Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
Seattle is my new home
Hobbi & foglalkozás :
mother, child doctor, singer
Humor :
well, not much..



A poszt írója Katie West
Elküldésének ideje Szer. Júl. 13, 2016 11:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Katie & Jay



Hogy az a válasz honnan jöhetett, az rejtély. Mindenesetre, annyira azért nem vittem rosszul, csak max annyi ideig amíg ő maga is, a szabad ég alatt. A korházban szerencsére van légkondi, egyedül a koncerteket kell valahogy átvészelnem, de szabadtéri fellépéseket ilyenkor inkább sötétedés után vállalok, pont a kánikula miatt is. No, meg azért, mert abban az időpontban Mattie is már alszik és az esetek többségében MacKayla is mellette. Nem könnyű a szülők élete, pláne ha az anyuka énekelni is akar még mellette.. de hát, Pati szavaival élve: egyszer élünk, ki kell használni a lehetőségeinket. Én pedig igyekszem mindezt úgy kivitelezni, hogy lehetőleg a csöpp fiamat se hanyagoljam el a karrierrem mellett.
Valamiért elsőre fel sem tűnik, hogy voltaképpen most először letegezett. Talán azért, mert soha nem szerettem túlzottan, ha magáznak, annyira, hogy szerintem én még az unokáimnak is azt fogom majd mondani, hogy tegezzenek nyugodtan. Közben a fejemben is reflexszerűen megjelent egy kép, ahol gyerekkel vagyok körülvéve és mindegyikük Katie nagyinak szólít engem. Vicces.. de a legmókásabb az, hogy lehet meg sem fogom érni azt a kórt. A mai világban sosem tudhatja ezt az ember..
Látva ahogy Mattie hirtelen Jay fele kezd rohanni, hogy feltehetőleg kellő képpen is üdvözölhesse őt, majd át is öleli őt, illetve azt az arckifejezést, ami a férfi arcán megjelent mindezek után.. egy pillanatra levegőt is szinte elfelejtettem venni. Annyira idillinek tűnt a jelenet. A mosoly továbbra is ott ült az arcomon és esze ágában nem volt onnan eltávozni még egy jó darabig.
Szabatkozást fölöslegesnek éreztem, hiszen biztosra vettem, hogy Jay egyáltalán nem bánta a dolgot. Pont ez is a baj, de most ezt mégsem bántam. Inkább jó érzéssel töltött el, hogy Mattie ilyen jól tudja érezni magát a társaságában.
- Öö.. mivel most ha akarnám, sem tudnám leszedni rólad, esetleg lenne kedved csatlakozni hozzánk egy darabig? - Kérdezem, közben fél szemmel a közeli árnyékosabb pad fele is pillantba. Hogy erre miért is kérdeztem rá, na azt még a Jótündér keresztanyám sem tudná megmondani.  A fene velem, így soha nem fogom tudni lekoptatni magamról, mit művelek?


©️
38
Azt az egybeesést Surprised És ne aggódj, lesz az több is  40  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 13, 2016 8:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Jay & Katie
"Amit/akit megakarok kapni, azt meg is kapom!"
☄  Na ennél már csak az a szebb, hogy pont acélembert néztem Very Happy  Ejj, egyre kevesebb lesz a szószám, bocsánat >< ☄  Bad ☄  222 Szó
Egy kicsit, talán egy pillanatra még sajnáltam is Katiet meg úgy ámblok mindenkit a nagy melegre való tekintettel. De magamban megráztam a fejem. Én nem ilyen vagyok. Miért is sajnálnék bárkit is. Hiszen én is nap mint nap átélem milyen ez a hőség. Ugyanakkor kitudja Ő hogy bírja a munkahelyén. Én könnyen beszélek, hiszen van ventilátorunk bent. Ezzel szerintem nem vagy egyedül. Mosolygok rá széles vigyorral az arcomon. De aztán leesik, hogy letegeztem, pedig hivatalosan nem kéne. Bár köszönni is tegezve köszöntem, így ezen már meg sem akadok. Persze azért figyelem az arckifejezéseit. Sokat lelehet belőlük szűrni. Na meg Mattiere is rápillantok olykor, nem szabadna elfelejtenem, hogy nem kettesben vagyok Katievel, hanem itt van Mattie is. Igazán bírom a kis srácot. Mintha csak egy felnőtt veszett volna el benne, mindig tudja mikor mit kell csinálnia. Egyszer csak a szaladására eszmélek fel. Lelkiekben már felkészülök a becsapódására és meg sem rezdülök. Ilyenkor érzem igazán, hogy megáll az idő. Mert ilyenkor kicsit közelebb érzem magam Mattiehez, mintha csak az apja lennék. Ilyenkor teljesen kiesek a valóságból és egy réten találom magam. Egy réten, ahol a fűben heverészek, rajtam pedig Mattie fekszik, Katie pedig hozzám bújik. Ekkor pedig kizökkenek belőle és rájövök milyen perverz és érdekes vagyok. Hogy is tudok ilyen dolgokat kigondolni. A szörnyű, hogy sokszor el is hiszem, hogy egyszer valóra válik.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
Seattle is my new home
Hobbi & foglalkozás :
mother, child doctor, singer
Humor :
well, not much..



A poszt írója Katie West
Elküldésének ideje Szer. Júl. 13, 2016 8:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Katie & Jay



Tisztán emlékszem, hogy annak idején miért költöztem Seattle-be Mattie-vel a pocimban. Új életet akartam kezdeni, távol akartam tartani a fiamat Mystic Falls-tól és a vele együtt járó összes természetfeletti szarságtól.. no, meg Warren. Az ő eltűnése tette fel igazából az i-re a pontot. Ő volt az első  igaz szerelmem, akinek azóta is érzem a hiányát.. minden egyes porcikámban. S az ikertestvére Severus sem könnyítette meg az azt követő hetekben a helyzetemet abban, hogy túlléphessek a vőlegényem köddé válásán.. Már csak ha Mattie-re nézek is, néha ő jut róla eszembe. De az az aranyos mosoly a fiam csöppnyi arcán, ha akarnék sem tudnák haragudni rá emiatt. Ő az én kishercegem, a királyfim, akit mindig is óvni fogok. Mindenkitől, aki egy kicsit is gyanúsnak tűnik a szememben. Mint.. most legszívesebben Jay-t hoznám fel példaként, hiszen elraboltatott, de az igazság az, hogy a fiammal egyáltalán nem úgy viselkedik, mint anno velem. És így én sem tilthatom ki őt teljesen Mattie életéből. Ahhoz képest, amire számítottam, igenis jól végzi a munkáját. Még ha nekem is próbál ezzel valamiért imponálni. De akkor is utálom őt.
Látva azt a széles vigyort az arcán a köszönését követően, valamiért reflexszerűen nekem is mosolyoghatnékom támadt.
- Értem. Na igen, tikkasztó ez a hőség. Ilyenkor legszívesebben ki sem mozdulnék a lakásból, dehát ugye azt nem tehetem meg. - Mert akkor valószínüleg munkanélküli lennék és valószínüleg homeless is Mattie-vel együtt, teszem hozzá magamban.
Miközben beszélek Mattie kihúzva a kis ujjait a tenyeremből, egyenesen Jay fele kezd el szaladni. És tessék, máris kezdődik. Szemeimet forgatva figyelem az ezt követő jelenetet.
- Superman, lassíts. A végén még komoly sérüléseket okozol az ovó bácsidnak. - Teszem végül hozzá egy humorosan szidás formájában természetesen Mattie-nak címezve a szavaimat, de közben sikeresen el is nevetem magam.


©️
38
A szuperhősök közül direkt írtam Supermant, remélem sejted miért  Rolling Eyes  Razz  XD de ha nem klikk ide:033:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 13, 2016 2:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Jay & Katie
"Amit/akit megakarok kapni, azt meg is kapom!"
☄  Elnézést a késésemért  27  ☄  Bad ☄  233 Szó
Jócskán meglepődök Mattien, mi az, hogy bácsi. Eddig azt hittem tegeződünk és Jaynek hív, de úgy látszik tévedtem. Katie elég nyúzottnak néz ki, bár lehet csak engem nem lát szívesen. Meg is tudnám érteni az ellenszenvét. De azért örülök ha szóba elegyedik velem, mert ad egy kis reményt, hogy talán annyira nem is utál, csak nem kedvel a történtek után. Hát sziasztok Apró mosoly kúszik az ajkaimra és késztetést érzek, hogy megjegyezzem Mattienek, hogy miért bácsizott le, de mivel kicsi is és az anyja is vele van, ezt most hanyagolnom kell. Kicsit lelomboz, de nincs mit tenni. Nem sűrűn járok erre, csak néha, mikor megszomjazom a haza fele vezető úton. Illetve most a melegre való tekintettel álltam meg. Igazán tikkasztó hőség van ma. Az oviban egész kellemes volt, hiszen ott ventilátor hűt minket és a gyermekeket is. De idekint szinte már kibírhatatlan a hőség. Jól esett a hideg, kút víz. Látom Katien, hogy nem túlságosan szeretne itt lenni, a társaságomban és ezt még takarni is próbálja. De valahogy megérzem. Lehet, hogy mert az ő vérét használtam fel, de az is lehet csak simán megérzés vezérel. Minden esetre nem szeretnék bajt. Belegondolva ha anno nem vagyok akkora marha, akkor most lehet egy család lennénk. Ugyanakkor az is megeshet, hogy nem is ismernénk egymást. De csak egy pillanat erejéig belegondolok, milyen lenne ha egy család lennénk és a mennyországban érzem magamat.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
Seattle is my new home
Hobbi & foglalkozás :
mother, child doctor, singer
Humor :
well, not much..



A poszt írója Katie West
Elküldésének ideje Vas. Júl. 03, 2016 11:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Katie & Jay



Az időbeosztásom mostanság kezd zsúfoltabb lenni, mint egy világsztáré. Nem is értem miért, a korházba sem járok be sokat, illetve koncerteket is csak és kizárólag hétvégente vállalok. Igaz, három hete vettük fel a legelső kislemezemet, azóta pedig a tennivalóim is jócskán megduplázódtak.. Mikor először belementem az éneklésbe, elképzelni nem mertem volna, hogy ennyi mindennel fog együtt járni a dolog. Ha nem lenne MacKayla, a végén szegény Mattie-t véletlenül az oviban felejteném.. Na jó, arra azért nem kerülne sor, de valami hasonló szörnyűségre lehet, hogy igen.
S mindennek a tetejében, itt van még Jay is. Az "ovóbácsi", aki szerintem csak azért jelentkezett a pozícióra, hogy újra és újra idegesíthessen a jelenlétével. Nem elég, hogy elrabolt és akaratomon kívül használta fel a véremet egy varázslathoz, még békén sem hagy.. s a mocsokjának Mattie-hez is sikerült közel kerülnie. Ez fáj a legjobban. Csak kevésbé lenne ilyen jóképű.. sokkal könnyebb lenne utálnom.
Miután Mattie-t elhoztam az oviból, haza fele menet beugrottunk egy üzletbe bevásárolni, majd szép idő révén gondoltam utána jót tenne nekünk egy rövidke séta is a parkban. Olyan ritkán tudok ilyesmire időt keríteni. Kéz a kézben haladtunk egymás mellett, egészen addig, míg a pillantásommal ki nem szúrtam annak a férfinak a hátát, akire a legkevésbé számítottam errefele. Akkor ugyanis hirtelen gyökeret vert a lábam és egy röpke tized másodperc erejéig le is dermedtem. Le akartam lépni a látóteréből, amíg még megtehettem, de közben az is eszembe jutott, hogy Mattie-t valószínüleg nem tudnám csak úgy elhurcolni innen, anélkül, hogy hangos tiltakozásba ne kezdene.. miért kellett Jay-nek ilyen közel kerülnie a fiamhoz? Utálom őt, mindennél és mindenkinél jobban gyűlölöm minden egyes porcikámmal őt.. Mattie erre meg is szólalt, bár ő egyelőre nem szúrta ki az ovóbácsiját. Miközben válaszolok a kérdésére, ezzel egyidőben Jay pillantását is magamon kezdem el érezni. És tessék, alighogy ismét felemelkedek, máris ott termett előttünk.
- Jaaaay bácsi - hallatszik a kisfiam hangja, mire az ajkaimra akaratlanul is egy széles mosoly költözik. Legalább most nem apának hívta..
- Szia. Hát, nem valami gyakran, csak mikor van időm. Te gyakrabban megfordulsz errefele? - próbálom normálisan felvenni a társalgás fonalát, és nem úgy, mint aki legszívesebben itt helyben letépné a fejét a saját fia előtt. Ha igenlő választ ad a kérdésemre, többet nem fogok Mattie-vel erre fele jönni, az is biztos.


©️
38
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 03, 2016 5:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Jay & Katie
"Amit/akit megakarok kapni, azt meg is kapom!"
☄  Remélem megfelelő kezdő lett :nyelves: ☄  On my own ☄  285 Szó
A műszakom lejárta előtt nem sokkal elvitte Mattie-t Katie s már csak egy két lurkó maradt az oviban. Azon gyerkőcök akik vagy állami gondozottak, vagy a szüleik késő este dolgoznak és a nagyszüleik járnak értük be. A főnököm elengedett, hogy ne túlórázzak. Nem régiben kezdtem, egyelőre mellőznöm kellett a túlórát. De nem is bántam, szívesebben lettem volna bárhol máshol, csak Mattie és Katie miatt jöttem ide dolgozni. Ez legalább késztetett, hogy végre a saját lábamra álljak s ne másokon élősködjek. Bár nem mintha lett volna kin élősködnöm. Végül is 4 után nem sokkal összepakoltam s elhagytam az ovit. Volt aki ott maradt beszélgetni, hogy nyalizzon kicsit, de én nem ilyen vagyok. Én a kemény munkámmal szeretem elérni, hogy kedveljenek vagy éppenséggel előléptessenek. Tehát a Park felé vettem az irányt. Látszott azért rajtam, hogy nem vagyok hozzászokva a munkához. Karikásak voltak a szemeim s úgy néztem ki mint valami rossz élőhalott. Talán kicsit mintha vicsorogtam is volna. Persze nem túl feltűnően. A parkban megálltam egy kút mellett s leöblítettem az arcomat a vízzel. Kellemesen hideg volt, egészen jól esett. -Néha elgondolkozom rajta mikor nagyon unatkozom, hogy olykor teljesen úgy viselkedek mint egy átlagos ember. Családot szeretnék, s ezért teszek is, dolgozom, olyan dolgok is esnek jól mint egy átlag embernek. Valami nagyon elfuserált farkasboszorkány lehetek. De ez talán nem véletlen.- Végül enyhén nedves arccal pillantok fel fél szemmel -én is tudom, hogy viselkedjek úgy mint egy zombi aki akár a szemgolyóját is képes ki-be tenni.- mikor meghallom Katie hangját. Még egy halovány mosoly is az ajkaimra kúszik. Majd fel is egyenesedek s elindulok Mattie és Katie felé. Nem is tudtam, hogy ide szoktatok járni. Szólalok meg a semmiből. -mondom, ijesztő egyén vagyok, pont mint egy zombi-




*Tyler-nek az a nevetés, :tancitanci: mint egy beteg fóka, így sem sűrűn látni Very Happy*
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 22, 2015 10:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


ana & cass



Cassandra az első és egyetlen átváltoztatottam. Na, nem azért, mert annyira szörnyű lenne, sőt csípem őt meg kell mondanom az őszintét, de azért valljuk be neki is megvannak a rosszabb pillanatai. Meg amúgy is nem vagyok az a típus, aki megteremti magának a talpnyalóit, vagy az ahhoz hasonló kis háziállatokat azokat én megnyerem magamnak egy teljesen más területen. Nem is tudom, hogy mi volt az konkrétan, ami megfogott benne, de abban a pillanatban, hogy elvarázsolt már nem volt kérdéses, hogy sokkal szürkébb lenne a világ, ha nem ajándékoznám őt meg a halhatatlansággal.
Az ég szerelmére Cassandra. Nem egy hétköznapi, szürke kisegér vagy, hanem egy vámpír. Ha akarsz valamit vedd el. Ha menni akarsz valahova ad meg a módját. Ne utazz közönséges ember módjára. Jobb vagy ennél. Nem is értem, hogy miért ezt az utat választottad. – Amióta vámpír vagyok az igényeim is sokkal magasabbak, mint emberként. Bár akkor is vágytam a magam tökéletes világára.. Csak most annyi a különbség, hogy könnyűszerrel meg is teremthetem magamnak azt. Persze az elképzelésem is mondhatni percenként változik, de ettől függetlenül nem lesz nehezebb, vagy rosszabb az életem. – Szükségem volt a légkör változásra. – Habár eleinte semmilyen férfi nem volt fogható a radaromon Mr. Clarke-al való találkozásom határozottan változtatott a gondolkodásomon. Az a férfi.. Valami apró vonzalombuborék lebeg körülötte, vagy egyszerűen csak friss húsi volt a számomra. – Ha nem maszatolod össze magad, akkor benne vagyok. – Azt hiszem, ha nem piszkálnám talán nem is érezné, hogy egyáltalán érdekel. Nem vagyok az a nagy szeretetemet kinyilvánító típus, de így legalább látszik, hogy valamennyire odafigyelek rá.





©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 19, 2015 8:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

You? I've found you.
Ana & Cass

Feszengtem. Feszengtem, miközben elnéztem őt azzal a kényszeredett vigyorral, amit szavai erőltettek rám. Nem volt más választásom, leszakítottam egy húsos percet magamnak ebből a világból, hogy acsarkodhassam az összes démonnal ott, legbelül, amik a pillanatért fojtogattak. Szóval itt van. És én is itt. Ezzel lehetne mit kezdeni. De szavai lenézőek és elutasítóak. Legszívesebben letépném magamról a bőrt, és elszaladnék. De a többséggel ellentétben, engem nem ilyen fából faragtak. Nem erre neveltek, az isten szerelmére!
Megráztam magam. Rajtam aztán nem foghat ki két csípős megjegyzés és a lesajnáló tekintet. Cassandra Collins felülkerekedik egy kis nézeteltérésen. Mert nem több ez annál.
Derekamra kaptam tenyerem. - Ha végigzötykölődtél volna annyi kilométeren, amennyin én tettem, akkora kabinnal és azokkal az emberekkel, akikkel én tettem, legalább ennyire szörnyen néznél ki! Tudtad, hogy egy három éves kölök képes egyszerre becsokizni és cukorkát zabálni, miközben testnedves kezével mázolja idegen emberek lábszárát...? Gyomorforgató! - Rázom fejem színpadiasan, majd átvetem karom vállán, és elvezénylem a főtér egy irányába. Harsányan felkacagok. - Nekem is hiányoztál, Ana! Mesélj, szívem, mi vett rá arra, hogy ebbe a.... városba gyere? Csaknem férfi van a dologban? Le merném fogadni, hogy igazam van - húzom ki magam és megpaskolom a vállát. - Éhes vagyok. Nem harapunk valamit? - Vagy valakit - teszem hozzá magamban.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 07, 2015 1:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


ana & cass



Nem számítottam semmi különlegesre, amikor a városba érkeztem. Talán egy vállalat vezetőt, aki kövér és mogorva. Bár a másodikhoz elég közel állt az úriember, de azt egy pillanatra sem mondhattam róla, hogy kövér, vagyis igazából a külsejét nem illethettem volna negatív jelzővel. Az a barna haj, azok az ajkak. Mondhatni tökéletes volt mégis látszott rajta, hogy valami nincs rendben vele, de nem az én reszortom lelki segélyt nyújtani másoknak. Ha valaki erre vágyott volna, vagy ezt kívánta volna meg személyemtől, akkor sajnálatos módon tájékoztatnom kellett, ha nem jött rá magától, hogy rosszabb ajtón nem is kopogtathatna. Szegény pára. Bár nem szokásom senkit sem sajnálni. Az annyira nem hozzám való.
Nem terveztem, hogy maradok, de még is így tettem. Maradni akartam egy kicsit megismerni a várost, ha már ilyen messzire eljöttem, hogy az életem egy újabb fordulatot vehessen, hogy valamilyen módon megváltozhasson és ne csak a testi örömöket tartsam a szemeim előtt, hanem valami komolyabb hagyatékom is legyen. Hogy komolyabban is megismerjék a nevemet ne úgy, mint az a nő, aki mindenki számára örömet okozott.
Ha valakire nem számítottam ezen az utamon, hát akkor felbukkant. Méghozzá nemes egyszerűséggel. A vigyora szinte az egész arcát betöltötte. Szeretem, ha az emberek ennyire örülnek nekem. Bár ő végül is miért ne örülne nekem? Én változtattam át és, ha törvény nem is mondja ki, de ez igen is jelent valamit, akár tetszik, akár nem.
Egy kicsit meg is látszik rajtad, vigyázhatnál a külsődre drágaságom. Ez a legfőbb fegyverünk. – Ha nagy ölelést várt, vagy könnyeket akkor egyáltalán nem ismer, de azt hiszem nem veszi magára ezt az apró kis megjegyzést, ha pedig mégis, akkor nem ő volt az, aki félreismert engem, hanem én ismertem őt félre. – De miért is akartál annyira megtalálni? – Megértem, hogy hálás nekem, hogy segítettem rajta, de ez még nem jelenti azt, hogy úgy kell utánam koslatnia, mint egy kiskutya. Lehet saját élete. Én nem fogom bekorlátozni, bár ha szükségem van a segítségére, akkor hívom.




©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 28, 2015 6:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to  Krista 
Nem értettem, mire volt neki jó, miért élvezte, hogy az álmaimban kotorászva a frászt hozza rám, sőt, még rosszabbat. Más testvérek, akik nem ismerik még a másik felüket, normálisan közelednek, óvatosan, nem pedig úgy, mint akinek elmebaja van, kiforgatva a valóságot, szörnyű képet vetítve egy lehetséges másik valóságról. A gyerekkorunk nem lehetett olyan, amilyennek képzeltük, de annál sokkal jobb volt az enyém, mintsem ilyen dolgokat tegyek a múlt sérelmei miatt. A logikáját próbáltam megérteni, de nem találtam. Képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy mire volt ez az egész jó, de a tébolyon kívül mást nem találtam. A tébolyon, amiben úgy éreztem, fuldokolva merülök alá, ha nem szabadulok meg gyorsan a saját tükörképemtől. Vagyis attól is, és attól is, aki úgy néz ki, mint én, de nálam ezerszer rosszabb és akkor se nevezném a testvéremnek, ha kést szorítana a torkomhoz és kényszerítene rá. Én ilyesmit nem tettem volna senkivel, vele ellentétben, aki a jelek szerint a családtagjait is kínzással próbálja maga mellett tartani. Bánhattam volna azt, amit gondolok, de képtelen voltam nem arra gondolni, hogy ő mire képes. Ő, akinek még a nevét sem tudom, a jelek szerint ő viszont azt hiszi úgy ismer, mint a saját tenyerét. Hamar rá fog jönni, hogy a dolgok nem mennek ilyen könnyen.
Kifordulok magamból, olyanná válok, aki a benne lévő farkast még annyira se képes kontrollálni, mint a tényt, hogy szét akarja tépni a saját testvérét. Egyáltalán a nővérem volt vagy a húgom? És én még azt hittem, hogy a világ örült, amiben élek, s velem soha nem fog a puszta tényen kívül, hogy farkas vagyok, ami nem is létezhetne, más izgalmas dolog történni. Hát tessék... szó szerint kibújnék a bőrömből és inkább rohannék a fák között egyedül, mintsem élvezzem a társaságát egy beteges elmének.
Felszisszenek és felnevetek egyszerre.
-Rohadtul...-dünnyögöm, de a hangok fogaim között kiszűrődve olyannak tűnnek, mintha kígyóként próbálnék egy szót sziszegve kimondani.
életemben számos rossz döntést hoztam, de nem gondoltam, hogy az ismeretlen szüleimről ugyan ezt fogom gondolni. Mi lett volna, ha csak ő születik meg, én nem? Nem lett volna kit kínoznia, nekem pedig nem kellett volna sziszegnem ahhoz, hogy a dühöm csillapítani próbáljam. Amikor kiváltottam az átkom, könnyen ment. Tudtam mi a dolgom, volt, aki megmutatta, s bár nem szándékosan választottam ki a napot és a helyet, az élet kiszámíthatatlanságának köszönhetően gyorsan rá kellett jönnöm, hogy attól a naptól kezdve egy részem meghalt, s egy új került a helyébe. Most viszont azt éreztem, hogy senki vagyok a tömegben, és engem is eltaposnak, nem pedig én taposok el másokat. Őt akartam eltaposni. Egyszer és mindenkorra, az emlékeivel együtt, amik éjszakánként tudatomba égtek.
Bármi is volt, én nem akartam semmilyen módon olyan lenni, mint ő, s ennek hangot is adtam. De a válasza szinte arcon csapott és újabb adag harag kezdett felettem tornyosulni és nyomni a föld alá.
-Te miből gondolod, hogy nincs? Ha meg akarsz ölni, hajrá, ha nem és kényszerítesz, nyugodt lelkiismerettel könnyítem neked meg a dolgot és megteszem én.-adom tudtára, nyugodt hangon immár, hogy a legkevésbé sem érdekel, mit hisz, a tökéletes ellentettjét fogom tenni annak.
Elnevetem magam, és megrázom a fejem, miközben kezeimmel a levegőbe csapok, majd homlokomhoz emelve őket, a földre nézek. Végül mellkasom előtt nyugtatom le örökmozgó természetem, és egyszerűen rá emelem a tekintetem.
-Váó. Ez tapsot érdemel. Hidegrázást kapott a nyuszis mamuszom.-tapsolom meg színpadias mozdulattal, majd folytatom, közelebb lépve felé.-Tudod, van ezzel egy kis baj. Fogalmad sincs, hogy mire vagyok képes. -lépek hozzá még közelebb, és tekintetemben vad láng, ellenállás csillog. Ellenállás, hogy elnyomjam a farkast, aki előtörni készül és fel-fel mordul bennem.

▲music:Take Me To Church▲Words:590▲Note::hug:

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 26, 2015 6:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bizonyára egyszerűbb lett volna, ha úgy állítok be az életébe, hogy nem ennyire váratlanul és beteges módon. Például, ha nem szabadítottam volna rá azokat az álmokat, a rémképeket a múltamból, melyeket még grátisz gyanánt megspékeltem egy kis rontással. Csak hogy még rosszabbnak érezze, mint amilyennek én átéltem annak idején. És ha bárki is megkérdezné, hogy miért vetemedtem erre, miért folyamodtam ilyesfajta tettekre, nos… tulajdonképpen nem tudnék felelni rá. Azért, mert ez vagyok én.
Tehát egyszerűbb lett volna, ha másként kezdem el a kapcsolatunkat kiépíteni, mint ahogyan azt tettem, s teszem most is, ebben a percben. Csakhogy abban meg mégis mi az élvezet? Így mókás, így szórakoztató – nekem legalábbis. Azonban ahogy elnézegetem a másik képét, neki már kevésbé ilyen szórakoztató. Jaj, de sajnálom. Ha-ha. Dehogyis!
Míg ő láthatólag majdnem felrobban a közvetlen közelemben, én maga vagyok a megtestesült nyugalom, pedig alapjáraton engem is sokkal inkább a lobbanékonyság jellemez. Ám a türelem nagy erény, erre jöttem rá az utóbbi néhány évben. A siker érdekében sokszor nyugton kell maradni, és türelmesnek lenni, máskülönben az eredmény nem lesz annyira fenomenális, mint amennyire az eredetileg tervbe volt véve. Márpedig én nem adok alább. A tervem így, vagy úgy, de sikerülni fog. Mert ha nem, akkor visszakézből tépem, hasítom fel a világ bőrét, hogy aztán sebhely maradjon utánam. Ez a sebhely fogja majd a kedves ikertestvérkémet emlékeztetni arra, hogy volt olyan ostoba, hogy nemet mondjon nekem. Nekem nem lehet nemet mondani. Módfelett rosszul viselem az elutasítást, ugyanis.
Kedélyesen vihogok egy sort, amikor Aisha rám morog. Mily’ bájos…
A szitkozódására sincsen egyéb válaszom. Ugyan kérem, mondtak már nekem ennél nagyobb sértést is. Meg hát minek is tagadjam azt, ami voltaképpen igaz? Sok mindent el lehet rólam mondani, de azt nem, hogy álszent vagyok. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ki és mi vagyok. Egy pszichopata ribanc. Nem több, nem kevesebb.
- Milyen bájos – állapítom meg negédes mosolyra húzva ajkaimat, mintegy válasz vagy reakció gyanánt az iménti kis kedves beszólására. Ennél többre azonban nem futja tőlem. Ha azt próbálja kiharcolni magának, hogy megöljem, akkor nem jó eszközöket választott. Illetve… valószínűleg csak azért nem ölöm meg, mert az ikrem, és értelemszerűen csak egy van belőle. Persze előfordul, hogy megunom a játszadozást, aztán olyasmit teszek, amit aztán magam is megbánok. De ezúttal még jó vagyok, még uralkodok a nem létező indulataimon, na meg az unalmamon. Ugyanis kezd untatni, módfelett.
Valóban nem vagyunk ugyanolyanok, ami legfeljebb csak neki lehet újdonság, mivelhogy én ezzel eddig is tisztában voltam. Ő csak egy mezei vérfarkas, én meg a fajtánk tökéletes egyede vagyok, mások számára talán korcs, hibrid, de… éppen annyi boszorkányvér van bennem, hogy könnyűszerrel felgyújtsam ezt az átkozott parkot. Bizony, ha úgy tartja kedvem, akkor lepörkölöm a világ színéről, mintha soha nem is lett volna. Hát mi ez, ha nem tökéletesség? Hatalom. Erő. És nyugodtan gúnyolódhat, attól még tény, hogy jelenlegi állapotomban erősebb vagyok nála, bármennyire is lenézi a fajtámat. Soha nem is értettem, hogy a tisztavérű fajok mitől hiszik magukat annyira különlegesnek, amikor gyakorlatilag semmi különleges nincs bennük. Mindegy is.
- Befejezted? – vonom fel a szemöldökömet, hanglejtésem rideg, kezd elfogyni a türelmem. – Úgy hisztériázol, akár egy kislány, akinek elvették a játékát – állapítom meg unottan. Nehezemre esik nem ásítani közben, de türtőztetem magam, hisz’ köztudottan úrinő vagyok. Ugyebár.
Hátraszegett fejjel röhögök fel aztán a válaszát hallva, érzéssel, szinte velőtrázóan. Még a legmegátalkodottabb gonosztevők is megirigyelhetnék a kacajomat, amondó vagyok.
- Miből gondolod, hogy van választásod? – szegezem neki a kérdést, miután kinevetgéltem magamat. Annyira naiv… rengeteg mindent kell még tanítanom neki. Első körben például ezt a naivitást kéne kinevelni belőle.
- Szerinted mit akarok tőled, Aisha? – kérdezek vissza erélyesen, villanó szemekkel, miközben teszek az irányába egy öblös lépést. Most már semmi sem választ el minket egymástól, majdhogynem az övéhez ér az orrom hegye. – Úgy érzem, hogy pontosan tudod, mit akarok. És mielőtt még válaszolnál rá, tudnod kell, hogy amit nem kapok meg, azt elveszem magamtól. Csakhogy annak következményei vannak…
Remélem, érti a célzást. Igen, a kamucsaládjára gondoltam most, akiket kénytelen leszek eltakarítani az útból, hacsak az én drága kis testvérkém nem tart velem önként és dalolva. Tudom, kegyetlen vagyok. Ez van.


to my Sister
•• nice to see you, sis 21 •• illuminated •• - ••

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 24, 2015 8:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to  Krista 
Nem akartam hinni a szememnek, de olyan volt, mintha a tulajdon tükörképem állna velem szemben és szegezne nekem olyan kérdéseket, amikre nem akartam tudni a válaszokat. Azzal, hogy azt hittem, elvesztettem a józan eszem, hogy megbolondultam, hogy képtelen voltam aludni, nem volt vége, most az életem következett. Az életem, ami most pokollá változott egy pár perc leforgása alatt, a kiutat pedig nem találtam belőle, még ha akartam volna sem. A park meglepő üressége pedig nem sokat dobott a kedvemen vagy azon, hogy elhiggyem, ez a valóság, nem egy újabb abszurd álom.
Farkas voltam, de éreztem, hogy ő nem csak farkas. Azt tudtam, hogy nekem milyen családom volt és az álmaimon keresztül azt hiszem kijelenthettem, hogy ismerem az ő életét is. És nem akartam tudni róla. Nem akartam elhinni, hogy ő létezik, hogy amit láttam, az valóság lehet, még ha csak részben is. A fogadtatását pedig ennek fejében intézem. Megvoltam a magam tébolyában, amiről azt hittem, hogy nem lehet valóság. Most pedig kezdem érezni, hogy összeesem a súly alatt, ami hirtelen rám szakadt.
Az pedig, hogy amolyan teszek rád mozdulattal nyugtázza, amit mondok, felhúz. Nem is kicsit, holott nincs gondom az önkotrólommal. Tökéletes összhangban vagyok vele.
-Nem éppen.-vágom rá csípőből jövő válaszom, ami a valóság tökéletes mása, semmi nem árulja el, hogy máshogy éreznék. Ez van és kész. Nem örülök neki. Miért kellene örülnöm, mikor úgy érzem, most szúrtak le egy tőrrel? Az ő arcáról viszont süt, hogy nem is várt másfajta választ, és megint csak azt kezdem érezni, hogy fel fogok robbanni, ha így folytatja.
Hiába volt a tükörképem, olyanok voltunk, mint a tűz és a víz vagy a só és a bors. Én nem tudtam fékezni indulataim, mindez kiült arcomra, testtartásomra, gesztikulálásomra és hangomra, míg ő nyugodtságot sugározva nézett vissza rám, jelét sem mutatva annak, hogy esetleg a helyzet kellemetlen lenne számára vagy valami.
Felmordulok, nem túl nőiesen, de farkasom, akit eddig jól el tudtam magamban rejteni, most szemem színében megjelenik, a hang, mely torkomból kiszűrődik, egyértelmű jelét adja, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán.
-Pszichopata ribanc...-dünnyögöm az orrom alatt, ha meghallja, maximum kitekeri a nyakam, teszek rá. Elegem volt a játékaiból. Ha pedig ez nem valóság, reggel úgy is felébredek majd...
Érzem, hogy ő nem olyan, mint én, és ahogy látom, őt legkevésbé sem zavarja, hogy kérdésre kérdéssel válaszol, míg engem ezzel is idegesíteni kezd, ha eddig nem lettem volna elég pipa.
-Boszorkány. Bár ez nyilvánvaló a természetednek köszönhetően. De veled megalakulhatott egy új faj, amit pszihopatafarkasnak hívhatnánk. Na, mit szólsz?-vonom fel szemöldököm, mit sem törődve vele, hogy most én húzogatom az ő bajszát és a helyzet megváltozott. -Én nem akarok és nem is leszek olyan, mint te.-szögezem le, határozott hangon, még határozottabb kiállással és még a hideg is kiráz a puszta gondolattól. De legalább már azt tudjuk, hogy a szüleink mik voltak. Farkasok, és részben boszorkányok is.
-Mit akarsz tőlem?-térek a lényeges kérdésre, ami igazán foglalkoztat, de kétlem, hogy valóban tudni akarom a választ.

▲music:Take Me To Church▲Words:485▲Note::hug:

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 23, 2015 2:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nekem nem volt gyerekkorom. Nem voltak szüleim. Elvárások voltak, és kötelezettségek, amiknek eleget kellett tegyek, én persze idővel ráuntam, beleuntam ebbe a szerepbe, és úgy döntöttem, hogy kiszállok a világ fülsértő háttérzörejéből. Nem zaj akartam lenni, hanem a történés. A sikoly az éjszakában. A mennydörgés az égen. Az acél, ami kettészeli a világot a puszta erejével. Nem volt már szükségem többé a szüleimre, ezért hát megöltem őket. Úgysem voltak az igazi szüleim, mint utólag kiderült – és talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, amiért végül felgyújtottam a házat és megfosztottam őket az értéktelen, semmirekellő életüktől. Igazából csak szívességet tettem nekik…
Azt, hogy az ikerhúgom milyen körülmények között nőtt fel, nem tudom. Sajnos mindenre én sem tudom a választ, mert ez olyan régen volt már, hogy nehéz volt egy épkézláb aktát is előkerítenem abból az időszakból. Viszont bizonyos, hogy a mostani családja, aki időközben befogadta őt, farkasokból áll, és bizton állíthatom, hogy nincs szüksége rájuk. Nekem meg aztán pláne nincs szükségem egy farkasokból álló falkára. Sokkal inkább vagyok boszorkány, mintsem farkas. De farkas is vagyok, csak éppen… nem vagyok annyira alávaló, mint a fajtársaim. Én képes vagyok uralni az elemeket, és még számos egyéb nem evilági dologhoz értek, míg ők öntudatlanul rogynak meg a telihold béklyói alatt. S ráadásként akkor és ott változom át, ahol, és amikor csak akarok. Nem vesztem el az önkontrollt sem, én irányítok. Mikor mondhatták el magukról ugyanezt azok a korcsok?
Én sokkal többet ajánlok Aishának. Én hatalmat ajánlok neki. És életet – igazit.
Nem túl szívélyes üdvözlésére csak egy önelégült mosoly a válaszom. Ugyan. Beszéltek már velem ennél sokkal cifrábban is, akkor sem estem kétségbe. Mi több, nekem ez inkább csak bók! And I’m not sorry.
Hanyagul rándítok vállamon, mikor azt kérdezi, hogy a nyakamba kéne-e borulnia. Nos, azt mondanám, hogy nem, nem kéne. Ugyanis az ilyesmit én alapjáraton nem viselem jól. Mármint az ilyen hirtelen felindulásból jövő szeretetkinyilvánítós testi kontaktust. Ki lehet vele üldözni a világból, maradjunk ennyiben. Ha van gyenge pontom, akkor az ez.
- Nocsak, hát nem is örülsz a nővérednek? – teszem fel a kérdést színlelt döbbenettel, de a végére akaratlanul is gonosz vigyorra húzódnak ajkaim. Nekem ez csak egy játék. Nekem ez csak szórakozás. Vicc. Móka.
Persze bizonyos szinten sokkal több annál, hiszen kell nekem az ikrem, szükségem van rá. Ezt ő még nem tudja, de velem fog tartani, ha akar, ha nem. Egyelőre még megadom neki a döntés jogát, de amennyiben ellenáll, hát kénytelen leszek drasztikusabb lépésekhez folyamodni. Az ő érdekében. Mert én ennyire jó testvér vagyok.
Míg ő egyértelműen idegesnek és zaklatottnak tűnik, én blazírt arccal figyelem a vonásait, testtartásom nyugodt, szinte könnyed eleganciával billentem enyhén oldalra a csípőmet, így helyezve a súlyomat a jobb lábamra. Maga vagyok a megtestesült kiegyensúlyozottság. És persze miért is ne lennék, hiszen hamarosan minden pontosan úgy fog alakulni, mint ahogyan azt én megterveztem.
- Óh, ilyet tettem volna? – fakadok ki ártatlanul. – Nem teljesen emlékszem. Annyira összemosódik az utóbbi időszak – legyintek a végén játszi könnyedséggel, majd mintha meg sem hallanám a panaszáradatát, már térek is át a következő témára. Az ugyanis sokkal fontosabb, ha engem kérdeztek. Nekem is. Neki is. Mindkettőnk számára.
- Nem, valóban nem. Szerinted mi vagyok még? Mi vagyok még, ami te is lehetnél? – Merthogy lehetne, az ő génjeiben is megvan; csak éppen elő kell onnan parancsolni, ki kell onnan szakítani – a lelke mélyéről.
Ő csak véletlenségből született ilyen jelentéktelen lénynek (vérfarkasnak), én viszont magamtól váltam azzá, aki (ami) vagyok.


to my Sister
•• nice to see you, sis 21 •• illuminated •• - ••

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 10, 2015 11:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

You? I've found you.
Ana & Cass


A vonatom az imént futott be. Na, nem mintha preferálnám a tömegközlekedési eszközök igénybevételét, de ha az ember lánya nem akarja, hogy lerohadjon a lába a nagy rohanásban, el kell viselnie a nagypapa foghagymás leheletét, és a gyermekzsivaj áldott csengését a kabinban. Mennyei. Bejártam már New Orleanst és Mystic Falls bámulatosan gyomorforgató utcáit, de Seattle városa kérdőjel maradt az összes forrásom számára, a forródrótok elhaltak. Szinte éreztem, hogy itt találom. Hogy ennek monumentális városnak egy dobogó szíve az ő mellkasát fűti. Meg kell találnom.
Miért most? Miért ennyi év után? Tudtam, hogy erre veszi az irányt, tudtam, hogy bár utunk elvált, nem ért véget. S remélem, ő is tudja. Az életem, sőt, egy élethossznyi hűséget és odaadást ígértem az én teremtőmnek, és itt vagyok, hogy leszolgáljam. Furcsa lehet az én számból. A szájból, ami egy jó szóval nem honol postásnak vagy az angol királynőnek, aki nem fél elvenni idős vagy fiatal életet, mégis szentnek vél egyet, Ana életét. Neki köszönhetem, hogy élek, hogy létezem. Hogy nem golyóztam be, és akasztottam fel magam. És ezért... Ezért mindig jobb keze maradok, ha akarja, ha nem.
A macskaköves úton araszoltam, a belváros szívében. Csak kóborogtam, mint az a húzott szemű túristapár előttem, nem tudtam, hogy merre az előre. Az összes beszerzőm városon kívül ragadt, ez a munka rám várt, csak rám.
Hát magam sem hittem a szememnek, mikor a szemből jövő egyén arcából az övét láttam ki. Nem hát, szinte legyökereztem. - Te itt vagy, kisanyám? Már mindenhol kerestelek ... - motyogom megilletődve, vigyorogva.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 10, 2015 6:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to  Krista 
Úgy éreztem, közeledik az életem valami fordulóponthoz, de fogalmam sem volt róla, hogy ez miben fog kimerülni, mikor fog megtörténni. Egyszerűen éltem, napról napra, próbáltam keresni az utam, s bár egész közel kerültem ahhoz, amire vágytam, életem bizonyos részei úgy alakultak, hogy változtatni akartam rajtuk. A folyamatos rémálmok, amik éjszakáimban űznek, egyre többször jutottak elő eszembe, s emlékeztettek arra, amit láttam. Egy ilyen alkalommal furcsán megcsillant a szemem egy kávézóban, s mikor a pincér közeledett hozzám, én elfeledkezve arról, hogy emberek között vagyok, hagytam, hogy torkomból morgás törjön elő. Tudtam, előbb vagy utóbb becsavarodom, s már egyre kevésbé éreztem magam annak, aki az életét építgeti a maga sajátos tempójában. Sokkal inkább voltam magammal szemben idegen, fogalmam sem volt, hogy mikor mire is készülök, labilis és kiszámíthatatlan lettem, ami soha nem voltam, s nem is szerettem volna lenni. A mókuskerék, amibe kerültem, csak forgott, én pedig futottam a saját életem elől, mintha nem lenne megállás.
Éreztem, hogy valaki figyel, s mintha a mókuskerék most gyorsabban kezdett volna forogni. Futottam, hogy elhiggyem mindez csak rémálom. De nem az volt. A saját, mondhatni tükörképemmel találtam magam szemben a parkban, és a tömeg, mely eddig is csupán pár szabadidejét pihenéssel töltő emberből állt, most egyszerre semminek tűnt, mintha csak én és Ő lettünk volna. Hátrébb lépek, de szinte azonnal lép hozzám ő közelebb, és a rám nehezedő nyomástól szívem hangos kalimpálásba kezd, hangja pedig fülemben visszhangzik, s szinte szédülni kezdek. Idegesen szorítom ökölbe kezem, nedves tenyerem nyomán mégis üres próbálkozásnak tűnik a mozdulat.
-Rohadtul nem szórakoztat ez az egész.-szilárdítom meg magam, nem lépek távolabb, egy helyben maradok, dermedten, mint egy darab jégszobor. Végigmérem, ahogy jobb esetben egy férfi tenné a helyemben de én már most azon kapom magam, hogy keresem a gyenge pontját Mennyire fogja a cipője a bokáját, mennyire hosszú ha haja vagy a körme... Beteges gondolatok fordulnak meg a fejemben, de nem érdekel, mert tudom, hogy mindig felkészülök gyorsan, ha váratlan helyzet ér.
Megrázom a fejem, s szinte hunyorogva veszek erőt magamon, és hagyom, hogy előtörjön a belőlem kiváltott reakció, még ha nem is túlzottan tinta képes. Nem érdekel, vagyis érdekel, hisz a jelek szerint létezik... Mégis, ahogy ránézek, érzem, ahogy testemen végigfut az ellenkezés, hogy szóba álljak vele, s inkább hátat fordítanék.
-Te pszichopata liba. Komolyan azt várod, hogy a nyakadba boruljak? Hogy örüljek neked?-lépek közelebb, immár nem látszik a remegés jele rajtam, de belül érzem, gyomrom borsó méretét veszi fel, és szívverésem továbbra sem hagy alább a diktált tempóból.-Nem találkoztunk egyszer sem, de minden alkalommal szenvedtem miattad. Van fogalmad róla, milyen érzés arra kelni, hogy kizuhanok egy épületből úgy, hogy bőrömön reggel érzem az üveg vágásainak nyomát? Van jobb módja is annak, hogy közöld, élsz. De semmi okát nem látom annak, hogy engem kínozz, mikor még csak nem is ismerlek.-mintha hidegen hagyna a tény, hogy az ikertestvérem, úgy szólalok meg, és legszívesebben felrobbannék a bennem dúló... nos, magam sem tudom, milyen érzésektől. És ez az, ami zavarni kezd. Rájövök, hogy van egy testvérem, örülök, de a másik felén nem értem, hogy mi történik velem.
-Te nem vagy farkas. Nem csak farkas vagy.-teszek hangos megállapítást faját illetően, hisz érzem a szagát. Tudom, milyen egy tiszta farkas, kinek ereiben génjei sértetlenül szaladgálnak. Az övé viszont már-már bántja az orrom. A kép hamar összeáll hát. Az álmok, és a szaga. Nem csak farkas volt, de minden bizonnyal boszorkány is. Rádöbbenek a válaszra magamtól, és szinte tátva marad a szám. Hát igaz, tényleg léteznének ezek a furcsa hibrid fajok, köztük legalábbis az, aki farkas, de boszorkány is?


▲music:Take Me To Church▲Words:583▲Note::hug:

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 07, 2015 12:13 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Pontosan tudom, hogy mi hozott ebbe a városba. A végzetem. Hovatovább az ikernővérem végzete. Ugyanis eljött az ideje annak, hogy végre a történetünk, az életünk, a sorsunk összefonódjon. Szívem szerint már évekkel ezelőtt megtettem volna a kellő intézkedéseket a célom elérésének az érdekében, csakhogy nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek első ránézésre látszik. Aisha azon szerencsétlenek táborát gyarapítja, akiknek hamis családjuk van, akiknek baromságokkal és mindenekelőtt hazugságokkal tömik a fejét. Természetesen majd hamarosan rájön, az én közreműködésemmel ugye, hogy semmi keresnivalója azok között a korcsok között. Nem, mert az igazi helye itt van mellettem. Mellettem – avagy a jobbomon. Mivelhogy a balomat már elfoglalta a drágalátos bátyánk, aki szintén tűkön ülve várja a nagy egymásra találás pillanatát. Kicsit dobott egy hátast, amikor nemes egyszerűséggel közöltem vele, hogy bocsi, de egyébiránt van még egy testvérünk, aki nem mellékesen az én kiköpött másom. Nos, maradjunk annyiban, hogy abban a pillanatban ő nem nagyon tudott köpni. Sem pedig nyelni. De hát a tervezésben az a nagyszerű, hogy csak én tudom a részleteket, mindenki más meg elég, ha csupán akkor szembesül a nagyszabású terveimmel, amikor annak eljön az ideje, értsd; amikor én úgy ítélem meg, hogy eljött az ideje. Lou viszont kimondottan szófogadó testvér, hiszen szinte minden szavamat készpénznek veszi, sosem kérdőjelezi meg a döntéseimet, és láthatólag ezt a hirtelen jött bejelentést is – miszerint van egy ikertestvérem – egészen jól kezelte, egyáltalán nem neheztelt meg miatta, ami azért mindenképpen pozitív. Nem mintha egyébként annyira zavartatnám magam az ilyenek miatt. Például, ha berágott volna rám emiatt, hát… pont magasról lesz@rnám a véleményét, érzéseit, meg amit ilyenkor szokás. Úgyis mindig kiengesztelem, valamilyen formában, és ezt ő is nagyon jól tudja. Meglehetősen összeszoktunk már az utóbbi néhány évben, így azt hiszem, mindez teljesen értelemszerű és evidens. Mármint, hogy szót fogad nekem, és engedelmesen végrehajtja a parancsaimat. Vagyis izé, kéréseimet… khm. Kinek mi, ugye.
Aisha. Aisha. Aisha.
Tudtam, hogy jönni fog a városba. Tudtam hát, hiszen én hívtam ide! Még ha tudat alatt is, de az én érdemem, elvégre nekem köszönhetőek a rémálmai, nekem köszönhető a nyugtalansága, a paranoiája, és az összes többi. Mintatestvér vagyok, kétségkívül.
Tehát tudtam, hogy jönni fog. Éreztem Őt. A zsigereimben, a bőröm alatt, a lelkem mélyén, abban az apró kis eldugott zugban, aminek a létezéséről még magam sem tudok, de biztosan ott van. Vagy nem. (…)
Akárhogy is, a drágalátos testvérkém most bizonyosan itt van, ebben a nyomorult városban, és tudja, hogy van valami. Ikrek vagyunk – ez a láthatatlan, furcsa és eltéphetetlen kötelék oda-vissza működik.
Kriminális mosollyal konstatálom, hogy szegénykém nem áll túlzottan a helyzet magaslatán, legalábbis ahogy az arckifejezését elnézem. Merthogy ez az arckifejezés bizony minden pénzt megér. És módfelett nehezemre esik nem teli torokból felnevetni a láttán, akárcsak azok a gonosz főszereplők a gyermekkorunk rémmeséiben. Csakhogy ez most a valóság. A kőkemény, rideg valóság.
- Álom? Ugyan kérlek, mégis hova gondolsz? Minek is álmodoznánk, amikor a valósággal sokkalta szórakoztatóbb, nem igaz? – szólalok meg negédes, ám mégis némileg karcos hangon, miközben ajkamra bestiális vigyor torzul. Ahogy ő hátrál, én egyre inkább közelebb merészkedek hozzá. Pofátlanul közel.
Nézzen csak meg jól. Alaposan. Közelről láthatja ám, hogy én nem ő vagyok. Láthatja a különbségeket kettőnk között. Láthatja, hogy ez nem egy álom.
- Régóta várok már erre a találkozásra, Aisha – billentem oldalra a fejemet, kíváncsian tanulmányozva a vonásait. Annyira más, mint én. Ő olyan… szelíd. (Még.)
- Gondolom, tudod, hogy ki vagyok. Hiszen az álmodban már számtalanszor találkoztunk, nemde bár?
És igen, vagyok olyan bunkó paraszt, hogy ne mutatkozzak be egyből, elvégre, ha esetleg mégsem úgy alakulnának a dolgok, mint ahogyan azt én elterveztem, akkor nehogy már gazdagabb legyen a nevemmel. Hát ugye, hogy ugye?


to my Sister
•• nice to see you, sis 21 •• illuminated •• - ••



A hozzászólást Krista Michaels összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 23, 2015 1:33 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 04, 2015 3:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to  Krista 
Fogalmam sem volt, hogy mi hozott ebbe a városba. A puszta véletlen, vagy a tény, hogy a farkas énem megszállottan nyomokat keres és válaszokat akar. Válaszokat akartam a beteg álmaimra, a terapeuta viszont elkönyvelte alvászavarnak és altatóval próbált megoldást adni a problémámra. A dolgok viszont minden bizonnyal mélyebb helyen gyökereztek, mint holmi rossz alvásnál. Ugyanis nagyon jól aludtam, kipihent voltam, karikáktól aligha kellett félnem. Ami nem volt normális, hogy ha egyszer felébredtem a furcsán pihentető rémálomból, akkor nem tudtam onnan szabadulni, gondolataim egyre a körül forogtak, amit láttam, ami történt velem a tudatalattimban, és a visszaalvás lehetősége szóba se került. Néha sikerült megnyugodnom, máskor telefont ragadva hívtam a felmentőseregem, de bármennyire is mély volt a kapcsolatunk, nem kérhettem tőle, hogy úgy ugorjon, ahogy én fütyülök neki, vagy utazzon egyből oda, ahol éppen vagyok. Mellékesen állást sem ártott volna találnom valahol a környéken, hisz tanár voltam, vagy mi.
Végigsétálok a belvároson, és leülök a parkban. Kicsit talán elhamarkodottan ítéltem meg az orvost, akivel itt találkoztam. Ő javasolta a hipnotizálást, amit pártoltam volna, ha nem lett volna ott a tény: farkas vagyok. Mégis hogy jönne le, ha közölném vele, gyerekkel foglalkozom, tanítok, ja és elfelejtettem mondani, tegnap éjszaka a Holdat üvöltöttem az új bundámban. Nem, kizárt dolog. A vér, ami kezemhez tapad és a szörny, aki bennem élt, nem engedett meggondolatlan lépéseket tenni.
Körbenézek, és máskor megnyugodnék, ha ekkora lenne a sürgés forgás körülöttem, most mégis olyan érzésem támad, mintha figyelnének. De ki, és honnan, azt nem tudom. Ide-oda kapom a fejem, várva, hogy meglássam a tömegben azt, aki engem néz, míg végül egy arc fel nem tűnik előttem. Ismerős, túl ismerős, hisz az enyém. Felugrok a padról és hátrálok pár lépést, szívverésem rövid időn belül a duplájára hág.
-Ébredj fel Aisha, ez is csak egy rossz álom!-mondom magamnak, de bárhogy is erőlködöm, és csukom be szemem, majd nyitom ki újra, ugyan az, mígnem el nem hiszem, s rá nem döbbenek arra, hogy talán igaza volt. Talán tényleg van egy testvérem... vagy csupán újra az elmém űz velem csúf viccet.

▲music:Take Me To Church▲Words:340▲Note::hug:

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 31, 2015 1:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lena & Ridley
it feels good that you're worried about, but ...
Olyan hevesen reagál, amint ugyan nem lepődök meg, de eme hangos megnyilvánulást nem tartom jó ötletnek. Elismerem, Cora valóban vezetőnek hiszi magát, és királynak az alattvalók között. Azzal viszont nincs tisztába, hogy a méhkirálynő szerepe csak akkor ér valamit, ha a hűség több puszta szónál és esetlegesen ismeri is azokat, akik alá tartoznak. A jelek szerint pedig csak dirigál, megfontolatlan döntések nyomán, hirtelen felindulásból cselekszik, és uram bocsát a kijelentésért, de talán el is bukik.
-Igazad van, de csak óvatosan híreszteld ezt.-csitítom hevességét, de még így is a magam démonaival küszködök, hogy arcomra semmi hirtelen és meggondolatlan ne üljön ki. Vannak dolgok, amikről jobb nem tudni, és semmi kedvem a magyarázkodáshoz.
Mélyebb részletek nélkül, igyekezve lényeges dolgokat elmondani, adom tudtára a helyzetet arról, hogy pontosan mitől is tartok. Mitől tartok, szerintem alaptalanul.
A feltett kérdés újabbakat hoz bennem a felszínre és amikor kezemhez ér a megnyugvás helyett a gondolataim fejfájásszerű áramlásba kezdenek átsuhanni agyamon. Először csak vállat vonok, majd összeszedem elhulló gondolatmaradványaim, a vihar lecsendesedése után és megszólalok.
-Pfff...Egy, maximum két éve. Nem sokkal azután vettem, hogy apám meghalt. Gondoltam szükségem lehet egy társra és...--rázom meg fejem, majd kissé oldalra billentem, sűrűn pislogok, kikapom a kezem a kezéből és a homlokomra csapom.-Hogy lehetek ennyire naiv. Egy macska. De ha ő az az ani bigyó is...-gyorsul fel szívverésem és légzésem egyszerre, s szinte agyon csapnám a felelőtlenségem.-Egy animágus a macskám? Én meg mindent elmondtam neki. Többet is, mint amit kellett volna. És az apám jegyzetei a lakásomon...-hebegek-habogok. Átfut az agyamon, mi minden titkot őrzök a lakásomon, mennyi jegyzetet, emléket és ki tudja még mi egyebet, ami hasznára lehet olyasvalakinek, aki éppen nem azok közé tartozik, akik a tanács létezését olyannyira szeretik. Tekintetem az övével találkozik, de enyémből most annyi érzés csillan vissza, hogy magam is látom az értetlenségem és a felettem tornyosuló felhőket, ahogy szinte belém csapnak a villámok, amik most a felismerést szimbolizálják.
-Cora meg fog ölni. A tanács és anyám is. Ekkora hülye vagyok.-pattanok fel, szükségem van egy-két lépésre, hogy megnyugodjak, így ide-oda kezdek járkálni. Mély levegőket veszek, és próbálom összeszedni magam annyira, hogy használható lehessek, majd újra leülök. -Oké. Vegyük sorba a lehetőségeket, mielőtt elhamarkodott döntéseket hoznánk.--csillapítom magam is, és ezzel célzást teszek ara, hogy álljon elő az ötleteivel, kész vagyok hallgatni rájuk.
music:Yellow Flicker Beat|words: 375
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 12:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ridley & Lana

i really need a break from my life.
Leintem őt. – Nem érdekel, Cora tudja-e vagy sem. Az sem mit gondol róla. Ne aggódj ennyit miatta. Cora nem isten. Egyik tanácstag sem az. – nem értem Ridley félelmét, a pulzálást, amit akkor látok rajta, amikor a tanácstagokról beszél de nem most fogom feszegetni ezt a témát, annyi szent. Elgondolkodok azon amit mondott. Arról, hogy a kórházban, minden a legnagyobb rendben de otthon… a macska… - Mond csak, mióta van meg a macskád? – kérdem összevont szemöldökkel mert azonnal a legrosszabb elevenedik meg bennem. Mi van ha a macska animágus? Ha valaki úgy él Ridley mellett, hogy a nő még csak nem is tud róla? Valaki, akinek a nap huszonnégy órájában bejárása van a lakásba, aki minden lát s hall, amit Ridley tesz vagy nem tesz… ismeri a nő rutinját, tudja mikor szabad a lakás, ismeri annak titkait, ismeri a rejtekhelyeket, a gondosan eltemetett titkokat, a könnyeket, a nevetést, a barátok és ellenségek neveit… s ami még ennél is rosszabb… pontosan tudja kik a tanácstagok, mit képviselnek…a terveket… mindent. Ez viszont ha igazam van, olyan kérdés amibe kénytelen lesz Ridley bevonni a tanácsot s ha ő nem teszi meg, nekem kell. Először azonban meg kell bizonyosodni arról, hogy a macska, valóban nem több, mint egy macska. Második lépés; értesíteni a bátyámat. Harmadik; bevonni a tanácsot. Áh, vissza az egész. Az első lépés biztonságba helyezni a barátnőmet aki lehet, hogy egész idő alatt egy animágussal osztotta meg az életét. Nem tudom ő mire gondol… csak mikor megérintem kézfejét érzem meg, hogy hasonló irányba indul el gondolatai között. Talán nem is olyan rossz, hogy nem az vagyok aminek hittem magam… talán ezzel a vérrel az ereimben, képes leszek segíteni… talán tündérként még erősebb, még jobb leszek vadászként… hiszen képes vagyok érezni az érzéseiket, érezni a gondolatokat… persze, még bőven van mit tanulnom… de egy mentor segítségével képes leszek arra, hogy megtanuljam irányítani a képességeim… s így talán elég csak megérintenem a macskát, hogy megtudjam, valódi állat-e vagy csupán egy imposztor.

credit by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 13, 2015 6:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lena & Ridley
it feels good that you're worried about, but ...
Egy dolog volt megbízni benne, és egy másik megbízni a tanácsban. A két dolog viszont merőben különbözött, és szemben állt egymással. A tanács ugyanis dirigálni csak egy asztal mögül tudott, mit sem törődve vele, hogy mennyire jogos, amit tesznek, és mennyire felesleges, ha olyanról van szó, aki még csak egy gyufaszálat se rakott keresztbe a városnak. Ilyen volt Cara is, és féltettem, amiért elárulta, hogy micsoda, ugyanakkor féltettem magam, hogy az arcomra olyasmi üt ki, ami gyanúba keveri, ha a neve bárhol, bármikor előkerül. Utáltam az egészet. Nem akartam, hogy bizalmasok vagy nem bizalmasok társaságát erősítsem valaki oldalán, elegem volt, hogy ember létemre mindenki óvni akart, mintha gyenge fűszál lennék, és jégeső zuhogna rám.
-Hát ez az... Cora közelébe olyan nehéz odaférkőzni igazán, mintha szellemként próbálnék varázsolni.-hozok össze hülye hasonlatot, megrázva a fejem, és elmosolyodva. Hinni akartam benne, hogy a dolgok máshogy is működhetnek, de ez elég naiv hozzáállás volt tőlem, be kell ismernem. Csupán egy apró kavics voltam a milliónyi között, amit a parton sétálók odébb rúgnak, ha úgy tartja kedvük.
Megértettem, hogy miért akar vigyázni rám, de a legkevésbé sem éreztem szükségét a dolognak. Nem biztos, hogy követnek, egy hülye megérzés pedig lehet egyfajta betegség is, a maga nemében persze. Hisz mégiscsak kórházban dolgoztam, ahol sok ember megfordult. Sok ismerősöm volt, és nem én lennék az egyetlen, aki csak enyhe üldözési mániában szenved, de semmi többről nincs szó.
Elmesélem ami körül forog ez a dolog, hogy hogyan, s mióta tart, mit érzek és megmagyarázom magamnak, hogy nincs igazán okom félni. Legalábbis jó úton haladok, hogy ezt el is higgyem. Ugyanakkor mérhetetlenül hálás voltam érte, hogy meghallgatott és segíteni akart. Mégsem tudtam igazából, hogy mit tegyek, mintha a terveim, amiből mindig volt a tarsolyomban, egyszerűen elfogytak volna, és üres lenne a polc, ahol tároltam őket.
Arcát fürkészve próbálom kideríteni, hogy őrültnek néz , de az aggodalom jelei erősebbek ennél, és ez olyasmi, amitől még inkább megkönnyebbülés fut rajtam végig.
-Orvos vagyok, mint ahogy tudod. Az eszem vág, mint a borotva, és tudom, hogy mit miért, hol és hogyan csinálok. A teljes napom megvan, nincs szürke vagy fehér esetleg fekete folt.-válaszolok kérdésére, hangomban pici mérgesség jele figyelhető meg, bár én magam sem tudom, hogy igazából ki a fenére vagyok mérges. Rá, amiért törődik vele? Vagy magamra, amiért bármit mondok, nem hiszem el, hogy igazam lenne. -Mint mondtam, az emlékeim tiszták, csupán furcsa dolgok zajlanak körülöttem. A becsukott ajtó, amire határozottan emlékszem, hogy becsukom, és mégis nyitva van. De ez csak otthon. A macskám meg ott ül, mintha mi se történt volna. A kórházban viszont minden a legnagyobb rendben megy.-rázom meg fejem kicsit értetlenül, és azt hiszem összerakom a képet. Ha persze ebben a mesében hiszünk, tekintetem mégis megcsillan, ahogy a gondolat megfogan agyamban. Az nem lehet, kizárt... vagy mégis?
-Nem rossz ötlet. De Cora nem hiszem, hogy jó szemmel nézné a kis ügyködést a háta mögött. Bár ugye, amiről nem tud, az nem fáj neki. Viszont kérlek, ne aggodalmaskodj, mert árt a szépségednek.-nézek rá mosolyogva, belekortyolva a kávémba, és elgondolkodom azon amit mond.
music:Yellow Flicker Beat|words: 505
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 10, 2015 2:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ridley & Lana

i really need a break from my life.
Meglepnek szavai. Én nem sűrűn veszek részt a tanácskozásokon, miért is tenném? Nem vagyok tag és nem is kívánom az életemet egy faasztal körül ülve tölteni. Pláne nem azokkal a beképzelt idiótákkal akiknek fogalmuk sincs arról, milyen kiállni egy vámpír ellen és megküzdeni vele. Legalábbis a legtöbbnek persze nincs. Aztán ott vannak az olyan kivételek, mint Ridley. Azok akik pontosan tudják, hogy a tanácskozás nem ér sok mindent a vadászok szabály fenntartása nélkül és ebben a városban, a smaragdvárosban bizony kegyetlen szabályok uralkodnak. Ha megtudnák mi vagyok, már nem lennék vadász; üldözötté válnék magam is. – Akkor Corat kell a bizalmasoddá tenned. – jelentem ki ellentmondásnak helyet nem hagyva – Ha ő megvan, akkor a többi már olajozott fogaskerékként fog működni. – Felismerem a testbeszédét, nem rejt sok titkot, mondjuk nem is sokan tudnak. Nem azért, mert minden felismerek, hanem mert őt túlzottan ismerem. Tudom, hogy miért feszülnek meg izmai, mikor dühös, mikor próbálja nyelvét elharapni, hogy ne bukjon ki belőle amit valójában gondol és mégsem erőszakoskodom, hogy mondja el, mit érez. Hagyom, had nyelje le gondolatait. Különben is; inkább legyen dühös rám és gyűlöljön, mintsem elveszítse az életét. Azzal már nem tudnék együtt élni, főleg, hogy tudom, lett volna esély rá, hogy megakadályozzam.
Persze végül elfogadja, hogy nem fogom hagyni addig elmenni, még el nem árulja miről van szó. Bólintok. – Rajtam kívül persze. – kacsintok mosolyogva de tiszteletben tartom a bizalmát és ezt ő is tudja. Csöndesen hallgatom, olykor bólintok és néha a teámba kortyolok. Szóval azóta érzi ezt, mióta az apja meghalt, én pedig legszívesebben megragadnám a nőt a vállainál fogva és megráznám, amiért nem szólt erről előbb. Türelmesen hallgatom persze de egyre több mindent jegyzek fel láthatatlanul. Ígéretet tettem tehát nem mondhatom el másnak amit most hallottam, főleg nem a bátyámnak még ha ezt így Ridley ki nem mondta. Jól tudom, miért nem akarja, hogy Alex tudomást szerezzen a dologról.  A bátyám előtt gyűlölök titkokat tartani. Mégis megteszem. Nem tudja mi vagyok. Nem tudhatja meg. Rettegek a gondolattól, hogy árthatnak neki… hogy a tudomására jut. Szeretem őt. Mindennél jobban.
Látom, hogy megkönnyebbül és meg is értem. A titkokat nem könnyű egymagunkban cipelni. Nem könnyű őket elrejteni a külvilág elől. Pontosan tudom milyen egy titok terhét viselni magunkon. Bólintok és végül eldöntöm, milyen irányba indulok el. – Voltak emlékezetkieséseid? – kérdem lassan, megfontoltan – Tudom, hogy nem akarsz bébicsőszt magad mellé és megértem. Mit gondolsz arról, hogy felkeresnék egy boszorkányt aki képes lenne védelmet biztosítani a lakásodra? Úgy senki nem léphet be akit te nem engedsz be, mintha csak vámpírok volnának. Ez lehetne az első lépés…

credit by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 18, 2014 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lena & Ridley
it feels good that you're worried about, but ...
Emlékeztem rá, amikor velem töltötte a karácsonyt, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az efféle ünneplést idén nem tervezem magaménak tudni. Ez elhatározás vagy terv, de teljesen mindegy, így lesz és kész. Amikor közölni kell valakivel, hogy ágynyugalma kissé hosszadalmasabb lesz, mint hiszi, azt nem neki mondanám, mert ő mindenre képes, csak a nyugton maradni nem tudna újra.
Tetszik az ő hozzáállása is, noha arcomra kiül egyfajta kétely. Nem tehetek róla, ha egy részem harcol a normális ellen, és inkább bevonzza az abnormálisat.
-Elszabadulnék? Ha azt akarod, hogy kételkedjem a döntésemben, most elérted.-mosolygok továbbra is őszintén, mintha csak olyan mókás dolgokról beszélnénk. De ilyen a természetem, ezzel pedig nem tudok mi mást kezdeni.
Megrázom a fejem a túlzó kijelentéstől, és ahogy rám tör a röpke "pánikrohamom", tudom, hogy bajba sodrom magam. Vadász, ergo jó megfigyelő, amiből egyenesen következik, hogy nem fogja elkerülni a figyelmét a zavarodottságom és a vonásaimon átsuhanó ijedtség. Ellentétben vele, nekem annyi erőm volt egy vámpír ellen, hogy küzdeni az életemért, míg ő inkább a biztos kézzel megölni csoportba tartozott.
Nem nézek a szemébe, és nem is értem, hogy miért érzem hirtelen ezt a fajta szégyent, amit. Hisz valljuk be, semmi rosszat nem tettem. Az pedig, hogy szóljak, ha furcsát érzékelek, nem egyenlő azzal, hogy apám halála óta kisebb pánikrohamaim és üldözési mániám lett. Ahogy magam ismerem, ezt nem sok embernek mondom el, ismerem el, sőt inkább senkinek. Neki is csak azért, mert nem hagyna nyugton.
-Megkérdőjelezni? Egyenesen keresztülnéznek rajtam, bármit mondok. Cora talán hallgat rám, de a többiek...-rántom meg vállam, hisz nem tudom mi mást mondhatnék még. Az igazság az, hogy apám tekintélyt parancsoló jelleme mellett én csak egy babszem nagyságú határozottság vagyok, aki még a serdülő korba sem ért el. Igyekezhetnék az igazam bizonygatni, de ezt a városi tanácsban való helyet inkább érzem nyomásnak és kínzásnak, mintsem valódi akarásnak, hogy jobb életet teremtsek. -Kiiktatásuk, káoszhoz vezet? Az apám meghalt, tanácstag volt, és én vagyok a káosza--hangom egyszerre meggyötört, megbántott és beismerő, az igazság ugyanis ez volt. Apám után én senki vagyok a sok okoska körül, akik mindenben és mindenkiben a hibát, a gyanúsat keresik. Orvos vagyok, tehetnék én is így, ehelyett viszont igyekszem kizárni a gondolatomból azokat az információkat, amik szinte kiskorom óta az életem részei.
-Nem fogom az életedet még én is veszélyekkel telibbé tenni. Semmi bajom. És nem is lesz.-a hangomban pont azt a hangsúlyt fedezheti fel, ami egyenesen és érthetően sugallja felé "Legalább te ne kezelj gyereknek, pláne, hogy idősebb vagyok, mint te.". Szemében megcsillan valami, amit nem tudok hová tenni, és úgy teszek, mintha a pillanatnyi megingás szerű reakcióját észre sem vettem volna. A gyanakvás viszont újra rám tör, és minden erőmmel azon vagyok, hogy elhessegessem.
Elsétálunk a kis kávés bódéig, és "bánatom" egy jó cukros kávéba fojtom. Reménykedem, hogy nem fixírozza tovább ezt a témát, de hamar belátom, hogy pont ezt fogja tenni. Mi mást is várhattam volna, épp tőle...
Felsóhajtva foglalok helyet vele szemben, kezembe véve az átforrósodott csészét, és belekortyolok a kávémba. Ahogy lenyelem a feketét, állkapcsom tőlem nem megszokott mód feszül meg. Érzem, ahogy kissé mérges leszek rá. Rá, akit barátnőmnek tartottam, amióta megismertem. Rá, aki semmi rosszat nem akar, csak segíteni. De nem akarom, hogy bárki segítsen. Én vagyok az, aki másokon segít, nekem erre nincs szükségem. Lenyelem a gondolataim, s velük a pillanatnyi dühömet is.
-De nem adhatod tovább. Nem akarok bébicsőszt magam mellé, megérted ugye?-tisztázom az elején, mert tudom, hogy megy ez ebben a tanácsban. Mindenki, akire valaha veszély leselkedik, kap valakit, aki figyel rá, és épp elég volt éreznem azt az egy figyelő tekintetet, amit nem tudtam hová tenni, többre nem volt szükségem.-Akkor kezdődött, amikor az apám meghalt. Bekerültem a tanácsba, és egyik napról a másikra furcsa érzés lett úrrá rajtam, ahogy az utcán sétáltam, de még a kórházban is.-utóbbi kicsit abszurd. Kire gyanakodhatnék egy ilyen helyen? Az infúzióra kötött, intenzíven fekvő betegemre? -Én nem tudom... Történnek mostanában furcsaságok. Lehet, hogy csak a fáradtság. Azt hiszem, hogy becsukom az ajtót, mielőtt fürdeni megyek, de mikor kimászom a kádból, az ajtó nyitva van. Sétálok az utcán, érzem az emberek tekintetét, és mindenkiben kételkedem lassan, aki a közelemben van. Ez beteges tudom, de amióta az apám meghalt... Semmiben sem vagyok biztos, még magamban sem.-fejtem ki a kérdésére adott válaszom részletesebben, de hangom halk, és a csészét továbbra is szorongatom, a mondat végén inkább az asztalra teszem, és megigazítom szemüvegem. Most semmi mást nem érzek, csak a megkönnyebbülést.

music:Yellow Flicker Beat|words: 729
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 18, 2014 3:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ridley & Lana

i really need a break from my life.
Kétkedése nem lep meg. Eddig egyetlen karácsony sem telt nyugodtan, békében, ahogy illet volna. A tavalyi pedig… sosem felejtem el a bátyám tekintetét. Nem hagyta el a kórházi ágyat addig, még fel sem ébredtem. Az orvosok tehetetlenek voltak vele szemben. Nem evett, nem ivott, egyedül a mosdóba ment ki egyetlen egyszer, aztán már csak akkor, amikor felébredtem. Élénken él bennem az emlék.

„Tekintete az enyémet pásztázza. – Mondom, hogy jól vagyok! – fel akarok ülni de nem engedni. – Mond mi kell Lena. – megcsóválom a fejemet. – Fel akarok ülni és ha nem engeded, komolyan mondom, hogy kitiltatlak ebből a szobából. – csattanok fel türelmetlenül és végre megadóan emeli két kezét a magasba. Nagy nehezen és kínok közepette tudom csak feltornázni magam, de sikerül. – Most már hajlandó vagy elmondani, mi történt? – hosszan sóhajtok. – Már mondtam. Egy vámpír. Nekitámadt a nőnek, én pedig jókor voltam, jó helyen. – Nem hisz nekem. Tudom. – Lena, mióta tud lenyomni egy vámpír? – Ridley látogatása ment meg. A lufik az ágy melletti polcon kötnek ki de a csoki az ölemben és már tömöm is magamba, hogy megússzam a további faggatózást bátyám részéről.”

A nőre nézek. – Az idei karácsony jó lesz. Annak kell lennie. – mondom bizakodva és nem érdekel a nő ellenállása. Aztán Ridley meglep, mikor bólint az ajándékra és én is megnyugszom kissé. – Dehogy zavarsz. Ne viccelj. Jót tenne nekünk a társaság és szerintem neked is jó lenne ha egy kicsit elszabadulhatnál. - mondom lelkesen, hiszen mindentől függetlenül én nagyon várom a karácsonyt. Ugyan sosem volt olyan szép, kellemes karácsony a családdal, hiszen apám minden alkalommal részegen fetrengett, de Alex mindig csempészett némi örömöt a szentestékbe. Idén én fogok. Remélem. Ridley szavaira elmosolyodom. - Nálam csak jobb lehetsz, annyi szent. -nem hiába éltünk kínai kaján évek óta. Pocsék szakács vagyok na, de legalább dolgozom rajta.
Aztán megérzem idegességét. Megérintem ujjait csak egy pillanatra, letörve még egy falatot a kürtöskalácsból és átáralmalanak rajtam érzései, gondolatai. Persze kusza minden, alig bírok kivenni valamit de a félelem határozottan befurakodta magát a nő testébe. Kérdésemre lesüti tekintetét. - Pár hónapja? - hangom kicsit megilletődött. - Lehet, hogy vannak tagok, akik megpróbálnak felülbírálni vagy megkérdőjelezni a helyed, de ettől még az elvitathatatlan. - mondom egyszerűen majd a kávés bódé fele intek. Nagyon jól esne most egy forró tea, annyi szent. A következő szavaira számítok, nem érnek váratlanul és mielőtt tovább indulnánk, válaszolok rájuk. - A tanácstagokat gyakran fenyegeti veszély. A kiiktatásuk egyenesen káoszhoz vezet. Szóval ha az egyikük gyanakodik, akkor nekem, mint vadásznak, kötelességem utánajárni a dolognak, akár tetszik, akár nem. - hangom határozott és tekintetem is az övét kutatja. Lehet, hogy idősebb nálam de kettőnk közül én vagyok a tapasztaltabb vadász, arról nem is beszélve, hogy nekem tényleg dolgom megóvni őt is. Végigpillantok rajta, amikor megmutatja az óvintézkedéseket és megcsóválom a fejemet. - Ez nem ilyen egyszerű Ridley. Vannak olyanok akik ellen ez nem elég. - s ha Ridley tudná, hogy én is egy vagyok azok közül, akik ellen ez nem elég, valószínűleg megvetne és soha többé nem bezsélne velem. Egy lennék a szörnyek közül. Ennek a súlyát pedig most nem akarom elviselni.
Átveszem a teámat és magam is belepakolok három kanál cukrot. - Ennyi kell, ez a minimum. - mosolyodom el minden féle bűntudat nélkül, hiszen épp eleget edzek ahhoz, hogy ennyit megengedhessek magamnak. - Üljünk le. - javaslom és a két személyesasztalhoz lépve foglalok helyet. - Most pedig mondj el mindent amit tudsz. - kérem a saját tincseimbe nyúlva és aprót kortyolva a teámról nézek a nőre, aki egyike azon embereknek akikért sok mindent hajlandó vagyok megtenni... s nagyon remélem, hogy megérti, miért kötelességem utánajárni a félelemnek ami benne lobog.

credit by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 17, 2014 6:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lena & Ridley
it feels good that you're worried about, but ...
Egyszerre éreztem magam kellemesen, és emlékeztem rá, hogy hogyan töltöttem a karácsonyaim az elmúlt években. A tavalyi pedig mély nyomott hagyott bennem, mikor mozdulatlanul feküdve láthattam a szőke fürtjeit viszont, a "pár napot kiveszek" időszakom után.
-Már meg ne sértődj, de a tavalyi kis eseted óta kétlem, hogy ezt meg tudod valósítani.-közlöm vele, egy mosolyt elengedve, de arcomra van írva, hogy ezt annyira találom mulatságosnak, mint komolynak. Nincsenek jó éveink, ezt tudjuk jól, és van egy olyan sejtésem, hogy nem is lesznek, ha így haladunk. Bár részemről csak próbálkozás kérdése, és úgy vélem, mások is tudnának így hozzá állni, csak tudjuk jól, hogy a hozzáállás ebben a világban, amit élünk, nem mindig elegendő a cél eléréséért.
-Biztos jó lesz, és találó.-mosolyodom el újra, mintha nem beszélnénk semmi furcsáról. Néha már az a furcsa, ha normális dolgokról beszélünk. Mint ez a kérdés. -Én benne vagyok. Persze, csak, ha nem zavarok. És ha kapok a maradékból.-nevetem el magam az utolsó mondat után, mert valljuk be, kicsit furán vette ki magát ez a kijelentés. Anyám mondjuk nem tudom, ezen ötlethez mit szólna, de rég nem beszélek a családommal a karácsonyi ünneplés örömeiről. -Viszont ne számíts sokra. Mostanában nem igen használom ki a képességeim a konyhában.-dobom a szemétbe az üres zacskót, amiben eddig a kürtöskalácsot szorongattam.
Örültem neki, hogy találkoztam vele, mindig érdekes személyiségnek tartottam, ami pedig előnyére szolgált, hogy ő legalább megértette, miért akarok dolgozni annyit, amennyit, és nem nyaggatott folyton a pihenéssel. Kétség kívül ránk fért volna, de tudtuk, ez nem adatott meg nekünk, a hétköznapi emberekre jellemző formában legalábbis.
Úgy csap le a kérdéssel, mintha szökőár lenne, amit nem jeleznek előre. Szinte összerezzenek, és egyszerre érzem, hogy a pánikom helyét némi szégyen, majd nyugalom szerű hatás veszi át. Megrázom a fejem, és kissé megigazítom a hajam, ami inkább kényszeres, mintsem annak a jele, hogy valóban zavarna a hajam.
-Egy ideje. Pár hónapja talán.-gondolkodom el igazán, és vállat vonok.-Nem tudom, hogy mennyire tűnt fel, de a tanács kissé máshogy látja a dolgokat, mint én. Ők oda kerültek, engem pedig apám helyére a saját anyám lökött be, mondván ő ebben nem vesz részt. Én miben különböznék? Figyelem a vérbankot, de nem védhetek ki mindent, ahogy azt sem hiszem, hogy bárki kiderítené helyettem, hogy követ e egyáltalán valaki. De biztosítom magam az összes lehető módon.-érintem meg a hátam, majd mutatom fel a csuklóm, ahol a kis karkötő van, a sálat kihúzva a nyakláncom. Elegem van abból, hogy paranoiásnak hiszem magam, ugyanakkor tudom, hogy ez ilyen formájában nem kellene, hogy az életem része legyen. Más fél, ha pók van a falon, és pedig szinte keblemre ölelem a kis soklábút, de simán karót döfök egy vámpír szívébe, aki a betegem próbálja meg -a szó szoros értelmében véve-, kiszipolyozni.
-Ez most megnyugtatás céljából vett felajánlás, vagy ennyire nem hiszed el, hogy nincs komoly gond? Nem kell bébicsősz Lena.-jelentem ki, de elindulok a kávét kínáló kis bódé felé. Visszagombolom a kabátom, és bár elismerem ő a tapasztaltabb, én még mindig idősebb vagyok, mint ő, jogom van ezzel kicsit visszaélni. Még ha esélyem sincs érveket felsorolni az ellen, hogy miért maradok csendben, ha ez a dolog szóba kerül. A furcsa történések pedig nem egészen akkor kezdődtek, mint amikor mondtam, inkább akkor, amikor apám meghalt. Az pedig nem egy hónapja, mint inkább két éve volt.
Csendesen sétálok el a bódéig, majd kérek két tejeskávét, és nyújtom felé a cukrot rejtő bögrét.
-Csak egészségesen.-dobok a kávéba két púpos kiskanál cukrot, holott nemrég ettem meg egy háromnegyed kürtöskalácsot.

music:Yellow Flicker Beat|words: 578
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 17, 2014 4:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ridley & Lana

i really need a break from my life.
Elmosolyodom zavart magyarázkodásán. – Nem is vagyok. Azt akarom, hogy legyen végre egy karácsony, ahol Alexnek nem kell azon feszengenie, hogy minden rendben van-e velem. – pedig nagyon nincs. Az erőszak minek már két éve, még mindig titok. Most pedig az, hogy nem vagyok ember. Nem merem elmondani neki az igazságot, nem akarok ezzel terhelni. Ő nevelt fel engem és egy olyan karácsony estét akarok adni neki, amit végre nem kell aggodalommal és idegeskedéssel töltenie. Tavaly előtt, mindketten a hegyekben kötöttünk ki egy vadászat miatt, tavaly pedig a kórházban ünnepeltünk, mert egy vámpír eltörte a bordáimat. Idén nyugalmat akarok. – Az ajándékot már kinéztem, a legújabb Winchester lesz. – mondom egyszerűen mintha csak az időjárásról beszélgetnénk – viszont nem vagyok valami ügyes a konyhában. Mi lenne ha idén velünk ünnepelnél? – kérdem hirtelen ötlettől vezérelve, hiszen jól tudom, hogy milyen helyzetben van most Ridley és nem akarom magára hagyni benne, Alex meg nem bánná. – Annyi lenne a dolgod, hogy besegítsz a főzésben, sütésben. Van egy isteni receptem, amit Alex imád. – A bátyám és a köztem levő szoros kapcsolatról a legtöbb barátunk jól tud. Sosem titkoltam a múltamat és büszke vagyok rá, hogy Alex nevelt fel. Apám helyett volt apám, anyám helyett, az anyám. Nem érdekel ki és mit mond; soha, senki nem fog olyan közel állni hozzám, mint a testvérem. Idegesen pillant körbe és körbe és ez az érzés túlzottan is ismerős számomra, nem vagyok képes egyszerűen átlépni felette. Meg nem is vagyok hajlandó. Mondjon Bianca akármit is, vadász vagyok. Nem érdekel mennyit ér a vérem, nem érdekel, hogy aki megtudja, bármikor elárulhat. – Mióta? – kérdem hirtelen és tekintetemmel a fák felé intek. Kíváncsi vagyok, mióta érzi azt, hogy valaki figyeli őt.  – Miért nem szóltál róla senkinek? Hiszen a tanács tagja vagy, az isten áldjon meg. – Nem vagyok dühös vagy nyugtalan, inkább csak értetlen. Nem kezdek el idegesen kapkodni, annál jóval tapasztaltabb vagyok. – Csak négyre kell visszamennem. Gyere, igyunk meg egy meleg teát. – javaslom és fejemmel a park közepén levő kis kávézó felé intek. Tudni akarom, ki követi őt és miért. S persze azt is, hogy ő mit gondol, ki lehet az.

credit by lena
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Belvárosi park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-
» Smaragd Park
» Flushing Meadows–Corona Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:20 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3