Igazából jó ideig vártam... ültem az ágyon, és hallgattam mi folyik az emeleten. Khm... hát volt mit hallgatni, hogy is mondjam... Stefan sosem volt rest a nőknek boldoggá tenni a percet... De egy idő után inkább megpróbáltam kizárni, mik is folynak az emeleten... és magamban próbáltam magamon segíteni... azaz kitalálni, mi történhetett a gyűrűmmel. Nem elemmel működik hogy lemerüljön, szóval erről nem lehet szó... Nem is átkozhatott meg senki, mert senkinek nem vagyok a bögyében... Mi marad? Mi történhetett...? Emellett Damon felől is rég hallottam... beszélt vajon Esther-el? Vagy nincs megoldás, azért nem jött? Mi lehet..? Hát mindenki elfeledkezett rólam? Olyan jól éltem a sürgő Tini-vámpír életét, hogy mikor bajban vagyok, ennyire nem emlékezik rám senki...? Még az állítólagos legjobb barátomnak se tűnik fel, hogy a házában vagyok... néha egy emelettel, néha egy szobával odébb...

De egy nap ezt megelégeltem... Mikor csak beszélgetés hangjait hallottam az emeletről, úgy döntöttem, most már eleget vártam hogy más vegyen engem észre... ideje nekem lépni...
Így felkeltem az ágyamról, belebújtam üggyel-bajjal a cipőmbe, aztán elindultam ki a szobából, és fel az emeletre... a Damon-től tanult tapogatós módszerrel jelenleg is... de a lépcsőtől még így is féltem...

(folyt. köv. Stefan szobája)

(Semmi)

Felébredtem. Igen, ezt a leghatározottabban tekinthetem annak, mikor felébred az ember. Felébredtem. Ezt onnét is tudtam, hogy kinyitottam a szemem, és két dolgot éreztem meg egyszerre. Az első az volt, hogy melegem van. A második, hogy még mindig vak vagyok. Ez utóbbin egyelőre nem tudok változtatni... de az előbbin igen, így lerúgtam magamról a takarómat, és kimásztam óvatosan az ágyból. Aztán rögtön a kimászás után, elkezdtem ellavírozni az ablakig, hogy széthúzva a függönyt, kinyissam az ablakot, és beengedjek egy kis friss levegőt.
DE ez a kis tervecském már a függönynél megszakadt, mikor is, kezem a függönybe markolt, hogy elrántsam, és... és felszisszentem, miként csípést és égető fájdalmat éreztem az ujjaimon, melyeket már ért a fény a függöny mögött... Visszarántottam a kezem, és azonnal elléptem az ablaktól, nem érve újra a sötét anyaghoz.. Ezt most... nagyon nem értettem... Mi folyik itt? Kezem a másik kezemet kezdte tapogatni, de seb nem volt rajta, csak fájt... ellenben a gyűrűm ott volt az ujjamon, tehát... tehát nem értem... valami történt... Valamiért nem... működik... De miért??!!! Mi a fene ütött belé..??
- A fene lett veled..?? - kérdeztem hangosan is, és kétségbeesve forgattam meg az ujjamon a gyűrűt. De semmit nem éreztem... semmit...
Újra odaléptem az ablakhoz, és óvatosan átdugtam a függöny rései közt a kezem... DE újra ugyanúgy jártam, és sziszegve rántottam vissza az ujjaim a takarásba...
- A francba!!! - kiáltottam el magam, és dühösen rúgtam bele a falba. Ami viszont annyira nem volt jó ötlet, mert így már nem csak a kezem, de a lábam is fájt... Kezeimet ökölbe szorítottam, és dühösen fújva egy nagyot, fordultam meg, majd botladoztam vissza az ágyamhoz, majd miközben lehuppantam a matracra, elkezdtem törni a fejem, hogy mégis... mi a fészkes fene folyik itt??!
Na most vagy a telefonomat kell marha gyorsan megkeresnem, vagy... fel kell jutnom a lépcsőn, és bejutni Stefan szobájába, hogy feltúrjam és előkerítsem a dugi...
De ÁCSI! Itt meg is állt a gondolatmenet, mert meghallottam... Hangokat hallottam az emeletről... Emberi hangokat. Stefan szobájából... Ööö... Óóóóó!! Leesett... valakik... mert hogy ketten vannak ez biztos... valakik nagyon el vannak szórakozódva odafent... Csókolóznak, a hangokból ítélve... Stefan szobájában... Hát biztos nem Damon, és nem is én... Szóval marad Stefan... Na szép, Őlordsága ide hozza a nőit? Hmm... érdekelne hová tette a fülét... Vagy csak nem zavarja hogy én idelent vagyok..? Szép... Mr. Legjobb barát... - gondoltam szemforgatva. De most mégis sokkal jobban izgatott Stefan hallásánál és szerelmi életénél, hogy MI a fészkes fene lett a GYŰRŰMMEL?!?

A tök jó estének elég hamar vége szakadt, mert az esti császkálásom bőven kifárasztott annyira, hogy miután elfogyott a vér amit ittam, és elfészkelve magam, bújtam a párnámhoz, igaz, nem számított hogy lehunyom-e a szemem vagy sem, de azért megtettem, s így már tényleg nyugalomban megpihenve... nemsokára annyira elkuszásodtak a gondolataim, hogy már nem is figyeltem rájuk kicsit sem, ahogy a tévéműsorra sem. Nemsokára elaludtam... de előtte még arra gondoltam, hogy... milyen jó is lenne valahol máshol lenni, valahol, ahol... jó a társaság, és ahol látok, és valami olyan létben mozogni, ami olyasmi mint amiben régen volt részem... nem is tudom... a szabadságra vágytam... azt hiszem... De hát a gondolat nem biztos, mert már nagyon kimerült voltam, és hamar el is nyomott mélyen az álom, nem volt "menekvés"...

(folyt. köv. Semmi)

(Nappali)

Visszataláltam szerencsémre a szobámba, amink kimondottan örültem. Egész jól sikerült már ez az eltalálósdi a lakáson belül. A konyhát is tök könnyen megtaláltam, ha úgy vesszük, és most a szobámat is. Így gondoltam, ezen felbátorodok, és megpróbálkozom egy fürdéssel is, mielőtt aludni térek. Szóval még a szobámban lehámoztam magamról (akrobatamutatvány árán) a ruhámat, és fehérneműben csoszogtam át a fürdőbe, ahol rendkívüli profizmussal sikerült lezuhanyoznom. Határozottan jólesett a művelet az enyhén áthűlt tagjaimnak.
Vissza már tisztán, üdén, és eléggé elfáradtan tértem, és rögtön le is dobtam magam az ágyra, majd befészkeltem magam a takaróm alá, ölembe véve a véres zacskót, meg a távkapcsolót. Bekapcsoltam, és elkezdtem hallgatni ami éppen ment az aktuális csatornán. Valami sorozat folytatásának tűnt. Közben felnyitottam a zacskót, és elkezdtem belőle szürcsölgetni a vért. Ez is határozottan jólesett. Heverek, hallgatom a műsort, és iszom. Már csak az hiányozna hogy lássak is, és ne legyek egyedül, és tök jó estém lenne... De... nah, hát talán majd holnap. Végülis itt a nyár, ideje kimenni a szabadba, meg ismerkedni... majd kitalálok valami programot magamnak, és meglátjuk... hátha sikerül valami jót alakítanom a napomon.

Kicsivel később, azt hiszem, vége lett a filmnek amit hallgattam. Közben kiderült hogy tényleg szerelmes sztori volt, valami nagyon szerelmes, mert sokat sírtak benne, de úgy mindenki, férfi, nő, gyerek, mindenki. Még tán én is belekönnyeztem a végét, de ezt bárki előtt simán letagadnám, hogy én ugyan nem, én soha.
Közben a vért is megittam amit kaptam, és most, még mielőtt ledőlnék újra tévét hallgatni, eszembe jutott hogy meg kéne fogadni Damon tanácsát, és eltüntetni a zacskót. Így elindultam kifelé, remélve hogy a konyhában fogok kikötni.

(folyt. köv. ott)

- Nagyon örülnék bármelyiküknek - feleltem heves bólogatással, és mélyről, szívből jövő lelkesedéssel. Közben lassan felálltam, óvatosan tapogatva az ágy szélét. Figyeltem, és memorizáltam, Damon száma, felső gomb, és ne nyírjam ki a kisegítőt.
- Pedig pont azért akartalak hívni. Na nem baj, akkor majd mást kell keresnem oknak - játszottam csalódottat, de vigyorogtam mellé mint a dísztök. - Ne izgulj, csalánba nem üt a ménkű, nem lesz bajom - nyugtattam meg Damon-t, majd mikor elengedte a kezem, hallgattam az ágy mellett állva, miként távozik a házból.

Csendben leültem újra, kicsit feljebb az ágyon, és törökülésbe helyezkedtem. Ölembe vettem a távkapcsolót, amit előbb megnyomtam, aztán fogtam a kapott új véres zacsit, és azt kortyolgatva dőltem aztán hátra, hallgatva a tévéműsort, pontosabban valami nagyon szerelmes filmet, mert épp egy nő sírt benne hogy szereti a pasit, és az ne hagyja el.

- Rendben, átadom - válaszoltam. - Sőt, lehet legközelebb elhozom őket is. Vagy legalább egyiküket. Amelyikük akkor éppen kevésbé lesz fárasztó - vigyorogtam. - Nos, akkor én indulok. A számomat még mindig tudod... de bele is programoztam a telefonodba. Bal oldalon a legfelső billentyű. Csak szólj, ha kell bármi, és jövök. Néhány nap múlva újra benézek. Remélem, nem egy női kisegítő hulláját kell majd elföldelnem a kertben - vihogtam. - Pihenj Lexi. Tévézz, egyél, igyál... és legfőképp vigyázz magadra - szorítottam meg a kezét még egyszer, aztán sarkon fordultam, és kisétáltam az ajtón.

(Damon és Elena háza)

- Nem baj, egyrészt a gyereksírás kismértékben aranyos is lehet, másrészt edzett vagyok, tudod, én már az öcsédet részegen énekelni is hallottam, annál semmi nem kínzóbb - kottyintottam el ezt a nem éppen publikus infót, együtt nevetve Damon-nel, de hát xy év múltán már kit zavar az, Stefan úgyis megérdemli a kínos szituk elmesélését, mert felszívódott, szóval bajtársias leszek, és vígan dalolok mint a pacsirta, néha napján.
- Oké, de ha nem érti meg, meg is védesz - intettem játékosan az ujjammal, bár nem tudtam merre kell, de hát hol ott a gond., saccoltam. - Csengőt nem kérek, elég ha jó hangosan trappolsz, majd úgy belövöm merre jársz épp - mondtam még, ám aztán kissé elakadt a szavam, mert meglepődtem mikor Damon kezeit éreztem, miként átölelnek. Jóóóh, tipikus női reakció, de jólesett, na. Kár is lenne tagadni. Így viszonoztam kicsit.
Aztán amíg hallottam hogy kiszalad, sietősen megtöröltem a picurit bekönnyesedett szemem sarkát, míg nem volt a közelben, hogy aztán már egy mosollyal fogadjam mikor ismét mellettem lépkedett.
- Rendben, el fogom tüntetni. Nem akarom hogy szegény asszony mr az első nap elmeneküljön a közelemből - bólogattam komolyan, de tovább mosolyogva. Vártam már, és szerettem volna a társaságot, így tényleg nem akartam elijeszteni, vagyis óvatos leszek. Úgy extrán, ha lehet ilyet mondani magamról ebben az állapotban. - Én meg üdvözlöm Elenát, és a gyerekeket, add át nekik kérlek, főleg Delenának, ha már olyan aranyos bátor kislány - tettem még hozzá, gondolva, hogy sem tőlem nem félt, és az elrablójával is bátor volt, hát mi Ő ha nem bátor?

- Hát nyugodj meg, hogy nemcsak látni, de hallani is fogod őket - bólogattam. - Főleg ha Emma megszületik. Delena meg David is iszonyú szirénázásokat tudtak művelni. A mi hallásunkkal meg ezerszeresére volt felerősítve - nevettem halkan, majd kitört belőlem a hahota.
- Jól van, ha véletlen megcsókolnál, majd elmagyarázom Elenának, hogy mi az ábra. Sőt, ha legközelebb jövök, csengőt kötök a nyakamba, hogy mindig tudd, merre vagyok éppen - hajoltam oda, és átöleltem Lexit. - Most már tényleg mennem kell. Holnap jön a kisegítő, nem leszel egyedül. Várj egy keveset.... - ugrottam fel, kidobáltam az üres véres tasakot, és hoztam be helyette újat. - Ez friss. Ha lehet, még holnap reggel előtt tüntesd el, mielőtt a nő visítva rohan világgá.

- Hát, együtt jó reménykedni, és David meg Delena, és persze a kis Emma is remek hajtóerők, szeretném látni őket. És remélem nem veszed zokon, de a felkelő nap is velük egy ranglétrán van, talán a vámpírságomból adódik, de imádom a felkelő napot - mondtam nevetgélve. Abszurd gondolat de hát na, szeretem a napot. És utáltam amikor nem láthattam. Most meg főleg, hogy már a fényt sem...
- Nyugi, nem harapok - kuncogtam, amikor éreztem teste hogyan reagál az érintésemre. - Sajnálom hogy folyton fogdoslak, de valahogy... meg kell találjalak. Azt hiszem Elena gyomra nem venné be hogy pl csak véletlenül smároltalak le, mert csak az arcod kerestem, szóval... inkább ez, mint a "baleset" - magyarázkodtam, már csak azért is, hogy ne hozzam zavarba azzal hogy igenis mennyire jó ember. Mert egy rossz ember nem érezné magát rosszul azért mert megölt engem anno, de Damon igen, szóval Ő már csak ezért is jó ember.

Megrándult a szám sarka, ahogy Lexi száján kiszaladt, hogy Davidet is szívesen látja. Igen, persze. Jelenleg annyit lát, mint egy denevér egy kartondoboz belsejében.
- Remélem, mire eljutunk ide, már tényleg látni is fogod - dünnyögtem, majd hátrahőköltem kissé, ahogy végigtapogatózott rajtam, és az arcom felé hajolt. Egy groteszk pillanatig átfutott a fejemen, hogy meg akar csókolni, de aztán megnyugodva konstatáltam, hogy csak a képemre nyomott egy puszit.
- Nem vagyok én jó, Lexi - csóváltam a fejem. - Csak igyekszem elkövetni, amit ellened vétettem. Ez a legkevesebb, amit megtehetek.

- David-et is szívesen látom majd... de akkor nem piálni megyünk, hanem kitalálunk mást. Ígérem, beáldozom magam, és egy fiús program ellen se fogok ellenérveket sorakoztatni - jelentettem ki vidáman, a jövőbéli talán összejövő programjaink ígéretének reményében. Szerettem volna ha igaz lehet... és persze főként azt, ha úgy lehet az, hogy látom is mit csinálunk.
- Köszönöm Damon - bólintottam egy hálás arckifejezéssel pillantva arrafele, ahol a kezem is volt, csak némiképp feljebb, kb. megkeresve ahol az arca lehet. - Áhh, lassan tényleg illene utánakérdeznünk, meddig is tart kb. az öröklét... mert ezer év is kevés lenne, hogy megháláljam azt a sokat amit adsz nekem és segítesz... Túl jó vagy hozzám - csóváltam a fejem egy mély sóhaj kíséretében, ahogy megéreztem amint Damon keze az enyémre kerül. - Tudom hogy mondtam már, de... nagyon jó ember vagy, Damon, nagyon jó - tettem hozzá őszintén, s kezem tapogatózva ment végig a vállától, a nyakán át, az arcára. Reméltem nem érti félre, és keres rossz szándékot, és... engedi amit szeretnék. Óvatosan hajoltam feléje, igyekezve a kezem irányát követni, és ahol éreztem az arcát, ott eltalálni/megtalálni, hogy aztán megpuszilhassam a bőrét.

- Ajaj - vágtam elég fancsali képet a Lexi által vázolt "három házsártos hárpia" elnevezésű programhoz. - Valami azt súgja, sűrűn kell Daviddel fiús programokat tartanunk. Kár, hogy a sörözéshez még kicsi - dünnyögtem. - De ha téged nem zavar, akkor azt hiszem, gyakran fogok hozzád menekülni, ha a lányok túlzottan bevadulnának. És ha menedékjogot adsz olyankor a fiamnak is, máris imádunk - vigyorogtam, majd az órámra néztem.
- Lassan indulnom kellene. Elena a végén nem fogja tudni, hová is tűntem - sóhajtottam. - Szóval, a lényeg, amit elmondtam. Légy türelmes, és megoldódik a dolog. Egy hét... tíz nap... és ha mégsem, addig nyüstölöm Esthert, amíg ki nem talál valami megoldást - ígértem meg Lexinek, és megpaskoltam a még vállamon lévő kezét.

- Akkor meg vagyok nyugodva - bólintottam, némileg vidámabban a vaksiságom kérdésében, mert éreztem hogy Damon is mosolyog. Vagyis akkor bizakodnia kell... És hát ő jobban ismeri ezt az Esther-t is. Ha ők azt mondják visszakapom, akkor vissza is kapom. Remélem...
- Ohh, hát azt hiszem akkor fogsz pórul járni, ha a kicsi Emma is Elenára üt, de úgy teljesen, hogy kinézetre, és viselkedésre is, ami a makacsságot illeti. Gondolj bele, lesz otthon három gyönyörű, és rém makacs nő körülöttetek, Te és David alaposan megjárnátok ezzel. Vagyis... ha belegondolok, már így is rátok jár a rúd. Gondold végig, három lány, két fiú, egy életre eldőlt az összes hétvégi program, kirándulás, nyaralás, vásárlás, étkezés, tévézés programja. Bármi legyen a kérdés, a lányok lesznek többségben - mondtam nevetgélve, és elképzeltem magamban, hogy ha Damon esetleg tudja követni a gondolatmenetemet, akkor biza most tuti nagyon savanyú képet vághat. Ami már magában nevethetnéket okozott nekem. - Két makacs lány is sok egy házban, de ha három lesz... hmm... Hát ha gondolod, megnyugtatásul felajánlom, leszek a barátod, és eljárhatunk piálni, ha otthon a fejed fölé nőnek a makacs nők, ígérem, én kedves leszek - kuncogtam, és a hatás kedvéért kis tapogatózással megkerestem a vállát. Felfelé a karján egész könnyű volt kitapogatni hol van, majd barátilag megveregetni.

- Hát, Esther úgy mondta, egy hét... még ha kicsit tovább is tart a dolog, akkor is van időd, szóval nyugi. Messze van még a vége - vigyorogtam, majd elméláztam kissé. - Remélem, Elenára fog hasonlítani. Legalábbis nagy részben. De a szemeit szeretném, ha tőlem örökölné. Természetre meg... remélem nem lesz olyan makacs, mint Elena. Egy gyerek már rá ütött. Delenával is elég nehéz néha, ha valamit a fejébe vesz. Bár most még hallgat ránk, de majd ha jön nála a dackorszak.... az kemény menet lesz - ingattam a fejem. - David fura módon inkább visszahúzódóbb, és csendesebb. Hagyja irányítani Delenát. Hogy Emma milyen lesz.....? Nem tudom. De bármilyen is, és imádni fogom - mondtam boldogan.

- Ilyen embernek nem való gyerek, aki a magáéval is meg máséval is így bánik... - ráztam a fejem és kifejezetten taszított, már ennek a pasasnak a gondolata is. Hogy lehet valaki ilyen ember? El nem tudom képzelni hogy alszik ez éjszaka? Nem furdalja... mondjuk a lelkiismerete?
- Remélem többször a közeletekbe sem megy. Az ilyen ember biztosan nem komplett, és hát egy nem normális ember nem való kisgyerekeknek még a környékére sem - feleltem aggódva. Delenára emlékezve még a hideg is kirázott, hogy egy ilyen idegbeteg ártatlanok közt járkál, és főleg Damon családja körül lebzselhet.
De ennek a Mikael-nek a szemétkedése sem tudta elhervasztani a mosolyom afelé, hogy Damon-ék családja mennyire... szép. Mint egy tündérmese. Vámpír ilyenről nem is álmodhat, neki mégis megvan. És ez nagyon szép.
- Jó hallgatni ahogy ilyenekről mesélsz - mondtam meleg mosollyal az arcomon, lágy boldogsággal. - Remélem, ha addigra visszakapom a szemem világát, én is láthatom majd a legkisebb kis Salvatore-t. Delena és David után kíváncsi vagyok a harmadik kis apróságra is - vetettem fel óvatosan. Szerettem a gyerekeket... nah, igen, sosem voltam szimpla vámpírféleség.

- Igen, ez a dolog lényege - bólintottam, ahogy Lexi némi gondolkodás után összefoglalta egy mondatban a történteket. - Kissé nehezen követhető a dolog, de... Mikael az én gyerekemet akarta fegyverként használni a sajátja ellen. Milyen szép is a szülői szeretet nála, mi? - keseredett meg a mosolyom. - De úgy tűnik, Esther leállította. Én legalábbis Mikael helyében többet nem próbálkoznék, a mi családunknál legalábbis - vontam vállat.
- Amúgy is, van most épp elég dolgunk. Emma már 16 hetes.... és lassan át kell rendezni kissé a lakást ha azt akarjuk, hogy három gyereknek helye legyen. Épp a plázában voltunk vásárolni. Elena hazavitte a kicsiket, mert ők már elég nyűgösek voltak, bár egy-egy új játékkal azért mindig le lehet kenyerezni őket - nevettem. - Már alig várom, hogy Emma is velünk legyen - melegedett meg a mosolyom. Láttam Lexin, hogy szívesen hallgatja a szavaimat, én pedig szívesen beszéltem. Egyrészt, mert ugyan melyik apa le lenne büszke a gyerekeire? Másrészt pedig, mert addig is eltereltem a figyelmét a saját problémájáról.

- Ahh... szóval ez a Mikael aki Esther férje, elrabolta Delenát, aki a Ti lányotok, hogy vért vegyen tőle, és azzal valahogy... megölje ezt a Klaus-t, aki Esther és Mikael gyereke? Jól értem? - kérdeztem összegezve a hallottakat. És merőben megrökönyödve, hogy képesek emberek ilyen állati barom módon, és ráadásul egészen embertelenül gonoszan bánni egy kislánnyal, hogy egymást öldökölhessék. - Ez borzasztó. Azoknak az együgyű banyáknak inkább ilyesmivel kéne foglalkozniuk, ha már egyszer ekkora hatalmuk van még mindig az élők fölött. Segíthetnének megvédeni egy ártatlan gyereket. Ezek ketten nekem már ismeretlenül is ellenszenvesek. Ha még csak egymást öldöklik is egy dolog, de ha már egy ilyen kicsi gyereket is bevonnak maguk közé, az nem normális... - csóváltam a fejem mérgesen, s ökölbe szorult a kezem a haragtól. Delena nem ilyen bánásmódot érdemel. Egy gyerek se érdemel ilyet...

- Kösz - mondtam meghatottan, mikor azt mondta, jó szülők vagyunk Elenával. Egy apa vagy anya sem kívánhat jobb érzést annál, mikor ezt olyanok is látják, akik nem érintettek a családi életünkben.
- Hogy mire kellett Mikaelnek Delena? - mormogtam aztán már kedvetlenebbül. - Vért vett tőle. Nem, nem sokat, szerencsére. És úgy tűnt, nem akarja bántani, vagy nem akarja, hogy baja essen... el is látta a sebét. Hogy a vér konkrétan mire kellett nem tudom, bár gyanítom. Mintha szó esett volna róla, hogy mivel Delena egy ősvámpír, és a hasonmás vérét hordozza, hát a vér különleges. Főleg egy bizonyos vámpír ellen. És Mikaelt ismerve bármilyen eszközt bevet, hogy eltegye láb alól Klaust. Bár engem ez nem izgat túlzottan. Az lenne a legjobb, ha kölcsönösen kinyuvasztanák egymást.

- Igen, gondoltam. Látszik hogy kihűlt az agyuk halálukban, pedig tudhatnák hogy nem minden fekete és fehér - csóváltam a fejem, mint aki rém diplomatikus. Bár eddig épp én szidtam őket, de megérdemlik, vak vagyok.
- Örülök hogy Delena jól van. Persze... még kicsi, a kisgyerekek az ilyesmin gyorsabban túl tudják tenni magukat mint a felnőttek. Elég ha a szerető környezetükben vannak... Gondolom. Delena szerencsés, hogy ilyen szülei vannak. Okos kislány lévén tudhatja hogy ti megvéditek, szóval nincs mitől félnie ha veletek van - mondtam egész komolyan. És nem csak hízelgésből, hanem tényleg ezt gondoltam. Damon erős, bátor, Elena pedig kemény és állhatatos, igazi jó szülők, biztosan bármit megtennének a gyerekeikért. - De miért kellett ez az egész elrablás?

Felnevettem, bár ez meglehetősen keserűre sikeredett.
- Szerinted a boszorkányokat érdekli, ki jó vámpír, és ki nem? Nekik nem számít. Vámpír, és kész. Arra való, hogy pusztuljon. Ez a véleményük rólunk, ha engem kérdezel - morogtam, majd megráztam a fejem.
- Nem, szerencsére Delena jól van. El sem hiszem, hogy még csak két éves. Azt hiszem, egy felnőtt nem állt volna helyt úgy, ahogyan ő. Szerencsére Esther segített kiszabadítani. Erős a gyanúm, hogy megtalálja a módját, hogy leállítsa. Mikael kedves segítőtársának én már megköszöntem - mosolyogtam el magam, ahogy eszembe jutott John Gilbert elroppanó nyakcsigolyái hangjának emléke. - Delena okos, és vidám kislány. Úgy tűnik, nem rázta meg különösebben a dolog. De persze most még jobban féltjük őket, mint előtte. Borzalmas érzés, mikor nem tudsz mit tenni a gyerekedért... - motyogtam csendesen.

- Köszönöm. Kedves vagy - mosolyogtam hálásan, amint Damon szorítását éreztem a kezemen. Illetve pontosabban, szorítást éreztem, és biztosra vehettem hogy az Damon, hisz más nem lehetett. - A boszorkányok ezt is értékelhetnék. Nézz csak ránk, jobbak vagyunk mint az emberek, barátok vagyunk, pedig anno nem voltunk jóban. Értékelhetnék, hogy... jó életet akarunk élni, én is szeretnék úgy mint te, igazán értékelhetnék az igyekezetünket a normálisságra, nem? - kérdeztem meggyőződötten. Azért ezek a banyák gondolkodhatnának. Jó, nem vagyok angyal, nem is voltam, nem is leszek, de az emberi életet például mindig tiszteltem. Miért nem tudnak kicsit segíteni? Vehetnének rehabilitáltnak is, végülis hasonlóan gondolkodunk... vagy gondolkodnánk, ha nem akarnának így kitolni velem.
- Tényleg jó családnak néznek ki. Nem irigylem Esthert. Pedig Ő kedves. De... Delena ugye jól van? Mármint nem is bántották, és nem lett baja... lelkileg se? Jól van? - kérdeztem aggódva. Emlékeztem amikor láttam a kislányt, aranyos volt, szép, vidám, azt hiszem ha tehetném, én sem állnám meg csak úgy, ha neki bántódása esett volna. Hiszen Ő aztán tényleg ártatlan kis lény.

- Hidd el, megoldódik ez - szorítottam meg Lexi kezét. - Találunk rá megoldást, ne aggódj - biztattam, de a kérdésére elkomorultam, és akkorát fújtam, hogy a tető csaknem lerepült a fejünk felől.
- Hát azzal a családdal nemcsak Esthernek van baja - mordultam fel. - Vagyis... kettőt ismerek csak a családból, de ha a többi is ilyen, akkor.... - legyintettem. - Ez a kettő kiteszi a sátánt, az tény. A férje, aki elrabolta nemrég a lányomat, meg a drágalátos hibrid fia, aki azt hiszi övé a világ, és.... megkörnyékezte Elenát is - köszörültem meg a torkomat.

- Ohh, köszönöm, Te se vagy jobb, te se vagy jobb ám - ráztam a fejem elnevetve magam, Damon szavaira reagálva. Jólesett hogy próbálkozik, és hálás voltam azért is hogy itt volt, és elmondta ezeket. Persze erősen kétségek közt voltam, de... volt remény, és ebbe kellett kapaszkodni. - Időm az van végülis. Abban nincs hiba. És Esther-ben bízok is, csak a süket banyafelmenőiben vagy... lemenőiben... vagy mik azok, na azokban nem. Csak tudnám miért nem mindegy nekik hogy ki él és ki halott. Én nem bántottam őket, igazán békén hagyhattak volna... - sóhajtottam, aztán vállat vonva kerestem fejjel ismét Damon-t. - Na és mi a gondja Esther-nek? Fia, férje, egyre több családtagot említesz? Mi folyik ott? - érdeklődtem, mert bár nem ismertem igazából Esthert se de a családját még annyit se, mégis... hát kezd úgy hangzani mint egy szappanopera, jobb elfoglaltság híján, akár ezt is megtudhatom, a kíváncsiságommal sosem volt gond.

- Szerintem ne ess kétségbe. Nem azt mondtam, hogy ahogy visszakapod a szemed világát, meghülyülsz. Azon már rég túl vagy - évődtem vele pimaszul.- Egyszerűen csak annyi, hogy az időre kell bíznod a dolgot. Nem jó megint varázslattal manipulálni. Ja, Esther még valami olyasmit tett hozzá, hogy ha mégsem fogsz látni, akkor keresünk más megoldást, mert elméletileg van. Csak előbb meg kell várnunk, amíg lerendezi az állat férjét, meg a pöcs fiát. Addig hiába is mennénk oda, mert úgyis kipenderítene minket.