Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 27, 2013 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Mióta vagy te ilyen hősies? - kérdeztem halovány mosollyal. Nem emlékszem, hogy régen bármikor is kockáztatta volna más emberért az életét, de lehet, hogy csupán az én memóriám rossz már. Talán az évek még annál is jobb emberré tették, mint amilyen régen volt? Én már tényleg nem tudtam eldönteni semmit vele kapcsolatban, és teljesen zavarodottnak éreztem magam a társaságában. Látszik, hogy miként váltunk el és mennyi idő telt el azóta...
Nem mondtam semmit, csak ahogyan mondta, vettem egy nagy lélegzetet, majd hosszasan kifújtam. Aztán megismételtem még kétszer, ám a kézfogásánál kicsit összerezzentem. Ez volt az utolsó dolog, amire számítottam tőle. Először el akartam húzni automatikusan az ujjaimat, hogy ne érinthesse senki, de végül nem tettem. Hagytam, hogy meleg keze fogságban tartsa az enyémet, amely olyan jéghideg volt, mintha éppen a tél kellős közepén sétáltam volna ide be a hóesés elől. Valószínűleg az ideg volt érte felelős.
- Mesélj nekem valamit magadról, ami azóta történt, hogy elmentem! - kértem őt immár nyugodtan, bár hirtelen kicsit túl bensőségesnek éreztem ezt a jelenlegi helyzetet, de nem volt szívem félbeszakítani. Az egész kapcsolatunk kettészakadásáért is én voltam a felelős, ez már túl sok lett volna most.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Nov. 22, 2013 7:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Nem... nem velem történt a baleset. Valaki rátámadt erre a fickóra, tudod az igazgatói tanács tagjára... s megmentettem az életét, és azóta barátok lettünk mondhatni - mondtam neki el az igazságot, mielőtt még elkezdene tényleg aggodalmaskodni.
- Be kell valljam, az én kedvenceim közé is tartozik ez a hely... - mosolyogtam rá, mint anno. Aztán hirtelen magyarázkodni kezdett, de láttam, hogy teljesen meg van zavarodva, és tényleg nem tudja, mit csinálhatna. Én sem vagyok könnyebb helyzetben, ezt elhiheti. - Hé... Nyugodj meg, kérlek - próbáltam őt kicsit lenyugtatni, már amennyire lehetséges, ne érezze magát kényelmetlenül. - Minden oké? Vegyél egy nagy levegőt... és jobb lesz - miután ezeket kimondtam, megfogtam a kezét, hogy nem kell félnie semmitől, tőlem meg főleg ne...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Nov. 22, 2013 11:43 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Ezt nem tudtam – jegyeztem meg, egy zavart kis mosoly kíséretében, az pedig természetesen nem kerülte el a figyelmemet, hogy balesetet emlegetett. – Mi történt? – kérdeztem csendesen. Tudtam, hogy egyébként nincs hozzá semmi közöm, de egyszerűen meg kellett kérdeznem, mert érdekelt. Nem feltétlenül orvosi szempontból, hanem sokkal inkább azért, mert vele történt valami, és már rágondolni is rossz volt, hogy én nem voltam itt. Nem voltam mellette, amikor kellett volna neki a segítség, a támasz. Ez egy kis bűntudatot keltett bennem, de igazából már oly mindegy volt, hiszen eddig is ezt éreztem.
- Olyasmi – ismertem el, mert nem teljesen az volt az álmom, ahogy végül alakult az életem. Ettől függetlenül még elégedett voltam vele, csak fiatalon más terveim voltak, ez volt minden. – Tudom, ez az egyik kedvenc helyem – ezúttal újra megjelent egy kis mosoly az arcomon. – Köszönöm! – utaltam arra, hogy nekem is kért még egy kávét. – Igazából még mindig nem tudom, hogy mit mondhatnék, vagy mit kérdezhetnék. Nem így terveztem ezt az egészet. Nincs jogom amúgy sem csak úgy kérdezősködni tőled… - hadartam el gyorsan, miközben próbáltam magam összeszedni. Nem lesz így jó, ha ennyire zavart maradok mellette.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 20, 2013 6:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Régóta ismernek engem, és egyébként is az egyikükkel elég jó a kapcsolatunk egy baleset óta... - húztam el a számat, mert erről nem igazán sokat cseverészni, mert tudom, hogy orvosként rögtön megkérdezné, mi történt, és hiába hagyott el, tudom, hogy aggódóvá válna azonnal. - Mindig is ezt szeretted volna... ez volt az álmod, és megcsináltad - röviden-tömören próbáltam kihozni azt, ami a gondolataimban szállingózott össze-vissza.
- Akkor igyunk meg még egy kávét, mert itt eléggé finom - mosolyogtam el magam, és épp mellettünk rohangált a fiatal pincérlány, akit azonnal megállítottam. - Még két kávét kérnénk - felírta, majd el is szaladt...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 20, 2013 12:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Igen… - bólintottam egyet kurtán, hiszen tényleg nem itt kellett ezt megbeszélnünk. Igazából most még azt sem tudtam, hogy egyáltalán mi az, amit meg kell beszélnünk. Biztos akarom én, hogy rendezzük ezt az ügyet? Attól még, hogy most teljesen normális volt, betudható volt talán a zavarának, amiért belém botlott. Az viszont egyáltalán nem volt kizárt, hogy amikor bocsánatot akarnék kérni tőle, már korántsem lenne ilyen megértő, azt viszont én nem viseltem volna el csak úgy, jó pofát vágva hozzá.
- Ezt nem tudtam – vallottam be, közben egy zavart kis mosoly is megjelent a szám szegletében. Mondjuk teljesen érthető volt, hogy az adományozóknak a tudtára adták, hogy mégis mire fogják költeni a pénzét. Ebbe így nem gondoltam bele teljesen. – Miért? – kérdeztem kissé értetlenül, amikor feleszméltem arra, hogy mit is mondott. Szerintem egyáltalán nem kellett csodálni azért, mert orvos lettem. Bár igaz, lehet, hogy csak számomra volt ennyire természetes és magától értetődő ez az egész.
- Igen, lassan majd tényleg… - ismertem el, de valamiért nem akaródzott megmozdulnom. Most, hogy itt ült velem szemben, sok dologra kíváncsi lettem volna, de nem tudtam, hogy mit kérdezzek. Olyanokra is, amikhez talán már semmi közöm nem volt. – De talán még egy kávé belefér – tettem hozzá és halovány mosolyom újra végigkúszott az ajkaimon. Ez csak egy ajánlat volt, tényleg nem maradt sok időm és utána mindenképpen mennem kell majd. És igen, én is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire egészségtelen a túl sok kávé.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 20, 2013 7:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Tudom, hogy nem most kellene... - egy picit lehiggadva, és elég lassan jöttek ki a szavak belőlem. - Nem ez a megfelelő időpont, és a hely sem épp olyan, hogy ezt itt kéne kibeszélnünk... - nem igazán tudtam, hogy mit beszélek már lassan, csak ami épp eszembe jutott és mondatokká alakítottam őket. Féltem őt, de nagyon... És látom, hogy meggyötört, és sok minden zavarja őt, és lehet, most kellene magára hagynom, de ez nem megy nekem.
- Igen, tudom... Az igazgatói tanács mindig elmondja, hogy mit mire szánnak - a lelkem egy része talán kezd visszatérni, ami régen eltűnt... Próbálok jót is tenni az életben, nem szeretnék egy besavanyodott és önző vénemberré válni, aki csak saját magára gondol. - Csodállak azért, amit teszel... - mondtam el neki őszintén a szemébe nézve, hiszen az ügyeletek borzasztóak, hosszúak, fárasztóak. - Akkor lassan indulnod kell - jelentettem ki eléggé szomorú arccal.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 20, 2013 1:29 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Csak egy hálás mosolyt küldtem felé, amiért nem beszélt tovább Olaszországról. Nagyon jól tudtam én, hogy mennyi gyönyörű helyet rejt az a vidék, pont ezért sajnáltam annyira, hogy még nem jártam ott. Talán majd egyszer oda is eljutok, ha lesz egy kis felesleges időm, amit csak és kizárólag magamra fordíthatok majd. Mondjuk egy kis szabadság, bár ez még talán túl korai lett volna, hiszen csak nemrég kezdtem el ebben a kórházban dolgozni. Bármekkora tapasztalatom legyen is, csak úgy nem fognak máris elengedni napokra, vagy akár hetekre is, ezt biztosra vettem. Így sem voltunk elegen a legtöbb műszakban.
Amikor hallottam, hogy mit mondott, kénytelen voltam néhány pillanat erejéig behunyni a szemeimet, hogy össze tudjam szedni magam valamelyest.
- Ezt most ne, Tommy – túl régen mondtam már ki a becenevet, egyből bele is sajdult a szívem. – Ne hidd, hogy én nem gondoltam rád… - tettem hozzá, mert ez így hirtelen talán túl ridegnek hangzott, pedig nem akartam így viselkedni vele. Főleg nem azért, mert ő volt a sértett fél és nem én. Én hagytam el őt és nem fordítva. Neki lett volna meg minden oka arra, hogy úgy bánjon most velem, mint egy utolsó árulóval, de mégsem tette. Még mindig nem értettem egészen, hogy miért nem, pedig megérdemeltem volna.
- Úgy tudom, az adományokból most akarják majd felújítani az egyik emelet kórtermeit – mosolyodtam el akaratlanul is, mert az ilyesmit becsülendő dolognak tartottam. Ezek szerint nem vált rossz emberré, nem vezetett az élete tévútra. Aki adományoz a kórháznak, az bizonyára megbecsült tagja lehet a társadalomnak. Nem is illettem én bele ebbe a környezetbe igazán, bármennyire nyugtatott is meg. – Nagyjából negyed órám van visszaérni. Nagyon maximum húsz perc. Csak kiszaladtam kicsit, de délután még sok dolgom lesz, és ügyeletes is vagyok ma éjszaka – nem tudom, hogy miért mondtam el neki. Valamiért azt akartam, hogy tudjon róla, merre talál meg. Akkor is, ha ő nem lesz ott. Talán egy régi beidegződés tért vissza hirtelen, nem tudom. Még nem is mertem ezen gondolkozni most.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 19, 2013 8:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Nagyon szép helyek vannak ott... de nem fájdítom vele a szívedet - szorult össze a gyomrom is, nem igazán tudtam szóhoz se jutni, hiába van itt Lauren, akkor sem tudok semmire sem gondolni, csak arra, hogy milyen életünk lett volna az elmúlt években... - ... igen, miután én is voltam más városokban, azóta én is más nézőpontból tudom figyelni a dolgokat, és valójában mindig is hiányzott ez a város... és nemcsak a város, hanem... - akadt el a hangom, és megint csak szaporán vettem a levegőt. - Nélküled semmi sem olyan, mint régen - nyögtem ki alig hallhatóan, elfojtva a mondatot, de azért biztos vagyok abban, hogy meghallotta.
- Egy kisebb cégnél dolgozom, ahol egyfajta főnök vagyok... Illetve a kórháznak is adományozom minden évben - mosolyogtam egyet. - Mennyi időd van még? - kérdeztem tőle kissé félve, mert nem szeretném elveszíteni őt a szemem elől mostantól... És burkolt célzást tettem arra, hogy hol máshol érhetném el őt, mert én igencsak szeretném többet látni őt.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 19, 2013 7:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Pedig pár hete már itt vagyok – vallottam be őszintén. Talán egy kicsit még szégyelltem is magam, hiszen megkereshettem volna már akkor, amikor megérkeztem. Ezzel tehát sikerült is szépen lebuktatnom magam, de nem érdekelt. Ráfoghattam akár arra is, hogy sok volt a dolgom és kész. Amúgy sem lett volna kötelességem, bár ezzel most csak magamat próbáltam mentegetni, én is tudtam. Hiába nem mondtam ki, már elég volt maga a gondolat is.
- Sohasem jártam még Olaszországban – húztam el kicsit a számat, hiszen már számtalanszor szerettem volna oda elmenni, de helyette csak London jutott nekem egy ideig, később pedig ugyebár a Közel-Kelet, mint azt már említettem is neki. Pontosan ezért nem akartam újra elmondani, ráadásul amúgy sem igazán volt kedvem most erről beszélgetni. – Nem hiszem, hogy én kibírtam volna ennyi időt itt… - ráztam meg a fejemet, ahogyan végiggondoltam a dolgokat. – Azok után, hogy milyen helyeken jártam, elkezdtem igényelni a nagyobb teret. Ettől függetlenül még mindig egészen jól érzem magam itt. Talán pontosan ezért – gondolkoztam hangosan, és inkább beszéltem magamnak, mint neki. Ha itt kellett volna töltenem az elmúlt éveket, már tuti nem rajonganék ennyire a kisvárosi életért, ebben teljesen biztos voltam.
- És mivel foglalkozol itt? – érdeklődtem, mert jobb nem jutott eszembe. Mikor itt voltunk mind a ketten, akkor még fiatalok voltunk. Ennyi év alatt azonban muszáj volt valahol elhelyezkednie ahhoz, hogy meg tudja teremteni magának az élethez szükséges dolgokat, szóval én kíváncsian vártam a válaszát. Igazából tippem sem volt, de ezáltal szerettem volna egy kicsit felzárkózni vele kapcsolatban. Talán nem kellett volna, talán felesleges volt, de nem baj. Még az sem érdekelt, hogy nem szeretett magáról beszélni, hiszen a nagy helyzet az, hogy ezért én sem rajongtam különösebben.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 19, 2013 7:45 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Hidd el, én sem gondoltam volna, hogy... épp ma fogunk összetalálkozni. Amikor az előbb megláttalak, nem igazán hittem a szemeimnek - és mégis a valóság az, hogy itt van Lauren. Pedig elég közel álltam ahhoz, hogy visszafordulok, és csak nevetek egyet azon, hogy mindenhol és mindig őt látom, de nem... Most nem tévedtem.
- Európában nagyon sok szép hely van... Két évvel ezelőtt én is jártam ott, mégpedig Olaszországban voltam néhány hétig. Imádtam - mondtam neki afféle kis hozzászólásként. - A hadsereg... az tiszteletreméltó, és nem semmi dolog. És igen, megértem, hogy nem beszélhetsz róla - folytattam inkább, mintsem, hogy lelapuljon a beszélgetés közöttünk... - Előzőleg említettem Olaszországot, meg jártam néhány helyen... De nagyjából itt éltem mindvégig - fogtam rövidre ezt, mert nem szeretek magamról beszélni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 18, 2013 9:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Én sem – nevettem fel újra kínomban, közben még a hajamba is beletúrtam újra. Ez afféle pótcselekvés volt nálam, hogy azzal is időt nyerhessek, és talán valamelyest lenyugtassam magam. Vagy legalábbis megpróbáljam megtenni. Nem volt egyszerű. Tényleg nem tudtam, hogy mit mondhatnék így hirtelen. Nem voltunk már olyan közeli kapcsolatban, nem akartam neki csak úgy fecsegni mindenféléről velem kapcsolatban, viszont az időjárás sablonos témáját sem szerettem volna elővenni, mert az annyira tipikus lenne.
- Téged is, azt hiszem… - vallottam be kissé bizonytalanul. – Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kezdjek most ezzel a helyzettel. Nem számítottam rá, hogy csak így összefutunk ma, pedig kellett volna. Minden nap fel kellett volna készülnöm erre, de szerintem nem lehet – miután végigmondtam, csak akkor vettem észre, hogy egészen addig még levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen nagyot szusszantam és hosszú sóhaj formájában engedtem ki az eddig bent tartott lélegzetemet. Hihetetlen, hogy egyetlen pillanat alatt mennyire képes volt kifordítani magamból. A jól megszokott, valamennyi határozottsággal és önbizalommal rendelkező énemet hirtelen tíz évvel visszarepítette az időben. Akkor még túl fiatal voltam, túl bizonytalan és befolyásolható, de most már megváltoztam. Nyoma sem volt annak a fiatal nőnek, akit ő szeretett. Na, jó, ez túlzás. Nyomokban azért még ott bujkált ám bennem, csak az évek során túlságosan is háttérbe szorult ahhoz, hogy az ismerős közeg hatására egyszerűen előjöjjön ismét.
- Sokfelé – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, de még én is éreztem, hogy ez túlságosan szűkszavú válasz volt a részemről. – Egy ideig Európában, később meg a Közel-Keleten – tettem még hozzá végül, miközben bekaptam az utolsó falat süteményt is, és eltoltam az üressé vált tányért. – Nem igazán beszélhetek róla – húztam el alig láthatóan a számat. Pontos részleteket nem árulhattam el, még mindig kötött a szavam, amelyet az eskümkor mondtam el. – A katonaságnál dolgoztam – toldottam meg azért a mondandómat, nehogy azt higgye, hogy ez csak sablonos duma nálam. Nem az volt sajnos. – És te? Itt voltál? – érdeklődtem, közben két kezem közé fogtam a csészémet és kortyoltam egyet a már langyosodó kávémból. A csésze pereme felett néztem rá, és az jutott eszembe, hogy még mindig le tudnak nyűgözni azok a hihetetlenül kék szemek.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 18, 2013 7:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Nem is tudom, hogy mit mondhatnék... - egész egyszerűen izgultam, mint valami iskolai előadáson gyerekkoromban, és féltem, hogy elcseszek valamit és aztán kiröhögnek emiatt. - Jó téged újra látni - nem túl hangosan, de elég hallhatóan mondtam ezt Lauren szemébe nézve.
Hallgattam, ahogy beszélt valamit, a munkájáról, amiben igazán kiváló bizonyára. Hiszen egy nagyon okos nő, aki mindig is élt-halt azért, hogy segítsen másokon. Ez volt az egyik, ami megfogott benne anno...
- Ennek örülök... Mármint, hogy itt dolgozol - mosolyogtam egyet, hogy egy kicsit ezt a feszültségtől áradó helyzetet picit csökkentsük, és próbáljunk lenyugodni mindketten, mert szerintem mindkettőnkben dúlnak az emlékek, az érzelmek... - Merre jártál? - kortyoltam bele az italba, ami még elég forró volt. Hallottam róla ezt-azt, hiszen azért csiripeltek egyes pletykafészkek... akik régen is a baráti körünkbe tartoztak.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 18, 2013 5:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Az azért valamelyest mégiscsak vigasztalt, hogy ő sem tudott mit kezdeni magával. Magamat próbáltam nyugalomra inteni, de a kezem még így is remegett picit, úgyhogy megfogtam a korábban leejtett villát, hogy addig is lefoglaljam valamivel, mielőtt még észrevenné. Éppen elég kellemetlen volt nekem a felismerés, hogy mennyire kizökkentett az én kis megszokott magabiztosságomból az, hogy hirtelen feltűnt. Ez is elég árulkodó jele volt számomra annak, hogy még mindig nem tudtam teljesen túllépni rajta. Talán soha nem is akartam, de hogy ezt neki el kellene-e mondanom, az nem is volt kérdéses. A válasz egy határozott nem volt. Nem szabadott, hogy megtudja, még ha a viselkedése arról árulkodott is, hogy nem haragszik rám.
Őszinte meglepettség ülhetett ki az arcomra, amikor arra kért, hogy maradjak, pedig már éppen arra készültem, hogy összeszedem a holmimat és a lehető leghamarabb kereket oldok. Gyávaság lett volna a részemről, tudom én is. Ettől függetlenül mégis úgy éreztem, hogy jelenleg ez a legjobb, amit tehetek. Nem csinálhatunk úgy, mintha nem telt volna el az a hét év és nem történt volna velünk semmi. Pont azt a kritikus felnőtté válási időszakot töltöttük külön, amit talán együtt lett volna a legjobb. Még mindig azt mondogattam magamban, hogy akkor az életem nem így alakult volna. Az viszont igaz, hogy nem bántam, hogy végül ilyen lett, egyszerűen csak másabb ember lennék, ha már évek óta egy családot alkotnánk mi ketten. Talán többen is…
- Rendben – egyeztem végül bele. Miért éreztem úgy, mintha egy teljesen ismeretlen emberrel osztanám meg az asztalomat? Hiszen egy időben ő volt számomra az első, nála jobban senki nem ismert engem. Erre most úgy viselkedek, mint aki totál bekattant. – Én csak azt hittem, hogy te… - végül megráztam a fejemet. – Mindegy, nem érdekes – próbáltam egy újabb mosolyt kipréselni magamból, többé-kevésbé sikerült is. Valamiféle grimasz legalábbis mindenképpen felbukkant az arcomon.
- Ebédszünetem van, de hamarosan majd vissza kell mennem dolgozni – válaszoltam gyorsan, mielőtt még magyarázkodni kezdene. – Most itt kaptam állást a kórházban – tettem hozzá, amivel próbáltam a társalgás vonalát tovább vinni. Nem volt egyszerű, mert nem tudtam, hogy ennyi év után miről beszélhetnénk, mit mondhatnék neki. Egyáltalán hogyan kellene viszonyulnom hozzá. Úgy semmiképpen sem lehetett, mintha csak régi ismerősök lennénk, pedig pontosan ezt a vonalat próbáltam most erőltetni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 18, 2013 5:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Az élet nagyon ravasz és rafinált dolgokkal lep meg minket. Ilyenek közé tartozik ez a kis találkozás Laurennel, aki épp úgy zavartan üldögél, mint ahogy én érzem magamat. Én sem vagyok a helyzet magaslatán, az egyszer biztos. Sosem volt problémám ilyennel küzdeni, de most ennek is lejött az ideje. Évek hosszú sora volt mögöttem, amikor szinte vártam, hogy az ajtómon bekopog, vagy épp ő az, akit elsőként látok felébredés után. Láttam rajta, hogy csak eltereli a szót azzal, hogy ő is jól van, de túl jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, nem mond igazat nekem.
- Nem probléma... Megesik az ilyen mindenkivel - próbáltam magamat is nyugtatni azzal, hogy beszélek vele, és minden oké lesz, mégis valahogy meg kell nyugodnom. Aztán annyit mondott, hogy mindjárt végez, és aztán elmegy. Nem... Nem szeretném azt. Csak nem tudom, hogyan is állíthatnám meg őt. - Maradj itt... kérlek - kérleltem őt, de azért meg kellene tőle kérdeznem, hogy vajon ráér -e jelenleg, vagy épp van más programja, de nem igazán tudok megszólalni sem, csak a saját szívversem hallom, ahogyan nagyon szaporán ver. - Vagy sietsz valahová? Nem tartalak fel, ha netán... - rávettem magam erre is, de nem fejeztem a mondatomat, mert csak őt tudtam figyelni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 18, 2013 4:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Halványlilám sem volt arról, hogy mégis hogyan kéne kezelnem ezt a helyzetet. Az volt a legnagyobb baj, hogy túl hirtelen zúdult most a nyakamba ez az egész, és azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Nemhogy vele! Amennyire látni akartam már a visszatérésem, sőt, évek óta, most annyira berezeltem attól, hogy itt állt mellettem. Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie. Ez az én fejemben úgy zajlott le, hogy én kifogástalanul nézek ki, nem éktelenkednek bőrönd nagyságú táskák a szemeim alatt, ő pedig valamivel megviseltebbnek tűnik, mint amilyen most volt. Mégis mit vártam? Hogy hét éven át ő csak rám fog várni és teljesen magába fordul? Hogy nem alszik jól, mióta én nem fekszem mellette az ágyban? Naiv ostobaság volt, pedig én nem vagyok naivnak nevezhető nő. Bármi mással lehetne vádolni, de ezzel egészen biztos, hogy nem. Még az is lehet, hogy rég boldog házasságban él, és én csupán egy elfeledett, megkopott emlékképe vagyok, semmi több.
- Én is! – hazudtam szemrebbenés nélkül, és végül még egy mosolyt is sikerült kicsikarnom magamból. Elég volt rám néznie ahhoz, hogy tudja, hogy menyire nem igaz, amit mondtam. Azért az valahol mégiscsak vigasztalt, hogy ő is éppen olyan zavartnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Erről árulkodott többek között a dadogása is, pedig ha az emlékezetem nem csal, az ilyesmi nem volt rá jellemző korábban. Kitudja, hogy mi történt vele, amióta nem találkoztunk…
- Persze, ne haragudj! – nevettem fel, hangomban feszültség vibrált. Kicsit összébb húztam a cuccaimat, hogy lepakolhassa azt, amit vett magának. Aztán idegesen simítottam el néhány tincset a fülem mögé, mintegy pótcselekvésképpen. – Teljesen megfelejtkeztem magamról, meg a jó modorról – ingattam a fejemet rosszallóan. Nem tudtam, hogy vár-e valakit, vagy nem. Lehet, hogy csupán a zsúfoltság miatt ült le mellém, kitudja. – Nemsokára végzek is, aztán nyugodtan megeheted a sütidet – nem tudom igazából, hogy ezt miért mondtam. Nem akartam elmenni, de még mindig féltem tőle. Ettől az egész találkozástól, rám nem jellemző módon. Attól, hogy még mindig haragszik rám, a látszat ellenére is. Nem tudtam volna elviselni sem az elutasítást, sem a még mindig meglévő sértettséget, pedig minden oka megvolt rá a történtek után.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 18, 2013 2:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Nem tudom elhinni még most sem, hogy tényleg az életem legfontosabb részét látom magam előtt. Sok érzelem előkerült azalatt a néhány másodperc töredéke alatt, míg azon gondolkodtam, hogy odalépjek -e hozzá vagy sem. Vihar utáni csend... Bár sosem volt igazi vihar, csak annak tűnt, pedig alig volt valami zivatar, de mindig kisütött a nap utána. Sokáig magam alatt voltam, de nem tudtam haragudni rá, hiszen akkor ki tudja mit tettem volna önmagammal. Az önmarcangolás a lehető legrosszabb dolog. Élni szerettem volna, és megtettem. Bár nem volt teljes az életem, kisebb lyuk volt bennem, amit nem tudott senki befoltozni...
- Lauren... - ismételtem meg a keresztnevét, és csak a szemébe néztem, mint régen. Vulkánként feltörtek bennem az emlékek, a mi közös emlékeink. Szótlanul álltam ott egy ideig, nem tudtam megmozdulni sem, csak egy lebetonozott szoborként álltam ott mellette. Amikor rákérdezett, hogy hogy is vagyok, akkor ébredtem fel, és akkor egy kisebb levegőt vétele után, beszélni kezdtem. - Jól... jól vagyok. És.. és te? - dadogásba kezdtem, holott sosem volt problémám azzal, hogy bárkivel elkezdjek beszélgetni, de a nő, akit a mai napig imádok, itt van... És ez teszi velem az ő gyönyörű látványa. - Leülhetek ide? - kérdeztem meg kicsit szerényen, mert hátha épp vár valakire, és nem szeretnék zavarogni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 18, 2013 10:45 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Annyira egyszerű volt kikapcsolni egy kicsit és elfelejtkezni a világról. De pontosan ezért jártam ebbe a cukrászdába, nem? Kicsit feltöltött, és az sem ártott, hogy úgy nagyjából ébren tudtam maradni. Egy orvosnál az ilyesmi azért nem hátrány, ha éppen a kórházban kellene helyt állnia, és nem szabadnapja van. Nekem sajnos nem volt szabadnapom, de a szemeim alatt akkora karikák éktelenkedtek szerintem, hogy egy részét még a smink sem volt képes eltakarni, amit magamra kentem. Pedig én mondom, hogy nagyon igyekeztem!
Tekintetem közben a kinti világ irányába terelődött, és már csak automatikusan raktam a számba egyik falatot a másik után, időnként megtűzdelve egy-egy korty kávéval. Mozdulataim monotonná váltak, és a gondolataimnak is sikerült annyira elkalandozniuk, hogy ne a benti embertömegre figyeljek, akiket a vendégek tettek ki. Nem az érdekelt, hogy idebent mi volt, hiszen a párokra most nem voltam kíváncsi, nem akadt hozzá felesleges türelmem jelenleg. Így az üvegen keresztül azonban olyan érzésem volt, mintha egy filmet néznék a kintiekről. Egy anyuka kézen fogva vezette a kislányát, egy fiatal lány pedig éppen kocogott, pórázon vezetve a kutyáját. Olyan átlagos volt, olyan hétköznapian megnyugtató, amilyenben nekem talán sohasem lesz részem.
Gondolataimból még a nevemen szólító hang sem zökkentett ki, valószínűleg csak ezért nem esett le, hogy kihez is tartozik. Pedig ezt a hangot alapvetően egyből felismerném bárhol, most mégsem történt meg, csupán továbbra is kifelé néztem.
- Attól tartok! – feleltem. Már megszoktam, hogy az elmúlt néhány hétben több régi ismerős is odajött hozzám, és csodájára járt annak, hogy újra a városban vagyok. Először azt hittem, hogy megint csak egy bámészkodó, pletykára éhes régi ismerőssel van dolgom, habár jobban belegondolva a férfiakra ez nem volt jellemző. Inkább a nők azok, akik mindenre kíváncsiak, így hát felpillantottam a kék szempárba, amikor kapcsoltam. Hirtelen olyan erővel taglózott le a felismerés és a látvány, hogy a villa kiesett a kezemből és csörömpölve hullott a tányérra. Először nem is tudtam mit mondani, csak látható meglepettséggel figyeltem az ismerős, mégis idegen arcot. Mind a ketten idősebbek lettünk, bár rajtam ez bizonyára jobban látszott. Most sajnáltam csak igazán, hogy ilyen ramatyul néztem ki, hiszen azt akartam, hogy amikor újra összefutunk, akkor a régi, ellenállhatatlan formámban tündököljek. Erre tessék! Azt hiszem, hogy ennyit a tervekről…
- Tom… - muszáj volt kimondanom a nevét, egyszerűen kísértést éreztem rá, ugyanakkor totálisan idiótának is éreztem magam. Ennél frappánsabbat is mondhattam volna, de jelenleg ennyi tellett tőlem. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy én készen állok erre a találkozásra. A sors azonban nem kérdezte meg, hogy szeretném-e. Egyszerűen csak idepottyantotta elém ezt a lehetőséget és nem hagyott menekülési útvonalat. Biztos, hogy túl sokáig odáztam el ezt a találkozást. – Hogy vagy? – nyögtem ki végül erőltetetten, de a mosolyt csak nem tudtam az arcomra varázsolni, ahogyan arról is elfelejtkeztem, hogy hellyel kínáljam őt. Azért még mindig jobb, mintha azt mondtam volna, hogy milyen régen találkoztunk, pedig első körben majdnem az lett belőle.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 18, 2013 7:32 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Lau & Tommy


Teszek-veszek egész nap, azt sem tudom, hol áll a fejem. Egyre több mindennel foglalkozom, csakhogy ne kelljen semmi másra gondolnom. Munkába menekülnék? Nem tudom, lehetséges. Sőt, nemcsak a munkába temetem bele magamat, hanem sok minden másba is.
Egy időben nem is volt fogalmam arról sem, hogy épp milyen napot írunk, egyszerűen nem tudott érdekelni. Egy részem mintha kihalt volna, mintha kivágták volna belőlem azt, amitől önmagam lehetek. És a hiányzódarab pedig egy elképesztően dögös, csodaszép, gyönyörűséges láncszem. Egy nő, akit sosem fogok elfelejteni... Ő pedig Lauren Cooper.
Mostanság ismételten bejárok az egyik cukrászdába, ahol régebben nagyon sokszor megfordultam. Nem tudom, mit várok el egy olyan helytől, ahol minden édes, és ahol csak úgy repkednek ide-oda a boldogsághormontól megtelve az emberek érzelmei. Bár én sem azért jövök ide, hogy megkétszerezzem a testsúlyomat, azt valahogy szeretném elkerülni. Csak szeretem az isteni finom sütiket megkóstolni, és itt legalább szuper a kávé is legalább... Benyitottam a cukrászda ajtaját,és épp jött ki egy idősebb nő, akit kiengedtem magam előtt, mert hát egy udvarias személy vagyok. Majd miután kiment az ajtón, én léptem be az ínycsiklandó illatok épületébe. Azonnal a pulthoz álltam, kértem kávét, meg valami új sütifélét, amit nekem azonnal ki kell próbálnom. Mert miért is ne?! Ezután körülpásztáztam a helyet, majd az egyik nagy ablakos kirakathoz a szememmel megpillantottam valakit a múltamból. Először átfutott az agyamon, hogy tán hallucinálok... De aztán vettem egy nagy lélegzetet, és elindultam felé. Még nem voltam az asztalánál, megfordult a fejemben, hogy nem is kellene odamennem, de végül is egy újabb lélegzetvétel után odaléptem hozzá.
- Lauren...? - először a nevét csak említeni szerettem volna, majd átfordult az egész egy kérdőmondattá, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg őt látja.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 17, 2013 10:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Tommy & Lau

Ez a nap egy kicsivel sem jobb, mint a tegnapi vagy a tegnapelőtti volt. Az éjszakáim ugyanolyan borzalmasak már hetek, sőt, hónapok óta, úgyhogy ezen nem is volt okom csodálkozni. Ezekben az esetekben azonban szüksége van az embernek valamire, ami egy kicsit doppingolja a kedvét és kellőképpen feldobja a napját. Amikor először felfedeztem a cukrászdát, már akkor is ehhez hasonló élményben volt részem és remek hatást gyakorolt rám. Legalábbis a következő napig, amikor ismét szükségem lett némi csokira, vagy legalábbis cukros valamire, ami enyhíti a rossz hangulatot, a mellé rendelt kávé pedig felélénkít valamelyest, már amennyire ez lehetséges az én esetemben. Már-már kóros álmatlanság áll fent nálam, és valószínűleg ez meglátszott a nyúzott ábrázatomon is. Bizonyára nem véletlenül méregettek aggodalmas pillantással a nővérek sem, akik egy-egy nap során mellém voltak beosztva. Ez nagyon lehangoló ám!
Mint általában, most is az ebédszünetemben menekültem át ide, hogy némi vigaszra leljek. Szeretek emberek között lenni, mert kellőképpen elterelik a figyelmemet. Persze a kórházban is sokan vesznek körül, de az mégis teljesen más, mint itt lenni, ahol mindenki magára szán néhány percet, és kényezteti kicsit a szervezetét. Talán nem egészséges az a sok muffin és cukormázas dolog, amit itt magamba szoktam tömni, de ez érdekelt most a legkevésbé. Sajnos a stresszes életmód miatt nem sok kalória ragadt rajtam egyébként sem. Sokszor nem tudtam, hogy ennek örüljek vagy inkább sírjak miatta…
Sajnos a megszokott asztalomnál már ült egy fiatal párocska, mire irigykedő pillantást vetettem rájuk. Igen, túl magányosnak éreztem magam, mióta visszajöttem. Egyszerűen nem találtam a helyemet, ugyanakkor mégis nyugodtabbnak éreztem magam, mint az elmúlt évek alatt bármikor. Talán a kisvárosok utánozhatatlan bája teszi, vagy valami egészen más. Az otthonosság érzete. Nem tudom, de talán idővel majd sikerül kiderítenem, addig azonban jól fog jönni egy nagy adag csoki torta. A legnagyobb szeletet kértem és még az sem érdekelt, hogy kicsit többet kellett fizetnem, mint máskor. Mivel azt mondták, hogy majd kihozzák nekem az asztalhoz a rendelésemet, így a táskámat ismét felmarkolva, már oda is léptem egy üres asztalhoz. Pont az egyik nagyobb ablak, illetve kirakat mellett volt. Szerettem ezeket a helyeket, mert innen nézhettem az utcán elhaladó járókelőket, amiből következett az is, hogy inkább rajtunk gondolkoztam, mint magamon és a kiábrándító, szánalmas helyzetemen. Pedig nem vagyok én elveszett lány, nem szorulok rá mások sajnálatára és nem is viselném el. Az utóbbi időben azonban túl sok ilyesfajta közeledést kaptam, még idegenektől is.
Alig egy percen belül már landol is előttem a csésze kávé és a tányérra helyezett, étvágygerjesztő sütemény. Egyből felkapom a fejemet és rámosolygok a lányra, aki kihozta nekem. Amint újra magamra maradok, már le is vágom az első falatot, és a villára ügyeskedve a számba teszem. Hihetetlen, hogy még mindig ennyire le tud nyűgözni egy kis finomság. Olyannyira, hogy majdnem teljesen meg is felejtkezzek a külvilágról. Azt hiszem, hogy pont ezért járok ide.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
seattle ♑
Hobbi & foglalkozás :
i show the way for my humans ♑
Humor :
not so delicious ♑



A poszt írója Tamara C. Sonne
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 14, 2013 7:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Nem lett volna elég szó, mely kifejezi számára, mennyire nincs oka sajnálni semmit. Elvégre mégis, mit gondol? Hogy nem volt teljes életem? Egy idő után minden gyermek nővé érik, és ekkor már nem szorul arra, hogy apja kezét fogja. Túl sok az, amit rámhagyott ezzel a teherrel, de mégis itt vagyok, és olyanná cseperedtem, melyre mindig vágyhatott. Inteligens vámpír vagyok. Ez több, mint jó. Azt hiszem. Az én értékrendem szerint igen.
- Gyönyörű kislány lehet. - mondtam egy apró mosollyal. Nem tudtam máshoz hasonlítani, csak magamhoz. Igaz, rólam nem maradtak fenn képek. De biztosan gyönyörű az a kislány.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 31, 2013 5:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- De, van, sokminden, de... de örülök hogy most nem kell sajnálnom, mert most Veled lehetek, és ez hatalmas öröm nekem, rengeteget vágytam hogy a társaságodban lehessek, és most megadatott végre. Másoknak ez semmi, hogy egy cukrászdában a lányukkal üljenek, de nekem hatalmas érzés ez - mosolyogtam, és boldogan néztem kezemen a kezét, melyet megfogtam, és kissé megszorítottam én is az Övét, viszonozva érintését. Boldogságos ez a nap, és bár ezer meg ezer lehetne még az életemben, mely ilyen boldogsággal köszöntene.
Meglepődve pislogtam Rá egy pillanatig, de aztán haloványan mosolyogtam, örültem hogy Hope Delilah-ról kérdez. A másik lányom... a másik, aki még oly keveset élt, mégis oly sokat kellett már hiányolnia... Ez valami átok lehet, hogy egyik lányom életében sem lehetek mindig ott... mindegyikükkel annyi hiányt kellett elszenvednünk... hogy másnak tíz gyerekre jut ennyi...
- Delilah februárban lesz 2 éves - feleltem mosolyogva. - Gyönyörű kislány, és nagyon okos. Hasonlít a nővérére - mondtam büszkén. Mindkét lányom imádtam, büszke voltam rájuk, és hogy az apjuk lehetek. Jobban szerettem Őket, mint valaha bármit az életemben. Őket, és azt a két nőt, akik megajándékoztak Velük...
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
seattle ♑
Hobbi & foglalkozás :
i show the way for my humans ♑
Humor :
not so delicious ♑



A poszt írója Tamara C. Sonne
Elküldésének ideje Szer. Aug. 21, 2013 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Apám, nincs mit sajnálnod. - tettem kezem az ő kézfejére, s gyengéden szorítottam meg. Nem vagyok anya, s nem vagyok szülő, hogy át tudjam érezni, milyen bánatot képes érezni egy szülő, ha nem lehet gyermeke mellett. Vámpírként az is nehezemre tud esni néha, hogy érezzek egyáltalán, hisz a sok szépirodalmi mű a sok szépség mellett annyiszor szól fájdalomról, szerelmi bánatról, haragról.. néha már elhiszem, hogy a vámpírok kiváltságosak, amiiért képesek csak úgy kikapcsolni az érzéseiket, míg az emberek szenvednek ezek miatt.

- Köszönöm. - mosolyogtam hálásan, ahogy a bókjaival illetett, majd körülnéztem. - A kislányod.. a másik kislányod.. - javítottam ki magam. - mennyi idős? Azt hiszem, ez még nem hangzott el. - nyeltem egyet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 09, 2013 5:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- Sajnálom, hogy nem lehettem Veled azokban az években... - sóhajtottam fel, egy pillanatra hagyva, hogy eluralkodjon rajtam a bánat, hogy annyi sok évet kihagytam a lányom életéből... Átkozott Curtis! Még meglakol ezért..!!
De aztán visszahúztam azt a mosolyt, és büszkeség áradt a lelkembe.
- Örülök, hogy találtál egy olyan hivatást, amit ilyen odaadással, és szeretettel tudsz vállalni. Büszke vagyok Rád, Kicsim - mosolyogtam Hope szépséges szemeibe. Ha az anyja láthatná Őt, nálam is büszkébb lenne, ha ez egyáltalán lehetséges, de... nem is tudom hogyan lehetne az. Én mindennél büszkébb vagyok!
- Kizártnak tartom, hogy Neked a magányt rendelje a Sors, Drágám - csóváltam meg a fejemet, teljes mértékben komolyan. - Te túl jó vagy, és szeretnivaló, ahhoz, hogy egyedül élj. Biztos vagyok benne, hogy ez nem így lesz - bizonygattam, mély szeretettel.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
seattle ♑
Hobbi & foglalkozás :
i show the way for my humans ♑
Humor :
not so delicious ♑



A poszt írója Tamara C. Sonne
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 05, 2013 12:10 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

- A sok év alatt annyi tapasztalatot szereztem. Művelődtem.. operába jártam, részt vettem az irodalmi életben, könyveket faltam fel szinte pillanatok alatt... ennek akarok élni. Ezt évekig tudom még csinálni, anélkül hogy gyanússá válna, hogy nem öregszek. De így is eléggé kirívó a fiatalságom ebben a szakmában. Be kell töltenie valakinek ezt az állást az iskolában. - nyeltem egyet, teljesen belelelkesülve a témába, majd elvigyorodva néztem végig a kínálaton ismét. Szinte mindent felfaltam volna, ha lehetne. De.. nem lehet. Próbáljak meg bírni magammal.
- Nincs komolyabb kapcsolatom. De tlaán nekem nem is ezt teremtették. Inkább a könyvtárakat.. a magányt, melyet igénylek, ha éppen elmerülök a könyvek rejtelmes világában. - mondtam egy apróbb mosollyal.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 25, 2013 4:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Néztem, azt a gyönyörű arcát.. az én drága kislányomét... s ahogy Ő maga elé meredt néhány pillanatig.. élvezettel tükröztem át arcának szép, finom vonalait, az édesanyja arcáról emlékeimben élő képre. Gyönyörű volt, s egyszerre oly ismerős, és oly új... S bár nemigen változott mióta utoljára láttam, mégis újra és újra elmerengek, és emlékezem, milyen nagyon hasonlít az édesanyjára.
- Tanár? Tanár leszel? - kérdeztem vissza, amint elkezdte mesélni nekem, mivel is töltötte elmúlt éveit. Az én okos nagylányom... Olyan büszke vagyok Rá..! - Ez nagyszerű hír. Az egy kimondottan szép hivatás, és... úgy gondolom hogy illik is hozzád, Kicsim. Biztosan remek tanár vagy - mosolyogtam rá szeretőn, végig míg beszéltem.
- Értem - reagáltam lassan bólintva, arra hogy már nincsen társa, már egyedül van. - És azóta senki új? Senki akivel komolyabb kapcsolatot ápolnál? - kérdeztem kíváncsian, s bár féltem hogy felnőtt nő lévén nem akarja majd az apja orrára kötni, hogy kivel és mit is tesz, de... nem tehetek róla, régi reflex, próbálkozom, és... legfeljebb kosarat kapok, és nem meséli el, ha van valami ilyesmi.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

Vissza az elejére Go down
 

Édes Álom Cukrászda

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 16 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5 ... 10 ... 16  Next

 Similar topics

-
» Édes Álom Cukrászda
» Sweet Dreams cukrászda

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3