Share | 

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



A poszt írója Azure Anne Nystaia
Elküldésének ideje Szer. Júl. 05, 2017 9:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chloe && Azure

Nem kellene itt lennem, egyre inkább ez az érzés kerít hatalmába, de még se tudok szabadulni. Hiába a fényűző élet, az ennyi évszázad mögöttem, mert néha rájövünk arra, hogy valami hiányzik és vannak olyan dolgok, amik ha a kezünkbe akadnak, akkor rájövünk arra, hogy valamiről elfeledkeztünk. Máskor fel se kell tennem a kérdést, hogy leülhetek-e, de most nem bánom, még ha a választ meg se várom. Legalább addig se kell őrült embereket elviselnem, akik bármire képesek lennének egy-egy fénykép vagy éppen autogrammért, hiszen ha az ember híres színésznő, akkor olykor még egy-két lépést is annyira nehezen tud megtenni. Ennek a gondolatnak köszönhetően egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között. Kíváncsian fürkészem a felnőtt nőt, miközben leveszem a napszemüvegemet és az asztalra rakom le, de a kalapomhoz továbbra se nyúlok. Nem akarok rajongókat, most miatta vagyok itt, vagy most is magam miatt tenném, hogy végre egy kis megváltást is elhozzak magam számára?
Látom, hogy nem ért semmit se, arcára van írva, de ezt nem csodálom, ahogyan a napékszerére tévedő pillantása se kerülheti el a figyelmemet. Türelmesen várok, párat kortyolok a kávémból, miközben olykor őt figyelem és várok, de mire is? Arra, hogy megszólaljon, hogy végre több rejtőzzön a mimikájába, mint a totálisan érthetetlenség, hogy én mit is keresek itt?
- Számít az, hogy honnan ismerjük egymást? Néha nem lényeges a múlt, de a jelen és a jövő annál inkább, nem? – kérdezem meg kíváncsian, majd a táskámban kezdek el matatni és az ékszeréhez hasonló ékszert pakolok az asztalra. Akár ikrek is lehetnének az ékszerek, mert annyira hasonlóak, ahogyan azt is tudom, hogy kié volt ez a karékszer.
- Ezek szerint akkor nincs szükséged segítségre? Nem a tetteid miatti megváltást keresed? – billentem oldalra kicsit a fejemet szórakozottan, miközben a kezemben lévő pohárral babrálok. Én nem fogok semmit se erőltetni, de a múltat nem fogom felfedni előtte, vagy annyit biztosan nem, amennyit szeretne.


■ ■ Hello my little Angel  41  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
• myself
Kedvenc dal :
• hypnotic
Tartózkodási hely :
• mindig máshol
Hobbi & foglalkozás :
• rendbe hozni az életemet?
Humor :
• gyilkos



A poszt írója Chloe Winslet
Elküldésének ideje Kedd Jún. 20, 2017 4:35 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Azure

Nem nagyon vágyok társaságra, de ez már egy jó ideje így van. Elvagyok én a csöndes kis magányomban. Nem akarok még több embert közel engedni magamhoz, mert akkor az esélyt adna nekem arra, hogy még több számomra fontos személyt bántsak meg. Annyi évszázad után már belefáradtam abba, hogy mindenkinek csak rosszat keresek. Vágyom arra a bizonyos megváltásra, vágyom a boldog életre amiről én magam is nagyon jól tudom, hogy soha nem kaphatom meg. Nem kaphatom meg, még is sóvárgok utána. Szeretnék úgy élni, hogy éjszakánként amikor elalszom akkor ne gyötörjenek lidérces álmok, amikor becsukom a szemeimet akkor ne lássam a lelki szemeim előtt azt a sok szörnyűséget amiket elkövettem.
Létezik vajon szörnyek számára is a megváltás? A békére lelés?
Épp a poharam tetejét birizgálom az ujjaimmal amikor hallom, hogy egy számomra idegen hang szólít meg. Kissé felvont szemöldökkel pillantok fel az asztal mellett álló nőre, majd amikor éppen szóra nyitnám a számat, már le is ül az előttem lévő szabad székre. Bólintok egyet alig láthatóan, majd becsukom a számat. Hát akkor erről ennyit, hogy megengedem-e, hogy leüljön avagy sem. Úgy látszik nem igazán érdekli a véleményem. Hm, már most érzem, hogy érdekes beszélgetésnek nézek elébe.
Nah, de várjunk csak, egyáltalán honnan tudja a nevemet? Mert ugyanis én nem mondtam el neki és a kávés poharamon sincs rajta. Ismerne engem? Ha igen, akkor még is honnan a fenéből? Ugyan is én egyáltalán nem emlékszem rá. Hacsak…
A napfénygyűrűmre pillantottam, majd ismételten vissza a nőre.
- Honnan ismerjük mi egymást? – szólalok meg végül és mondom ki egyből azokat a szavakat amik már fúrták az oldalamat azóta, hogy ide sétált az asztalomhoz.
Bemutatkozni már nem mutatkozok be neki, mert az már kiderült, hogy a nevemet elég jól tudja. De honnan veszi azt az ötletet, hogy segítségre van szükségem? Mi ez az egész? Teljesen össze vagyok zavarodva.  


■ ■ szeretettel készült  38   ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



A poszt írója Azure Anne Nystaia
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 15, 2017 5:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chloe && Azure

Mások beleroppannak abba az érzésbe, hogy micsoda ámokfutást tettek, de én nem. Régóta nem voltam már az a szende kislány, aki hitt a töretlen jóságba, akit még sose érintett meg a sötétség. Azon a napon, amikor elárultak a sötétség beköltözött és valami teljesen más született meg. Melisandre is miattam volt sokáig szellem, miattam ölte meg egykoron kedvesét, kinek gyermekét hordta a szíve alatt. Pusztítani akartam és nagyobb erőt, ezért pedig bármire képes voltam. Szerelem! Cöhhh, mintha az még létezne a tiszta szív, amely minden dolgot képes áthidalni. Az emberek szeretnek ebben hinni, én pedig szeretem eme hitüket porrá zúzni.
Emberek haltak meg a kezeim által, vagy éppen mások által, ha én úgy akartam, de egykoron mégis segítettem valakinek. A testvéreim ágán egy leszármazottnak. Vámpírrá vált, amiben talán benne volt a kezem, talán nem. Ez olyan titok, amelyre talán sose derül fény, viszont a napékszert tőlem kapta. Nem volt sose egyszerű az az ékszer, az nem csak a napfényt adta vissza életébe, hanem részben hozzám is kötötte. Ha úgy tartja kedvem, akkor megtalálhatom őt, hiszen a gyűrű elárulja nekem a pontos tartózkodási helyét. Kész szerencse, hogy most éppen a városban kell tartózkodnom pár napig, míg a forgatás tart. Persze a színészek élete nehéz, de ha igazán senkihez se kötődsz, akkor annyira nem, hiszen a világ a lábaid előtt hever és oda mész el, ahova menni kell és még se kell szarul érezned magad a sok utazás miatt.
Könnyedén bújtam egy napszemüveg mögé, hogy senki se ismerjen fel, ahogyan végighaladtam az utcákon, hogy végül megálljak a megfelelő hely előtt. Magam se értem, hogy mit is keresek itt, de mintha egy kisebb megváltást keresnék? Miért érdekel ennyi évszázad után, hogy jól van-e? Eddig se túlzottan érdekelt, hogy jól van-e, de mintha egy részem szomjazna már a jóság után, aminek nyoma se volt már a lépteimben. Könnyedén sétáltam be, hogy kikérjem a kávémat, majd hamarosan meg is pillantottam az ismerős arcot. Ő nem ismerhet meg, hiszen a varázslat sok mindenre jó, például arra, hogy a másik ne ismerjen fel. Maximum talán érezheti, hogy nem vagyok teljesen idegen.
- Szabad lesz, Chloe? – pillantottam rá kérdőn és ártatlanul. A poharán nem virított a neve, így nem foghatja arra, hogy onnan szedtem. Akár igen, akár nem volt a válasz, akkor is helyet foglaltam. Először jobbra, majd balra billentettem a fejemet, ahogyan őt méregettem talán kicsit még bizarr is lehet számára ez a tett, de annyira nem érdekelt.
- Azure vagyok, de nem emlékezhetsz rám, de van egy olyan sejtésem, hogy az súg neked, hogy nem vagyok idegen. – mosolyodtam el sejtelmesen, vagy talán kissé baljósan, miközben a napékszerére mutattam. Szokás hatalma, majd szőke tincseimbe túrtam. Hmm, nem is rossz ez a hely, itt legalább talán nem csinál őrültséget, vagy akár lehetne ez egy horror kávézó is. Hmmm, mind a kettő eléggé csábító volt számomra.
- Nos, van egy olyan érzésem, hogy segítségre van szükséged, vagy netán tévednék? – kérdőn pillantottam rá, majd újabb pár kortyot fogyasztottam el az italomból miközben válaszra váltam.

■ ■ Hello my little Angel  41  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
• myself
Kedvenc dal :
• hypnotic
Tartózkodási hely :
• mindig máshol
Hobbi & foglalkozás :
• rendbe hozni az életemet?
Humor :
• gyilkos



A poszt írója Chloe Winslet
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 15, 2017 4:54 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Azure

Muszáj kicsit kiszakadnom a mindennapokból, a sok természetfelettiből, egy kis szünetre és magányra van szükségem. Lassan 2 év is eltelt azóta, hogy az érzéseim vissza vannak kapcsolva, de ettől még a súly a vállamon ugyan akkora és olyan, mintha nem is akarna enyhülni, mintha egyre több és több lenne a súly ami elkezd szép lassan belülről felemészteni, nekem pedig fogalmam sincs róla, hogy hogyan kéne legyőznöm.
Mai napig van az velem, hogy nagyon sokszor úgy ébredek fel egy rémálomból, hogy teljesen lever a víz. Újra és újra élem át éjszakánként a sok szörnyűségeket amiket közel 300 éven keresztül műveltem. Szülőket és gyerekeket vettem el egymástól, kegyetlen módon gyilkoltam, mindenkit ellöktem magamtól vagy éppenséggel megöltem őket, most pedig… Most pedig itt vagyok teljesen egyedül, saját magamra hagyatkozhatok csak és rá kellett döbbennem, hogy akik a barátaim voltak, immáron ők sincsenek mellettem. A szó legszorosabb értelmében egyedül vagyok. Nincsen senki akire számíthatnék, akinek elmesélhetném a gondjaimat, nincsen senkim akire támaszkodhatok és ez a tudat… Egyszerűen borzalmas. Utálom azt aki voltam és amilyenné váltam, és bárcsak tudnék tenni valamit, hogy jóvá tehessem a sok szörnyűséget amiket mások ellen elkövettem, de nincs, egyszerűen nincs ilyen opció. Nem tudok mit kezdeni. 
Akarok egy új életet. Egy új életet akarok kezdeni egy olyan helyen ahol nem kell félnem attól, hogy esetlegesen nem tudnám irányítani a vér iránti legyőzhetetlen vágyamat. Nem vagyok éppenséggel mai vámpír,idős vagyok, ha a koromat tekintjük, még is nagyon sokszor fog el a sóvárgás, a legyőzhetetlen szomj és másra sem vágyom sokszor, minthogy fogja valakit és szárazra csapolhassam az illetőt.
Az iménti gondolataim után végül úgy döntöttem, hogy elköltözöm Mystic Falls-ból. Nem akarok többé ott maradni. Az a város eleve csak rosszat hoz az ember fejére.
Úgy döntöttem, hogy messzire akarok menni ettől a pokoli várostól. A kitűzött cél Seattle lett.
Fogtam magamat, össze csomagoltam és be is szálltam a kocsiba. Nem vesztegettem az időt, minél hamarabb el akarok innen tűnni. Lehet ezt hívni menekülésnek is, sőt, menekülök a saját démonaim elől, de ez van, nem tudok mit kezdeni, csak így érhetem azt el, hogy ne essen bántódása miattam több ártatlannak.
Az első nap nem csomagoltam ki, csak leraktam a bérelt házba a bőröndöket, beparkoltam a kertbe és elkezdtem körbe nézni a városba. Itt minden olyan… Nyugodt és békés. Megláttam egy starbucksot és fogtam magam és be is ültem oda, majd rendeltem magamnak egy vaníliás latte-t.  


■ ■ szeretettel készült  38   ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
HURTS LIKE HELL
Tartózkodási hely :
♒ under the Rainbow
Hobbi & foglalkozás :
♒ to figure out my past



A poszt írója Sunshine Sinclair
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 14, 2016 11:53 pm
Ugrás egy másik oldalra


Sunshine
Pascal

Nem kellene itt lennem, hiszen veszélyes. Rám nézve, vagy az itt lévő emberekre nézve? Magam sem tudom, csak azt, hogy minél inkább próbálom őket kerülni, mintha csak azzal, hogy hozzám érnének megégetnének, de nem olyan könnyű mindig elviselni idegenek érintését. Még akkor se, ha csak éppen, hogy beléd ütköznek. Vélhetően a nővérem ragyogna és élvezné azt, hogy minden szempár őt figyeli. Ő mindig is ilyen volt, míg én nem, vagyis már régóta nem. Nem törődtem azzal, hogy minél inkább kihangsúlyozzam azt, amivel a természet megáldott. A fény szép lassan eltűnt az életemből, mert egyszerűen nem tudtam azt, hogy valaha képes leszek e úgy érezni magam, mint aki megtalálta az otthonát. Amióta először átváltoztam, s azóta oly sokszor úgy éreztem, hogy egyre inkább távolabb kerülök ettől, másrészt meg ott volt az a nyomasztó érzés, hogy egyedül maradtam.
Nem tudtam uralni azt, ami velem történt és még vélhetően történni fog. Egyszerűen csak átváltozom és vélhetően a kedvemtől függ az egész, hogy éppen mivé, de az a legrosszabb, hogy a legtöbb esetben azt se tudom, hogy mit teszek állati alakban, mert képtelen vagyok jelen maradni, inkább csak ijedten húzódom hátra. Minden egyes nap csak abban reménykedtem, hogy el fog múlni ez az egész, felébredek és újra a régi életemben találom magamat… De ez hosszú hetek, hónapok óta csak vágyálom maradt, ahogyan annak a férfinak a tettét se bírtam elfelejteni. Ő se volt ember, ha igazak a pletykák akkor vámpír lehetett, de oly mindegy, hiszen még mindig érzem a testem minden porcikájában azt a kínt, amit okozott nekem, amikor megtalált, majd pedig egyszerű bábbá tett. Nem érdekelte semmilyen sikoly, semmilyen könyörgés, egyszerűen…
Valaki nekem jön, mire sietve rezzenek össze, majd amikor bocsánatot kér az illető, akkor csak biccentek, majd a pulcsim ujját kezdem el gyűrögetni. Nem mintha hideg lenne, de így a még be nem gyógyult sebeket is legalább el tudom tűntetni. Inkább nézzenek furán rám amiatt, mert pulcsit hordok ilyen időben, mint amiatt, ami a testem bizonyos részeit borítja. Bár ha tehetném és rajtam múlna a dolog, akkor vélhetően láthatatlanná válnék.
A kávé és a sütemények illata könnyedén ragadt magával, s egy apró és halovány mosoly kúszott az arcomra, ahogyan egy gyerekkori emlék jutott eszembe. Bárcsak apának elmondhatnám ezt az egészet, lehet, hogy ő tudna segíteni, vagy magam sem tudom. Miközben megannyi gondolat cikázott át az elmémben észre se vettem, hogy a sor hirtelen megállt, így telibe neki sétáltam egy srácnak. Még szerencse, hogy nem kaptam meg az italomat, mert biztosan nem örült volna annak, ha a nyakába borítom. Bár addig szinte fel se értem, vagy talán pont. Így hirtelen ránézésre körülbelül a válláig érhettem, majd amikor hátra fordult, akkor sietve tettem egy lépést hátra, de ekkor meg a mögöttem levőnek a lábára tapostam, mire az bosszankodva szólalt meg.
- Sajnálom én nem akartam! – szólaltam meg szabadkozva, majd a srác felé fordultam, aki még mindig engem nézett. – Neked se direkt mentem! Tényleg sajnálom! – szólaltam meg sietve és kissé talán riadtam, pedig nem tűnt túl ijesztőnek. Míg végül valami leesett vélhetően a pult mögött, de én újra összerezdültem. Aztán egy nő a nevemet mondta, hiszen már csak a rendelésre vártam. Sietve kerültem ki a fiút, majd elvettem a süteményt és a kávét, hogy utána egy eldugott kis sarokban helyet is foglaljak. Kíváncsian pillantottam körbe, majd újra megállapodott a pillantásom azon a férfin, aki előttem állt. Mintha valami fura dolog lengte volna körbe, de ebben magam sem voltam biztos. Talán már agyamra ment ez az egész átváltozás, vagy mi a manó. Animágus, azt hiszem, hogy így hívták ott, amit találtam a neten…

Alive •• Remélem jó lesz beugrónak. 40 ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



A poszt írója Pascal Johnson
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 21, 2016 8:14 pm
Ugrás egy másik oldalra


Pascal
Sunshine


A véletlen a felkészült szellem jutalma.



A mai nap, szinte mondhatom azt, hogy csodás. De csakis azért, mert hétvége van. Ilyenkor nem hajtok sehová, nem sietek, mert nem késem el egy óráról sem. Teljes a nyugalom a lelkem legmélyén. Vagy legalábbis látszólag. Az elmúlt időkben sok kis apró dolog egyszerre kavart fel és nyugtatott le. Kész hullámvasút az egész. Vagy legalábbis úgy tűnik. Elvágódom, felkelek, elvágódom és újra felkelek. Nem adom fel a reményt, még akkor sem ha más már régen megtette volna. Szóval élek, csak most már sokkal világosabb a számomra minden. Nyitott szemmel járok, odafigyelek az emberekre, hátha találok bennük valami nagyon furcsát. Nem a lelkük legmélye érdekel, a vérmérsékletük, hanem hogy emberek-e vagy olyan különbözőek, mint én. A normálistól eltérő. Persze gondolom kész röhej, hogy nem vagyok hajlandó más állat alakját felölteni a nyércen kívül. Jó igazából voltam már oposszum, macska anya kérésére, mert ő is ezt az állatot szereti és mindenképpen ki kellett próbálnom. Legalább látta, hogy mennyire béna vagyok ha arról az egy állatról van szó. Sokkal közelebb állnak a szívemhez a kutyák. De nem mondtam neki semmit. Miért? Hogy megbántsam? Azt nem akarom. Nem esne neki jól és én ezt nagyon jól tudom. Szóval a békés hallgatást választottam s, nem magyaráztam el mennyire hízelgős kis teremtményeknek tartom a macskákat és a kutyákat meg hűségesnek. Bár más véleménye ellenkezhet az enyémmel, talán pont az anyáé, azt gondolhatná, hogy a macskák igenis nemes állatok, a kutyák meg buták. Jó példa erre Garfield és Ubul, már ha a mai gyerekek még értik kikről van szó. De ki ne halott volna a zabagép macskáról és a kevésbé okos kutyáról és John-ról? Őszintén szólva erre a kérdésre most nem tudok választ adni. Nem is akarok. Azt viszont tudom, hogy tanulnom kell. Kivételesen nem a tananyagot, hanem ezt az egész átváltozás dolgot valamilyen másik állattá. Igazából, kikértem volna anya véleményét, ha otthon tudtam volna maradni. Nekem azonban el kellett jönnöm otthonról, mert enyhe lustaság fogott el. Ennél az érzésnél már csak az lehet rosszabb, ha foglalt a mosdó s, nekem rögvest mennem kellene, de nem lehet, ki tudja miért. Szóval van amivel fokozni tudom a hülyeségeim számát. Legalábbis úgy látszik. Szép szóval nevezhetjük ezt berögződöttségnek, természetnek amit nem tudunk megváltoztatni hiába próbálunk, van ami sosem fog eltűnni úgymond belőlünk. Ilyenek azok a titkok is, amiről anya nem tud csak én és egy másik személy. Ami éppen elég ahhoz, hogy mardossa a lelkemet a bűntudat, mégsem beszélek róla. Nem lehet, mert mondjuk megígértem vagy túl kényes ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül elkezdjek kitálalni olyasmit ami csak rám tartozik. Hogy egy kicsit kikapcsolódjak úgy döntöttem elmegyek az egyik közeli kávézóba. Elhívtam volna magammal az egyik ismerősömet is, mert biztosan örültek volna ha gondolok rájuk. Mégsem ment. Ha velük lennék a kockázat nőne, hogy elárulom a titkom, mert nem jó ha magamban tartom. Különben lehet, hogy sült bolondnak néznének utána, hiszen nem hinnének nekem csak ha a saját szemükkel látják, azt azonban nem fogom megtenni. Nem menne. Gyalog, sétálva érkeztem meg a kávézóhoz. Szinte gondolkodás nélkül be is mentem és már vártam a soromra a többi ember között, akik szintén rendelni szerettek volna maguknak vagy az egész családjuknak valami finomat. Ameddig vártam szépen és lassan körbe pillantottam a tömegen. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem a természetfelettit kerestem itt, mert akkor biztosan megnőne az orrom.

♫ Music: Itt! » Note: Remélem  tetszeni fog. Very Happy» Words: Ööö jó kérdés. » ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
everything
Tartózkodási hely :
seattle の
Hobbi & foglalkozás :
myself の
Humor :
varied の



A poszt írója Henrik Schiller
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 20, 2015 5:24 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Cassandra
i'll whisper a secret

- Örömmel hallom. Ez esetben… - a következő pillanatban már mozogni is tud, amilyen könnyen használtam a varázslatot, épp olyan könnyen meg is tudom szüntetni. Sokat profitálok abból, hogy két fajnak is a képességeit magaménak mondhatom, habár eleinte kételkedtem abban, hogy sikerülhet. Tudtam, hogy miként lehet vámpírrá változni, és a hatalmam növelésének érdekében el is intéztem, hogy azzá válljak. A varázserőm visszaszerzése eleinte problémákba ütközött ugyan, de végül megoldottam azt is. A szüleim persze szörnyetegnek láttak, de sajnálatos módon a halál elérte őket nem sokkal utána. Az én kezem pedig tiszta maradt, ez pedig fontosabb, mint a lélek tisztasága. A lelked nem látja senki, a kezeidet viszont igen.
- Csak maga után. – nyitom ki előtte az ajtót és engedem előre. – Induljunk el arra, mit szól hozzá? – mutatok balra. Nem tudom, hogy egész pontosan mi van arra, de merem feltételezni, hogy folytatódik az üzletek sora, eddigi tapasztalataim szerint az ilyen helyek ezer és ezer üzletet tudhatnak magukénak. Régen már egy-egy ilyen egy egész várost is kitett volna, elképesztő, hogy a világ mennyit változott már évszázadok alatt is. – Biztos nem érti, hogy miért ilyen fontos ez a beszélgetés nekem. – kezdek bele, de nem pillantok rá oldalra, csak érdeklődve pillantok körül a sok üzlet között.  – Az utóbbi időben rádöbbentem arra, hogy a további céljaim sikeres megvalósítása érdekében a látókörömnek is tágulnia kell. Így találtam meg önt is. A bátyám vérvonalának leszármazottja, ily módon a rokonom. Tudja, önnek meg sem kellett volna születnie. – úgy látszik az embereim még sem voltak képesek minden rokont és leszármazottat megölni, ami egyszerre örömteli és kiábrándító hír. – Azonban a létéből egy legyet üthetek két csapásra. Tudja: kössük össze a kellemest és a hasznost. Kissé feltérképeztem a jellemét azok alapján, amit tudok önről, és arra jutottam, hogy van egy ajánlatom, amit talán érdemes lenne megfontolnia. – most pillantok rá először, természetesen továbbra is barátságos mosollyal az arcomon. – Nem kell miatta feladnia az eddigi életét és életstílusát, de több pénzhez jutna. Igaz, felelőséggel jár, de úgy gondolom, hogy könnyen megoldja. – a kérdés már csak az, hogy akarja –e hallani. Bár attól tartok, hogy kénytelen lesz meghallgatni.

Game of Thrones || Remélem jó lesz  40  || szavak száma || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 19, 2015 9:43 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Henrik


Sietősen emeltem combjaimat, az itteni lékkört - újdonsült "rokonom" közbenjárása végett - hajmeresztőnek és nevetségesnek találtam, semmint befogadónak és hasznosnak. Célirányosan szedtem a lépteket, kávémat számhoz passzírozva, egy percet, annyit sem akartam elkótyavetyélni a délutánom maradékából, szorított az idő. Ha ma nem ütök Ana nyomán, akkor a cselekvésterem olyannyira beszűkül, hogy nem másban, csak céltalan bóklászásban merülhet ki. Annak meg nem lesz eredménye. Sosincs. Addig kell ütni azt a vasat, ameddig izzik.
Elakadtam, végtagjaim megmerevedtek, testem szobrosodva akadt fenn a kijárattól alig egy lépésre, kezemben a kilinccsel. Nem volt nagy titok, hogy kinek köszönhetően cövekeltem le, de ahelyett, hogy elmérgesedtem volna, inkább komikus közbelépésnek, frappáns fordulatnak véltem. Szeretem a leleményes húzásokat, ennek ellenére szíves-örömest megjutalmaztam volna egy jelentőségteljes szemforgatással, ha szemizmaim nem feszültek volna az üveges golyóbisra mint apró szálkák. Ez az ürge nem semmi. Ennyit ér neki az a mese, amivel készült? A nagy óda a családunkról? Miért? Minek? Meghibbant? Nem újkeletű jelenség az idős fajzatoknál. Beleőszülnek az örökkévalóságba, aztán gyökereik megszállottjaivá rabosodnak, tudom is én, miért...
- Legyen - Lengetem ezúttal a fehér zászlót, hangot adva kívánságának, és magam is meglepődök, hogy nem ütköztem akadályba szavak terén. - Meghallgatlak... csak eressz - dünnyögöm savanyúan, és kivárom a szabadulásom. Egy férfi ne így tartson sakkban. Van rá más mód is.

१ Megjegyzés १ Words १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
everything
Tartózkodási hely :
seattle の
Hobbi & foglalkozás :
myself の
Humor :
varied の



A poszt írója Henrik Schiller
Elküldésének ideje Kedd Júl. 07, 2015 3:55 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Cassandra
i'll whisper a secret

Csak egy nagyot sóhajtva nyugtázom a szavait. Nem értem a mai embereket. Mégis miért ilyen… ellenségesek? Hiába mondják nekem azt, hogy ez személyfüggő, attól még igaz lesz, hogy a mai ember sokkalta udvariatlanabb és agresszívabb, mint amilyen volt úgy pár száz évvel ezelőtt. Akkor még meg volt egyfajta…kifinomultság az emberben, de úgy tűnik mára ez kiveszett kis híján mindenkiből. Nem csak Cassandra-ból, de persze most elsősorban rácélzok. Nem szeretném őt bántani, de ha nem hagy nekem más megoldást, akkor kénytelen leszek erőszakkal elintézni, hogy meghallgasson. Vagy talán egyszerűbb lenne őt megölni. Igen, az minden bizonnyal könnyebb lenne, de túl sok rokonomat öltem már meg. Talán egy kis változatosság nem ártana.
- Sajnálom, de az attól tartok, hogy nem megoldható. – csóválom meg a fejemet még a pultnál, ahogy felé fordulok, majd még mielőtt kilépne az ajtón, elintézem, hogy mozdítani se tudja a lábát. Nem olyan nagy dolog ez, de mondjuk, hogy… földhöz szegeztem. A többi vendég zavartalanul eszik többet, ők most ebből az egészből nem látnak semmit sem, ez így van jól. Legyünk csak egymás között, nem szeretném, ha egy érdeklődő hallaná a dolgot, az emberek hajlamosak… túl sokat csacsogni. De ezt már régen is előszeretettel tették, csak régen még hízelgő volt. – Csalódtam önben, Cassandra. Bár… ha azt nézzük, hogy mióta él és milyen világban, akkor azt kaptam, amire számítottam. – csóválom meg a fejemet, ahogy elé sétálok, elállva az utat az ajtóhoz. Na nem mintha most eltudna odáig menni. – Kilencszázötven éve élek, a legkevésbé arra vágyom, hogy önnel fogócskázzak, remélem tehát megérti, hogy miért is tettem ezt. – mutatok a lábai felé. Nem szeretnék egész nap utána futkosni, egyszerűbb így a dolog, legalábbis nekem mindenféleképpen. – Tudja, több, mint egy évszázad alatt értem el, hogy minden rokonom kilehelje a lelkét, így kissé érzékenyen érint a tény, hogy a bátyám egyik fattyának vérvonala megmaradt. Ennek a tagja ön is. – világítok rá a dologra, amit már ezelőtt is mondtam neki, de talán végre ad esélyt, hogy el is magyarázhassam a dolgot. – Megígéri, hogy nem menekül és végighallgat? Mert ez esetben sétálhatunk egyet, talán még fel is kereshetünk egy…butikot. – gondolom szeretné használni a lábait, igen fárasztó lehet egy helyben állni huzamosabb ideig. Mégis mit veszthet? Ha megölni akarnám, akkor már megtettem volna. Én csak beszélgetni akarok vele. Egyelőre.

Game of Thrones || Remélem jó lesz  40  || szavak száma || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 06, 2015 9:30 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Henrik


A bronzgarasok megálltak a kezemben. Fizeti? Mire fel jótékonykodik az öreg? Olcsó trükk, gyenge húzás a szimpátiám elnyeréséért, bárki szimpátiájának az elnyeréséért is az lenne... Ráadásul hasztalan, eszem ágában sincs behódolni a játékának. Kezembe szorítottam a műanyagpoharat, de nem tiltakoztam, hadd csonkítsa az ő pénztárcáját ez az apró kiadás. Számomra ez nem büszkeség kérdése volt, nekem oly mindegy, hogy kinek a zöldhasúja fogy, az egyetlen, ami zavart, hogy a bájgúnár képén leolvasható volt, hogy mire ment ki ez az egész. Nem fogok a tenyeréből enni, vagyok annyira értelmes. Arcom közönyösségről, unottságról árulkodott, és amint viszontlátást intettem a felszolgálónak, magam is indulni készültem.
- Nem. Nem hallgatlak meg, Henrik. Azért nem, szívem, mert annyira nem érdekel a sztorid, hogy semennyire. Ha igaz is, sajnálom, tudod? Ez egy romlott, elbaszott család, kár ide születni. Kérdezd meg a kétszáz családtagot, akiknek elásásába majd' beállt a derekam. Ha pedig csak ugratsz, nem vagyok az efféle poénok híve, ne lopjuk már egymás idejét ilyen marhaságokkal... Keress fel inkább egy butikot. Mi ez a gönc rajtad? - hadartam egy szuszba sűrítve mondandómat, és vállamra toltam a táskám pántját. - Ne kövess - böktem még oda, majd hetykén az ajtó irányába indultam. Az én életembe nem hiányzik ez a dráma. Fontosabb dolgom is van jelenleg.
१ Megjegyzés १ Words १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
everything
Tartózkodási hely :
seattle の
Hobbi & foglalkozás :
myself の
Humor :
varied の



A poszt írója Henrik Schiller
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 04, 2015 5:04 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Cassandra
i'll whisper a secret

A hitetlenkedő kérdésére csak elmosolyodom. Hát persze, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen őrültségnek is hangzik ez, de azt hiszem egy ilyen világban nem igen beszélhetünk már őrültségről, elvégre… minden hihetetlennek tűnő dolognak van alapja, nemde? Kisebb-nagyobb, komolyabb-komolytalanabb, de van, és épp ezért úgy gondolom, hogy mindennek adni kell egy esélyt. Kivéve a vallásnak. – Ugyan, soha nem vetemednék ilyenre. – mosolygok rá. Ha hülyének nézném őt, akkor valami sokkal … egyszerűbbel igyekezném őt befolyásolni, mint a puszta ténnyel, hogy a rokonom. Nos, igen kellemetlen ez most mindkettőnknek és váratlan fordulat, de ezekből áll az élet, nem igaz? Meg kell tanulni velük együtt élni. – Nos… igen, ez lenne a dolog lényege. – bólintok egyet a szavaira. Igazán szórakoztató nézni, ahogy nem akarja elhinni a dolgot. Persze, nem akarom őt ezért kritizálni, én se hinném el a helyében, de hát… azt hiszem megtudom őt győzni. Én is csak nemrégiben bukkantam rá, nekem sem éppen szokványos az ilyen. – A nevemet már tudja, és a családi összejövetelen kívül nem akarok öntől mást. De azt eltalálta, hogy követem, úgy… mióta itt van. – nem valami nehéz őt követni , bár nem is igen próbált kiszúrni senkit sem, de amúgy is, van tapasztalatom az ilyenben, tehát aligha járt volna sikerrel. – Nem is kell tőlem félnie, Cassandra! – ha kéne, akkor félne, ha van egy kis esze, bár hozzá kell tennem, hogy sok bolond emberrel találkoztam már, és nem véletlen én vagyok az, aki életben van. Mondjuk úgy, hogy elvesztették a fejüket harc közben, és aki csak csapkod, de nem gondolkodik annak…. minek is a feje a nyakán? – Csak azért, mert nem hihetetlenül hangzik, még lehet igaz. Miért nem ad esélyt, hogy bizonyítsam önnek? – kérdezem kíváncsian. Mi tartja vissza attól, hogy megakarjon benne bizonyosodni? Tán a félelem? Ha nem hisz benne mit veszthet azzal, hogy rám áldoz a drága idejéből? Szerintem semmit. – Tessék, a hölgy a vendégem volt! – nyújtom át az itala árát mosolyogva a pincérnőnek majd Cassandra felé pillantok. – Egy kicsit még hasonlít is rá, bár ennyi idő után már én sem emlékszem tisztán a testvéremre. – mondom, ahogy az arcát nézem pár pillanatig, majd újra szóra nyitom a számat. – Tehát, lesz oly kedves, hogy meghallgat engem, Cassandra? Utána mehet amerre lát, nem fogják útjaink többé keresztezni egymást, megígérem! – legrosszabb esetben megölöm, bár… nem igen látom esélyét annak, hogy a vesztemre akarna törni. Elvégre vele ellentétben, én tudom bizonyítani, hogy a rokonom, csak hát… hiába az, attól még nem engedhetem, hogy elvegye, amit megszereztem.

Game of Thrones || Remélem jó lesz  40  || 304 szó || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 01, 2015 12:17 am
Ugrás egy másik oldalra




To Henrik


Görcsösen kocogtattam körmömmel a pultot. A felszolgálás sorompót kapott, a fiatalok özönlöttek a kinti forróság elől, a rendelések száma ennek hála csúnyán megugrott, így került az enyém hátrányba, s kaptam pattot. Innen csókoltatom a kócos szöszit abban a pecsétes uniformban. Nagyot sóhajtottam. A lábamban már ott volt a mehetnék, de a rendelésem idekötött. Hagynom kellene... Nincs vesztegetni való időm... Tényleg nincs. Mégsem mozdulok.
Mégsem mozdulok, míg az a jómadár ismét hozzám nem címez szavakat. - Hogy tessék? - fordulok felé letaglózva, szinte lebilincselve szavaitól. - Ó, istenem... - röhögök fel harsányan, majd közelebb cipelem a bárszékemet övéhez, hogy alig válasszon el minket a levegő. - Henrik Schiller, te hülyének nézel engem - ingatom fejem vigyorogva, még mindig hat rám a meglepetés. - Figyelj, három órája vagyok ebben a Seattle-ben. Három kibaszott órája. És te megjelensz itt, kiköpöd, hogy a rokonom vagy, és el is hiszed, hogy én ezt beveszem. Igazam van? - döntöm oldalra a fejem, de arcomra valami dühös szigor ült, ami szavaimat vezette. - Foghíjas sztori. De kreatív. Mióta követsz engem? Mit akarsz tőlem? Kinek dolgozol? Ki a franc vagy egyáltalán? - húzom össze szemöldököm, és szolidan engedek a megereszkedő szemfogaimnak. - Nem félek tőled. Érzem, hogy korosabb vagy nálam, éppen ezért sem fogok elfutni. Mondd, hogy mit akarsz, és kalap-kabát! - recsegem dühittasan, majd kezembe veszem arcát. - Ne nézz hülyének, Henrik Schiller - lehelem tagolva, alaposan a szájába rágva, de mikor megérkezik a gőzölgő feketém, elkapom álláról a kezem, és a pincérnőre fordítom kedélyese álarcom. - Mennyi lesz?

१ Megjegyzés १ Words १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
everything
Tartózkodási hely :
seattle の
Hobbi & foglalkozás :
myself の
Humor :
varied の



A poszt írója Henrik Schiller
Elküldésének ideje Pént. Május 22, 2015 5:35 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Cassandra
i'll whisper a secret

Kissé meglep, hogy ennyire végigmér, de nem teszek semmit, nem is szólalok fel ellene, hagyom, hogy megtegye, amit megakar tenni. Sokan hiszik, hogy a megjelenés nem számít semmit sem, de ez így nem igaz, mert a megjelenés messze többet jelent, mint bárki is hinné. A megjelenés is egyfajta hazugság tud lenni, hisz annyi mindent kifejezhetünk azzal, ahogyan öltözködünk és nem feltétlen azt fejezzük ki, amilyenek a valóságban vagyunk. A megjelenés egy eszköz, egy hazugság, a látszaton alapul, tehát a megtévesztést szolgálja és igen jól méghozzá, elvégre hány ember esett már ennek áldozatául? Az esetek többségében ugye ezek az illetők mind férfiak voltak. Mily meglepő!
- Örülök, ha úgy találja. – a mai világban túlságosan is sokan szeretnek nemet mondani a világ legegyszerűbb dolgaira is akár. Pedig hiába mond nemet az ember, nem lesz erősebb, csak még inkább akarja azt, amire nemet mond, tehát végső soron elgyengíti magát azzal, hogy sóvárognia kell. Emberek… - Ezt bókként veszem, köszönöm, jó hallani, azonban úgy érzem, hogy félreérti a szándékaim. – mert az ő szándékait igen nehéz félreérteni, de persze nem veszek róluk tudomást. Szép nő, de a vérem, a rokonom, nem igazán érzek késztetést arra, hogy együtt legyek vele. Számító vagyok, nem pedig egy beteges őrült. – Mindenesetre ezt elrakom, köszönöm, úgy érzem, hogy nagy hasznát tudom még venni a közeljövőben. – mondom, ahogy a szalvétát egy mozdulattal felkapom és már el is tünetem a zsebemben. Legalább eltudom érni, ha ez a kis beszélgetésünk nem úgy alakul, ahogy azt szeretném, hogy alakuljon. Elvégre bármi megtörténhet, nem igaz? – Úgy hiszem, hogy mégiscsak lesz rám ideje. Csakis rám lesz ideje. – mosolygok rá, ahogy a pultra könyökölök mellette és mosolyogva pillantok felé. Ha tudná, hogy miért vagyok itt… minden bizonnyal nem akarna ilyen egyszerűen elhajtani engem. Bár, minden bizonnyal arra számított, hogy lát még. Érdekes dolog az ember, nem csak kívülről. – Attól tartok, hogy köztünk ez nem működhetne. Tudja, a vérfertőzés illegális. Bár nem hinném, hogy kitérnek arra, hogy mi a helyzet akkor, ha a két illető között van már jó pár száz éve. – bolondnak néz? Talán. Ha igen, akkor azt is lehet orvosolni, ha nem…akkor azt már nehezebben, de mivel lehetetlen nem létezik, így nem megoldhatatlan feladat az sem.

Game of Thrones || Remélem jó lesz  40  || 304 szó || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 21, 2015 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Henrik


Közönyösen nyalogattam a poharam száját. A frissen őrölt, majd felöntött kávén kicsapódott a tejszármazék, gőze is eloszlott már, hidegen lötyögött a márkapecsétes papírpohárban. Nem is igazán ittam belőle mióta kikértem - lehetett vagy néhány órája, csak összemaszatoltam vele a számat a nagy töprengésben, meg forgattam a markomban az óra járására - félő volt, hogy lassan a blúzomra is jut belőle. Nem érdekelt. Nem érdekelt a sok tinédzser felhőtlen vihogása a bokszokban, a falon feszülő keret csámpássága vagy a kiszolgáló elcsúszott rúzsa. Körbekérdeztem már a legnagyobb üzletházak fejeit, körbe a civileket, munkásokat és gyerekeket, de Ana mivoltja úgy kérdőjeleződött meg minden szájban, mintha csak nem is létezne.
Nem tudom, hogy miért vetődtem be a boltba, mert nyilván nem a kávéért. Talán a tavaszt meghazudtoló, tűző nap elől. Talán a sorozatos kudarcoknak kívánok hátat fordítani, talán már csak nem látom, hogy hova vezet ez az út.
Annyi bizonyos, hogy a hideg kávénak mennie kell, nekem pedig befejezni ezt a picsogást, mert megüt a guta magamtól. - Egy Expressot. Forrón - biccentek a szöszinek, majd megcélzom a kukát a meglévővel. Lustán dőlök felkaromnak. Nem úgy alakul a nap, ahogy kellene neki.
Megilletődve veszem, hogy egy férfi hang címez szavakat hátamnak. A város olyan idegen nekem, hogy egy megszólítás céltalan próbálkozásnak tűnik, mi másnak tűnhetne? Ráncolt homlokkal fordulok a fiatalember felé immár, de egy arccsontja sem ismerős számomra. Árgus szemekkel mérem végig, végig bokájától feje búbjáig. Talán? Lehet? Nem volt még rá példa, hogy kocsmán kívül bárki leszólítson, de ez Seattle városa, nem az én szabályaim. Mi más oka lenne rá?
- Óh... - lehelem halkan, és finoman ajkamba harapok. - Hízelgő. - Az. Tucatszor kaptam már ajánlatot férfiaktól - volt, hogy nőtől, és tucatszor fogadtam el. Legyen könnyűvérűség vagy leplezetlen akarat, ha valaki átszóródik a rostán, nem hagyom unatkozni. Nem én.
- Normál esetben meghívatnám magam egy italra, aztán felhívhatnál a lakásodba, de most attól tartok, hogy nem férnél az időmbe. Nincs veled semmi baj, tényleg, kicsit öregecske az imidzs és ez a borosta, de hidd el, semmi probléma vele. Tényleg dolgom van - húzom el keserédesen ajkam, majd kikapok egy szalvétát a tartóból és egy tollat a táskámból - rutinosan, szinte ösztönből, majd lefirkantottam a telefonszámom. - Itt a számom, később felhívhatsz, és megejthetjük a dolgot - biccentek kedvesen, és finoman megszorítom a vállát, majd ismét teljes alakkal fordulok a pult felé, a kávémra várva.
१ Megjegyzés १ Words १ Zene
©
Fütyül
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Kedvenc dal :
everything
Tartózkodási hely :
seattle の
Hobbi & foglalkozás :
myself の
Humor :
varied の



A poszt írója Henrik Schiller
Elküldésének ideje Kedd Május 19, 2015 4:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Cassandra
i'll whisper a secret

Mondanám, hogy egy finom kávé reményében jövök ide, de hazudnék. Az igazság az, hogy az utóbbi időben meglehetősen fontos lett nekem a család. Nem, még mindig nem sajnálom azt, hogy végeztem a sajátommal. A szüleim évszázadokat éltek volna még, nekem pedig az örökkévalóság adatott meg azzal, hogy feltámadtam, tehát… nem akartam több évszázadot várni arra, hogy eljöjjön az időm. Türelmes voltam így is, de aztán eljött a megfelelő pillanat és lépni kellett. Keresztes hadjárat indult, apám nem akart részt venni benne, de végül az én közrejátszásom miatt ment és hát a halálba menetelt. Harcosnak tartotta magát, harcosként is halt meg, nem hinném, hogy panaszkodhatna. Anyám… őt a megözvegyülés után beszéltem rá arra, hogy házasodjon újra, mert a házunk igen gyenge lett apám halálával. Azt felejtettem el csak mondani, hogy akihez megy, egy beteges, őrült fiatalember, aki jobb szeretett pengékkel játszani egy nő testén. A testvéreim pedig ennek a megbosszulása közben haltak meg. Azt azonban nem tudtam, hogy drága jó öcsémnek előtte gyermeke született, így a vérvonalunk nem halt ki, és még most is létezik. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy véget vessek az illető életének, de… aztán eszembe jutott, hogy sokkal többet érhet nekem élve, mint holtan. Épp ezért vagyok itt. Hogy felmérjem, helyes-e a megítélésem.
- Üdvözlöm, hölgyem! Nem bánja, ha társául szegődöm? – lépek hozzá barátságos mosollyal az arcomon, és ha igent mond, akkor már húzom is ki a széket, ha pedig nemet…nos, azt is megoldom minden bizonnyal. -  Áh, hova is raktam a modorom! Henrik Schiller! – nyújtom felé a kezemet, korántsem ellenségesen, elvégre mi okom lenne őt úgy kezelni? Fura látni az öcsém leszármazottját. Eltelt már több évszázad mióta meghalt, én pedig megvizsgáltam minden apró kis hírmorzsát, de nem tudtam, hogy a családunk nem csak bennem él tovább. Többet ilyen nem fordulhat elő. Remélhetőleg a nő meddő. Nincs kedvem több családfa kutatáshoz.

Game of Thrones || Remélem jó lesz  40  || 304 szó || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 22, 2015 1:04 pm
Ugrás egy másik oldalra




Adrian && Echo
i hate this mission and this man

 Ez a pasas... hogy is hívják? Pedig határozottan emlékszem rá, hogy Mike a lelkemre kötötte a férfi nevét, ami hozzáteszem, többször el is hangzott a mai nap folyamán. Fránya névmemória! Mindegy. Nem az a típus vagyok, aki ennyitől beparázik. Ugyan már! Ez csak egy név. Egy megszólítási és azonosítási forma, ami egy nagyon, nagyon, nagyon idegesítő személy birtokában van. Szinte nem is akarom elhinni amit mond. Említették, hogy figyelmeztették a heves természetemre, de úgy látszik ez nem hatotta meg. Mi van Hapsikám, a hírnév már nem elég? Bemutatót akarsz? Ám legyen.
Nem tetszik a stílusa. Az, ahogy beszél. Eleinte egy cseppet meglepődtem. Már kezdtem azt feltételezni, nem is olyan rémes alakkal van dolgom. Ez a kis reményfoszlány hamar eltűnt. Rájöttem, ez is éppen akkora egy sznob, mint a többi vagyonos, neves ember. Bleh. Ha ez nem lett volna elég a felháborodásomhoz, az amit mondott, még inkább kiborított. Betette a széket az asztal alá.
Felháborodva mondtam meg neki a magamét. Nem érdekel, hogy hányan néznek és mennyire híres-neves ez az akárkicsoda előttem. Igen, még mindig nem jut eszembe a neve. De már nem is érdekel. Itt befejeztük. Megmondom a főnökömnek is, nem vállalom ezt a feladatot. Ha pedig büntiből irodai munkára ítélne... nos, ő is tudja, hogy akkor az irodát lövöm szét a rosszfiúk hátsófertálya helyett. Ki is jár rosszabbul?
Mondandóm végeztével ráborítom a pasasra a kávéját. Egyenese, gyors és határozott léptekkel indulok meg a kijárat felé. Felszegett fejem a sértettséget és tettemre való büszkeségemet adja vissza. Mike meglepettségéről inkább nem beszélek. Ellenben a rendezőről egy másik férfi jutott eszembe. Ez pedig felettébb idegesítő. A főnököm. Mindig ő az, aki fapofával bámul az arcomba miközben szétverem az irodáját mérgemben. Hogy csinálják? Nem vennének komolyan? Ah, ez annyira bosszantó! Nem is foglalkozom velük többet. Lendületesen és erősen ragadom meg a kávézó ajtaját, hogy, mint tornádó mehessek ki rajta. Nem is érdekel már ez az egész. Fogom magam és gyalog indulok el. Vissza a motelszobába.

Mike idegesen törli meg a homlokát. Rosszul érzi magát a történtek után. Gyors bocsánatkérés sorozatba kezd, de a férfi félbeszakítja. Engedelmesen le ül Echo korábbi helyére és biccentéssel jelzi, benne van a beszélgetésben. Eleinte megdöbben.
Találkozni vele? Megint? Ezek után is? Hű, maga aztán nem semmi. - jutnak eszébe a szavak, de nem tiltakozik. Szeretné ha összejönne ez a megbeszélés. A rosszfiúk elkapásának érdekében. Ráadásul a Főnök is őt fogja megbüntetni, nem pedig Echo-t. Valahogy így próbál meg hatni a nőre. Minden bizonnyal sikertelenül. Nagyban vitatják az elképzeléseket. A feladat részleteit, amik a "kiképzést" érintik. Hosszan beszélgetnek. Pontosítanak a részleteken, majd a másnapi instrukciókat hallva Mike igen komolyan veszi azt és biztosítja róla a férfit, minden tőle telhetőt megtesz az ügy érdekében. A "tárgyalás" végeztével feláll a fiatal ügynök és kezet fogva mond hálás köszönetet a rendezőnek. Elköszönnek, és egyikük jobbra, a másik balra megy.

a hozzászólás Mr. Herondalenek készült, 467 szót tartalmaz, és írás közben az I wanna go című számot hallgattam. várom a kezdőd a folytatáshoz, nagyfiú! Wink  



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Pop goes the camera
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 6:00 pm
Ugrás egy másik oldalra




Echo

Figyelmem nem terelhette el semmi. A kávézó ajtaját bámultam szüntelenül. Tekintetem végigmért minden érkezőt. Négy órára értem ide. Pontosan a megbeszélt időpontra. Rendeltem egy kávét, és türelmesen vártam. Körülbelül öt perccel később megérkezett az a páros is, akik hozzám jöttek. A férfi, kiről foglalkozását messziről feltételezni lehet. A mellette álló egyszerű nő pedig... épp olyan amilyennek elképzeltem. A társa, mint kiderült Mike, idevezette. Elhangzottak a neveink, én pedig hellyel kínáltam őket. Észre vettem valamit, miközben alaposan megnéztem magamnak a nőt. Nem leplezve, hiszen fel kell mérnem a helyzet súlyosságát. Mit vettem észre? Azt az apró jelét döbbenetének. Nem ilyen férfira számított. Ezt pozitívumnak vettem. Sejtem, nem szereti a köntörfalazást és a nyakatekert mondatokat. Így, míg igyekeztem udvarias és kedves maradni, nyíltan közöltem a tényállást. Ahogy beszéltem figyelmem nem kerülhette el valami. Figyelmeztettek, a nő nem könnyű eset. Szavaim egyre inkább nem tetszést keltettek benne. Ezt szerettem volna elkerülni. Reménykedve hívtam ide a pincért, hogy hozzon a vendégeimnek, pontosabban, jövendőbeli ügyfeleimnek egy kávét. Mikor ideért és feltettem a kérdést a két ügynöknek, a nőnél elszakadt az a bizonyos cérna. Némán ültem és hallgattam a kiborulását. Mondhatni fapofával néztem farkasszemet vele. Ez bizonyára csak tovább fokozza a dühét, de nem érdekel különösebben. Látnia kell, hogy engem nem hat meg ezzel a kiborulásával. Végül felállt, nem törődve a többi vendéggel, és... rám borította a kávémat. Nem mozdultam. Sejtettem, valahol mélyen a tudatom alatt. Követtem tekintetemmel a távozó nőt. A társa, kit becenevén csak Mike-nak emelgetünk, nem győzött bocsánatot kérni a nő viselkedése miatt. Felemelve kezemet intettem neki, hogy fejezze be. A pincérről nem is beszélve. Teljesen nyugodt arccal fordultam a férfi felé.
- Nem történt semmi. Fel voltam készülve a kirohanására. Hagyja elmenni. Had engedje ki a gőzt. Inkább üljön le velem szemben és beszéljük meg a részleteket. - mutatok a nő korábbi helyére. Eztán mondom a pincérnek, hozzon mindkettőnknek egy kávét. Küldtem egy SMS üzenetet a vörös hajú titkárnőmnek, majd nyugodt hangon és tárgyilagosan folytattam a beszélgetést a férfival.
- Szeretnék találkozni vele, újra. Holnap délben a Westlake plázában. Egyedül jöjjön. Nem akarom, hogy a jelenlétével befolyásoló tényező legyen. Ha ott van, az olyan, mintha be kellene bizonyítania mennyire makacs. Kihívás. De, ha egyedül lesz ott... könnyebb meggyőzni. - magyarázom egy bő húsz perces beszélgetés közben - Gondoskodjon az eljöveteléről. És, ne mondja meg neki mit csináljon. Ennyit kérek. A titkárnőm elküldi a pontos részleteket. - folytatom. Hosszasan beszélgettünk még arról, hogy mi a pontos elképzelésük és milyen szerepre kell felkészítenem a csak fedőnevét használó Echo-t. Szeretném meggyőzni a holnapi találkánk folyamán. Izgalommal tölt el a feladat gondolata. Tudom, nem kezelhetek tárgyként. Sokkal kifinomultabban kell cselekednem. Vigyáznom arra mit mondok, és hogyan teszem azt. Nem irányíthatom. Sosem sikerülne. A beszélgetés végére érve megérkezik a mindig csinos, most egy egyszerű blúzt és szoknyát viselő titkárnőm a váltóruhámmal. Elköszönöm a férfitól és a mosdóban átöltözöm. Innen indulok el haza, taxival, hogy még legyen időm átöltözni - megint - és rendbe téve magam találkozhassam a Santa Lucia tulajdonosával, Amanda Black-el.

×495× ×My Demons× × folytatás helye ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 07, 2015 11:29 pm
Ugrás egy másik oldalra




Adrian && Echo
i hate this mission and this man

Gondolataim próbálom rendezni. Megnyugodni és nem gondolni arra, mennyire feldühített a főnököm. Legszívesebben behúztam volna neki egy jó nagyot. Nem tehetem meg. Ő az egyetlen akivel akinek sikerült kibírnia... eddig. Még egy ilyen húzása és lehet ő lesz a következő azon a bizonyos listán. Az erőmet inkább egy másik személynek tartogatom. A nagyképű, hatalmas orrú és még nagyobb önimádattal rendelkező baromnak, akinek a szavaira hallgatnom kellene. Hogyne! Még a saját társamra és felettesemre sem hallgatok. Pont egy vadidegenre fogok! Ejj, ezt hogy eltalálta a vezetőség... nem. Túrót a fülükbe. Hangosan énekeltem az autóban. Nem szégyelltem magam, sosem szoktam. Legalább ennyi kijár nekem, ha mást úgysem adhatok ki magamból. Pedig olyan jó lenne megverni valakit. Annak a hogy is hívják rendezőnek az arcoskáját kellene eltorzítani. Biztos szebb lenne tőle. A nagy orra sem tűnne akkorának a duzzadt arca mellett. Tiszta haszon lenne mindenkinek! De jobb ha nem is gondolok arra a vadidegenre. Miért idegen? Mert még a nevét sem tudom. Az arcát meg végképp nem ismerem! Az ezer meg ezer variácójú találkozás, és a férfi külsejének elképzelése csak úgy kavargott a fejemben. Másra kellett terelnem a figyelmemet, mert a végén még idegesebb leszek. Az pedig már egészségtelenné tenne. Inkább leveszem az edzőcipőmet és felrakom a lábamat a kocsi műszerfalára. Hangosan szól a rádió, és élvezem az utat. Megpróbálom élvezni, és az ablakon kitekintve másfelé vándorolni ebből az autóból. Nem akarok Seattle városába menni. És ez nagyon is meglátszik rajtam. Lassan beérünk a városba, több órás út után, és Mike újabb kísérletet tesz a beszédre, amikor kikapcsolom a rádiót. A városba érve nagyon borzalmassá vált a benne szóló kornyika.
- Most a motelba megyünk. Ott felfrissülhetsz. Négy órára megyünk a megadott helyre. A férfi egy igen híres rendező. Adrian Herondale a neve. Azt javaslom nézz utána a neten. - itt szemet forgatva fordultam az ablak felé. Hogyne, majd pont őt fogom nézegetni meg a róla készült cikkeket a szabadidőmben, nem? Soha! Jobban járunk, ha a kávézóban látom őt először. Különben is! Szeretnék letusolni és végtagjaimat nyújtóztatni. A pisztolyom ápolásáról nem is beszélve!
- Szeretném, ha meghallgatnád amit mond. Igazi profinak számít. A véleménye nagyon fontos, ahogy a tanácsai is. Szeretném, ha megnyernéd őt nekünk... és nem az öklöddel. A bájoddal. - itt felé fordultam. Nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg. Arcizmaim pontosan tükrözték azt amit mondtam. Az érzéseim nem is említve.
- Nekünk? A micsodámmal? És, már meg ne sértődj Mike, de a tanácsokat nem kell megfogadni. Csak tudomásul venni. Szóval, nem kell azt tennem, amit mond ugye? Akkor minek is jöttünk ide? Még valami... ki? Kivel fogunk találkozni? - teszem le a lábaim a műszerfalról és fordulok a fiatal férfi felé.
- Tudod, hogy értettem. Akár hiszed, akár nem, nagyon bájos tudsz lenni. Csinos vagy. Csak nehezen elviselhető. A Főnök utasításai szerint járunk le. Nagy fába vágjuk a fejszénket, és ehhez az akcióhoz több előkészületre van szükség. De ne vitatkozzunk! Nem akarok balhét. - magyarázza néha rám, néha meg az útra pillantva. Fokozatosan válaszol a kérdéseimre, sorban. Ezt pedig szeretem. Sosem hagy ki egyet sem - Adrian Herondale. Jegyezd meg. Adrian... Herondale. Mond utánam, Echo! Adrian Herondale. - most kezdem azt hinni, hogy óvodásnak néz. De, csak addig, addig mondogatta, míg egyszer legalább muszáj volt nekem is hangosan kimondanom. Hiába, a név memóriám a legrosszabb. Könnyen elfelejtem a neveket. Olyan könnyen, hogy amint elmondja a nevét valaki, már nem tudom mit mondott. Pedig csak egy másod perc telt el azóta. Ugye milyen rossz? Viszont Mike idegesítőbb! Egyre csak a férfi nevét mondja, és azt, ismételjem utána.
- ADRIAN HERONDALE! - fordulok és hajolok oda Mike füléhez és jó hangosan mondom bele a rendező nevét - Most boldog vagy? - ülök vissza a helyemre és felveszem a cipőmet. Mike a fülét simogatva mondta; igen. Megérkeztünk az olcsó motelbe. Mint mindig. Sosem számíthatunk jobb szállásra. Csak én. Akkor! Ha épp valami pénzes, visszataszító férfi körül kell legyeskednem. Undorító! Inkább a pókok a földigiliszták! Az a légkör... valahogy büdösebb, mint a pottyantós. De, nem szabad erre gondolnom. Egyszerűen csak ledobom a sporttáskámat az ágyra és már el is foglalom az apró fürdőszobát. Lezuhanyozok, átöltözök és hanyatt fekve az ágyon várom, hogy Mike is összeszedje magát. Épp időben indulunk el, hogy odaérjünk a Starbucks-ba. Már majdnem bementem a határozottan előre szaladó lábaimmal, amikor épp olyan lendülettel fordultam meg, mint amilyennel előre felé haladtam. Sikeresen neki is mentem a kollégámnak.
- Nem. Én nem megyek be! Menj be te! Vagy, inkább húzzunk el innen! Itt se voltunk! Mond meg a Főnöknek, hogy nem vállalta el a feladatot. Mike, légyszi! - hiába. A férfi felvette a makacsság álarcát és megfordított. Igazából legyűrhettem volna, ha akarom, még sem tettem. Betolt az ajtón. Beérve elengedett és én is összeszedtem magam. Az egyszerű sportcipőmben, farmernadrágom és toppomban határozottan álltam meg. Körbejárattam a tekintetem, de senkit sem láttam, aki illett volna az elképzelt leíráshoz. Fenébe! Mike elkísért egy asztalhoz, és elmondta ki ül ott. Felvontam egyik szemöldököm és úgy néztem rá. Na neee! Ez nem lehet igaz! Ez valami rossz vicc! Ez a csávó tuti nem valami gazdag rendező! Képtelenség! A ruhája sem sznobos. A viselkedése sem, és ahogy iszik... A hangja elviselhető és nincs felhőkarcoló méretű orra sem. Hát én most ábrándultam ki ebből a férfiból. Hátra dőlve, karba tett kézzel néztem rá. Arc kifejezésemet kicsit sem kedvesen. Inkább flegmán. A csalódottságom után következett a valóság. A kegyetlen valóság. Szavai épp olyanok voltak, amilyennek elképzeltem. Fúú, de képen tudnám törölni! A gondolataimmal játszottam és tekintetemmel ölni tudnék. Nem szóltam. Visszafogom magam mielőtt tényleg vele töröm ketté az asztalt, hogy utána kihajítsam az ablakon. Tovább hallgattam azokat a szörnyen idegesítő szavakat. Mindkét szemöldököm felszaladt, kikerekedtek a szemeim ahogy az ülést magyarázta és mutatta be. Végül megérkezett a pincér. Ekkor rácsaptam az asztalra. Hangosan csattant, és minden bizonnyal minden tekintetet magamra is vonzottam.
- Na idefigyeljen maga nagyképű barom! Először is, nem vagyok a Kedvese! Hogy jön maga ahhoz, hogy csak úgy szólítgasson! Echo! És jó vagyok így, ahogy vagyok! Ne tegyen megjegyzéseket a ruháimra! Inkább a magáét dobnám a szemétbe! Ne változtatgasson itt semmin! Nézzen tükörbe és lője le magát! - ekkor felálltam. A szék nyikorogva húzódott hátrébb - Ne mondja meg mit csináljak! Dugja fel a kávéját! - törnek elő a szavaim, és megfogom az ő poharát, majd telibe öntöm vele. Ha forró, ha hideg, nekem mindegy. Ússzon benne és fulladjon is bele! Ezzel pedig sarkon fordultam és elindultam a kijárat felé. Már az ide vezető úton felhúzott. Aztán most tessék. A csalódni sem tudtam benne! A Főnököm pedig nem érdekel! Akkor sem fogom azt tenni amit más mond, ha belehalok is! Igen! Ezzel a gondolattal és reménnyel, mint valami felbőszített bika trappoltam a kijárat felé.

a hozzászólás Mr. Herondalenek készült, 1107 szót tartalmaz, és írás közben a Funhouse című számot hallgattam. no more comment.



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Pop goes the camera
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 31, 2015 8:34 pm
Ugrás egy másik oldalra




Echo

Nem kaphattam szabadnapot. A tegnap esti buli nem kifogás se nekem, se egy egyszerű ember számára. Felnőttek vagyunk. Mindenki a saját maga kárára issza le magát és kel fel óriási fejfájással. A legrosszabb, hogy a gazdagok és szépek élete még sem olyan álom világ, mint amilyennek tűnik. Kemény munkánk van, mindünknek. Az elhanyagolása és egy apró rossz lépés is, sokkal nagyobb bajjal jár. Akár az életünket is elveszíthetjük. Noha, nem minden értelemben a szó szoros értelmében. Ez már egyénileg válogatja magát. Korán kellett kelnem, hogy a második napomat is fotózással töltsem. Délben Rick-el találkoztam és beszélgettünk egy jót. Bár, tegnap este is elég sokat járt a szája, nem igazán figyeltem rá. Ma értelmesen tudtuk társalogni, mindenféle plusz társaság nélkül. Nyugodt környezetben. Utána elbúcsúztam tőle, és az egyszerű pólómban, barna kabátomban, fekete nadrágomban és cipőmben elsétáltam az egyik kávézóba. Egészen pontosan a Starbucks-ba. Emlékszem rá, hogy valaha én is itt dolgoztam. Pontosan tudtam mire számítsak, délután négy órakor ettől a helytől. Ellenben azt az ügynöknőt nem tudtam hova tenni, akivel ma találkozóm van. Azt sem tudom milyen külsőre számítsak. Bár, az elmondások alapján valami középkategóriás nőt képzeltem el nagyon nehéz személyiséggel. Igen, tájékoztattak a makacsságáról és a forrófejűségéről. Ennek ellenére kíváncsian léptem be az ajtón. Kértem egy kávét, és leültem az egyik üres asztalhoz. Négyre beszéltük meg a találkát. Két perccel előbb érkeztem, míg a nő... nos, ő öt percet késett. Nem tudom szándékosan váratott meg, vagy csak az idevezető út volt túl forgalmas, de egy biztos, már akkor tudtam kit várok, amikor belépett az ajtón oldalán egy öltönyös férfival. Igen, a férfiról lerí a foglalkozása. De a nő. Barna haj, barna szem és deszka test. Na jó, ez túlzás. A maga módján nagyon is csinos volt. A súlyos modora pedig már messziről képes beindítani az emberben a vészcsengőt. Követtem tekintetemmel őket, míg ide nem értek. Hellyel kínáltam a nőt, míg a férfival kezet fogtam. Nem volt szükségem a bemutatkozásra, mert az öltönyös pojáca elmondta ki vagyok. Ellenben a köszönést nem hagytam el. Alaposan végigmértem a nőt, kicsit sem leplezve ezt. Beleittam a kávémba.
- Azt hiszem értem mi a problémájuk. Sok munkába fog ez telni. Szerencséjükre épp elég szabadidőt kértem a titkárnőmtől. Igazi előkelő nőt faragunk magából, Kedvesem. Először a külsején kell változtatnunk. Ilyen ruhákban még aludni sem merne egy díva, nemhogy utcára menni. Utána, foglalkozunk a stílusával. - mondtam komolyan, de ügyelve arra a bizonyos mértékű figyelmességre és barátságos hangnemre, amivel igyekeztem nem magamra haragítani a nőt. Intettem az egyik pincérnek. Faragatlanság lenne nem kávéval kínálni őket egy kávézóban.
- De... Először is, próbáljon meg egyenes háttal ülni. Legyen büszke. Emelje fel a fejét, húzza ki magát. - magyarázom. Szavaim demonstrálására saját magamat használtam fel - Hátra a vállait, előre a mellkasát. - tettem hozzá. Eztán érkezett meg a pincér.
- Hozzon mindkettejüknek egy a kávét. Hogyan kívánják elfogyasztani? - fordultam a kérdésnél a két FBI ügynök felé. Ezzel is tudattam velük, hogy erre a kis semmiségre meghívom őket. Az öltönyös, fiatal férfi már mondta is hogyan kéri. Már csak a nőn volt a sor. Igyekeztem normálisan, kevésbé kifinomultan beszélni és fogalmazni. Ismerem a fajtáját. A legkisebb dolgoktól is falra tudnak mászni, és egyenesen gyűlölik, megvetik a tehetősebb embereket. Azokat a sznob embereket, akikhez pedig küldeni készülnek, nehéz lesz lenyűgözni. Felkészíteni az ő szintjükre még inkább. Hozzáteszem, a társadalom azon rétegét én sem szívlelem. Bár, őszintén szólva, ők már csakis magukat szeretik és mindenki mást utálnak. Kivéve, ha tehetősebb náluk. Várok a nő reakciójára, válaszára, a pincérrel együtt. Közben azon reménykedem, nem hagy itt mindkettőnket. Egy ilyen helyen műsort csinálni, nem a jobbik fajtából, ostobaság lenne. Mégis, kíváncsian szemlélem és méregetem. Képes-e meglepetést okozni számomra, vagy pontosan olyan amilyennek elsőre elképzeltem!?

×612× ×My Demons× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 31, 2015 4:06 pm
Ugrás egy másik oldalra




Adrian && Echo
i hate this mission and this man

Nagyszerű! Tényleg! Nem vágytam másra csak arra, hogy valami tök vadidegen fazon kioktasson. Ez volt életem nagy álma! Pff... Ha valaki azt hiszi, hogy beadom a derekamat egy olyan férfinak akit nem is ismerek, akkor nagyon nagyot téved. Sosem fogom meghallgatni azt, amit mond és végképp nem fogom meg is tenni azt. Nem érdekel, hogy mennyire fontos egy ember. Közel húsz percig kiabáltam a főnökömmel az Ő irodájában, és még ez sem volt elég. Rendíthetetlen, kőarccal nézett vissza rám. Pedig még a lámpáját is földhöz vágtam! Eltörtem, és az árát minden bizonnyal a fizetésemből vonják majd le, de nem érdekel. Oda megyek Seattlebe, ahogy azt Mike is kérte tőlem, de hogy a pasas nélkül fogok távozni onnan az is hét szentség. Még mit nem! Jó vagyok abban amit csinálok. Jól végzem a munkámat és igen, elismerem, hogy vannak dühkirohanásaim aminek köszönhetőnek gyakran megváltozik egy akció menete, de könyörgöm, ez a legnagyobb hibám. Eddig mindenkit elkaptunk, akihez kirendeltek. Most mégis... aaaj. "Menj el vele kávézni. Találkozzatok. Légy kedves, különben a bébiszittered elfenekel." Persze. Majd pont Mike lesz az, aki képes lesz leteríteni. Mindig én verem meg őt az edzőteremben. Még plusz pénzhez is jutottam a fogadásokból. Nem is értem miért erőlködik. Mérges vagyok? Határozottan! Találkozom valami sznob idiótával, aki a kisujját is félretartja amikor a délutáni kis teáját issza. Magasan hordja az orrát és olyan idegesítő hangon beszél, hogy egy éneklő madár is felrobbanna ha hallaná. Az én idegeimről meg ne is beszéljünk. Szerintem már akkor orrba fogom vágni, amikor először kinyitja a száját. Úristen, a beszéd stílusáról nem is beszélve! Olyan lesz ez nekem, mint az iskola padban ülve hallgatni a tanár körmét a táblán. Már most feláll a szőr a hátamon és nem a kellemesebbik értelemben. Mike, muszáj? Nem akarok találkozni vele!
Idegesen dobolok ujjaimmal a kocsi műszerfalán. Az anyósülésről ülve figyelem az utat. A fákat amik mellet elhajtunk. A rádióban szóló zene ütemére mozog a fejem. El kell terelnem a figyelmemet, mert ha nem akkor csak jobban felhúzom magam. Annak pedig olyanok isszák meg levét akiket nem feltétlenül akarok bántani. Kivéve azt a híres akárkicsodát. Hogy is hívják? Here? Heredale? Nem tudom, valahogy csak ilyen ostobaságok jutnak az eszembe. Herpesz, talán? Pff... tudja a halál. Úgyis be fog mutatkozni. Ezek a gazdag sznobok szeretnek arról dicsekedni mi a nevük és miről híresek. Fú, de befogok húzni neki. Igen, már ezt tervezem. Nagyon, nagyon jó lenne. Eltörni azt a bazi nagy orrát és az arcába nevetni. Igen, ezt fogom csinálni. Máris szebb a nap. Vagyis, inkább csak az lenne, ha Mike nem épp ebben a pillanatban szólalna meg. Honnan tudja mikor időzítsen?
- Tudom, hogy ez a téma egy kissé felhúz. De, lássuk be. Igen erős dühkezelési problémáid vannak. A kirohanásaid meg atombomba méretűek. Szeretném, ha megpróbálnál rendesen... - eddig bírtam. Egyszerűen fogtam magam és több kakaót adtam a rádiónak.
- ...viselkedni. - fejezte be a mondatot, de már teljesen feleslegesen. Inkább átadtam magam a zenének. Az út sokkal elviselhetőbb így. Sőt, én magam is énekelni kezdtem az énekessel. A kezem is átváltott a zene ütemére. Élveztem a dalt és igyekeztem elfelejteni épp milyen borzalmas hely felé tartunk.
- Highway to Hell! Highway to Hell!
Várj Seattle, a hurrikán úton van!

a hozzászólás Mr. Herondalenek készült, 532 szót tartalmaz, és írás közben a Highway to Hell című számot hallgattam. no more comment.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Skylar Grey - Moving Mountains
Tartózkodási hely :
∆ Seattle, Mystic Falls ∆
Hobbi & foglalkozás :
∆ detective, agent



A poszt írója Ronnie Miller
Elküldésének ideje Kedd Szept. 16, 2014 5:01 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ronnie & Tom
Lezárva!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Skylar Grey - Moving Mountains
Tartózkodási hely :
∆ Seattle, Mystic Falls ∆
Hobbi & foglalkozás :
∆ detective, agent



A poszt írója Ronnie Miller
Elküldésének ideje Kedd Aug. 19, 2014 11:11 am
Ugrás egy másik oldalra







Ronnie & Tom
The waiter just took my table
Nem igazán ismertem még ki itt magam, de határozottan emlékeztem, hogy a kocsimmal erre már jártam. Igyekeztem gyorsan kiismerni magam, hisz ha dolgozni is akarok, nem kérdezősködhetek, mint ha azt se tudnám, hogy hol vagyok. A kávézó ablakin keresztül is jól látszott, hogy nincs tömegnyomor, bőven van hely, ahová le tudunk ülni, és folytatni a beszélgetést, amibe belekezdtünk.
-Köszönöm.-mosolyodom el, amikor előre enged, és lépek be a nyitva tartott ajtón. Mosolyom mellé szemöldököm a homlokom közepéig húzódik, majd mikor az említett hely felé veszik az irányt, követem őket.
-Ablak mellett fenntartott hely?-nézek Tom-ra, miközben figyelem, ahogy a fiú eltávolodik az asztalunktól. Elismerem, kellemes kilátás nyílik az utcára, de nem az a fajta, ahol az emberek megállnak, és belebámulnak abba, mait épp fogyasztasz. Kávézókban többször megfordultam már, de szó szerint csak megfordultam. A pulthoz sétáltam, kértem, elvitelre megkaptam, és már el is tűntem a helységből. De a legtöbbször a reggeli kávét még otthon fogyasztottam el, napközben az irodából pedig nem volt szükséges kilépni, a papírpoharat viszont ott is jobban preferáltam, mint a bögréket. Rossz szokás, hogy soha nem tudhatod, mikor kell felállnod, és elmenned.
-A hozzám hasonlóak nem igazán kapnak időt az ilyesmire.-húzom el szám, vállat vonva, és kezembe veszem a papírlapot, amin a kínálat kapott helyet. -A parkolócéduláknál és a gyorshajtásnál. Viszont jobban érdekelne az, hogy te miféle ügyekbe keveredhetsz, mai miatt a segítségemre szorulnál.-nézek ki a kártya fölött, tekintetem kissé gyanakvó, de a papírlap tökéletesen elrejti a mosolyt, ami komoly hangom mellé társult, jelezve, hogy a kérés komolysága elenyésző.
A fiatal, de meglehetősen jóképű fiú visszasiet az asztalhoz, kezében a papírtömbbel, amibe a rendeléseket írja. Rá pillantok, amikor megérzem, hogy tekintete engem pásztáz.
-Egy jegeskávét kérnék sok tejszínhabbal a tetején, fahéj és kakaópor nélkül, egy jó adag csokisziruppal lelocsolva.-adom le a rendelést, és a puszta gondolattól a hasam is megkordul.  
music:Desperation|words: 302 |
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 17, 2014 11:47 am
Ugrás egy másik oldalra

Ronnie & Tom


Mivel egy kávéra hívtam őt, így eleve tudtam, merre kell menni, hogy valóban finomat fogyasszunk el. Ismerős minden itt nekem, a Starbucks-ban pedig nagyon időt szoktam tölteni. A munkámat is idehozom, mert itt nyugalom van, s nem fog senki sem őrjöngve odaszaladni hozzám, hogy ez meg az a szitu, ez kéne meg az kéne.
- Szeretem ezt a helyet, mindig itt kávézom, ha itt vagyok a városban - vigyorogtam egyet. - Hölgyeké az elsőbbség - kinyitottam az ajtót előtte, és amint belépett, én is megtettem ezt a lépést.
A kávézóba alig, hogy beléptem, amikor egy ismerős arcú srác rám mosolyog. Nos, igen, ez teszi az ismeretség, és itteni levegő rontása.
- Mr. Fowler, megint itt? Szabad ám a szokásos ablak melletti asztal - ennyire örülni nekem, nahát... Ezután követni kezdtem őt, majd pedig reméltem, Veronica is jön velünk. - Itt a választék, picit később jövök - mondta gyorsan, majd pedig el is tűnt a rengeteg ember között.
- Nagyon fog udvarolni neked, sőt, a hozzád hasonló szépségekért pedig meg van őrülve - mondtam el a srácról, hogy miféle pernahajder ez a pincér. - Tényleg, hol is tartottunk az előbb? - kérdeztem meg, mert már túl sok mindenen gondolkodtam, és olyankor felejtek.






zene: - | blabla: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Szer. Júl. 16, 2014 11:40 am
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Starbucks kávézó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Yesterday at 4:41 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3