-talán lezbukis- Néztem mélyen a szemébe, miközben a hajtincsemmel játszott hajoltam közelebb, majd el nevettem magam ezen a kijelentésemen.
-Szerencsém volt, nem is egyhez egyből kettőt kaptam ki Karen Lee Freeman. Hogy titeket milyen nehéz megölni.-Mondtam, majd elhajtottam a kezét és vissza pillantottam a könyvre. Még mindig semmi találatom sincs.
-Ha lelkemért jöttél, már rég nincs-Sóhajtottam fel, néztem a lapokra úgy mondtam a szavaimat.

- Hm, szóval volt már szerencsés démonhoz... remek - sóhajtottam fel, és gonoszkásan elvigyorodtam, miközben közelebb léptm hozzá és az imént eltúrt hajtincset most én fogtam ujjaim közé, hogy odacsavarjam a saját ujjaim köré, és így vigyorodtam el.
- Ezek szerint azzal is tisztában vagy, hogy milyen ajánlattal jöttem hozzád? - sóhajotttam fel némiképp lemondóan.

Fintorát nem értettem, végül is egy ujabb vámpír mit várok, hogy megértsen. Úgyse fog engem soha senki megérteni.
Nem értene meg engem, én csak úgyra együtt akarok lenni azzal akit szeretek, de nem fog menni
csak akkor, ha fel ajánlom neki a gyógyulást.
-Egy nőnek mi más baja lehetne?-Mosolyogtam urihölgyként, majd egy tincset tűrtem el a fülem mögé.
Majd le fagyott a tekintettem.
-Már megint egy démon?-Néztem rá értetlenül. Eddig már találkoztam egy testvérpárral és sikeresen még egybe
botlok.
-Úgy tűnik nem csak az én fajtám szája meg!- Nevettem el magam.

Szélesen elvigyodotam, ahogy rákérdezett származásomra. Meglehetősen érdekes hogy azt kizárta, miszerint boszorkány lennék, hisz valószínűleg gúnynévként ragasztotta rám.
- Látom, te rögtön tudtad, hogy tudok mindent rólad, vámpír. - fintorodtam el enyhén. - De én tudom, hogy mi bánt. Férfi, igaz? Az élet... a fájdalmai... - sóhajtottam fel.
-Én egy démon vagyok. - suttogtam kissé megszállottan.

-Valami szihó mókus lennél-Kérdeztem nevetve és bele lapoztam a könyvbe. Végig néztem a lányon
ahogy leüllt mellém és arról faggatott mi a bajom. Komolyan egy vad idegen megkérdezi mi a bajom tőlem,
egy vámpírtól?
-Mi a franc vagy te, boszorkány?- Próbáltam találgatni.
-Gondolom arra már rá jöttél én mi vagyok...-Mondtam lehajtva a fejemet.
-Ebből keresek kiutat.-Mondtam neki, majd olvasni kezdtem, de nem tudtam arra figyelni mit olvasok.

- Óh, hidd el, két másodperc alatt jobban ismerlek, mint te önmagad. - kacsintottam rá, majd végignéztem rajta. Csinos nő, ámbár vámpír. Mindegy, ez mostanában amúgy se számottevő. Az ember alig él meg itt... a vámpír viszont remekül.
- Az nem fontos, hogy én ki vagyok. Rá fogsz jönni előbb-utóbb. - hjúztam ki magamnak egy széket, majd leültem. Keresztbe fontam lábaimat, majd érdeklődve néztem arcára. - Problémáid vannak, igaz? Előttem ne tagadd le. - mondtam ártatlan arckifejezéssel.

Ahogy a lány végig nézett rajtam a hideg is kirázott egyszerűen olyan volt, mintha mindent tudna rólam.
Döbbenetemet uri modorom vette át és igyekeztem jópofát vágni a dologhoz.
-Te csak ne olvass bennem nem ismersz.-Mondtam neki nem igazán idegesen inkább mondjuk úgy fájóan.
Leültem az asztalhoz a kezemben lévő könyvvel és elkezdtem olvasni.
-Ki vagy te?-Kérdeztem már fennhordva az orrom.

A nő jelenléte egyszerre volt hideg, és meleg. Démonként mindig is megéreztem, hogy milyen az, ha valaki le van gyengülve, vagy épp ereje teljében van. Milyen, ha valaki bánatos, vagy kicsattan az örömtől. És ehhez elég volt egyetlen tekintet, egyetlen szó, és már tudtam, hogy mi bánthaqtja.
- Baj nincs. Nekem legalábbis biztosan. Akinek itt problémája van, az te v agy... ha jól sejtem. - néztem végig rajta, majd kissé közelebb léptem hozzá, és végigmértem szép ívű arcát. - Arra saccolnék, hogy szerelmes vagy. De ez a szerelem fáj neked. - állapítottam meg. Én soha nem tévedek.

Besétáltam peckes lépésekkel a könyvtárba, gondoltam kereshetek
valami anyagot arról, hogy hogyan lehetnék úja ember.
Christofer otthagyott engem és ennek nagyon nem örültem, de a csókja még az ajkaimon.
Vele képzeltem el a jövőmet és az életemet. De így már csak is annak fogok élni, hogy újra halandó
legyek. A professzor megígérte, hogy segíthetek neki. Mi közben keresgéltem észre vettem egy lányt.
-Valami baj van?-Kérdeztem tőle a bámulása közepette.

A könyvtár volt a kedvenc helyem. Kellett is, hiszen ha úgy nézzük, máshol nemigen tudtam huzamosabb ideig meglenni, főképp úgy, hogy... semmi hangulatom nem volt más emberekhez, főképp olyanokhoz nem, akik épp kicsattannak örömükben. Nekem meggyötört lelkek kellenek... olyanok, akik tudnak szenvedni, és ezért tudnak ostoba döntéseket hozni, mint például a lelkük eladása magának egy ördögnek... egy démonnak.
Felsóhajtottam, és levettem egy könyvet a polcról, de már hallottam pár lépést máshonnan is... jaj, nem vagyok egyedül. Csodálatos.

Jó ég.. csak ez hiányzott a nyakamra. Egy szellem barbie. Akit mellesleg nem látok. Remek, kell ennél jobb és több? Eléggé kivagyok már így is, minek még ennél is több?
- És mit akarsz, Tanya? Remélem tudod, hogy szellemként tehetetlen vagy ellenem. - nyeltem egyet. Nem akartam, hogy ijedtséget lásson rajtam, de nem tehettem végül mást. Nem tudtam ezt legyőzni. Szellemmel még sose volt dolgom.

-Oké, oké. Felfogtam, hogy nem látsz engem. És igen, valóban halott vagyok, de...ahogy hallod, szellem formájában visszatértem. ha látna, most csak annyit látott volna, hogy úgy ugrálok és hadonászok, mint egy rossz idegbeteg. Felkeltem a könyvespolc mellől és a háta mögé sétáltam. Ujjaimat végighúztam az ujjaimat, amit ő valószínűleg csak szellőként érzékelt. Ha most nem szellem lennék, tuti, hogy egy fadarabbal csináltam volna ugyanezt. Bár, szerintem arra még várhatok, hogy engem valaki is visszahozzon az élők sorába.

A hang újra megszólalt, de nem társult hozzá test. Ezt már nem tartottam olyan rendkívüli mókának, tekintve, hogy ezzel az állapottal nem leszek képes bárkit ccsak úgy seggbe rúgni. És kétlem hogy valaki ellopta Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyét. Az már tényleg sok lenne ebbe a világba is.
- Hogy a fenébe látnálak, te átkozott ribanc?! Hiszen halott vagy! - mormoltam dühösen, a levegővel ordítva.

-Igen, én. Tanya Dupont.- kezdem azt hinni, hogy nem lát engem. Ami mondjuk nekem jó, de kicsit idegesítő is. -Látsz te egyáltalán engem??!! háborodtam fel, és közelebb mentem hozzá. Bár ez inkább hatott lebegésnek, mint járásnak. Nagyon bökte a csőrömet, hogy vajon lát-e engem, vagy nem. Mindegy is... Amíg válaszát vártam, leültem az egyik könyvespolc mellé, olyan helyzetben, amilyenben réges-régen, a tópartján szoktam ülni.

Harsány nevetés tört fel belőlem. Tehát hall engem. Akkor valószínűleg látni is fog engem. -Hogy ki van itt? Valaki, akit annak idején csúnyán átejtettél.- kiléptem a háta mögül, és megfordultam, így pont szemben álltam vele. Tekintetemet az övébe fúrtam. Biztos, hogy emlékszik még, de ha mégsem...hát, akkor nagyon szívesen eszébe juttatom.

-Christopher...régen találkoztunk.- mondtam komoran.Kb. 100-150 évell a szellemmé válásom előtt találkoztam először Chris-sel. Részemről szerelem volt első látásra, ám később kiderült, hogy érzéseim viszonzatlanok, és Chris csak kihasznált. Már nagyon rég volt, de tisztán emlékszem rá, hogy meg akartam ölni. Bármivel, bárhogyan, de nem tettem. Azt akartam, hogy szenvedjen, bár nem hiszem, hogy egy csöpp félelmet is keltettem volna bene ezzel, hiszen...a történtek után nem kerestem őt többé. Láttam arémüétséget a szemében, és akarva-akaratlanul is elmosolyodtam, démoni arckifejezéssel. Ha eddig nem is kerestem őt, és nem tettem semmit élete megkeserítésének érdekében, hát majd most...

Elhatároztam, hogy a mai napomat a könyvtárban töltöm. Szellemként úgysem tudnék semmi érdemlegeset tenni, ráadásul a könyvtár még csendes is. Nem igazán szeretem a nyüzsgést. Ez még arra az időre vezethető vissza, amikor Franciországban éltem, és profi bérgyilkosként a befolyásos embereknek dolgoztam. Ennek következménye ezen kívül például az is, hogy kerülöm a feltűnést. Mondjuk ez egy szellem életében nem akadály, mert az emberek többsége mégcsak nem is lát. Miközben a polcok között sétálgattam, néha leburítottam egy-egy sornyi könyvet, mert ebben a helyzetben ez nekemeléggészórakoztató. Látni, ahogy az emberek értetlenül bosszankodnak, olyan jó érzés. Aztán észrevettem azt a férfit, akit most, azonnyomban megfolytanék, ha tudnám.-Te...- sziszegtem ingerülten, remélve, hogy lát engem.

Eltűnt, én meg nem tudtam már, hogy mit is csináljak. Szükségem van valakire, aki befolyásolható! De ez a lány nem volt az. Egyre több az ilyen ember...

- Örömmel. - Vágtam rá, majd amilyen gyorsan csak tudtam el is tűntem a közeléből.. Hogy milyen őrültekbe fogok még belefutni ebben a városban nem tudom, de csak remélni tudom, hogy minél kevesebbel.
A könyvtár épületét elhagyva a kocsimba szálltam és olyan gyorsan elhajtottam amilyen gyorsan csak tudtam.

(Folyt. Olivia lakása)

Semmivel nem tudtam rávenni, hogy azt tegye, amit én akarok. Ennyire makacs embereket.. hogy képes megtartani a hátán a világ? Egy kis szívesség, csupán ennyi lett volna az egész, de ő még ezt sem volt hajlandó megtenni.
- Akkor még most tűnj el a szemeim elől.. - néztem mélyen szemeibe, dühösen, és készülve arra, hogy megfojtsam, ha még egyszer ellenáll nekem.

Mikor elkezdte sorolni, hogy mi mindenre lenne képes egy kicsit elbizonytalanodtam. Talán most lenne esélyem visszakapni a családomat.. Ha nem is mindenkit, de legalább valakit. Nem.. Ez nem így megy. Az életnek meg van a maga rendje.. Aki meghal az meghalt és nem tér vissza. Ezt el kell fogadnom.
- Nem kell nekem semmi. Boldogulok egyedül is. - Próbáltam visszanyerni a határozottságom és ez valamennyire sikerült is. Majd csak megunja és keres valaki mást.