Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
human bloodbags
Kedvenc dal :
fifty shades of delena x cold hearted snake by BonBon x the devil within
Tartózkodási hely :
Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
being near Elena
Humor :
come, and try me



Damon...Salvatore ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 09, 2015 3:48 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Damon
What are you talking about?

[You must be registered and logged in to see this image.]
Egyáltalán nem tetszett Stefan arckifejezése. Pocsékul nézett ki és ezt csak most szúrtam ki rajta először.. Volt egy olyan érzésem, hogy valami nagyon nincs rendjén az életében. Nagyon le lehetek maradva az eseményekkel..
Volt idő, mikor sokkal közelebb áltunk egymáshoz. Akkoriban ilyesmi még csak véletlenül sem fordulhatott volna elő velünk. Mindent megosztott unk egymással, a leglényegtelenebb dolgoktól kezdve a lényegesekig. Hogy mi változott? Az eltávolodásunk fő oka az a női bestia, aki ocsmány módon mindkettőnket kihasznált, azzal hogy a bizalmunkba férkőzött és elérte, hogy fülig belé szeressünk. A Katherine iránt táplált érzéseink fordítottak teljesen egymás ellen bennünket. Száz éven át kerestem, kutattam azt a ribancot, aki mint később kiderült mindeközben szabadon élte az életét.
Azonban jobb, ha nem is gondolok az ehhez hasonló botorságokra, mert csak felisegesíteném magam miatta. Helyette inkább  arra kell fényt derítenem, hogy mi a csuda ütött az öcsémbe, amiért ilyeneket beszél..
A vigyor abban a pillanatban eltünt az arcomról, amint újból megszólalt. Elkerekedett szemekkel, majd összeráncolt homlokkal figyeltem, miközben kijelentette, hogy továbbra is embereket öl. Ez annyira nem rá vall. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy a probléma hatalmas és valószínüleg máris túlnőtt az öcsémen. Segítségre szorul, mégpedig az enyémre.
- Mi történt? Kérlek világosíts fel, mert elképzelni nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy te visszakacsolva is folytassad az emberek ölését! - Váltottam át a követelőző Damon üzemmódba, aki addig nem nyugszik, míg válaszra nem lel. - Ez nem rád vall, Stefan! Te Tapsi Hapsinak és Bambi-nak a vérét szívod, nem pedig a hús vér emberekét. Mi a fene történt, hogy idáig jutottál? - Kérdeztem idegesen, mert el kell mondania, máskülönben nem tudom kitalálni, miként változtathatunk a felálláson.
Aztán olyasmit mondott, ami az eddiginél is nagyobb aggodalomra adott okot, pedig én aztán mindennek elmondható vagyok, csak épp félősnek nem! Kikapcsolt állapotban összefutott Elenával.. ha bántotta, én esküszöm, hogy.. de félbemaradt a mondat, mert jobbnak láttam inkább önkontrollt gyakorolni, legalább addig, míg tudomást nem szerzek a teljes igazságról. - Nem mesélte.. mégis miért kéne megvédenem Őt Tőled? Mit műveltél? Ártottál neki? Miért? Kiprovokálta, vagy te provokáltad őt? - Ekkor már a vállait ráztam és elég hangosan próbáltam kiprovokálni belőle a válaszomat. Két fontos személy van az életemen, akiket minden áron védeni akarok, még akkoris, ha egyáltalán nem úgy tűnik. Az egyik az öcsém és a  másik Elena. Ha viszont a kettő egymás torkának esik, fogalmam sincs melyiktől lenne érdemesebb számon kérnem az igazságot.
- Eddig is vigyáztam rá, mégis sor került az összetűzésre. Nem tarthatom üvegkalitkában, tudod jól. De megteszem, ami tőlem telik. - Ígérem végül, mikor már viszonylag lecsillapodott az iránta érzett dühöm.
Később egy egész más dologra terelődött a szó.. pontosan akkor, mikor elkezdett sétálni, fel-alá a szobában. Régóta nem láttam ennyire összetörtnek az öcsémet.
- Te most viccelsz, ugye? - kérdezem összezavarodva, mikor kijelenti, hogy ő nem hozzánk tartozik. - Te beteg vagy. Mégis hová a brantba tartoznál, ha nem a tulajdon családodhoz? Megszált az ördög, vagy mi ütött beléd? Nem baj, én majd alaposan kikúrállak, öcskös!  - Ütögetem meg a hátát, jelezve, hogy mostantól éberebb leszek, figyelek rá és nem hagyom, hogy hülyeségeket műveljen. - Csak ne beszélj ökörségeket. Ide tartozol, Mystic Falls az otthonod, és ha nő hiányod van, akkor kerítek neked egy csinos szőkét.. vagy egy barnát - kacsintok rá, egy cinkos mosollyal az arcomon.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :


Tartózkodási hely :
✿ excuse me, which level of hell is this?
Hobbi & foglalkozás :
✿ i'm bored, play with me
Humor :
✿ happy



Orchydea Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Aug. 23, 2015 6:36 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Damon & Stefan
it may be over but it won't stop there

[You must be registered and logged in to see this image.]
Elveszítettem mindent, ami valaha körülöttem élt és mozgott. Úgy érzem, sokkalta élettel telibb voltam, mint most. Noha, akkor is pontosan megvoltak a gondjaim, nem is egy, és nem is kettő. Egyáltalán nem is csoda, hogy sűrűbben fajultam ahhoz, hogy kikapcsoljak. Őszintén? Egyre közelebb állok ahhoz a szakadékhoz, pedig nemrégen másztam ki belőle. Damon biztosan tudja, hogy miket műveltem az elmúlt pár hónapban, habár úgy tűnik, azt nem tudja, hogy Elenával milyen összeütközésem volt. Ha tudná, valószínű számított volna rá, hogy jövök, és az ajtóba beszerelt volna valami gépezetet, ami engem darabokra szed. De nem ezt tette, valószínű Elena tartotta a száját. Ne tessék félreérteni, valójában nem érzek semmilyen változást, hogy visszakapcsoltam. Nem szenvedek már ugyan, egyáltalán nem érdekel a múlt, de még is ugyanolyan ürességet érzek a mellkasomban, mint akkor, vagy azelőtt. Ez a világ nekem túlságosan is nehéz, mindennap azzal a tudattal ébredni és lefeküdni, hogy egy gyilkos vagyok. Mindig is próbáltam arra törekedni, hogy az emberek életben maradjanak, ne haljanak meg ártatlanok. És ami a legelkeserítőbb, mégpedig az, hogy nem én vagyok az egyedüli olyan vámpír, aki képtelen meglenni embervér nélkül. Több ezren vagyunk, akik mindennap embereket ölnek megállíthatatlanul. Megöl belül ez az érzés, hogy miért ilyen világban élünk. Mivel lehetne ezt orvosolni? Semmivel sem.. Annál pedig nincs rosszabb, hogy ártatlan emberek a mi sorsunkra jutnak. Ugyanolyan lények lesznek, mint mi magunk.
Úgy érzem, a szakadék szélén állok. Csupán csak elég egy lágy szellő, amely meglök, és lezuhanok, mint egy törött szárnyú madár, a sötét, fullasztó mélységbe.
Halk sóhaj hagyja el vékonyan ívelt ajkaim, amikor a bátyámra nézek. Mennyi éve már, hogy egy cseppet sem változott. A stílusa ugyanaz, és egyaránt a modora sem változott. Milyen hihetetlen, hogy ennyi évszázad után is képesek vagyunk megtartani azt, amilyenek vagyunk. Damon, amikor ember volt, sokkalta másabb volt. Sokkalta visszafogottabb volt, ugyanakkor sokkalta jobban ragaszkodtunk akkor egymáshoz. Mindezek már csak halvány emlékfoszlányok, amik mára már olyanná váltak, mint az álmok, amelyek csak a fejünkben léteznek, és azok is egyszer mind feledésbe merülnek.
Damonre nézek, és igyekszem figyelmen kívül hagyni mindazt, amit mond. Voltaképpen, nagyon nincs jó kedvem, egyáltalán nem vagyok vevő az ökörködésre. Nem tudom, hogy hogyan közöljem neki azt, hogy távozóra fogom újra az egészet, mint ahogy én azt mindig is tettem. Világ életemben világjáró voltam, aki kereste a maga útját, a boldogságát, de hiába is kereste, soha nem lelte azt meg. De, nyilván, a remény hal meg utoljára.
Óvatosan emeltem felé határozott tekintetem, majdan párat pislogtam, és akármennyire is próbáltam megszólalni, de a hangom a torkomba akadt rabként. Végül is egy fejrázással ez enyhült, majd mély levegőt szívtam tüdőmbe.
- Tudod, egyáltalán nem úgy vannak a dolgok, ahogyan te azt gondolod. Nem tudom honnan, és kitől hallottad ezeket, de valójában igen más a történet...- kezdek bele óvatosan, miközben a magam előtti teret bámulom, miután a bátyám arcáról levettem tekintetem. – Továbbra is embereket ölök. – Szögezem le először is komolyan, miközben még mindig nem nézek rá. Egyszerűen tükörbe is aligha merek nézni... félek, hogy összetörik.
- Amíg kikapcsolt állapotban voltam, véletlenszerűen összefutottam Elenával, és, nos... – rántom meg a vállam, ahogyan újabb nagy levegőt veszek, és végül bátran nézek szembe a bátyámmal, amikor ránézek bizalmasan. – Mivel nem voltam önmagam, történt egy kis összekapás. Nem hinném, hogy mesélte ezt neked, habár ez a része nem igazán érdekel. Csak szeretném, ha tudnád, hogy jobb, ha megóvod tőlem őt. Féltem magamtól, mert még mindig eléggé labilis állapotban vagyok. – Állok végül fel a kanapéról, majd mindkét tenyeremet bőrdzsekim zsebébe csúsztatom. Fogalmam sincs, hogy miért féltem magamtól Elenát, de a lelkem mélyén érzem, hogy képes lennék őt bántani a mai napig is. Damonnek pedig ezt tudnia kell, egyáltalán nem szeretném, ha azt hinné, hogy hazudozom neki.
- Szeretném, ha jobban odafigyelnél rá, még ennél is jobban, mint eddig. – Továbbra is határozott hangnemben beszélek hozzá, elvégre a szándékaim és a mondanivalóm igen csak fontos. Legalábbis számomra. – Nem csak én vagyok az, aki képes lenne őt bántani, hanem sokan mások is így vannak ezzel. De, Persze, nem fogom ezt neked ecsetelgetni, hiszen tudom, hogy mindenáron megvéded. És ez jó. – Mutatok rá egy pillanat erejéig, majdan karomat visszaengedem óvatosan magam mellé.
- Ez az egyik dolog, amiért jöttem. – Sétálok lassan oda, és vissza, csupán csak pár lépést teszek mindig. Nyugtalan vagyok, ezért képtelen vagyok egy helyben ülni nyugodtan, egyszerűen szétkap a tudat, hogy hiába kaptam örök életet, de még mindig nem tudom megtalálni azt a helyet, ahová való vagyok.
- Én nem hozzátok tartozom. Ezt szerintem már régóta te is érzed. – Állok végül meg vele szemben, ahogyan feszes mellkasom előtt összefonom mindkét karom, és a földet bámulom magunk előtt. – Nem tudom, hogy hol a helyem...- nem kell sok, de lassan könnyekben fogok kitörni. Nem bírom...


elnézést a késésért. || the light by adam || ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
human bloodbags
Kedvenc dal :
fifty shades of delena x cold hearted snake by BonBon x the devil within
Tartózkodási hely :
Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
being near Elena
Humor :
come, and try me



Damon...Salvatore ÍRTA A POSZTOT
Vas. Aug. 02, 2015 10:07 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


to my lil' bro, Stefan
What are you doing?
♒ Zene
♒ Bocsi, hogy nem lett olyan hosszú, mint a tiéd..
♒ annyi+1
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem kellett sokáig várakoznom. Már az ajtó nyílást követő második percben rájöttem, hogy ez csakis Stefan lehet. Ismerem az öcsémet, tudom, mikor mit csinál, emiatt azzal is tökéletesen tisztában vagyok, ha ő lépi át az ajtónk küszöbét. Azok a megszokott mozdulatok.. más nem lehet, csakis ő.
Örülök, hogy nem nyiratta ki magát. Harag ide vagy oda, nem tudom, mi lenne velem nélküle. Annyi mindenen mentünk együtt keresztül.. a kapcsolatunk elég erős ahhoz, hogy idővel túljussunk bármilyen nézeteltérésen. Most is így lesz. Érzem. Egyrészt azért, mert ő megtette az első lépést és hazajött. Tehát megbocsájtott.. vagy történt valami, amit nagyon fontosnak tart megosztani velem. Remélem az előbbiről lesz szó.
Egyik lépés követte a másikat, míg nem Stef el nem ért a nappalaiig, ahol én is tartózkodtam. Nem álltam fel, nem kapcsoltam ki a tévét, meg sem mozdultam az ülő helyemről. Haza jött, ő is itt lakik, tehát nem kötelességem behívni őt és illedelmesen fogadni a lakásban. Köszönése hallatán azonban motoszkálni kezd bennem a gondolat, hogy valami nincs rendben. Volt valami szomorúság a hangjában. Áh, biztos képzelődök. Az alkoholhatása lehet.
-Helló, Stefan - mondom szokványos laza stílussal beszélve, közben megveregetve magam mellett a helyet, hogy csüccsenjen le már mellém és szívjuk el közösen a béke pipát.
-Nem tudtam, hogy meg fogsz jelenni - vágtam rá, utalva arra, hogy hosszú ideje már, hogy nem jött haza. Égnek emelt szemekkel reagálok a reakciójára, ahogy hirtelen kikapta a kezem közül a bourbon-os ügeget és meghúzta azt. Leült a tőlem nem messzire eső másik kanapéra, mire én tekintetemet az övéire is szegeztem. Unottan néztem rá, mikor kijelentette, hogy nyálas lett az üveg..
- Ha már itt tartunk, az én nyálam már jóval előtted beterítette - mondtam ki a nyilvánvalót, de mivel jelenleg semmi kedvem nem volt erről vitázni vele, inkább legyintettem egyet, a hűtőhöz suhantam, kiemeltem belőle egy másik üveget, majd visszatértem öcsihez a nappaliba.
- Tudod, időközben muszáj levágni, hacsak nem akarok beállni egy rock bandába. A hosszú haj nem a stílusom. Na, de hagyjuk a felesleges köröket, inkább neked lenne mesélni valód! Hallottam, hogy újból hasfelmetsző üzemmódba kapcsoltál. Mi történt? Hogyhogy visszatértél a régi, mókosevő énedhez? Ki tudta észhez téríteni azt a makacs kobakodat? - Térítettem a témát egy fontosabb kérdéshez. Kíváncsi voltam a történtekre, még akkor is, ha akkoriban, mikor kikapcsolt úgytettem, mintha egyáltalán nem érdekelt volna a dolog. Az érdektelen Damont mindig is érdekelték dolgok, még akkoris, ha a tetteim az ellenkezőjéről árulkoztak. Olykor túlságosan is, ezért nyúlok olyan gyakran alkoholos üveghez, illetve török ki annyi nyakat. Vannak személyek, akik számítanak. Nincsenek sokan, de értük bármeddig elmennék, hogy biztonságban tudjam őket.
Amíg vártam a válaszát, a tőlem elcsórt üvegéhez döntöttem a sajátomat, majd jó nagyot húztam a sajátom tartalmából. Imádom a bourbon mámorító ízét. Erős és hatásos. Ha meg akarsz részegedni, ennél jobbat akarva sem találhatnál, plusz gyógyszerként is nyugodtan használható, garantáltam segíti a torokfájást.
Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :


Tartózkodási hely :
✿ excuse me, which level of hell is this?
Hobbi & foglalkozás :
✿ i'm bored, play with me
Humor :
✿ happy



Orchydea Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Aug. 02, 2015 7:07 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
damon & stefan
GOODBYE, MY BROTHER
[You must be registered and logged in to see this image.]
1942;
A háború részese voltam. A távoli mezőről puskaropogások keltettek minden reggel. Minden reggel arra ébredtem, hogy az embereken fogok segíteni. Segítettem a sérülteken, és hihetetlen, de nem éreztem azt, hogy a vér láttán vágynék rá. Számomra erősebb volt az, amit éreztem, hogy én is ember vagyok, akárcsak a többi. Segítettem a társaimon. Segítettem azokon az embereken, akiknek aligha volt már esélyük. A háború alatt elestek. De miért is voltam én vámpír, kinek a vére gyógyító hatást kelt az emberekben? Igen, jól gondolod. Sokszor volt az a tény, hogy az embereknek a saját véremből adtam, hogy folytassák a harcot. De időközben én is gyengültem, hiszen a véremet folyamatosan csapoltam, de én nem táplálkoztam egészen sokáig. Voltak akkoriban vértasakok, de nem akartam az emberek elől elvenni azt, ami a mentségük lehet, ami megmentheti az életüket. Amit tudtam, megtettem. Szerettem az embereket.
2009 májusa;
Észlelem, hogy egy autó száguld sebesen a Wickery híd felé. A híd már akkor is nagyon rozoga volt, egyáltalán nem biztonságos. Láttam, hogy a gyorsan száguldó autóban hárman ültek, ám az egyik utas viszonylag fiatal. Ismerős volt az arca. Mintha már láttam volna őt, de valamiért eleinte nem tudtam felidézni elméleteimben azt, hogy kire is hasonlított a lány. Hosszú, csokoládébarna haj, szív alakú arc, ám mindössze csak annyi tért el, hogy nem volt göndör haja. Talán ezért nem voltam akkoriban biztos abban, hogy ő az.
Számomra az emberiség jelentett mindent. Végül én is a folyóba ugrottam, csak azért, hogy kiszabadítsam őket. De a kocsi súlya lehúzta őket. A sofőr hátra mutatott, ahol egy lány volt. A lány, akit összekevertem valakivel. Nem is volt véletlen. A víz alatt észrevettem, hogy a sofőr melletti ember már régen halott, egy másik nő ült abban az autóban. A lány anyja, biztosra vehettem. Végül alig telt el fél óra, de sikerült kihúznom a nőt a felszínre, ahonnét azonnal el is tűntem. Elena Gilbert. A nő, akit először összekevertem másik hasonmásával. Szerettem volna megismerni. Boldog voltam, hogy találkoztam vele. De annak nem, hogy ilyen sorsa jutott az élete, hogy a szülei meghaltak.
Ez év szeptembere;
Már akkor gondolkoztam, és akartam, hogy újra lássam őt. Számítottam rá, hogy talán újra van remény arra, hogy szeressek. Legalábbis törődjek valakivel. Tudni illik, a háború után újra kikapcsoltam. Elég sokszor volt ez a körforgás. Ebben az évben arra számítottam, hogy talán rátalálok arra a nőre, akit én szeretni akarok.
Napjaimban;
Egész másfelé sodort az élet. Azt hittem, hogy soha nem fogok felépülni. Azt hittem, hogy örökké a gonosz oldalt fogom szolgálni. Egyre jobban meggyűlöltem az embereket. Már nem akartam senkin sem segíteni, hiszen én ezt soha nem kaptam vissza viszont. Nem is vártam el soha. De hiába próbáltam jót tenni, nem így volt akkor. A nő, akit szeretni akartam, végül a bátyámé lett, Damoné. Én pedig egyedül maradtam, de csak egy kis időre.
Végül aztán New Orleansba sodort az élet. Megismerkedtem az ottani kultúrával, az ottani vicces, vidám emberekkel. Megismertem az álarcosbáljukat, a gyógyfüveit, és a természetfeletti közösséget. Mivel beleszerettem a helybe, jobbnak látom, ha elbúcsúzom ettől a várostól, és a testvéremtől.
Az ajtót könnyedén nyomom be egyik tenyeremmel. Már messziről éreztem az alkohol erős illatát, sejtelmeim szerint Damon itthon van. Nem akartam, hogy Elena is ott legyen. Lehet, hogy ez gonosz tőlem még mindig, de ő tőle nem akarok elbúcsúzni. Felesleges, elvégre sok közünk úgy sem volt egymáshoz. Ámde, ez nem is baj. Jelen esetben a bátyám érdekel, akihez annál sokkal több közöm volt.
Hallom, ahogyan a televízió is megy. Kapcsolgatta, de én csak megállok az előszobában, majd a bakancsaimat könnyedén szedem le lábaimról. A pulcsimat pedig a kalaptartóra akasztottam fel. Végül a nappaliba lépek be és magam előtt látom meg azt a kifinomult, de még is szarkasztikus arcot. Haja pont olyan, mint bármelyik évszázadban. Stílust soha nem váltott, csak néha levágatta a haját.
- Üdv, Damon. – köszönök rá végül, ahogyan ránézek a testvéremre. Már régen láttam őt. A mi kapcsolatunk soha nem volt jó, főleg az elmúlt időkben.
- Nélkülem kezdtél el inni? Ez igen csak sajnálatos… - rázom meg a fejemet, ahogyan kikapom a kezéből az üveget, majd elindulok a másik kanapé felé, ahogyan lehuppanok oda, üveggel a kezemben. Ajkaimhoz emelem, majd belekortyolok.
- Bocs, nyálas lett. – Nézek rá az üvegre, utalva arra, hogy ez már az enyém, majd egy mosollyal lerakom az asztalra.
- Mesélj csak, hogy van az én ezer éve nem látott bátyám! Csak nem levágattad a hajad? – kérdezek rá, miközben észreveszem, hogy sokkalta rövidebb lett a haja.  – Á, nincs mibe beletúrni – Nevetek fel jókedvűen, miközben újra az üvegből iszom.


Lost without you. • <3 • [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
human bloodbags
Kedvenc dal :
fifty shades of delena x cold hearted snake by BonBon x the devil within
Tartózkodási hely :
Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
being near Elena
Humor :
come, and try me



Damon...Salvatore ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Aug. 01, 2015 8:36 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


to my lil' bro, Stefan
What are you doing?
♒ Zene
♒ Megjegyzés
♒ Szószám
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]

Egy bourbon-os üveggel a kezemben huppantam le a nappaliban levő kanapéra, lazulásképpen, mert semmi máshoz nem volt kedvem. A kapcsolót a másik kezembe véve kezdtem el váltogatni a csatornákat, de semmi értelmes műsort nem találtam a tévében. Hihetetlen, hogy összesen 200 csatornánk van, mégsem akad közülök egyetlen egy sem, amit nézni is lehet.. szappanopera, foci műsor, teleshop-os reklám, valóságshow, most komolyan ki néz ilyesmiket?
Velem van a baj vagy a világgal? Még pornó műsort is szívesebben néznék, mint ilyesmiket. Sőt, ez nagyon rossz példa volt. Ahelyett, hogy itt semmiskednék, szívesebben tölteném a drága időmet Elena társaságában.. ha ő nem lenne elfoglalva a korházi gyakorlatozással, valószínüleg vele is lennék, most éppen kívánatos ajkait csókolva. Ah, nem szabadna ilyenekre gondolnom, rossz hatással lesz rám. Ennek következtében, jó nagyot húztam az üvegből, amely még mindig ott pihent az ujjaim között.
Talán az alkohol hatására, de az is lehet, hogy mindössze a semmittevés  hozta ki belőlem, mindenesetre hirtelen eszembe jutott Stefan és ezzel együtt a korábbi veszekedésünk is, ami következtében nem igazán kommunikáltunk egymással az utóbbi időben. Vajon, mivel foglalatoskodhat az öcskös? Egy ideje már nem láttam a hírekben darabokra szétcincált, majd újból összerakott testeket. Hallani hallottam, hogy kikapcsolta az érzéseit, de a büszkeségem túl nagy volt ahhoz, hogy felkeressem őt és szépen fenékbe billentsem őt. Remélem nem nyiratta ki magát valakivel. A szívemen viselném, ha a fején találnám a szöget és ő még annyira sem méltatna, hogy legalább szellemként felkeres és közli, hogy mi a szitu. Jogom van tudni. Ne duzzogjak tovább, ha már úgyis mindegy.
Ezt követően, a bejárati ajtó ismerős nyílására kaptam fel a fejemet. Akárki is lépte át épp a küszöböt, nem lehet szellem, mert akkor nem hallanék ajtónyikorgó hangot.. tehát ha Stefan az, még életben van. Nem mozdultam a kanapéról, újból meghúzva az üveget vártam, hogy a látogatóm megjelenjen a látóteremben, akárkiről is legyen szó.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



Enzo ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Márc. 07, 2015 6:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
to Stefan


Hát nem csalódtam a hallottakban. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy mire jó ez a szájtépés, és bájcsevej egy pohár ital fölött. Az, aki a bátyja volt, az határozottan letagadhatta volna a rokoni kapcsolatot. Az a semmitmondó, mégis sokat eláruló tekintet sugározta, hogy el akar innen tűnni, és ez közös pont volt benne és a testvérében. Megfutamodni, hátat fordítani. Persze nem, mintha én nem ugyan ezt tenném, vagy tettem volna. Csupán igyekszem kiismerni annyira, hogy esetleges alkalmakkor felkereshessem. De ilyenből aligha lesz a közeljövőben. Aztán végül is ki tudja... Nem, kizárt. Míg én beismerem, hogy idegesítő vagyok, kétlem, hogy ő is így tenne.
-A vendégszeretet sem az erősséged éppenséggel. Ugyanis, ha jól veszem ki a szavaidból, te szó szerint inkább kidobnál, mintsem kikísérnél. Ez vérig sért.-játszom el, hogy engem ilyen könnyedén meg lehet sérteni, de arcomra kiül egy mosoly, ami olyan gúnyos és ironikus, amilyen tőlem leginkább telhet.
Nem tudtam eldönteni, hogy engem akar igazából kirúgni, vagy magát is odébb dobná e erről a helyről, esetleg ebből a városból, minden esetre nem foglalkoztatott, hogy megsértem e egy szavammal is vagy sem.
-Lesújt? Lehet. De hova vezetne, ha én is kikapcsolnék? Azt hiszem kikapcsolás nélkül is tudok elég közönyös és idegesítő, na meg persze meggondolatlanul cselekvő lenni. Nem nekem vannak érzelemkezelési problémáim kettőnk közül.-ejtek el apró megjegyzést ismét, ezzel talán végleg kihúzva a gyufát, de a lelkébe nem hiszem, hogy különösebben belegázoltam volna. Szerettem görbe tükröt mutatni az embereknek, ha nem is ismerték be előttem nyíltan, hogy gyengeségük akad bőven. Holott ezen gyenge pontokról én sem akartam másoknak bepillantást nyerni, azért azt el kellett ismerni, hogy nyíltan vállaltam a személyiségem kevésbé kedves és elviselhető részét.
-Tudod, ha nem lennél ennyire idegesítően okoskodó és nagyképű, na meg persze álszent, akkor lehet, hogy a pakolás helyett valakivel foglalkozhatnál.-állok fel, figyelmen kívül hagyva a kis megjegyzését a másik elemezgetéséről, majd a poharam a kis asztalra csapom, hogy szinte megreped az üveg. -Kösz a piát. Nem különösebben örültem, és remélem nem lesz következő alkalom.-suhanok az ajtó felé, becsapva azt magam mögött, és az orrom alatt még odamorogva egy barom jelzőt. Rájöttem, hogy a két testvér közül, nem ő lesz az, akit a közeljövőben bármilyen kérdésben felkeresnék. Bár kíváncsi vagyok, hogy miért pakol, vagy egyáltalán még mi tartja itt, vagy két lábon a földön.
Hazairányítom magam, útközben elmorfondírozva pár nem túl fontos, de elgondolkodtató kérdésen, és rájövök, hogy a neheze még hátra van. Maggie érzéseinek visszahozása. Legutóbb kitört nyakkal feküdt a cellájában, mostanra minden bizonnyal már magához tért.

▲ music: I'm A Man▲ Words: 412 ▲Note: köszönöm a gyors játékot Very Happy[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Márc. 03, 2015 9:33 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
to enzo
what are you doing here?

[You must be registered and logged in to see this image.]
Őszintén nem tudtam, hogy miért volt még itt. Legszívesebben a kezébe nyomtam volna pár piát és megmutattam volna neki, hogy merre van az ajtó arra az esetre, ha esetleg már nem igazán emlékezne, hogy hol is jött be, bár nagyjából pont szemben helyezkedik el vele, szóval ez eltéveszthetetlen. De számára még az ablak is tökéletesen megfelelne arra, hogy távozzon. Még a számlát sem küldeném utána, hogy mennyibe fájt a felújítása, de rettenetesen tudnék örülni annak, ha egyszerűen már felszívódna innen és hagyná, hogy tegyem, amit szeretnék anélkül, hogy elszívná előlem az oxigént.
- Remek! Most már túl vagyunk egymás elemezgetésén is, mi lesz a következő lépés? Plusz.. Hány lépés után vagy hajlandó végre megnézni egy kicsit az ajtót kívülről? - Tényleg nagyon vágytam már a magányomra és őszintén arra számítottam, hogy itt aztán nem lesz senki, de ő bebizonyította, hogy ez nem volt több egy hamis álomképnél, amit egészen hazáig kergettem. Most mégis mivel érdemeltem ki azt, hogy neki pont itt és pont most fel kelljen bukkannia? Ingyen pia. Hát vigye el az egészet csak engem hagyjon békén, mert most nagyon nem vagyok társasági hangulatomban. Meg el is szeretnék már kezdeni rendesen összepakolni, hogy magam mögött hagyhassam ezt a porfészket. Hiába porfészek mindig vissza fogok találni ide, de egy kis távolság sem nekem sem pedig a városnak nem fog megártani.
- Ha tudnád, hogy mennyire mélyen lesújt ez az egész, akkor már rég kikapcsoltad volna az érzéseid, mint a feleséged. De nem rá kellene vigyáznod? Vagy esetleg hagyod hadd kóboroljon és hátha még pár halál szárad a lelkén, mikor visszaengedi önmagába azokat az érzéseket? - Nem értem, hogy miért pazarolja rám az idejét. Tényleg annyira nem vágom, hogy miért lettem hirtelen ennyire fontos a számára. Túlságosan is kényelemben érzi itt magát. Ez nem is kérdéses, de én szíves örömest változtatnék ezen hozzáállásán. Még adok neki úgy tíz-húsz percet. Utána már az én türelmem is tökéletes köddé válik.
- Tudod, ha minden ember tökéletes módon hasonlítana a másikra az rendkívül unalmas lenne, nemde? Szóval szerintem hagyjuk ezt az egész miért nem hasonlítunk dolgot. De ha van kedved elemezni.. Tedd meg egy papíron és, ha érdemleges eredménnyel végzel, akkor csak annyit kell tenned, hogy megmutatod nekem. Addig pedig nem vagyok kíváncsi a továbbiakra. - Ismét egy gyengédebb utalás a magányom követelésére. Ivott. Most pedig már mehet is.




personal jesus || :hug:  || szószám || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



Enzo ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Márc. 02, 2015 8:13 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
to Stefan


Tudtam, hogy Maggie megtörésénél nem lesz könnyű dolgom, de valami azt súgta, hogy nem épp ő lesz az, aki elítél bárkit is. A híre megelőzte. az erkölcscsősz, aki igyekszik jó vámpír lenni. Teszek a véleményére, de nem is hiszem, hogy szüksége lenne véleményemre. Ő pontosan úgy néz ki, ahogy elképzeltem, csak a vasmacska hiányzik a nyakából, ami a földre húzná. Jelen esetben ez jelképezné a kicsi lelkét nyomó problémákat.
Azzal, hogy lényegébe behúzódtam ide, nem sokkal növeltem az esélyeim abból a szempontból, hogy puszipajtások leszünk.
-Nekem legalább csak ház fétisem van, és nem akadok ki. Legalábbis kiakadás nélkül is megy ez meg az.-célzok kedvesen a lényegre, arcomon kirívó mosolyt villantva, kicsit kóstolgatva a tűréshatárát.
Hunyorogva nyelem le, amit mond, és inkább az italomra nézek, minthogy felálljak és kitörjem a nyakát. Végül meghúzom a poharat, és a kellemesen maró italt hagyom, hogy torkom végigkarcolja. Ha rajta múlik, a májam ma este megmutathatja majd, hogy mire képes. De nem hiszem, hogy sokáig maradok, inkább csak amolyan beköszönést terveztem. Sőt, ha nem lépett volna be, akkor még azt se, csak egy csendes italozást magammal.
-A hallásod tökéletes volt, de ha a biológiát nézzük.. lássuk be, te soha sem fogsz ilyen helyzetbe kerülni. Legalábbis amennyire én tapasztaltam a bátyád mellett, ilyesmit még azok az orvosok sem próbáltak ki.-célzok a múltra, vagyis a múltamra és a testvére múltjára, nem különösebb erőfeszítéssel némi undort víve hangomba.
Majd érdeklődve kérem véleményét a túlvilágról, mert ha jól sejtem ő is ott volt. De szerencsére mind a ketten ragaszkodunk a földi léthez. Bár nekem nem kellett kétszer mondani, hogy átlépjem e azt a határt vagy sem.
-Ezen könnyen segíthetnék... vagyis más.-teszek úgy, mintha apró nyelvbotlás lenne, de arcomra van írva, hogy nem gondolom ezt a mondatot én sem komolyan.
Feltett lábam lekapom az asztalról, és újabb kört töltök. -Hogy lehet, hogy ennyire más vagy, mint a bátyád? Tudod, túl sok időd voltam vele egy légtérben, és még a józan napjain sem hasonlított rád....-érdekel a véleménye erről, na nem, mintha az én tisztem lenne a múltjában vájkálni, sőt. De tény, ami tény, olyanok voltak, mint a tűz és a víz, ezt ennyiből is érzem, látom és meg tudom állapítani. Talán jó emberismerő vagyok, talán kivételesen csal a megérzésem...

▲ music: I'm A Man▲ ▲Words: 366▲ ▲Note: XX [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Feb. 28, 2015 10:50 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
to enzo
what are you doing here?

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem volt sok kedvem a társasághoz és ezt az arckifejezésem, mind a mozdulataim tökéletesen tükrözhették a vendégem irányába, de nem úgy tűnt, mintha különösebben zavartatna magát, bár eleve teljesen nyugodtan engedte be önmagát. Iszogatott, mintha ide tartozna, bár valamilyen szinten azt hiszem mindenki egyfajta otthonnak titulálja ezt a birtokot most már. Legalábbis elég sokan megfordulnak itt napközben is és néhányuk még itt is hajtja álomra a fejét. Az egész olyan, mint egy hotel. A nagyságát tekintve ténylegesen elférnének benne vendégek, de én nem vagyok a legtökéletesebb házigazda vagy éppenséggel igazgató így nem megyek bele az egésznek az üzleti oldalába.
Akkor most jól értem, hogy arra akarsz utalni, hogy ház fétised van? – Egy újabb burkolt célzás arra, hogy mennyire nem vágyom a társaságára. Főleg nem az övére. Valahogy semmi kedvem nincs ehhez az egészhez. Iszogatunk, mint a jó barátok, habár a közelében sem vagyunk ennek a kifejezésnek.
Nem tévedsz, de én még egyszer sem kapcsoltam ki az érzéseimet, miközben egy gyereket hordtam a szívem alatt. Persze javíts ki, ha a hallásom félrevezetett volna. – Terhes volt és még így is képes volt kikapcsolni az érzéseit. Gondolt egyáltalán a gyerekre? Bár ki vagyok én ahhoz, hogy ítélkezzek? Egy senki. Semmi jogom nincsen ítélkezni felette, hiszen anno én magam is játszottam ezzel a kapcsolóval búcsút intve az érzéseimnek, amik egyben talán a legnagyobb félelmemnek mondható.
Persze. Az egész kész játszótér volt. Annyira élveztem, hogy már vissza is vágyom oda. – Mondom teljesen szarkasztikusan hiszen úgy éreztem magam, mintha valami burokba szorítottak volna, ahonnan nem volt menekvés a számomra. Egyszerűen az egész helyzet frusztráló volt. Inkább vesznék el a teljes sötétségben, mint ott töltsek egy percnél is többet.





personal jesus || :hug: || szószám || [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



Enzo ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Feb. 23, 2015 9:30 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
to Stefan


Sok értelmét nem láttam annak, hogy a lakásomban italozzak, ami jelen pillanatban romokban hevert, és a társasának is örültem volna, de nem különösebben vágytam rá. A célba vett ház nagy volt, és éppenséggel üres is, hát leültem és várakoztam, mit egy betörő. A tűz lángját néztem, aztán rájöttem, hogy felesleges maradnom, de az ital kellemesen hatott, és mégis maradásra kényszerített. Végül pedig betoppant a társaság is.
-Kérlek, a feltételezés már-már sértő. Nem sűrűn járkálok más házában, legalábbis az elmúlt időszakban nem. Előtte is csak akkor, ha behívtak.-engedek el egy lezser, féloldalas mosolyt, de különösebben nem veszem szívemre azt, amit mond. Igazat adtam neki, valóban jártam már mások lakásán, de más fajta örömök után kutakodva, itt viszont a vér és a finom ital az egyetlen, ami maradásra ösztönözhet.
Szinte elnevetem magam, a hangsúlyon, ahogy megszólal, a fanyar képéről már nem is téve említést. Leülök hát szembe vele, és az üres poharamba újra töltök italt.
-Tudtommal nem ő az egyetlen, aki a belső kapcsolójával szórakozik és nehezen viseli az örökkévalóság gondolatát és a vámpír létet. Vagy javíts ki, ha tévednék.-a reakcióját kíváncsian várom, és bár nem szimpátiára vagy ellenszenvességre játszok nála, túl sokat hallottam róla és a sötét oldaláról. Aki letépett fejeket hagy maga mögött, mégis visszatéve a tulajdonosára, mit sem törődve a nyilvánvaló nyomok eltüntetésével.-Most mond azt, hogy odaát nem volt jó. A semmittevés, egy olyan vámpírnak, aki fél saját magától valóságos paradicsom. Ellenben az éhséggel, amit a visszatérés után tapasztal...-burkolt célzást teszek arra, hogy ezt a részét átéltem, s bár nem elég kicsi a túlvilág ahhoz, hogy összefuss a régi cellatársad híres testvérével, elég kicsi a valós világ, hogy ne így történjen. egy kellemes italozgatást viszont ki nem hagynék, ha már lehetőségem volt összetalálkozni vele.

▲ music: I'm A Man▲ ▲Words: 285▲ ▲Note: XX [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Feb. 16, 2015 10:02 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
to enzo
what are you doing here?

[You must be registered and logged in to see this image.]
Reméltem, hogy a birtokot most kisajátíthatom magamnak és talán kitűzhetem a következő célpontomat, hogy mégis hova menjek, vagy éppenséggel mitévő legyek. Mystic Falls-t már magam mögött kellene hagynom, hiszen hosszú évek óta itt vagyok és az elején még nem volt olyan bonyolult az itt létem, de ez mostanra teljességgel megváltozott. Már nem kívánok itt lenni. Szükségem van egy kis légkör változásra, valami újdonságra az életemben, amit már nem először kaparintanék magamhoz. Ez egy örök körforgás, ami talán soha nem fog véget érni. Tanár New Orleans-ba kellene mennem. A vámpírok telephelye, ahogy hallom. Ott aztán senkit nem zavarna, hogy én még mindig ott rontom a levegőt. Azonban semmi nem garantálja, hogy le tudnék telepedni bárhol is. Igaz Mystic Falls-ba többször visszatérek, hiszen innen származom, de nem túl sok hely mondhatja el ezt ugyanazt. Ha vissza is térek, akkor átutazóban vagyok és élvezem az adott város által nyújtott lehetőségeket, de semmi több. Bár azt hiszem azt elmondatom, hogy mindegyik városban ott felejtettem egy kisebb darabot önmagamból.
Szóval szereted meghúzni magad mások lakhelyén? Ahogy látom teljesen otthonosan érzed itt magad, úgyhogy kétlem, hogy ez lenne az első alkalmad, mikor valakinek a lakásába besétálsz, mintha mindig is oda tartoztál volna. – Valahogy most nincs hangulatom hozzá. Nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy kivel is állok szemben, de ennyiben ki is merül a helyzet. Nem vágyom a társaságára, ahogy jelen pillanatban máséra sem. Az utóbbi időben elzárkóztam a külvilágtól és ez nekem tökéletesen jól van így. Könnyebb magam mögött hagyni a múltat és tovább haladni az életemmel. – A te feleséged döntött úgy, hogy a belső kapcsolójával szórakozik és ennek következtében úgy gondolta jó szórakozás lesz, ha kiontja az életem. Vagy tévednék? – Kérdezem, majd felhajtom az italt és végül kényelmesen ledobom magam a kanapéra. Nincs bennem harag. Pontosan tudom, hogy min megy keresztül és, hogy min fog még keresztülmenni a felesége. Az pedig épp elég nagy büntetés. Nem kellek ennek tetejében még én is.


 


personal jesus || a következő jobb lesz  27  || szószám || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



Enzo ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 15, 2015 5:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
to Stefan


Mire volt a legkevésbé szükségem? Egyszerű. A felesleges kedveskedésre, a szájtépésre, s lám, mintha az imám meghallgattatott volna, megkaptam pont az ellenkezőjét. Elismerem, ha baráti vállveregetésre vágytam volna, az idősebbik Salvatore-t nem itt kerestem volna, de gondoltam, mielőtt beugrok köszönni, hogy újra élek, megejtek egy ingyen kocsmázást. Jobb dolgom amúgy sem akadt, tekintve, hogy feleségem nem éppen beszédes kedvében van, ha pedig beszél is az idegeimre megy. Elviseltem volna még a csacsogását a függöny színéről vagy a megfelelő babakocsiról is, mégis őszinte, már-már végletekig felidegesítő válaszokat kaptam, és változást nem igen mutatott a témában, ami az érzései visszakapcsolását jelentette.
A felesleges körök helyett mégis felesleges köröket kaptam, és az üres poharam a másik mellé csapva töltöttem magamnak, és immár a ház urának is.
-Valóban, nem rád számítottam.-ismerem el, felé tolva a poharat, és a poharat megemelve körbefordulok a nappali közepén.-Igazából senkire nem számítottam, de gondoltam részletesebben is megvizsgálom a hőn áhított birtokot. Kihaltnak tűnt, gondoltam kiszolgálom magam, ha már nem akad, aki beinvitál.-kezdek neki, majd meghúzom a poharat, és átsuhanó mosollyal arcomon a tűzre mutatok.
-Meglepő, de az otthonomban nincs kanapé, mégis vonz a tűz meleget nyújtó közelsége.-teszek célzást, ha esetleg nem lenne tisztában az előzményekkel. A poharat újra az asztalra helyezem, és kissé oldalra billentve fejem, kezem mellkasom előtt keresztbe fűzve folytatom. -Bár gyanítom tudod jól, hogy miért nem lep meg a jelenlétem.-fogalmam sincs, hogy pontosan mi volt a kapocs közte és Maggie között, de nem leptem meg, vagyis nem úgy tűnt, mint aki a szívbaj kerülget egy mondhatni félig idegen láttán. Szememben furcsa fekete tűz csillan meg, hangom pedig egyszerre lesz borús és titokzatos. A játék indul, a kérdés csak, hogy én esek az ő nyakának, esetleg ő próbál az enyémnek esni. Különösebben nem érdekelne, ha utóbbi lenne az, ami megvalósul, abban éppen annyira lelném örömöm, mint az elsőben.


▲ music: I'm A Man▲ ▲Words: 303▲ ▲Note: XX [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Feb. 14, 2015 5:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
to enzo
what are you doing here?

[You must be registered and logged in to see this image.]
Őszintén nem számítottam arra, hogyha egyszer meghalok, akkor még lesz egy második lehetőségem ebben az életnek nevezett nem túl csodálatosnak vélt dolognak. Persze voltak jobb pillanataim is, de az utóbbi időben csak rám járt a rúd és elgondolkodtam, hogy egyáltalán volt-e értelme ennek az egész visszatérésnek avagy sem. Mondjuk ezt csak úgy deríthetem ki, ha megpróbálok valami értelmet adni az egésznek. Jelen pillanatban pedig azt tartom a legjobbnak, ha egyszerűen csak fogom magam és új életet kezdek. Lehet, hogy utána kellene mennem, aki megölt, de ilyen bosszúvágy valahogy nincs jelen a lelkemben. Láthatóan nem volt tisztában önmagával és ezért nem is kezdek bele abba, hogy eldöntsem kinek volt igaza és kinek nem. Meg azt hiszem később, ha visszatérnek az érzései nagyon meg fogja bánni és talán még ő lesz az, aki felkeres. De nem is érdekel. Elegem van abból, hogy a múlton rágódva éljek és, ahogyan azt már ezerszer is megtettem itt az ideje annak, hogy újrakezdjem az életemet. Az örökkévalóságban ez már megszokott lépésnek tűnik. Soha nem tartózkodhatunk egy helyen túlságosan sokáig. Feltűnő lenne, hogy a változások száma egyenlő a nullával rajtam. Talán, ha valami drasztikus változást próbálnék meg bevezetni mondjuk szőkére festeném a hajamat csak még inkább felhívnám magamra a figyelmet és arra, hogy egyáltalán nem változik rajtam semmi.
A dolgaim nagy részét már sikeresen összepakoltam és elrendeztem. Igaz, hogy ez az egyetlen hely, amin soha nem változtatok, de egy kis rendszerezés már ráfért a szobámra és olyan dolgokat találtam, amikről már azt hittem, hogy elveszítettem.
Mikor besétálok a bejárati ajtón a kanapén egy ismeretlen alakot pillantok meg. Vagyis már közel sem annyira ismeretlen, mint eddig volt, de azt hiszem ez nem igazán számít. Összeraktam a képet a fejemben, ami nem volt túlságosan nehéz. – Minek köszönhetem a látogatást? Bár gondolom nem rám számítottál.

 


personal jesus || a következő jobb lesz  27  || szószám || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



Enzo ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Feb. 14, 2015 11:24 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
to Stefan


Gondoltam, ha egyszer Maggie érthetetlenül viselkedik, felkeresem a kisebbik Salvatore fiút, vagy legalábbis keresek egy helyet, ahol van pia és fizetni sem igen kell érte. Gyalog indultam, kedvem a legtávolabbi értelemben véve sem volt valami kedvességről árulkodó, valósággal robbanni készülő detonátor voltam. Egy dolog volt visszatérni a halálból, egy egészen másik kezelni olyasmit, amit épeszű vámpír nem vállal. De a gyerekem a szíve alatt hordozta, és e mellé bármennyire is idegesített a viselkedése, szerettem.
A lehetőségek tárháza, hogy mihez kezdjek lecsökkenni látszott, így nem túl sok reményt fektettem abba sem, hogy épp ez lesz az a hely, ahol senki nincs, csak egy üveg pia. Kopogás nélkül léptem be a házba, és álltam meg az ajtóban, hallgatózva, de csend, síri csend fogadott, leszámítva egy-két patkányt akik a pincében kaparásztak.
-Én is így gondoltam...-dünnyögöm beljebb lépve, majd a kissé dohos szagú levegőbe szippantok. Felkapok egy üveget a pultról, és egy poharat, de utóbbit feleslegesnek tartom jelen pillanatban. Helyet foglalok a kanapén, a kandalló előtt, és lábam az asztalra dobom, mintha csak itthon lennék. Nemrég ismerkedtem meg a karókkal újra, azelőtt kitéptem a saját szívem, rám fért már egy ital. A tűzbe bámulva emelem meg a poharat, továbbra sem zavartatva magam és gondolataim közé merülök. Ha valóban az én gyermekemmel várandós, valahogy meg kell győznöm, hogy visszakapcsoljon, az esélyeim erre nem nagyok, tekintve, hogy a lehetséges módszerek, amikkel ezt elérhetem, egyre csökkennek, mondhatni a nullával egyenlőek lettek. Persze van egy pár ember, akinek a segítségére számíthatnék, de tipikusan az a fajta voltam, aki inkább fenyeget, mintsem szépen kér.
Hallom a léptek zaját, de nem veszek róluk különösebben tudomást, míg végül egy légtérbe nem kerülök az illetővel. Ekkor tekintetem felé emelem, és elmosolyodom.
-Hát járnak még errefelé Salvatore fiúk. Micsoda nem várt meglepetés.-emelem felé a poharat, meghúzva a tartalmát, lassan felállva.


▲ music: I'm A Man▲ ▲Words: 297▲ ▲Note: XX [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Nov. 01, 2014 3:02 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
I'm here to laugh on you.

Egy vékony vonallá préseltem az ajkaim és elgondolkoztam a válaszon.  Nem akartam érzelgőssé válni és olyanokat beszélni, miket még én sem gondoltam át magamban, de rájöttem, hogy elég kevés az idő, amelyet most a válasz végiggondolására kaptam, így későbbre vetettem el ezt a gondolatmenetet. Jobb híján belekortyoltam az italomba és addig öblögettem vele a szám, míg eszembe nem jutott valami értelmes felelet.
- Csak feszegetem a határaimat, Stefan. És megmutatom neked, hogy igazam van. – mondom végül.
Néha nagyon nehéz választani az életem védelmezése és a büszkeségem megtartása között. Szeretem, ha bebizonyosodik, hogy igazam van, de élni azért jobban szeretek, így csak akkor kockáztatok, ha látok esélyt arra, hogy leterítem a halált.
- Ismersz. – vigyorodtam el és helyet foglaltam a kanapén, mint akit egy buldózer sem tudna kitessékelni az ajtón. Nos, ez nyilván nem így van. – Ott segítek, ahol tudok. – tettem hozzá bűbájos mosollyal, majd kuncogva a számhoz vettem a poharat. Talán szégyellnem kéne, hogy ez nem így van és nem ezen viccelődni, de semmivel sem lenne jobb és Stefan is pontosan tudja, milyen vagyok. Ezért olyan meglepő, hogy a sok fantasztikus barátja helyett én vagyok az, a majdnem mennyasszonya, akivel csúnyán összeveszett, aki most itt van és segít neki átvészelni ezt az időszakot. Talán csak azért, mert a többi hasonmáson kívül én vagyok az, aki valóban átérzi, hogy mi zajlik most le benne. Hiszen, ha csak egy pillanatra is, de éreztem a víz simogatását, a vasketrec hűvös érintését és minden egyes álmom végén a fulladás pillanatában ébredtem fel.  – De be kell vallanom, hogy nem csak az én érdemem. – csacsogtam vidáman. – Hanem a tiéd. – böktem rá a vállára. – Egyetlen mozdulatoddal megölhettél volna, de hiába borult el az agyad, annyira tudtad uralni, hogy éppen életben maradtam. Így esélyt adtál nekem arra, hogy segíthessek rajtad… és magamon is. – magyaráztam.
Elég röhejes, hogy én vigasztalom és húzkodom vissza az életbe a fizikailag teljesen egészséges vámpírt, miközben az én testem folyamatosan épül le. Talán ez is egy jel, hogy nem kell aggódnom. Hogy, ami velem történik az nem a legrosszabb, ami történhet és nem csak nekem vannak problémáim. Igen, ezt jó így végiggondolni.
- Nekem egyelőre az is elég, ha ezt beismered. – emeltem égnek szemeim.
Sosem nyitom ki hiába a számat. Ha valamit mondok, akkor azt komolyan gondolom, és annak általában van valami valóságalapja. Egy szemét, pszichopata ribanc vagyok… legalábbis ennek tartanak, amitől némiképp hízik a májam, de a ravaszkodáson túl eszem is van. Hogyan éltem volna túl az elmúlt öt évszázadot ész nélkül?!
- Javíthatatlan vagy. – sóhajtottam fel. – És rettentően makacs.
Úgy ragaszkodik az elgondolásaihoz, mint macska a kanapéhoz. Hiába van ott neki az a nyavalyás kaparófa, ő akkor is a kanapén fogja élesítni a körmeit a gazdája legnagyobb bánatára. Hiába küzdötte már le Stefan egyszer ezt a rohamszerű kitörést, ha olyan önfejű, hogy a következőtől tart, aminek még az ígérete sem jött el hozzá.
- Rendben van. Úgyis van fontosabb dolgom is. – jelentettem ki gúnyosan és egy kissé erőteljesebb mozdulattal letettem a poharat az asztalra. – Tudod, nem csak a te életed került a padlóra. – teszem hozzá sokatmondóan. Én felállok újra és újra, hogy rendbe tegyem az enyém, míg ő szépen lassan mélyebbre ássa magát a bajokban. – Ne fáradj! – emeltem fel a kezem védekezőn, majd jeleztem, hogy nyugodtan üljön vissza. – Tudom, merre van a kijárat. – majd ezzel az epés megjegyzéssel távoztam a Salvatore birtokról.

zeneszám • köszönöm a játékot! :szivi: :szivi:©



Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 13, 2014 12:57 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
all i feel is pain
[You must be registered and logged in to see this image.]
Katherine még akkor sem távozott volna, ha én magam dobom ki az ajtón. Ha ezt megteszem valószínűleg visszamászik az ablakon. Ilyenkor gyűlölöm, hogy rendkívül makacs. Bármit mond neki az ember azért is csak az ellenkezőjét teszi. Nekem pedig a fejem hamarosan elborult. Még utolsó pillanatomban is arra kérleltem, hogy távozzon, de miért is tette volna? A széfben vagyok és érzem, ahogy a víz szépen lassan a tüdőmbe áramlik, miután képtelen vagyok nem levegőt venni. Egyszerűen úgy érzem, hogy mindjárt megőrülök. Ez nem lehet igaz. Talán már meg is őrültem. Az ujjaim a tudtom nélkül fonódnak a nyakára. A testem és az elmém különválik. Nem uralkodom a testem felett. Az elmém csapdába ejtett és játszadozik a kulccsal. Akárhányszor nyújtózkodom érte, mielőtt végre elérném vigyorral a képén hátrál egyet, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Veríték borítja az arcomat, mintha télikabátban ülnék a tűz mellett pedig erről szó sincs. Még póló sincs rajtam. Legalábbis nem tudom. Valóság egyáltalán ez az egész, hogy itt vagyok? Vagy csak végső kétségbeesésemben képzelődöm ilyeneket? Miért képzelném azt, hogy Rebekah át akar ejteni? Talán, mert az ő alakjában jelent meg előttem először az én hasonmásom? Most már határozottan átérzem Katherine és Elena helyzetét is. Ez az egész egyáltalán nem kellemes, hogy van valaki, akire ránézel és olyan, mintha saját magadat látnád. Soha nem vágytam egy ikertestvére és ez az egész hasonmás dolog.. Hát bemutatta, hogy miért kell hálát adnom minden nap. Nincs ikertestvérem. Ennek örülhetek. Helyette van hasonmásom. Mondhatnám, hogy remek, de egyáltalán nem az.
Ez a kis gondolatmenet elterelte a figyelmem egy pillanatra, de eközben is folyamatosan kapkodtam a levegőért, mintha fuldokolnék. Mert úgy is éreztem. Csak akkor is, mikor még a víz alatt voltam próbáltam azokra az emlékekre koncentrálni, amik a lelket tartották bennem. Most pedig egy gondolatmenetet próbáltam felépítene a fejemben, hátha sikerül visszarázódnom a valóságba vagy kijátszani az elmémet és megszerezni azt a nyamvadt kulcsot és végre kijutni ebből a rettenetes fogságból. De ez sem segített. Most már nem láttam a kiutat. Katherine szavai olyan távolinak tűntek, de mégis próbáltam rá válaszokat adni. Követtem a hangját. A saját hangomat, amint válaszolok a kérdéseire. Szépen lassan ez volt az, ami visszarántott engem a jelenbe. Nem fuldoklom. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. A trauma örökre velem marad. Beleivódott az elmémbe és nem tudom, hogyan távolíthatnám el onnan.
Rettenetesen éreztem magam. Egyrészt, mert újra átélni a fuldoklást borzalmas volt. Aztán pedig azért, mert nem akartam ártani Katherine-nek. Főleg, mivel az ő állapotában könnyedén meghalhatott volna. Mondhatnám, hogy előbb vagy utóbb be fog következni a dolog, de mégis Katherine Pierce az, aki itt áll velem szemben. Az a nő, aki többször körberöhögte a halált. Szóval egyáltalán nem féltem, ha mondhatok ilyet. Tud magára vigyázni. Nem ostoba. Legalábbis nem mindig. Most, hogy itt maradt az rendkívül ostoba lépés volt. Akkor világgá kellett volna rohannia a saját érdekében, amikor meglátta, hogy ez az egész őrület kezdődik nálam.
Mégis miért maradtál itt velem? Kockáztattad a saját életedet. Ez pedig mind a ketten tudjuk, hogy nem rád vall.   – Bukott ki belőlem az a kérdés, ami már egy ideje bökte a csőrömet. Nem kerteltem, hiszen felesleges volt. Az, hogy a mi kapcsolatunk egy kicsit bonyolult vagy inkább zavaros nagyon gyenge kifejezés. Több évszázad sem lenne elég arra, hogy ezt pontosabban elmeséljem. El akartam jegyezni ezt a nőt. Egy pillanat erejéig úgy gondoltam, hogy van rá esélyem. Persze azután, hogy egy másikat megcsókoltam. Sok eszem volt abban a pillanatban. Életem legnagyobb ökörsége volt. Visszavonni nem lehet és valószínűleg egyikünk sem felejti el. Még a dolog fültanúja Lexi sem. Bár őt sem láttam azóta, hogy visszakapta a látását. Vele is kicsit komplikálódtak a dolgaim. De remélem, mikor visszatér minden olyan lesz, mint régen.
Igen, te megmondtad. De elhiheted, hogy ez az egész nélküled nem ment volna. Szóval most még jobban a felhők közé szállhatsz magadtól.   – Mi értelme lenne hazudni? Jelen állapotomban, mikor józan vagyok hadd legyek, már őszinte. Könnyedén félbeszakíthatja a dolgokat egy újabb roham, de akkor legalább tudja, hogy ne jöjjön a közelembe és pontosan ugyanezt kell tennie. Gondolkodásra bírnia. Olyanra, ami tényleges emlékfelidézést igényel és nem pedig filozófiákat arról, hogy miért jó az, ha az embernek van hasonmása. A pro és kontra dolgok felsorolása nem vezet sehova. Legalábbis engem nem.  – Inkább egyezzünk ki abban, hogy elég gyakran van igazad.   – Nem mondanám, hogy mindig.. Meg, ha azt elismerném az már túlzás lenne. Ez pedig egy féligazság. Gyakran van igaza és senki nem tévedhetetlen.
Helyet foglaltam a kanapén és arcomat a kezeim közé temettem úgy hallgattam a szavait. Nem volt semmi kedvem röhögni. Vagy örülni bárminek is. Mert tudtam egyszer leküzdöttem, de ez közel sem egyenlő a végső győzelemmel. – Még mindig nem vagy biztonságban mellettem, szóval igen.. Sokkal jobb lenne, ha most szépen elmennél. Láthattad, hogy mi minden történhet, akkor ha nem vagyok magamnál. Túlélő vagy ezt elismerem, de ettől függetlenül nem biztos, hogy meg tudnék békélni azzal, hogyha valami kárt tennék benned.  -  Ha nem is ölöm meg könnyedén megsebezhetem. Azzal pedig a saját lelkemen is ejtenék egy hatalmas sebet. – Szóval értsem úgy, hogy segíteni akarsz? Szó sem lehet róla. Nem engedem, hogy veszélybe sodord magad. – Néztem fel a kezeim közül, majd pedig talpra küzdöttem magam. - Most pedig, ha kell én cipellek ki a küszöbön túlra, de tényleg jobb, ha mész. Lehet, hogy a következő alkalommal nem lesz ekkora szerencséd.


[You must be registered and logged in to see this link.] • lesz még jobb is  27  • [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 04, 2014 7:45 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
I'm here to laugh on you.


Milyen tipikus eset ez, mely bebizonyítja, hogy egy férfi egyszerre csak egy dologra tud összpontosítani! Pontosan ennek az igazságnak kellett érvényesülnie, amikor kipattant a fejemből ez a csodálatos ötlet, ami megmentette az életemet. Persze, az éhség, a fulladozás, a halállal való küzdelem eléggé leköti az elmét, de kérdezz valami egyáltalán a helyzethez illő dolgot egy pasitól és máris összezavarod. Nem fogja tudni a szerencsétlen, hogy miért kérdezel tőle ilyen mondhatni általános dolgot, miközben ő a nyakadat markolássza és a halál markába taszít.
Tökéletes ötlet, tökéletes kivitelezés, bár ki számított másra?! Főállásban emberek, főleg férfiak manipulálásával, megvezetésével foglalkozom, így ez a kis malőr nem okoz gondot. Miközben fuldokolva kapkodtam levegőért, az járt a fejemben, hogy milyen profin oldottam meg a feladatot. Kis híján összeestem, miután Stefan elengedett így meg kellett kapaszkodnom a térdemben. Egy ideig behunyt szemmel, fejem a föld felé fordítva igyekeztem csillapítani zihálásom és újra egyenletesen venni a levegőt.
Kinyitottam a szeme, kitágult pupilláim a padlót fixírozták, miközben a tüdőm levegőért harcolt. Megláttam a kést a földön, ami az előbb kiesett a kezemből és most már hálát adok neki, hogy nem volt lehetőségem használni azt. Hiába köhécselek, kapkodok levegőért és sajog a nyakam, a lényeg, hogy élek. És, ha lett volna alkalmam a kést is használni, nem biztos, hogy ez lenne a jelenlegi állás. Fontos, hogy az ember fizikailag toppon legyen és tudjon használni egy ilyen átlagos tőrt, de könnyen lehet, hogy adott esetben nem az a legjobb megoldás. Ha sikerült volna is egy kicsit megsebeznem Stefant, talán csak még jobban felbőszült volna és a súlyos lelki fájdalmai, a képzelt fulladozás mellett, egy általam okozott karcolás csak olaj lett volna a tűzre. Nem terelte volna el a figyelmét és nem segített volna neki valami másra koncentrálnia. A fájdalom nem ilyen. Az csak fokozza a bajt, de a gondolkodás sokszor segíthet. Ha elkezdesz agyalni valamin, akkor az máris eltereli a figyelmed a valós problémákról. Ez elég egyszerű, kivéve, ha egy valaki megmarkolja a nyakad és elszorítja előled az éltető oxigént. Na akkor nem túl könnyű ezen gondolkozni. Még szerencse, hogy sokkos, veszélyes helyzetekben nem adom fel és viszonylag hamar találok valami kiskaput.
Ide talpraesettség, ravaszság és egy csipetnyi ész kellett. Mostanában egyénként sem vagyok fizikailag a toppon, így előnyös, ha legalább szellemileg tudok még alkotni valamit. Úgy tűnik, még mindig nem sikerült az időnek nyomot fognia rajtam, továbbra sem rozsdásodtak be azok a kerekek, amelyek mindig is életben tartottak, tartanak és fognak tartani.
- Ugye, megy ez anélkül is, hogy levágnád a helyes kis fejed? – kérdeztem rekedten a nyakamat dörzsölgetve. – Képes vagy kevésbé drasztikus módszerek segítségével is megszabadulni a gondolataidtól. Csak koncentrálnod kell. – mondtam, majd még köhécseltem egy kicsit, de végre sikerült újra egyenletesen lélegeznem.
A váratlan támadás ellenére mégis úgy döntök, hogy most sem fogok elmenni. Igen, mint mindig, most is önállóan és rendkívül makacson döntöm el, hogy nem fogom elhagyni egy másik ember házát. Kit zavar, hogy ez a másik ember éppen az előbb küldött el már vagy ötödszörre? Katherine Pierce-t biztos nem.
- Úgy terveztem, nem fogom az orrod alá dörgölni, hogy én megmondtam. – motyogtam még mindig kissé rekedten hálálkodására válaszul. Kikerültem és újra odamentem az italos asztalhoz, majd belekortyoltam az előbb kiöntött italba. – De én megmondtam. – tettem hozzá bájosan vigyorogva. Ez így is van. Mióta itt vagyok, mást sem mondok neki, minthogy túl tud lenni ezen és túl is kell lennie mihamarabb. – Mióta is ismerjük egymást? Most már igazán megtanulhatnád, hogy nekem van igazam. Mindig. – mosolyogtam és közelebb lépve megérintettem a vállát.
Nem izgatott, hogy éppen az előbb készült megölni. Végülis nem ő akart, nem azért bántott, mert ki nem állhat, és a halálom akarja. Az a másik volt. Az a kétségbeesett, haldokló másik.
- Gratulálok, most már te is nyugodtan az arcába röhöghetsz. – mosolyodtam el. Miért nem örül ennek az eredménynek is? Nem úgy tűnt, hogy eddig bármit is elért volna. Most legalább lehetne benne egy aprócska, villanásnyi vidámság. Nekem minden ilyen élmény, egy hatalmas löketet ad. Ahogy ez is. A halál megint megkörnyékezett, az arcomba lihegett és eszelős vigyort villantott rám, majd ijedten hátrált meg. Így járt a seggfej.
- Még mindig úgy látod, hogy testi épségem miatt kell elmennem? – kérdeztem dühösen. Kezdem unni ezt a folyamatos elutasítgatást. – Még mindig nem fogod fel, hogy meg tudom magam védeni? Ismersz. Túlélő vagyok, és egyébként sem úgy tervezem, hogy te leszel gyilkosom. – mondtam határozottan, mintha ez az egész olyan magától értetődő lenne. – Viszont itt vagyok és segítek, mert egy dologban igazad volt. Egyedül nem lehetsz ezen túl. – Magam sem értem, miért mondom ezt. Segítek? Pont én? Oké, hogy a nyüzsgő barátai messze vannak, de felesleges lenne megpróbálnom pótolni őket. Nem akarok a barátja lenni. Tulajdonképpen, nem tudom, hogy mi akarok lenni. Egy azonban biztos. Ha elkezdek az ő problémáján segíteni, vele foglalkozni, akkor kevesebbet fogok agyalni a saját bajomon. Vajon jó ez nekem? Nézőpont kérdése.
zeneszám • megjegyzés • ©



Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Aug. 28, 2014 12:37 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
all i feel is pain
[You must be registered and logged in to see this image.]
Katherine-nek fogalma nincs arról, hogy milyen érzés a saját elméd foglyának lenni, mert én pontosan így érzem magam. A legrosszabb az egészben, hogy az egyik pillanatban még olyan, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és nem mentem volna keresztül azokon a dolgokon, amiket egyértelműen magam mögött hagyhatok a következőben pedig, mintha megint visszavetnének oda és kezdeném a dolgokat a legelejéről. Egyszerűen nem értem, mikor tudok ettől az egésztől megszabadulni. Mondogathatom magamnak, hogy már nem ott vagyok ez egyáltalán nem segít a helyzetemen. Elmondom én ezt ezerszer, de az elmém olyan élesen vetíti elém a képeket, hogy egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy az nem a valóság főleg, mivel bő három hónapig tényleg az volt a valóság. Most lehet, hogy másnak ez egyáltalán nem jelentene problémát, de nekem az. Főleg, mivel nem bízom meg saját magamban és félek attól, hogy ártanék Katherine-nek. Bármennyire sem a szívem csücske Katheirne az utolsó találkozásunk óta nem érdemli meg, hogy rajta csattanjon az ostor, amiért nem bírok uralkodni az elmémen.
Ezzel most arra szeretnél utalni, hogy te nagyon is tisztában vagy azzal, hogy mit akarok?   – Természetesen nem mondom azt, hogy bánom a társaságát. Mert így legalább egy pillanatra kizökkenhetek a nyomoromból, de akkor sem szeretném, ha itt lenne, mikor rám jön az a roham. Veszélyben lenne én pedig nem akarok senkinek sem ártani. Még akkor sem, ha nem vagyok magamnál. Ez az egész olyan, mintha kikapcsolnám az érzelmeimet. Csak az talán még azért rosszabb, mert akkor szánt szándékkal teszem a dolgokat itt pedig nincs választásom, mert önmagamon kívül vagyok. Elveszem az elmémben. A fizikai dolgokért nem vállalok garanciát, mert nem tudom, hogy míg én a saját fejemben az emlékemben időzök mit tesz a testem. Miképpen reagál az emlékekre. Leginkább törött székeket tudok felmutatni fizikai reakció gyanánt, de nem hiszem, hogy ez az, ami magában foglalná a megoldást. Török, zúzok, mikor önmagamon kívül vagyok és nem akarom, hogy most Katherine legyen az, akit én szépen lassan porrá zúzok. Így kis ketyeg a feje felett az óra, de nem én akarok lenni az, aki megadja neki a kegyelemdöfést. Meg amúgy is. Katherine Pierce-ről beszélünk. Ő túl fogja élni ezt is. Ha másért nem is azért, hogy röhöghessen a nyomoromon, míg ő makkegészséges.
Legyen, ha ettől jobban érzed magad, akkor igazad van, de most, hogy már ezt elismertem ennyi erővel távozhatsz is.   – Nincsen időzítő az elmémen nem tudom, hogy mikor következik be az újabb rohamom. Ezért nem szeretném, ha egy olyan személy lenne mellettem, aki képtelen megvédeni magát velem szemben és Katherine most pontosan ilyen volt. Egyszerű ember. Nem vámpír. Ha az lenne egyáltalán nem félteném. Könnyedén a földre tudna teríteni, de most nem több egyszerű embernél és egyáltalán nem törődik azzal, hogy odafigyeljen magára. Komolyan nevetséges. Soha nem hallgatott rám, de azt hittem az élete többet jelent számára mindennél most mégis itt állt olyan közel hozzám, hogy könnyedén kitörhetném a nyakát, ha elkapna egy roham. Vámpírként olyan gyorsan ott teremnék, hogy azt se venné észre, hogy elmozdultam a helyemről ő pedig halott lenne én pedig, mikor visszatérnék az elmém mély rétegei alól bűntudatba temetkeznénk és abban sem lennék biztos, hogy képes lennék tovább érzelmekkel együtt élni. Ugyanakkor, ha elfordítanám azt a fránya kapcsolót, akkor ezek a képzelgések is megszűnnének. Bár ebben nem vagyok teljesen biztos ezért inkább maradok a jelenlegi helyzetnél és próbálok könnyíteni magamon. Anélkül, hogy az érzéseimet lehúznám a mélybe. – Ez nem olyan egyszerű Katherine. Mondogatom magamnak, hogy ez nem a valóság, de egyszerűen nincs kiút ebből az egészből. Benne ragadok a fejemben. Nem tudok elrohanni előle. Maximum, ha levágnám a fejemet a helyéről és megszabadulnék a gondolataimtól, de szerintem ez egyértelmű, hogy miért nem akarom ezt megtenni.   – Megráztam a fejemet és egyszerűen csak magam elé bámultam. Mennyire egyszerű lenne, ha csak elmondanám háromszor biztonságban vagyok és az egész köddé válna, de egyáltalán nem ilyen egyszerű. Sőt talán nem is lehetne komplikáltabb. – Ha már annyira okos vagy, hogy megmondtad csak én segíthetek magamon, akkor találd már meg azt a rohadt ajtót és csukd be a formás feneked után.   – Megemeltem a hangomat pedig nem akartam. Egyszerűen csak azt akarom, hogy elmenjen innen. Már ott tartok, hogy én magam fogom kirakni az ajtón kívülre, mert egyszerűen nem képes felfogni, hogy bárhol máshol szívesebben látnám jelen pillanatban, mint itt. Mondjuk cseveghetnénk telefonon vagy küldözgethetne képeket arról, hogyan teljesíti a bakancslistájára felírt dolgokat, de nem a közvetlen közelemben, amikor mondhatni önveszélyes vagyok. Körülöttem semmi nem marad egyben. Sem szék, sem pohár.. Semmi. Ez alól pedig Katherine sem lenne kivétel, de ő képtelen felfogni. Hogy mennyire gyűlölöm a makacsságát. – Miért attól, hogy a képébe röhögsz annyival jobb lesz? Szerintem azzal sem vagy előrébb. – Egyik pillanatról a másikra, mintha szépen lassan kezdenék újra az elmémbe taszítódni. Megpróbálom magam a felszínbe kapaszkodni, de sokkal erősebb az elmém, mint én magam. Egyszerűen nem tudok küzdeni.
Aztán ujjaim Katherine nyakára fonódtak és a tudatomon kívül egyre szorosabban szorítom, miközben válaszolok a kérdésére továbbra sem szabadulva a bevillanó képektől. - Thomas Fell, Honoria Fell, Marianna Lockwood, Christopher Gilbert, Margaret Forbes.   – Még az utolsó név előtt elengedem a torkát és hátrálok egy lépést, majd a levegőért kapkodok. Tekintetem Katherine-re kúszik és megnyugszom, hogy nem tettem benne nagyobb kárt. Meg is ölhettem volna. – Köszönöm.   – Motyogok csak ennyit és a padlót kezdem bámulni. – Most már szerintem érted, hogy miért lenne jobb, ha távoznál, szóval kérlek. – Udvariasan utalok arra, hogy talán most lenne a legjobb, ha hátat fordítana nekem és a makacsságának és egyszer az életben hallgatna rám. Már, ha kedves számára az élete.

[You must be registered and logged in to see this link.] • gyenge  27  • [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 26, 2014 11:30 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
I'm here to laugh on you.

Mennyivel egyszerűbb megadni magunkat a fájdalomnak és küzdelem nélkül feladni, majd a tükörbe állva zokogni nyomorunkon. Sokkal könnyebb, mint harcolni. Így egyszerűen csak beletörődünk és elfogadjuk, hogy nem lesz más, képtelenek vagyunk a változtatásra, mielőtt még megpróbáltuk volna. Olyan egyszerű, de mégis borzasztóan szánalmas. Hivatalosan is addig vagy valaki, addig érdemelsz tiszteletet, ha a legnagyobb problémák közepette is képes vagy felállni a padlóról.
Stefan nem elég erős, hogy ezt megtegye. Így hát itt kell lennem, hogy segítsek és kezet nyújtsak neki, hiába vagyok nemkívánatos személy a Salvatore házban. Általában oda megyek, ahová csak akarok, így ez az erőtlen elutasítás, amellyel Stefan próbál folyton elküldeni a birtokról, nem fog távozásra bírni. És ezt ő is tudja, de amolyan a remény hal meg utoljára alapon mégis tovább igyekezett megfélemlítéssel is az ajtó felé küldeni.
- Néha magunk sem tudjuk, hogy mit szeretnénk. - jegyeztem meg sejtelmesen.
Most azt mondja, hogy nem akarja gúnyos megjegyzéseimet hallgatni, de még az én társaságom is biztosan jobb, mint a néma csend és a kegyetlen gondolatok, amelyek az elméjét ostromolják. Valójában ő sem tudja, de szüksége van ezekre a csípős megjegyzésekre és nem kell lediplomázott pszichiáternek lennem, hogy ennek az okát megmagyarázzam. Egyszerűen csak kellenek neki az ilyen általános dolgok, amelyek a mostani nyár előtt nagyjából a mindennapjai közé tartoztak. Az, hogy hallja, az én hozzáállásom az élethez és csípős nyelvem nem változott, talán emlékezteti őt, semminek sem kell máshogy alakulnia. Az élet ugyanúgy megy tovább és minden visszatér a rendes kerékvágásba. Katherine Pierce továbbra is az a személy marad, akit nem lehet elküldeni és, aki sokszor olyanokat mond, amiket nem szeretnének hallani.
De attól még, hogy kioktatlak, amit mondok, az igaz marad. – tettem hozzá elégedetten.
Keserves nevetése előtt is biztos voltam benne, hogy tudja, nem fogok elmenni, csak azért, mert ő azt mondja. Én mindig ott vagyok, ahol akarok lenni és sosem teszek ok nélkül semmit. Most sem azért vagyok itt, hogy megölessem magam Stefan azzal a felével, aki még mindig azt hiszi, hogy egy vasládikóban fuldoklik. Azért jöttem,  hogy röhöghessek egy jót és lássam, nem csak én vagyok szarban, de mostmár fogalmam sincs, mi a célom ezzel az egésszel. Csak szimplán megiszom a tartalék whiskeyt vagy - tőlem rendkívül szokatlan módon – lelket öntök valakibe. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hová fajul ez a nap.
- De tudnál! - erősködtem. Ő nem bántana. Szép szavak. Talán még jobban meg is érintettek volna, ha nem tette volna hozzá, hogy ha az agya elborul akkor bizony megváltoznak a dolgok. - Koncentrálj a jelenre és nem ragadsz le megint a múltban, Stefan. Maradj magadnál, vagy ha elvesztél, találj vissza. Ne próbálkozz, ne igyekezz, csináld. - mondtam mérgelődve. - Használd az eszed, találd ki, hogyan juthatsz vissza. - forgattam meg a szemem idegesen.
Már komolyan, engem is feszültté tesz ez a tesze-tosza viselkedés. Nem szeretem, ha így viselkedik. Tudom, hogy ez ő és ugyanúgy, mint engem, őt is képtelenség megváltoztatni. Nem is akarom, hogy más legyen, hisz akkor már nem is ő lenne. Stefan pedig úgy jó, ahogy van. Ilyenkor persze rendesen ki tud akasztani, de hihetetlen módon ő még a sajnálatot is ki tudja hozni belőlem.
Homlokráncolva figyeltem mozdulatait és a gyötrelemtől eltorzult arckifejezését. Bunkó módon beszéltem vele, de csak le akartam húzni róla a terhet. Meg akartam menteni a gondolataitól, saját magától is. Épp elég ezt nekem csúf szavakkal megtenni, hadd ne próbáljam meg nyálasan, kicifrázva. A mellette gugulós, lelkizős program Elena reszortja, én a dolog oroszlánrészét végzem.
- Mond csak, ha rojtosra beszélem a szám, akkor sem érted meg, amit mondok? - kérdeztem gúnyosan. - Senki más nem segíthet rajtad, csakis te. Itt állhat valaki melletted és őrizhet, de senki nem tud bejutni a gondolataidba, hogy helyetted kipucoljon mindent. - magyaráztam. - Tudom, hogy a takarítás nem férfias dolog, de itt az ideje, hogy felhagyjunk az ilyen formaságokkal. - mondtam szemforgatva. Nagyon úgy tűnik, hogy a pszichológia nem az én szakterületem, hacsak a doki dolga nem az, hogy bemosson mindenkinek, aki olyan nehéz eset, mint Stefan. Legszívesebben ezt tettem volna, de sajnos az erőfölények még mindig nincsenek kiegyenlítve kettőnk között. Nyár elején még mertem volna adni neki egy nyaklevest, de mostanában nem vagyok formában, ami a fizikai erőnlétet illeti.
- Változna bármi, akkor ha lógatnám a fejem és bőgnék egy sort? - vontam fel szépen ívelt szemöldököm. - Nem. - feleltem meg saját kérdésem. - A sorsunkkal így is, úgy is meg kell küzdeni. A legjobb, ha csak röhögsz a seggfejen.
Feltűnt, hogy mostanában elég sokan filozófálok az életről, a sorsról meg az egyéb ehhez hasonló szemét dolgokról. Míg menekültem, eszembe sem jutott ilyen apróságokon gondolkodni. Egyszerűen nem volt időm rá. Mindig a következő útvonalam terveztem és figyeltem, hogy merre jár az ellenség. Nem is tudom, hogy melyik élettípus a legmegfelelőbb számomra. Azt hiszem, 1864 jött be a legjobban, amikor megismertem a Salvatore fivéreket és kedvemre rángathattam őket. Atya ég, elkezdtem nosztalgiázni, mint a megkeseredett öregasszonyok? Ide, a követlező pohár whiskey-vel.
- Elhiszem, Stefan. - bizonygattam. - Nem könnyű leküzdeni, de sikerülnie kell, mert nem maradhat örökké így ez az állapot. És őszintén sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled, de ez nem fog megoldódni magától. - sóhajtottam fel fáradtan.
Másodpercek töredéke alatt történt meg az egész, mégis úgy éreztem, hogy Stefan vasmarka legalább egy órája tartja fogja a nyakam és szorítja el tüdőm elől az éltető oxigént. Valahogy veszélyhelyzetben éberebben tudok gondolkodni. Ilyenkor megszólal a vészjelző és az idegesítő villogás mellé még valami nyávogó hangot is hallat, amely közepette kell nekem kitalálni, hogy mi tévő legyek. Szerencsére hamar feltaláltam magam és, amikor Stefan kiejtette az édesapja nevét a száján, biztosan tudtam, hogy ma nem fogok meghalni. Legalábbis nem itt, Stefan keze által. Ez mindenképpen megnyugtató.
- Ki volt a következő? - nyögtem fuldokolva. - Sorold...
zeneszám • megjegyzés • ©



Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Szer. Aug. 20, 2014 1:43 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
all i feel is pain
[You must be registered and logged in to see this image.]
 Ha továbbra is csak ezekre a cinikus megjegyzésekre vagy képes Katherine… Nagyon jól tudod, hogy merre az ajtó. Mert elhiheted, hogy most legkevésbé szeretném hallgatni, ahogyan kioktatsz. – A problémám forrása egyáltalán nem az volt, hogy kioktat vagy éppenséggel gúnyos megjegyzéseket tesz. Ezzel az ég világon semmi bajom nem volt. Hogy mégis miért? Ez rettenetesen egyszerű. Azért nem volt ezzel problémám, mert tudtam, hogy ez Katherine. Ha fene, fenét eszik sem tudnám megváltoztatni meg nem is akarom, mert ő így tökéletes ahogy van. Csak ne lenne ilyen makacs. Akkor talán rá tudnám venni arra, hogy végre elmenjen innen, mert nem arra készülök, hogy egy oltáron feláldozzam magam a sátánnak egyszerűen csak jobban jár, ha nincs a közelemben most. Nem vagyok ura önmagamnak. Olyan, mintha ismét ripper lennék, de akkor legalább tisztában voltam a cselekedeteimmel csak pont tettem az egészre magasról, mert nem érdekelt, hogy egy ember meghalt miattam. Csak egy újabb név volt a listámon semmi több. Most pedig még annak az életét is féltem, aki tulajdonképpen, már halálra van ítélve.
Keservesen felnevettem azon, hogy kijelentette nem megy el. Nem is számítottam másra. Majd pont én tudnám rávenni őt valamire mondjuk arra, hogy menjen el, mert egyszerűen így biztonságos a számára. Ha azt mondom neki, hogy ne ugorj már bele légy oly kedves a kútba biztos vagyok benne, hogy megteszi. Csak azért, hogy még véletlenül se hallgasson rám. Na, jó ez egy rendkívül őrült példa volt, de teljes mértékben bemutatja azt, amit Katherine Pierce képvisel. A folyamatos, aktív ellenállás a még épp elméjű énemmel szemben. Pedig bármelyik pillanatban elveszíthetem a fejemet és ki tudja, akkor mire leszek képes vagy éppen mit fogok csinálni. Nem vagyok magamnál.. Azokban a pillanatokban visszarepülök abba az időbe, mikor még a víz alatt voltam. –  Igazad lehet abban, hogy nem bántanálak. Én nem bántanálak, de azok a pillanatok egyszerűen.. Nem tudom megmagyarázni, hogy mégis milyen. Nem vagyok magamnál. Egyszerűen csak ott létezem és az, hogy mit csinálok itt a jelenben fizikailag.. Arról fogalmam nincs, hiszen az egész csak a fejemben játszódik és ezzel én is tisztában vagyok, de nem tudok uralkodni ezen az egészen. Sajnálom. – Ha van egy kicsi esze, akkor elmegy innen. Legalább egyszer ne legyen ennyire makacs. Meg ne akarjon bizonyítani se nekem sem pedig magának. Mert ennek most nagyon nem itt van a helye. De komolyan. Ha bántanám.. Bele sem akarok gondolni.. Miért nem képes egyszerűen csak elmenni, mikor azt mondom, hogy menjen el? –  Akkor már legalább azt tudjuk, hogy sem a Bourbon sem pedig az érzelmeim kikapcsolása nem vezet előrébb. Akkor szeretném hallani tőled a megoldást, hogy mégis szerinted hogyan is tudnék ettől megszabadulni. Mert pszichológushoz egyértelműen nem fordulhatok a problémámmal, de szerintem csak úgy, mint én te is rájöttél. Te pedig gondolom nem szívesen segítenél át engem ezen a roppant nehéz időszakon. – Mindenről híres Katherine csak nem éppen az önzetlenségéről. Meg nem is akarok ebbe az egészbe belekeverni senkit sem bármennyire is szükségem lenne egy személyre, aki itt van velem az őrület szélén. De megértem, hogy senki nem jelentkezik önként vagy úgy egyáltalán. Nem várom el.. Komolyan. Nekem is épp elég megküzdenem ezzel az egésszel nem várom el mástól, hogy végigsétáljon velem egy ilyen nehézkes úton, amikor egyáltalán nem szükséges.
  Látom még mindig próbálsz viccet csinálni a helyzetből. Nem is lepődöm meg ezen. – Tulajdonképpen örülök annak, hogy ő még próbál pozitív lenni. Nekem valahogy ez mostanában nem megy. Lehet, hogy önmagamat sajnáltatom az ő szemében pedig egyáltalán nem ez az én célom. Ha annyira sajnáltatni akarnám magam idehívtam volna mindenkit Mystic Falls-ban, hogy sajnáljon engem, amiért ilyen rettenetes dolgon kellett keresztül mennem. Vagy inkább elmentem volna valami ilyen csoportba, ahol kibeszélhetjük azt, hogy miért is olyan elcseszett az életünk, amilyen. Na, ez utóbbira sem vágyom egyáltalán nem. Ez a dolog nem az én asztalom, szóval.. Megmaradok magamnak. Ez a legjobb megoldás azt hiszem.
  Elhiheted, hogy sokkal könnyebb ezt az egészet mondani, mint végrehajtani. – Nem futhatok el a dolgok elől. Fizikai képtelenség. Nem a természetben kell rohannom valami elől, mert azzal még valamilyen szinten ki lennék békülve. Szó sincs ilyesmiről. Ez az egész az elmémbe van bezárva és egyszerűen nincs menekvés a dolog elől. A fejem mindig is a helyén fog maradni és megpróbálhatok újra meg újra valami kiutat keresni ebből, de el fogok bukni. Nem tudom, hogyan kellene átküzdenem magam ezen a helyzeten. Nincsen pszichológiai diplomám, de ha túlküzdöm magam ezen komolyan mondom elvégzem ezt a szakot magamnak, hogy később már ennyivel okosabb legyek. Hülye ötlet? Lehetséges, de jobbal jelen pillanatban nem tudok előállni.
Egyik pillanatról a másikra elszakadt bennem a cérna. Újra átvette az uralmat a fejem felett ez az egész és nem tudtam megállítani. Nem olyan volt, mint egy film, amit nézek, hogy megnyomom a szünet gombot és az egésznek vége. Nem, közel sem.. Nem tudtam megállítani egyszerűen csak elöntötték az emlékek a fejemet én pedig levegőért kapkodtam, de annyira felesleges volt. Az elmének nagy hatalma van. Ha az ember elhiszi, hogy beteg az is lesz.. Mert fejben eldöntötte.. Nekem is ezt kellene, de nem tudom eldönteni azt, hogy ez az egész nem történt meg csak egy rossz álom. Az ujjaim egyre szorosabban fonódnak Katherine torka köré és még csak észre veszem. Nem akarom bántani, de a testemet most nem én uralom.. Az elmém bezárt és nem enged. Fulladozom. Nem kapok levegőt. –  Giuseppe Salvatore. – Mondom rekedtes hangon.

[You must be registered and logged in to see this link.] • béna  27  • [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Aug. 20, 2014 12:17 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
I'm here to laugh on you.

- Oh, anyám! Ez a mártír magatartás ragályos? Mert akkor nem kéne többé Elena Gilbert közelébe menned. – mondtam szememet az ég felé fordítva.
Oké, Stefan egyébként is mindig igyekezett mások testi és lelki épségét maga elé helyezni, de ez azért már túlzás. Legalábbis részemről egészem felháborító. Most haragot kellene érezni és csalódottságot, amiért nem az egyik barátja érkezett, hanem a majdnem mennyasszonya. De sebaj, majd dühöngök én helyette is.
Egyszerűen bámulatos mennyire képmutatóak tudnak lenni. Elítélnek, amiért csalódást okozok, hazudok, rombolok, nagyképűsködöm, önzően viselkedem blablabla… És, amikor szükség van rájuk, sehol sincsenek. Sokkal rosszabb elviselni a képmutató embereket, mint azt, aki bár kellemetlen tulajdonságokkal rendelkezik, de nem tagadja meg őket. Ezek után esküszöm, hogy sósavba mártogatom Elena pofikáját, ha valaki még egyszer hozzá merészel hasonlítani.
- Nem megyek el. – jelentettem ki határozottan. Látszott rajta, hogy nem fog erőszakkal kitoloncolni az ajtón, viszont szavait komolyan gondolta. Azonban tőlem aztán gondolhatta komolyan, attól még igaza nem lesz. Teljes mértékben biztonságban érzem magam a közelében. Nem csak az a tény duzzasztja önbizalmam, hogy egy ősi vámpírt is képes vagyok legyőzni egy pár Jimmy Choo-val – bár ez is épp elég lenne -, hanem egyszerűen tudom, hogy Stefan nem fog ártani nekem. Jelenlegi helyzetében szándékosan még a légynek sem ártana és hiszem, hogyha begolyózna, akkor kitudnék találni valamit, amivel visszahozhatnám. – Tudod miért? Mert nem fogsz kárt tenni bennem, Stefan. – És természetesen a büszkeségem miatt is, de ezt már nem tettem hozzá hangosan. Biztos nem gondolta komolyan, hogy csak úgy szó nélkül, engedelmesen kisétálok az ajtón. Nem, Stefan tudja, hogy bármit mond, annak csak az ellenkezőjét fogom tenni ‘csak azért sem’ alapon. – Nos, jó próbálkozást, egyedül sosem fogod helyre tenni. Az ilyen folyamatokhoz segítség kell. Nem azt mondom, hogy fordulj orvoshoz, mert még nem őrültem meg, de valaki mégis kell, aki segít rajtad.
Azt sem tudom, miért töröm magam ennyire. Ő itt játssza nekem a hattyúk halálát, amikor a problémája már nem is igazi probléma, ahhoz képest, amin én megyek keresztül. Van egy szavam is? Nincs, pedig én nem csak víziókat látok a halálomról, hanem minden egyes percben érzem az érintését. Bosszantó, hogy játssza itt nekem a nyomorultat, miközben én haldoklom, nem ő.
- Tisztában vagyok vele. - feleltem cinikusan. – Nem is akarom elbillenteni a kapcsolót. Ostoba trükk és csak ideiglenesen orvosolja a problémákat. Olyan, mint a Bourbon. – emeltem egy kicsit feljebb a poharam, majd bele is kortyoltam.
Én sosem alkalmaztam azt a bizonyos kapcsolót. Ez az egész pedig nem ilyen kétoldalú. Nem a kapcsoló iránya dönti el, hogy éppen gonosz vámpírkák vagy jók vagyunk… khm… vannak. A lényeg az egyéniség erején múlik. Az olyan érzékenyek, mint Stefan vagy Elena azonnal öldökölni kezd, ha véletlen elbillen a mutató, majd önmarcangoló életmódot folytatnak. Unalmas és menthetetlenül szánalmas. Az erősebbek valók vámpírnak. Az olyanok, mint én, akik nem félnek ölni, de tudják a határokat.
- Ahogy mondod. – bólintottam. – Tíz dolcsiért és egy üveg Bourbonért megjósolom a követező hónapod. – villantottam felé egy bájos mosolyt, ami szinte azonnal el is halt. Nem vagyok vicces kedvemben. Ez az egész tavas dolog, mártírjáték és fejlógatás lehangoló. Bevallom, szórakoztatóbb társaságot is kereshettem volna ezen a délutánon és bár még mindig elmehetnék, valamiért nem megy. – De már elmúlt, Stefan. A földön vagy, jóval a tengerszint felett és a levegő tele van oxigénnel, ami csak arra vár, hogy belélegezd. Igen, egy ideig erősebben kell koncentrálnod, hogy ne golyózz be teljesen, de akárhányszor előtörnek azok a pillanatok, akkor csak gondolj arra, hogy már nem ott vagy. – mondtam mérgesen. – Legyél erősebb, Stefan. – Roppant idegesítő, hogy így elhagyja magát. – Ha hiszed, ha nem, én sokkal, komolyabb problémával küzdök. A testem fokozatosan adja fel a szolgálatot. Az átkozott gyógyír gyorsítja fel az öregedési folyamatot és az is lehet, hogy már csak egy hónapom van kitalálni, mit tegyek, mielőtt meghalok. És úgy nézek én ki, mint, aki feladta?! – vontam fel szépen ívelt szemöldököm. – Úgyhogy azt ajánlom, hagyj fel az önsanyargatással és küzdj. – tettem még hozzá kissé higgadtabban. Igyekeztem nem elröhögni magam, amikor a Rebekah-s rész következett. Ez az ősi ribanc folyamatosan hülyét csinál magából és én remekül szórakozom ezen. – Tessa vagy Rebekah nevét foglaljam az esti imáimba, mikor hálát kell adnom, amiért kegyetlenül elvették az emlékeid, majd ezt ki is használták? – kérdeztem gúnyosan.
Amikor megragadta a nyakam, megfordult a fejemben, hogy ezúttal szót kellett volna fogadnom. Reflexszerűen odakaptam a nyakamhoz és Stefan kezére tettem a tenyerem, de eközben ügyetlenül elejtettem a kést. Remek. Elvesztettem az egyetlen fegyverem, amiatt az ócska ösztön miatt, amit még vámpírkoromból hoztam át. Akkor semmiségnek tűnt az ilyen erős vámpírok markából kiszabadulni. Most már kicsit neccesebb az ügy, de semmi gond. Ura vagyok a helyzetnek.
- Nem, Stefan. Nincs igazad, képes vagy rá. – nyögtem alig hallhatóan, hisz levegőt venni sem tudtam erős markának szorításától. – Gondolkozz, már nem a víz alatt vagy… Jól vagy, Stefan. Épségben vagy. – suttogtam vörösödő fejjel. – Sefan… Nem kapok levegőt. – Kétségbeesetten kaparásztam a karját, de mintha meg sem érezte volna. Vad, beteges tekintetet meresztett rám. Tudtam, hogy most valamit tennem kell, különben nem az idő végez velem, hanem egy Salvatore fivér. Micsoda szégyen lenne! – Kit öltél meg legelőször? – nyögtem, majd esetlenül kapkodtam levegőért, amiből nagyon kevés tudott bejutni a tüdőmbe. De az ötletem már megvolt, így ettől felbátorodva, takarítottam meg egy kis oxigént a következő mondatomhoz. – Stefan, mond ki… az első ember nevét, akit megöltél... miután átváltoztál. – utasítottam alig hallhatóan.



zeneszám • megjegyzés • ©



Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 19, 2014 2:00 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
all i feel is pain
[You must be registered and logged in to see this image.]
Akkor azt is elhiheted, hogy amire most legkevésbé szükségem van az mások társasága. Sokkal nagyobb biztonságban van mindenki, ha távol tartja magát tőlem. Egészen addig, míg ezt az egészet helyre nem teszem a fejemben. A legjobb lenne, ha te is ide se jöttél volna vagy egyszerűen csak elmész még mielőtt kárt tennék benned.   – Ha annyira azt szerettem volna, hogy az emberek itt tolongjanak gondoskodtam volna arról, hogy mindenki megtudja élek és virulok, de miért tettem volna ilyesmit? Hogy azaz elmebeteg hasonmásom megint visszadobjon a tó fenekére? Nem vágyom én oda vissza félreértés ne essék, mert még az kellene nekem, hogy megint ott lubickoljak, de komolyan. Bár még így is ott ragadtam az elmém fogságában. Hiszen mindig vissza-vissza repülök és egyszerűen nem tudom, hogy mégis miképpen küzdhetném át magamat a dolgokon. Amikor átélem nem tudom elhitetni magammal, hogy ez az egész nem a valóság. Hogy mégis miért nem? Mert így éltem három hónapig. Nem két hétig.. Nem egy hónapig, hanem három hosszú hónapig anélkül, hogy valakinek feltűnt volna. Megértem, hogy a hasonmásom köztük járt-kelt, de azért Elena-t és Katherine-t is meg lehet különböztetni egy idő után. Még akkor is, ha Katherine, már elég könnyedén bújik bele Elena bőrébe. Idővel rájöttünk volna ebben az esetben. De nekik három hónapig nem sikerült? Vagy, ha sikerült is eszük ágában nem volt megkeresni? Azt reméltem, hogy Elena lesz az, aki kinyitja azt a széfet. Nem, mintha csalódott lennék amiatt, hogy Katherine és Caroline volt az. Így legalább tudom, hogy kinek számítok annyit, hogy megkeressen. Caroline.. Na, meg Katherine. Róla aztán nem gondoltam volna, hogy ilyen önzetlen dolgot tesz. Bár mindig is hangoztatta, hogy én voltam az, akit tényleg szeretett meg még mindig szeret, de az utóbbi időkben ez egyikünktől sem hangzott el. Sőt, mi több egyetértettünk abban, hogy egyikünk sem akarja látni a másikat. Nem volt túl rózsás az utolsó találkozásunk azelőtt, hogy segített az életem megmentésében. Azt legalább tudom, hogy nem állt szándékában megölni. Akkor sem és még most sem. Ez egy jó jel, nem?
Te is eléggé jól ismersz ahhoz, hogy tud nem vagyok az a típus, aki más nyomorán röhög. Legalábbis nem akkor, mikor A kapcsoló ebbe az irányba áll.   – Az érzelmeimmel együtt soha nem lennék ilyesmire képes. Mégis mi jogon röhögnék ki bárkit is? Főleg, hogy én még nevetségesebb vagyok nála is. Ő legalább okkal érzi magát nyomorultnak. Öregszik és szépen lassan talán meg is hal. Bár Katherine Pierce-ről beszélünk, szóval ilyesmi még véletlenül sem fog megtörténni ezzel tisztában vagyok. Ha valaki képes lesz maga mögé gyűrni a halált az ő. Szóval csöppet sem féltem, mert tudom, hogy ki fogja találni, hogyan tehetné túl magát ezen az egészen. Mindig elég közel merészkedik a halálhoz, de csak azért, hogy a képébe röhöghessen. Nem, haver még nem jött el az én időm. Aztán pedig újra meg újra visszatér a rendes kerékvágásba, bár most igazából az idő ellen harcol, amit nem igazán tud megfogni. Nem Klaus, nem ellenünk az idő ellen. Képtelen arra, hogy bemosson neki egyet ez is korlátozza a képességeit.
Szóval megálmodtad és innen tudtad, hol vagyok.   – Ez automatikusan felvetette bennem azt a kérdést, hogy Elena is látta ugyanezt. Ha igen mégis miért nem foglalkozott vele? Mondjuk nem is tudom mit vártam. Amikor kellek én ott vagyok neki, de ezek szerint a dolog nem annyira kölcsönös. Pedig mikor a víz alatt voltam csak a vele töltött pillanatok voltak azok, amik megakadályoztak engem abban, hogy kikapcsoljak és mindent magam mögött hagyva ne is törődjek azzal, hogy a víz alatt vagyok. Bár, akkor ha valaki kiszabadított volna rendkívül keservesen járt volna. Nem érdekelt volna, hogy Katherine az, akinek a vérét lecsapolni készülök. Semmi nem érdekelt volna. Csak, hogy vérhez jussak. – Ha pedig annyira tudod, hogy mit érzek miért nem tudod felfogni, hogy ezt nem tudom csak úgy magam mögött hagyni? Hányszor álmodtál ezzel kétszer-háromszor? Én naponta több százszor fulladoztam és haltam meg. Újra és újra. Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy a víz a tüdőmbe áramlik, majd egyszerűen csak feladva a küzdelmet a levegőért meghalok. Három hónapon keresztül történt ez az egész. Nem egy nap alatt. Még akkor is mély nyomott hagyna bennem, de így? Mégis mit vársz? Azt, hogy csettintek és meg is feledkezek róla? Mikor nem voltak emlékeim problémáim sem voltak. Vagyis csak az, hogy miért nem emlékszem semmire. De már visszasírom azokat a perceket még az sem érdekel, hogy Rebekah ki akarta használni az egészet. Mi értelme az emlékeimnek, ha megint úgy érzem, hogy ugyanott vagyok, ahol egész nyáron? Áruld már el nekem, kérlek.   – Az üveg szilánkokra tört a kezeim között felsértve ezzel a tenyeremet, de nem is igazán éreztem a fájdalmat. Bevillant a fejembe az a pillanat, amikor a bányatóba zuhanok. Ütögettem a széf ajtaját, hátha van lehetőségem arra, hogy kinyíljon vagy egy erősebb ütés hatására résnyi helyhez jutva szét tudjam feszíteni azt, hogy kijöhessek onnan, de semmi.. Megtámaszkodtam a kandallónál és levegőért kapkodtam, de úgy éreztem, hogy víz telíti meg a tüdőmet.. Katherine. A francba is, hogy soha nem hallgat rám vagy éppen bárki másra.
Fel sem fogom igazán, hogy mi történik. Ujjaim Katherine torkára fonódnak pedig egyáltalán nem szándékoztam őt bántani. – Nem tudom megtenni, értesz engem?   – Egyre szorosabban fogom a torkát, de nem is igazán tudok erre figyelni. Az egyetlen dolog, ami teljes mértékben uralja az elmémet jelen pillanatban azaz, ahogyan fuldokoltam egész nyáron. Bevillanó emlékképek, amik túlságosan is valóságosnak tűnnek.  


[You must be registered and logged in to see this link.] • megjegyzés • [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 19, 2014 11:45 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
I'm here to laugh on you.

- Elhiszem neked, Stefan. – bólogattam helyeslően, miközben figyeltem, ahogy búskomor arccal újratölti üres poharát. – De nem lenne jobb neked, ha most elmennék. Kell neked egy kis társaság és úgy látom, egyik öribarid sem jelentkezett önként. – mondtam őszintén, bár cinikus mosollyal.
Máskor mind itt pattog, idegesítően vihorásszák végig a lakást, de amikor szükség lenne rájuk, köddé válnak. Na nem, mintha szónoklatot szeretnék tartani a baráti kapcsolatokról. Azt hiszem, bőven akad olyan ember, aki sokkal többet tudna mondani erről, de a nyilvánvalót én is észre tudom venni.
Ezekben a nehézidőkben kellene neki a társaság, a barátok környezete, de nem látom, hogy a nagy versenyzésben úgy beszakítanák az ajtót, mint Damian. Ő bezzeg jött, amikor megtudta, mi van velem. Kissé nem mindennapi módszert választott a belépőhöz, de mindenesetre ott volt és még arról is biztosított, hogy beindítja boszis kapcsolatait a szent cél érdekében, mely ezúttal az én visszaváltoztatásom. Nem kellett kérnem, hogy eljöjjön. Még csak nem is panaszkodtam neki azelőtt a problémámról, mivel azt sem tudtam, merre jár. Óriási hírnevemnek hála értesült a kis balesetemről és rögtön idejött megnézni, mi van velem. Nem vagyok barátkozós típus és vele is az idő nagyobb részében csipkelődünk, szívatjuk egymást, de nem halálosan komolyan és bevallom, én is megtettem volna ezt őérte. Ha hallom, hogy bajban van, eljöttem volna és kihúztam volna belőle, kivéve persze, ha az én testi épségemre is veszélyes lett volna a helyzet. Valószínűleg megpróbáltam volna mindent, terveket szőttem volna, csaltam, hazudtam, manipuláltam volna, nagyjából, amikhez értek, de elsősorban a saját életem mentettem volna. Számomra mindig ez a legfontosabb. Ez önző dolog, jól tudom, még mindig határozottan állítom, hogy az én életem többet ér bárkiénél.
- Jól ismersz, Stefan. – kacsintottam rá. Ismeretségünk alatt már rájöhetett, hogy én sosem csinálok semmit sem ok nélkül. Mindig karok valamit, mindig van valami hátsó szándékom. – Neked is ezt kéne tenned. Röhögni rajtam. Akkor egymáson kárörvendhetnénk és mindketten megfeledkezhetnénk a saját problémánkról. – magyaráztam vigyorogva.
Persze, nem gondoltam, hogy majd pont Stefan fog nevetni a nyomoromon. Okoztam neki elég kárt az életben és bőven van a rovásomon az irányába, de a kárörvendés nem az ő stílusa. Ráadásul látszólag annyira el van foglalva a bajával, hogy képtelen másra koncentrálni. Ez már beteges. Oké, nekem is van bajom és határozottan ki merem állítani, hogy sokkal komolyabb, mint az övé. Ő max rosszul érzi még magát pár hétig, esetleg kikapcsolja az érzelmeit és lemészárol egy kisebb várost, de az csak az ott élőknek lesz rossz. Saját magában nem okoz károkat, mert hiába szenved a fuldoklós emlékektől, már réges rég nem a bányató alján csücsül. – Ideje továbblépni a problémákon, Stefan. Már egy ideje nem fulladozol, tegyél rendet a fejedbe. – mondtam el a véleményem csak úgy kérés nélkül, de általában nem is szoktam engedélyt kérni senkitől se, hogy megszólalhassak. – És nem mondhatod, hogy nem érzem át a helyzeted… - húztam el a szám szélét. Soha senki problémáját nem szoktam átérezni. Az ő keresztjük, viseljék ők és engedjék, hogy mással cipeltessem az enyém, de az álmok mintha kissé javító jelleggel hatottak volna a személyiségemre is. Nem, még mindig nem fogok cuki, rózsaszín pizsiben sminkelőset játszani senkivel és körömlakkozás közben kivesézni a dolgokat, majd elérzékenyülve elbőgni magam mások problémáján, de ez az álom még engem is megrendített. Egyszerűen kiráz a hideg tőle, ha arra gondolok, hogy Stefan számára ez nem csak álom volt. – Nyilván az álmok nem adják át a teljes valóságot, de rajtad kívül talán csak én tudom mennyire borzalmas is volt ez igazából.
Meglehet, hogy a többi hasonmásnak is volt róla álma. Meg sem lepne, hisz ez mégiscsak ilyen különleges boszis dolog, amibe mi vagyunk belekeveredve. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy az összes közül csak nekem volt annyi sütnivalóm, hogy foglalkozzak is a csukott szememet megszálló rémképekkel.
- Ugyan, kérlek. Te is tisztában vagy vele, hogy már túl késő. – nevettem fel gonoszan gúnyos megjegyzésére. Igen, el vagyok telve magamtól, de nem ok nélkül. Gyakorlatilag megmentettem az életét. Bár nem halt volna meg véglegesen, de egy idő után az unalomtól biztosan.
Nagyon nyeltem és igyekeztem rendezni arcom döbbent vonásait, amikor Stefan összetörte a poharat. Hangja komoly volt, már-már ijesztő és tudtam, hogy most fog begolyózni.
- Nem. – mondtam határozottan, majd felpattantam a kanapéról és az italos asztalhoz fordultam. – Inkább iszok még egy pohárral és tudod mit? Neked is öntök egyet új pohárba, ha már tönkretetted azt. – mondtam szemem az égnek emelve, de nem az alkoholért nyúltam, hanem valamilyen önvédelmi eszközt kerestem. Bármit, amivel fel tudok tartóztatni egy idegrendszeri problémákkal küzdő vámpírt. Nem akarok én ártani neki, csak egy kicsit odaszűrni, hogy megjöjjön az esze. Egy kést találtam a második polcon. Erősen szorítottam a markolatot, miközben a másik kezemmel újratöltöttem a poharakat. Tisztában voltam vele, hogy ha akarja könnyű szerrel kiverheti a kezemből a fegyvert, mielőtt azt használnám, de mégsem állhatok csak úgy itt védtelenül. – Stefan, figyelj rám. Túl kell jutnod ezen. Már nem vagy a víz alatt, már nem fulladozol. Itt vagy és egy hajszálad sem gördült, egy ujjad sem hiányzik, szóval hajtsd ezt fel és próbálj meg rendet tenni odabent. – mondtam határozottan, bár kezemben kissé remegett a kés. Olyan ijesztő látványt nyújtott, hogy sikítozva futottam volna ki a bejárati ajtón, ha nem lettem volna biztos a dolgomban.


zeneszám • megjegyzés • ©



Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
the other part of my soul
Kedvenc dal :
war of hearts
Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 19, 2014 12:52 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
all i feel is pain
[You must be registered and logged in to see this image.]
Bármit megadnék egyetlen egy normális napért. Vagyis inkább pontosítok. Bármit megadnék azért, hogy egy normális pillanatom lehessen. Mert, ha nem kínoznak a keserű emlékeim azokból az időkből, miközben a sellőkkel barátkoztam.. Akkor arra gondolok, hogy Rebekah-t mennyire helyben hagytam. Szegény lány kapott az alkalmon, hogy esélye lehet a boldogágra, hogy végre elérheti, hogy szeressék, hiszen az emlékeim azok, amik meggátolnak minket az előrébb jutásban. Főleg, mikor annyi nő legyeskedett körülöttem. Mondjuk azt rendkívül érdekesnek találom, hogy egyiknek sem tűnt fel, hogy eltűntem. Lehet, hogy Silas átvette a helyemet? Elég valószínű, de akkor is rosszul esik az, hogy senki nem ismerte fel, hogy az elmúlt hónapokban nem én voltam az, aki velük volt. Na, mindegy nem is tudom miért várom el, hogy bárki észrevegye a hiányomat. Meg van jobb dolgom is, mint ezen gondolkozni. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem tudok másra gondolni, mint a fulladásra. Az egyik pillanatban még teljesen rendben vagyok a következőben pedig már úgy érzem, hogy haldoklom. De mikor lefekszem és lehunyom a szemem, hát az össze közül az a legrosszabb állapot. Nem hiába most is veríték borítja az egész testemet és teljesen kimerülve lépkedek a lépcsőfokokon, hogy lejussak a nappaliba, ahonnan a hangok forrása ered. Nem számítottam vendégre és talán jobb is lett volna, ha senki nem jön, mert senki nincs biztonságban mellettem, hiszen ki tudja mit teszek egy újabb kis „roham” folyamán. Nem tudom irányítani a gondolataimat, mikor rám jön ez az egész. Az ágyon többnyire vergődöm, de mikor itt vagy a ház másik pontján vagyok többnyire török-zúzok és annak nem hiszem, hogy bárki szeretne a tanúja lenni. Főleg nem egy olyan törékeny ember, mint Katherine. Nem, mintha lebecsülném biztos vagyok benne, hogy még így is képes pár vámpír maga alá gyűrni egyszerűen csak azt akarom mondani ezzel az egésszel, hogyha elveszítem a fejemet nem igazán vannak ész érvek, amikkel vissza tud rángatni a valóságba. Mondjuk még senki nem próbálkozott vele, mert senki nem volt a közelemben. Eljöttem Rebekah-tól és azt hiszem jobb dolgot nem is tehettem volna. Mert az, hogy így lát összetörte volna szegény lány szívét is. Tudom jól, hogy mennyire érzékeny nekem pedig nem áll szándékomban még jobban bántani, bár biztos vagyok, hogy nem volt neki kellemes hallani azt, amit mondtam, de most már nem szívhatom vissza. Meg amúgy is csak rájön ő is, hogy nem volt a legjobb húzása az, hogy elrabol engem annak a reményében, hogy soha többé nem fogok emlékezni semmire és szép, békés életünk lehet. Mégis mi lett volna, ha évekkel később tér vissza csak az emlékezetem? Vajon addig is kihasznált volna? Azt hiszem ez csupa olyan gondolat és kérdés, amire választ most már soha nem fogok kapni.
 Elhiheted Katherine, hogy most annak örülnék, ha még csak ennek a háznak a környékére se jöttél volna. Ebben pedig nincsen semmi rosszindulat ez egyszerű őszinteség. – A poharam hamar üressé válik én pedig rögtön újratöltéshez folyamodom. Azaz egyetlen probléma, hogy már az ital sem tudja elűzni ezeket az emléket maximum egy kicsit homályosabbá teszi, de a hatás még mindig ugyanaz. A fulladás egyszerűen borzalmas. Nem tudom, hogy fogom túltenni magam ezen az egészen. Egy normális ember az ilyen traumát egy pszichológussal beszélné meg, de én mégis hogyan állítsak be egyhez? Hé, egész nyáron fuldokoltam a vízben és még most is ez a trauma kísért esetleg van valami ötlete, hogyan vethetnék véget? Nem azt hiszem határozottan elküldene engem.. Vagy kényszerzubbonyban hurcolnának el, ami nem hiszem, hogy túlságosan sokat fogna vissza belőlem. De egy próbát megér a dolog. Meg is tenném, ha a bezártság lenne a megoldás, de csak még jobban előidézné a dolgokat. – Akkor azt hiszem ezért cserébe tartozom egy köszönettel, de akkor térjünk rá arra, hogy mégis mit akarsz azon kívül, hogy röhögni rajtam. – Tisztában vagyok vele, hogy Katherine ott volt abban a pillanatban, mikor végre kiszabadultam abból a széfből – habár még most is fél lábbal benne vagyok azt hiszem – úgyhogy tisztában van a helyzetemmel. Hogy nem vagyok a stabilitás mintaképe. Szóval elég merész ötlet volt a részéről, hogy idejött, de kétlem, ha kitessékelném távozna. Nem az a típus.
 Csak ne telj el túlságosan magadtól. – Jegyzem meg egy kisebb gúnyos mosoly kíséretében. A múltunkra való tekintettel nem fogom megölni vagy éppen a halálba sodorni. Főleg, ha már volt egy olyan gyenge és rendkívül idióta pillanatom, hogy megkértem ennek a nőnek a kezét. A kandallóhoz sétálok, majd legurítom a második pohár whiskyt is, amikor a kezemben összetörik a pohár és fejemben ismét bevillannak a képek a fulladásomról.. –   Menj innen, Katherine. – A hangom teljesen komoly. Nem kívánom őt az áldozataim listájára felírni.

[You must be registered and logged in to see this link.] • megjegyzés • [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Aug. 18, 2014 10:48 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Stefan & Katherine
I'm here to laugh on you.
Furcsa, sőt egészen kellemetlen volt Stefant így látni, főleg, hogy nem csak tudom, mi történt vele, hanem magam is éreztem. Betegesen sápadt arcát láttam csak, ami annyira meghökkentett, hogy izmos felsőteste szinte bele sem fért a látóterembe. Nem kellett volna meglepnie, hiszen hogyan kéne kinéznie egy ilyen borzalmas nyár után?!
A történtekről még álmodni is szörnyű volt. Először csak töredékeket láttam. Éreztem a vizet a tüdőmben, a fémdoboz hűvös érintését és a levegőm folyton elfogyott. Nem érzékeltem, hogy az álom valamilyen üzenetet hordoz magában. Egyszerűen csak a gyógyír kellemetlen mellékhatásának tudtam be, hiszen ébrenlét közben is kísértettek az ehhez hasonló rémképek a halálommal kapcsolatban. Rettenetesen féltem a közeledő végezetemtől. –attól pedig még jobban, hogy valami meglátja rajtam ezt az ijedtséget. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy életben tartsam magam és ne tegyek eleget az ellenségeim vágyainak. Eszembe sem jutott álmokkal és az értelmükkel foglalkozni. A könyvtáramból a mai napig hiányoznak az ilyen álomfejtő ostobaságok, amikbe a jósasszonyok és a szerencsétlenebb emberek hitet ölnek.
Amikor aztán Stefan is megjelent valamilyen módon a rémálomban, kezdtem egy kis figyelmet fordítani felé. A kép még mindig nem állt össze és még abban sem voltam biztos, hogy Stefan-e az, aki abban a dobozban fulladozik. Nem akartam elhinni, de Silasnek engem is sikerült behúznia a csőbe. Ha nem változtam volna emberré, akkor lett volna energiám másra is koncentrálni. Akkor pedig minden bizonnyal pár nap alatt észre vettem volna, hogy Silas nem az, akinek hisszük. Ő nem Stefan. Én azonban nég akkor sem éreztem különösebb gyanút. Az egészet az ember testemre fogtam, mint minden mást is és igyekeztem kevesebbet aludni.
Az álom azonban már nyitott szemeim előtt is ott lebegett, úgyhogy kénytelen voltam foglalkozni vele. Amivel pedig az ember sokat foglalkozik, azt megálmodja. Caroline Forbes volt az első, akit felhívtam a teljes álmom után. Akkor már tisztában voltam vele, hogy ez az ügy komoly és nem jósnőnek csaptam fel, hanem ez a hasonmásos összeköttetés szórakozik az álmaimmal. Nem magyaráztam neki, nem kértem ki a véleményét sem – a szöszik agyafúrtságában amúgy sem bízom -, mert tudtam, hogy igazam van és arra egyszerűen nem volt idő, hogy megálljunk pár órára és kávé mellett tárgyaljuk ki a dolgot. Azonnal cselekedni kellett.
Való igaz, szörnyen zavart, hogy pont Stefan került ebbe a helyzetbe, de az még jobban, hogy nekem is végig kellett szenvednem, ha csak pár pillanatra is. Éreztem a halálát, a halálom, majd újraéledtem vele együtt és a víz megint megfojtott. Soha, még csak messziről sem szeretném látni a Bányatót. Ha nekem ilyen megrázó élmény volt, akkor neki már biztosan az agyára ment az egész. Ráadásul az ősi banya is megszapulta egy kicsit és biztos vagyok benne, hogy Rebekah Mikaelson ostoba személye is szerepet játszik ebben a beteges kinézetben. Egy gyenge idegzetű ember képtelen elviselni az eredeti szöszi idegesítően otromba jellemét.
- Ez fájt, Stefan. – mosolyogtam tovább. – Mond nyugodtan, hogy örülsz nekem. Szörnyű lehet egy ekkora házban egyedül, vedd úgy, hogy társaságommal megszabadítottalak a magánytól… és a gondolataidtól. – mondtam, de hangomba kivételesen nem keveredett semmi gúny. – Egyébként csak azért jöttem, hogy elmondjam; Nagyon szívesen. – teszem hozzá ezúttal flegmán. – A kis szöszke barbie baba biztosan nem jött volna rá, hogy merre van a barátja, ha én nem kényszerítem, hogy ugorjon be a tóba. – Na jó, most kissé túloztam. A lényeg az, hogy még most is a medencéjében úszkálhatna, ha én nem szóltam volna Caroline-nak. Az már részletkérdés, hogy nem kellett kényszerítenem az ugrásra, hiszen ha kellett volna még bele is löktem volna. Sőt, egy kicsit lelkesebben végeztem volna az ügyet, ha belelökhettem volna, de már késő bánat.
Egyáltalán nem zavar, hogy nem kívánatos vendég vagyok. Sőt, ha így állunk, nem is kell vendégként viselkednem. Olyan otthonosan érzem magam ebben a házban, mintha csak hazajöttem volna és ez az érzés nem függ össze az itt lakók vendégszeretetével.
Tisztában vagyok vele, hogy mélyponton van és én csak púp vagyok a hátán. Visszajött az emlékezete és szembe kell nézni a nyárral, az emlékekkel, a csalódásokkal és önmagával is. Nehéz túljutni mindenen, ha közben horrorisztikus álmok kísértenek egy tóról és egy vaskalitkáról, de viselkedhetne egy kicsit kedvesebben is.
- Örülök, hogy még mindig törődsz velem. – vigyorodtam el, majd belekortyoltam az italomba.


zeneszám • megjegyzés • ©



Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
Vissza az elejére Go down
 

A nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 8 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Salvatore birtok-