Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Madison Street

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 15, 2017 7:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
| Lezárt játék, szabad játéktér! |
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 10, 2017 6:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan && Milton
- Ahogyan mondani szokták senki se ugyanolyan, ahogyan néha a látszat olykor képes átverni minket, emiatt pedig jobb óvatosnak lenni. – elég csak a bátyámra gondolni, aki megölt és elvette még az erőmet is, vagyis nem megölt, hanem örök állomra küldött, alig hogy magamhoz tértem megtalált egy vámpír és azóta pedig enyém az örökkévalóság. Nem mintha én kértem volna, vagy feledni tudnám az árulást, ahogyan azt is tudom, hogy senki se nézné ki egy ilyen törékenynőből, hogy valójában halottakkal foglalkozik és a rendőrség munkáját segíti a bűntények megoldásában. Mindegy is, hiszen nem ez volt a lényeg, csak rövid időre élvezni akartam az életet és kicsit talán emberibbnek érezni magam, mint mostanában lehetőségem volt rá. Ehhez pedig pont kapóra jött ez a férfi, igaz nem ez volt a tervem, de ez a változás egészen tetszett.
Kíváncsian hallgatom a válaszát és egy aprót bólintok. Pár pillanat erejéig csak emésztem a hallottakat és azon töröm a fejem, hogy kimondjam-e amit gondolok, vagy ne, de hát eddig se volt gond abból, hogy elmondtam a véleményemet.
- Az élet szeret minket megcáfolni, hogy de mégis létezhet olyan, amit nem hittünk volna, hogy lehetséges. Ugyanakkor néha az se baj, ha pont abból lesz barát, akiből ki se néznénk. Néha pont ezek a barátságok a legerősebbek és a legfurábbak is egyszerre. – mosolyodom el barátságosan, majd tincseim közé túrok, hogy utána ismét visszahulljanak a korábbi helyükre. – Remélem, hogy sikerül hamarosan megbeszélniük a dolgaikat és újra minden rendben lesz. – teszem még hozzá teljesen őszintén, mert pontosan tudom, hogy mennyire is fontos egy-egy barát, mekkora kincset ér. Nekem is voltak, de azt is tudom, hogy milyen az árulás, de a legrosszabb az egészben, hogy a legnagyobb árulást a saját testvérem követte el.
- Nekünk? – kérdezek vissza, amikor többes számban beszél, hiszen igazán kíváncsivá tett, ahogyan arra is, hogy miért hiszi ezt. Természetesen kérdés nélkül is érheti a másik kérdésemet, hiszen benne rejlik az előzőben és arckifejezésem is eléggé beszédes. – Hmm, érdekes, hogy ennyire hagyja azt, hogy más befolyásolja az életét és közben hagyja azt, hogy megfossza attól, amire talán régebben még vágyott, most meg ábrándozni se igazán teszi. – ez mind-mind csak feltételezés volt, de nem hiszem el, hogy sose szeretett még nőt, vagy éppen ne lett volna az életében. Még akkor is, ha sebet ejtett rajta. Nehezen tudom elképzelni, hogy örökké magányos farkas volt, de nem kizárt, hiszen nem ismerem. – Nem találtam meg azt, aki igazán fel tudta volna kelteni az érdeklődésemet és maga mellett tudott volna tartani. Nem kutatok, de hiszek abban, hogy egyszer mindenkinek lehet szerencséje ilyen téren, még akkor is, ha nem várunk már ilyet az élettől. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat, miközben mosollyal az arcomon fürkésztem őt, majd emeltem is a poharamat koccintásra, hogy utána egy húzásra meg is igyam. Egy kisebb grimasz azért befigyelt, viszont mielőtt még megszólalhattam volna valaki nekem jött, így akaratlanul kicsit neki estem Miltonnak, sietve kapaszkodva meg benne, viszont ez remekül jött ahhoz is, hogy miközben kicsit még őt is meglőtte a fickó becsúsztatassam vissza a zsebébe a tárcát. – Bocsánat. – szólaltam meg sietve, majd még egy apró csókot is leheltem arcára, mielőtt visszatornáztam volna magam a saját székembe teljesen. – Igen, hiszek abban, hogy nem léteznek véletlenek és minden okkal történik. – mondom neki komolyan. Én hiszek ebben, még a rossz is okkal történik velünk, még akkor is, ha éppen átkozzuk a sorsot, amiért megint kitolt velünk.


■ ■Semmi baj!  :hatodjmeg:  41  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 07, 2017 12:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan & Milton
PARDON!
Rég nem kerültem hasonló helyzetbe. Napját sem tudom már, hogy mikor szaggattam ki magamat a hétköznapi rutinból és foglalkoztam bármi - bárki - mással is. A kuncsaftok és a barátokká nőtt pácienseken túl értem ezt. Nyilvánvalóan az ember társas lény, így magam sem kerülöm a beszélgetést, vagy az ismerkedést, de általában nappal teszem és nem tőlem ilyen fiatal, egyedül mászkáló nők társaságában. Főleg nem történik meg velem, hogy ők hálózzanak be, ahogy az előttem - mellettem haladó nő is tette. Bárhogyan is, kár rágnom magam azon, hogy miért és hogyan, egyszerűen csak hagynom kell, hogy történjen. Haza még úgysem szívesen mennék. Aspen miatt. Igen. Úgy hangzik, mintha kihasználnám a nőt, pedig szó sincs róla. Keverem a kellemeset a hasznossal. Több szempontból is jól esik vele töltenem az időmet. Szokatlan és újszerű, de bizsergető és izgalmas. Egy magamfajta embernek felettébb különleges élmény!
Belezuhanunk az ismerkedés további szakaszaiba és tovább haladunk benne. Mosolygóssá teremt, eltörölve korábbi morcos énem. Rá-rá pillantok lopva. Keresem arcán az érzések jeleit, miközben megfigyelem. Nem. Nem, mint doktor. Egyszerű emberként próbálok ismerkedni. Sosem elemzek elsőre. Ha így tennék, csekély lenne azon emberek száma, akivel szóba elegyedhetnék. Hisz mindannyiunk megőrzi démonait. Én is. Képtelen vagyok befogni a számat és beszélgetést egy talán számomra kellemetlenebb irányba terelni. Nevetésére elmosolyodom, hegykén még orrom is felhúzom, majd ingázok fejemmel, hogy megnyugtassam magam sem értem, hogy hordhatok össze ennyi ostobaságot. A válaszát meghallva állam szegem kissé, a mutatásra elpillantok, körbe, ahogy ő int kezével, majd elgrimaszolva a pillanatot megcsóválom a fejem, halkan felnevetve. - Dicséretes. Ritkán hallom azt, hogy valakit a belbecs foglalkoztat. Meglepett! Őszintén!  - tárom szét karjaim, majd kiszélesedő mosolyomnak hagyom, had foglalja el arcom teljes egészét. Lesütöm tekintetem és az itallapot pásztázzák szemeim. Még sem hagyhatom a nőn a szemeim végén, az sem volna illendő! Ráadásul részemről ez nem több, mint aminek tűnik így meg kár volna úgy viselkednem, mint egy szerelmet kereső kisdiák. Nem igaz?
- Nos, erre a kérdésre azt hittem sosem fogom ezt a választ adni, de igen. Úgy érzem a barátom is. Túl nőtt azon, ahová szántam őt.  - mosolyom keserű, kissé talán még erőltetett is, hiszen nem szívesen beszélek az érzéseimről, de nem fogom letagadni. Nincs miért. Aspen szemébe is belemondanám, ha néha az okos-fülest kihúzná a hallójárataiból és meghallgatná az olyan hétköznapi fickókat is, mint amilyen én vagyok. Erre persze nem sok esély van, ezért kár is kapálóznom. Nem igaz?! Mégis, az a 21 gramm, amit a lélek jelent, mintha ledobna magáról párat, amikor kimondom a nőnek, amit érzek Aspennel kapcsolatban.
- Nem tudom, hogy ez jár e vagy sem. Hiszem, hogy nem osztanak ilyen lapot nekünk... - grimaszolok egyet, majd az italkérésre csak elmosolyodva bólintok  - Ami a kérdést illeti, nos, nem is tudom. Lefoglal valami más, ami kitölti a napjaim és úgy érzem, nincs szükségem másra mellette...  - megköszörülöm a torkom, mert tudván, hogy miről beszélek ez így érdekes irányzatot fest rólam  -  És Ön? - felugrik szemöldökeim vonala, miközben visszakérdezek. Kíváncsiskodom, de eszembe sem jut, hogy tolakodnék ezáltal. Mégis csendben, némán figyelem, amíg válaszol, avagy sem. Közben az italaink kihozzák, de ő rögtön feltesz két újabb kérdést, amire megjáratom a fejem, enyhén ingáztatva azt.  - Azt hiszem. Igen... - kiszélesedik mosolyom, miközben elnyújtózom italomért, hogy koccinthassunk mielőtt legurítanánk  - Ön mit gondol erről?  - húzódom hátra, bele a háttámlába, miközben résnyire szűkült szemekkel pásztázom. Elgondolkoztat. Nyilván e találkozó kapcsán, de nem vagy rest megfeledkezni arról sem, akivel ma este még szembe kell néznem.



the game is on • Bocsánat a várakoztatásért!!  :hatodjmeg:  Szeri van  • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 07, 2017 9:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan && Milton
Láttam, hogy szavaim miként hozták őt zavarba, de még se zavart. Sőt, igazán kedvemre való volt. Főleg, hogy az igazat mondtam , mert tényleg így volt. Kedvemre való volt a társasága, az, ahogyan beszélt és viselkedett. Ritka manapság az olyan férfi, aki nem a mellkasát veri, hogy ő az ász és hasonló. Ennek köszönhetően pedig még inkább nem bántam azt, hogy pont őt zsebeltem ki, na jó egy picikét igen, mert nem akartam én kényes helyzetbe hozni, de ugyanakkor, ha nem teszem meg, akkor most nem lennénk itt és nem élveznénk egymás társaságát. Néha pedig mindenkinek szüksége van rövid vagy éppen hosszabb időre egy társaságra. Még akkor is, ha nem minden társaság örökre szól.
Hallom a tiltakozását, de még se érdekel, hiszen a szavak újra elhagyják ajkaimat és kifejtem ismételten azt, hogy én mit is gondolok. Nem kell velem egyetértenie, de a mosolya végül elárulja őt, hogy tetszik az, amit hall. Persze, mások talán azt mondanák, hogy csak pontosan tudom, hogy mivel lehet megetetni az embereket, de szó se volt arról. Még ha egy szörnyeteggé is kellett válnom és igazi dög tudtam lenni a munkámban, attól még igyekeztem megmaradni az a lány, aki egykoron voltam. Akire a szülei büszkék voltak, hiszen ha már az is a homályba veszne, akkor mi marad meg? Semmi se, mert minden elveszett és talán én is, azt pedig nem engedhetem meg. Nem hagyhatom, hogy a bátyám sikerrel járjon és ha már nem tudott örök állomban tartani, akkor azt élvezze, hogy minden egyes nap az „élők” sorában mekkora pokol létezni. Kíváncsian pillantok rá, amikor megszólal, de nem felelek semmit se, hiszen nem értem én félre, de inkább csak várok arra, hogy befejezze a mondatot, amit elkezdett, mármint gondolatmenetet. Szavaira viszont elmosolyodok és egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Talán így van, de ez miért jelenti azt, hogy engem pont ők érdekelnének? Mutasson egy korombélit, aki igazán illendően tud viselkedni. – a kezemmel pedig kicsit még körbe is mutattam a helységben. – Szerintem itt is egy kezem összetudnám számolni, hogy mennyi is van. Másrészt meg mint mondtam nem a kor érdekel senkiben se, hanem sokkal inkább az, ami belül lappang. – fordultam ismét felé komolyan. Sose voltam egy felszínes nőszemély. Az érdekelt, ami a felszín alatt lappangott, hiszen egy külső lehet megnyerő, ha valaki mélyen legbelül valójában rohad. Pontosan tudtam, hiszen a bátyám se volt kivétel ez alól. Megnyerő lenne, de sajnos már rájöttem arra is, hogy belülről viszont rohad és a sötétség lakózik benne. Már semmi nincs meg abból, amit ismertem évszázadokkal ezelőtt.
- Sajnálom, hogy így van, de néha egy-egy veszekedés csak megmutatja azt, hogy milyen erős is a kötelék két személy között. Ha jól értem, akkor a munkatársa, vagy annál kicsit több? Netán barát szerűség? – kíváncsiskodom tovább, hiszen a szavaiból erre tudok következtetni, de lehet tévedek. Én halottakkal foglalkozom, nem pedig élőkkel. Teljesen másabb úgy nyomokat keresni, mint amikor itt ülnek veled szemben és beszélnek hozzád. A barátot meg tényleg egyszerű barátnak értettem, semmi többet, hiszen eléggé kifejtette azt, hogy nem él kapcsolatban. – Miért kellene? Talán nem jár mindenkinek az ilyen fajta boldogság. Másrészt meg maga mellett miért nincs senki se? Fél netán a párkapcsolatoktól, vagy csak egyszer valaki nagyon megsebezte? – tettem fel a kérdést, majd pedig sietve kikértem két vodkát, amíg ő választott. – Ezt vegye úgy, hogy a bemelegítő kör, aztán azt iszik, amit szeretne. – mosolyodtam el barátságosan. Egyszer régen még hittem a szerelemben, abban, hogy lehet családom, de most? Mim lehet? Örökkévalóság? Magány? Árulás és még ezernyi hasonló dolog, amiket nem akartam. Én csak egy egyszerű lány akartam lenni, aki élheti azt az életet, amit megálmodott, de helyette a testvérem mindent a porba tiport és elvett tőlem minden reményt… - Hisz a sorsban? Hogy két ember okkal találkozik? - kérdeztem meg tőle, mielőtt még leguríthattuk volna az italunkat.

■ ■ :hatodjmeg: 41 ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 06, 2017 9:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan & Milton
PARDON!
Egyáltalán nem vagyok hozzászokva a női társasághoz. Ami azt illeti, idejét sem tudom, mikor voltam kettesben egy idegen nővel. Őszintén, nem mintha hiányozna az életembe ez a fajta terület, úgy érzem a munkám, Aspen, a többi páciensem teljes mértékben kitöltik az űröket és soha nem is tartottam magam egy nagy hódítónak, de azért mégis csak zavarba jöttem egy ennyire gyönyörű, elbűvölő nő mellett. Ki ne jönne?! - Hát nem bánnám...  - elképedő tekintetem mosolygóssá válik. Kiszélesedik görbém, elterül. Nem igazán gondoltam, nem számítottam rá, hogy azok után, hogy rácímkéztem a tolvaj feliratot, mégis képes leszek vele nevetgélni, megkockáztatom, hogy még mulatni is. Igen, a függőbetegségek egyik specialistája vagyok - így, az olyan, mint zsebtolvajlás is felmarta magát életutamra, nem egy alkalommal küzdöttem meg ebben a betegségben szenvedőkkel is. Épp ezért megtudom különböztetni, mikor nyúlik át egy határon és mikor súrolja azt. Ahogyan most is, méghozzá igen bájosan!
Ha már így alakult, nem fogok kihátrálni és elmenekülni. Kiélvezem, hogy bővülhet az ismeretségi listám, még akkor is, ha ilyen hirtelen és kalandszerű módon. - Ahogy én sem...  - hasonló könnyedséggel felelek, ahogy ő is tette, mosolyom halovány, de nem rejtőzik. Képtelen vagyok elfojtani kíváncsiságomat, ezért utat engedek annak, hagyom, had érintse meg, had gondolkozzon el rajta, azonban a válasza megdöbbent, még hátrálok is meglepettségemben. Nevetése az, ami visszaránt. Magam is hahotáni kezdek, a fejem csóválva közben, mint aki tudja, beugrott a csávába! A fejem ingatom, mikor kicsomagolja valódi gondolatait, őszintén ráemelgetve pillantásom, hogy mégis csak lássam az arcát közben, nem mintha tartanék tőle, hogy tényleg pénzsóvár, hiszen akkor már messze járna a tárcámmal. - Ha ebből a szemszögből nézem, akkor nem is érzem olyan kínosan magam. Örülök, ha így gondolja.  - pironkodva hajtom le a fejem. Nem tudom mi hoz zavarba igazán, hogy a koromat veszi semmibe, vagy az, hogy kiemel férfitársaim közül. Bizonyos, hogy mindkettő önmagában már vörösre festhetné szöveteim, hát még így egyvelegként tálalva, ilyen nyersen az arcomba. Tovább haladunk, nem tudom, hogy mit mondhatnék, így hálás vagyok, hogy ő töri meg a csendet helyettem. - Nem, nem, én nem... - rázom a fejem, hogy tiltakozzak kérdése után, de újból megszólal, ezzel belém fojtva a szót, végig hallgatom, majd mosolyom tovább szélesedik, mi az előbb elillant egy másodpercre, hiszen megriadtam, hogy talán megsérthettem az imént. - A legkevésbé sem mások miatt aggódom. Kérem, ne értsen félre...  - csóválom meg a fejem puhán - Aggodalmam inkább abból ered, hogy a kettőnk összetalálkozása milyen hatással lehet Önre nézve, úgy... úgy értem, nem akarom, hogy félre értsen. Egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni. Arra próbálok rávilágítani, össze-vissza makogva, hogy számomra elképzelhetetlen, hogy korabeliek ne akarják körbeudvarolni magát.  - sokkal kínosabban nem jöhettem volna ki ebből, így meghajtva fejem megdörzsölöm tarkóm és elpillantok róla. Érzem, hogy ketté akar nyílni a föld alattam és jól teszi, bárcsak ... -
Sűrűn bólogatva reagálok a kifejtésre, hogyan is kerül, hogyan is csöppen bele egy ilyen törékeny porcelán az éjszaka sötét masszájába, ilyenkor. Mosolyom sejtelmes, lepillantok, mikor kifejti véleményét. Hitetlenül érzem magam. Azt gondoltam, hogy nem lehetséges, hogy az ő korában, a mostani világunkban még találkozzak ilyen gondolkodású nőkkel. Meglep! Jólesően lep meg. Nem érzem úgy, hogy ki kéne fejtenem a véleményemet ezzel kapcsolatban, így csendesen foglalom el a helyemet, vele szemben. Pillantásom akar fut fel arcára, mikor rólam kérdez. Nevetve kezdem nedvesíteni a szám, mielőtt válaszolnék.
- Munkahelyi stressz...  - lepillantok az itallapra, ami előttem hever, majd kijavítom magam, hiszen ez így nem fedi le a valóságot - Veszekedésbe torkolt a napom valakivel, aki... fontos nekem. Nincs kedvesem és nem is vagyok az a túlságosan barátkozó típus, annak ellenére, hogy nem mondok nemet a jó dolgokra.  - mosolyom haloványodik, ahogy komolyabb élét simítjuk életemnek. Aspen azt képezi.
- Nincs barátnőm, nem, öhm, egy ideje nem foglalkozom ezzel. Barátom sincs. Sem kedvesem, semmi ilyesmi...  - rázom a fejem fogvillantós somolygásom követően, majd lapozni kezdem a kartont - Ön mellett viszont lennie kellene egy úrnak. Sajnálom, hogy csalódnia kellett.  - felpillantok, íriszeit kutatom, majd átnyálazni kezdem a lapot. Valami űtösre vágyom. Több szempontból is.



the game is on •  :hatodjmeg:  Szeri van  • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 23, 2017 12:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan && Milton

Jót mosolyogtam azon, ahogyan előadta magát, hiszen olyan volt, mintha kicsit zavarban lenne. Na, meg talán magamra emlékeztetett a gesztikulásával, hiszen én is képes voltam néha túlzásokba esni, de hangot nem adtam a jókedvemnek. Inkább csak széles mosollyal az arcomon figyeltem őt. – Nos, reméljük akkor, hogy én meghozom a szerencséjét és visszatalál Önhöz az, amit elveszített. – pillantottam rá barátságosan, ahogyan a hangom is az volt. Ezek utána meg pláne, hogy vissza fogom majd csempészni a kabátjába a tárcáját. Csak majd meg kell várni a megfelelő pillanatot, bár az is lehet, hogy ha elejteném a bárban, akkor visszatalálna hozzá, viszont az túlzottan kockázatos, majd meglátom, hogy mi lenne jó. Nem szerettem tolvaj lenni, de most mégis örültem, hogy megtettem a poén kedvéért, hiszen egyre inkább úgy éreztem, hogy remek társaságom akadt.
Szavaira mosoly kúszott ismét az arcomra, hiszen a hallásom alapján kezdte visszanyerni a normális szívverését, így nem hiszem, hogy annyira bánta volna a szíve. És a pillantásából ítélve, illetve abból, hogy még mindig itt volt, egy ismeretlen nő társaságában nem úgy tűnt, mint aki ténylegesen bármennyire is bánná a dolgot. Nem szokásom az, hogy megfutassam a férfiakat, de ha már így hozta, akkor ez van. Legalább kicsit edzésben tartotta magát, én pedig önuralmat gyakoroltam, hiszen egy hevesen verő szív, vagy éppen a nyakánál táncoló ér igazán csábító tud lenni, főleg ilyenkor, de még se bántottam. Nem akartam neki ártan. Utáltam magam amiatt is, hogy eleinte nem bírtam kontrollálni a vérszomjamat, de azóta sok évtized eltelt már, hogy végre magam mögött hagyhattam a kősíromat, ahova a bátyám zárt be és még mellé ellopta az erőmet is. – Akkor jó, amúgy se szeretem az erőszakot. – szelíden szólaltam meg, amikor viszont meghallottam a következő kérdését, akkor széles mosoly kúszott arcomra, de mire megszólaltam csak a komolyságot mutattam és a hangomból is az csendült ki. – Ez még kérdés? Mi mást, mint a pénzét? – de a végére azért elnevettem maga, így érezhette, hogy csak viccelek. Nem azon nők közé tartoztam, akik pénzes pasasokra hajtott, hogy utána eltegye láb alól őket. – Először is szerintem annyira nem idős, mint állítja. A kor csak egy szám véleményem szerint. Másodszor pedig igazán kedvemre való a társasága, ez akkora bűn lenne? Csak úgy nem élvezhetem egy kedves férfi társaságát? Manapság úgyis ritka már az igazi férfi. – szólaltam meg végül egy kisebb habozás után. Valószínűleg én úgyis idősebb voltam nála, másrészt meg tényleg nem érdekelt, hogy esetleg az élet nyomott hagyott-e már az arcán, vagy nem. Jó volt vele beszélgetni és kellemes volt a társasága, így miért a kora miatt kellene elgondolkoznom? Akár még szívesen találkoznék vele máskor is, hiszen jobban el lehet vele beszélgetni, mint sok korombélivel, mármint ami a látszatomat illetné. – Zavarja, hogy fiatal vagyok? Netán fél attól, hogy mások mit suttognak a háta mögött? – kérdeztem meg óvatosan, miközben egyre közelebb értünk a bárhoz. – Én mindig is úgy tartottam, hogy nem kell megfelelni mindenkinek és ha jól érezzük magunkat, akkor miért pont ismeretlenek szavai miatt érezzük rosszul magunkat a végére? – pillantottam rá kérdőn, hiszen engem nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Nem a pénze miatt voltam vele. Főleg, hogy azt se tudtam, hogy mennyire lehet vagyonos, de hidegen hagyott teljesen. Azért invitáltam meg, mert szimpatikus volt és ennyi.
- Nem szokásom éjszaka a bárokat járni, ez ma egy különleges este volt. Úgy éreztem, hogy munka után jól esne egy kis lazítás és milyen jól tettem, hiszen máskülönben Önnel se találkoztam volna. Másrészt meg a férfiak… Hm, mondjuk azt, hogy nehezen tudnék megbízni bennük, ahogyan annak se vagyok igazán híve, hogy egy éjszaka erejéig bárkit is a szoknyám alá engedjek. – rántottam meg a vállaimat, hiszen tényleg nem voltam olyan szabadszellemű, mint sokan ebben a világban. Nem szoktam csak úgy hemperegni senkivel se. – Én Ön? Miért van egyedül? Barátnője, esetleg kedvese vagy barátja? – pillantottam rá kérdőn, miközben helyet foglaltam az egyik bokszbab, majd az itallapot a kezembe vettem, hogy megnézzem mit is árulnak itt.



■ ■  :hatodjmeg:  41  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 16, 2017 6:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan & Milton
PARDON!
- Öhm, nem! Igen... nem is tudom. Amit én elhagyok egyszer, az biztosan nem kerül elő soha! De soha. Tényleg soha.  - gesztikulálok vadul, ahogy mindig, ha zavarban vagyok. Doktorként nem írom föl az előnyeim közé, hogy képes vagyok ilyen helyzetbe kerülni, hiszen ha nincs meg a kellő hidegvérem, hogy lehetek a pályámon? Persze egyszerű a válasz. Jóval Aspen előtt még nem volt ennyire szétcincálva az idegrendszerem. Mostanra nem csoda, hogy berozsdásodtam kissé.
Kezd csillapodni a rám törekvő infarktus, hiába - nem vagyok mai kölyök. Megvisel a mozgás, főként, ha a tüdőm kiköpve kell rohannom valaki után. Aspen mellett előfordult a kergetőzés, de mikor az életem múlik rajta, nem is törődöm vele, mennyire lemaradt elmémtől a szervezetem további szakasza. Mostanra azonban már beláttam, hogy nem nekem való a futkározás. Mosolygóssá alakulok, amit nem is értek. Leginkább mérgesnek, vagy kétségbeesettnek kellene lennem. Mégis elbűvöl a fiatal nő, bájos teremtésnek gondolom. - Én nem bánom, bízzunk benne, hogy ő sem fogja túlságosan.  - intek balommal mellkasom felé, majd halkan elnevetve magam, megcsóválom a fejem. Féloldalra billentett fejjel állok előtte. Mulattat, hogy éppen engem szúrt ki a tömegből, pedig inkább rossz érzéssel kellene hatnia rám. Épp hazafelé kellene baktatnom, hogy a hátrahagyott vihar helyére becsempésszem a napsütést, de most, hogy kikapcsolódhatok egy ismeretlen nővel, nem áll szándékomban sietni. Mégis - minduntalan motyog belsőmben az átkozott vékonyka hang, mintha házasságomat bontanám meg azzal, hogy itt vagyok. Pedig ez ostobaság! - Nevetése rögtön kiráncigál ostoba gondolatfelhőim közül, le pillantva rá mosolygósan csóválom meg a fejem. - Örülök, mert verekedésben nem vagyok valami jó...  - pillantok rá mindent elmondóan, majd megdörzsölöm a tarkóm - Mondja csak, mit akar egy olyan finom, ifjú és törékeny nő egy olyan idősebb pasastól, mint amilyen én vagyok?!  - fejem enyhén rázva kérdezem, közben köszörülve a torkom. Persze, nincs is ebben semmi, ha italozunk egy kicsit, de azért mélyebbre nem akarnám ásni magam. Nyilvánvalóan ő sem. Furcsa, hogy két ilyen különböző világ, mint amilyen ő és én, mennyire simulékonyan érintkezik, ha úgy akarjuk. Zavarom nem illan tova, egyetlen perc után sem. - Nem különben... - rajta felejtem tekintetem, mit egy elképedő fejcsóvával szakítok meg. Nevetséges vagyok. Joggal mutogathatnának rám, hogy ilyen vén fejjel mennyire szánalmasat produkálok, de ha soha többé nem látom ezt a nőt, talán nem is baj, ha egy kicsit udvarolok neki. Nem igaz?!
- Ha őszinte lehetek, mindkettő...  - már átlépve a bár küszöbén ejtem meg a válaszom, udvariasan terelgetve magam előtt a nőt, amerre csak indul követem - Ne értsen félre, nem ítélkezem, ha híve az éjjeli életnek, csupán kíváncsiságból és persze, mert nem értem, hogyan lehetséges... érdekel az, hogy miért nincs ön mellett egy férfi?! Vagy egy barátnő?  - intek balommal, majd elgrimaszolom a percet, nem akarnám - hogy félreértsen. Mióta Aspennel gyakran gondolnak minket meleg-párnak, ezt a témát nem szívesen veszem elő, bízom benne nem érti félre és valóban a barát-barátra asszociál. Nem úgy, ahogyan én, miközben kihúzom a székét illedelmesen.

the game is on •  :hatodjmeg:  Szeri van semmi probléma Kedves! • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 14, 2017 10:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan && Milton

- Talán ez egy örök talány marad, de biztosan előbb vagy utóbb vissza fog magához találni, nem? Amit elhagyjuk az mindig megkerül, vagy tévednék? – kérdeztem meg kíváncsian és a játékos mosoly továbbra se tűnt el az arcomról. Remekül szórakoztam magamban, ahogyan már azt is tudtam, hogy majd a bárban visszacsempészem a zsebébe, vagy csak úgy teszek, mintha valaki odaadta volna, vagy netán csak otthagyta volna el.
Kíváncsian fürkészem őt, miközben a válaszára várok, hiszen időm, mint a tenger. Még akkor is, ha én nem ezt akartam. Sose akartam vámpír lenni, nekem tökéletes volt az egyszerű halandói boszorkány élet, de a bátyám helyettem döntött. Vámpírrá változtam, ő pedig ellopta az erőmet, hogy utána évszázadok hosszú idejére bezárjon egy kriptába, hát nem kedves tőle? Persze, biztosan annak kellene találnom, de tisztán emlékszem, hogy sok-sok évtizeddel korábban milyen érzés is volt végre kikerülni abból a sírból és egy teljesen idegen világba belecsöppenni. Azóta már egész jól alkalmazkodtam, de azért még mindig tartogatott számomra is meglepetéseket a modernkor, de majd idővel ez is változni fog. – Igen, ebben igaza van, de mindig is szerettem a nem egyszerű utat választani. Remélem azért annyira nem bánja, hogy a szívét is kicsit megtornáztattam. – mosolyodtam el barátságosan és igazán kedvesen, miközben a szívének a ritmusa könnyedén csendült a füleimben, ahogyan a lüktető ér se kerülhette el a figyelmemet a nyakán. Alig láthatóan nyeltem egyet, hiszen legszívesebben rávetettem volna magam, hogy vérét megízleljem és eleinte tényleg nem volt ritka az ilyen. Azóta azért tanultam egy kis önuralmat és nem akartam őt bántani. Nem ártott nekem semmit se, így miért is tenném? Nem olyan voltam, mint a bátyám, aki könnyedén feláldozza az ártatlan lelkeket a saját érdekében. Könnyedén nevetem el magam azon, amit mond. – Emiatt ne aggódjon, mert senki se vár otthon. Szabad az estém és a magáé lehet, ha szeretné. – huncut mosoly könnyedén költözött az arcomra, miközben a vigyorát figyeltem. Csendesen fürkésztem ezek után őt, mintha csak valami emésztette volna mélyen legbelül, de reménykedtem abban, hogy nem fogja magát meggondolni és inkább haza felé venni az irányt még szívesen megismertem volna. Hogy miért? Passzolom, de úgyse lett volna jobb dolgom ma estére, kivéve, ha valami extrémeset történik és berendelnek dolgozni. Láttam a zavarát, ami még inkább mosolyt csal az arcomra. – Örvendek a találkozásnak Milton és köszönöm! – lassan túrtam a szélben táncoló tincseim közé, hogy kisimítsam az arcomból és az íriszeimmel őt figyeljem még rövid ideig és utána lassan elinduljak a bár irányába.
- Egyedül? – pillantottam rá kicsit meglepettem, majd lassan megráztam a fejemet. – Nem vagyok egyedül, hiszen itt van maga. Netán feszélyezi a társaságom vagy csak aggódik, hogy egy ilyen hölgy, mint én este egyedül jár az utcákon? – kérdőn néztem rá, de alig, hogy a kérdés végére értem már meg is érkeztünk a bárhoz. Lassan nyitottam ki az ajtót, hogy utána keresek magunknak valami üres helyet.


■ ■  :hatodjmeg:  41 Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de nem vettem észre, hogy írtál.  :sir:  27 ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 16, 2017 1:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan & Milton
PARDON!
Azt hinné az ember, hogy mentve van az efféle játszmáktól ilyen korban, hiszen csak minden második fickóra rámutatnék dögösebb, és vonzóbb lehetne erre a játékra nézve, de ehelyett engem csalnak csapdába. És ez kellően zavarba hoz!
Amint sikerül utolérnem nem habozok megvádolni a nőt, hogy meglopott. Pedig talán ártatlan, talán semmi köze nincs ahhoz, hogy nincs meg a tárcám, az is lehet, hogy a vita hevében ott maradt a polcon. Nem kizárt, hogy Aspen annyira kivágta a biztosítékot, hogy otthon felejtette velem a legfontosabb eszközöm az esti órák túlélésére...
 - Szóval nem maga volt? - hangom megfeszül, élettelenül cseng. A bizonytalanság elmaszatolja határozottságom arcomon, kevésbé vagyok már kihúzva. A vázam odabenn összeomlik, nehezményezem a gondolatát, hogy otthon hagytam volna, de azt még inkább, hogy ellopta valaki - valaki más. Oké, nincs benne túl sok készpénz, de azért az irataim újra írása sok idegességgel járna. Abból meg kapok eleget otthon!
A mozdulata, a mosolya elárulja, hogy bűnös, de nem ad rá egyértelmű jelet, hogy ebben - vagy abban lenne az. Kénytelen vagyok összepasszírozni ajkaim, nehogy ostobaságot válaszoljak. Máskülönben egyébként is rám férne a szórakozás, hogy legalább egy órára kiüthessem a fejemből Aspen karakán képét, miközben felvont szemöldöke alól csápol, hogy húzzak a franca! A fenébe is! Mindig fájni fog ez a pillanat, ha visszagondolok, vagy csak átmeneti a hegesedés? - Van igazság abban, amit mond. De, ha egyszerűen elhívott volna sem mondtam volna nemet, és a szívem is a helyén maradt volna... - tenyerem hevesen emelkedő-süllyedő mellkasomra tapasztom, hogy nyugtassam az odabenn tomboló motoromat. A sóhaját meghallva fogvillantós vigyorgással felelek. - Ha várja haza valaki, talán... - húzza oldalra ajkait, enyhén célozva rá, hogy valami még nincs rendben ahhoz, hogy ő teljes feszültelen* állapotba képes legyen iszogatni bárkivel is. Túlságosan aggódik, hogy az otthon hagyott pasas majd valami olyanért nyúl, amivel árthat magának, és azt már biztosan nem lesz képes lenyelni. Orrát felhúzva rugózik a sarkán, bocsánatkérő mosollyal a képén, miután kinyökögi szavait. - Milton. - fordulok párhuzamban vele, majd mellette kezdek lépkedni, követve őt - Gyönyörű neve van! - jegyzem meg bókolva, kissé talán el is pironkodva a mondatót, majd megköszörülöm torkom, s az útra figyelek előttünk. Aligha nem szánalmasan festhet egy hozzám hasonló alak, egy hozzá hasonló szépség mellett. - Miért van egyedül? - pillantok le az oldalamon baktató nőre, közben összevont szemöldökeim alól vizsgálva tekintetének változását.

the game is on •  :hatodjmeg:  Szeri van  • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 26, 2017 11:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan && Milton

Látom azt, ahogyan figyel, pedig most még sokat se mutatok magamból. Néha még magam is meglepődök, hogy ennyi idő alatt mintsem változtak a férfiak ilyen téren.  Elegendő csak egy mosoly, szebb külső és máris képesek a szemüket a „gyengébbik nemen” felejteni. Nem mintha most ez nem jönne kapóra, hiszen így még könnyebbe elvennem azt, ami elűzheti az unalmas pillanataimat, pedig a munkám szerint én is a törvényt szolgálom. Holttestek által próbálom kideríteni, segíteni a sokszor töketlen nyomozónak, hogy merre is kószálhat a gyilkos vagy éppen mi hajtotta őket. Amikor meghallom a nevetését, akkor a mosolyom még szélesebb lesz és játékosan kicsit még oldalra is billentem a fejem, mintha csak a pillantásommal, a mozdulataimmal, esetleg a mosollyal csak kacérkodni akarnék vele, pedig számomra ez csak játék volt és semmi több. Na meg persze figyelemelterelés.
Amikor még utánam szól, akkor mosolyogva pillantok hátra rá, hogy utána elnyeljen a sötétség az utcán, egyre távolodva tőle. Természetesen nem rohanok, ahogyan nem is használom az erőmet, hiszen utáltam azt, hogy vámpír vagyok. Ismét boszorkány szerettem volna lenni, aki eldöntheti, hogy örökké él-e vagy nem, de jelenleg ez nem adatott meg. Ellopta tőlem a saját testvérem, miközben vámpírrá váltam. Sok mindenre képes voltam azért, hogy megpróbáljam visszaszerezni az erőmet, de eddig nem sok sikerrel jártam. Majd talán egyszer, vagy az is lehet, hogy sose.
Közeledő léptek zaja jelzi a heves szívdobbanások mellett, hogy valaki sietve jön utánam. Amíg nem kiállt utánam, addig meg se állok, még hátra se pillantok, amikor viszont meglátom, akkor mosoly jelenik meg az arcomon, amelyet a döbbenet könnyedén vált fel, amikor meghallom azt, hogy mivel is vádol engem. Az abszurdum, vagyis annyira nem, de kérem ki is gondolná rólam első pillantásra, hogy tolvaj vagyok? Meg amúgy is reggelre ott lett volna a postaládájában, és semmi se hiányzott volna belőle. Szóval tényleg hálás lehetne inkább, hogy én zsebeltem ki, de ezt egyelőre inkább megtartom magamnak és inkább adom a hülyét, mint aki nem érti, hogy miként is gyanúsíthatják ezzel. – Néha rossz helyen kopogtatunk, vagy éppen nem azt találjuk ott, amit keresünk. - feleltem végül megenyhülve, mielőtt még meghívtam volna italozásra. Amikor látom a döbbenetét akkor ajkaim még szélesebb mosolyra húzódnak és kicsit közelebb is lépek, mintha csak kicsit sürgetni és csalogatni akarnám az igen felé. – Legalább emlékezetes maradhat, nem? Néha jó dolog kitűnni a tömegből, vagy máskép gondolja? – kíváncsiskodtam kicsit, amikor viszont a tüdejét említi, akkor könnyedén csendül a dallamos kuncogásom, hiszen ezt teljesen megértem. Igaz, rám már annyira nem igaz ez. – Sajnálom, de ha megengedi, akkor én állom a kört és addig legalább szusszanni is tud. – barátságos mosoly pedig továbbra is ott ült az arcomon. A kérdésére csak sóhajtok egyet. – Talán annyi, talán több, hiszen miért futna el az ember egy remek este elől? – a kérdésemet költőinek szántam, hiszen még korai az este és sose lehet tudni, hogy miként is fog véget érni. Mondjuk attól nem kell tartania, hogy belőle lesz a vacsorám, ahhoz túlzottan is szimpatikus. – Mulan vagyok, Ön pedig? – kérdeztem meg miközben lassan elindultam a bár irányába ahova tartottam. Ohh, a tárcája pedig biztos helyen lapult, hogy ne találhassa meg egyből. Még az is lehet, hogy vissza is fogom jutatni neki anélkül, hogy megtudná igazán, hogy járt nálam.


■ ■  :hatodjmeg: 41  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 26, 2017 7:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan & Milton
PARDON!
Nem gondoltam én ezt át rendesen. Sőt. A nagy egészet figyelembe sem vettem. A büszkeségem és a megfelelési kényszerem, az, hogy megmutassam a világnak képes vagyok segíteni bárkin, elvakított. Nem láttam előre a jeleket, pedig azok csak úgy felsorakoztak, tapinthatóvá válva előttem. Már a legelső alkalommal, mikor ajtót nyitott nekem. De én ostoba, nem futottam el. Az igazság az, hogy a vénáimba égett ez a korreláció és ha akarnám, már akkor sem tudnék megszabadulni tőle a fejemben. Egyszerűen a maga nyakigláb, göndör, kissé karót nyelt lényével belopózott a tudatalattimba és sátrat vert. Olyan bődületes - és igaz - őrültség ólálkodik odabenn, ami arra késztet következtetni, hogy talán már nem is miatta vagyok jelen otthonában és életében. Talán már magam miatt csinálom. És átvettem a helyét, én lettem a függő... Nem! Nem. Ez oltári nagy baromság és köztudott, hogy csak az átmeneti szakítás miatt gondolom így. Nem mintha egy pár lennénk. Nem. Én egyszerűen csak pánikolok a gondolattól, hogy vége szakadhat annak, ami igazán nem is számít. Esküszöm bolonddá válok mellette!
Néma hálát adok a karmának, amiért a karjaimba ejti ezt a törékeny nőt és szétszéleszti gondolataimat. A fenébe is, nem akarok egész este Aspenre gondolni és arra, hogy talán én is hibás lehetek. Megbűvölten ragadom, tartom meg a nőt, vigyázva rá, nehogy megsérüljön. Óvatosan, puhán állítom stabil helyzetbe, csak utána vonom vissza kezeim. Mosolyom, segítő mosolyom arcomra ragad, miközben figyelem az esti lámpák fényében a bohókásnak tűnő nőszemélyt. A szépsége páratlan! Az igazság az, hogy már gyermeki szemmel is minden nőt megcsodáltam. Ezt azóta sem sikerült levetkőznöm. Úgy tűnik.
- Boldogan hallom. - döntöm meg egy kissé fejem, továbbra is lelkesen nézve le a nőre, követve tekintetemmel a kósza tincsek helyretételét. A kijelentését hallva felemelem karjaim védekezőn, majd szemöldökeim egekbe szaladnak, úgy nevetek föl. - Na, igen. Szerencse... - ejtem vissza karjaim törzsem mellé, közben mosolyom lágyul. Udvariasan, ahogy illik, bólintok mélyen, kifejezve tiszteletem irányába. Fogalmam sincs, hogy minek köszönhetően botlottunk mi össze, de hálás vagyok, mert kirántott a nyomorúságos gondolataimból, amik mind Aspenhez kötöttek, kötnek most is. A fenébe is!
-Kérem. - szólok utána, egy darabig nézve, ahogyan eltávolodik tőlem. Figyelem karcsú alakját, hogyan ring bele a sötétségbe, ám nem sokáig. Előre fordulok és úgy döntök, hazamegyek. Le kell ülnöm Aspennel és meg kell beszélnem vele a dolgokat. Nem állapot, hogy a hajam kitépem ahelyett, hogy felnőttek módjára megbeszélnénk a problémáinkat. Utálom, hogy megint nekem kell majd bekúsznom hozzá, mintha csak és kizárólag az én homlokomon virítana a vétkes felirat, de akkor is meg kell tennem. Vagyis kellene...
A nő után loholok, mint egy veszett kölyökkutya. Megállítom, majd szembe kerülök vele, sértetten kérdezve a zsebemből elkapott tárcám miatt. Félrehúzom a szám, majd kérdőn hallgatom. Szinte sápadtság ül rám, mikor felkerül a lehetőségek közé, hogy talán én ítélkezem rosszul és nem ő a tettes.  - Én, csak, azt hiszem... - bátortalanul húzódom el tőle, ajkaim vékony vonallá formálva, összeszaladó szemöldökeim alól. Egészen elbizonytalanít a kérdőjelessége, amíg fel nem teszi kérdését. Az állam koppanhatna a betonon, úgy elcsodálkozom a meghíváson, a körítéséről nem is beszélve.  - Hm, hát öhm, ez aztán az egyedi meghívás... - dörzsölöm meg a tarkómat, végül lenyelve a saját nyelvem bólogatni kezdek  - Legyen. De jobb esett volna, ha nem kellene kiköpnöm a tüdőmet egy ital miatt... - pihegve tapasztom bal tenyerem mellkasomra, majd megcsóválva fejem kifújom a levegőt  - Egy ital? - érdeklődök, mint aki megerősítésre vár. Nem mintha sietnem kellene, Aspent had egye még egy kicsit a fene, de azért nem szeretnék túl sokáig eltűnni. A végén még azt gondolja, hogy megússza estére. Ez a nő pedig elbízza magát nekem! Hogy szimpatikus, vagy sem, nem kérdés most. Nekem csak az elkobzott tárgyra kell fókuszálnom...

the game is on •  :hatodjmeg:  Szeri van  • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 29, 2017 10:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan && Milton

Sokan vágynak az örökfiatalságra vagy éppen csak az örökéletre, de valahogy engem sose vonzott, mégis megkaptam az élettől. Mintha csak ez még egy balsors lenne amellett, hogy az erőmet elveszítettem hála a fivéremnek. Emlékszem, amikor először tértem vissza a világba és hirtelen azt se tudtam, hogy mi ez a hely, mert annyit változott. Elveszetett voltam, mostanra meg inkább nyomokat derítek fel. Tudom, sokak számára gyomorforgató lenne a munkám, ahogyan nekem se egyszerű minden egyes nap, hiszen mindennap bebizonyítja, hogy létezik borzalmasabb gyilkosság, mint az előző volt. Még se adnám csak fel azért, mert nem könnyű és nem szép látvány. Mintha csak egy kisebb puzzle lenne az egész, amit ha jól szétszedsz, majd összeraksz, akkor kijön a teljes kép. Szerettem elkapni a rossz fiúkat, miközben azon agyaltam, hogy miként is kaparinthatnám vissza azt, ami az enyém és talán kicsit abban is reménykedtem, hogy ha visszakapom az erőmet, akkor a vámpírságra vonatkozó átok rész a semmivé foszlik. Mintha ez lehetséges lenne.
Arra pedig még én se számítottam, hogy ennyire könnyedén az utamba sodor valakit az élet. Legalább így nem a bárban levőket kell majd nézegetnem, hogy összerakjam az életük apró darabkáit, amit annyira próbálnak titkolni, de az alkohol hatása alatt leomlik a jól felépített maszk és a szemfülesek számára nem marad más, mint a csupasz és nem mindig vidám valóság. Könnyedén mosolyodom el, amikor ő is utánam nyúl és nem csak én keresek az ismeretlen férfiban kapaszkodott. Lehet, hogy komolyabb bajom nem lenne, de attól még nem vágytam arra, hogy megismerkedjek a járdával közelebbről is. A zavarodottság is könnyedén kiül az arcomra, ahogyan ilyenkor szokás, hiszen az emberek nem szoktak csak úgy ismeretlenek karjai közé zuhanni.
- Igen, hála magának jól vagyok és nem ütöttem meg magam. – még mindig barátságosan és dallamosan csendült a hangom, miközben sietve tűrtem el a fülem mögé a hajamat, ami az arcomba omlott a botlásnak köszönhetően. – Meg az, hogy ilyen gyorsak a reflexei. – a mosolyom pedig szélesebb lett, hiszen ritka manapság, aki azt mondaná, amit ő. A legtöbb ember csak bosszankodik, átgyalogol másokon vagy éppen csak hagyja azt, hogy ellessen, de inkább ne legyen köze semmihez se. Mintha a világ az évszázadok alatt kifordult volna önmagával és a közönyösség átvette volna a legtöbbek felett az irányítást. Rossz volt ezt látni, hiszen én még egy teljesen másik világban éltem, igaz, azóta meg sokáig Csipkerózsika álmát aludtam, de akkor is mindig meg tudtam lepődni azon, hogy milyenné is vált a világ.
- Köszönöm! – csak ennyit felelek, miközben a kisebb lopásom szerzeményeivel útra indulok. Unalmas estéket fel kell dobni és egy kis agytorna sose árt meg. Nem mintha tartanom kellene attól, hogy hamarosan hanyatlásnak indulnak az agysejtjeim, de attól még unatkoztam. Valahogy sose volt igazi szórakozás számomra valahova beülni. Persze, néha én is adóztam az öröm apró-csetlő dolgainak, amiket részegen az ember könnyedén megtehet, de valahogy sose volt tartós.
Könnyedén fordulok be az utcasarkon, amikor meghallom a közeledő sietős lépteket és a zihálást. Ajkaim mosolyra húzódnak, de ezt ő nem láthatja, hiszen háttal vagyok még neki. Egészen gyorsan feltűnt, nem is rossz, így legalább még érdekesebb lesz.
- Igen? – fordultam meg teljesen ártatlan ábrázattal és közben meg is álltam, hogy ne kelljen annyira rohannia már. Még a végén mentőt kellene hívnom és sajnálnám azt, ha egyszer majd ő is az én asztalomon kötne ki. Egészen szimpatikusnak tűnt. – A zsebében? Most finoman szólva is tolvajnak gondol? – a döbbenetet minden apró szikrája pedig könnyedén ült ki az arcomra, majd elnevettem magam. – Ha így is volna, akkor miért vallanám be csak úgy? Az túl könnyű lenne, nem gondolja? Mit szólna egy italhoz és talán megkapja a választ, amit keres. – a mosoly pedig könnyedén bujkált az arcomon. Barátságos volt, viszont azt is láthatta, ha hirtelen elkezdene kutakodni, akkor bevetném azt a rossz női szokást, hogy sikítok. Ha már lebuktam, akkor miért ne szerezhetnék egy kis társaságot is magamnak? Így minden sokkal érdekesebb lehet.


■ ■ :hatodjmeg: ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 29, 2017 12:47 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan & Milton
PARDON!
Hosszú időbe telik megszokni Aspen kivételes jellemét. Időnként kell a szellőztetés, főként, ha ilyen komolyan egymás torkának esünk. Ami részéről - az érzéketlensége miatt- csupán egyszerű beszélgetésnek tűnik, az nekem lelkileg felér egy gyilkossággal. Így ilyenkor jobbnak gondolom, ha elhagyom a házat és útnak eredve át-körbe-szét szelem a várost. Minél tovább vagyok távol, minél jobban elkerülöm az összeütközést, annál jobb lesz neki. És nekem is ezáltal. A fenébe is a büszkeségével! Legszívesebben kitekerném a nyakát, mikor osztja magából a jobbnál jobb gondolatokat, bele sem pillantva a szemembe, vagy épp meg sem figyelve, hogyan reagálok. Állítom időnként pedig kellene élnie a megfigyeléssel - mint olyannal. Hányszor eljátszottuk már ezt? Ó, hányszor hagytam már faképnél. Bosszantó, de jó módszer, hogy ilyenkor nem indul utánam, hogy javítson a kapcsolatunkon. Elvégre, ha szaladna, bebizonyítaná, hogy elértem valamit. Így meg csak azért is vissza mászom, mert bizonyítani akarok. De mi a francnak? Én sem értem...
Daccal átitatott hangulattól fűtve tomboltam föl a városba, a lehető legcsendesebb formámban. Jó, időnként hangosan káromkodtam egy sort, mialatt egy-egy járókelő megijedve tőlem elugrott az utamból, de hát mi mást tehetnék? Egyszerű, átlagos doktorként nem tehetek kárt benne, azzal elrontanám a hírem. Mit a hírem? A tükörképembe nem tudnék nézni, ha ártanék valakinek, akin segítenem kellene. Bambán haladok előre, mikor a nagy hirtelenségben egy apró nő kapaszkodik meg belém. Megbotolhatott valamiben, így reflexszerűen nyúlok tartást szolgálni karjaimmal. Mindkettővel, féltőn fogom meg, mielőtt elborulna. Szerencse, hogy remek lábaim vannak! Így elbírnak és megfognak mindkettőnket. Az hiányozna még csak, hogy ne bírjak el egy ilyen apró teremtést. Milyen kellemetlenül érne, ha megpróbálna segítséget kérve értem nyúlni, én meg eldőlnék oldalra?!
- Ó, nem történt semmi. Jól van? Igen, nagyon szép... - szélesedik mosolyom, ahogy lepillantva rá óvatosan kiengedem ölelésemből. Fel sem tűnik, milyen a város, mert épp gőzöl a fejem! - ennek ellenére igyekszem előszeretettel bánni a hölggyel. - A fő, hogy nem esett baja! - bólintok biztatóan, miközben megnézem magamnak az utcai lámpák fényében a nőt, mielőtt elválnának útjaink. Kedvesen nézem. Elvégre nem ő tehet arról, hogy Aspen olyan, amilyen. Ahogy ahhoz sem sok köze van, hogy én mennyire tehetetlen vagyok ilyenkor. Illetve hozzá kellene fűznöm még azt is, hogy a dühtől elkábult menetelésemet csak megállította azzal, hogy megbotlott. Ezzel kivert az észből és némileg csillapította a dühömet is.
- Önnek is! - nézem, mialatt elhalad mellettem egy barátságos mosollyal, majd előre fordulok és haragtól csillapodott mellkasomból kifúvom a benn tartott levegőt. Eljátszom a gondolattal, hogy talán ideje haza vonulnom és jó szokásunkhoz téve úgy tennem, mintha a korábbi összeütközésünk meg sem történt volna Aspennel. Belebújtatom jobbom zsebembe, hogy előkapjam a tárcám (mert meg akarom kukkantani mennyi készpénz van nálam, ha taxit hívnék), de meglepően egyetlen zsebemben sem lelem azt. Ekkor leesik...
- Héé! - kiáltok fel, majd sarkon fordulva a még látószögemben lévő nő után eredek, méghozzá sebes iramot felvéve. Addig loholok, míg ki nem köpve tüdőmet, útól nem érem, s karjába csapva tenyerem, meg nem állítom. - Nem talált valamit egész véletlenül a zsebemben?! - nézek rá kérdőn, kissé sértetten, ami azt illeti.
the game is on • Tökéletes...  :hatodjmeg:  • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 22, 2017 11:06 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Mulan && Milton

Kezdtem azt hinni, hogy a sorozatgyilkosok sose alszanak és direkt nehezítik meg a dolgunkat, hiszen ismét egy másik városba kellett jönnöm. Bár nem mintha hagytam volna azt, hogy más boncolja fel a talált holttestet, miután felhívtak a korábbi másik két áldozat miatt. Legalább így bejárhattam a világot és a bátyámnak se kellett félnie, hogy esetleg ismét egy fejnélküli lovaggal gyarapszik a „hadserege”. Általában nem szerettem senkit se bántani, de valahogy az idő vaskereke után ez változott. Régebben ő jelentette számomra a világot, bármikor kiálltam volna vagy úgy éreztem, hogy menedékez kereshetek nála, aztán egy szép napon engem is kivont a forgalomból. Mondhatni hosszú évszázadokon át aludtam és kicsit több, mint 50 éve tértem csak magamhoz az erőm nélkül. Vámpír voltam, de már boszorkány nem és senki se tudta megtörni az átkomat, csak ő tehetné meg. Ez pedig roppantmód bosszantó volt.
Fel se tűnt, hogy a ruhám is véres lett, könnyedén lehetett azt hinni, hogy a saját vérem tarkítja a ruhámat, pedig nem így volt. Lassú léptekkel haladtam az utcán, miközben a lámpák sorra gyulladtak ki a házakban, a boltokban és éttermekben és még az utcai lámpák is kisebb zümmögés keretében életre keltek, ahogyan az éjszaka fátyla a városra telepedett. Volt szállásom, de semmi kedvem nem volt még megnézni, hogy milyen helyet is sikerült fogadni, meg egy kis szórakozásra vágytam. Ami egészen jó ötletnek tűnt, míg végül az egyik kisebb lyukba bele nem léptem a járdán és majdnem kitörtem a cipőm sarkát. Sietve kaptam el a mellettem haladót és mondhatni neki estem. Persze ez is látszat volt és semmi több. Az ujjaim könnyedén vándoroltak az illető zsebébe, ahol kulcsot vagy éppen pénztársát kerestem, amit ha találtam vagy éppen mást, akkor azt el is vettem, miközben elnézően és riadt kis madárka nézettel pillantottam rá.
- Bocsánat, nem akartam. Egyszerűen csak nem vettem észre a lyukat. Tudja, elbűvölt az éjszakai város látványa. – hangom szabadkozó volt, majd sietve próbáltam úgy tenni, mint akinek sikerült ismét megtalálnia az egyensúlyát. – Köszönöm és még egyszer bocsánat. – arcomon mosoly bujkált. Sose voltam nagy tolvaj, de azért ennyi idő alatt ebbe is beletanultam, ahogyan a színjátékokba is. Meg ez is inkább unaloműzés volt, mintsem más. Meg úgyse tudnék bejutni a lakásába, így a kulcsokat is csak a hecc kedvéért vettem. A tárca pedig mindig segít kicsit kiismerni az embereket. Mondhatjuk azt is, hogy igazából csak a fejtörő miatt csináltam és nem pedig amiatt, mert ki akarnám rabolni.
- További szép estét! – pillantottam rá ismételten mosolyogva, majd pedig a zsebembe csúsztattam a szerzeményeket és máris haladtam tovább. Az pedig már csak időkérdése, hogy mikorra tűnik fel neki, ha egyáltalán mostanában veszi észre, hogy kifosztották.

■ ■Remélem jó lesz kezdőnek. 40■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 14, 2016 10:51 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Szabad játéktér!
folyt. itt
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 18, 2016 12:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to charlice

Kettőnk kapcsolata sosem volt a legegyszerűbb és, ha az lenne, akkor már nem is hiszem, hogy ugyanígy vágynék arra, hogy elkötelezzem magam egy nő mellett, de benne volt valami, ami megfogott és én ezt nem tudom magam mögött hagyni olyan egyszerűen, mint azt gondoltam. Képes lettem volna megölni? Talán, ha nincsenek érzéseim, vagy ha bekötött szemmel próbálom meg kiiktatni, ahogyan a főnököm elrendelte, akkor talán még képes lettem volna rá, de a szívem megállított és onnantól kezdve nem volt semmiféle előre. Szükségem volt arra, hogy előrébb haladjak. Megpróbáltam egy életet kialakítani magamnak egy kicsit messzebb ettől a várostól, de valahogy most mégis ugyanitt vagyok, mintha el sem szakadtam volna ettől a várostól. De nem is a város az, ami ideköt, hanem sokkal inkább ő. Miatta jöttem vissza és pontosan ezért nem voltam képes arra, hogy csak elsétáljak.
- Nem fogok elsétálni. Megtehettem volna, de nem tettem meg. Maradok, mert maradni akarok. Mindig is maradni akartam, csak nem találtam a megfelelő szavakat. - Mégis hogyan mondhatnám meg, hogy nem akarom, hogy véget érjen az, ami kettőnk között van, amikor egyértelműen készen álltam arra, hogy véget vessek neki, mert meg akartam ölni. Ha tudtam volna, hogy ő lesz abban az épületben, akkor soha be nem teszem a lábamat és első kézből dobom az ügyet, de olyan egyszerű kérésnek tűnt, hogy szinte már sértés volt. Jobban bele kellett volna ásnom magam. A cél azonban az volt, hogy éket verjenek közénk és ez minden bizonnyal tökéletesen sikerült, hiszen nem mondhatnám, hogy az elmúlt időszakban párterápiára jártunk volna, hogy megoldjuk kettőnk ügyét.
- Nem tudom.. Talán elmehetnénk egy nyugisabb helyre, ahol kevésbé szúrunk szemet. - Nem szeretném, ha most már kettőnk fejére tennének vérdíjat. Persze nem féltem magunkat és én bármikor elhagyhatom ezt a nyamvadt várost, de nélküle nem mennék sehová és van azaz érzésem, hogy nem akarja elhagyni ezt a várost. Nem fog menekülni. De talán nincs is szükség arra, hogy meneküljünk. Egyszerűen csak meg kell találni a módját annak, hogy itt maradhassunk anélkül, hogy bárki is meg akarjon ölni minket.




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 15, 2016 8:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to owen
Sokat adtam volna a gondolatolvasás képességért és azért, hogy el tudjaAz, hogy ennyire nem bírtam eleget tenni a saját kérésemnek és akaratomnak szokatlan volt tőlem. Mindig úgy tekintettem magamra, mint egy erős személyiségre, aki ha elhatároz valamit, akkor tűzön-vízen keresztül viszi és nem számít, ki mit gondol, mi történik, akár a világ is összeomolhat, de kitartok majd az álláspontom mellett é nem történhet semmi, ami megváltoztathatott volna egy bennem kialakult négyzetet. Egyetlen perc elég volt, hogy rácáfoljak erre és ki más lett volna az a személy, aki miatt ezt tettem, ha nem Owen? Senki nem volt olyan hatással rám, mint ő. Egyszerre zavart össze és édesgetett magához, taszított, hogy utána bocsánatot kérjen és pár szavától mosolyra húzzam a számat. Amíg meg nem ismertem úgy voltam vele, hogy a szerelem, a vak érzelmesség az ostobáknak és azoknak való, akik egyedül nem tudnak mit kezdeni az életükkel, erre önként és dalolva sétáltam bele abba a csapdába, amit valószínűleg ő is önkéntelenül állított fel. Beleszerettem és ha nem tettem volna az életem minden bizonnyal sokkal nyugodtabb lett volna. Harmonikusabb biztosan nem, hiszen a napok, amelyeket nélküle, azzal a gondolattal töltöttem el, hogy nem látom többé szenvedést okoztak akkor is, ha tudtam, hogy ostobaságot csinált és a pokolra kívántam azért, amit tett. Ahogy néha az együtt töltött percek alatt is, de amint kissé eltávolodtunk egymástól rögtön éreztem a hiányt, amit csak ő volt képes megszüntetni.
- Most még kiszállhatsz. Megpróbálhatjuk betartani, amit ígértünk és elsétálhatunk különböző irányba, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna. – Ujjaim az arcára csúsztak, halvány, kissé szomorkás mosoly ült ki az arcomra. A szívemet tépte volna ki, ha ismét itt hagyott volna, hiszen adni akartam magunknak még egy esélyt attól függetlenül, hogy volt bennem némi tartás attól, mi lesz a jövőben. Ugyanakkor hallva a szavait egyenletesen tűnt el a mellkasomra az aggodalom által rakodott kőhalmaz és mosolyom lassan bizakodóvá vált, hiába nemvolt a történetünknek egyetlen szilárd pontja sem a két főszereplőn kívül.
- Már készülsz is a következő csatára? - Kérdeztem. Persze, mindketten kiszámíthatatlanok voltunk, a ménkő beütése előre borítékolható volt. - Akkor mi legyen most? Hogyan tovább?


40  || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 08, 2016 10:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to charlice

Sosem gondoltam volna, hogy bárminek is lesz elég ereje ahhoz, hogy ketté szakítson minket, de ez az ügy majdnem ketté szakított minket és bizonyos értelemben sikerült is kettő szakítania minket, hiszen már jó ideje egymástól távol éltük az életünket, mintha nem történt volna semmi, de az igazság az, amit egymás iránt érzünk nem olyan könnyű elfelejteni. Próbáltam már ezerszer elfelejteni minden egyes csókját, vagy azt, hogy milyen jó érzés volt megérinteni őt, de ezzel az egésszel csak még inkább azt sikerült elérnem, hogy még jobban kívánjam őt és a hiánya belemarjon a lelkembe. Most pedig, hogy itt vagyok nem akarom őt még egyszer elengedni. Meg az igazság az, hogy nem is tudnám. Képtelen vagyok arra, hogy futni hagyjam újra az ujjaim közül. Vagy éppenséggel én legyek az, ki hátat fordít neki.
Nem fogok most már soha többé eltűnni az életedből. Még, akkor sem, ha te magad akarsz holtan látni. – Elég keményfejű tudok lenni és tudom, hogy néha az emberek melegebb égtájakra kívánnak és mi mindig pontosan tudtuk, hogyan ugorjunk egymás torkának a legapróbb dolgok miatt. Ez olyasmi, ami sosem fog változni. De ugyanolyan könnyedén képesek voltunk kibékülni. Igaz, hogy most volt egy apróbb dolog, ami mély sebet ejtet a kapcsolatunkon, hiszen ténylegesen megpróbáltam őt megölni. Aztán ahelyett, hogy normálisan megbeszéltük volna elsétáltam, hogy még azt is elfelejtsük, hogy a másik létezett. – Mostantól kezdve nem lesz senki más rajtunk kívül ebben az egészben. Melletted leszek, mindenben. Persze cserébe ugyanezt kérem még akkor is, ha túlságosan keményfejű vagyok és nehezen elviselhető, de jegyezd meg jól, hogy soha többé nem tennék semmit, amivel megbánthatnálak. Ha pedig mégis.. Ígérem jó okom lesz rá. Valami, ami inkább a mi javunkat szolgálja, mintsem a sajátomat. – Tudom jól, hogy fogok még őrültségeket elkövetni, mert nem én lennék, ha nem tenném. Ezért is érzem szükségesnek azt, hogy lefektessük a szabályokat most. Nem árulok zsákba macskát önmagammal kapcsolatban.




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 05, 2016 8:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to owen
Sokat adtam volna a gondolatolvasás képességért és azért, hogy el tudjam dönteni, vajon igazat szól-e. Ezért is kutattam a tekintetét, abban bármit fel lehetett lelni, csak nagyon ritka esetekben hazudott egy ember írisze arról, hogy mit érez és gondol. Nélküle semmi sem volt ugyanolyan. Nem hittem volna, hogy lesz az életemben valaki, aki ennyire meghatározó szerepet tölthet be a mindennapjaimban, a szája kinyitása nélkül is beleszól abba, hogyan folyjon a sorsom és a hiánya fizikai fájdalmat okoz, mégis átéltem ezt a folyamatot. Szükségem volt rá, arra az ellentmondásra és az ezzel együtt járó izgalomra, amit nyújtani tudott. Soha nem volt unalmas, mert képtelenség volt kiszámítani, mi hogyan fog alakulni kettőnk között... mikor idegesítjük fel annyira egymást, hogy az ajtó kiszakad a helyéről vagy melyik lesz az a pillanat, amikor nem szeretnénk elmozdulni a másik mellől. Jelenleg az utóbbit éltem meg, a szívem megszakadt volna, ha most ismét eltűnik. Azt is nehezen bírtam ki, hogy azután az este után eltűnt... lehet idővel jobb lett volna, hozzászoktam volna a hiányához, együtt tudtam volna élni a gondolattal, hogy nincs, de így sokkal keményebb lenne. És nem is akartam erre az útra lépni.
- Ugye nem fogsz újra eltűnni? - A hangom cseppet sem csengett hangosabban, mint az előző kérdésem során, az, hogy igaza volt egyébként sem engedte a bennem rejtőző magabiztosságnak, hogy teljes mértékben, mindenre kihatóan kibontakozzon. Bele sem akartam gondolni, hiába kellett volna, hogy mi lesz akkor, ha marad, hozzászokom ahhoz, hogy velem van, a levegővétel is nehéz lesz nélküle és újra eltűnik. Vagy nekem kell mennem, mert ez is előfordulhatott. Vagy ismét történik valami, amire nem számítottunk és nem lesz más választásunk, mint fegyvert fogni egymás fejéhez. - Ha maradsz, muszáj lesz egy csapatban játszanunk. Semmi üzleti kikacsintgatás vagy megbízás... semmi, amiről nem tud a másik vagy túl bizonytalan ahhoz, hogy belemenjünk. - Nyeltem egyet. Maga az aggódás bőven elég volt, nem volt szükségem mellé az esélyre, hogy ismét gubanc történik, olyan, ami kettőnk ellen irányulhat. Szerettem Owen-t, tényleg szerettem és hiába féltem, újrakezdtem volna.


40  || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 31, 2015 3:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to charlice

Egy normális pár már régen pár valami terápiára iratkozott volna be, de mi egyáltalán nem voltunk normális pár. Még csak a közelében sem volt egy ehhez hasonló kifejezésnek sem. Taszítottuk egymást olyan módokon, ahogyan ez csak lehetséges volt. De ugyanakkor képesek voltunk a következő pillanatban ugyanolyan szenvedéllyel vonzódni egymáshoz. Azelőtt még képesek lettünk volna egymás torkának esni, de a következőben már úgy öleltük egymást, mintha nem lettünk volna képesek elengedni a másikat. Az egész kapcsolatunk a két végletről szólt. Soha nem arról, hogy képesek lettünk volna köztes megoldást találni. Vagy nagyon szerettük egymást, vagy nagyon gyűlöltük a másikat. Sosem volt túl hosszú időszak egyik sem, ahogyan most sem. Hiába álltam félig-meddig készen arra, hogy megöljem. Mert nem is arra álltam készen, hogy őt megöljem, hanem a célpontot, akit kiszabtak nekem. De az agyam megfagyott, nem tudtam gondolkodni, mert a szívem elkezdett belekontárkodni a vezetésbe. Mintha odabenn is egy kisebb csata dúlt volna és pontosan ezért sem voltam képes ésszerű döntést hozni és még azelőtt elsétálni, hogy komolyabb akcióba lendültem volna. De az egész túl késő volt és tökéletesen elérte azt, hogy hazavágjam mindazt, amink volt. Persze egy darabig hibáztattam magam, de utána őt. Aztán a megbízómat. Nyitott könyv voltam a számára és pontosan tudta, hogy milyen szálak fűznek Charlice-hoz, de szerintem pontosan azt tesztelte, hogy mennyire vagyok hozzá hűséges. Hát annyira nem, hogy megöljem a nőt, akit szeretek még akkor is, ha nem a leghétköznapibb módon, ahogyan a normális emberek szokták. Nem vagyok normális emberek és nem is akarom magunkat az átlagemberekhez hasonlítani. Ami köztünk van az minden csak nem átlagos. Bonyolult, mint a fene, de ettől függetlenül nem azt jelenti, hogy nem éri meg küzdeni érte. Mert részemről minden egyes küzdelemmel töltött percet megér.
A csók felvillanyozz és felidézi bennem a régi emlékeket, amikor még sokkal egyszerűbb volt kettőnk között az egész. Nem volt sosem túl egyszerű, de azért ennél valljuk be, hogy minden egyszerűbb. – Ezt meg sem kellene kérdezned. Érted jöttem vissza. Charlice.. Elsétálhattam volna, de nem akartam. Te is elsétálhattál volna most is, az előbb is, de te sem akartad. Miért nem ismerjük el, hogy amit akarunk az a másik? Nem számít, hogy mennyi baromság vesz minket körül ez sosem fog megváltozni. – Hinni akarom, hogy ő is pontosan így érez. A tekintetét kutatom, ahogyan ő is az enyémet és így próbáljuk megfejteni mindazt, ami a másiknak a fejében kavarog.




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 30, 2015 4:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to owen
Miért ilyen kicsi a város? Vagy csak nekünk kettőnknek az? Rajtunk kívül több, mint hatszázezer ember él itt, akik képesek elkerülni egymást és egész életükben még csak fogalmuk sincs arról, hogy valahol az Andover Street egyik lakásában él egy idős nénike, aki minden reggel az újságot lapozgatja, de nekünk természetesen találkoznunk kellett. Boszorkányként szinte alapvető volt, hogy higgyek a véletlenekben és más hatalmakban, de úgy véltem, hogy a mai nap folyamán ezek az erők jócskán túlteljesítették magukat azzal, hogy összesodortak Owen-nel. Persze, örültem neki. Látni, hogy jól van, egyben van, nincsen semmi baja és még a stílusán sem esett csorba olyan súlyt vett le rólam, ami alatt azt hittem, hogy záros határidőn belül megszakadok és biztosan nem mászok ki alóla, ha a földre terít… aggódtam miatt, mert eltűnt, mint az a szamár a ködben, akit mindig emlegetni szoktak és én nem kerestem. Nem tudtam, mit mondhatnék. Sokkot kaptam aznap este és ez a sokk elég sokáig kitartott ahhoz, hogy annak ellenére, amiket átéltünk és keresztülmentünk, kínosnak érezzek egy telefonhívást, ami egyébként biztosan nem lett volna sikeres tekintve, hogy a nyakamat tettem volna rá, hogy az első lépése a telefonja eldobása volt. Ettől függetlenül kereshettem volna, hajlamos voltam magamat ostorozni azon dolgok miatt is, amelyekhez egyébként nem sok közöm volt, hiszen én voltam az, akit megtámadtak és ő volt az, aki a fegyvert fogta, nem fordítva.
Felsóhajtottam, amikor megéreztem a két a karomon, szívesen kitéptem volna magam az ujjai közül, viszont ez nagy erőfeszítésbe került volna, hiszen nekem sem volt fogalmam arról, mit szerettem volna. Maradni és még egy kicsi időt adni magamnak arra, hogy a fejembe véssem az arcát és a hangját, mert többet nem fogom látni vagy menni, elmenekülni a beszélgetés elől, aminek egyébként semmi értelme nem volt. Csókja adta meg a választ a saját személyemnek feltett kérdéseimre, amikor az ajkait az enyéimre tapasztotta hirtelenjében otthon éreztem magam. Nem egy hely volt az otthon, hanem egy személy. Ő. És akármi is kavargott addig a fejemben, a csókja másodperceiben teljesen kitisztult az elmém, reflexszerűen simultak a tarkójára a kezeim, beleolvadva abba, amit csak ő tudott adni. Owen különleges volt számomra, több mindent megéltem már, mielőtt vele találkoztam volna, de csakis ő volt képes arra, hogy az egyik pillanatban megmosolyogtasson, majd elérni, hogy a másikban legszívesebben a fejéhez vágjak valami könnyen törő tárgyat. Mindkettőnknek megvoltak a saját rigolyái és tulajdonságai, ami miatt falra másztunk volna a másiktól, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Elvégre még bonyolultabbá vált a helyzet.
- Azt kérdezted, miért nem fordulok sarkon. Megtettem. Eldöntenéd, mit akarsz? – Kérdeztem elszakadva tőle, suttogva, kinyitva a szemeimet, megkeresve a tekintetét. – Csak most az egyszer válaszolj őszintén: miért jöttél vissza? – A szó szoros értelmében kérleltem őt, szomjaztam a válaszra, mintha az segítene eldönteni, mi lenne a legjobb lépés kettőnk... kapcsolatában? Lehet egyáltalán kapcsolatnak nevezni, ami jelenleg köztünk folyt?


40  || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 29, 2015 1:27 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to charlice

Legszívesebben visszatekerném az időt a kezdetekhez, amikor minden sokkal egyszerűbb volt. Nem volt egy ilyen folt a kettőnk múltján. Nem tudom mit gondoltam. Vagyis pontosan tudom, hogy nem gondolkoztam, hanem egyszerűen csak követtem az utasításokat, mint valami robot. Próbáltam kizárni az érzéseimet, amik hozzá kapcsolódtak, mert munka közben soha nem jó belevinni az érzelmeket, bármenyire is kedves számomra az éppen megölendő személy. De ő más volt. Sokkal másabb, szinte annyira, hogy összekuszálta az életemnek minden egyes lépcsőfokát és megkérdőjeleztem a világban lévő hovatartozásomat. Amíg nem voltunk egymás életének részesei, amíg a drága megbízómnak nem tört borsot az orra alá, szinte minden tökéletes volt. Talán túlságosan is tökéletes és ez csak egy rávilágítás volt, hogy kettőnknek nem ezt szánta a sors, de az igazság az, hogy fogalma nincs, hogy mi zajlott le bennem abban a pillanatban, amikor ott voltam, hogy meghúzom a ravaszt. Annyi mindent átértékeltem és végigrágtam egyetlen egy pillanatban. Egyszerű küldetés lett volna, de mikor megláttam, hogy ki áll a fegyver másik oldalán képtelen voltam. Az életem rendszere hullt darabokra ő pedig fel sem fogta a károkat, ami abban a pillanatban történt. Mert nem csak a kettőnk kapcsolatát aknázta alá, de a saját életemet is. Mindent, amit addig elértem. Ő pedig azóta is ebben a városban jár-kel, mintha nem akarnák a fejét arany tálcán látni.
Azt sem tudtam, hogy te vagy az. Elég hülyén jött ki az egész helyzet valljuk be. – Kaptam egy címet, ami közelről sem volt ismerős. Honnan kellett volna tudnom? Mondhatni lelkesen indultam neki az egésznek, hogy ezért elég szép csekket fogok kapni, de erre ő volt az, aki várt rám. Mindketten hibáztunk valamiben. Nem fogom az egészet rá hárítani, de nem tudok a fejében olvasni, fogalmam nincs milyen gondolatok kavarognak odabenn. Így csak a magam nevében nyilatkozhatok a sértettségem okairól.
Már készen álltam arra, hogy magyarázkodásba kezdjek, miszerint össze voltam zavarodva abban a pillanatban, amikor eljutott a tudatomig az, hogy a férfi, akit szeretek.. Ez koránt sem múlt idő. Még mindig? Mindazok után? Bár én hülye kérdezem, amikor én is ugyanúgy szeretem. Pont ezért nem tudtam meghúzni a ravaszt. Megőrjít ez a nő.
Most bezzeg elsétál, mikor nem kellene! Szapora léptekkel indulok utána, hogy finoman megragadjam a karjánál fogva és magamhoz vonjam, megízlelve édes ajkait. Most nem voltak szükségesek a szavak. Tettekre volt szükség, amivel kifejezhetem számára, hogy az, ami kettőnk között volt bármennyire is vált bonyolulttá egyáltalán nem szűnt meg.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 09, 2015 12:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to owen
Igaza volt és ez dühített a legjobban. Az lett volna a legjobb, neki és nekem is, hogyha most valamelyikünk tovább indulna vagy egyáltalán meg sem álltunk volna, ezzel jelezve a másik felé, hogy nem ragadtunk le a múltban, ahogy azt meg is ígértük egymásnak. Sajnos gyenge voltam és elképzelésem sem volt arról, hogy mit gondoltam, amikor belementem abba az ostobaságba, hogy egy újabb találkozás esetén rá se nézzek… az istenért is, szerettem ezt a férfit úgy, ahogy senkit és igen, feldúlt voltam, féltem, ahogy rájöttem, hogy az életemre tört és egyszerűen képtelen olt ellent mondani a megbízójának, de most sokkal kuszábbnak láttam a dolgokat. Elméletileg elegendő időm volt arra, hogy megemésszem a történteket, ám én csak jobban összezavarodtam, ezért nem is vettem tudomást semmiről, ami akár véletlenül is, de Owen-hez kapcsolhatott volna. Mióta az eszemet tudtam erős nőnek tartottam magam, aztán most egyetlen perc kellett ahhoz, hogy kiderüljön, mégsem így van? Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogyan lehet ennyire kegyetlen, miért nem tudott egy másik várost választani ezen az átkozott bolygót, miért pont ide jött megint? Nem lett volna neki is jobb a biztosítás, hogy soha többé nem fog találkozni velem?
- Annyit kellett volna tenned, hogy nem próbálsz megölni. – Léptem közelebb hozzá, el akartam fojtani a hirtelen késztetést arra, hogy kiabálásig fajuljon a hangerőm főleg, hogy a nyílt utcán álldogáltunk és nem éppen a legkellemesebb témáról beszélgettünk, amely a járókelők fülére tartozhatott. Összeszorítottam az ajkaimat, arcomra kiülhetett, hogy idegessé váltam, bár sokkal inkább feszültségnek neveztem volna a bennem dúló állapotot. – De ha már voltál olyan kedves és beleegyeztél abba, hogy elteszel láb alól, mert úgy látszik annyira nem voltam fontos neked, hogy szembe merj menni a megbízóiddal, akkor legalább egy szó nélkül eltűnhettél volna azelőtt, hogy elém kerültél volna. Még az is jobb lett volna, hogy nem tudom, hol vagy és mi történt veled, mint hogy azzal kelljen felkelnem minden egyes nap, hogy a férfi, akit szeretek golyót akart lőni a mellkasomba. – Sziszegtem és nem is realizáltam magamban, hogy éppen azt közöltem vele, mennyire odáig voltam érte. Tudhatta, mert ugyan eleinte nem volt ínyemre kimondani az egyre inkább nyilvánvalóvá váló érzéseimet, de utána nem titkoltam, mennyire kötődtem hozzá. Csakhogy a hajamba túrva jöttem rá, hogy jelen időben beszéltem. Elszólás lett volna? Saját magamon sem voltam képes kiigazodni, megrémített, hogy ennyire összezavarodtam, a jelenléte túl nagy hatással volt rám, ezért fordítottam hátat neki és indultam el az ellenező irányba éppen úgy, ahogy ő maga javasolta. Biztos voltam benne, hogy ezek után nem fogom megúszni, hogy utánam jöjjön, bár talán éppen tanúbizonyságot szeretne majd arról tenni, hogy ő mennyire határozott és szavatartó, ezért hagy elmenni. Minek örültem volna jobban? Ugyan két lépés megtételével máris azt éreztem, hogy kapok levegőt, nem akartam őt újra szem elől veszíteni.


40  || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 03, 2015 12:27 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to charlice

Elég sok mindent megadnék azért, hogy újra egy kicsit normálisak legyünk, de igazából az a helyzet, hogy mi talán soha nem leszünk normálisak. Vagy, ha ténylegesen valami normálisnak mondható szökne bele a kapcsolatunkba most, vagy a legelején, akkor nem is kötöttünk volna ki egymás mellett. Pontosan azért egészítettük ki olyan jól egymást, mert különböztünk. Az ellentétek tökéletesen vonzották egymást és habár nem csinálnék vissza semmit sem úgy érzem bármit meg tudnék adni egyetlen egy nyugodt óráért, amikor nem kell semmi miatt aggódunk még amiatt sem, hogy vajon mi járhat most a másik fejében. Lehet, hogy éppen át akar engem ejteni, vagy arra készül titkon, hogy megöljön, mert végre rászánta magát? Még véletlenül sem lehetnének értelmes, emberi gondolataink, mert minket egyszerűen nem így teremtett az ég. Én olyan vagyok, amilyen és ezen egyetlen egy személy miatt sem fogok megváltozni. Főleg, hogy pont úgy kellek neki, ahogy vagyok. Mert bármennyire is próbálhatom én magam is tagadni, vagy ő, hogy nem érzi ugyanazt a levegőben, amit régebben.. Csak önmagunknak hazudnánk. Mert, ha nem lett volna igaz, ami kettőnk között van, ha nem érezné most is ugyanazt, akkor most nem állt volna meg itt előttem. Nem veszekedne velem, hanem egyszerűen tovább sétálna, mintha nem történt volna semmi sem.
Szóval most hirtelen idegesítő lettem? Akkor csak egyetlen egy kérdésem lenne hozzád. Mégis miért nem mész el? Nem kötelező hallgatni a papolásomat. Úgy is azt beszéltük meg, hogyha találkoznánk, elsétálunk egymás mellett, mint két idegen. Ha pedig annyira idegesítő vagyok és a szövegelésem csak untat téged, akkor én nem tartalak itt erőszakkal. A magad ura vagy, ahogyan mindig is. – Nem szögeltem a lábait a talajhoz, ahogyan a kezeim sem tapogatják végig a testét. De nem is fonom szorosan köré a karjaimat, amit be kell vallanom, hogy nagyon szívesen megtennék. Csak még egyszer, utoljára közel érezhetném magamhoz anélkül, hogy az járna a fejemben, hogy ezt a nőt nekem meg kellene ölnöm. – Nem is kellett kérned, Charlice. – Mintha bárkinek kérnie kellene. Úgy értem, mi értelme az ember életének, ha hagyja odaveszni azt, ami talán az egész elcseszett életében a legfontosabb. A legrosszabb az egészben, hogy ezt egy pillanatra elfelejtettem. A küldetés, a cél lebegett a szemem előtt és, hogy mi történik, ha megtudják kudarcot vallottam. De rá kellett jönnöm, hogy nem robot vagyok. Nem csak utasításokat fogadok és végzek el, hanem képes vagyok érzésekre is. Amikre talán maga a parancs kiszabója soha nem lesz képes. – Nem bírtam ott maradni. Megpróbáltalak megölni. Mégis mit kellett volna tennem? Leülni veled teázgatni egyet és beszélgetni úgy, mintha meg sem történt volna?



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 31, 2015 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to owen
Elmosolyodtam, de a mosolyom sokkal inkább volt lemondó, amolyan „hát persze, neked most is igazad van” éllel bíró és mellé a fejem is csóválásra került. Tényleg ő volt az, aki megtanított mindenre, amit tudok az önvédelemről. Amikor még csak ismerkedtünk lenyűgözött a tudásával, a megjelenésével, a stílusával, azzal, hogy semmivel sem lehetett kizökkenteni a világából, az élet soha véget nem érő élvezet, szórakozás és lazítás volt számára, szinte elhitette velem, hogy nem lehet belehalni. Túlságosan tetszett ez a szemlélet, mert én nem ilyen voltam. Komoly, megfontolt, kötelességtudó, magas morálszinttel rendelkező nő voltam, aki mellette nyílt meg és el sem tudtam képzelni, egyáltalán hogy keveredhettünk mi össze és mi tartott együtt bennünket. Az viszont biztos, hogy életem legszebb időszakát töltöttem mellette, visszasírtam azokat az időket és én lettem volna a legboldogabb, ha létezett volna egy szerkezet, amit megbuherálva lehetséges lett volna kijavítani a múltbéli hibáinkat. Vagy csupán képes lennék az időutazásra… nem engedném, hogy megtörténjen az, ami megesett velünk.
- Annyira idegesítő vagy. – Beletúrtam a szellő által kissé felborzolt hajamba. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy felhúzza az agyam annak ellenére, hogy igenis türelmes embernek tartottam magam. Ha nem így lett volna, akkor régen megajándékoztam volna azzal a jobbhoroggal, amit szintén ő tanított nekem, de talán csak az gyötört, hogy mennyire jó volt őt újra látni. A fenébe is, jobban hiányzott, mint akármi más a világon és látva, hogy ismét a városban van, akármikor összefuthatunk az utcákon… inkább ez volt a dühítő. Tudni, hogy hiába terveztünk együtt, abból már nem lesz semmi, mert minden borult amiatt, hogy belekeveredtünk egy olyan ügyletbe, amibe nem kellett volna. Annyi bonyolult és felesleges tényező, legszívesebben az összest kiirtottam volna, ha az erőm engedtem volna.
- Soha nem kértem, hogy magadnak okozz bajt helyettem. – Nyeltem egyet és visszanéztem rá, megkerestem a tekintetét. Könnyebb volt, míg az esélye sem volt meg annak, hogy megtudjam, ha esetleg történt vele valami. A világ másik feléről időbe tellett volna, hogy eljussanak hozzám a hírek, de Seattle-ben két percen belül megtudhatnám, hogyha sebekkel tarkítottá vált volna. Belehalnék. Minden bizonnyal még jobban összetörne a szívem.
– Nem most lett volna itt az ideje, hogy ezt közöld velem. – Egy röpke másodpercre összepréseltem az ajkaimat. – Nem kellett volna elmenned. Akkor miért nem tudtál összeveszni velem, amikor megegyeztünk? Egyetlen egyszer sem volt az a véleményed a dolgokról, mint nekem, akkor mégis szó nélkül elmentél. – Hangom nem kérdő és felelősségre vonó volt, csak normális magyarázatot szerettem volna. Próbáltam tartani magam, de ismert… a nyakamat tettem volna rá, hogy tisztában van azzal, mi játszódik le bennem.


40  || one last time || ©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Vissza az elejére Go down
 

Madison Street

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» 6th Street
» Dauphine Street
» Dauphine Street
» Bourbon Street
» St. Peter Street

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: Belváros-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •