hallható.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 14, 2013 6:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Sarah & Katie

Semmit nem érzékeltem, tulajdonképpen nem is szerettem volna. Magammal foglalkoztam egyedül, folyamatosan becsukva a szememet, és elképzelve magam előtt, hogy milyen lenne, ha még mindig vámpír lennék. Tökéletes összkép. Valószínű szétszaggatnám az orvosokat és a többi, és a többi. De jelen helyzetben leginkább csak Emily szaggat szét engem. Arra leszek figyelmes, hogy gépekre kötnek, kinyitom a szemem, nagyobb világosság, mint a folyosókon, fekszem, be vagyok takarva valamivel, a lábam pedig a magasban van, támasztja valami. Átfut a hideg. Szülni fogok, undorodok a gondolattól, habár a legtöbben ölni tudnának azért, hogy csak egyszer az életben tapasztalják meg a szülés örömeit. Ismerős hangra leszek figyelmes. Megdörzsölöm a szememet és Saraht pillantom meg. Nem mondom, hogy nem vagyok meglepődve, bár Kol mondta, hogy őt hívja, mégis Emmára számítottam. Kisebb vigyor ül ki a szám sarkában.
-Mivan ribanc, jöttél törleszteni? -gonoszkás vigyort egy pillanat alatt felváltja az elfeformálódott, fájdalmas arckifejezésem, ami egy újabb fájás miatt volt.
-Emlékszem..-kezdek motyogásba. -Amikor te voltál itt.. Megkérdezted, hogy nekem is ennyire fájt-e. Erre azt feleltem, hogy nem akarok rá emlékezni, de emberként biztosan rosszabb. Igazam volt Sarah, ha igazán szeretsz, megölsz. -vigyorodom el ismét.
A doki folyamatosan magyarázott valamit felettem. Így nyomjak, úgy nyomjak. Jajj Sarah..törd már ki a nyakát. Percenként jöttek már a fájások, amik egyre rosszabbak lettek. Elkaptam Sarah kezét. Nos Katie, megpróbálhatod eltörni, úgy, mint ő a tiédet.

▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 09, 2013 11:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Eszembe jutottak a régi idők, amikor szinte mindent megbeszéltünk egymással, és most a szavai alapján úgy éreztem, ő is kíváncsi a dologra, meg arra, hogy mi hogy történt. Persze, talán egy kicsit rosszul érintette ez a gyerektéma, elvégre neki is volt valaha egy fia... vagy éppen egy lánya.
- Nem, azt hiszem, én örökké Miss Lestwick maradok - vigyorodtam el. Elvégre, hiába született most egy gyönyörűséges kisfiam, azért elköteleződni nem fogok, max felelősséget vállalok. Persze... talán Leo. De ő meg felém sem néz, már ki tudja, mióta, amit teljes mértékben meg is érdemlek. - Hogyismondjam... William Cortez Lestwick egy olyan éjszaka következménye, ahol először majdnem kinyírtam az illetőt egy korábbi konfliktus miatt, aztán az felfedezte a gyenge pontomat, hogy milyen vagyok... és hát igen - vontam vállat. Most minek tagadni? Katie meg én nagyon hasonlítottunk mindebben, elvégre ő maga sem vetette meg a férfiak társaságát, ahogyan én sem. Csak még soha nem kaptam be a legyet emiatt. - És mindjárt elmesélem... csak kerüljünk el a kórterembe, és hadd ehessek valamit - jegyeztem meg éhesen. Az orvos persze rosszalva csóválta a fejét, merthogy a szülés után még inni sem lehetne, nemhogy enni, de hát ő nem tudta, miről van szó, így meghagytam abban a hitében, hogy csak egy nagyon akaratos egygyermekes édesanya vagyok, aki még nem ismeri a játékszabályokat. Azért végre leszedtek az ágyról, és áttettek egy másikra, hogy elfoglalhassam a helyemet a kórteremben, majd el is indultunk...
/Kórtermek/
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 08, 2013 10:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Tényleg örültem, hogy vége, bár annyira ez engem nem érintett, mégis megkönnyebbülést jelentett, az, hogy nem kell tovább néznem. Oké... Ez most kicsit bunkó volt, de ez az igazság! Sohasem voltam túl gyerekpárti, bár most az egyszer igen mélyen érintett a dolog, és valahogy izgalmas dolognak tűnt, hogy a barátnőm anya lett. Egy picit talán irigyeltem is. Na jó, ez fizikai képtelenség, hülyeség! Mindenesetre örültem, mert ő is örült. Rámosolyogtam, majd bólintottam egyet, a "köszönömére".

-Elég kíváncsivá tettél... -sóhajtottam elvigyorodva majd leültem az ágya sarkába. -Szóval, tudni akarok mindent Miss Lestwick... Vagy esetleg már nem is Lestwick?-nevettem fel, majd az utolsó mondaton kérdően felhúztam a szemöldökömet, s bár láttam, hogy ő még mindig a szülés utáni terheket piheni, gondoltam, vámpír, gyorsan átmegy rajta!
-Addig maradok, ameddig szükséged van rá. -halvány félmosolyt eresztek megnyugtatásképpen, majd felemelem a mutatóujjam.
-Abban az esetben csak, ha szóról szóra mindent elmesélsz, a jó öreg Katie barátnődnek..! -viszem fel egy kicsit a hangomat, a végét kellőképpen elviccelve, majd érdeklődéssel fordultam felé, hogy hallgassam.
-..akinek már hiányoztál! Nem mellesleg, Emmával egy pár hete emlegettünk! -ismét elmosolyodom, hogy micsoda véletlenek vannak még ezen a bolygón...

/ezer bocsi a késői válaszért, nem gondoltam volna, hogy ilyen sűrű lesz ez a hetem is, de igyekeztem:S Smile/
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 05, 2013 5:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Köszönöm - jegyeztem meg egy kissé higgadtabban Katinek, amikor megdicsért minket. Minket... már ketten vagyunk. És... huh, hát ez egy igen kellemes érzés. Mintha minden fájdalom, amit a szülés alatt éreztem, megszűnt volna, mert hát... teljesen megérte. Itt van ő, a világ leggyönyörűbb teremtménye. De már nem maradhatott sokáig velem, viszont az az első néhány perc, ami alatt a méhlepény is megszületett, és a köldökzsinórt is elvágták, a leggyönyörűbb volt mind közül. Úgyhogy, amikor az orvos elvette tőlem, hogy elvitesse megfürdetni, úgy nyúltam utána, mint még soha, semmiért... Aztán persze megértettem, hogy ez kötelező procedúra, és hogy valószínűleg azért sem zavart a vér látványa, mert én is voltam már ennyire véres, csak akkor én az áldozataim vérétől...
- Köszönöm Katie... - suttogtam, miközben már a végső dolgokat kezdték el vizsgálgatni, hogy aztán kitolhassanak valamelyik kórterembe. - Köszönöm, hogy itt voltál... ígérem, mindent elmondok, ami érdekel, mert biztos vagyok benne, hogy kíváncsi vagy - vigyorogtam, aztán... megéreztem az ismerős kaparást a torkomban. Éhes vagyok... De túl szemét lennék, ha a szülőorvost akarnám megcsapolni. Ez viszont a kórház, szóval később majd ellopok pár tasakot. Meg különben is, a sebeim így is villámgyorsan gyógyulásnak indultak, bár tudom, hogy azért még pár napig itt kell lennünk... - Ugye maradsz még egy kicsit a régi barátnődnél? - kérdeztem vigyorogva. Kezdem visszanyerni az erőmet... persze a vér akkor is kell majd.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 05, 2013 5:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

A percek szinte másodpercekké folytak, és az idő hipp-hopp letelt, percek leforgása alatt meglett a baba, ő pedig ráesett az ágyra, és zihált. Ki volt készülve, amit teljesen megértek, és régi jó szokásához hívően, követelni kezdte a gyermekét, aki egyébként fiú lett! Mint az enyém. Bár már arra sem emlékszem pontosan, mivel mint ahogyan már mondtam, nem érdekelt akkor sem, most sem. Gyönyörű kisfiú volt, annyi szent, és bár vér vette körül, még csak meg sem éreztem azt, annyira elragadtatott a látványa. Csodálkozom, hogy egy újszülött ilyen hatással lehet rám.

-Ügyes voltál. -mosolyodtam el, majd elengedve őt, helyreraktam a kezemet, amit szinte széttört. Már majdnem elröhögtem magam azon, hogy képes volt majdnem darabokra törni a kezemet.
-Gyönyörű. Fogadok, ugyanolyan vasgyúró lesz mint az anyja. -utaltam a kezemre, miközben felnevettem. Igazán megkönnyebbültem, hogy vége, képzelem, ő mit gondolhat.
-Gratulálok Sarah. -szóltam újra hozzá, még magam sem felfogva, hogy egy régi barátnőm, akivel együtt garázdálkodtunk, anya lett. És igazából valahogy irigység fogott el, amit még magamnak sem ismernék be soha. Nem vágyom én gyerekre, számomra csak nyűg lenne, ahogyan valószínű én is az voltam, amiért nem kellettem az igazi szüleimnek...
Nem akartam tovább zaklatni, pedig kíváncsi lettem volna a nevére, az apjára, hogy, hogyan esett teherbe, de úgy gondoltam, most időre van szüksége. Bár nem mentem ki a teremből, nem szóltam hozzájuk, csak az orvosi kütyüket nézegettem, hadd éljék át nyugodtan az első pillanataikat, első perceiket. De szívem szerint én is ott lézengtem volna körülöttük. Igazán nem tudom, hogy mi ütött belém. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam, csak úgy magamban. Az orvos gondolom hamarosan jön, és elviszi megfürdetni, meg ilyenek...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 04, 2013 9:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

A dolgok összemosódtak... A barátnőm biztatása, a doki kérése, hogy nyomjak, a saját tetteim... Valami furcsa állapotba kerültem, mert benne is voltam a testemben, meg nem is... Csak arra tudtam koncentrálni, hogy mindjárt vége... Mindjárt látom őt... "Nem lesz semmi baj..." "Már látom a fejét, mindjárt kint van..." "Nyomjon egy nagyot..." "Nem lesz baj, mindjárt vége..." "Most pihenjen egy kicsit, megvizsgálom a fejét..." Csak ezek a szavak járkáltak a fejemben, és én ösztönösen követtem az utasításokat, és hittem abban hogy minden jó lesz. Mindjárt látom azt, akire már évszázadok óta vágyom. És a doki azt mondta, innentől már nem lesz nehéz, és valóban nem. Újra nyomtam, majd újra, és pár másodperc múlva hangos babasírás töltötte meg a fülemet.
- Kisfiú. Gratulálok - közölte velem az orvos jókedveűn, pontosan akkor, amikor fáradtan és hangosan zihálva hátradőltem.
- Látni akarom - kértem, vagyis inkább követeltem, de túl csendes voltam hozzá. Az orvos persze jófej volt, és csak annyit mondott, hogy a köldökzsinórt hamarosan elvágjuk, aztán rám is fektette.
Hihetetlen volt... Elmondhatatlanul apró és gyönyörű. Persze csupa vér, de ez számított a legkevésbé, mert ő az enyém volt... Csak az enyém. Az én tündéri kisfiam, akiért akár a poklot is megjárnám, ha valaki bántani akarná.
- Hát szia... Te rugdostál annyi belülről? Csak tudd, nem bánom, de csak mert ilyen szép vagy - mosolyogtam. Ő... A szemei olyanok, mint az enyém, vagy Eyalé... És ebben a percben tudatosult bennem, hogy most már valóban felelős vagyok egy másik életért... Anya lettem. Anya!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 04, 2013 9:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

-Óóó! Úgy látom, te még mindig olyan erőben vagy, mint régen. -nevettem fel, amikor szinte gyúrni kezdte a kezemet, ami talán még ropoghatott is alatta, de szinte semmit sem éreztem belőle, csak biztatni próbáltam, talán önmagamból is kibújva, és előjött a kedvesebb énem.
-Ugyan, szerintem már egy párszor eltörted. -ismét felnevettem. Majd biztatóan megszorítottam a kezét.
-Jól csinálod Sarah, csak kövesd az orvos utasításait! -szinte magamra sem ismertem, ami vicces volt. Próbáltam segíteni, mindenben, miközben illegettem magamon a ruhát. Igazán szar volt ebben lenni, de örültem, hogy itt vagyok. Ismét fájás, és utána megint az követte, egyre sűrűbben... Ő pedig, mintha már totál készen lenne. Talán felér egy kínzással. De én nem bánom, ott a kezem, szorítsa csak, pillanatok alatt elmúlik úgy is... Ismét biztatni próbáltam, valahogy belejöttem, és az ösztöneim diktálták, hogy, mit is kell tegyek egy ilyen helyzetben..
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 04, 2013 9:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Nem igazán figyeltem a barátnőm arcát, de éreztem, hogy elkomorodott. Érzékeny téma volt, azt hiszem. Máskor sem beszélt róla, de most valami hozzám méltót vágtam volna rá, ha nem jön egy újabb fájás... Ezek egyre sűrűbben jönnek és egyre erősebbek, ám Kathie mélylélegzős tanácsát megfogadva már egészen elviselhetőek voltak. Legalább a legújabb megkínzóm nem szándékosan teszi, elvégre ki kell jönnie.
Az orvos pedig hamarosan szólt, hogy végre itt az idő, és ha jön egy újabb fájás, akkor nyomhatok.
- Ha most véletlen eltörném a kezed... Kárpótlásul kapsz egy üveg piát valamelyik együtt töltött évünkből - próbáltam vigyorogni, de azt hiszem, nem sikerült. Jött a fájás, amit a doki már tolófájásnak nevezett, és én minden erőmet beleadtam... Mázli, hogy egy vámpír vérkeringését nehezebb elszorítani.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 04, 2013 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Esküszöm, csak a baba miatt öltöztem át! Másik esetben, ha ilyet kért volna tőlem egy orvos, már nem élne. Úgy néztem ki, mint egy szülésznő, aki teljességgel elcseszte az életét.
-Ha nem tudtad volna, nekem jól áll minden. -vetettem felé egy vigyort, majd mintha kicsit megszorította volna a kezemet, sejtettem, hogy fájás következett. Eközben az orvossal is kisebb nézeteltérése volt, amin amúgy jót röhögtem volna, ha nem épp egy szülőszobában vagyok, és fogom egy régi barátnőm kezét, őt segítve, így csak egy büszke vigyort ejtettem, hogy mennyire látszik, mi tényleg jóban vagyunk. Szerintem nem sokat változhatott azóta.
Majd egy igen kényes témát kezdett emlegetni, nem szívesen beszélek róla, szinte teljesen eltüntettem magamból ezt az emléket, ami igazán fájó pont számomra. Bár nem érdekel, és akkor sem érdekelt, csak puszta véletlen volt. De már meghalt, biztos vagyok benne.
-Sajnálom Sarah. Nem emlékszem rá, és nem is szívesen beszélek róla. Emberként biztos rosszabb volt. -bár már abban sem vagyok biztos, hogy ember voltam akkor, mindenesetre próbáltam nem ráförmedni, inkább kedvesebben mondtam, majd új fájás következett, ami következtében megint éreztem a kezemen a szorítását.
-Vegyél mély levegőket. -biztattam, halvány mosolyt erőltetve az arcomra.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 04, 2013 6:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Kimondhatatlanul hálás voltam Katie-nek, amiért mellettem maradt ezekben a meglehetősen nehéz időkben... És még a kezemet is megfogta, ami ugyancsak erővel töltött fel. Jöjjön hát, aminek jönnie kell, sóhajtottam, miközben a dokik betoltak a szülőszobára. Azért Katie itt nem játszhatta ki a szabályokat, a baba miatt, így kénytelen volt randa műtősruhába öltözni.
- Csini vagy - jegyeztem meg egy vigyorral az arcomon, de persze én sem úsztam meg. Aha, báli ruhában elég kellemetlen dolog szülni, meg gondolom előírás is, hogy az anyát átöltöztessék a nagy pillanata előtt.
Azért ki ne hagyjuk a fájdalmakat, amik egyre sűrűbben jöttek, de a doki szerint még nem tágultam ki eléggé, úgyhogy várjunk még... Csessze meg! Közben ez lassan minden kínzásnál rosszabb lesz. Mondjuk mégsem üvöltöztem annyira, mint akartam, néha max ráförmedtem a dokira, amin Katie egészen biztosan marha jól vigyorgott.
- Ez neked is ilyen nehéz volt? - lihegtem nehézkesen.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 04, 2013 5:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Ott topogtam mellette, értetlenül, és kissé zavarban, bár nem volt jellemző rám. Vártam, hogy megkérdezzék, hogy közeli hozzátartozó vagyok-e, majd a válaszom miatt kitessékeljenek a szülőszobáról, ahol már a vizsgálatokhoz előkészülődtek az orvosok. Sarah már feküdt az ágyban, miközben fájások törtek rá, én meg össze voltam zavarodva, miközben emlékek hada öntötte el a testemet, amiket igyekeztem minél előbb kizárni, viszonylag jó sikerrel. A vállam fölött rápillantottam, hogy minden rendben van-e, és, hogy végre leléphetek-e a kényes helyzetből (bár őszintén szólva, nem mentem volna el, most, hogy már így hozta sors..), de az arckifejezéséből elsőre levágtam, hogy mi van. Hogy lehetek ilyen hülye?! Hát persze! Ő vámpír, neki eredetileg nem lehetne gyereke, vagyis de, csak, hát nem ugyanaz, mint egy embernek. Az orvos felénk közeledett, egy branüllel a kezében, amiben nem voltam biztos, hogy az, de ilyen vérvevős bigyulának tűnt, aminek asszem' ez az eredeti neve, bár amilyen tájékozott vagyok én ilyen orvosos cuccokból.. Hát..
A doki elé léptem, a saját kis módszeremmel, a vállát megfogva, és saját erőmből egy lépéssel hátrébb vonszolva néztem mélyen a szemébe, és igéztem meg. Ezelőtt persze Sarah mondatára is bólintottam egyet, hogy értettem, amit mond.
-Nem kell ide semmilyen vizsgálat. Makk egészséges ő is, és a megszületendő gyerek is, úgyhogy azonnal vezesse le a szülést! ... Ja! És én bent maradok. -a végén bólintottam egyet, komolyan az orvosra nézve, és elálltam az útját, amikor hátat fordított, ismét elmosolyodtam. Ő pedig, mielőtt elment, mint a műszerfalon ülő kutya, bólogatott, és közelebb lépett Sarahoz, aki láthatólag szinte ugyanannyira össze van zavarodva, mint én. Én is odaléptem, s mint egy barátnőhöz illik, megfogtam a kezét, hogy segítsem.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Szülőszobák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros :: Kórház :: Osztályok
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Nov. 11, 2018 5:36 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3