A nő jelenléte egyszerre volt hideg, és meleg. Démonként mindig is megéreztem, hogy milyen az, ha valaki le van gyengülve, vagy épp ereje teljében van. Milyen, ha valaki bánatos, vagy kicsattan az örömtől. És ehhez elég volt egyetlen tekintet, egyetlen szó, és már tudtam, hogy mi bánthaqtja. - Baj nincs. Nekem legalábbis biztosan. Akinek itt problémája van, az te v agy... ha jól sejtem. - néztem végig rajta, majd kissé közelebb léptem hozzá, és végigmértem szép ívű arcát. - Arra saccolnék, hogy szerelmes vagy. De ez a szerelem fáj neked. - állapítottam meg. Én soha nem tévedek.
Ahogy a lány végig nézett rajtam a hideg is kirázott egyszerűen olyan volt, mintha mindent tudna rólam. Döbbenetemet uri modorom vette át és igyekeztem jópofát vágni a dologhoz. -Te csak ne olvass bennem nem ismersz.-Mondtam neki nem igazán idegesen inkább mondjuk úgy fájóan. Leültem az asztalhoz a kezemben lévő könyvvel és elkezdtem olvasni. -Ki vagy te?-Kérdeztem már fennhordva az orrom.
- Óh, hidd el, két másodperc alatt jobban ismerlek, mint te önmagad. - kacsintottam rá, majd végignéztem rajta. Csinos nő, ámbár vámpír. Mindegy, ez mostanában amúgy se számottevő. Az ember alig él meg itt... a vámpír viszont remekül. - Az nem fontos, hogy én ki vagyok. Rá fogsz jönni előbb-utóbb. - hjúztam ki magamnak egy széket, majd leültem. Keresztbe fontam lábaimat, majd érdeklődve néztem arcára. - Problémáid vannak, igaz? Előttem ne tagadd le. - mondtam ártatlan arckifejezéssel.
-Valami szihó mókus lennél-Kérdeztem nevetve és bele lapoztam a könyvbe. Végig néztem a lányon ahogy leüllt mellém és arról faggatott mi a bajom. Komolyan egy vad idegen megkérdezi mi a bajom tőlem, egy vámpírtól? -Mi a franc vagy te, boszorkány?- Próbáltam találgatni. -Gondolom arra már rá jöttél én mi vagyok...-Mondtam lehajtva a fejemet. -Ebből keresek kiutat.-Mondtam neki, majd olvasni kezdtem, de nem tudtam arra figyelni mit olvasok.
Szélesen elvigyodotam, ahogy rákérdezett származásomra. Meglehetősen érdekes hogy azt kizárta, miszerint boszorkány lennék, hisz valószínűleg gúnynévként ragasztotta rám. - Látom, te rögtön tudtad, hogy tudok mindent rólad, vámpír. - fintorodtam el enyhén. - De én tudom, hogy mi bánt. Férfi, igaz? Az élet... a fájdalmai... - sóhajtottam fel. -Én egy démon vagyok. - suttogtam kissé megszállottan.
Fintorát nem értettem, végül is egy ujabb vámpír mit várok, hogy megértsen. Úgyse fog engem soha senki megérteni. Nem értene meg engem, én csak úgyra együtt akarok lenni azzal akit szeretek, de nem fog menni csak akkor, ha fel ajánlom neki a gyógyulást. -Egy nőnek mi más baja lehetne?-Mosolyogtam urihölgyként, majd egy tincset tűrtem el a fülem mögé. Majd le fagyott a tekintettem. -Már megint egy démon?-Néztem rá értetlenül. Eddig már találkoztam egy testvérpárral és sikeresen még egybe botlok. -Úgy tűnik nem csak az én fajtám szája meg!- Nevettem el magam.
- Hm, szóval volt már szerencsés démonhoz... remek - sóhajtottam fel, és gonoszkásan elvigyorodtam, miközben közelebb léptm hozzá és az imént eltúrt hajtincset most én fogtam ujjaim közé, hogy odacsavarjam a saját ujjaim köré, és így vigyorodtam el. - Ezek szerint azzal is tisztában vagy, hogy milyen ajánlattal jöttem hozzád? - sóhajotttam fel némiképp lemondóan.
-talán lezbukis- Néztem mélyen a szemébe, miközben a hajtincsemmel játszott hajoltam közelebb, majd el nevettem magam ezen a kijelentésemen. -Szerencsém volt, nem is egyhez egyből kettőt kaptam ki Karen Lee Freeman. Hogy titeket milyen nehéz megölni.-Mondtam, majd elhajtottam a kezét és vissza pillantottam a könyvre. Még mindig semmi találatom sincs. -Ha lelkemért jöttél, már rég nincs-Sóhajtottam fel, néztem a lapokra úgy mondtam a szavaimat.
- Hát, nem is arra találtak ki minket, hogy egykönnyen végezni lehessen velünk. De ki vár ilyen szörnyűséges tettet el másoktól? - kérdeztem úgy, mintha tényleg kíváncsi lennék a válaszra, majd elégedetten felsóhajtottam, s leültem a székre, elengedve a hajtincsét, de eklőtte még kissé megrántottam. - Nincs lelked? Nos, ezt cáfolnám. Bocs. Arra találtak ki, hogy érezzem a lelkeket. Tehát... neked nagyon is van. CSak éppen magad hiszed azt, hogy nincs. - billentettem oldalra fejemet.
hangosan felnevettem NEKEM LELKEM? aztán mikor láttam a nevetésemre a lány búskomor arcát abba hagytam. -Embereket ölök, táplálkozom belőlük, kihasználom őket ez neked a lélek édesem-Mondtam, miközben még mindig nem igazán néztem rá. Még is mit akarhat. -Mit akarsz adjam el a hallott lelkemet egy férfiért....kösz kihagyom eddig hullának véltem itt csak a bájolás segíthet nem én kellek neki, sem emberként sem vámpírként-Panaszoltam neki el a bajomat, amjd becsuktam a kkönyvet és vissza tettem. -Nem találok semmit-Fogtam a kezembe az arcomat.
- És azt hiszed, hogy az emberek megölésével, s kegyetlenségeddel a lelked már megszűnt létezni? Kérlek, ez ostobaság. - legyintettem, miközben lábaimat keresztbe fontam, s így néztem rá, teljes mértékben hátradőlve a széken. - Egyetlen lénynek nincs lelke ezen a földön. És az maga a sátán. És persze mi, démonok. De ez most teljes mértékben mellékes. - legyintettem ismét, majd közelebb hajoltam, s mélyen szemiebe néztem. - Mit akarsz? Mit keresel, amit nem találsz? - fejtettem le egyik kezét arcáról.
-Hát ebben nem vitázom - Mosolyogtam rá, miközben tovább keresgéltem a könyvek között. -Hidd el nekem nincs.- Mondtam lassítva a keresgélésemen és el intettem egy nem túl őszinte mosolyt. -LÉnyegtelen dolog számodra... de a lekemből nem kapsz, ha még lenne is van is.-Suttogtam. Nekem nem volt lényegtelen dolog én tényleg komolyan is gondoltam.
- Ostoba vagy. És maradi. - vágtam egy mókás fintort, de nem azért hogy szórakoztassam őt, épp ellenkezőleg. Felsóhajtva álltam fel, hogy felpattanjak az asztalra, majd érdekjlődve nézzek rá. - Nos, ha te nem is vagy hajlandó rá... tudod, hogy a lelkedért cserébe akármit kérhetsz? Akár a hőn szeretett férfi szívét is. - mondtam egy ravasz mosollyal. Ha ennyire szerelmes... ennek muszáj szöget ütnie a fejébe.
Elgondolkodtam ezen az ajánlaton, de nem lehetek hülye. -Mennyire biztos, hogy működik?-Kérdeztem érdeklődve. Ember akarok lenni és vele akarok ember lenni nem mással. -Csak én is ilyen dumákat adok be tudod?- Mondtam neki össze font karokkal.
- Nos, drágám.. - sóhajtottam fel, miközben végignéztem rajta, majd vigyorogva fontam keresztba lábaimat, immáron ismét a fenekemre ülve. - Még sosem volt olyan, hogy az én ígéretem nem vált volna valóra. A férfi szívét akarod? Hát meg fogod kapni, oké?! - néztem mélyen tekintetébe, közben jót mulatva magamban, hogy kételkedik bennem. Ennyire álszent még én sem vagyok, pedig démon vagyok. Mégsem szoktam megszegni a szavamat. Akkor félő, én is büntetést kapnék.
Egy pillanatra fel csillant a szemem. Enyém lehetne a szerelme? De nem akartam, hogy lássa rajtam.-És ez hogy van kapok 10 évet?-Kérdeztem.-Mi van, ha nem válik be?- Vontam fel szemöldökömet.10 év az semmi sem lehetne vele ennyiért nem éri meg inkább majd magam próbálkozom.-Vámpír vagyok mi lenne belőlem, ha oda adom a lelkem? - Gondolkoztam el, talán belőlem is démon válna? Vicces lenne.
- Nos, ha eladod nekem a lelked, kapsz... igen, 10 évet. 10 évet, ami alatt bármit megkaphatsz, amit csak szeretnél. - vigyorodtam el, és végigmértem őt. Biztosan vannak vágyai, nem is kicsik. - Utána pedig... olyan leszel, mint én. - néztem végig ezúttal magamon. - Démon. Aki örökre elkárhozott, és azt kell tenned, mint nekem. Lelkeket keresni. De ezerszer jobb ez az élet, mint a vámpíroké, és embereké. - vgontam egyet a vállamon.
-Hát kösz nem, ember akarok lenni nem pedig egy újabb szörny-Mondtm össze csapva a könyvet és ismét egy másikért indulva. -Mehetsz is, ha akarod...Tudod hol az ajtó nem?-Mosolyogtam flegmán, majd a hajamba túrtam. Nem hiszem el, hogy nem találok semmit. cselekednem kell.
- Ha tudnád, mit dobsz el magadtól. - sóhajtottam fel. Nem voltam meglepve. Sejtettem, hogy ezt feleli majd, mégis elfelejtettem rá felkészülni hisz mindig reménykedünk abban hogy nem kell újabb és újabb plusz kört lefutnunk az ilyen előadásokban. De ez a csaj nem adja könnyen magát. - Kérlek! Te tudod. Ebben az esetben.. - dőltem hátra. - gondoskodom arról, hogy a kiválasztott férfi soha ne lehessen a tiéd. - mondtam gonosz vigyorral.
Megragadtam a nyakát és a könyvtár egyik felébe cipeltem. - Tanán nem voltam elég világos, mondom nem kell tőled semmi se és ha ezt meg teszed apró darabokra tépem az arcod és eláslak messze innen.- Mondtam miközben előre dűlettek a fogaim és hisztérikus rohamban törtem ki. -Van egy tőr ellenetek mosolyogva vágom majd beléd és nézem ahogy megsemmisülsz, ha nem takarodsz el innét-Hangsúlyoztam a dolgokat. -Ne merj hozzá érni a szerelmemhez megbánod hallod-Szorítottam még oda és suttogtam neki ezeket a szavakat.
Ravasz vigyor jelent meg ajkaimon, ahogy az egyik szekrénynek lökött. Olyan erővel, hogy azt hittem először, lepotyognak róla a könyvek, vagy feldől az egész, de ehhez mégsem volt elég nagy a lendület. - Próbálkozni szabad, drágám. - mondtam neki mézesmázosan. - Nem téged foglak bántani. Inkább megkeresem azt a nagy szerelmedet és megszerzem... magamnak. - mondtam gonosz gúnnyal, és megfogtam a csuklóját, hogy elszorítsam magamtól.
Már megtudtam volna ölni, de nem tehettem nem volt meg a megfelelő eszközöm hozzá. -Tedd gyerünk!-Mondtam, nem hittem el neki ezt. Nem is érdekelt. El eresztettem és néztem ahogy potyognak a könyvek. -Most, ha meg bocsájtasz el megyek!-Mondtam és elindultam az ajtó irányába
- Menj... de még találkoztunk! Ezt jól jegyezd meg! - néztem utána ridegen. Tudom, hogy nem lesz kellemes. De.. találkozunk még. fogunk egymás utcájába sétálni. És nem én fogom vesztesként elhagyni azt a helyet.
Az idő leragadt. Olyan lassan telt az elmúlt időszakban, mintha csak... megállt volna... mintha soha nem ment volna körbe-körbe. Az óra megállt, és ezzel együtt éreztem azt, hogy én is megálltam. Valahol. A teljes ürességben. A sötétségben... valami olyan helyen, ahol nem tudom használni az erőmet. Meg kell tanulnom... irányítani. Mióta ismét itt vagyok... képtelen vagyok rendesen irányítani ezt. Mintha tényleg valami lehetetlen feladatot vállaltam volna. Csak azt akartam, hogy végre... lássak ki ebből az egész helyzetből. Most nem volt jó semmi. És először életemben azt éreztem, hogy soha többé nem is lesz az. Reménytelen minden. Én is... mindenki más is. Vagy a másik lehetőség, hogy vagy én vagyok elcseszett, vagy pedig mindenki más. Egyik lehetőség sem éppen az a hű de happy end. De mikor volt az én történetem vidám? Ez egy valódi költői kérdés. Meghaltam, visszatértem. A szerelmem akkor már mással volt, és nem félt a szemembe mondani, hogy az az érzelem már a múlt. Én lenyeltem... de azóta minden zűrösebb... felfoghatatlan. Smink nélkül csoszogtam le a könyvtárba. Meg kellett találnom azt a könyvet, amit múltkor olyan rejtélyesen lenyúltam innen, de aztán visszahoztam, hogy ne keltsen gyanút. A polcok között sétálva húztam végig ujjamat a keménykötésű könyvgerinceken, és nem tudom, mikor éreztem utoljára ekkora biztonságot. Talán soha... hiába az a kötelék Gabriellel és Nevillel... az egy kényszer számukra... de egy könyv... akkor is hű társ, mikor senki más nem. Szeretek olvasni. Hirtelen azonban valami zajra emeltem fel a fejemet, és arra kaptam a tekintetemet. Egy férfi állt ott. Nem tudom, milyen érzéseket keltett bennem. Talán... az arca miatt először azt, hogy... ijesztő. - Öhm... nem vettem észre, hogy itt van - próbáltam mentegetőzni, és azt hiszem, a legjobb az lett volna, ha most rögtön elmenekülök. Ijesztő... méghozzá nagyon.
Sátáni vigyorom nyilvánosságra hozását már abban a minutumban fölülírta, a még gonoszabb cselekvésem a könnyelmű, eljátszott botladozásomban. Hiszen, mi emberek - vagy bármilyen anya-szülte hibridek - nem ürügy nélkül tesszük amit adott esetben készülünk megtenni. S az amolyan oktalan történések sosem szolgának helytálló érvként, mint a gondosan kitalált cselszövések. Így tehát, volt merszem a helyi könyvtár mélyebb és annál bővelkedő régi, egyben új köteteit felkutatni. Némelyik díszes iromány még az én sajátos kis világomba is betekintést élvez, habár nem olyan naturalista élethűséggel mint az a való életben elvárható egy nagyszerű siker-könyvben. Hát persze, hogy nem. Még a csőcselék észbe kapna, hogy azok az este hallatott mumusok és szörnyek nem is oly kitaláltak mint azt erőszakosan bemesélik nekik. Az én vérszomjas vámpír énem erre igen jó tanúbizonyság, nem de? Vagy ott vannak a vérfarkosok...szellemek...meg miegymás! Nem szégyen kitálalni, eddig én is úgy véltem ezek mind a szertelen szülők meséi, akik minél előbb ágyba akarják csábítani a buzgón érdeklődő gyermekek kíváncsiságát. Azonban, idővel rákellet bólintani a meghökkentő igazságra, és kézzelfogható létezésükre. Mindenekelőtt, most felavatott kis történetemet palástoltan, egy számomra kedvelt nyalánkságomba botlottam. Egy ízig-vérig ártatlan arcú diáklányba. Ugyan mivel hoz nagyobb élvezetet egy diák nemi különbsége? Semmivel. Azt viszont jó megjegyezni, hogy igenis kis arányú emberi létemre, férfivá érettem. S melyik ragadozó hagyná ki egy frissen leterített karcsú gazella nyakába harapni? Talán az, aki hónapokig vagy akár évekig csak folyadékon élt, s számára a szilárd táplálék Isten nyolcadik bűneként érvényesíti az esélytelen mennybejutást. Most viszont, hogy a pillanat hevét megragadjam, ideje mézesen, ugyan férfiasan helyreállítani az én szándékosan elkövetett cselekvésemet. - Hát...mit kéne mondjak? Eléggé észrevehető vagyok, szerintem... - a kicsit sem mértéket tartó cinikus, valamint fennköltött fényezésem csak bennem nyugtatta a kedélyeket. Vele szemben, pont a szöges ellentétet érte el. Mondjuk, ez volt a célom ezzel. De most, hogy itt figyelmesen elnéznem, lehet most kivételesen visszavehetek az öndicséretemből, és helyette őt puhítanám meg a régies kifejezéseimmel. - De ahogyan a mondás tartja...botolj barátodba, és kerüld a rosszakaródat. - fokozottan engedtem kivillanni fogsoromat, követelően az elmondott szövegélésem végett, ugyan a szemfogaimat még a közszemle előtt várakoztatva. Csakugyan, a barátkozó gesztusaimmal sem azt akartam hangsúlyozni, milyen veszedelmes a jelenlétem a változatlan félelmetes külsőm mellett. Tervem megtestesülten egyezett, mint az egy sznob francia kuktásnál szokás. Hasonlatban, először jól át kell melegíteni a kemencét aztán belehelyezni az elfogyasztott étket. Az én estemben először el kell hitetnem a jobbik, csalóka felemmel a legjószívűbb szentet, miután a csapdát leleplezetten hozzá tapadok a véréhez.
A hozzászólást Dmitry Chernov összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 11, 2013 4:30 pm-kor.
Kezdőlap
