Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Yesterday at 6:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next





Agnes && Noah
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL
I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO

[You must be registered and logged in to see this image.]
- És ha az igazság miatt elveszítenéd azt, aki igazán fontos? Akkor is képes lennél elmondani? Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudnak, álljanak bármilyen közel is hozzád - ha tudná, mennyire saját magamról beszélek... Még ha ő nem is lehet az a valaki, aki fontos nekem. Nem azért, mert ilyen rövid idő után ezt nem mondhatnám senkire, egyáltalán, képtelenség lenne. Azért, ami vagyok. Anno ez is benne volt abban, mikor több, mint egy évszázada azt a másikat, akinek az arca az ő vonásaiban köszön most vissza rám, végleg elhagytam. Szomorúan rövid élet jutott neki, de akkoriban a szülésbe belehalni még nem volt olyan ritka dolog. Még mindig jobb volt így, mintha megvetett volna és fordul el tőlem. Túl tisztalelkű lány volt ahhoz, hogy szembesítsem azzal, mi lett belőlem. És ő is ilyennek tűnik. Ezért kellene távol tartanom magam tőle. Ami azonban egyre nehezebb...
- Őszintén kívánom, hogy valóra váljanak ezek az álmaid - frázisnak hangozhat, de tényleg így gondolom. Milyen egyszerű, emberi célok, álmok ezek. Talán valamikor nagyon régen nekem is voltak ilyenek? Már nem is emlékszem. Ez is csak azt mutatja, mennyire tiszta és ártatlan ez a lány. Nem mocskolhatom be. Semmilyen értelemben. Nem lenne helyes. El kell őt engednem, amíg még képes vagyok rá.
Ő azonban minden aggályomat félresöpri, mikor ajkait az enyémekre tapasztja. Innen bennem már nem sok racionalitás marad, hiába érzem, tudom, hogy ez nem helyes. Túl finom a csókja, innen én már nem tudok megállni. Tulajdonképpen jót tesz mindkettőnknek azzal, hogy kibontakozik az ölelésemből és eltávolodik tőlem, még ha a pillanatnyi ijedtség vezérli is a saját tette nyomán. Inkább el is fordulok tőle, nehogy utánanyúljak és próbálom rendezni a gondolataimat. Majdnem még a légzést is elfelejtem imitálni közben, de ekkora hibát természetesen nem vétek. Nem most kellene lebuktatnom magamat. Fontos észnél maradnom. Ezért mondom neki még a vágytól ugyan kissé reszelős hangon azt, amit. Elhatározásom azonban csak addig szilárd, míg el nem kezd beszélni. A szókimondása, tetézve azzal, ahogy zavarában az ajkát harapdálja, csak szítja bennem a vágyat. Mert persze, a teste jelzéseiből, a légzéséből, a szívdobogásából eddig is sejtettem, hogy hatással vagyok rá, de az ő szájából hallva ezeket, még ingerlőbb. Az önmegtartóztatás pedig sosem volt az erősségem. Már eddigi is pokoli volt, ezt azonban már nem bírom, túl sok már nekem. A magamnak okozott sérülésem legalábbis arra elég, hogy ne legyen feltűnő az alapból nem épp emberi sebességem, ahogy az önkontrollomat elvesztve szelem át azt a néhány métert a szoba közepéig. Magamhoz húzom (egy fotelnak támaszkodva, hogy sérült lábam ellenére teljesen stabil legyek) mielőtt még lenne esélye tiltakozni és úgy nézek le rá.
- Jobb lenne, ha elmennél, amíg még lehet. Én ezt nem bírom tovább - szavaimmal éles ellentétben közben a kezembe fogom az arcát és vadul, szenvedélyesen megcsókolom. Őszintén azt mondom neki, amit gondolok és érzek. Vigyázni akarok rá, megvédeni őt elsősorban saját magamtól, de már nem tudom. Az ő feladata innentől kitépnie magát a karjaim közül és elfutni innen. Mert ezt kellene tennie. És akkor hagyni fogom elmenni. Mert hagynom kell. De ha hagyja magát, netalán még viszonozza is, amit teszek vele... én már biztos, hogy nem fogok tudni gátat szabni innentől a vágyaimnak. Legyen bármennyire helytelen is ez.


||[You must be registered and logged in to see this link.]||Bocsi a késésért!|| [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Vas. Szept. 24, 2017 5:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Van egy kisebb igazság abban, amit mondasz, de szerintem az se mindegy, hogy ki milyen értelemben titkolódzik, vagy miről hazudik. Néha félünk az igazat elmondani, mert tartunk attól, hogy a hibáink vagy a tetteink miatt másképpen fognak ránk nézni, vagy elítélnek, esetleg elveszítjük azt, aki fontos számunkra, de…. – egy pillanatra elhallgatok, mert nem hittem volna, hogy pont ilyen beszélgetésben lesz részem. Azt meg pláne nem, hogy egy idegen férfival, hiszen az volt, de mégis annyira természetesen adta magát minden egyes szó, mintha régebb óta ismernénk már a másikat. – de ha valaki fontos számunkra, akkor megbízunk benne, megértjük és elfogadjuk minden hibájával együtt. – fejezem be végül az elkezdett gondolatot, mert én ebben hiszek. Senki se tökéletes, mindenki követ el hibákat, de olykor talán azért se valljuk be az elkövetett dolgokat, mert saját magunk se akarunk ténylegesen szembe nézni vele.
- Szeretnék kicsit utazni, felfedezni még több tájat, kultúrát és egyszer talán szeretnék családot, ha meglelném azt, hogy valahova tartozhatok, és valakiben igazán bízhatok. – pillantok le az ölemben heverő kezemre, mert nem nagy dolgok, de ez az igazság. Mindig is szerettem volna nagyobb családot, hiszen abban nőttem fel, másrészt viszont azt is tudtam, hogy a történtek után – hogy a családom elárult -, már nem menne annyira könnyedén az, hogy ennyire közel engedjek bárkit is magamhoz. Ezért is meglepő, hogy ennyire könnyedén el tudok vele beszélgetni és a közelsége, a szavai, tettei és a mosolya ilyen hatással tud rám enni. Fura, szokatlan, de mégis remek érzés, mert nem akarok elfutni, nem akarok menekülni kivételesen, hanem maradni szeretnék és elveszni újra abban a szempárban, ami olykor engem fürkész. Veszély is bőven van benne, de mintha még se létezne a veszély, pedig már azt is tudom, hogy a világ nem fekete-fehér.
Keze kezemért nyúl, a pillantásunk összeforr, mintha csak valamiféle fura lassított felvételbe keverednék. A szívem hevesebben ver, mintha csak valamiféle áruló akarna lenni, de akkor se fordul meg a fejemben, hogy ezt hallhatná. Nem-nem gondoltam arra, hogy pont egy vámpír van ekkora hatással rám. Egy olyan személy, aki előtt az örökkévalóság és bármit, vagy éppen bárkit megkaphatna könnyűszerrel, legalábbis azok alapján, amit Rose mesélt róluk. Csend telepszik ránk, de aztán az ösztöneim, vagy éppen a szívem vezérli a cselekedeteimet és megcsókolom őt. Sose tettem még ilyet, ez is egy újabb újdonság a közelében, hiszen nem szokásom senkit se letámadni, vagy kezdeményezni, most mégis megteszem. Pillangók könnyedén kelnek életre a gyomomban, ahogyan a mámor is magával ránt, de aztán kapcsolok, hogy talán még se kellene, nem lenne szabad, hiszen mégis mit gondolhat rólam, meg a többi ezernyi gondolat se hagy. Sietve pattanok fel az ágyról, majdnem még orra is bukom közben, de szerencsére sikerül megállnom két lábon, miközben szabadkozok serényen, hiszen nem értem mi ütött belém.
- Biztos vagy ebben? – fáj, hogy nem nézett rám, de vélhetően ő is pontosan annyira küzdött a dolgok ellen, mint én tettem. Lehetséges ez egyáltalán, hogy két idegen itt kössön ki és olyan dolgokat érezzen, ami a filmeknél és a könyveknél igazán jól mutat, de a valóságban meg nem nagyon létezik. Egyszerűen annyira hihetetlen az egész. – Én tényleg sajnálom, nem akartam semmi rosszat se tenni. Nem tudom, hogy mi történik velem, vagy miért tettem, csak úgy érzem, hogy legszívesebben elvesznék a karjaid között, az a csók… - túrok idegesen a hajamba, miközben ajkamat harapdálom zavaromba, mert most kellene lakatot tenni a számra, de még se megy. Ha ideges vagyok és zavarban vagyok, akkor olykor túl sokat is tudok locsogni. – Én nem szoktam ilyet tenni, nem szoktam senkit se letámadni. Én tényleg sajnálom, vagy talán még se. – állok meg végül a szobaközepén a nagy hablatyolás közepette, miközben óvatosan pillantok rá, mert most kéne okosnak lennem, de még se tudok. Inkább csak elsüllyednék amiatt, amiket mondtam, hiszen egy normális ember nem fedné fel ezeket a dolgokat, de hát a zavarban lévés sok mindenre képes.




•• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Bocsánat a késés miatt! 27 38   •• [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 21, 2017 10:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next





Agnes && Noah
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL
I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO

[You must be registered and logged in to see this image.]
- A hazugság, a titkok azért nem feltétlenül rossz dolgok. Néha az igazság jobban fájna - vajon miért is mondom ezt most neki? Szerencse, hogy fogalma sem lehet, mire is gondolok ezzel igazából. Valószínűleg a legvadabb rémálmában sem gondolná, mi is vagyok én valójában. Bár nem ismerem annyira, meg merném tippelni, hogy mindaz, amitől viszolyog, retteg és amit gyűlöl, megvet. Végtére is akárhogyan nézzük, egy szadista gyilkos vagyok. Ebben sok szépet, szimpatikusat aligha találhat. De nem ismer, én sem őt és ennek így is kellene maradnia. Legalábbis ez lenne az okos. Hisz ennek az egésznek semmi értelme...
- Neked vannak ilyen álmaid? Amit mindenképp szeretnél megtenni, mielőtt túl késő lesz? - nemcsak azért fordítom vissza a kérdést, hogy magamról eltereljem a témát, hanem mert valami rejtélyes okból tényleg érdekel. Érdekel ennek a lánynak a lelke. A hasonlóság miatt azzal a másik lánnyal, bizonyosan. Az okozhatja azt is, hogy nem akarok tovább magamról beszélni. Mert hazudnom kellene. Azt pedig nem akarok. Végtére is, vele ellentétben számomra az idő nem feltétlenül véges. Hisz én már lényegében halott vagyok, ha azt nézzük. Legyen ez bármilyen morbid is.
Ösztönösen nyúlok a keze után, mikor abbéli szándékát fejezi, hogy talán inkább a kanapén kellene aludnia. Pedig épp ez lenne az okos gondolat. Minél távolabb kerülni tőlem. Én mégsem akarom, legyen bármilyen nehéz megtartóztatnom magam a közelében. Ezzel azonban mintha átvágnék valamit. Talán mindkettőnkben. Szavaira nem is válaszolok semmit, (jobb is, úgyis túlzottan ironikus engem a nap hősének nevezni, belegondolva, milyen célokkal is voltam én ott azokon az utcákon eredetileg), csak nézek a szemébe. Nem tudok máshová nézni. Nem, eszem ágában sincs igézést alkalmazni rajta, azt egyébként sem szeretem, hiába tehetném meg könnyűszerrel. Még az a tekintetvillanás sem térít észre, amit a kezemre vet, ami még mindig az övét szorítja. Hallom a gyorsuló szívverését, de csak nézek rá továbbra is. Végtelennek tetszik a pillanat, de ha ő egy másodperccel később mozdul, valószínűleg én teszem meg és egy csókban forrunk össze. Egy másodpercre sem fagyok le a kezdeményezésétől, úgy csókolok vissza, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A bennem tomboló szenvedélyes érzésekkel talán az is. Gyakorlatilag ösztönösen emelem fel a másik karomat, hogy átfogjam vele a derekát, hátát, ahol érem, azonban még mielőtt túlzottan belemerülhetnénk a dologba, hirtelen távolodik el tőlem. Először ösztönösen nyúlnék utána, mikor ideges szabadkozás közepette ugrik fel az ágyról, de megállítom a mozdulatot. Szükségem van egy pár másodpercre, hogy rendezzem a felkorbácsolt érzelmeket magamban, amit a csókja, a teste közelsége kiváltott, ezért elfordulok tőle, magam elé nézek. A látványa is túl ingerlő, de észnél kell maradnom. Bármilyen nehéz is.
- Nem szeretném, hogy elmenj. De talán tényleg jobb, ha nem alszunk egy ágyban. Én... nem szeretném kihasználni a helyzetet - némi hallgatás után szólalok csak meg, igyekezve összeszedettnek hangzani, de nem megy könnyen. Túlságosan felkorbácsolta az érzékeimet. Hogy a hangomat elhalónak, kissé reszelősnek hallhatja, azt is ez okozza. Nehéz visszafognom magamat. Már-már szinte lehetetlen. Egy hajszál választ el attól, hogy kitörjön belőlem minden és a következményekre fittyet hányva vonjam őt magamhoz, hogy érezzem. Mert ez a csók csak étvágygerjesztőnek volt elég. Többet akarok belőle. Sokkal többet. Hogy nem lépek semmit, csak miatta teszem. Az ő érdekében. Egy egyszerű halandó lányért, akinek még a nevét sem tudom. Mégis, valami rejtélyes okból nem akarok fájdalmat okozni neki. Semmilyen értelemben. Én, Noha Christianson, egy híresen kegyetlen és szadista vámpír. Ki hallott már ilyet? Pedig ez nem egy vicc, nem színjáték. Ezúttal tényleg nem. De elhinné-e ezt akár ő, ha tudná az igazat? Mert szerintem kizárt. Ezért kellene eltűnnöm az életéből, amíg még nem késő. Amíg még nem fáj neki. Semmilyen értelemben.


||[You must be registered and logged in to see this link.]||Bocsi a késésért!|| [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 04, 2017 9:50 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Ebben igazad van, de ha kevesebb lenne a hazugság és az átverés, akkor kevesebb szív is törne össze és a bizalom se lenne annyira törékeny, nehezen adható. – pillantottam rá komolyan, hiszen nem is várom el azt, hogy mindenki nyitott könyv legyen, mert én se akarok az lenni, ahogyan arra se vágyok, hogy a gondolataimban olvasson valaki…viszont ezek ellenére is úgy gondolom, hogy hazudni sose célszerű, vagy legalábbis nem azok számára, akik fontosabb számunkra. Rendben van, mindenkinek vannak titkai, de az se mindegy, hogy mekkora titkot őrzünk vagy éppen ennek a titoknak köszönhetően esetleg mások érzéseivel játszunk-e. Szinte világéletemben megvetettem azokat, akik mások érzéseivel játszanak és csak kihasználnak másokat.
- Ez talán annyira nem meglepő, hiszen a környezetünk hatásaira mi is változunk és ez által változnak azok a dolgok is, hogy mik számítanak igazán fontosnak. Amennyiben viszont még mindig vágysz azokra a dolgokra, akkor idővel azért ne felejts el időt szakítani rá, vagy idővel megbánod. Legalábbis ezt mondják. – rántom meg a vállaimat alig láthatóan. Vannak olyan dolgok, amiket én is bánok, de sok közülük olyan, amit inkább azért, mert megtettem, vagy nem vettem észre, hogy a családom képes lenne félrelökni a hatalom és a hírnévért cserébe. Mindegy is, kár ezen rágodni, hiszen semmi se fog változni ilyen téren, de azt is tudtam, hogy nem szívesen térnék vissza abba az intézetbe se. Unalmas és nem is akarok ott barátkozni, de tudtam jól, hogy más választásom úgysincs, amíg be nem töltöm a megfelelő kort, mert különben úgyis riasztanák apámat és nem akarok rendőrségre se menni a korábbi ügy miatt.
Mielőtt pedig tényleg felállhatnék az ágyról, azelőtt megfogja a kezemet, mire eléggé meglepődök, de leginkább az lep meg, amilyen érzések hirtelen életre kelnek. Nem, nem lenne szabad ilyet érezni, ez tiszta őrültség, de még se tudok mit tenni ellene, mintha csak képtelenség lenne elfutni előle. Kíváncsian fürkészem őt, hogy vajon benne is hasonló csata zajlik-e, de biztosra nem tudnám megmondani.
Elmosolyodom azon, ahogyan próbálja menteni a menthetőt, de mielőtt válaszolhatnák rá a kezünkre siklik a pillantásom majd rá. – Te vagy a sérült és a nap hőse, így neked kell a kényelmesebb hely. – felelem végül szelíden, de nem húzom el a kezemet továbbra se, mintha csak valamiféle mágnes ott tartana. Nem mozdulok meg, csak fürkészem őt, elveszem abban a szempárban, majd mielőtt végiggondolhatnám, azelőtt közelebb hajolok hozzá és megcsókolom őt. Nem tudom mi ütött belém, de amikor sikerül észhez térnem, akkor sietve szakadok el tőle, ha csak ő meg nem tette korábban. – Én… én sajnálom… ezt nem kellett volna… - mondom sietve és egyre inkább látszik, hogy zavarban vagyok, hiszen nem szoktam én senkit se így letámadni. Ha pedig nem akadályoz meg benne, akkor pillanatokkal később már fel is pattanok az ágyról. Talán tényleg jobb lenne menni, hiszen mi a franc ütött belém? Lehet ő nem is akarja ezt, meg ezek után biztosan szép véleménye lehet rólam…





•• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Bocsánat a késés miatt! 27 38   •• [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Kedd Aug. 08, 2017 2:32 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next





Agnes && Noah
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL
I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nagyon messze vagyok attól, hogy jó legyek. Nem is akarok az lenni, sőt. Szeretem a gyilkolást, a kínzást, az erőszakot, a vért. Lényegében minden vagyok, ami rossz. Épp ezért, ha egy kicsit is jót akarok ennek a lánynak, már régen el kellett volna küldenem. Nem egy ágyban feküdni vele! Még úgyis, hogy ruhában vagyunk. De ha így haladunk, ki tudja, meddig maradunk teljesen felöltözve. Minél tovább beszélek ezzel a lánnyal, minél tovább nézem, minél közelebb van hozzám, annál inkább úgy érzem, el kell őt engednem. Mint régen azt a másikat is. Mit is adhatnék neki én? Meg úgy egyáltalán, sosem fogadna el. Túl tisztának, túl kiszolgáltatottnak, túl sebzettnek tűnik. Én csak még egyet rúgnék rajta. Bár nem is értem, miért játszom el ezzel a gondolattal. Ez a lány egy egyszerű halandó, semmivel sem több, mint bármelyik másik. Mégis, azok az őzike szemek, az a csilingelő hang, az az aprócska termet... de most már tényleg le kell állítanom magam. Mi a fene van velem? Igyekszem inkább a mondandójára figyelni, legyen bármilyen nehéz is így, hogy arra kell koncentrálnom, nem érinthetem meg, bármilyen szívesen tenném. És olyan közel van!
- De talán unalmas is lenne, ha nyitott könyv lenne mindenki a másiknak, nem gondolod? - engem is meglep, hogy a körülmények ellenére ennyire elgondolkoztat és érdemben is hozzá tudok szólni a mondandójához. Talán mert valahogy nemcsak a teste érdekel. De mégis miért? Mit várhatnék ettől az egésztől? Meg mitől különb, mint bárki? Még mindig nem értem saját magamat és az érzéseimet, amiknek már vagy száznegyven éve a létezéséről sem tudtam.
- Valahogy eszembe sem jutott már az elmúlt években, mikor már megtehettem volna. Más dolgok fontosabbakká váltak. Talán csak addig vágytam igazán rá, amíg elérhetetlennek tűnt - kivételesen nem gondolkozom azon, mivel milyen benyomást teszek rá, egyszerűen csak azt mondom, amit tényleg gondolok. Kicsit megcenzúrázva persze. Mert azt mégsem zúdíthatom rá, hogy egy bántalmazó warlock apa elől menekültem volna, ezért vágytam annyira messzire. És hogy ez akkoriban, a repülőgépek kora előtt nem lett volna olyan egyszerű. De ez egy hozzá hasonló halandónak tényleg jóval több információ lenne, mint amit meg tudna emészteni. Bár azt biztos elérném vele, hogy sikítva meneküljön innen, amilyen gyorsan csak tud. Ha nem is azért, mert hisz nekem, akkor azért, mert tuti közveszélyes bolondnak nézne utána. Mindenképp ezzel járna a legjobban. A mosolya azonban megint magával ragad, el a józan gondolataimtól, ahogy válaszol a kérdésemre. Hogy tud valaki ilyen szépen mosolyogni? De talán túlságosan is belefeledkezem, ugyanis mintha fészkelődni, feszengeni kezdene, érzem az izmai feszülését mellettem.
- Ugyan, maradj nyugodtan - szinte ösztönösen fogom meg a kezét, hogy magam mellett tartsam, bár egyelőre szavai ellenére meg sem mozdult, ezzel megfeledkezve az önuralmamról. Nem lett volna szabad hozzáérnem. Ez akár egy lavinát is elindíthat bennem, hisz ismerem magamat.
- Mármint... te semmiképp sem alhatsz a fotelban... esetleg én átmehetek oda... - kicsit esetlenül teszem hozzá, próbálva szépíteni a helyzetet. Azt azonban észre sem veszem, hogy a kezét, hacsak ő nem húzza el, én még továbbra is fogom. Valahogy olyan természetesnek, kellemesnek hat így. Azonban csak tovább bonyolítja, nehezíti a helyzetet. Már ha lehet még hova.


||[You must be registered and logged in to see this link.]||Bocsi a késésért!|| [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 06, 2017 7:54 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Legnagyobb hazugság lenne azt állítani, hogy minden rendben van, hogy csöppet se volt számomra fura ez a helyzet. Igazából idejét se tudom annak, hogy mikor is beszélgettem ennyit bárkivel is, hiszen az intézetben is mindenkit próbáltam a lehető legtávolabbra lökni magamtól, senkit se akartam közel engedni, de ő másabb volt. Egyszerűen kezdte darabokra törni a várfalakat, amiket magam köré felépítettem, miután elveszítettem egy számomra fontos személyt, hogy utána a családomat is elveszítsem, mintha sose léteztek volna. Néha azt kívántam bárcsak ne emlékeznék rájuk, de még se tehettem ellene semmit se. Emlékeztem rájuk és ez talán így volt jó, hiszen így legalább megtanultam és emlékeztem továbbra arra is, hogy milyen érzés az, amikor hátba támadnak, amikor elárulnak. Nincs menekvés, egyszerűen csak néha megbízunk emberekben, hogy utána hátba támadjanak. Ezek után pedig talán nem meglepő, hogy nem tudtam megbízni senkiben se. Emiatt pedig ez a helyzet még furább volt, nem is kicsit.
Hamarosan pedig én is kényelembe helyezem magam az ágyon, pedig lehet nem kellene, de még se tudok mit csinálni. Egyszerűen csak mire észbe kaphatnék, addigra már mellette ülök. Mit művel velem? Mit keresek egyáltalán még itt egy idegen férfi társaságában? Kár lenne szépíteni a helyzetet, de biztos, hogy nem vagyok normális, hiszen megannyi dolgot lehet hallani a mai világban, de valahogy a közelsége megnyugtat, olyan érzéseket vált ki mélyen legbelül, amiket már el is felejtettem az elmúlt hónapok, évek alatt, amióta távol kerültem a családomtól.
- Mindenkinek van titkolnivalója, ilyenek vagyunk. Akár azt is mondhatnám, hogy így vagyunk összerakva. Talán még az is mindegy, hogy kiben mennyire bízunk meg, mert a titkok örökké létezni fognak. – pillantok rá komolyan, mert én így gondolom. Fogalmam sincs, hogy ő milyen titkokat őrízhet, de nem is fogom elkezdeni faggatni. Felesleges lenne, hiszen mégis csak most találkoztunk és már így is zavarba ejtőbb ez az egész helyzet, mint azt első pillanatban gondoltam. Lehet még se volt annyira jó ötlet ennyire közel kerülni hozzá, hiszen vak se voltam sose, és a testem is néha képes elárulni, ahogyan most is félő volt, hogy egyszer meg fogja tenni.
Hirtelen el fog egy olyan érzés, mintha ő is kicsit feszélyezve lenne, vagy nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó arra, ami egy hangyányit feltűnik. Biztosra nem állítanám, de azt se tudom, hogy mit kéne ezek után tenni, hiszen tuti furán venné ki, ha hirtelen felpattannék és máshol ülnék, ha már helyet szorított itt nekem az ágyon. A gondolataimból végül a szavai rángatnak ki és viszonozom a mosolyát is.
- Hmm, azt mondják, hogy India szép hely és érdemes megnézni. Másabb kultúra, másabb életszemlélet, de mégis képes sokakat magukkal ragadni. Mi tart vissza, hogy ne éld meg az álmaidat? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen míg én nem hagyhatom el az intézetet még rövid ideig, addig nála nem tudom, hogy mi lehet akadály. Főleg így nem, hogy most is igazából úton van és valakit keres. Tudom-tudom, semmi közöm nincs hozzá, de tényleg érdekelt.
- Egyszer elmennék Görögországba, vagy Olaszországba, mindig is érdekelt az ottani kultúra, életvitel és a gyönyörű tájak. – mosolyodom el és kicsit még ábrándos is lesz arcom, ahogyan magam elé képzelem, hogy itt vagyok, de eléggé messzi álomnak tűnik, így inkább ideje visszatérni a valóságba. – Lehet inkább maradnom kéne a fotel mellett. Nem akarom azt se, hogy miattam feszélyezve érezd magad. – alig hallhatóan ejtem ki a szavakat, miközben az ölemben pihenő kezeimet fürkészem. Remek, ennél már csak jobb lehet, hiszen ezt se akartam kimondani, de mint oly sokszor, most se tudok lakatot tenni a számra. És kicsit meg is mozdulok, de még nem állok fel, de tényleg fogalmam sincs, hogy mi lenne helyes vagy helytelen jelen pillanatban, már ha egyáltalán létezik még olyan, hogy helyes.







•• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Bocsánat a késés miatt! 27 38   •• [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Kedd Jún. 13, 2017 1:40 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next





Agnes && Noah
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL
I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO

[You must be registered and logged in to see this image.]
Régen volt már részem olyan önfeledt pillanatban, mint ez a mostani, mikor megbököm az oldalát, ő pedig csilingelő hangján felnevet és játékosan az ujjam után kap. Tulajdonképpen nem is emlékszem, volt-e egyáltalán. Talán valamikor nagyon régen. És akkor sem sűrűn. A halandó életem emlékeiből nem sokat őriztem meg. Ami megmaradt, annak többsége is sötét és keserű egy bántalmazó apáról, aki nem bírta megemészteni, hogy bár hosszú élete során számos nővel hált, mindössze egyetlen olyan ivadékot tudott nemzeni, aki semmit sem örökölt az ő mágikus képességeiből és egy akarat gyenge, közönyös anyáról, aki soha semmit nem tett különösebben értem a legalapvetőbb kötelességein túl. Úgy nőttem fel, hogy mindig is tudtam a természetfölötti létezéséről és gyűlöltem azt, mert az apám állandóan hibáztatott azért, ami nem vagyok. Ennek lett a vége az, hogy alig húsz évesen, anyám önzésének hála azzá váltam, amit az apám talán még az erőtlen halandóknál is jobban gyűlölt és végül mindkettejük vesztét okoztam. Csoda-e, ha ennyi negatív emlék után gyűlölöm az egész boszorkány fajt, aminek apám képviselője volt és csak eszközként tudok tekinteni a nőkre, mert anyám példája sem mutatott soha mást? Az a húsz év emberként túl keserű ahhoz, hogy érdemes legyen emlékeznem rá, még ha minden negatív tulajdonságom gyökere ott is található. Az teremtette meg a szörnyet, ami most vagyok.
Ez a lány azonban talán éppen azt a kevéske fényt idézi fel, amit annak a kereskedőnek a lánya hozott  emberi életembe olyan régen. Nem sok jutott nekem és neki akkor. Egy-két városi mulatságon néhány tánc, egy lopott csók, összevillanó tekintetek, sugárzó mosoly. Talán alakulhatott volna minden teljesen másként is, ha időben megszöktetem és feleségül veszem, ahogy sokszor elterveztem magamban. Talán egy teljesen más életet élhettem volna le halandóként. Bár az apám alighanem úgysem hagyta volna. Jobb volt így mindenkinek. Még ha az ő élete utána tragikusan rövidre is sikerült. De akkoriban nem volt ritkaság belehalni a szülésbe, átlagos történet az övé is. Valószínűleg nem is emlékszik már rá senki, hisz élete rövid húsz éve alatt a történelemhez mindössze annyit tett hozzá, hogy biztosította a családfa fennmaradását. Egy jelentéktelen lánygyermekkel. De a vérvonal legalább fennmaradt. Rajtam kívül más már aligha emlékszik azokra  a nagy barna szemekre, arra a félszeg, de gyönyörű mosolyra. Ami annyi év után most ismét visszanéz rá egy másik, de szinte megszólalásig ugyanolyan arcból, előhívva ezeket a régen elfeledett emlékeket. A nosztalgia vezethetett el addig, hogy idecsábítsam és most rossz érzéseket váltson ki belőlem az, hogy távozni akar és félreérti az Ellához fűződő kapcsolatomat is.
- Ugyan, nekem igazán nincsen titkolnivalóm - hazudok, mintha könyvből olvasnám, ahogy bátorítón, nyugtatóan mosolygok rá. És ez most először zavar. Mindig ezt csinálom, most mégis feszélyez. De nincs más választásom. Egy őszinteségi hullám alááshatna mindent. Kérdés persze, mi az a minden? Hagynom kellene elmenni, ennek úgysincs értelme. Mégsem tudom. És ő marad. Sőt, olyat tesz, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Elkerekedik kicsit a szemem a kérdését hallva, de természetesen arrébb csúszok egy kicsit az ágyon, amennyire annak méretei engedik, hogy ő is elférjen. Még szerencse, hogy olyan kis termetű. A közelsége a férfiúi vágyaimnak viszont egyáltalán nem tesz jót. Mindig is ösztönlény voltam és eddig is elég erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne tegyek semmit. Ez a közelség pedig biztos, hogy rövid időn belül az őrületbe fog kergetni. Hogy álljam így meg, hogy ne teperjem le, ne érjek hozzá egyáltalán?
- Hát, én sem - igyekszem viszonozni a mosolyát, de igencsak feszült vagyok a helyzettől. Erősen próbálok inkább a beszélgetésre koncentrálni, hogy elvonjam a figyelmemet a helyzetről, bármennyire is forr a vérem. Talán így meg tudom állni... Egy ideig...
- Ami azt illeti, még sosem hagytam el az Államokat, életem legnagyobb részét New Yorkban töltöttem, így konkrét várost nem tudnék mondani, de mindig is elvágytam onnan, szóval az semmiképp. Minél messzebbre akartam menni. Európába vagy Indiába például. Mindig is vonzottak a távoli tájak, az utazás - nem tudom, hogy csinálja, de tény, hogy feléleszti bennem azt a valaha volt halandót, akinek azt hittem, már írmagja sem maradt azután, hogy vámpír lettem. Sokszor játszom kitalált szerepeket, karaktereket, ha el akarok bűvölni egy nőt. Ez a személy, ezekkel az álmokkal azonban nem kitalált. Valaha létezett. A XIX. század végén. Noah Christiansonnak hívták.
-  És neked? - fordítom vissza a kérdést őszinte érdeklődéssel. Csak a szemem sarkából sandítok felé, nehogy a közelsége miatt megint elkapjon a vágy, amit így is nehezen tartok féken. Legalább annyira, mint a hirtelen, semmiből feltörő szentimentalizmusát egy rég halottnak hitt embernek. Képes lehet erre nemhogy egy egyszerű halandó, de bárki? Hogy feltámassza egy vámpír emberi oldalát? Sosem hittem volna, hogy létezik ilyesmi, pláne, hogy velem megeshet, de most már határozottan kezd a hitem meginogni. Hogy hagyhatom, hogy ez a lány már azt is megkérdőjeleztesse velem, én tudom-e még egyáltalán, ki vagyok? Fel nem foghatom. Nem értem, mi történik velem...


||[You must be registered and logged in to see this link.]||Bocsi a késésért!|| [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 03, 2017 10:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem kellene itt lennem, de mégis itt vagyok és nem is igazán akarok elmenni. Ahhoz túlzottan is élvezem a társaságát. Könnyedén nevetem el magam, amikor oldalamat kezdi el bökdösni. Még játékosan meg is próbálom elkapni az ujjait, de persze rajta múlik az, hogy mennyire is járok sikerrel. Hirtelen nem akarok arra a sok dologra gondolni, amit egy nő mesélt nekem, ahogyan arra se, hogy a könyvekből ismert szörnyek nagyon is léteznek. Egyszerűen most csak hirtelen mindent el akartam felejteni és jól érezni magam.
Nem értem, hogy mi ütött belém, hogy hirtelen miért is zavar kicsit az, hogy egy másik nőt keres ennyire és szeretné meglepni őt a jelenlétével. Nem is ismerem őt, ahogyan ő se engem igazán. Meg egyébként is nem mondanám magam semmilyen értelemben se főnyereménynek, hiszen a szüleim mondhatni száműztek, azon se lepődnék meg, ha az örökségből is rég kizártak volna. Meg egyébként se voltam az, aki könnyedén tudna bárkit is közel engedni. Amikor viszont megszólal, akkor meglepetten pislogok párat, hiszen olyan, mintha hirtelen a gondolataimban olvasott volna, vagy ennyire beszédes lett volna arcom mimikája? Olyan, egy ostoba vagyok.
- Értem, de igazából nem is tartozol magyarázattal nekem, meg semmi közöm sincs hozzá. – szólalok meg sietve zavaromban, pedig lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább magamban tartom a dolgot. Egy aprót alsó ajkamba harapok, amit viszont ezek után mond azt megmosolygom, hiszen nem először mondja már ki.
- Igen, ezt már mondtad, de ha így van, akkor… - hezitálok kicsit, tényleg jó ötlet ez? Egy ismeretlen férfival egy szobában ragadni? Ha eddig nem bántott, akkor ezek után se fog, nem? Meg az is lehet, hogy reggelre nyoma se lesz, vagy netán többet nem is látjuk egymást. Magam sem tudom, hogy melyik lehetőség ütött jobban szíven, mert még szerettem volna vele találkozni. - Esetleg szorítanál nekem is helyet az ágyon?Amennyiben megtette, akkor sietve rúgtam le a lábamról a cipőmet, majd a kissé koszos farmeromból is kibújtam, hiszen a felsőm eléggé hosszú volt, hogy takarja a fehér neműmet, meg minden lényeges dolgot. Persze a dzsekim is lekerült végül, hogy utána bemásszak mellé és kényelemben helyezzem magam. – Nem gondoltam volna, hogy így fog véget érni az estém, vagyis még véget se ért. – pillantottam Noah-ra mosolyogva, majd pedig neki dőltem az ágytámlájának vagy a falnak. – Van kedvenc városod? – kérdezte meg, hiszen zavarban voltam eléggé és nem is tudtam, hogy létezik-e még a tetteink, vagy a szavaink után, ami helyes lenne, vagy már az egész nem helyes? Ki tudja, de nem is érdekelt hirtelen. Azt hiszem csak kicsit jobban meg akartam ismerni és legalább amíg beszélünk, addig is talán később köszönt be a hajnal és az esetleges búcsú.






•• Words: - •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Semmi baj! 41 •• [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Pént. Jún. 02, 2017 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next





[You must be registered and logged in to see this link.]

WHAT ARE YOU DOING TO ME?


Csak együtt érző mosollyal nézek rá. Mintha nem találná öntudatlanul is éppen fején a szöget... Mert ha valaki, én aztán végképp nem az vagyok, akinek most hisz. És ez valamiért zavar. Hosszú ideje először szeretném megmutatni valakinek, ki vagyok, pedig ez egyértelmű, hogy lehetetlen. Épeszű ember nem fogadna el ilyesmit. Ő pedig nagyon is annak tűnik. Már így is túl messzire mentem, de ha már itt tartunk, nem remélhetek többet, csak annyit, hogy ma éjszaka még itt marad mellettem, aztán jobb, ha sohasem látom többé. Nem szabad érzelmileg belebonyolódnom senkivel semmibe. Ez eddig nem okozott gondot, most mégis, mintha a rég elfeledett emberi oldalam igyekezne felszínre törni. Mit tesz velem ez a lány? Úgy hiszem, mindkettőnk dolgát megkönnyítené, ha visszautasítaná a hirtelen tett ajánlatomat, ő azonban, legnagyobb meglepetésemre elfogadja. Nem mintha nem pont ez is lett volna a célom...
Következő megjegyzése megint teljesen véletlenül abszolút rátapint az igazságra. Ha nem tudnám biztosan, hogy csak egyszerű halandó, talán még el is bizonytalanodnék, hogy tud mindent, de valahogy nem hiszem, hogy hazudna ilyesmiről ez a lány. Túl ártatlan a mosolya. Persze nem lenne szabad bedőlnöm ilyesmiknek. De ez tudom, hogy nemcsak trükk. Nem úgy, mint az enyém. Ránevetek és tréfásan oldalba bököm kicsit, mintha remek poén lenne. Ha vicc volna. Viszont nem az.
A tekintete hirtelen sötétül el, mikor megemlítem, miért is vagyok itt. Mintha elszomorodna. Talán már nem érez velem annyira sorsközösséget? Vagy féltékeny lenne? Ugyan miért? Ez a lány egyszerűen csak segítőkész és jóindulatú, aligha érdeklődik túlzottan irántam. Ennyire biztosan nem. Nem is szabad neki. Valamiért mégis fontosnak érzem, hogy eloszlassam a tévhiteit arról, hogy Ella a barátnőm lenne vagy bármi ilyesmi. Magam sem értem, miért.
- Nem az a fajta, aki ne mondaná  a szemembe, ha gondja van. Egyébként fogalma sincs, hogy itt vagyok. Annyira azért nem szoros a barátságunk, hogy mindenről beszámoljunk a másiknak - ezzel igyekszem felelni ki nem mondott kérdéseire is. Ella nem állhat közénk. Bár jobb lenne, ha tenné... Mégsem akarom, hogy ez a lány itt hagyjon.
- Én szeretném, hogy maradj - nem is értem, ezt már megint miért mondtam. Gyakorlatilag csakúgy kicsúszott a számon. Mi a fene ütött belém? Ostoba, ostoba Noah! Tényleg kell ez nekem? Miért akarok még jobban belegabalyodni ebbe az egész helyzetbe? Nem elég bonyolult ez már így is? Miért nem vagyok képes ezt a lányt elengedni? Hiszen semmi értelme ennek az egésznek...


szavak: 393 dátum: 2017.06.02. egyéb: Bocsi a késésért!



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Kedd Május 16, 2017 6:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
- Néha tévedünk, azt hisszük, hogy ismerjük a másikat, de közben meg nem. – rántom meg a vállaimat, hiszen ez volt az igazság. Én bíztam a családomban, de ki ne tenné? Aztán most meg elég megnézni, hogy hol vagyok. Egy ismeretlen helyen, egy ismeretlen sráccal, aki megmentette az életemet és talán tartanom kellene tőle, de még se tudok. Van valami felé húz, pedig nem is ismerem és pontosan tudom már, hogy a világ még se annyira és fekete-fehér. Az a nő, lány vagy nem is tudom minek kellene neveznem vámpír elárulta és megvédett attól is, hogy vámpír vacsora legyen belőlem. Érdekelt a világ, hogy milyen lehet, még akkor is, ha ijesztő lenne, de valahogy talán ebben a káoszban magyarázatot találhatnék arra is, hogy mi történt azzal, akinek a megölését rám kenték és amiért javítóintézetbe küldtek a világvégére. Nem követtem el semmit se, de még se hitt nekem senki se, még a tulajdon anyám se. Ennél jobban pedig talán semmi se lett volna képes megsebezni.
Nem kellene itt maradnom, de mégis igennel felelek arra, amire nemmel kellene. Mintha direkt az ellenkezőjét tenném mindennek, ami helyes lenne, viszont lehet, hogy tényleg így van. Mintha nem érdekelne többé az, hogy mi helyes vagy éppen mi számít az életben, mert hirtelen úgy éreztem, hogy semmi se. Még akkor se, ha nyoma se lesz annak, hogy intézetben töltöttem el mennyi időt is, akkor is az életemben egy törés keletkezett és már én magam sem tudtam azt, hogy kinek hihetnék és mit el. Mintha folyamatosan részben attól rettegnék, hogy újra valaki átver, kihasznál, majd pedig eldob, mint egy jelentéktelen dolgot.
Amikor meghallom a kérdését, akkor alig hallhatóan elnevetem magam és mosoly könnyedén kúszik az arcomra. – Hmm, te, de az is lehet, hogy ez csak valami trükk, nem? Ezzel akartál itt tartani, hogy előadtad a haldoklót? – kérdeztem meg játékosan és csöppet se komolyan, hiszen biztos voltam abban, hogy eléggé fájhatnak neki a sérülései. Nem is értettem, hogy miért tette, mivel lenne jobb dolga is. De ezt már nem állt szándékomban ismét felhozni, elég volt egyszer, akkor is kiderült, hogy mennyire nem értünk egyet, viszont annak ellenére is még mindig itt voltunk és egymás társaságát élveztük.
- Ohhh, értem közeli barát? – kérdeztem vissza kicsit meglepetten, mert nem akartam én semmit se megzavar. Aztán, ha most állítana be az illető, akkor talán félreértené? Jesszusom, már csak az hiányzik, nem akartam én semmi ilyennek a részese lenne, talán mégis jobb lenne inkább az utcán bolyongani, aztán reggel az első busszal visszamenni, vagy csak egyszerűen világgá menni. Úgyse keresne senki se. – Remélem, hogy meg fogod őt találni és meg tudjátok beszélni a dolgokat. Lehet csak időre volt szüksége, ki tudja. – rántom meg alig láthatóan a vállaimat is, hiszen persze, hogy egyből arra tudok gondolni, hogy valójában barátnőre gondolt és nem is értem, hogy miért zavart kicsit ez a dolog. Talán azért, mert hosszú idő óta most találtam először valakit igazán szimpatikusnak és most először élveztem a társaságát. – Nos, talán jobb lenne ha mégse maradnék, nem akarom, hogy netán miattam magyarázkodni kelljen, ha véletlen ő találna rád… - nyeltem nagyot és zavaromban hol az ajtóra, hol pedig Noah-ra pillantottam, mert tényleg nem tudtam, hogy mi is lenne a helyes. Maradnék és mennél is, a belsővívódásom pedig valószínűleg eléggé könnyedén kiült az arcomra is.




•• Words: - •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Semmi baj!  41  •• [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Pént. Május 12, 2017 10:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Agnes
Nem is értem, miért zavar a szomorúság, ami megjelenik ennek a lánynak az arcán. Mikor érdekeltek engem igazán valaha is mások érzései? Elvettem, amit akartam és a legkevésbé sem érdekelt, hogy ehhez hogyan viszonyultak. Illetve valamilyen szinte igen. Minél jobban szenvedtek, rettegtek a végén, én annál jobban élveztem a dolgot. Így van ez még most is. Ezt a lányt azonban még kicsit szomorúnak látni is lehangol. Biztosan a hasonlóság az oka. Az a lány is akkor volt a legszebb, ha nevetett, mosolygott. Vajon az ő leszármazottja lehet? Talán mindegy is. Úgysem lehet kideríteni. Ostoba dolog lenne még csak rákérdeznem is. Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy az ük-üknagymamája (vagy ki tudja milyen egyéb távoli rokona) ki volt és hol élt. Meg egyáltalán, tuti elmebetegnek nézne egy ilyen kérdés után. Jobb ezt nem bolygatni. Amúgy sincs jelentősége. Ahogy igazából magát ezt a lányt is hagynom kellene. Ha már megölni úgysem akarom. Mert nem akarom. Hiába lennék képes rá. Érzem a felém áradó bizalmát, amit senki mással szemben soha nem féltem kihasználni, most mégsem teszem. Sőt, csak rosszul érzem magam tőle. Mert tudom, hogy olyasminek lát, ami távolról sem vagyok.
Mégis, úgy alakítom a helyzetet, hogy hamarosan már a hotelszobámban vagyunk és nem, nem úgy, mint bármely korábbi hasonló esetben, nem a ruhát szaggatjuk le egymásról, hogy aztán az ereit szaggassam fel, hanem magamnak tépek sebeket, hogy legyen mit leápolnia. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy a ruhákat nem szívesen fejteném le róla, de valahogy annyira ártatlan, annyira tiszta teremtésnek tűnik, hogy nem érzem helyénvalónak meglépni ezt. Mintha máskor az ilyesmi annyira zavart volna... Sőt... de ő más. Nem tudom, miért, de a lelkét akarom megismerni. Pedig tudom, hogy értelmetlen. Ha megtudná, ki vagyok, már menekülne, ahogy tudna, ez egészen biztos. És okkal tenné.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. De attól még meg akarom találni - szárazon felnevetek arra, amit mond. Hogy Gabriella örülne nekem? Ha így is lenne, az biztos, hogy elég furán mutatná ki. Mondjuk azzal, hogy a torkomnak esik. Akár átvitt, akár szó szerinti értelemben. Vagy akár mindkettő egyszerre. Nem mintha én máshogy üdvözölném. Persze ahhoz előbb meg kellene találnom. És már itt elakadtam. Nem is értem. De per pillanat nem is annyira foglalkoztat ez az egész, még ha miatta jöttem is ide.
Mert, a hülye fejemmel még tovább bonyolítom a dolgot, miután megtudva, hogy nevelőintézetben él és senki sem várja, megkérdezem tőle, nem töltené itt az éjszakát. Az lenne a legjobb mindkettőnknek, ha most felháborodna, visszautasítaná az ajánlatot és elviharzana innen. Úgy, hogy soha többet ne találjam meg. Hiszen a nevét sem tudom... Nem mintha ez bármiben is akadályozna, ha úgy akarom mondjuk... Viszont meglepő módon elfogadja az ajánlatomat. Tényleg nem hittem volna. Pedig nem szabadna neki. Meg sem lett volna szabad kérdeznem. De már nincs visszaút. És nem is akarom, hogy legyen, ha őszinte akarok lenni.
- Sajnálatból? Ugyan, nézz már rám! Szerinted kettőnk közül jelenleg ki fest szánalomra méltóbban? - ismét ránevetek. Szeretném, ha visszanevetne. Nem tetszik az a szomorúság a szemében. Ahogy az sem, hogy érzem rajta, mennyire kevésre tartja saját magát. Egyszerűen fel akarom vidítani, magam sem értem, miért.
- Egy ismerősömet... barátomat. Egy igen közeli barátot. Nagyon hirtelen tűnt el és nem jellemző rá, hogy csakúgy elutazzon, pláne ilyen messzire úgy, hogy nem is szól nekem előtte semmit. Nincsenek jó előérzeteim ezzel kapcsolatban. Ezért jöttem utána ide. Amennyire tudom, vannak itt ismerősei, ezért gondolom úgy, hogy ide jöhetett - megtehetném, hogy mint általában ilyen helyzetben, kitalálok magamnak egy személyiséget és a valóságtól merőben más sztorit kanyarítok, ami még teljesen hihető is lesz. Talán hihetőbb is, mint maga az igazság egy halandó számára jelen esetben. Neki valahogy mégis szeretnék igazat mondani. Azonban nem tudok. Mert mégis mit mondhatnék neki, kicsoda Gabriella? A társam? Azt csak félreértené, hiszen semmilyen romantikus kapcsolat sem fűzött egymáshoz minket soha. Hogy az ismertségünk elején megpróbáltam megerőszakolni, azt nem sorolnám ide. A szövetségesem, akivel közösen szoktunk halomra gyilkolni? Egy boszorkány, akit én változtattam át félig vámpírrá? Ha ezeket meghallaná, biztos, hogy sikítva menekülne tőlem. És milyen jól is tenné...
■ ■[You must be registered and logged in to see this link.] ■ ■Bocsi a késésért! ■ ■[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 23, 2017 2:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Szavaira csak egy aprót bólintok, de nem felelek már semmit se, hiszen felesleges lenne. Nem sok jóérzésű ember szaladgál már szerintem a Földön. Legalábbis én egyre nehezebben vagyok képes meglátni bárkiben is a jót, mintha csak azzal, hogy a családom elárult engem az összes emberbe vetett hitemet is megölték volna. Bizalom mára már eléggé kényes dolog lett az életemben, egy olyan dolog, amivel sokszor nem is tudok mit kezdeni, mintha nem is létezne, most meg… Most meg egyszerűen bízok benne, pedig nem ismerem, de mégis megmentett és kedves. A szavai őszintének csendülnek, de vajon tényleg ennyire egyszerű lenne a képlet? Nem, nem hiszem, mert mindenki bonyolultabb ennél, de még se akarok arra gondolni, hogy netán ő is csak egy újabb szörny lenne a többi között, amelybe az elsők között ott szerepelt az apám is. Az, aki inkább a karrierjét mentette, mint elhiggye azt, hogy nem én tettem. Nem én öltem meg azt a férfit egykoron, akit szerettem, de már azóta sok idő eltelt. Tőrbe csaltak és áldozat voltam, de mégis én lettem a fekete bárány és a gyilkos a családban, pedig a legkisebb vértől is néha teljesen rosszul vagyok, vagy még olykor egy póknak se tudnék ártani, akkor mégis miként ölhettem volna meg bárkit? Egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között, majd sietve rázom meg a fejemet alig láthatóan, hogy a gondolataimat messzire űzzem.
Elmosolyodom azon, amit mond és egy kósza tincset a fülem mögé tűrök zavaromban, hiszen amióta betettem ide a lábamat, azóta legtöbb esetben egymást fürkésztük. Ez pedig egészen új volt számomra. – Sajnálom, de ha megtalálod, akkor gondolom örülni fog neked vagy végre megleled azt, amit kutatsz, nem? – pillantottam rá kérdőn, hiszen én azt se tudtam, hogy mihez kezdjek, ha fel kell a nap majd. Lehet, hogy nyomorúságos, de a családom kitagadott, elküldött a világvégére és itt meg nem szereztem barátokat, hiszen miért tettem volna? Nem akartam többé, hogy bárki hátba támadjon, hogy érezzem milyen az, amikor ismét magamra maradok. Ugyanakkor viszont hajtott belülről az, hogy megtaláljam azt a gyilkost, aki miatt ez történt, miközben részben talán hálás is voltam, mert a családom legalább kimutatta a foga fehérét és nem később estem pofára.
Kérdése egyszerűen meglepett és hirtelen nem is tudtam, mit mondani. Látom azt, hogy nem néz rá, miközben és zavaromban az alsó ajkamba harapok és körbe pillantok a szobában is, hiszen csak egy ágy van a szobában. Talán majd a fotelben elalszom, az is jobb, mint az utcára visszamenni. Na, meg régóta nem beszélgettem ilyet jót se senkivel se. – Csak akkor, ha tényleg nem baj és nem csak sajnálatból kérdezed. – nem kellett senki szánakozása se. Bár még magamat is megleptem a válasszal, mivel nem volt szokásom idegen férfiak lakásába, szállására csak úgy betévedni. – És azt lehet tudni, hogy kit keresel vagy miért? Vagy inkább nem szeretnél róla beszélni? – kérdeztem meg tőle óvatosan, hiszen nem akartam pofátlan se lenni, hogy olyat kérdezek, amit inkább nem kellene. Végül óvatosan visszaültem az ágyszélére és onnan figyeltem őt.




•• Words: - •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Semmi baj!  41  •• [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 21, 2017 5:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next





Agnes && Noah
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL
I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO

[You must be registered and logged in to see this image.]
Ennél nagyobb sületlenségeket ha akarnék sem tudnék neki mondani. Nem is értem, honnan jöttek. Hiszen ez ellentmond mindennek, ami én vagyok. Nem mintha újdonság lenne számomra, hogy szerepet játszok. Hányszor, de hányszor megteszem, ha be akarok cserkészni valakit. Ezzel a lánnyal viszont semmi ilyesmi célom nincsen. Akkor mégis miért? Tényleg nem értem magamat. Ráadásul ez a szegény, gyanútlan lány láthatóan hisz nekem. Legszívesebben fölnevetnék kínomban, ahogy meghallom a szavait. Pont engem nevez jónak? Engem? Ha tudná, valójában kivel áll szemben és eredetileg milyen céllal avatkoztam közbe... Valójában rosszabb vagyok, mint a támadói együttvéve. Amiről persze neki sejtelme sem lehet. Ehelyett azonban csak rámosolygok.
- Ugyan! Valószínűleg minden jóérzésű ember ezt tette volna a helyemben - a gond csak az, hogy én sem jóérzésű, sem ember nem vagyok. Mi a franc üthetett akkor mégis belém? Ez a lány nem boszorkány (szerencsére, hiszen az még jobban megbonyolítaná a helyzetet), mégis valósággal megigéz. Más magyarázat erre nem létezik. Magam sem értem ezt az egészet. Ha jót akarok neki, itt kellene hagynom. Menjen tőlem, minél messzebbre. Amíg még lehet. Nem, ártani nem tudnék neki, de egyéb ötleteim lennének vele... De elég ebből! Olyan bájos, ahogy látom, tényleg elszégyelli magát, mikor rápirítok az önmagát vádló szavai miatt. Kénytelen vagyok megszakítani a szemkontaktust vele és arra sarkallni, hogy folytassuk az utunkat, hisz csak egy hajszál választ el attól, hogy meg ne csókoljam. Ami csak elrontana mindent. De álljunk meg egy szóra, mi mindent? Végtére is én ettől a lánytól nem akarok, nem akarhatok semmit! Már az is túl sok, hogy hagyom, eltámogasson a hotelszobámban és leápolja a magamnak a látszat kedvéért okozott sérüléseimet. De legyen, ennyit adhatok a pillanatnyi szeszélyemnek. Ennyit és nem többet. Az éjszakát is itt tölthetné, de egy ujjal sem szabad hozzá érnem. Pláne nem keresnem később. Mindenféle elvemmel ellenkezik és hülyeség is lenne.
- Ami azt illeti, csak nemrég érkeztem a városba. Keresek valakit, de ő nem tudja, hogy itt vagyok. Szóval nem, nem fogja senki telesírni a párnáját ma este, hogy nem tudja, hol vagyok - rámosolygok a gyenge kis poén után. Valahogy elszomorít, hogy nem vár rá senki. Megkérdezném, miért van nevelőintézetben, de nem hiszem, hogy túl kellemes téma lenne ez számára, amiről szívesen beszél. Egyébként is, ha már itt tartunk, ideje, hogy rátérjek a kérdésére, amit már jó ideje fel akarok tenni neki.
- Figyelj, nem szeretnék tolakodónak tűnni, vagy ilyesmi és ne is értsd félre, kérlek, de ha úgysincs hová menned neked sem és nem várnak... Nem maradnál itt éjszakára? - a kérdés kimondása után nem tudok valamiért ránézni. Régen éreztem ilyesmit. Hogy nem én irányítok teljesen és megadom a másik döntési szabadságát... Mert persze, valószínűleg könnyedén tudnám befolyásolni mindenféle tisztességes és kevésbé tisztességes eszközökkel, hiszen csak egy halandó, mégsem akarom. A szabad akaratára akarok hagyatkozni. Bár érteném, mi a fene ütött belém...


||[You must be registered and logged in to see this link.]||Bocsi a késésért!|| [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Vas. Márc. 05, 2017 5:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Szavai ismételten megleptek, így nem is feleltem rá egyből. Tudom, hogy hinnem kellene a jóban, de sok olyan dolog történt velem, ami miatt sokszor képtelen vagyok a jót meglátni. Végül egy aprót bólintottam, mintha még ezzel is időt szeretnék nyerni. – Igen, azt hiszem igazad van. Elég csak arra gondolni, hogy te pontosan ott jelentél meg, ahol kellett. – hiszen ha ő nincs, akkor ki tudja, hogy mi történt volna. Ahogyan az se biztos, hogy még képes lennék levegőt venni. Sok borzalmas dolog történik a világban, de néha jók is csak tényleg valahogy nehezebben vesszük észre. Pedig az ő segítségnyújtása pontosan ilyen volt, jó dolog, még akkor is, ha eléggé rosszul éreztem magam amiatt, hogy miattam sérült meg ennyire.
Amikor viszont a kisebb kifakadásomra fordul felém. Ha akarnám se tudnám elfordítani a fejemet, hogy ne nézzek farkasszemet vele. Nahh, az kissé ijesztő, mintha csak éppen most készülnék valamiféle fura dorgálásra. Egyszerűen nem értem, hogy miként képes ennyire fogságba ejteni egyetlen egy pillantásával. A szavaira kicsit összerezdülök, mintha csak most kaptak volna csínytevésen, pedig szó sincs erről. Inkább csak szégyellem azt, hogy ennyire kifakadtam előtte. A szavai meg részben jogosak, de attól még nem érzem jobban magam és még mindig részben magamat hibáztatom a dolog miatt. Ha nem szökök meg a nevelőintézetből és nem keveredek ide, akkor másképpen alakult volna mind a kettőnk estélye, de magam sem tudom, hogy akarnám-e azt, hogy másképpen alakuljon. Volt valami abban a szempárban, ami miatt nem akartam eltűnni, inkább elveszni a sok rejtélyben, ami lappanghat mögötte. Tuti, hogy bevertem valamikor én is a fejemet, hiszen ilyet még gondolnom se lenne szabad. – Rendben, bocsánat. – feleltem végül kicsit remegő hangon, mintha még mindig tartanék kicsit attól, hogy meg fog enni, ha olyat mondok, vagy inkább attól, hogy olyan csúszik ki az ajkaimon, aminek nem lenne szabad. Néha elegendő, ha csak a képzeletemben élnek a dolgok és nem lesznek valóságok.
Nem sokkal később pedig már egy kényelmes hotelszobában vagyunk, amit kíváncsian veszek szemügyre és kicsit húzom is őt a szavaimmal. Nem olyannak tűnt, aki nem viselné el azt, ha valaki ugratja őt. A megnyilvánulására csak ártatlanul megrántom a vállaimat és mosollyal az arcomon pillantok vissza rá. Rövid időn belül pedig meg is lelem azt, amire szükségem van, hogy ellássam a sérüléseit. Nem vagyok orvos, de voltak/vannak testvéreim, így tudom miként kell ellátni egy-két sérülést.
- Rendben van. – nem erőltettem se az ivást, se az evést. Ha nincs szüksége semmire se, akkor nincs. Inkább csak helyet foglalok, és onnan fürkészem őt, mintha meg akarnám fejteni, vagy magam sem tudom, hogy igazából mit akarok. Vagyis lenne egy-két ötletem, s az se igazán segít, hogy még mindig félmeztelenül van, de minden erőmmel azon vagyok, hogy a gondolataim ne csapongjanak túlzottan olyan irányba, ami nem illik.
- Rám? Várni? – pislogtam párat meglepetten, majd megráztam a fejemet. – Régóta nem várnak rám. A családom eleve messze lakik innen, a nevelőintézetbe, amibe meg bedugtak szerintem azt se tudják, hogy nem értem vissza zárásra. – rántottam meg a vállaimat. – Így ettől nem kell tartanod, hogy majd egyszer csak valami dühös apaszerűség be akarná törni az ajtót. – tettem még hozzá kicsit csendesebben, majd ismét ráemeltem a pillantásomat. – És téged nem fognak keresni, esetleg hiányolni? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen ki tudja. Lehet, hogy lenne jobb társasága is, mint én.




•• Words: - •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Semmi baj! 40 •• [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 25, 2017 11:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Agnes
Magam sem tudom, mit akarok elérni ezzel az egésszel. Hiszen amit a tőlem igencsak hamis megnyugtatásra, vigasztalásra mond, az gyakorlatilag szóról szóra igaz rám. Őrült, szadista, velejéig romlott. Hányszor kaptam meg ezeket a jelzőket és magam sem vitatkoztam volna velük. Amit most érzek, az azonban valahogy nem illik a képbe. És értelmetlen is. Éppúgy, amit mondok neki erre.
- A világban sok a gonoszság, ez tény. De szerintem hinned kellene abban, hogy létezik azért mellette jóság is. Még ha nem is egyszerű megtalálni. - Na jó, lassan már tényleg én is körberöhögöm magam, ha így folytatom. Ennél nagyobb hülyeséget, főleg én, már nem is mondhatok. Üres közhelyek, amik tőlem már-már sértőnek, gúnyosnak is számíthatnának, ha tudná, kivel is áll szemben. De fogalma sincs, épp ezért kísér fel a hotelszobámba, még ha ez láthatóan igencsak nagy nehézségeket okoz is neki, sőt még kérésemnek megfelelően ki is megy a fürdőszobába vízért és fájdalomcsillapítóért, én pedig nyugodtan kivitelezhetem mazochista akciómat, hogy mire visszaér, már tényleg legyenek is rajtam sebek, amiket szemrevételezhet és amivel elérhetem, hogy továbbra is a közelemben maradjon. Kifakadására ösztönösen fordulok szembe vele és mélyen a szemébe nézve ejtem ki a szavakat, már-már szuggerálva őt.
- Figyelj, ezt most hagyd abba! Ne magadat okold mindenért! Nem a te hibád, hanem azoké a mocsadékoké, akik rád támadtak, érted? - hangom komolyan cseng és tényleg így is gondolom, amit mondok. Valamiért nem tudom elviselni a önvádat, amit érzek a hangjában. Mert ezt nem csak úgy mondja, ebben biztos vagyok. Tényleg magát hibáztatja. És ez nagyon nincs jól így. Azt sem akarom, hogy magának lelki fájdalmat okozzon, pláne, mikor semmi oka nincs rá. Meg akarom védeni őt. A fene sem tudja, miért. Természetesen leveszem a felsőmet, mikor arra kér, hogy letisztíthassa a sebeimet, amiket ő nem tudhatja, hogy frissen martam magamnak. Vámpírként érzékelem a felgyorsuló szívverését, ami egyértelműen jelzi számomra, hogy tetszik neki az elé táruló látvány, amit én elégedetten konstatálok magamban, de egyelőre nem teszek semmit. Őt nem akarom lerohanni, bár tényleg nem tudom, mit remélek ettől az egésztől. Hiszen mit is akarhatnék? Még is játszom tovább, hogy magam mellett tarthassam még.
- Hé! - megjátszott durcás hangon, de nevetve nézek hátra a vállam fölött megjegyzésére a férfiakra tett mondatáról. Megjegyzem, nagyon aranyosan kuncog. Tényleg, nem is tudom, mikor nyűgözött le ennyire egy lány nevetése. Mi van velem? Biztos csak a hasonlóság, a nosztalgia teszi. Más nem lehet. Felszisszenek egy kicsit, mikor először hozzámér a fertőtlenítővel, csak hogy hitelesebb legyek, hiszen a fájdalom számomra elenyésző, de aztán "hősiesen tűröm" a procedúrát.
- Nem, köszönöm, minden oké - mosolygok rá kedvesen a kérdésére. Nem kell más, csak ő. De ezt persze nem mondom ki. Meg milyen nyálasan is hangzik! Nem is gondolhatom komolyan még magam sem.
- Nem tudom, elvárhatok-e tőled ilyesmit... Így is nagyon sokat tettél értem. Egyébként is... nem várnak rád? - Természetesen pontosan azt szeretném, amit felajánlott, de ha egyből lecsapnék rá, az túl feltűnő lenne. Ezzel a kérdéssel ráadásul célirányosan puhatolózom is. Talán megtudok valamit az életéről és leginkább, hogy van-e valakije. Bár miért is számít ez nekem bármit is?
■ ■[You must be registered and logged in to see this link.] ■ ■Bocsi a késésért! ■ ■[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Vas. Jan. 01, 2017 11:54 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Szavai kicsit meglepnek és ez könnyedén le is olvasható az arcomról, de aztán elég hamar rendezem a vonásaimat. Én is szerettem volna ebben hinni, de nem túl sok jó dolgot láttam mostanában a világban, így érthető, hogy nem is hittem benne. Régebben szerettem hinni az emberek jóságában, de mostanra valahogy ez is kezdett kikopni belőlem.
- Lehet, hogy igazad van, de sokszor ártatlan báránynak mutatják magukat a legnagyobb és legveszélyesebb ördögök. Vagy te nem így gondolod? – pusztán csak a véleményemet fejtettem ki. Fogalmam sem volt arról, hogy nála is hasonló helyzet áll fent. Tény, hogy ő eddig kedves volt velem. Sőt, még meg is mentett, amiért igazán hálás vagyok. Szerintem ő többet tett értem az elmúlt percekben, mint bárki más mostanában, így tényleg nem lehet okom a panaszra. És talán tényleg hinnem kellene abban, hogy létezik még jóság ebben a világban. Még akkor is, ha túlzottan nehéz észrevenni.
Hamarosan pedig már a szobájában is vagyunk, ahol sietve segítek eljutni neki az ágyig, mielőtt még esetleg tényleg elfáradnék teljesen és leejteném. Már csak tényleg az kellene, hogy még inkább összetörje magát. Amikor pedig a fürdőben vagyok, akkor pár perc erejéig próbálom kicsit összeszedni magam, hiszen eléggé kifáradtam. Nem is értem, hogy miként nem működött itt a lift. Komolyan, ez mégis csak egy hotel. Itt mindig jónak kellene lennie, nem? Ahh, mindegy is, hiszen nem tökölök azért túl sokat bent se, mert aggódom érte, így sietve megyek vissza hozzá, amint összeszedtem minden szükséges dolgot.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek azok után, hogy megvédtél. Köszönöm még egyszer. – pillantottam rá egy szelíd és barátságos mosoly keretében, majd ha megitta az innivalót, akkor elvettem tőle a poharat. Újra töltöttem vízzel, majd leraktam az éjjeliszekrényre, hiszen lehet még szomjas lesz és akkor legalább kézközelben lesz neki is. Nem akarom, hogy elessen vagy valami, mert menni próbál.
- Te köszönöd? – ráztam meg kicsit hitetlenkedve a fejemet és még egy apró hitetlenkedő nevetés is társult a szavaim mellé. – Miattam kerültél ilyen helyzetbe, ha én nem vagyok, akkor most nem lennének fájdalmaid, ahogyan karcolásaid se, vagy éppen zúzódásaid. – ha zavarban voltam, akkor képes voltam össze- visszabeszélni, ahogyan most se volt ez másképpen. Hamarosan pedig le is kerül róla a felsője, közben pedig egy aprót alsó ajkamba harapok és első zavaromba még oldalra is pillantok alig láthatóan, de aztán erőt veszek magamon és a pillantásommal a sebeit kezdem el fürkészni. Nem túl szépek, de szerencsére nem is annyira komoly, mint hinné az ember. Biztos vagyok abban, hogy könnyű dolga lehet nők terén, de aztán sietve űzök el minden hasonló képet. Nem is értem, hogy miként fordulhatott meg a fejemben, hiszen nem csak a kidolgozott teste miatt jelentek meg olyan képek a fejemben, amik nem illenek. A kedvessége, a pillantása is egészen babonázó volt, ahogyan a mosolyában is volt valami megfoghatatlan, de most ez nem is számít, vagyis nem szabad, hogy bármelyik „tényezőnek” is hagyjam, hogy elvegye az eszemet.
- Ohh, persze. Minden férfi ezt mondja, mert ettől erősebbnek hiszitek magatokat – picinke kuncogás is járt a mondatom első feléhez.  Hamarosan pedig egy kisebb vattapamacsot átitattam betadinevel. – Ez lehet egy picit csípni fog, de jobb a biztonság. – s ha engedte, akkor óvatosan lefertőtlenítettem a sebeit. Az se érdekelt, ha esetleg közben ficánkolt is. Nem voltam képzett ápoló, de ennyit még én is tudtam. Majd jöhetett a géz és a ragasztó és kész is volt.
- Azt hiszem, hogy ezzel megvolnánk. Esetleg kérsz valamit inni vagy enni? – utaltam itt a rendelésre, miközben továbbra is az ágy szélén ültem én is. – Ha gondolod, akkor maradhatok estére is, így ha bármi nagyobb baj lenne, akkor tudok hívni akár orvost is… - tényleg emiatt akartam maradni. Nem szerettem volna, ha miattam lesz valami komolyabb baja, de hirtelen a helyzettel se tudtam mit kezdeni. Nem volt szokásom ilyen kalamajkába keveredni…



•• Words: 624 •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Semmi baj! 40 •• [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 24, 2016 5:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Agnes
Tényleg nem tudom, mi a fene üthetett belém. Nem arról van szó, sokszor megjátszom magam, hogy behálózhassam az áldozataimat, ez azonban most valami más. Egészen más. Ezt a lányt nem akarom megölni. Sőt. Épp, hogy meg akarom óvni. Vagy annál is többet. Hiszen miért is játszom a sebesültet itt még mindig, mikor kutyabajom? Pláne, hogy nem is akarok tőle semmit. Mert nem akarok. Mit is akarhatnék, ha megdönteni majd meggyilkolni nem? Magam sem értem, de játszom tovább. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Csak ennyit tudok. Még nem.
- Nem tudom, ki árulhatott el téged, de hidd el, a világ azért még nem feltétlenül velejéig romlott - na most körbe kellene röhögnöm magam. Ha Ella még élne és ezt hallaná, biztos, hogy ezt is tenné. Vagy mondjuk az a minden lében kanál újságíró, Suzanne Bishop is. Meg úgy bárki, aki kicsit is ismer. Talán nincs a Földön olyan, akinek ez hamisabban hangzana a szájából, mint az enyémből. Bár ő nem tudhatja, hogy egy elvetemült szadista gyilkos vámpírral hozta össze a sors. Ha így lenne, már biztos, hogy fejvesztve menekülne előlem, amerre lát. Ezért is értelmetlen ez az egész. Egy magamfajta mit is várhatna egy ilyen kis halandó lánytól? Mégsem tudom abbahagyni a színjátékot és hagyom, hogy a szállásomig kísérjen, sőt még a szobámig is feltámogattatom vele magamat. Látom, hogy igencsak megszenved vele, végül is egy elég kis termetű, vékonyka halandó lányról beszélünk, de tudom, nem segíthetek neki, hiszen azzal magamat buktatnám le. Hosszadalmas és láthatóan igencsak elfárad benne, de végül is sikerül elérnünk a szobáig, ahol az ágyig eltámogat, majd elenged.
Elküldöm a fürdőszobába vízért és fájdalomcsillapítóért, na nem azért, mert tényleg akkora szükségem lenne rá, hanem mert kell egy pár másodperc egyedül, hogy elvégezhessem, ami szükséges ahhoz, hogy még mindig magam mellett tartsam. Sosem gondoltam, hogy ilyesmire fogok vetemedni, most mégis megteszem. Sebeket marok a saját felsőtestemre és még a lábamat is eltöröm. Ebből nem csinálok rendszert, az tuti, másokat kínozni, másoknak fájdalmat okozni jóval nagyobb buli, mint ez. Most az egyszer azonban megteszem. Sikerrel is járok, mire visszaér, már ugyanúgy ülök ott az ágyon, mint mielőtt ott hagyott, semmit sem vehet észre a kis akciómból.
- Köszönöm - hálásan mosolygok rá, miközben elveszem tőle a poharat és a pirulákat. Vámpírként úgy sincsenek rám hatással az ilyesmi szerek, nyugodt szívvel teszem, nem oszt, nem szoroz a dolog. Noha érzek már némi minimális fájdalmat hála a saját magam által felmart sebeknek, de ez számomra elenyésző. Különben is a nagy részének néhány óra múlva már nyoma sem lesz.
- Persze. Köszönöm, hogy törődsz velem. Jól esik, hogy itt vagy - talán, ha nem lennék olyan állapotban, mint amilyenben ő feltételezi, túlzás is lenne egy ilyen kijelentés, így azonban úgy hiszem, bőven belefér egy ilyen kis bók. Odanyúlok és elkezdem lehúzni a felsőmet. Kicsit felszisszenek közben, hogy hiteles legyen, de megoldom a műveletet egyedül. Egyébként még örülök is neki, hogy így alakul, hiszen így ismét érezhetem aprócska kezeit, ezúttal immár a csupasz bőrömön. Amúgy sincs miért szégyenkeznem, azt hiszem, kellően izmos a felsőtestem, még ha nem is vagyok egy testépítő alkat, a női szemnek nem lehet rossz látvány. Persze nem elcsábítani akarom. Vagy igen? Már magam sem vagyok benne biztos.
- Nem vészes. Csak pár karcolás - mondom, ahogy az egy "erős férfitól" elvárható, miközben a sebeket nézegeti. Bár az én esetemben ez még nem is hazugság. Neki ezt azonban nem kell, nem is szabad tudnia.
■ ■[You must be registered and logged in to see this link.] ■ ■Bocsi a késésért! ■ ■[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Kedd Nov. 22, 2016 8:02 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak egy aprót sóhajtottam, de nem feleltem semmit se már. Egyszerűen tényleg így éreztem, hogy amihez hozzáérek, vagy aki a közelembe kerül, azt valami baj fogja érni előbb vagy utóbb, vagy éppen elromlik. Attól függ, hogy tárgyról, vagy személyről beszélünk, ahogyan az se segített túl sokat, hogy még mindig túl nagy volt a káosz Rose-val való találkozásnak köszönhetően. Természetesen bűntudatom is volt amiatt, hogy miattam sérült meg. Nem akartam azt, hogy baja legyen, nem értettem, hogy miért akart hősködni, vagy legalábbis lenne tippem, de inkább sietve hessegettem el. Talán szégyen a futás, de nem minden esetben véleményem szerint. Néha jobb elfutni, mint esetleg meghalni, vagy kiszolgáltatottnak lenni.
Azt se értettem, hogy miként lehet ennyire kedves velem. Egyszerűen annyira szokatlan volt számomra, hogy egy pillanatra még az is átfutott a fejemben, hogy talán én vertem be a fejemet valahogyan és az egész csak a képzeletem szüleménye. Azok után, hogy a saját családom támadott hátba nem annyira meglepő szerintem az, hogy hasonló gondolataim voltak, illetve hogy nem túlzottan bíztam senkiben se, hiszen ha egyszer valaki elárul minket, akkor egyszerűen valami megrepedt odabent és többé a bizalom kulcsát túlzottan képesek vagyunk elrejteni. Ez alól pedig én se voltam kivétel.
- Nem is vágyok arra, hogy minden rózsaszín legyen, de szerintem arra senki se vágyik, hogy pont azok árulják el, akikben leginkább megbízik. A bizalom eleve törékeny dolog és sokan csodálkoznak azon, hogy milyen bizalmatlanná lett a világ. Szerintem annyira nem meglepő, hiszen sokan csak saját magukkal foglalkoznak, miközben könnyedén döfnek hátba mindenkit. – eredt meg a nyelvem, miközben meg nem érkeztünk a szállásig. Ez volt a baj, hogy vagy nagyon csendes tudtam lenni, vagy akkor is elmondtam a véleményemet, a gondolataimat, amikor senki se kérdezte. Talán túlzottan a két véglett belőlem azok az események után, amik odahaza történtek, és ami miatt egy idegen vidékre lettem száműzve. – Mármint ne vedd magadra, nem gondolom azt, hogy te is olyan lennél, mint a többség. – pillantottam rá sietve, hiszen nem akartam semmivel se megbélyegezni. Főleg nem azok után, hogy megmentett azoktól az alakoktól, meg nem is ismertem annyira, hogy már véleményt tudjak formálni róla, viszont eddig egészen kedvesnek és barátságosnak tartottam őt. A mosolyát pedig kisebb habozás után, de viszonoztam is, amikor a pillantásunk találkozott.
- Akkor hegyre fel… - kuncogtam el magam, de ezzel csak a zavaromat akartam leplezni, mert fogalmam sem volt arról, hogy miként fogom bírni felcipelni félig-meddig a másodikra, de muszáj lesz kitartanom. Eddig is már egészen kifáradtam, de sok választásom nincs, mert képtelen lennék magára hagyni. Sietve nyitom ki az ajtót és segítek neki eljutni az ágyig, majd pedig pillanatok alatt termek ismét az ajtónál, hogy becsukjam magunk mögött.
- Persze, azonnal hozom – pillantok körbe sietve a helységben, majd ismét rá nézek, míg végül sietve indulok el a fürdőbe. Könnyedén nyitom ki a szekrényt, hogy megkeressem a fájdalomcsillapítót, majd pedig az üvegpohárba engedek hideg vizet is. Már éppen indulnék vissza hozzá, amikor megtorpanok, a poharat egy pillanatra lerakom és inkább kiveszem az egész elsősegély dobozt, mert ki tudja, lehet a felsője alatt mégis csak lappang valami seb, amit eddig nem vettünk észre. – Pillanat és jövök! - Jöhet a pohár is, majd pedig, mint a forgószél úgy lépek ki a fürdőből is, hogy egyenesen felé induljak. Nem is sejtem azt, hogy esetleg magának ártott és nem valós sebeket fogok rajta találni.
- Itt is vagyok! – mosolyodom el, majd sietve adom a kezébe a poharat és ha engedi, akkor adok a kezébe két szem fájdalomcsillapítót is. Biztos, ami biztos, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mekkora fájdalmai lehetnek. Ha van hely, akkor leülök az ágyszélére, ha nincs, akkor ha találok egy széket, akkor azt viszem oda az ágyhoz.
- Esetleg megnézhetem, hogy nincs e máshol sebed? – kérdezem meg óvatosan, majd ha igen a válasz és kell segítség, akkor segítek levenni a felsőjét is, hogy megnézzem a sebeket rajta, vagy éppen a karján, hiszen ki tudja, hogy hol sérült meg. Amint megtalálom a sebeit, akkor óvatosan megérintem ott. Bár magam sem sejtem, hogy a kicsit átfagyott kezem vagy a bőrérzékenysége lehet rosszabb. – Bocsi… - majd kissé ügyetlenül, de végül találok fertőtlenítőt, meg vattát is, így sietve kezdtem el megtisztítani a sebet. – Nagyon fájnak? – pillantok fel rá óvatosan, hiszen még mindig eléggé szarul érzem magam amiatt, hogy miattam sérült meg.







•• Words: 702 •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Semmi baj! 40 •• [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 17, 2016 1:48 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Agnes
Sosem gondoltam volna, hogy egy halandó fog teljesen lefegyverezni. Mert ez a helyzet. Ha akarnék, se lennék képes megölni. Nem azért, mert tehetne ellene bármit, azon kívül, hogy rám néz azokkal a nagy, barna szemeivel, de ez épp elég is ahhoz, hogy kész legyek teljesen. Gyilkolni akartam. Szenvedést okozni, majd elvenni egy életet. Akár egy védtelen nőét, mint amilyen ő is. Mégis elég volt ránézem és elszállt belőlem minden gyilkos indulat. Nem is tudom, éreztem-e valaha ilyet. Mióta vámpír vagyok, biztosan nem. Biztos csak a hasonlóság teszi. Akár a véletlen műve, akár tényleg leszármazottja annak a nőnek, akit anno szerettem. Vagy legalábbis valami olyasmi. Vonzódtam hozzá, maradjunk annyiban. Olyan mély érzelmekről azért nem beszélhetünk. Kamaszos rajongásnak mondanám inkább. De tény, hogy azt hittem, a halálával megszűnt bennem minden emberi érzés, több ilyen nem lesz. Most viszont mégis valahol mélyen megmozdult bennem valami.
Őrültség, hiszen biztos, hogy elfordulna tőlem, ha tudná, mi vagyok valójában. De mindig is ösztönlény voltam, ezért nemcsak, hogy a védelmére keltem, ahelyett, hogy eltűnnék a szeme előtt, eljátszom, hogy én is csak egy sebezhető halandó vagyok, mint ő és a segítségére szorulok, hogy eljuthassak a szállásomig. Ahogy vártam, el is hiszi a dolgot. Egy természetfelettiről valószínűleg mit sem sejtő halandótól ez várható is volt.
- Ez biztosan nem igaz. Ne is mondj ilyet! - tényleg elszomorít, hogy így áll hozzá a dolgokhoz. Mi történhetett ennek a bájos lánynak az életében, hogy ennyire alábecsüli önmagát? Pedig ha tudná, hogy gyakorlatilag lefegyverezett egy százhatvan éves vámpírt, akinek megszámlálhatatlanul sok ember és boszorkány élete szárad a lelkén... Illetve száradna, ha lenne lelkem. Bár az, hogy valaki képes érzelmeket kiváltani belőlem, mégiscsak utalhat arra, hogy még én magam sem ismerem teljesen a saját lelkivilágomat. Jó lenne áltatni magam azzal, hogy ez csak szexuális vágy, de nem. A hasonlóság. A nosztalgia. Annak kell lennie. Mindenesetre hozom, amihez legjobban értek, játszom. Bár ezt most, meglepő módon egy kicsit rosszabb szájízzel teszem, mint általában. De sok választási lehetőségem úgysincs.
- A családját nem választhatja meg az ember. Nem lehet mindig minden rózsaszín. Csak megköszönni tudom az őszinteséged és a bizalmad - bátorítóan mosolygok le rá, akár rám néz, akár nem. És tényleg így is gondolom. Kicsit közhelyes, amit mondok, de jobb nem jutott hirtelen eszembe. Ami egyébként furcsa, mert alapjáraton jól bánok a szavakkal. Mit tesz velem ez a lány? Nem boszorkány és mégis megigéz. Akárhogy is, fontos koncentrálnom arra is, hogy hitelesen alakítsam a sérültet, míg elérünk a szállásomig. Megjegyzésemre kuncogva válaszol, ami valóságos zene füleimnek. Nagyon édes a hang. De elég ebből! Koncentrálnom kell az alakításomra!
- Második - válaszolom a kérdésére és megindulok mellette. Itt még jobban rá kell támaszkodnom és közben még úgyis tenni, mint aki nagyon erőlködik. Nem rövid idő, de csak eljutunk, ahova kell. Célirányosan vezetem a szoba felé és mikor odaérünk, átadom neki a kulcsot, hogy kinyithassa az ajtót és oda is bevezethessen. Leülök az ágyra és fájó szívvel engedem el a lányt, hogy becsukja mögöttünk.
- Nos, a fürdőszobában, a tükrös szekrényben van fájdalomcsillapító. Ide tudnád hozni? Meg esetleg egy pohár víz is jól esne... - bocsánatkérőn nézek rá, hogy itt utasítgatom, de én ugye elvileg nem tudok járni. Remélem, hogy elmegy azért, amit kértem, mivel így van néhány másodpercem egyedül. Olyasmit kell ugyanis tennem, amit talán soha nem csináltam. Nem kenyerem az öncsonkítás, sosem volt. Bőven elég volt, ha megsebesültem egy boszorkány elleni küzdelemben, nemhogy még az öngyógyító képességeimet tesztelgessem. De ha azt akarom, hogy maradjon és hiteles legyek, most meg kell tennem.
Egy-két sebet marni a felsőtestemre nem olyan bonyolult, de a lábamnak már kicsit jobban neki kell feszülnöm. Egy csonttörés még vámpírként sem kellemes, hiába gyógyul gyorsabban. Mert most ez a tervem. Igencsak össze kell szorítanom a fogamat, hogy ne adjak ki közben hangot, de hála emberfeletti erőmnek, egy gyors mozdulat és kész is. Persze arra odafigyeltem, hogy az a lábam legyen, amelyikkel eddig is sántikáltam. Reggelre kutya bajom sem lesz, de azért ez most nem volt kellemes. De legalább gyors voltam.
Mire összeszedi, amit kértem, már ugyanúgy ülök az ágyon, ahogy hagyott, nem láthat semmit. Csak a sebeket, ha majd szemrevételezi. De azoknak amúgy is reális ott lenniük. Ráadásul így most már tényleg gondoskodásra szorulok, ezt majd láthatja ő is. Ma éjszaka még legalábbis mindenképpen. Szóval nem kellemes eltörni a saját lábamat, de ha ez kell ahhoz, hogy itt maradjon még egy darabig, szívesen megteszem. Bár magam sem tudom,mit is várok ettől az egész helyzettől. Logikátlan az egész. De vajon muszáj is lenne mindig minden tettemben a rációt keresni?
■ ■[You must be registered and logged in to see this link.] ■ ■Bocsi a késésért! ■ ■[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Szer. Nov. 02, 2016 10:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy pillanatig haboztam és már éppen mondani akartam valamit, de inkább csak hallgattam, mert úgy éreztem, hogy felesleges lenne ezt tovább boncolgatni. Én kicsit szarul éreztem magam amiatt, hogy neki kellett miattam szenvedni, mert pont belé botlottam, viszont részben ez volt a szerencsém, hiszen a mai világban ritka az, amikor egy férfi a nő védelmére kell, vagyis inkább egyre ritkább sajnos. Talán pont ezért szerettem néha elmerülni a könyvek világába. Ott se volt mindig minden boldog, de azért legtöbb esetben azért ráfizettek azok, akik megérdemelték és még a fantáziáját is az embernek megmozgatta. Végül pedig szavak helyett inkább csak egy mosollyal köszöntem meg neki azt, hogy megvédett és nem hagyta azt, hogy bajom essen.
- Szerinted nem, de szerintem igen. Néha úgy érzem, hogy amihez hozzáérek, az előbb vagy utóbb elromlik. – persze átvitt értelemben értettem, hiszen ő nem romolhat el, mert nem gép, de megsérült és az részben olyan. Ha én nem bukkanok fel, akkor nem rontom el a kiruccanását se, ahogyan nem is kell sántikálnia és ki tudja milyen fájdalmat átélni. Ennek köszönhetően pedig még inkább szarabbul éreztem magam. Az pedig egyértelmű volt, hogy ezek után nem fogom magára hagyni. Ő is segített nekem és én is fogok neki, meg amúgy is egész jó társaság volt eddig, így okom nem lett panaszra.
- De gondolom nem pont ilyen történetre vágytál még emellé a kaland mellé. – pillantottam rá óvatosan, miközben segítettem neki eljutni a szállásáig. Másrészt meg fura volt, hogy csakúgy beavattam egy idegent. Nem volt szokásom, de most mégis megtörtént. Mintha csak valami fura gátat ő csak könnyedén átugrott volna, hiszen mindig mindenkit távoltartottam magamtól, de őt… Valami fura oknál fogva túl könnyedén jöttek a szavak és olyan dolgokba avattam be, amikbe csakúgy egy idegent nem szokás. – És te? Csak kiruccantál vagy te is szökevény vagy? – kérdeztem meg játékosan, hiszen nagyon is érdekelt dolog, hogy pontosan miért is ruccant át. A szökevény dolgot meg nem gondoltam komolyan, hiszen én se voltam totálisan annak nevezhető, de lehet az intézetben fel se fog tűnni az, hogy nem vagyok meg, vagy igen? Azt hiszem ráérek ezen gondolkozni akkor is, ha már újra ott vagyok, addig kár idegeskedni.
- Rendben van, ahogy gondolod, de azért próbáld meg nem túlzottan megerőltetni. Elbírlak! – mondtam neki sietve, hiszen lehet, hogy nem vagyok éppen nagytermet, de attól még egészen jól elbírom. Maximum utána leszek totál hulla, de amíg nem érünk el a szállásig, addig tuti mennie kell. Nem hagyhatom cserben, a dokisat meg nem akartam erőltetni se, mert én is utáltam őket és kerülöm is amennyire lehetséges. Lehet, hogy ő is ilyen. Azt pedig reméltem, hogy reggelre jobban lesz és semmi komolyabb sérülést nem szerzett miattam.
- Hmmm, úgyis régen lépcsőztem már. – kuncogtam el magam, majd sietve nyitottam ki az ajtót és előre engedtem őt, majd amikor átjutottam én is a bejáratom, akkor ismét a karomat köré fontam, hogy rám tudjon támaszkodni, majd el is indultam a lépcső felé. – Hanyadik emelet? – kérdeztem meg kíváncsian, majd úgy mentem, hogy tudjon részben a korlátba is kapaszkodni, mert azt hiszem, hogy túlzottan is hittem abban, hogy Erő Benő vagyok, de valójában nem és egyre inkább éreztem azt, hogy kicsit fáradok. Amikor pedig elértem a megfelelő emeletre, akkor jöhetett a szoba szám és ha az is megvolt, akkor elindultam arra, amerre a folyosó mutatta, majd pedig kinyitottam az ajtót, ha adott kulcsot, vagy azt meghagytam neki és utána az ágyhoz kísértem őt. Majd pedig sietve rohantam vissza becsukni azt.
- Tuti jól vagy? Nem kell valami? – kérdeztem meg aggódva, mikor visszasétáltam hozzá és közben a szobát fürkésztem, hogy milyen hely is az és mi található benne, amivel esetleg el lehetne látni a sebét.





•• Words: 553 •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Semmi baj! 40 •• [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Szer. Nov. 02, 2016 1:13 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next





Agnes && Noah
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL
I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem szoktam önzetlenül segíteni senkinek. Sosem tettem. Vagy legalábbis már olyan régen, hogy nem is emlékszem rá. Az nem újdonság, hogy a hős megmentő képében tetszelgek, legalábbis ideig-óráig, mivel ezt általában csak azért teszem, hogy becserkésszem a prédámat. Megmentem a védtelen nőt azért, hogy utána valami sokkal rosszabb várjon rá a személyemben. Ez azonban most valahogy más. Hiába is akarnám bemesélni magamnak az ellenkezőjét. Ezt a lányt nem tudnám bántani. Pedig a világon semmi nincs benne, ami ezt indokolná. Kicsi és védtelen. Mégis, talán pont ezért megvédeni akarom és nem bántani. Furcsa ez nekem. Nem helyes. Nem is lenne szabad. Mégsem akarom, hogy elmenjen, ezért a színjátszáshoz folyamodom. Úgyis gyanús lenne egy halandónak, hogy egy aprócska karcolás nem sok, annyi sincs rajtam egy ilyen verekedés után.
Meg kell hagyni, nincs ellenemre, hogy a felsőtestemen érzem végigfutni aprócska kezeit, de jobbnak látom minél hamarabb a lábamra terelni a figyelmét, majd elindulni. Egyrészt, mert más helyzetben ezt jobban élvezném és túlzottan azt juttatja eszembe, amit nem lenne szerencsés, ha észrevenne. Másrészt még a végén abszolút tudatosul benne, hogy semmi bajom sincs.
- Jobb, ha ezen nem is gondolkozol. Így legalább megadhattam azoknak a mocskoknak azt, amit érdemelnek - tekintetem elhomályosul egy pillanatra a dühtől, de igyekszem uralkodni magamon. Nem akarom elijeszteni, amit a feltörő gyilkos ösztönök szinte garantálnának. Talán jobb is, hogy elvonja a figyelmét az erőlködés, hiszen kénytelen vagyok teljes testsúllyal ránehezedni, ahogy elindulunk. Ő engem támogatva, noha erre valójában a legkevésbé sem lenne szükségem. Teljes sebességgel úgy el tudnék tűnni a szeme elől, hogy fel sem fogná. De a lényeg épp az, hogy ezt nem akarom. És nem kényszerrel akarom magammal vinni bárhová. Még ha ebben is van ugyan némi trükközés...
- Akinek itt bocsánatot kellene kérnie, az nem te vagy... - tényleg ideje lenne visszafognom magam. Miért vagyok ennyire dühös azokra a nyikhajokra? Mindennapos dolog, amit csináltak. Egy fiatalokból álló banda, akik rátámadtak az éjszakai sikátorban egy egyedül közlekedő lányra. Ezer meg ezer ilyen történet van mindenhol a világon. Engem ez az egy most mégis feldühít. De annyira, hogy legszívesebben halálra kínoznám őket. Lassú és fájdalmas halált szánnék nekik. De jobb ettől elszakadnom, még a végén tényleg megijesztem. Szerencse, hogy sötét van és nem is az arcomat nézi, így talán nem veszi észre a tekintetemben bujkáló gyilkos indulatokat. Jobb is, hogy másról kezdünk beszélni. Illetve az a más az én válaszom után maga ez a lány. És ez sokkal-sokkal érdekesebb amúgy is.
- Ugyan, dehogy untatsz - arcomra mosoly ül ki, ami tényleg őszinte. Ha nem is látja menet közben az arcom, ezt a hangomból biztosan érzi. A harag, a düh ismerős érzések, az, ami összeszorítja a szívem, ahogy hallgatom az életéről elcsepegtetett információkat viszont merőben új. Mikor éreztem én ilyet utoljára? Együttérzés? Szomorúság? Mi a fene? Tényleg elszomorít, hogy a családjára ennyire nem számíthat ez a lány. Bármi is történt. Ha valaki, én tudom, milyen, ha nem szeretik az embert a szülei. Az enyémek engem sosem szerettek. Anyámról ugyan hittem egy ideig, de rá kellett jönnöm, hogy csak önáltatás az egész. Egyedül van ő is, akárcsak én. Ami persze valahol jó is lehet nekem, hiszen nem kerülte el a figyelmemet az információ, hogy nincs hol éjszakáznia. Egyelőre azonban csak elraktározom magamban, korai lenne még erre bármit reagálni, úgy érzem.
- Nem, köszönöm, most inkább visszamennék a szállásomra. Ha nagyon veszélyes a helyzet és nem javulna, legfeljebb holnap elmegyek orvoshoz - Persze, még az hiányozna! Egy orvos kapásból meglátná, hogy egészséges vagyok, mint a makk, azt az egy apróságot leszámítva persze, hogy nincs szívverésem, se vérkeringésem és hasonlók. Nem, azt már nem. Egyébként sem lenne hasznos a terveim szempontjából.
- Igen, ez lesz az. Elég nagy szívás, hogy az emeleten vettem ki szobát, lift meg persze nincs - szabadkozó hangon szólalok meg, mintha viccet akarnék csinálni a nyomorúságomból. De persze nem véletlen. Ilyen "sántán" csak nem fogja hagyni, hogy egyedül másszak fel a lépcsőn. És nekem pont ez a lényeg. Nem akarom, hogy elváljanak útjaink. Az egyszerűen nem lehet. Még nem. Így biztosan nem.


||[You must be registered and logged in to see this link.]||Bocsi a késésért!|| [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 09, 2016 12:21 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Már régóta nem tudtam hinni a tündérmesékben, ezért is volt nehéz elhinnem azt, hogy tényleg csak úgy megmentett. Nem értettem, hogy miért, de az volt a legkevesebb, hogy nem hagyom magára. Ki tudja, hogy ilyen sérülései lettek, vagy lehetnek még. Talán kórházba kellene menni, de amilyen picike vagyok, meg nem is vagyok súlyban se nagy darab kényszerrel akkor se tudnám elvinni, ha én azt akarnám. Az aggodalom könnyedén jelenik meg az íriszeimben, miközben azt nézem, hogy nem esett-e baja valahol. Még akkor se érdekel, ha közben meg kell érintenem őt. Pasiból van és a legtöbb férfi sose vallja be azt, ha megsérült, vagy fáj valahol, így érthető, hogy csak úgy elkezdem „tapizni”, pedig nem is ismerem őt, meg amúgy se volt szokásom csak úgy letapizni valakit. Nem olyannak neveltek, meg amúgy is. Talán ha már sokat ittam, akkor lehet, de amúgy én talán pont a mai fiatalok kivételét erősítettem, s erősítem is.
- Lehet, de ha nem ütközöm beléd, akkor most nem lenne bajod, vagy másik sikátort választok… - de inkább nem fejezem be, hiszen ki tudja, hogy akkor mi történt volna. Az is lehet, hogy éppen eszméletlenül feküdnék, de ami a legrosszabb, hogy akár akkor lehet meg is erőszakoltak volna… Eme gondolatba pedig bele is borzongok. Nem akarok erre gondolni, azért pedig hálás vagyok a sorsnak, hogy szinte nem lett semmi baja, vagyis csak a lába, de talán az nem súlyos. Nagyon remélem, mert ha nem így van, akkor lehet, hogy még inkább pánikolni fogok, hogy miattam esett baja és mit kéne tenni. A segítségemet pedig könnyedén ajánlom fel. Még az se érdekel, hogy nem éppen olyan pehelykönnyű, mint én, de ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Szorosan „ölelem” át, hiszen egyik kezemmel átkarolom, hogy könnyebb legyen a menetelés. Talán, ha nem ilyen helyzetben keveredem ennyire közel hozzá, akkor jobban érdekelnének azon jól eső érzések is, amik egy pillanatra megjelentek elmémben,d de a bűntudat hamar tőr utat megint magának.
- New York szép hely, akkor remekül elrontottam a kiruccanásodat, vagy bármi miatt is vagy itt. Sajnálom még egyszer, de köszönöm, hogy megvédtél és nem engedted, hogy bajom essen. – szólaltam meg egy aggodalmas pillantás keretében, a végére pedig hálás mosoly ült ki arcomra. Talán még meg is öleltem volna, ha nem éppen sántán sétálgatunk. Majd egy aprót sóhajtottam. – Ha azt mondanám, hogy sehonnan, akkor úgyse hinnéd el, igaz? – mondtam egyre halkabban, majd egy kusza tincset kiigazítottam az arcomból. – Washingtonban éltem sokáig, majd New Orleansba lettem száműzve, mert a családom olyan tett miatt fordított hátat nekem, amit el se követtem. Végül ma kiszöktem az intézetből és eljöttem ide New Orleansból, de végül lekéstem a buszt és így keveredtem bajba, mert egy ismeretlen városban ragadtam és szállásom sincs, meg azt se tudom merre kéne mennem... – hadartam el kicsit gyorsan. – Remélem nem untatlak, ha aggódom, vagy izgulok, akkor igazán sokat tudok beszélni, de nyugodtan szólj rám! – és egy mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan egyre közelebb értünk vélhetően az úti célhoz. – Nagyon fáj a lábad? Nem kellene orvost keresni? – kérdeztem meg óvatosan, mert tudom, hogy vannak olyanok, akik ki nem állhatják az orvosokat. Igazából én mostanság mindenkit elutasítottam, kivéve őt. Jó érzés volt vele lenni, ahogyan beszélgetni is. – Ez lenne az? – pillantottam fel kérdőn az épületre, mert fogalmam sem volt arról, hogy a megfelelő helyhez érkeztünk-e meg, ha igen, akkor továbbra is segítettem neki a sétálásban.





•• Words: 553 •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Bocsánat a késés miatt! 40 •• [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Kedd Okt. 04, 2016 10:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next

Agnes & Noah
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy erőszakos, szadista vámpír vagyok, aki szórakozásból nőket gyilkol. Így élek már hosszú-hosszú ideje. Nem voltam persze mindig ilyen, de az már-már a múlt homályába veszik. Halandóként nem volt olyan szép életem, amin megérné nosztalgiáznom. Az apám nem volt a hűség szobra, valahogy mégsem sikerült sem előttem, sem utánam összehoznia egy gyereket sem. Kudarcként élhette meg, hogy neki, a nagy warlocknak ez az egy szem fia sem örökölte a varázserejét, csak egy egyszerű halandó lett. Meggyőződésem, hogy sosem szeretett. Mágiához való hajlam híján értéktelen voltam neki, még ha a vére is voltam. Éreztette velem, hogy nem tart semmire, állandóan megalázott. Hogy rendszeresen vert engem és az anyámat is, már csak hab volt a tortán. Meg is lett az eredménye, hiszen másvilágra küldtem. Bár ha úgy nézzük, még apa és anyagyilkos is vagyok. Nem épp egy jó embert jellemző dolgok, úgy hiszem.
Most viszont mégis, gyakorlatilag önzetlenül siettem ennek a lánynak a segítségére. És mindezt miért? Konkrétan egy szép szempárért. De ez a szempár olyan hatással volt rám, hogy igencsak vissza kellett fognom magamat, hogy ne tegyek maradandó kárt egyik támadójában sem. Viszont az összecsapás végén jöttem rá, mikor odaszaladt hozzám és aggódva tapogatni kezdett (ami a legkevésbé sem volt amúgy ellenemre), hogy gyanús lehet, hogy még egy aprócska karcolás sincs rajtam. Nincs az a halandó, legyen bármilyen erős és jó a közelharcban, aki ennyi ellenfél ellenében legalább egy horzsolást ne szerezne. Arról pedig szó sem lehet, hogy felfedjem előtte magam. Itt Mystic Fallsban sok halandó is tud a természetfelettiről, de távolról sem mindegyik. Egyébként sem akarom, hogy tartson tőlem azért, ami vagyok. Még ha erre minden oka meg is lehetne. Nincs hát más lehetőségem, színészkednem kell.
Úgy teszek, mintha el akarnék indulni, de ekkor felkiáltok, megrogyasztom a lábamat és a falnak támaszkodom, mintha elég komoly sérülést szenvedett volna a lábam és nem tudnék rendesen járni. Természetesen, ahogy számítottam, egyből ott terem mellettem, hogy támaszkodjak rá és felajánlja, hogy segít hazajutnom.
- Köszönöm, igazán kedves vagy, de ne érezd úgy, hogy a te hibád. Azok a rohadékok tehetnek róla - arcom elkomorul egy kicsit, mikor ezt kimondom. Kivételesen ez nem is megjátszás. Tényleg dühös voltam és vagyok rájuk. Rosszabbat is érdemeltek volna, mint amit kaptak tőlem. Az viszont jól esik, hogy hozzám simul, hogy támogathasson. Kicsit sajnálom, hogy egy ekkora lányra kell támaszkodnom, ahogy elindulunk, ezzel nehézségeket okozva neki, de nincs más választásom, ha nem akarom, hogy észrevegye, hogy az egész csak színjáték a részemről.
- Rendben, majd mondom, merre. Igazság szerint én is csak néhány hete érkeztem, nem vagyok idevalósi. New Yorkból jöttem. Te honnan való vagy? - nem akarom megjátszani magam. Kivételesen nem akarom másnak kiadni magam, mint aki vagyok azért, hogy közelebb férkőzzek hozzá. Legalábbis amennyire a lehetőségek engedik, amivel még nem sokkolom, abból azt szeretném, ha azt látná, aki vagyok. Fura. Általában nem szoktam őszinte válaszokat adni magamról senkinek. Most azonban azt szeretném, ha megismerne. Amennyire lehet. És én is ismerni akarom őt. Annyi idő után valaki őszintén érdekelne? El sem hiszem...

◯ Music: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Note: Bocsi a késésért! ◯ Words: 495
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● Javítóintézet ●



A poszt írója Agnes Fortier
Elküldésének ideje Szer. Szept. 07, 2016 9:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next


Agnes & Noah


[You must be registered and logged in to see this image.]
Sose szerettem az erőszakot, ahogyan azt se, ha valaki az erejét fitogtatja, amikor pedig régebben olvastam bűnözőkről, akkor mindig is határozottan azt vallottam, hogy nem lenne szabad hagyni őket szabadon járni és kelni. A hősökben meg már régóta nem hittem, hiszen miként tehetném meg, amikor a legnagyobb hősöm könnyedén árult el? Még mindig alig tudtam elhinni, hogy egy édesapa erre képes, ahogyan anyumból se néztem volna ki. A testvérem pedig meg se próbált megvédeni, ahogyan azóta se keresett. Nem vártam el azt, hogy hirtelen kiálljon harcolni értem egy idegen, hiszen nem olyan világban élünk, ahol ilyen önzetlen tettekkel megáldott emberekbe botlanánk és bármennyire is gyáva dolog a futás, mert sokszor igazán hasznos. Most is az volt a szerencsém, hogy futásban egész jó volt.
Aggódva pillantottam rá, ahogyan kicsit meg is érintettem, mintha csak attól félnék, hogy a felsőjét tarkító vér az ő vére. Amikor pedig kapcsoltam, hogy őt fogdosom, akkor sietve rántottam el a kezemet, hiszen nem akartam, hogy félreértse. Nem volt semmi rossz szándékom vele. Amúgy se voltam olyan, aki a családja árulása után bárkit könnyedén közel tudna engedni. Sokkal inkább legtöbb esetben megpróbáltam minél inkább távol tartani magamtól mindenkit.
- Persze… - szólaltam meg alig hallhatóan, hiszen tényleg nem volt semmi bajom, maximum csak frászt kaptam az egész miatt. Sose gondoltam volna azt, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem, de arra azért nem számítottam, hogy egyszer csak elindul és elsétálna úgy, mintha semmi se történt volna. Ahogyan azt se teljesen értettem, hogy miként nem sérült meg, miként sikerült ilyen jól megúsznia, de mire végig gondolhattam volna ezt többször, addigra egyszer csak felkiáltott és a lába eléggé beadta a kulcsot.
Egy pillanatra lefagytam és görcsbe szorult a gyomrom, hiszen miattam lett baja, de a szavai könnyedén kirángattak a gondolataimból, mire sietve léptem oda hozzá és a karomat köré fontam, hogy nyugodtan támaszkodjon rám.
- Segítek hazajutni, azt hiszem így is minden miattam van, így ez a legkevesebb, amit tehetek. – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében, majd ha mehettünk, akkor lassan elindultam vele együtt. – Nem ismerem a várost, így ha nem gond, akkor mond, hogy mikor merre kell menni. Te régóta élsz itt? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen én igazából szökevény voltam itt, vagy minek is lehetne nevezni azt, hogy kiszöktem az intézetből, s lekéstem az utolsó járatot is, így itt ragadtam.




•• Words: 555 •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.]•• Note: Bocsánat a késés miatt! 40 •• [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 29, 2016 2:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next

Agnes & Noah
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL
I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO
[You must be registered and logged in to see this image.]
Sosem voltam az a hősalkat. Sőt, nagyon is távol álltam tőle. Előbb voltam a rossz fiú, mint a megmentő. Hiszen nőket ölök, puszta szórakozásból, méghozzá általában igencsak brutálisan. Olykor meg is erőszakolom őket. Szóval minden vagyok, csak éppen a hős királyfi nem. Eredeti terveim szerint az éppen errefelé menekülő halandó lányt is jól megkínozni majd kivégezni terveztem. A nagy barna szemek azonban végleg felülírják az elhatározásomat. Olyat teszek, amit már régen nem. Önzetlenül valaki segítségére sietek. Magam sem tudnám megmondani, miért. Alighanem a kísérteties hasonlóság teszi.
Könnyedén hárítom, mikor menekülésre buzdít és hagyom, hogy elbújjon, mire az üldözői odaérnek. Vörös köd ül az agyamon, így mikor verekedésre kerül a sor, alig sikerül annyira visszafognom magam, hogy egyik halandó kis féreggel se végezzek. Talán még maradandó károsodást sem szenvedett egyik sem. Talán. De nem különösebben aludnék rosszul akkor sem, ha nem így lenne. Nem is érdemlik meg az életet. Örüljenek, hogy ennyivel megúszták.
A lány csak azután jön elő, hogy hallja a távozó lépteket. Aggódva szól hozzám és megtapogatja a mellkasomat ott, ahová valamelyik mocsok vére fröccsent. Kicsit ledermedek az érintéstől. Kellemes a bőre melege hozzám egészen közel. Mégsem ébreszt bennem afféle gyilkos-kéjes gondolatokat, mint általában a hozzá hasonló szép, fiatal nők szoktak. Furcsa. Azonban rövidesen a szavai jelentését is felfogom. Basszus! Az egy dolog, hogy nem öltem meg senkit a szeme láttára, de vajon mivel tudom számára indokolni, hogy még egy kis horzsolás sincs rajtam anélkül, hogy felfedném, mi is vagyok? Nem lenne szerencsés, ha ezt felfedezné. Azonban azt sem akarom, hogy mindezek után csakúgy útjára engedjem. Gondolok hát egy merészet.
- Semmi szükség rá, köszönöm, teljesen jól vagyok. Ugye veled is minden rendben? - aggódva nézek végig rajta. Miután megbizonyosodom, hogy nincs baja (amit egyébként eddig is tudtam), úgy teszek, mint aki el akarna indulni, ekkor azonban felszisszenek és megrogyasztom a lábamat, mintha fájdalom hasítana bele. Mindig is jó színész voltam, nem okoz különösebb gondot megjátszani egy lábsérülést. A falnak támaszkodom és a lábamat húzva próbálok elindulni.
- Itt szálltam meg egy közeli motelban. Nem lesz semmi gond, hazajutok. Egyébként sem komoly - ha érdeklődne a hogylétem felől, arra válaszolok, ha nem, csak mintegy szabadkozásként mondom. Bízom benne, hogy kellően lelkiismeretes és nem fog egyedül hagyni és elkísér. Nem épp tiszta módszer, de nem akarom, hogy máris véget érjen a kis ismertségünk. Én pedig mindig is csak piszkos trükkökkel értem célt. Más módszert nem igazán ismerek.



[You must be registered and logged in to see this link.]  • 413  • Bocsi a késésért!  •
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next

Vissza az elejére Go down
 

Mystic Falls utcái

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 12 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3 ... 10, 11, 12  Next

 Similar topics

-
» Mystic Falls utcái
» Mystic Falls parkja
» Mystic Falls - Grill
» Mystic Falls sikátorai
» The Originals

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3