Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 24, 2016 10:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Augustus & Connie

A kérdése tökéletes, ám csak úgy válaszolni rá... nem tudom, hogy mit kellene. Ha bármit megtehetnék úgy, hogy nem kell foglalkoznom a következményekkel vajon mit tennék? Vajon mi az, amire tényleg vágyom? Azaz tudom, de inkább mind csak fogalom. Boldogság, nyugalom, béke, nem olyan konkrét célok azt hiszem, amiket a legtöbben kitűznek maguk elé, vagy ettől még nem kevesebbek? Így viszont sokkal inkább elgondolkodom azon, hogy mit is válaszoljak. Nem vághatom rá, hogy "akkor bizony fagylaltárus lennék!" Az én életem ennél valahogy jóval bonyolultabb.
- Nem tudom... valószínűleg kinevetném, mert lehetetlennek tűnik nem foglalkozni a következményekkel. - nem mondom komolyan, legalábbis annyira nem, hogy ne mosolyodjam el, amiből láthatja ez a válasz inkább csak időhúzás volt, mint konkrét válasz. Felkészülés az igazira, amit még nem tudok megfogalmazni. - Egyszerű álmaim vannak... amiket nem lehet igazán megfogalmazni. Szeretném befejezni az iskolát, jó állást... boldognak lenni, szabadnak... utazni... élvezni az élet minden pillanatát. - megvonom végül a vállamat, hiszen gondolom szinte mindenki erre vágyik, még sem mindünknek sikerül teljesíteni ezeket az egyszerű vágyakat. - Ön mindig azt teszi, amit szeretne és nem törődik a következményekkel? - buzdít igen, azt érzem a szavaiból, de vajon ő megtenné ezt? Ő tényleg nem törődve a következményekkel képes lenne csak úgy cselekedni? Biztosan neki is vannak vágyai, céljai és nem biztos, hogy mindent teljesíti is. Az ember természeténél fogva hajlamos mindent túlgondolni, túlkomplikálni. Az állatok egyszerűbbek, ösztönből cselekszenek, mi meg... nem azt tesszük, amit akarunk, mérlegelünk. Az állatoknak sokkal könnyebb.
- És még őszinte is, bár... burkoltan. Ez tetszik. - mosolyodom el, hiszen értem a szavait és azt is, hogy valószínűleg a b verzió a valóság. A könyv nem véletlenül volt nála, talán látott már itt máskor is? Viszont nem vágta rá azonnal, hogy nem jól gondolom, ami azt mutatja, hogy nem egy gyáva alak, aki csak szórakozik és közben a gondolatai olyan mélyek és káprázatosak, hogy ha nyíltan azt mondaná tényleg igazam van ez csak egy szimpla álca volt, akkor sem érdekelne.
- Hát persze, ez mindig is így működött. Ezek szerint ön szeretné felfedni az igazságot? Azt tudja ugye, hogy úgy sem hagynák sokan? - a világot megváltani szép cél azt nem tagadom, de hogy képtelenség az is biztos. Túlzottan sokan állnak mindig az igazság útjában és ez a szám valahogy csak egyre nő. Olyanok, akik nem akarják, hogy az emberek szeme felnyíljon, akik szeretik elhitetni másokkal a maguk igazát, akiknek egy olyan valaki kutatásai biztosan nem tetszenének, mint Augustus. Szélmalomharc, bár ha azt nézzük az én életem is pontosan erről szól, mégis továbbra sem hátrálok meg, akkor hát neki sem szabad.
- Nem is csak a korom miatt. Egyszerűen csak... valahogy más miatt vannak itt. Én tényleg tanulni akarok, sok évfolyamtársam csak szórakozni akar, bulizni, élni az életét. - én pedig nem így állok hozzá az iskolához, amit a szobatársaim se nagyon értenek. Persze megtehetném, hogy kiveszek egy szobát valahol a közelben, de pont azért vagyok a kollégiumban, mert jóval olcsóbb és a saját lábamra kellene állnom, ahhoz pedig a szoba, vagy akár lakás bérlés nem igazán passzol. Kortyolgatom közben a habos cappuchinot. Nem lep meg, hogy ő egy egyszerűbb kávét kér, valahogy nem is illik hozzá semmiféle plusz cicoma, pedig... az édes dolgok nagyon is jók. Talán nem is igen kóstolt effélét és ezért nem hiszi, hogy akár még jó is lehet. Amikor viszont a vámpír és vérfarkas témát emlegeti majdnem sikerül félre is nyelnem az italomat. Persze sejthető volt, hogy ez is a terítékre kerül, főleg ha Mystic falls történetéről van szó, de... Nem, nincs de, várható volt.
- És gondolom komoly tudósként nem hisz az efféle badarságokban igaz? - tudom, hogy ejtettünk már szót efféléről is. Furcsaságokról, boszorkányokról, hihetetlen dolgokról, van aki hisz benne, van aki nem, én pedig tudom, hogy léteznek, én magam is egy vagyok közülük. Azt persze nem tudhatom, hogy ez rá is épp úgy igaz, ahogyan rám, maximum ő nem az éjszaka teremtménye, hanem a nappalé.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 07, 2016 11:30 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Rey & Drystan
tell me this isn't a dream
Azt mondják, hogy aki szerencsés az üzletben, az szerencsétlen a szerelemben. Hatványozottan igaz ez rám, attól tartok, de még a családomra is kiterjed a dolog. Túl sok titok, fájdalom és seb van már rajtam. De valamiért a fiatalsága és az önfeledtsége kisöpörte a fejemből a gondolataim. Önzőség lenne, hogy egy ifjú hölgyhöz kezdek el vonzódni?
Igen, nagy valószínűséggel. Megjött ettől a bátorságom? Nem... Annyi mindent tudnia kellene rólam és fogalmam sincs, hogy miként kezdjek bele. Kit kellene megismernie? A susztert, a szabót, a bakát vagy a kémet? Szabályosan dobszó van a fejemben, ahogy a keringésem vadul zúg. Ilyet még Emrys anyja közelében sem éreztem. Mély levegőt veszek és félszeg mosolyt villantok rá.
- Szerintem is, kellemes hely. Még nem jártam itt. - hajolok kicsit közelebb, hogy pontosan lássam, hogy merre mutat. Túl magas vagyok, nekem minden ilyen műveletet igazítanom kell. Mondjuk lehet, hogy nem kávét rendelek, hanem inkább egy teát. Nem, az amerikaiak pocsék teát főznek... Gondolkodás közben kísérem őt a kiszemelt helyre és húzom ki a széket számára előzékenyen, hogy aztán én is helyet foglaljak.
- Nos Rey... A környezetem szerint furcsa vagyok. - ezt megerősítendő majdhogy nem ugrik egyet a ládám, valami baja van megint a könyvnek... De nem akarok hazudni sem neki. A puhatolózás mellett döntök inkább. - Sok mindent csináltam életem során. Most antikváriumot vezetek, azelőtt mérnök voltam Szöulban.
Kis szünetet tartok... Nem tudhatom, hogy mennyire kíváncsi rám.

the woman • elnézést a kései válaszért • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 16, 2016 3:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Drystan and Rey
I'd like to kill you with a kiss. I'd like to strike you down with a bliss.
Rég érezhettem magam már ennyire feszültnek, talán érettségin se izgultam még, vagy talán a zh-im közbe se. Érdekesnek találom őt, hiszen a korombeliek sajna nem iylenek én pedig nem szeretem ezeket a fiúkat, akiket mostanában ismerek meg.
Mindegyik csak a szexre pályázik, vagy drogozik.. nagyon kevés olyan ember van az életemben, akire azt tudnám mondani, hogy benne száz százalákosan megbízom. Sajnos a szüleim se a megbízhatóságról voltak híresek, anyám naplói alapján titkolt előle valamit apám és így ez álltal anyám is előlem.
Soha nem tudom, hogy kiben bízhatok meg vagy éppen kiben nem, de igyekszem mindent megtudni a múltamról is és remélem lassna a jövőképem is kialakul, hogy mihez kezdek majd az én kis életemmel.
- Gondoltam kellemes lesz, igazam lett. - Mondom, majd eltűrök egy kis tincset ami éppen el szökött a többi közül. Másik lábamat teszem kresztbe és figyelek a válaszra, amit ő suttog nekem.
- Hmm.. ki ez a bolond, aki iylet állít? - Kérdezem nagy mosollyal szélesen húzodik végig.  
•• credit  •• Music •• Megjegyzés / Előzmény
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 29, 2016 10:59 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

connie & augustus
Világ életemben igényem volt a cserfességre, a nevetésre és jókedvre. Mindig tudtam, hogy mit kívánok elérni az életben, de Constance egy olyan pontot hozott létre, amitől megijedek. Mellette hiába lát bátornak, csak egy simlis, gyáva alak vagyok, aki már ezredszer játssza el ugyanazt. Szeretem őt újra és újra megismerni. Lehetőséget adni magamnak arra, hogy egy új szempontból közelíthessem meg szívét. Magaménak akarom tudni, nem úgy mint Christopher, aki csak kihasználni akarta, hogy hatalma van felette. Neki valójában nem volt sosem, de nekem igen. Én saját csapdám áldozata lettem, hisz időközben beleszerettem a velem szembenülő nőbe. Vele osztoztam jókedvemben, szomorúságomban, s mikor kétségbeesetten tudni akarta, hogy mi történik vele, én voltam az, aki eltüntetett minden emléket a fejéből, hogy újra tiszta lappal szelje a habokat. Várhatóvá vált, hogy a bűbáj egyszer kopni kezd, s valaki kikezdi majd. Így is történt a közelmúltban. Nincs több lehetőségem megismerni őt, ez marad az egyetlen dobásom, és úgy is kell viseltetnem. Nem lesz több lehetőségem, most alkotok magamról véleményt. Addig, míg meg nem tudja, hogy évszázadok óta ismer.
- Hétköznapi álmok. - biccentek, de ezt ő is szóvá teszi, mikor álmai egyszerűségét hozza fel. Kevesen vannak, akik beérik ennyivel, ezért szerettem a figyelmemet vele megosztani. Más nőként él, mint a többiek. - Úgy vélem, jó úton halad. Nem telhetetlen. S ezekből az álmokból csiholhat valóságot. - mosolyodom el biztatóan, míg fel nem teszi a kérdését. - Sokáig cselekedtem úgy, hogy nem törődtem a következményekkel. Mára már jó párat megbántam, de ezek nem olyan tettek voltak, amelyek az én céljaimat szolgálták. - vallom be csendesen. Nem fűzöm hozzá, hogy egy barátnak tett szívesség miatt érzem ezt, s hogy pont róla van szó. Christhopher sose fogja elhagyni a zsarnok énjét, mindig itt fog időzni bensőjében a telhetetlen, mohó fenevad, amely mindig fel akarja majd tenni az i-re a pontot. - De nem bántam meg mindet. - teszem hozzá. Nem akarom, hogy azt higgye, csak beszélek, miközben mind sületlenség. Amit megbántam, az az ellene elkövetett bűn volt. Azt nem bánom, hogy a következményekre való tekintet nélkül beleegyeztem, s ennek köszönhetően megismertem. Megláttam a jó oldalát a hibámnak.
Elvigyorodom. - Mi okom lenne cáfolni? - kérdezem egy kacsintást követően. Merészségből sosem szenvedtem hiányt, ki akartam mondani azt, hogy tényleg voltak alantas szándékaim, de nem ellene irányult egyik sem. Okot kerestem, hogy leülhessek mellé, s könnyedén megtaláltam. De volt előnyöm, ismerem az ízlését. - Nyitott könyv vagyok maga előtt. - vallom be őszintén, a szemem furcsa csillogást produkál, hiába nem látom, de érzem. Látom magam a szemeiben.
- Arra nincs esélyem, hogy felfedjem a teljes igazságot. De tudok hatni az emberekre, ha időt hagyok rá magamnak. - mosolyodom el. Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy világuralomra kívánok törni, vagy hogy abban lelem örömömet, hogy másokat befolyásoljak. Ez még fedné is a valóságot, hisz vele évtizedek óta ezt teszem, de ez is hozzájárult ahhoz, hogy így gondolkodjak az emberiségről és annak történelméről. - Ám úgy gondolom, nevetségesen hangozna, ha azt mondanám, inkább a világbékére vágyom. Nyugalomra és egymás megértésére. - súgom aztán csendesebben, elgondolkodva azon, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt tökéletesebben, de így is helyénvalónak tűnik.
Keserűséget ébreszt bennem szavaival.Mióta világ a világ, ez így működik. A hangos elnyomja a csendest, s ez igaz egy egyetemi, kollégiumi világra is. Ő már érettebben képes gondolkodni, mint az itteniek, köszönhetően a tartalmas, hosszú életének. - Mindannyian másért születünk erre a világra. Valakinek mindent a kezébe adnak, így megengedhetik maguknak, hogy az egyetemet csak hangos bulizással töltsék ki. Míg ott a másik véglet. Ön. - mosolyodom el. Mindig is küzdött, mikor éppen hagytuk neki. Már nem akarok beleszólni élete alakulásába, módosítani az emlékeit. De ha megtudja a kisded titkom, talán rám csapja az ajtót.
Szélesebbé válik a mosolyom, és belekortyolok a kávéba. Kellemes érzés tölti ki a torkomat, ahogy a meleg folyadék végigcsorog rajta. - De, hiszek. Minden okom megvan rá, hogy higgyek. - teszem aztán hozzá, mjad megköszörülöm a torkomat. Még nem akarom felfedni magam, hogy mi is vagyok valójában. - Talán kinevet miatta, de szeretem az efféle históriákat. Érdekesebbé teszik a mindennapokat. De megértem, ha ön esetleg másképpen vélekedik, nem sok bizonyíték akad tudományos körökben az efféle lények létezésére.

 de már itt :bb: ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 01, 2016 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Augustus & Connie

Soha sem vártam én sokat az élettől, amióta pedig tudom, hogy mi történt velem még inkább nincs ez így. Szívesen lennék átlagos, ha lehetne, akkor nem akarnék vérfarkas se lenni, de sajnos ezen nem változtathatok. Vajon, ha választhatnék, hogy soha ne ismerjem meg Christ, vagy maradjon mindez, ami megtörtént, akkor mit tennék? Rémes, amit művelt, de közben mégis a legjobb barátommá vált. Persze pár hete ezt még nem így gondoltam. Pár hete nagyon bántott az, amit tett, mára már azért sikerült valamelyest feldolgoznom. Nem fogadom el az okait, de talán azt képes vagyok megérteni, hogy egy idő után miért nem mondta el és elhiszem, hogy idővel rájött, hogy rosszul tette. Chris vámpír, de vannak érzései, még ha igyekszik is jól titkolni őket. Ha nem érdekelte volna az, amit velem tesz, nem lett volna mellettem az utóbbi években, legalábbis én így gondolom.
- Gondolja? Én... nem hiszek benne. Túlságosan kusza az életem és sok minden van benne, ami megakadályozza, hogy hétköznapi vágyaim lehessenek, vagy hát lehetnek, de a beteljesülés... - halk sóhaj csak egy félmosollyal, olyan beletörődőféle. Már valamelyest elfogadtam ezt, az én egyszerű vágyaim mégis hogyan teljesülhetnének? Ha valaha családom lenne... milyen férfi vállalna maga mellett egy vérfarkast? És ki akarná ezt az átkot átörökíteni a gyermekének is? Arról már nem is beszélve, hogy elég nehéz így ismerkedni és ott van Benedict és a maffia... kilátástalannak tűnik.
- Akkor ön bátor, bátrabb nálam. Én nem merek nem gondolni a következményekre. - talán mert túl sokat veszíthetek és túl nagy lehet az ár egy-egy meggondolatlan tettért. De ezúttal talán nem érdekelnek a következmények, hiszen végül is leült mellém egy ismeretlen férfi és én nem gondolva arra, hogy ez talán rossz ötlet elbeszélgettem vele és jól esik. Valahogy könnyű neki megnyílni, mintha csak... ismerném.
- Ha cáfolni próbálná az nem is tetszene, de végül is jó trükk volt, kérdés, hogy milyen gyakran alkalmazza. - kíváncsi pillantást kap egy mosollyal megspékelve. Na igen őszinte és ez jó, egyértelmű, hogy a könyv azért volt nála, hogy olyan valakivel kezdeményezhessen beszélgetést, mint én. Persze azt nem tudhatom, hogy kimondottan nekem szánta, én maximum arra gondolok így vadászhat az irodalom hallgatók között, de mégis remélem, hogy ez nem gyakori nála. Túlságosan szimpatikus ahhoz, hogy... De mit is beszélek? Én és a mélyebb emberi kapcsolatok... vérfarkas vagyok, ez soha sem olyan egyszerű.
- Pedig, ha ezt mondja akkor én azt mondom önnek is szépek a vágyai, de ezek szerint ön képes lenne bármit megérteni? Akkor is, ha vannak olyan dolgok, amiktől mondjuk inkább félne? - végül is úgy beszélgetek vele, mint egy átlag emberrel ,nem tudhatom, hogy ő pontosan ismeri a világunkat, hogy tudja hogy ki vagyok és mi vagyok, sőt talán még sokkal többet is tud minderről, mint én.
- Tudja néha sokkal könnyebb lenne olyannak lenni, mint azok, akik minden lazán kezelhetnek. - de nem vagyok olyan. Igazság szerint talán az nem is lenne az igazi. Ez inkább csak afféle vágyakozás, mint nem gondolsz azért igazán komolyan. Nem is biztos, hogy tudnék élvezni egy olyan laza és gondtalan életet. Azt hiszem nekem elég az enyém, csak lehetne egy kicsit békésebb. De nem az, épp e miatt is puhatolózom kicsit, ha már ilyen vizekre eveztünk. Kíváncsi vagyok ő mit gondol a természetfelettiről, ha már ilyesmi után is kutat, akkor biztosan meg van róla a véleménye, hiszen eddig is úgy tűnt sok mindenről meg van a véleménye.
- Komolyan? - azért meglep kicsit a válasszal, de azért mégis csak nagy kő esik le a szívemről. Ez egy kis lépés, főleg ha valaki szimpatikus akkor rossz lenne, ha kategorikusan elutasítana mindent, amit mások babonának és buta legendának tartanak csak. Én is kortyolok a habos cappuchinoból, amíg beszél és képtelen vagyok visszafogni a szélesedő mosolyomat. Mintha csak ezzel is mutatnám, hogy a válaszáért csillagos ötös jár. - Én is hiszek benne, hogy létezhet egy olyan világ is a miénk mögött, amiről a legtöbbeknek még csak sejtésünk sincs. De ez önt nem tölti el félelemmel? Az ember azt hinné, hogy a legtöbb ember kicsinek és gyengének érezné magát, ha arra gondolna nálánál sokkal erősebb lények is élnek a földön. - bár a szavai alapján nem úgy tűnik, hogy lenne benne akár csak cseppnyi félelem is, de... végül is ki tudja, talán csak jól leplezi.

//Awww a gifjeid! *-*//
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 09, 2016 9:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

connie & augustus
Tisztában vagyok a beteljesülési igényének. Mindig is ez volt a valódi vágy, mégsem kaphatta meg egyszer sem. Meg kellett volna kockáztatnom, hogy megtagadom Christopher parancsát, végül mégsem tettem. Féltem, méghozzá az egyik legidősebb vámpírtól. A revanstól, amellyel jutalmazhat akár a mai nap folyamán is, ha rájön, hogy az én kiskapumnak köszönhető Constance észhez térése. Nem véletlenül kezdett el öregedni, mikor kiváltotta a vérfarkas átkát. Az egész ehhez volt kötve, és miután ez a kötelék megszakadt, nagyjából minden szabály, minden mágia, amit belefektettem, elpárolgott. Nem kaphatta vissza minden emlékét, elvégre ha így történne, már régen felismert volna. Nem először találkoztunk, de immáron nincs eszköz a kezemben ahhoz, hogy ha elrontom, újrakezdjem. Ez már az éles játék, ügyelnem kell minden apró momentumra, mert ha hiba kúszik a szerkezetbe, nincs esélyem rögtön új talajt teremteni. Üdvözlet a való életben, Augustus.
- Csak higgyen. A hit és remény már több királyságot, uralmat és diktatúrát megdöntött. Az más kérdés, hogy néha ezek után rosszabb jött. De magát látva, kétlem, hogy erre sor kerülhetne az ön esetében. - mosolyodom el. Nem egy szónok tehetségével áldottak meg a felmenőim, még ha tudtam is magabiztosan beszélni. A mosolyom általában megnyerő, a modorom finom, angol úriember mivoltomat bizonyítja, de ezek mind külsőségek. A rejtély odabenn, a mellkasban, a fejben kezdődik. Bennem pedig megannyi megfejtetlen titok bújkált, mélyen a felszín alatt. Nem született még olyan a földre, aki megpróbálta volna kihúzni belőlem ezeket. Az esély adott, én kezelek minden ilyen szituációt helytelenül. Constance esetében is mindig az ijedtség döntött arról, hogy elfeledtetem vele az emlékeit - főleg velem kapcsolatban.
A vállam alig láthatóan rándul, mosolyomba egy cserfes kisfiú szelídsége, pimaszsága költözik. - Nem túl gyakran. Valójában nem szeretek hazudni, és közhelyes trükkökkel leülni emberek mellé. De ezt az alkalmat kihagyhatatlannak tartottam. - vallom őszintén. Tekintetem ugyanezt sugallja, hisz semmi okom nem adódik arra, hogy ebben ferdítsek. Túl jó benyomást sem keltenék, ha rögtön hazugsággal indítanék, mintha ez már elkerülhető lenne. Nem az. Hazugságra alapoztam, már régen nem tiszta ez a játszma, és nem szenvedhettem volna, hisz én voltam a legkegyetlenebb ebben a történetben. Egy szörnyeteg, álarc alá bújva, elegáns, angol modorral eltakarva a valódiságot.
- Láttam már... dolgokat. - ejtem ki lassan a szavakat, sejtelmes pillantást intézve felé. - Nem tudok olyasmiről, amit ne értenék meg. És amitől félnék. Higgye el, a félelem csak egy érzés, amit akkor érzünk, ha valamit nem ismerünk igazán. De a munkám végett már jó pár dologgal találkoztam. Vagy feljegyzésekben, vagy... élesben. - teszem aztán hozzá. Nem akarom nagyon nyomatékosítani benne, hogy tudok a természetfelettiről. Vicces is volna, ha nem tudnék, miözben boszorkány vagyok, de ő erről nem sejt semmit. Nem érzi ki rajtam, amin nem kell meglepődnöm.
Egy pillanatra felemelem a fejem, mikor a lazaságot említi és körülnézek. Látok pár olyat, akire vonatkozhatna ez a jelző, egyikük sem közelítette meg Constance szellemi fölényét, de ezen a főiskolán nem is ez a feladatuk. - Nem tenné boldoggá. Aki könyveket olvas a friss levegőn, nem akarhat őszintén ilyen lenni. - fordulok vissza felé, nem törődve azzal, hogy esetleg az imént feltérképezett lányok meghallják az eszmefuttatásomat. Ám a mondanivalóm elhangzása után jövök rá, hogy nem kellene ennyire közvetlenül kezelnem. Elárulom magam, pedig a látszat, hogy csak most ismerem meg. Nem válhatok átlátszóvá, még nem érettem meg arra, hogy lebukjak.
Halkan nevetem el magamat. - Tudja, valaki Istenben hisz. Egyesek az újjászületésben és a lélekvándorlásban. Miért is lenne furcsa, ha valaki a vámpírokban és a vérfarkasokban hisz? - villantok felé ismét széles mosolyt. Kezdek igazán feloldódni, odébb vágni az úriember szerepét, amit ritkán teszek meg. - Maga talán fél? Mert én nem. - komolyodik meg aztán az arcom, de egy élcelődő mosoly még marad a szám szélében.

 de már itt :bb: ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 11, 2016 9:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Augustus & Connie

Valahogy egészen felemelő érzés beszélgetni vele. Mintha már régóta ismernénk egymást, pedig épp csak most találkoztunk, én legalábbis ebben a hitben élek. Mégis olyan kellemes érzés, ahogyan hallgatom és nagyon tetszenek a gondolatai is. Egyszerűen jó dolog ilyen könnyedén közvetlennek lenni valakivel. Valahogy nem érzek magamban gátat, hogy vissza kellene fognom a véleményemet, mert sok mindenben úgy tűnik nagyon hasonlóan gondolkodunk és bár nem is ismer - legalábbis ebben a hitben élek most még -, mégis úgy bátorít és önt belém erőt, mintha már régi barátok lennénk. Soha nem tapasztaltam még ilyet. Még Chris esetén sem, pedig vele is viszonylag hamar barátok lettünk, bár ott azért nagy szerepet játszott az is, hogy segített nekem, hogy könnyebben átvészeljem a kínt és a szenvedést, ami az első teliholddal várt rám.
- Hit... igyekszem hinni abban, hogy minden jóra fordulhat és hogy képes vagyok felállni akkor is, ha megint valami rossz jön... tényleg igyekszem. - nem vagyok biztos magamban, főleg most hogy kiderült ez Chrsiről és a múltamról, de igaza van, a kesergés nem változtat semmin és nem hoz semmi jót. Hinni kell abban, hogy a dolgok idővel jóra fordulnak, hogy az ember élete végül csak vesz valami jó irányt huzamosabb ideig. Én is nagyon remélem, hogy így lesz, mert rendkívül fárasztó folyton nehézségekkel megküzdeni, amikor azt hinnéd, hogy végre egyenesben vagy.
- Tudja jól áll önnek az őszinteség és... ez a csalafinta mosoly is. Az első pillanatokban nem gondoltam volna, hogy ilyesmire is képes. - és ezt mindenképpen veheti bóknak, a mosolyom is erről árulkodik. Tényleg felettébb kellemes a mosolya, olyan jó érzéssel tölti el az embert és van valamiféle kisfiús bája is, bár nem tudom, hogy hány éves lehet, de biztos vagyok benne, hogy jó pár évet letagadhat a valódi korából, ha mosolyog, habár egyébként is.
- Látott már dolgokat? De... miféléket pontosan? - végül is van abban ráció, amit mond. Ha egyszer történelmet kutat, akkor érthető, ha futott már bele netán a természetfelettibe, de vajon mely részét látta? A jót, vagy a rosszat? A csodásat, vagy a félelmeteset? Egyáltalán... ő vajon ember, vagy sem? Az emberek általában megijednek az ilyesmitől, ami érthető és őszintén szólva én is megijedtem, amikor Chris először magyarázta el, hogy mi vagyok és hogy mire leszek képes és hogyan hat majd rám a telihold. Kár lenne tagadni, én akkor nagyon is féltem, rettegtem attól, ami vagyok.
- Furcsa, mintha... jobban ismerne, mint én magamat. Érzett már ilyet valaha? Persze igaza van, tényleg nem érezném jól magamat így... mármint a jelenlegi életemben, de vajon, ha az életem másképp alakul, egyszerűbben akkor nem lennék én is más? Sokat gondolkodom ezen, pedig tudom, hogy butaság, hiszen úgy sem élhetném másvalaki életét. - tétován vonom meg a vállamat, és inkább a cappuchinomat emelem meg, hogy abból kortyoljak kicsit és azzal vonjam el a saját figyelmemet a saját néha kissé zavarosan kacifántos gondolataimról, amikkel néha komolyan nem tudok mit kezdeni. Van, hogy úgy érzem jobb lenne, ha meg se szólalnék, akkor nem kavarodnék bele a saját eszmefuttatásaimba.
- Nem is tudom... még nem találkoztam olyannal, aki hisz bennük és főleg nem, aki ilyen könnyedén is kezeli ezt a témát, de ön... biztosan a kutatásai miatt is van így vele, végül is érthető. - érthető, de ettől még nem kevésbé meglepő. Elmélkedő és nagyon kedves és mint említettem már a mosolya... És mégis az én mosolyomat a kérdése egy pillanat alatt lehervasztja az arcomról. Kényelmetlenül fészkelődöm kicsit, mire végül rászánom magamat arra, hogy megszólaljak. - Igen, én... félek. Lehet, hogy ezt nem szabad csak így beismerni, de jó okom van rá. Ha az én helyemben lenne... talán ön is félne. - finoman megvonom a vállamat és egy pillanatra inkább az előttem az asztalon lévő szalvéta mintázatának tanulmányozásába fogok. Na igen az életemben épp elég félelem van. Félek azoktól, akik sokkal erősebbek nálam, mint mondjuk a vámpírok, vagy a vadászok, akik emberi átlagos alakomban könnyedén végezhetnének velem pusztán csak azért, mert az vagyok, ami, még ha nem is tettem semmi rosszat. Meg aztán ott vannak a boszorkányok... hiszen megtapasztalhattam a saját bőrömön, hogy mire képesek, emlékeket vehetnek el, vagy bármi... rosszabbat is tehetnek. Végül pedig itt vagyok én magam, az átkom, a telihold... a maffia... azt hiszem az életem telis-tele van olyan dolgokkal, amiktől félhetek.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 13, 2016 5:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

connie & augustus
Úgy teszek, mintha újdonság lenne minden egyes szó, mi elhagyja száját. Az igazság ezzel ellentétben az, hogy jobban ismerem őt, mint ő saját magát. Szíve minden titkos kívánságát ismerem már, megannyiszor osztotta meg velem aggályait az életével kapcsolatban. Majd mindig elfeledte, hogy már egyszer elmondta. Mégis, egyszer sem tudom megunni, ahogyan elmondja, mi kíséri végig az útján. Ami egyre nehezebb volt, az az, hogy ne buktassam le magamat. Nem állok készen arra, hogy bevalljam, régóta az élete része vagyok, csak nem emlékszik rám. Olyan ez, mint egy rossz amnézia, amivel én jutalmaztam bizonyos időközönként. Szeretem azt hinni, hogy ezzel jót teszek, de látom rajta, a szemein, minden egyes alkalommal, hogy amit tettem a múltban, az minden volt, csak jutalom nem. Tönkretettem egy emberi élőlény életét, csupán egy füttyszó miatt, melyet egy barátnak tett ígéret végett kényszeredett voltam teljesíteni. Bár visszapörgethettem volna az idő kerekét, hogy máshogyan döntsek. Talán halállal lakolnék, ha ellenszegülnék a vámpírnak. Ezer év fájdalmával jutalmazna hűtlenségemért. Azonban már az is nagy kegynek bizonyul, hogy eddig nem kutatott fel annak érdekében, hogy élve felboncoljon. - Az igyekezetet pedig eredmény követi. - teszem hozzá szavaihoz, arcomon pedig egy meggyőző mosoly rajzolódik ki. Mást aligha tehetek, mint biztatom, hogy ne mondjon le semmiről, főleg ne reményről és hitről. Ez a kettő már világot is váltott meg. Nem keresztényekre van szükség, nem is vallásra. A hit egy független dolog mindettől. Nem kell ahhoz egyház, hogy hinni tudjunk valamiben.
Elmosolyodom a bókján. Sokan arra fogják a kisugárzásom javát, hogy angol vagyok, nekem pedig minden jól áll. Sose értek egyet ezzel, habár nem is én beszélgetek magammal, hanem mások, így adnom kell a véleményükre. - Nem szeretek megragadni a konzervativizmus egy fokán. Sokan ezért félnek az angoloktól. Mert maradiak, és hagyományőrzők. De ettől még belefér a jókedv és tréfálkozás, főleg ha egy gyönyörű nő társaságáról van szó. - folytatom köntörfalazás nélkül. Régóta nem járok haza, nem élnek a szüleim, Christopher gyorsan gondoskodott arról, hogy egy ideig ne legyen hiánya boszorkányból, mikor eldöntötte helyettem is, hogy állítsam meg az öregedésemet.
Felsóhajtok, majd pár másodperc erejéig inkább a távolt fürkészem. Indítékként szolgál, hogy egy kisebb csoport fiatal vonul ott végig, így van időm végiggondolni, mit is feleljek erre a kérdésre. - Ha elmondanám, őrültnek tartana. - mondom ki végül. Nem akarom egyből felfedni a valómat, holott párszor már megtettem, és egyszer sem kapott tőle szívrohamot. Tartható oknak az, hogy vérfarkasként vicces lenne részéről, ha megijedne egy boszorkánytól, egész egyszerűen tisztában van mindennel, én mégis tovább csűröm és csavarom a dolgaimat.
Belekortyolok a forró kávéba. Még mindig finom a nedű, de nem ez köti le elsőképpen a figyelmemet. - Szeretem azt hinni, hogy mások nyitottak erre a világra. Nem az okkultizmusra, és arra, amit egyes negyedekben művelnek varázslás és jóslás címszavával, hisz az egyszerű szemfényvesztés. De hiszek abban, hogy a felszín alatt ott az a bizonyos réteg, ami számtalan kérdésünkre adhat még választ. - elmélkedem, szemmel láthatóan tényleg őszintén. Christopher már nevetne rajtam, ha látná, milyen erőfeszítéseket teszek a beszélgetésben, holott jobb lenne, ha nyílt kártyákkal játszanék. Nem csalódna bennem akkorát, mikor rájön, hogy mi és ki vagyok. - Mitől fél? Mondja el, és talán megértem. - reagálok arra, ami csak úgy kibuggyan belőle. Bátor kimondani, hogy fél. Kevesen képesek rá.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 18, 2016 9:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Augustus & Connie

Olyan pozitív, olyan optimista, bár én is ilyen lehetnék! Mintha csak mindenben a jót látná, a lehetőséget, ami tőlem az utóbb időben nagyon távol áll. Valahogy úgy tűnik az életem még ha felfelé ível is mindig jön egy újabb pofon, ami a mélybe taszít. Árvának hittem magamat, végül csak örökbe fogadtak, amiről azt hittem, hogy ez jó, aztán kiderült mekkorát tévedtem, hiszen gyilkost akartak faragni belőlem. Kényszerből megöltem valakit, kiderült vérfarkas vagyok, de jött egy apró reménysugár Chris, aki segített, hogy aztán róla is kiderüljön, hogy csak bábként mozgatott egész életemben, ami sokkal hosszabb, mint hittem. Mintha tényleg csak minden ellenem lenne. Már szinte várhatom, hogy ha most itt van egy szimpatikus fickó mikor jön valami rossz, ami ezt az egész idillinek induló ismeretséget majd romba dönti. Így tényleg nehéz pozitívan látni a világot.
- És még ilyen ügyesen tud bókolni is... köszönöm. Egyébként én mindig is kedveltem az angolokat, van valami szépség ebben a konzervatív életszemléletben is. Jobb is, mint a mai... túlságosan laza életmód. - legalábbis, ami a mi drága kis országunkban sok helyütt jellemző. Én magam is inkább vagyok visszafogott, nem hiába egy parkban ücsörögtem könyvet olvasva, amire sajnos a korosztályom, vagy a nálam fiatalabbak kis hányada szánná csak rá magát. Rohan a világ, csak sejtelmem sincs, hogy hová. Néha úgy hiszem a pusztulásba.
- Vitázhatnánk rajta, hogy ki tartaná nagyobb őrültnek a másikat. - elmosolyodom, őszintén kíváncsi vagyok rá, hogy mi az, ami miatt őrültnek tartanám. Úgy hiszem - hiszen róla semmit sem tudok - az én hírem sokkal nagyobb meglepetéssel szolgálna számára és valahogy sokkal nehezebb lenne közölnöm, mint fordítva. Végül is milyen titka lehet? Esetleg, hogy hisz a szellemekben, vagy az átlag emberek misztikus játékait űzi, amiről azt hiszik, hogy valóságos, de köze sincs az igazi mágiához, mint amivel valaki az emlékeimet tette semmissé? Nem... nem tudom elképzelni, hogy mire gondolhat.
- Tehát, ha azt mondanám, hogy igaza van... nem is lepődne meg rajta? Ha azt mondnám én... tényleg tudom, hogy igaza van? - ezek szerint hisz a mágiában, hisz a természetfelettiben. De vajon csak úgy, mint egy átlag ember, aki szeret hinni mindenben, ami nem átlagos, vagy úgy... igazából? Mégis ennek ellenére is nehéz kimondanom a lényeget, az igazat, hogy ténylegesen mitől félek, mert... még mindig lehet rossz vége. Ezért kortyolok előbb a csészémbe, kell egy kis idő, hogy bármire is rászánjam magamat, végül csak sóhajtok egy aprót mire végül felpillantok újra. Tényleg meseszép szemei vannak és valamiféle mély megértés sugárzik belőlük, amit magam sem tudok hová tenni.
- Félek, hogy ha most kimondom az igazat, akkor vagy tényleg őrültnek néz, vagy felpattan és itt hagy, vagy... is-is, mert szimpatikus és szívesen innék meg máskor is egy kávét kibeszélve egy jó könyvet, persze ha van ideje, de meg van rá az esély, hogy az igazsággal eljátszom ezt a lehetőséget. - tudom talán feleslegesen hosszú a felvezetés, talán nincs rá szükség, de... mégis megteszem, mert valahogy így könnyebb kimondani a lényeget. - Jól gondolja, hogy van más is a világon, mágia... akármi, természetfeletti. Én is ilyesmi vagyok, csak az én terhem inkább valamiféle átok semmint valami remek misztikum, amiért rajongani lehet. Én... - miért ilyen nehéz ezt kimondani ténylegesen? Újabb rövid szünet, a hangomat is lehalkítom kicsit és még talán akaratlanul közelebb is hajolok egy leheletnyit. - Vérfarkas vagyok. - feszülten várok, szinte látom magam előtt, ahogy felpattan, vagy elneveti magát, mert azt hiszi ez csak valami buta vicc. Milyen szép is lenne, ha az lenne!
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 13, 2016 10:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Diákkoromban az ebédidő volt a napom kedvenc része vagy éppen a délután, amikor foghattam a táskámat és átsétálhattam a koliba, hogy az esti bulira készülődjek vagy éppen ne csináljak semmit. Tanárként az ebédidőben az volt a legjobb, hogy létezett és ekkor meg tudtam inni egy kávét, gyorsan átnézhettem a következő előadásom anyagát, belejavíthattam egy-két dolgozatba vagy felhívhattam valakit, hogy találkozzunk, beszéljünk pár mondatot. Most az utóbbit időzítettem a szünetemre és nem mást hívtam fel, mint az unokatestvéremet, Clara-t. Az anyukám testvérének a lánya és hiába volt közöttünk 8 év korkülönbség, mindig jól megértettük egymást. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy volt egy másik ismerős arc is a főiskolán, olyan, akivel egyetlen viharfelhő sem árnyékolta a kapcsolatunkat és akivel szabadon beszélgethettem nagyjából bármiről. Plusz szerencse, hogy eddig nem vette fel az óráimat, nem is tudom, hogy tudnám elvonatkoztatni magam attól, hogy az édes kis Clara ül a padokban és ő figyel rám.
Miközben vártam rá, elkezdtem átfutni a jegyzeteimet az ókori és középkori egyháztörténetről, mert igaz, hogy csak délután lesz ez a téma az órámon, de nekem is sokkal jobban fel kellett készülnöm rá. Leginkább azért volt muszáj küzdenem, nehogy elaludjak, ezért is rendeltem magamnak egy hatalmas adag kávét úgy, hogy ebéd után is magammal tudjam hordozni. Az sem érdekelt, hogy ki fog hűlni, amint megérkezett szinte teljesen felöntöttem cukorral, hogy az energia biztosított legyen és mire nagyjából elkavargattam a szirupossá vált innivalót, addigra Clara is befutott. Széles mosoly ült ki az arcomra, amint megláttam rögtön felpattantam és úgy örültem neki, mintha minimum negyven éve nem láttam volna.
- Szia, idegen! - Köszöntem neki kedves és azonnal megöleltem. Azon kevés személyek egyike volt, aki mindig előhozta belőlem a gyerekkori emlékeket és a honvágyat, tartózkodjak akárhol. Nem volt nehéz dolga, hiszen szinte születésétől vigyáztam rá és ahogy cseperedett, úgy váltunk cinkostársakká. - Mi a helyzet? Bocsi, ha keresztülhúztam az ebédidőre tervezett dolgaidat, csak gondoltam éppen itt az ideje, hogy leüljünk egy kicsit beszélgetni. - Visszaültem a helyemre és lassan kortyolgatni kezdtem a kávémat, várva, hogy kezdjen bele bármilyen történetbe, mesébe, mondanivalóba, bármibe.


to: Clara © 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 14, 2016 12:07 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Az ember legjobb barátja nem tér vissza csak úgy a halálból, de az enyém megtette, de még se beszélhettem róla senkinek se. Egyszerűen mégis mit mondhatnék? Még én magam is alig hiszem el ezt az egészet, hogy Noel újra itt van, vagyis nem itt, de él. S amit láttam. Igazából néha még én magam is azt hiszem, hogy az egész csak a képzelet szüleménye és megbolondultam, de aztán újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy nagyon is valóságos volt és itt lenne az ideje elfogadnom mindent, de annyira nehéz. Mindegy, most nem gondolhatok erre, hiszen Kate már vár rám. Unokatestvérem, de mégis kicsit olyan számomra, mint egy nővér. Gyerekként is sokat vigyázott rám. Arról fogalmam sincs, hogy zsebpénzt kapott e érte egykoron, de valahogy sose érdekelt, mert mindig is nagyon jól szórakoztunk. Legalább vele móka volt az az idő, amikor anyáék nem voltak otthon.
Most pedig egy egyetemen vagyunk, először nem is tudtam, hogy itt van, valahogy ez az információ felett elsiklottam, aztán véletlen egymásba botlottunk az folyóson és akkor döbbentem rá, hogy ő itt tanár. Pedig jó párszor szóba került, de talán nem véletlen, hogy néha azt mondják, hogy jó lenne, ha végre leszállnék a földre és nem barangolnék annyit a fantázia mezőn. Sietve kaptam fel a füzetemet, hiszen már régen kiürült a terem és mindenki ebédelni, vagy tanulni elrohant, de én még mindig a füzetembe firkálgattam, amikor is észbe kaptam, hogy valaki vár rám. Jó pár diáknak neki mentem rohanás közepette, így állandóan kérhettem elnézést, de aztán megláttam Katet, s mosoly máris az arcomra kúszott. Kicsit megigazítottam a ruhámat, s próbáltam már annyira nem rohanni, amikor pedig odaértem hozzá, akkor könnyedén viszonoztam az ölelését.
- Szia neked is tanár néni! – szerettem kicsit húzni őt ezzel, s mindig ügyeltem arra, hogy ne vegyem fel azt a tantárgyat, amit ő tartana, vagy mástanárral legyen az az órám, mert őt se akarom kínos helyzetbe hozni, meg így legalább tud segíteni nekem, ha valamit nem értek és még azt se mondhatják, hogy csalás. – Remélem, nem vársz túl régóta! Kicsit elbambultam. – vallottam be neki a dolgot, majd sietve huppantam le vele szemben. – Jaj, semmit se húztál keresztbe, legalább megkímélted a füzetemet egy újabb firkától. – legyintettem is mellé egyet, amikor pedig megérkezett a pincér, akkor sietve rendeltem én is egy kávét. – Örülök, hogy hívtál, hiszen jó ideje nem láttuk egymást, s már nagyon hiányoztál. Minden rendben van veled? A diákok még nem okoztak neked ősztincseket? – kérdeztem meg továbbra is mosolyogva, hiszen a mosoly eléggé ritkán tűnt el az arcomról. S most, hogy itt volt ő is tényleg jókedvem volt, s kicsit segített elterelni a gondolataimat Noelről.


to: Kate © :hug:
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 01, 2016 5:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Igazából fel sem tűnt, hogy késett, az egész családunk hajlamos volt arra, hogy belefeledkezzen a dolgaiba és csak akkor vegye észre, hogy jelenése lenne valahol, amikor már ott kellett volna lennie. Én is ilyen volt: a születésemről is elkéstem, a vártnál két nappal később jöttem a világra és egészen addig tartott a vesszőfutásom az idővel, míg munkába nem álltam. Sajnos muszáj volt megtapasztalnom, hogy a felnőtt élethez hozzátartozik az óra mutatóinak állandó figyelése és nem figyelmen kívül hagyása. Levetkőztem a rossz szokásaimat és hajlandó voltam időben odaérni a munkahelyeimre, ám az életem több területén hajlamos voltam megfeledkezni a változásra való szükségről. Persze néhány szép szó és elnézték a késéseimet, főleg, hogy a rokonok nagy többsége szintén ebben a betegségben szenvedett, a barátaim pedig nagy nehezen, de hozzászoktak.
- Ne! Csak te ne hívj így, kérlek! – Mosolyom nem lankadt, de az arcomra mímelt rosszullét ült ki. Soha nem hittem volna, hogy egyszer tanárnak fogok felcsapni, ám igaz, amit mondanak a hirtelen jövő lehetőségekről: meg kell ragadni őket. Ha nem lettem volna elkeseredett Ben miatt és nem untam volna magam halálra minden egyes nap, akkor valószínűleg el sem vállaltam volna az állást. Így viszont kimozdulhattam Mystic Falls-ból, új embereket ismerhettem meg és bevallhattam magamnak, hogy igenis szeretek a pódiumon állni és átadnia a tudásomat azoknak, akiket érdekel, amit mondok. A változás által ismeri meg magát leginkább az ember.
- Ugyan, egy kis késés nálunk nem oszt, nem szoroz. – Legyintettem. – Addig én is nézelődtem a papírjaim között, de sokkal nem lettem előrébb. Majd improvizálok. – Megvontam a vállam. Nem vettem én ennyire félvállról a tanítást, de a tegnap estét Ben-el töltöttem és akkor a legkevésbé sem azzal voltam elfoglalva, hogy pontról pontra összeállítsam a mai tantervet. A témával tisztában voltam és reménykedtem, hogy nem ürült ki teljesen az agyam azzal kapcsolatban.
- Te az ebédszünetedre nem találtál jobb elfoglaltságot annál, hogy a füzetedbe firkálgass? Most már biztos, hogy sürgősen beszélgetnünk kell. – Nem szerettem volna, ha az unokatesóm magába mélyedve kuksolt volna bárhol, amikor minden a rendelkezésére állt ahhoz, hogy érdekesek legyenek a hétköznapjai. Gyönyörű volt kívül és belül is, mi másra lett volna szüksége?
- Velem minden rendben és nagyon remélem, hogy még nem most fog eljönni az idő, amikor megőszülök. Nincs kedvem elkezdeni keresgélni a megfelelő hajfestéket, várnék vele pár évet. – Hamarabb fogok én megőszülni mástól, mint a sulitól, abban biztos voltam. – Egyébként nem annyira borzasztóak az egyetemisták, mint ahogy a városi legendák mondják, lekopogom, de eddig kellemes csalódás a tanítás. Nem hittem volna, hogy megtetszik. – Vallottam be. – És veled miújság? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben, a szokásosnál is jobban el vagy varázsolva.


to: Clara © 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 07, 2016 9:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Persze, hogy nem gondoltam komolyan, de mi ilyenek voltunk. A családunk késett és szerette kicsit a másik a vérét is szívni, ha alkalma adódott rá. Kate is érezhette, hogy nem gondolom komolyan azt, amit mondtam, vagyis inkább ahogyan neveztem, de a kívánt hatást még így is könnyedén elértem. Nem is akartam annak hívni, hiszen még számomra is fura volt, ezért örültem annak, hogy nem csak egy történelemmel foglalkozó tanárt alkalmaznak az egyetemen, mert így mehettem máshoz is. Fogalmam sincs, hogy milyen lenne az, ha ő tanítana engem is, de azt se szeretném, ha miattam kapna hideget és meleget is. Nem olyannak ismertem meg, aki bárkivel is kivételezne, de hát a rosszindulatú pletykákra se akarok okot adni, így pedig másik tanárnál kötöttem ki. Nem mondom, hogy olyan érdekesen tudja megtartani, mint ő, hiszen egyszer már hallottam, amikor helyettesített, de minden áldozatokkal jár.
- Meglátom mit tehetek ez ügyben. – huncut mosoly könnyedén jelent az arcomon, miközben a táskám kisebb koppanás közepette végül elérte a talajt. Könnyedén kortyoltam párat az italomból és kíváncsian fürkésztem őt. Nem sokkal tűnhet első ránézésre idősebbnek nálam, meg kicsit még hasonlítunk is egymásra. Nem is csoda, hogy sokszor azt hiszik, hogy édestestvérek vagyunk, pedig nem így van, vagyis csak unokatestvérek vagyunk, de mégis olyan számomra, mintha a nővérem lenne. Mindig számíthattam rá és még most is. Pedig biztosan megannyi dolga lenne, de még se fordít hátat nekem, ezért pedig örökké hálás leszek.
- Ezt úgy mondod, mintha annyira rossz dolog lenne. Unalmas volt az óra és elkezdtem az előadás közben rajzolni, majd pedig a szünetben folytattam… - kezdtem bele, majd játékosan megforgattam a szemeimet. – nem tűnt fel, hogy vége lett az órának. – tettem hozzá még a pontosítás kedvéért, hiszen vannak olyan órák, amiken eléggé nehéz figyelni, vagy nem bealudni. Gondolom már ő is találkozott ilyennel, vagy csak hallott róla, de az se kizárt, hogy egykoron ő neki is voltak hasonló pillantani. – Legalább nem horkoltam! – a mosoly pedig könnyedén kúszott a fülemig, hiszen egyáltalán nem gondoltam komolyan, amit mondtam, de én ilyen voltam. Szerettem mosolyt csalni mások arcára, ha kellett, akkor így.
- Pedig szívesen segítek keresgélni benne, Bennek pedig fel se tűnne… - a pasiknak legtöbb esetben fel se tűnik, ha a barátnőjének a haja megváltozik, de teljesen megértettem. Ő is még fiatal volt és kár lett volna a szép hajáért, ha már most őszülni kezd. – Bár legalább divatos lenne. Festés nélkül is lehetne granny hajad. – kuncogtam el magam, majd ismét kortyoltam párat a poharam tartalmából. Kíváncsian hallgattam azt, amit mond. – Én örülök annak, hogy megszeretted és még maradni fogsz. – mondtam teljesen őszintén, hiszen legalább még egy nagyon jó ismerős volt itt. Arra, hogy el vagyok varázsolva csak megrántottam eleinte a vállaimat, majd lesütöttem a szemeimet és a poharamat figyeltem, miközben az ujjaimmal azt piszkálgattam. – Csak eszembe jutott Noel… - böktem ki végül, hiszen ő pontosan tudja, hogy nagyon jóban voltunk és a fiú halála eléggé kiütött akkoriban. Azóta pár év eltelt, de még se bírtam teljesen kiverni. Főleg most nem, hogy újra itt van, de még se mondhatom el ezt Kate-nek, hogy vámpír lett a legjobb barátomból, hiszen még én is alig tudom elhinni. – De amúgy minden rendben van. Este lesz parti, te is jössz? – próbáltam terelni a dolgot, hiszen nem ő lenne az egyedüli tanár. A fiatalabb tanárok sokszor jönnek szintén szórakozni, minket pedig ez nem zavar, hiszen ami egy-egy bulikor történik az ott is marad, az iskolába nem kerülhet vissza… Legalábbis ez az egy szabály biztosan él ilyenkor.




to: Kate © :hug:
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 08, 2016 12:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Cukorfalat vagy, mint mindig. - Komolyan gondoltam, de némi viccelődést észrevehetett a hangomban. Szerettem a rokonaimat, viszont Clara egy volt a kedvenceim közül, ami minden bizonnyal azért is volt lehetséges, mert mióta megszületett sok időt töltöttünk együtt. Legyen szó tavaszi szünetről, nyári kirándulásokról, szülinapokról, hálaadásról, karácsonyról, mindig ő volt az, aki mellett ültem az asztalnál vagy akivel egy szobában aludtam. Ha már egészen pár évvel ezelőttig vér szerint "csak" egy báty jutott nekem, legalább kiélvezhettem az unokatestvér nyújtott előnyöket. Azután pedig még jobb lett, miután Clara-nak is kinyílt a szeme és elkezdett elnőni: nem hiszem, hogy lett volna és a mai napig is lenne olyan dolog, amit ne beszélhettünk volna meg egymással.
- Melyik óra volt ennyire érdekes? - Kérdeztem széles mosollyal. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nálam nem fordult elő ilyesmi az egyetemen. Mindenkinek vannak olyan órái, amelyek előtt hiába önt magába egy liternyi kávét és akár ruhacsipesszel is kitámaszthattuk volna a szemeinket, akkor is vagy az álom kap el minket vagy ösztönösen pótcselekvésbe kezdünk. - Egyszer téged is lekapnak, miközben alszol, horkolsz vagy látszik rajtad az unalom és felkerülsz a netre, mint mém. - Nevettem el magam jókedvűen az elém táruló kép láttán. Imádtam az ilyen ökörségeket, ha rossz napom volt, rögtön felvidítottak a pihent agyú emberek találmányai.
- A te fiatal, jó, erős kis szemeid lesznek az elsők, akiket meg fogok kérni, hogy kutassák át a hajamat ősz szálakat keresve. - Bele sem akartam gondolni, mi minden fog még addig bekövetkezni, míg őszülni kezdek. Mindig is azt hittem, hogy a leghamarabbi esemény, ami az öregedés jeleit rajzolhatja majd rám, a gyerekeim iránti aggódás lesz. Viszont jelenleg ez tűnt a legtávolabbinak az életemben. - Hát, mivel mostanában nem sokat látjuk egymást, ki tudja, milyen apróságok tűnnének fel Ben-nek. De mivel nem diákként vagyok itt, túlságosan drasztikus változásoktól nem kell tartani senkinek sem. - Kortyoltam bele a kávémba. Azok, akik útkeresőként, diákként jöttek az egyetemre hajlamosabbak voltak arra, hogy újat próbáljanak ki. Én nagyjából már kinőttem ebből a korszakból és ahogy láttam, Clara sem a magában bizonytalanok közé tartozott. Szerencsére.
Aztán aprót sóhajtottam. Az én szívem is belesajdult abba a fájdalomba, amit Clara-nak kellett átélnie a barátja elvesztése miatt. Noel sokat jelentett neki és az, hogy a fiú hirtelen távozott az élők sorából egyszerűen feldolgozhatatlan volt. Még azokat is meglepte, akik nem ismerték. - Sokat gondolsz rá, igaz? - Nyilvánvaló kérdés volt, a feltételével arra szerettem volna utalni, hogy nekem nyugodtan kiöntheti a lelkét. - Jót fog tenni, ha ma este kimozdulsz abba a buliba. És igen, én is megyek, szerintem nem rossz, ha egy tanár az előadótermen is jó kapcsolatot ápol a diákjaival, ennek az alapja pedig az, ha megmutatja, hogy ő is emberből van és szeret szórakozni. - Megvontam a vállam. Nem volt programom estére, azzal a néhány javítanivalóval délután végezni fogok.


to: Clara © 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 08, 2016 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Csak egy igazán bűbájos mosollyal feleltem arra, amit mondott, hiszen kár lett volna túl ragozni ezt, mivel mindig is jól kijöttünk. Néha kicsit mondtuk játékosan egy-két dolgot, de olyan volt számomra, mint egy nővér. Mindig is szoros volt közöttünk a kapcsolat és még a korkülönbség se érdekelt minket. Mintha a sors csak részben másik családba küldte volna azt a két lelket, akik amúgy összetartoztak a testvéri kötelékben. Az is lehet, hogy együtt túl sokak lettünk volna néha egy anyának, így egy családba kerültünk, de teljesen más anyához, de ezt egyáltalán nem bántam, hiszen mindig is szerettem a családomat és fogom is. Ő pedig csak egy plusz bónusz, akit még mindig nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki az életemből.
- Ha azt mondanám, hogy fogalmam sincs, akkor az nagyon gáz lenne, igaz? – kérdeztem meg játékosan, majd kicsit megvakargattam a fejemet, miközben agyaltam azon, hogy melyik óra is volt legutóbb. Nem csoda, hogy hirtelen nem ugrott be, hiszen legtöbb esetben mostanság elég messze jártak a gondolataim. Főleg azóta, hogy Noel ismét megjelent. Még mindig nem túlzottan tudtam elhinni azt, hogy itt van és amit láttam az a valóság volt. Másrészt meg mindig jó tanuló voltam, de ha ez így megy tovább, akkor lehet hamarosan hanyatlani fognak azok a jegyek, mintha csak éppen valami bukásra készülnének… - Statisztika! – szólaltam meg végül sietve, amikor eszembe jutott a tárgyneve, de azt hiszem, hogy sikerült kicsit túl hangosan mondanom, mert jó pár szempár hirtelen ránk szegeződött, mire csak picit lejjebb csúsztam a székben és bocsánatkérően pillantottam az unokatestvéremre, mert nem akartam kínos helyzetbe hozni, inkább csak eléggé szétszórt voltam mostanság. – Ohhh, olyan biztosan nem lesz. Ügyelek én arra, hogy ne váljon belőlem egy csapásra híresség, de még veled is kitolhatnak a kedves diákjaid. - nyújtottam ki rá játékosan a nyelvemet, hiszen én még tényleg sose aludtam el egyik órán se. Általában olyankor rajzolni vagy írni szoktam különféle dolgokat, hogy utána a kukában végezzék, vagy csak a feledés homályában.
- Amint eljön ez a pillanat, akkor majd már járókeretet is hozok neked. – cukkoltam őt tovább, majd kíváncsian hallgattam azt, amit mond, miközben néha kortyoltam párat ismét az italomból. Nem örültem annak, hogy nem nagyon látják egymást. Csak nem valami baj történt? Vagy másról lenne szó? – Ugye nincs baj? Vagy összekaptatok? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen nem akartam vájkálni a magánéletében, de pontosan tudja, ha mesélni szeretne, akkor mindig szívesen meghallgatom. Egész jó hallgató fél vagyok, legalábbis szerintem, aztán ki tudja.
- Néha nem, néha talán túl sokat is. – nem feleltem egyből, kicsit inkább haboztam, mert még mindig nem volt egyszerű beszélni erről. Főleg most nem ebben a káoszba, amibe csöppentem, hiszen az ember nem mondhatja azt, hogy visszatért az, akit halottnak hitt, mert vámpír lett az illetőből. Eléggé hülyén venné ki magát. – Mármint néha sikerül elterelnem a gondolataimat, de máskor meg egy-egy apróbb tárgyról is képes beugrani az a sok emlék. – rántottam meg végül a vállaimat, mintha nem lenne lényeges. – Lehet, még mondjuk nem biztos, hogy megyek. Meglátom, hogy miként végzek a beadandóval és milyen hangulatban leszek, de annak örülök, hogy menni fogsz. Biztosan emiatt még inkább szeretni fogja. Egy tanár, aki nem veti meg a bulikat. – pillantottam rá ismét mosolyogva, hiszen jó volt látni, hogy ő nem azok közé tartozik, akik merevek és totálisan távol tartanák magukat az ilyen fajta zülléstől.



to: Kate © :hug:
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 09, 2016 3:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Mosolyogva, sőt inkább vigyorogva megcsóváltam a fejemet. - Ciki lenne és úgysem hinném el. Azért azt nem veszem be, hogy azt sem tudod hanyadikán van elseje és csak úgy random besétálsz egy előadóba, hogy halálra und magad. - Emlékeztem a pillanatra, amikor Clara közölte, hogy felvették az egyetemre: rögtön előbújt belőlem a védelmező és tanítgató ösztön, felajánlottam neki, hogy átadom neki minden tudásomat és tapasztalatomat, amit az egyetemi évek bármely szakaszában szereztem. Legyen szó bulikról, tanulásról, vizsgaidőszakról, beilleszkedésről, bármiben fordulhatott hozzám, ha akart. Ugyan én nem a Whitmore-ra jártam, az alapmechanizmusok szinte minden intézményben ugyanazok. Az emberek alapjaiban véve nem különböznek egymástól, csak a világ által rájuk rakott csillogást vagy éppen koszt kellett lekaparni róluk a lecsupaszításhoz. - Statisztika? - Kaptam fel aztán a fejem elhűlve. - Emberkínzás! A rajzolgatás megbocsájtva. - Most már mindent értettem. A statisztika a bolygónk tudományainak egyik leggonoszabb találmánya volt, ettől függetlenül nem volt hely, szak, ahol ne tanították volna. Borzasztó. - Fogalmam sincs, én hogy éltem túl azokat az órákat, csak arra emlékszem, hogy kínszenvedés volt. Többet támasztottam a fejemet, mint amennyit megértettem a tananyagból. - Vallottam be jókedvűen, miért is titkoltam volna? Soha, semmire nem használtam, csakis azoknak volt a kenyere, akik kutatásokra adták a fejüket, az ilyen analitikus elmék pedig eleve értettek hozzá. - De nyugtass meg, hogy van olyan óra, amire örömmel és dalolva jársz be. - Ha nem lenne, valószínűleg már itt hagyta volna az egyetemet, így reméltem, hogy megtalálta a számításait. Már az is tökéletes, ha csak részben, mivel semmi sem fenékig tejfel a tanulmányok során sem.
- Tudtam, hogy rád mindig számíthatok. De ne feledd, ha én olyan öreg leszek, hogy járókeretre lesz szükségem, te is hasonló cipőben fogsz járni. Az a nyolc év különbség semmiség. - Figyelmeztettem viccelődve. Jó, ebben én is hibás voltam, én is szerettem rá úgy tekinteni, mint egy kislányra, hiába tudtam, hogy régen nem az. - Összekapni Ben-nel? Nem. Most nem. - Tettem hozzá, hiszen volt róla fogalma, milyen a kapcsolatunk. Néha túlságosan is viharos ahhoz, hogy normálisnak lehessen nevezni, de inkább nem panaszkodtam. Most leginkább annak örültem, hogy visszakaptam őt. - Csak tudod, a legutóbbi elválásunk óta kicsit többet kell beletenni a dologba, nehogy úgy járjunk, mint régen... mert hát ugye én itt vagyok, ő pedig Mystic Falls-ban. - Abba nem avattam be Clara-t, hogy Ben konkrétan a halálból támadt fel, biztosan nem fogom a vállára pakolni a természetfeletti világ létezését. Elég volt neki az emberi problémákkal megküzdeni, mint amilyen a legjobb barátja elvesztése is volt.
- És nem beszéltél erről valakivel, aki ért ahhoz, hogyan lehet feldogozni a történteket? - A suliban lehetőség volt arra, hogy a diákok szakemberek segítségét vegyék igénybe. Örültem volna, ha Clara ellátogat egyhez, mert míg én csak meghallgatni tudtam, addig egy hozzáértő ténylegesen segíthetne neki. - Még mindig nem tudni, pontosan mi történt velem? - Kérdeztem finoman puhatolózva, aztán hallva a bulira vonatkozó kissé bizonytalan kijelentéseit, megcsóváltam a fejem. - Pedig tuti jót tenne, ha benéznél. Ha szeretnéd, akár lehetek én a kísérőd. - Kacsintottam rá kedvesen.


to: Clara © 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 11, 2016 2:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Pedig kezdetek kezdetén volt olyan, amikor rossz előadóban kötöttem ki. Eléggé érdekes volt. Főleg, amikor 10 perc után jössz rá, hogy baromira rossz helyen vagy és sétálj ki, hogy ne legyen belőle túl nagy visszhang. – szólaltam meg mosolyogva, hiszen amikor idekerültem, akkor még eléggé elveszett voltam, de azóta jó pár év eltelt, meg amúgy is akadt segítségem is szerencsére Noel személyében.  S erre a gondolatra ismét egy pillanatra elönt a szomorúság, hiszen él, de még sincs itt, mintha nem akarná az élet, hogy visszacsöppenjen teljesen az életembe. Persze, közben rájövök arra is, hogy milyen órát töltöttem rajzolgatással, amit könnyedén osztok meg az unokatestvéremmel. Amikor meghallom a reakcióját a tantárgyra, akkor elnevetem magam, hiszen legalább tényleg nem fásult bele még a tanításba is. Ugyanolyan olyan kedves és bolondos maradt, mint amilyennek egykoron megismertem a felcseperedésem alatt. Ezért pedig hálás voltam a sorsnak, mert tuti, hogy sokkal rosszabb lenne az egyetem, ha ő se lenne itt, vagy csak a tanárokkal pacsizna le. – Legalább valamiben most egyetértünk. Ha az állatkínzást bűnteti a törvény, akkor az emberkínzást miért nem? Vagyis csak simán be kellene szüntetni ezt a tantárgyat. Tanulják azok, akiknek később is kelleni fog. – szavaim mellé pedig egy aprót sóhajtottam is, hiszen én nem olyan szakirányba fogok menni, ahol szükségem lesz rá, de mégis a statisztika alapjai mindenhol kötelező. Tiszta borzadály, azt se tudom, hogy miként fogok átmenni rajta. Főleg most, hogy Noel sincs itt a közelemben, hogy segíteni tudjon benne. Bár lehet én voltam a lökött, hogy eddig halasztottam azt a tárgyat. – Valahogyan muszáj volt, hiszen lediplomáztál. Lehet, hogy volt olyan, aki elszórakoztatott közben. – fogalmam nem volt arról, hogy pontosan mióta is ismerik egymás Bennel, de az is lehet, hogy voltak olyan órák, amire esetleg együtt jártak még korábban. – Természetesen van, de nem tudom melengetni a szívedet, mert a te óráidra nem járok. – ez szerintem nem volt újdonság számára. Oké, egyszer belógtam az órájára, mert kíváncsi voltam, hogy milyen lehet, de inkább minden féle pletyka elkerülése végett nem mentem be többet. Nem akartam kínos helyzetbe hozni őt.
- Az még pont elegendő ahhoz, hogy nekem ne kelljen. – nyújtottam rá éppen hogy a nyelvemet, hiszen jó érzés volt kicsit bolondozni és megfeledkezni arról a káoszról, ami szinte egész nap uralta az elmémet Noel visszatérése óta. Amiatt meg, hogy még mindig sokszor kislánynak gondoltak a családban nem szóltam sose. Néha talán kicsit bosszantó volt a féltésük, de akkor se tettem volna szóvá, hiszen ezzel is csak a szeretetüket fejezik ki. – Ennek örülök. – tényleg örültem annak, hogy most úgymond minden rendben van közöttük, hiszen Kate nagyon is megérdemelte a boldogságot. Reméltem azt is, hogy minden rendben lesz velük. Egy aprót bólintottam arra, amit mondott. – Lehet, de ha megéri, akkor szerintem mind a ketten tenni fogtok érte. – mondtam neki biztatóan, hiszen ha valaki fontos számunkra, akkor azokért küzdünk és mindig képesek vagyunk időt is szakítani rájuk. Ha pedig tudtam volna, hogy ő is tud egy-két dolgot arról, hogy a világ nem fekete fehér, akkor nem fogalmaztam volna ennyire óvatosan a legjobb barátommal kapcsolatban.
- Nem és nem is akarok! – szólaltam meg eléggé határozottan és még a fejemet is megráztam mellé. – Nem akarom azt, hogy bárki is turkáljon ilyen értelemben az életemben. Idővel majd biztosan jobb lesz, csak annyira káoszos jelenleg minden és ennyi idő után is még mindig szokatlan, nem is kicsit. – szólaltam meg egy apró sóhaj keretében, hiszen miért ne lenne az? Főleg, hogy ennyi éven át halottnak hittem, erre kiderült, hogy él. Ezt még mindig annyira nehéz elhinni. – Nem, legalábbis velem nem közölték. – feleltem igazán kurtán, mert nem akartam elszólni magam, majd zavaromba kicsit beletúrtam a hajamba. – Ohh, aztán megkapom, hogy a tanár néni kedvence vagyok? – kérdeztem vissza ismét mosolyogva, de egyáltalán nem gondoltam komolyan. – Ben nem jönne el? – vetettem fel ötletnek, hiszen ha annyiszor nem tudják látni egymást, akkor szerintem ez egy jó lehetőség lenne arra is, hogy találkozzanak.



to: Kate © :hug:
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Szept. 13, 2016 8:25 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Jó, az első időkben mindenkivel megesik, de nemsokára már te is a régi motorosok táborába fogsz tartozni. - Kacsintottam rá. Bevallom, első körben é is eltévedtem, a legemlékezetesebb eset az volt, amikor késésben voltam óráról és senki sem közölte, hogy nem a harmadikon, hanem a földszinten lesz óránk, én pedig besétáltam a szakfordítók közé. Gyanús volt az ügy, elvégre a franciatudásom nem volt elég ahhoz, hogy ott találhassam meg a helyem, sőt... először azt sem tudtam, milyen nyelven makognak a többiek. Messze kerültem a szociológia előadástól. Ugyanakkor olyan ismerőseim is voltak, akik nemhogy rosszul érezték volna magukat gólyaként, hanem direkt kitolták az egyetemi éveiket csak azért, hogy ne kelljen kirepülniük a nagybetűs életbe. Érdekes életfelfogás.
- Pacsit, húgicám. - Emeltem fel a kezem. - Talán csodálni kellene azokat, akik ezt a tárgyat tanítják, sőt, egyáltalán foglalkoznak vele. Hatalmas kitartás és türelem kell hozzá... az a rengeteg adat és számítási módszer. - Sóhajtottam egyet. - A hideg is kiráz, ha rájuk gondolok. - Inkább vissza sem akartam emlékezni, mennyit szenvedtem. Minden trükköt kipróbáltam, a vizsgákra készülve tuningolószereken éltem, állandóan olajos magvakat rágcsáltam, nem aludtam, a párnám alá tettem a füzetet, valószínűleg ezt látva szánt meg az Isten és segített át a buktatókon. Egyetemi éveim legrosszabb időszaka volt az, amikor szerepelt a statisztika az órarendemben. - Az évfolyamunkon voltak néhányan, akik nagyon kenték-vágták a témát, ők voltak a megmentői az olyanoknak, mint én. - Vallottam be az államtitoknak is betudható információt. - Mi összegyűjtöttük az adatokat, ők pedig elemezték azokat. Mindenki jól járt. Én biztosan, mert legalább nem kellett azon gondolkoznom, melyik ablakon ugrok ki ahelyett, hogy ránézzek a füzetre. - Ki mondta, hogy az egyetem csupa öröm és boldogság? Jó, teljesen más volt, mintha az ember tinikorától megkezdve húzta volna az igát, minden egyes létformának megvoltak a maga szépségei és buktatói is. De a számokkal és adatokkal való túlzó foglalkozás nagyon nagy lapáttal tett rá arra, hogy nem a kutatási vonalon indultam el a szakmámban. - Az óráimra bármikor belóghatsz, nem foglak kitessékelni a pad mögül. - Nevettem el magam. Én annak csak örültem, ha úgymond civilben beült, mert érdekelte az előadásom vagy csak azt akarta megtudni, milyen stílusú tanár vagyok, de abban mindketten egyetértettünk, hogy nem lett volna jó ötlet, ha tanítom őt. Erre találták ki az összeférhetetlenség fogalmát.
- Majd akkor is ezt mondd, ha egymás mellett fogunk ülni az öregotthonban. - Vigyorogva kortyoltam bele ismét a kávémba, kezdtem érezni, hogy az energia visszaáramlik a testembe. Talán nem fogok állva elaludni előadás közben. Ki tudja, lehet, hogy ezt már tényleg rá lehetne fogni az öregedésre. Jelenleg nem volt szebb jövőképem attól, hogy megérem a hetven éves kort, abban a világban, amiben éltünk már az is csodának számított volna.
- Én próbálok tenni érte. Ha minden igaz, most kicsit csendesebb vizekre eveztünk, ami nem is baj. Elég izgalomban volt részünk az elmúlt időkben. - Meg úgy eleve azóta, hogy megismerkedtünk. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy a szerelmük majdnem kétszáz éves, túl van néhány elhalálozáson és egy hullámvasút az egész kapcsolatunk. Viszont az is igaz, hogy senkivel sem cserélnék.
- Értem, értem, én nem erőltetek semmit. Csak gondoltam hátha... ha kibeszélnéd magadból a gondolataidat egy olyan személynek, aki nem elfogult, lehet, hogy jobban éreznéd magad. - Tényleg csak egy egyszerű ötlet volt, de nem csodáltam, hogy így reagált. Elég volt neki feldolgozni azt, hogy elvesztette a legjobb barátját... - A tanárnéni felügyelete alatt legalább kitombolhatnád magad egy kicsit. Ben nem hiszem, hogy most ráérne, egyébként is, hétvégére már megbeszéltük a programjainkat.


to: Clara © 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 19, 2016 6:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Azért már több, mint egy éve itt vagyok. Talán én csak megörököltem anya remek tájékozó képességét.  Legalább már az is biztos, hogy térképész nem lesz belőle. – fogtam poénosra a dolgot, hiszen nem ez volt az első évem, de nem is az utolsó, meg ha úgy lenne, akkor is tuti maradnék mesterképzésre is, ha olyan helyre megyek tanulni, mármint olyan szakirányba, ahol van arra is lehetőség. Mellette meg kisebb munkákat tudtam vállalni, így a zsebpénz miatt se kellett anyáékat állandóan hívogatnom, vagy kérnem tőlük. Jó, amúgy is mindig segítettek, ha volt valami, de azért jó érzés volt kicsit önállónak lenni. A tájékozódással kapcsolatban meg volt olyan, amikor Noelt is felhívtam, hogy merre kellene mennem. Egyszer a poén kedvéért még rajzolt nekem egy térképet is. Biztosan még most is megvan, hiszen egy ilyen becses és egyedi térképet az ember megőriz mindig. Főleg, ha elméletileg halott az a személy.
Könnyedén csaptam bele Kate tenyerébe egy kisebb kuncogás közepette. – Vigyázz, még a végén azt fogják hinni, hogy átállítottalak a sötétebbik oldalra. – nyújtottam ki rá bolondozva a nyelvemet, míg végül egyetértően bólintottam arra, amit mondott. – Bár szerintem ahhoz lehet több türelem kell nekik, hogy a diákokat elviseljék, meg ne hallják meg a horkolásunkat. – tettem hozzá fülig érő szájjal, hiszen nem gondoltam komolyan, de ha már kicsit poénosabbra vettük a dolgokat, akkor meg miért ne? Szerintem Kate is egyet fog érteni velem, de hamarosan úgyis kiderül. – Legalább te túl vagy rajta. Nem tudom mi lett volna velem Noel nélkül ilyen téren. Tuti megbukok és emiatt ismételhetnék éveket, bár most is jól jönne a segítsége, mert ez borzalmas, de szerencsére többet nem lesz, ha sikerül majd a vizsgát letennem. – Bár ebben nagyon nem voltam biztos, hogy sikerül vizsgáznom belőle. Semmit se értettem, de nem is akartam megérteni belőle. Valahogy untatott az egész. Noel legalább valahogy fel tudta dobni a dolgokat és érdekesebb volt, de nincs, vagyis van… Ahh, ez olyan bonyolult. – A tanár, aki egykoron csalt. Remélem a mostani diákokat is megtanítod csalni. – cukkoltam őt. Nem is én lettem volna, ha nem így teszek. Főleg, hogy tudtam Kate nem fogja ezt se a szívére venni. Sőt, azt is kinézem belőle, hogy igazából valamivel vissza fog vágni. – Valóban? Még akkor se, ha a rémálmaid megtestesítője leszek? – s a szavaim mellé igazán cuki és ártatlan mosoly, pillantás dukált és a poén kedvéért még glóriát is rajzoltam a fejem fölé. Bár ha kell, akkor tudok igazán rossz diák is lenni és akkor tényleg mehetünk hamarosan hajat festetni neki. Persze csak eddig mennék el, amíg tudom, hogy „nem ölne meg” érte, de szerintem az eléggé messze lenne, mármint az a határ.
- Biztos vagy te abban, hogy képesek lennének minket együtt elviselni? Vagy már bérelt helyünk van? – kíváncsiskodtam, mintha tényleg annyira komolyan gondolnánk a dolgokat, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mi fordult meg esetleg Noel fejében és miért tért vissza részben.
- Ezt örömmel hallom. – pillantottam rá tényleg bizakodóan, hiszen Kate tényleg megérdemelte azt, hogy boldog legyen. S ha Ben boldoggá tudja tenni, akkor én nem fogok beleszólni a dologba, amíg nem bántja őt, mert akkor jobb, ha a világ másikfelére költözik az a pasi. – Amúgy remélem nem akartok túl sokáig váratni, hogy nagynéni legyek. – ártatlan pislogás, igazán lehengerlő mosolyt villantottam, de érezhette a „testvérkém”, hogy csak újfent a vérét szívom.
- Lehet, de vannak olyan dolgok, amiket nem akarunk elmondani egy idegennek, vagy rosszul gondolom? – pillantottam rá kicsit tanácstalanul, majd a poharam tartalmának szenteltem rövid időre a figyelmemet. Kicsit még sikerült is elkalandoznom a gondolataim között, hiszen szerettem volna valakivel megosztani, hogy visszatért. Pár napja láttam Noelt, de biztosan Kate is tiszta gyagyásnak gondolna, így inkább hallgattam, még ha nem is volt egyszerű. – Ohh, de aztán meg nem ér azt mondani, hogy „Jajj, fáj a lábam, vagy én már öreg vagyok ennyi tánchoz!” Ha megyünk, akkor tényleg megmutatjuk azt, hogy mire is vagyunk képesek, ha parkettre lépünk. – csillant fel végül a szemem is, hiszen eszembe jutott az is, hogy kicsiként is mennyit táncoltunk együtt és mennyi tapsot bezsebeltünk. Persze, ami kicsiként megy, az nem biztos, hogy nagyként is fog.




to: Kate © :hug:
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 06, 2016 7:24 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Az is lehet. Vajon megvan annak az esélye, hogy ha örökölted, akkor kinőj ebből a tulajdonságból? – Mindig is jó poénforrás volt Kristen néni és a fejében nem létező GPS, egyfajta városi legendák keringtek róla. Addig nem is volt probléma, amíg néhány éve a nagy húsvéti, erdei tojákeresésen egy csoportba kerültem a nénikémmel, akinek köszönhetően órákig kóboroltunk az erdőben, csak sötétedésre értünk vissza a többiekhez. Akkor azt hittem, ott hagyjuk a fogunkat és a legközelebbi dolog, amivel találkozni fogok a porecset lesz, amivel feltárják az ezer éve földben fekvő csontjainkat. Jó, néha én is képes voltam eltévedni, de az általában azért volt, mert nem csak arra figyeltem, milyen irányba kellene mennem, hanem egyszerre több dologgal is próbáltam megküzdeni.
- A sötét oldalról jut eszembe, kicsit te is noszogathatnád Jonas-t, hogy adja vissza a Star Wars dvd-ket, amiket úgy nyúlt le, hogy legkésőbb pár hét múlva visszahozza. Képes elosztogatni a haverjainak, de akkor menekülhet. – Megforgattam a szemeimet, de egyáltalán nem voltam véresen komoly. A család már csak így működik, a cuccok sosincsenek biztonságban, esetleg akkor, hogyha számzáras, retinaszkenneres biztonsági rendszert kötünk rájuk. Ám még mindig jobb így, mintha nem lenne kihez szólni és ki miatt bosszankodni, hiszen akkor örülni sem lenne kinek.
- Hát, Noel-t nem pótolhatom és még a segítségemet sem tudom most felajánlani, de rengeteg normális tanár van itt a suliban, akikhez fordulhatsz segítségért. Sőt, diákok között is biztosan van egy-két nagyokos matekos, mindig van valaki, aki ért ezekhez a dolgokhoz. – Ha mindenki hülye lenne a matekhoz, akkor biztosan nem tanítanák, viszont amíg voltak üdítő kivételek, akik a tanulás, kutatás ezen részében lelték az élvezeteket, addig nem fogunk megszabadulni a kis túlzással bárdként felettünk lebegő számoktól. – Amit az előbb elárultam, bizalmas információ. Nehogy fű alatt elkezdd bátorítani a diákjaimat a csalásra azért, mert hallottad, hogy gólyaként én is ezt csináltam. – Viccelődve hunyorítottam rá. Ha valakinek nem ment valami, jó volt, ha harcolt a mumusával, de legtöbbször eljött a pillanat, amikor be kellett vallani a vereséget. Éppen emiatt nem voltam az a fajta tanár, aki azt is ráerőlteti a diákjaira, amit atomprofesszorként sem lenne jó tudniuk.
- Te sosem leszel a rémálmaim megtestesítője. Túl régóta ismerlek ahhoz, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen angyali lány még a leglabilisabb emberből sem tudná előhozni a rossz oldalát. – Kevés Clara-hoz hasonló teremtmény létezett ezen a bolygón, a mai világban már „menőbbnek” számított az, ha valaki nem mosolyog, nem kedves, nincsenek szép szavai a másik irányába, hanem átgázol az embertársain és nem is érdekli, kiből milyen érzelmeket vált ki. – Szerencséd, hogy ezt a nagynéni-dolgot Ben nem hallotta. Azóta már hívhattuk volna a rohammentőt. – Jóleső kacaj tört fel belőlem. Emlékeztem még arra az időkre, amikor Ben megpróbálkozott azzal, hogy családapává váljon és hát… az az időszak nem volt hosszú szavatosságú. Arról nem is beszélve, hogy én képtelen voltam anyaként elképzelni magam, legalábbis jelenleg.
- És arra nem gondoltál, hogy talán egy idegennek könnyebbek megnyílnál? Nincsenek elvárások, senki sem tudja meg, mit mondtál el neki… talán megkönnyebbülne a lelked. – Tényleg nem akartam rákényszeríteni semmit, csupán szerettem volna, ha tisztában van a lehetőségeivel. Nem tetszett nekem ez a helyzet, attól függetlenül, hogy mosolygott, nem biztos, hogy minden rendben volt. – És megegyeztünk, megpróbálhatjuk odarakni magunkat. – A hirtelen elém ugró kép, ahogy úgy ugrálunk, mint akik eszüket vesztették, nagyon is tetszett.


to: Clara © 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 07, 2016 1:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Szerintem csak abban az esetben, ha feltalálják azt, hogy már az emberekbe is lehet GPS-t építeni. – poénkodtam én is tovább, hiszen csöppet se gondoltam komolyan, de amilyen rohamosan változik a világ és a technika, kiderül, hogy x évtized múlva már erre is képesek lesznek. Másrészt megannyira borzasztó nem voltam tájékozódásban, de profi se. Valahol a kettő között voltam, így volt egy kis esély arra, hogy nem örököltem meg anya totális képességét ilyen téren. Maximum a telefon segít, ha éppen van térerő, mert hát az erdőben, vagy néha két város között a pusztában…
- Jonas… Jonas… - tettem úgy, mint aki hirtelen nem is tudja, hogy melyik Jonasra gondolhat Kate. – Szerinted a bátyám miért hallgatna rám? Ismered, hogy önfejű és forrófejű. Nem is értem, hogy miként lett belőle igazságosztó, de majd meglátom, hogy mit tehetek az ügyért. Viszont ha miattad lecsukat, akkor… - nevettem el a végét, mert nem is én lettem volna, ha nem próbálom meg most is elütni ezt poénnal. Imádom Jonast, meg tudom, hogy rá is mindig számíthatok, de akkor is kis Tökmag vagyok hozzá képest, így nem hiszem, hogy pont én tudnám visszaszerezni a dvd-ket.- Amúgy meg szerintem már elkéstél. Tuti ezeket nézi a kan bulikon. – én csak így hívtam mindig azt, ha a haverjaival lógott. Mindegy, hogy éppen edzeni mentek, vagy csak beültek valahova inni. Az szent és sérthetetlen volt a bátyám számára, így nem csoda, hogy az összejövetel célja is lényegtelen volt, mert már csak így hívtam ezeket az eseteket.
- Tudom, nem is azért mondtam, de az meg már nem lenne ugyanolyan. Lehet, hogy kénytelen leszek valakit keresni vagy egy külsőst, aki vállal délután korrepetálást. – rántottam meg a vállaimat, mert azt még se mondhattam, hogy talán végre megoldódnak a gondjaim, mert Noel nagyon is él. Kate is ott volt a temetéskor, hiszen a suli diákja volt, meg engem kísért el. Vajon, Kate hinne nekem, ha beavatnám? Fogalmam sincs, emiatt pedig inkább úgy döntöttem, hogy hallgatok, mint a síri csend. – Nem kell aggódni nem fogom teleplakátozni az iskolát, majd elküldöm az ügyeletes blogszerkesztőnek, meg keresek rólad valami vérbeli ciki képet valamelyik családi összejövetelről. Biztosan sokakat érdekelne a dolog, ahogyan vidámabban telnének az óráid is. – úgy csináltam, mintha ezt tényleg fontolóra is venném, pedig eszem ágában se volt, de jó érzés volt kicsit húznom az agyát. Néha ez is kell, mert a végén még elszokna tőle, hogy mire is van a „család”. Imádom őt, és ezt ő is tudja. Talán még a saját nővéremnél is jobban feltekintek rá, de hát megesik az ilyen, viszont ezt sose verném nagydobra, mert a végén még baj lenne belőle.
- Szeretlek, remélem tudod. – mondtam neki teljesen őszintén és komolyan. Tényleg úgy szeretem, ahogyan egy kisebb testvér tenné a nagyobbikkal, még akkor is, ha a szüleink teljesen mások és csak unokatestvérek vagyunk. Ő mindig is tudta, hogy miként öntsön belém lelket, de legtöbb esetben még szavak se kellettek, mert anélkül is tudta, hogy mit mondjon. – Legalább akkor most már azt is tudom, hogy a következő családi összejövetelhez kiknek a számát készítsem be. – s a poén kedvéért még glóriát is rajzoltam az ujjammal a fejem fölé. Nem lenne bátorságom annyi ember előtt felhozni, meg zavarba se akarom hozni Bent, vagy szívrohamot okozni neki. Bár azért megnézném azt, hogy egy fiú milyen akkor, ha zavarban van… Hmm….
- De sokszor megfordult a fejemben, viszont nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Néha hiszünk valamiben, aztán meg kiderül, hogy tévedtünk, vagy nem is tudom mi lenne a megfelelő szó. De talán akkor lesz jobb, ha nem beszélek senkivel se. – nem szeretek hazudni, egy doki meg egyből levágná, viszont ha elköhintenék olyat, hogy a barátom meghalt, de valójában nagyon is él, mert feltámadt és tudja vámpír lett belőle, akkor mennyi időbe telne, hogy zárt osztályon kössek ki? Inkább nem akarom tudni. – Helyes, akkor hánykor tali, vagy együtt készüljünk? – kérdeztem meg kíváncsian és sokkal lelkesebben, mint első pillanatban rajongtam a buliért. Talán nagyon is jót fog tenni. Egy ki szórakozás és lazítás mindenkinek kell.




to: Kate © :hug:
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 01, 2016 2:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Az nem is lenne annyira rossz. De ne ezt a mondatomat idézd fel, ha a bolygó irányítását átvették az intelligens robotok. – A mai világban sohasem lehetett tudni, hogy valamelyik túlságosan okos ember mikor találja fel azokat a masinákat, amelyek simán átvehetnék a helyünket. Az okostévék és mosogatógépek után már semmin nem lepődnék meg.
- Lehet, hogy pont azért lett belőle jó rendőr, mert forrófejű és emiatt nem hagyhatja az igazságtalanságot megtorlatlanul. – Direkt emelkedett hangon és úgy fogalmaztam, mintha költői vénával lennék megáldva. Szerettem a családja összes tagját, elvégre ők az én rokonaim is voltak és szerencsére nem voltam olyan helyzetben, mint sok ember: semmiért sem tagadtam volna le őket, el sem tudtam képzelni, milyen lenne nem tartani velük a kapcsolatot és együtt osztani az észt, amikor összekerülünk. – Azt inkább nem szeretném megtudni, hogy mit néznek vagy csinálnak a kanbulikon. – Védekezően magam elé emeltem a kezeimet, nevetés bukott ki belőlem. A csajbuliknak is megvoltak a maga sajátosságai, mindenki tudja, hogy ott aztán megy a pletyka és az ötletelés rendesen, de hogy a pasik mit csinálnak maguk között, azután jobb volt nem kémkedni. Mindenkinek kellett egy kis nyugodt tudatlanság.
- Jó ötlet. Minden egyetemistának jól jön egy kis pluszpénz, arról nem is beszélve, ha tanárszerepbe kerülhetnek, akkor okosabbnak érzik magukat. – Nem volt ezen mit szégyellni, aki értett ahhoz, amihez a többiek nem, az buta lett volna nem hasznot húzni a tudásából. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy Clara nem éri be annyival, hogy talán majd össze tud kaparni annyi jó megoldást, hogy átmenjen a vizsgán, hanem a tőle telhető legjobbra törekedett. Ügyes lány volt ő, de hát úgy tűnik az is családi vonás, hogy nem sokat konyítunk a statisztikához.
- Nagyon, nagyon gonosz vagy. Kezdem azt hinni, hogy megszállt a Sátán. Szerinted a kávézóban tartanak szenteltvizet? – Komolynak szánt arckifejezéssel húztam össze a szemöldökeimet, ám ismert, tudta, hogy egyetlen szavam sem komoly, éppen úgy viccelődök vele, ahogy ő velem. Amúgy is, maximum a kb. három éves koromban készült, kádban pancsikálós képemet használhatta volna fel ellenem, az volt a legkompromittálóbb, ami az életem folyamán rólam készült. Nem voltam nagy botránykirálynő, sajnos vagy nem sajnos.
- Persze, hogy tudom. Ahogy én is téged. – Kacsintottam rá kedvesen. Egyébként is örültem annak, hogy nincs tőlem annyira távol, mintha a szülővárosában élne, de most, hogy megtörtént ez a baleset a legjobb barátjával… aggódtam érte és szerettem volna szemmel tartani anélkül, hogy börtönben érezné magát. – De még mielőtt a következő családi vacsi témáit kezdenék felírogatni a füzetedbe az unalmas óráidon, rá kellene vennem Bent, hogy egyszer megjelenjen egyen. Eddig nem igazán mertem feldobni az ötletet. – Mikor is lett volna rá időm? Mondjuk két halál és egy szakítás között? A kapcsolatunkra nagyjából csak mostanában lehetett azt mondani, hogy nyugodt.
- Nagyon titokzatos vagy. Nem tetszik ez nekem. – Vallottam be őszintén. Persze, védeni akart a privát szféráját és az is érthető volt, hogy nem akarta kiadni a legbelső érzéseit egy idegennek, viszont furcsának tűnt… olyan megmagyarázhatatlanul furcsának, amikor érzed, hogy komolyabb dolog van a háttérben.
- Készüljünk együtt, arra már úgyis régen volt példa. Mikor is kezdődik a buli? 9-10 körül? Előtte vacsizhatnánk valamit, mert ha éhesen megyek, akkor kiállhatatlan leszek. – Hiába a korkülönbség, voltunk mi már együtt szórakozni. Az öregedés még tényleg nem állt annyira közel hozzám, hogy ne tehessek meg ilyesmit.


to: Clara © 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 04, 2016 12:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Ugh, ebbe még belegondolni is rossz, hogy egyszer esetleg robotok úgy nézzenek ki, mint mi. – ráztam meg a fejemet, pedig a mai világban már tényleg az se kizárt, hogy egyszer lesz ilyen. Meg azok után, ami kiderült Noelről is lassan már szerintem semmin nem kellene meglepődnöm, de valójában még azt se emésztettem meg teljesen, hogy komolyan vámpír lett belőle.
- Igen, nem kizárt, de attól még minden egyes nap aggódom érte. Pontosan amiatt, mert forrófejű és egyszer nehogy túlzottan messzire menjen. – egy aprócska, alig hallható sóhaj hagyta el az ajkaimat. Szerencsére általában a családunk mindig összetartott és kiállt a másik mellett, de ha egyszer rossz helyre kap egy golyót, akkor… Nem ebbe nem is akarok belegondolni. Így is van elég gond a nyakamban, nem kell még egy ilyen is! Persze, tudom, hogy nem mi döntjük el, de ilyenekre még gondolni se szabad. – Ebben csatlakozom hozzád, de tudod nem mindig mi döntjük el, hogy éppen mi kerül terítékre egy kissé félresikerült családi ebéden. – nevettem el magam, hiszen szerintem azt neki se kell bemutatnom. Ott tuti, hogy mindig valami botrányos dolog, ami miatt áll a bál, de ennek ellenére minden vasárnap ezt tartják a többiek is. Igaz, én mostanság sokszor kibeszéltem magam, meg vizsgákra hivatkoztam, de hát örökké én se kerülhetem el azt, hogy megint a részese legyek ennek. Ami jó, de máskor pedig átok is tud lenni egy ilyen összejövetel. Főleg akkor, amikor te kerülsz a kereszttűzbe és mindenki téged faggat pont azokról a dolgokról, amikről amúgy nem akarsz beszélni.
- Csak annyira nem könnyű, mert így olyan, mintha csak őt akarnám elfelejteni, vagy azt hinném, hogy más a helyére kerülhet. – csuklott el a hangom, majd a poharamra pillantottam. Nem túlzottan beszéltem senkivel se Noel haláláról. Kate pontosan tudta, hogy mennyire megviselt, ahogyan anyáék is és talán pontosan emiatt kerültem azt, hogy túl sok időt kelljen velük tölteni. Féltem attól, hogy egyszer túlzottan elkezdenek faggatni és a végén kiborulnék, kicsúszna minden, amit eltemettem. Még akkor is, ha úgy néz ki, hogy nagyon is él Noel, csak nem úgy, ahogyan eddig.
Meglepetten és ártatlanul pislogok rá, majd még egy glóriát is rajzolok a fejem fölé, ha eddig nem tűnt volna fel. – Én és a sátán? Hmm, nem meséltem, hogy mostanság legjobb barátok lettünk? – kuncogtam el magam, majd körbe pillantottam a kávézóban. – Van egy rossz hírem, hogy ez a sátán melegágyának a helyszíne, így sajnos nem fogsz találni, de ördögi italt igen. Kávénak hívják, ha még nem ismernéd. – a mosolyt pedig szinte le se lehetett vakarni az arcomról. Mellette mindig könnyen ment a bolondozás és szerencsére legtöbb esetben ő partner is volt ebben, vagyis eddig még sose dörgölte az orrom alá azt, hogy túl messzire mentem volna vagy bármi hasonlót.
- Tudod, ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor egyszer csak a hegy fog betoppanni, aminek lehet kevésbé örülne, de ismered a többieket képesek lennének rá, így talán ideje lenne. – mondtam óvatosan, hiszen nem akarom megmondani neki, hogy mit tehet és mit nem. Inkább csak felhívtam egy nem túlzottan mellékes dologra a figyelmét. – Hmm, ha gondolod, akkor átugorhatom hozzátok és akkor majd én feldobom ötletnek idővel, hogy jöjjön át ebédre és akkor talán egyszerűbb lenne, vagy hülye ötlet? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen lehet, hogy badarság. Nem voltam pasizos fajta, mint a legtöbb egyetemista, így annyira jó se voltam ilyen szerelmi ügyekkel kapcsolatos dolgokban. Ennek köszönhetően pedig nem is túlzottan osztogattam tippeket.
- Szerintem meg inkább a kávé ártott meg és képzelődsz. – próbáltam elterelni és elpoénkodni a dolgot, mert nem tudtam, hogy miként mondhatnék el olyat, amiben még én se hiszek teljesen, vagy még nem teljesen sikerült feldolgoznom a kapott információkat.
- Igen, valahogy úgy, de szerintem elég, ha 10-re esünk be, akkor legalább már elkezdődött ténylegesen. Hmm, remekül hangzik. Mit ennél szívesen? Találkozhatnánk, akkor mondjuk 7kor? 8ig bőven megkajálunk és akkor marad még egy óránk készülődni és megérkezni. Mit gondolsz? – érdeklődtem kíváncsian, majd ismét óvatosan belekortyoltam az italomba, hiszen még mindig egészen meleg volt.




to: Kate © :hug:
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 26, 2016 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
- Ezért nem nézek scifi-t vagy katasztrófafilmeket. Nincs elég baja az embereknek, még azzal is ijesztgetni kell őket, hogy idegen lények leigázzák a bolygót vagy hogy minden elpusztít az árvíz és tűzvész? – Ha tehettem, messze elkerültem ezeket a világvége tematikájú dolgokat, sokkal jobban szerettem a jelenben és nem egy jövőbeli fikcióban élni, főleg, hogy a hátam is borsózott ezektől a lehetőségektől. Arról nem is beszélve, hogy én sokkal inkább a múlt embere voltam, történészként inkább annak a rejtelmeiben mélyedtem el: a múlt tényein való rágódás kissé egészségesebbnek tűnt, mint az utópiákkal való harc.
- Tud ő vigyázni magára! Azért az esze nagyjából a helyén van… remélem. Ha nem így lenne, már kirúgták volna. – Persze,az egész család aggódott azért a bolondért, senki sem tudta neki azt mondani, hogy válasszon egy asztalnál ülős szakmát, mert az nem ő lett volna… ahogy én sem lettem volna képes a közjó felügyeletére. Szerencsére egyikünk sem abból az eresztésből való volt, aki engedett volna az erőszaknak vagy bármiről mindenféleképpen meg akarta volna győzni a másikat, akkor is, ha annak semmi értelme.
- Nagyon hiányzik, ugye? – Csak a vak nem látta, hogy Clara és Noel milyen közel álltak egymáshoz. Elveszíteni valakit mindig nehéz, hát még ha a legjobb barátunkról volt szó. Ilyen veszteségben még nem volt részem, de össze tudtam hasonlítani azzal, amikor ha rövid időre is, ám Ben eltávozott az élők sorából. Attól nagyobb kínt elképzelni sem lehet és bele sem merek gondolni, mi játszódhat le Clara-ban… hiszen neki nincs meg az a remény, mint ami nekem volt, nem volt arra esély, hogy Noel egyszer ismét besétál az ajtón. Messze túlmutat a tragikuson, ami ezzel a fiúval történt.
- Akkor megpróbálkozok a kávéval, hátha a hozzád hasonló modern Sátánokon az is fog. – Viccelődésem közepette még a nyelvem is kinyújtottam, az értelmetlen csevegéseink felüdülést nyújtottak, kirángattak a szürke hétköznapokból. Kellett ez a fajta kikapcsolódás, ezért is örültem annak, hogy nem vagyunk messze egymástól.
- Ha sikerrel jársz, alapítok egy díjat a neveddel, amit a lehetetlen küldetések elvégzéséért fognak osztogatni. – Szélesen elmosolyodtam. Ben nem igazán szerette az elköteleződés gondolatát és addig én sem forszíroztam az ehhez kapcsolódó dolgokat, míg nem éreztem fontosnak. Csakhogy tudtam, egyszer el fog jönni a pillanat, amikor mások lesznek a prioritásaim.
- Ismerlek már annyira, hogy tudjam, mikor akarsz eltitkolni valamit. Még a szád is máshogy mozog ilyenkor. – Az ember sokkal jobban ismerte a hozzá közel állókat, mint azt ő vagy az adott személyek gondolták volna, viszont jobbnak láttam inkább venni egy mély levegőt és elhallgatni, remélve, hogy éppen ennek köszönhetően fog megnyílni nekem.
- Tökéletes lesz, pont úgy, ahogy levezetted. Addig még néhány dolgozatot is ki tudok javítani, aztán jöhet a szórakozás. – A munkám mindig a fejemben volt, minden alkalmat megragadtam arra, hogy megkönnyítsem a saját dolgomat és olyan dolgokra is legyen időm, mint például elmenni egy buliba.


to: Clara © 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 19, 2017 11:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

- Nekem se a kedvenceim, de azért egy-kettőt megszoktam nézni, mert mi van akkor, ha van bennünk igazság? Nem véletlen szerintem, hogy hasonlóan látják jelenleg sokan a jövőt, illetve talán tanulhatnánk is ezekből a rémképekből, nem? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen tényleg nehéz megfejteni a jövőt, vagy megmondani azt, hogy mi fog a következő pillanatban történni és nem is akarom ismerni igazán. Akkor már inkább legyen tele meglepetésekkel, akár jóval, akár rosszal, de attól még szerintem az ilyen filmeknek van egy pici igazságuk, hogy ha nem vigyázunk a jelenben, akkor könnyedén X idő múlva megtörténhetnek a hasonló dolgok.
- Persze, a helyén van, de azért munkán kívül meg nem mindig. Néha talán kicsit a fenéken billentés nem ártana neki. – imádtam a bátyámat és ez sose fog változni, de ennek ellenére is imádtam sokszor az idegein táncolni. Ő mindig is óvott és védett mindentől, így nem csoda, hogy szoros a kapcsolatunk. Sőt, néha talán már túlzottan is, de én nem bánom, mert tudom, ha nagy szarba keverednék egyszer, akkor segítene nekem bármiről is legyen szó. A családban pedig fontos az, hogy tudjuk azt, hogy kikre számíthatunk, de ugyanaz ez igaz a barátokra is. Becsülendőek azok, akik kitartanak mellettünk örökre.
- Igen, ez kicsit olyan, mintha hirtelen eltűnne az össze kávé a földről, vagy éppen nutella. – ezt a két dolgot szeretik legjobban az emberek, ha jól tudom, de lehet tévedek. Így viszont talán meg fogja érteni Kate is, hogy mennyire hiányzik Noel. Sose hittem volna azt, hogy így fog eljönni az a nap, amikor többé nem lesz, vagyis van. Ahh, ez túl zavaros még mindig és nem értem továbbra se teljesen azt, amit hallottam és láttam. Noel újra él, de még se él, itt van, de még se ugyanolyan, mint egykoron volt. Egyszer talán képes leszek teljesen megérteni ezt az új helyzetet, addig pedig jobb, ha nem is beszélek senkinek se erről. Nem akarok mást is belerángatni ebbe az őrületbe.
- Sok szerencsét hozzá. – viszonoztam könnyedén a nyelvnyújtást, miközben a nevetés és a jókedv rövididőre átvette az uralmat. Imádtam, hogy még mindig lehet vele viccelődni és tud pontosan annyira gyerekes lenni, mint én. – Amúgy meg vigyázz, még a végén mit fognak gondolni a diákjaid, ha a tanár néni a nyelvét nyújtogatja? – cukkoltam tovább őt játékosan, majd újabb kortyokat fogyasztottam el az italomból. Most túlzottan is jól esett. Kicsit megnyugtatott.
- Alábecsülöd a bűvésztudományomat, és jobb, ha óvatos leszel, mert a szavadon foglak és majd kérem azt a díjat. – ezen ne múljon. Tudja jól, ha valamit a fejembe veszek, akkor eléggé nehéz lebeszélni róla, vagy eltántorítani tőle. Viszont ez szerintem részben családi vonás is, mert szinte mindenki ilyen a családban. Ha valamit a fejünkben veszünk, akkor szerintem nincs az az isten, aki képes lenne minket eltántorítani attól a dologtól.
- Akkor lehet, hogy most tévedsz, hiszen mégis miként lehetne azt eltitkolni, amit még mi magunk se értünk? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen tény, hogy nem mondtam el, hogy találkoztam Noel-el és nem akarok neki hazudni, de igazából még magam sem értem az egészet, így nem is tudnék róla beszélni… Eléggé szar helyzet, de mindegy is. Egy aprót sóhajtottam, miközben a belső kis vitámat játszottam le ismét.
- Ha gondolod segíthetek, mára már nincs azt hiszem, hogy több órám. – vakartam meg kicsit a fejemet, mint aki gondolkozik közben, mert volt egy olyan érzésem, hogy valamit megint elfelejtek, de fogalmam sem volt arról, hogy mi lenne az a dolog.  Persze csak akkor tudnék, ha valami megoldó kulcsos lenne, amúgy annyira penge nem vagyok még történelemből és szerintem sose leszek, mint amennyire az unokatesóm.


to: Kate © :hug:
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Vissza az elejére Go down
 

Kültéri asztalok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Kültéri asztalok
» Kültéri asztalok
» Kültéri padok
» Asztalok
» Asztalok

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: Whitmore főiskola-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •