Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 22, 2015 11:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to charlice
Egész életemben azt hittem, hogy van valami célom, vagy szerepem ebben a világban. Igaz, hogy utasítgattak, ahogyan éppen a kedvük, vagy érdekük óhajtotta, de legalább szerettem, amit csinálok, ami elég furcsán hangzik, hiszen nem egy embert tettem el láb alól, vagy fenyegettem meg annyira, hogy helyben összecsinálta magát, de magam sem tudom, hogy miért küldtek Charlice után. Szerintem nyílt titok volt, hogy ő volt az én démonom. A saját szívem birtoklója és fontosabb volt számomra, mint egy hülye város, meg mindaz, amit felépítettem magam körül. Különben most nem lenne itt. Mégis abban a pillanatban úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok és, míg az itteni szerepem állandó a vele való kapcsolatom nagyon is mulandó. Az idő talán megerősítette volna, de az is lehetséges, hogy elgyengítette volna. Ezt már soha nem fogom megtudni.
Őszintén hittem, hogy képes vagyok megölni őt. Elpusztítani lelkem által legjobban imádott személyt. Különleges helye volt a szívemben és ez még mostanra sem változott meg. Talán soha nem is fog megváltozni. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Azt sem tudtam, hogy ő az. Aztán pedig az adrenalinnal fűtött testem úgy cselekedett, ahogy minden egyes hasonló alkalommal. Mondhatom azt, hogy természetes reakció volt, hogy megpróbáltam megölni, de a szívem visszahúzott még akkor is, ha én nem is vettem ezt észre. Végül pedig egyenesen győzedelmeskedett az emberi erőm felett.
Nem csinálok úgy, Charlice. Tudom jól, hogy képes vagy arra, hogy megvédd magad. A francba is én tanítottalak meg arra, hogyan védd meg magad. Nem csak magamtól, de másoktól is. Ne mondd nekem azt, hogy úgy kezeltelek most, vagy bármikor, mint egy óvódást. Ha így lenne sosem segítettem volna. – Hihetetlen egy nő. Mindig is az volt. Egyetlen egy pillanat alatt képes felidegesíteni, de ugyanakkor feleannyi idő alatt képes úgy hatni rám, hogy szinte rögtön a lábai előtt hevernék. – Tudod jól, hogy előbb ártanék magamnak, mintsem neked. – Gyűlölöm, hogy őt magam elé helyezem, de az a helyzet, hogy ez már régen nem az én döntésem volt. Bármennyire próbálom őt gyűlölni azt hiszem mindig annál jobban szeretem, de nem engedhetem, hogy minden egyes döntésemet ő befolyásolja, vagy az, ahogyan érzek iránta.



† Music: clarity †
©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 15, 2015 6:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to owen
Nagyot sóhajtottam. Nem ezt a sorsot érdemeltem. Nem értettem, miért pont őt kellett megtalálniuk azzal a feladattal, hogy megöljön, ha már annyira el akartak tenni láb alól, miért nem olyasvalakit választottak, akihez világ életemben semmi közöm nem volt? Persze, a pszichológiai hadviselésnél és támadásnál nincs rosszabb, az érzelmi terror mindent visz, a megbízói biztosan örömmel fogadták volna a hírt, hogy a halálom előtt még a lelkem is elsorvadt és annyira szenvedett, hogy inkább abba pusztultam bele, mint a sebbe, aminek gondoskodnia kellett volna a láb alól eltételemről. És talán arról is gondoskodni akartak, hogy Owen-nek se legyen jó élete, miután elvégezte a feladatát. Hiszen fontos voltam neki. Hinni akartam abban, hogy ő is ugyanúgy szeretett, mint én őt és hogy bármelyik pillanatban feláldozta volna magát értem, de amikor világossá vált a helyzet, miszerint azon az estén vacsora helyett a haláltusámat tervezte meg, elvesztettem az összes reményemet és azóta sem szivárgott vissza ez az éltető erő a hétköznapjaimba. Mégis miben hihettem volna, ha abban a férfiban nem, akiért mindenemet odaadtam volna? Ezek után kiben bízhatnék meg? A válasz számomra felettébb egyszerű: senkiben.
- Ne csinálj úgy, mintha egy óvodás kislány lennék, aki nem képes megvédeni magát. – Pillantásom hirtelen telt meg dühvel, olyasfajtával, amellyel azt jeleztem, utálom az alábecsülést. Nekem is megvoltak és megvannak a magam eszközei, fegyverei, nem mindig vagyok szeretnivaló, kedves nő, aki mosolyog a vele szembe jövőkre. Owen is azért kapta a megbízását, mert veszélyes voltam, fenyegetést jelentettem az összes városi csoportra és valaki megelégelte. Kíváncsi vagyok, azóta miért nem törték rám ismét az ajtót. – Nem inkább azt a kérdést kellene feltenned magadnak, hogy milyen férfi lennél, ha képes lettél volna megölni a nőt, akinek gyűrűt húztál az ujjára? – Felvontam a szemöldökömet. Tényleg tovább kellett volna haladnom, mert ha így fogunk haladni nem érek el semmi mást, minthogy feljebb tornázom a vérnyomásomat annak ellenére, hogy a szívem egy része megnyugodott, amiért újra láttam és ezzel megtudhattam, hogy jól van, él, semmi baja. Attól eltekintve, hogy még mindig nem nőtt fel.


40 || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 06, 2015 3:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

charlice & owen
why can't you just walk away?

Hátat fordítani egy parancsnak annyira idegen volt a számomra. Mégis olyan könnyedén tettem meg, amikor megtudtam, hogy mit is mond ki a parancs. Mert nem volt bennem az, hogy hátat fordítsak neki. Annál azért többet jelentett. Mégis megpróbáltam, hogy úgy cselekedjek, ahogyan elméletben kellene, de végül rá kellett jönnöm nem ezt osztotta nekem a sors. Képtelen voltam arra, hogy egyszerűen csak kiiktassam, mint a többi fenyegetést. Ez az egész bonyolultabb volt, mint azt bárki is gondolná. De nem azért távolodtam el a város közeléből, mert féltem a következményektől. Ugyan már. Majd pont én fogom fülem farkam behúzni és eltűnni innen a francba, mert félek bárkitől is. Egyszerűen csak jót tett nekem a légkör változás és azt, hogy nem kellett őt látnom. Most pedig, hogy újra láthatom nem is tudom megmagyarázni, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Talán leginkább a saját kudarcomat látom a szemeim előtt. Mert képtelen voltam megtenni valamit. Hagytam, hogy az érzelmeim vegyék át az irányítást és erre nem vagyok büszke.  
- Képes lennék rá. De ha már annyira tudni akarod, hogy miért nem tettem meg, hát.. Volt egy pillanatnyi gyengeségem. Meg hát azért milyen férfi lennék, ha hidegvérrel meggyilkolnék egy nőt? - Már csak azért sem megyek el innen, mert ő azt akarja. Aztán akkor most már mi lennénk azok, akiket a városban a legjobban utálnak. A boszorkány, akit el akarnak tenni láb alól és a kudarcot vallott gyilkosa. Komolyan jó páros voltunk régen és még azok is lehetnénk, de.. Nem is tudom, hogy mi az konkrétan, ami akadályoz. Egyszerűen csak érzem, hogy ott lebeg kettőnk között. Mindig is ott volt. Csak pusztán eljátszottunk a gondolattal, hogy nem vagyunk őrültek.



▲ note ▲ music ▲ 888 ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 21, 2015 7:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to owen
Pillanatok alatt szaladt át az összes vele kapcsolatos gondolatom, élményem a fejemen, jó és rossz egyaránt, a differenciálás pedig alig-alig ment. Minden összefolyt, ami felettébb idegesített de mindig is így volt ez, hozzászokhattam volna. Owen-nél nem volt olyan perc, amikor pontosan tudtam, hogy mit akar, még akkor sem, amikor azt hittem, hogy úgy ismerem, mint a tenyeremet. Szerettem így érezni, abba a hitbe ringatni magam, hogy kiszámíthatom a lépéseit és felkészülhetek azokra a dolgokra, amelyek tőle jöhetnek, ám ő folyamatosan demonstrálta ennek az ellenkezőjét, aminek a csúcspontja az volt, hogy a lakásomban nem azért találtam meg, mert hiányoztam neki, hanem mert meg kellett volna ölnie. Mintha átjárt volna az az érzés, ami akkor.. a ledöbbenés, szinte megjelent a szemeim előtt, ahogy lefehéredhettem és mire észbe kaptam már védenem kellett magam.. azóta sem tudta megérteni, hogy egyáltalán miért próbálkozott meg a kiiktatásommal, amikor csak annyit kellett volna tennie, hogy elmondja mivel bízták meg, röhögünk egyet, felpakolunk és meg sem állunk a világ másik végéig.
- Nem vagyok rá képes, mert ha te voltál az, aki nagy kedvvel megölt volna, akkor legalább hagy maradjak itt. - Összevontam a szemöldökeimet. - És tényleg meg tudnád tenni? Tényleg, Owen? - Cinikus mosolyra húztam az ajkaimat, kihozta belőlem. - Akkor miért nem tetted meg? - Kérdeztem rá arra, ami a legjobban érdekelt és amit természetesen nem tudtunk megbeszélni, hiszen mégis mikor ültünk volna le egymással szembe, hogy megvitassuk a történteket? Legszívesebben az egyik részem most is hátat fordított volna neki, mert nem volt kíváncsi semmiféle magyarázatra, sőt még beszélgetésre sem, de erősebb volt bennem a késztetés, hogy maradjak.


- || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 17, 2015 11:01 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

charlice & owen
why can't you just walk away?

Lehetséges, hogy az én hátsóm még nagyobb veszélyben volt, mert azért én voltam az, aki elbukott egy feladat teljesítése során. Nem is igazán azzal volt a baj, hogy nem tudtam volna ténylegesen legyőzni. Igaz, hogy én tanítottam, de pontosan ebből meríthettem volna előnyt azonban ez az előny olyan könnyedén elszállt, amikor megpillantottam az arcát. Nem vagyok érzéketlen robot és, akár tetszett nekem, akár nem érzéseim voltak az irányába. Még talán most is van és pontosan ezért is volt olyan nehéz egyszerűen elsétálni mellette, ahogyan kellett volna. Mindkettőnknek pontosan ezt kellett volna tennie, de az, hogy ő nem volt rá képes már engem is elbizonytalanított abban, hogy tényleg ezt akarom, vagy ez-e a helyes. Ez a város többet jelent nekem ahhoz, hogy egy életre magam mögött hagyjam. Ezt akkor is tudtam. Ezért is volt az alku része, hogyha találkoznánk elmegyünk a másik mellett. Bár nem gondoltam volna, hogy abban a pillanatban, amikor visszatérek ide pont őt vélem felfedezni az utcán. Ami megtörténhet, az megtörténik. De nem mondhatnám, hogy örülök neki. 
- Ja, igaz. Szóval ezért is kellene most is nekem fogni a sátorfámat és húzni, mert te képtelen vagy rá. Értem. - Utálom a konfliktusokat. Leginkább vele. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért de nem szívesen vitatkozom. Kerülöm a problémát, ami még akkor is ott van, mikor visszatérek. Minden egyes alkalommal.
- Ne viselkedj úgy, mintha nem tudnálak megölni. Képes lennék rá hidd el. - Inkább nem teszem hozzá, hogy azért nem ment az egész, mert nem akartam igazán, mert az a nyamvadt ketyegőm hátráltatott ebben az egészben. Furcsa varázsa van ennek a nőnek. Egyetlen egy tettével képes azt is elérni, hogy abból az állapotból, miszerint beszélni sem akarok vele eljussak odáig, hogy az életemet kockáztassam érte. Komolyan kezdek elgondolkodni azon, hogy megbűvölt, vagy valami. Mert ez az egész egy hatalmas őrültség.
- Akkor megyek el, amikor én akarok nem pedig, mikor más megparancsolja. - A magam ura vagyok és a parancsok követése nem az én asztalom. Erre ő az élő példa. Néha felülírom más parancsát.



▲ note ▲ music ▲ 888 ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 17, 2015 8:36 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to owen
Mit is vártam? Normális emberi választ? Tőle? Az is nehezére esik, hogy a napokat fejben tartsa, nemhogy az ígéretét és természetesen az én számlámra akarja írni az egészet, nem csak azt, ami akkor történt, hanem azt is, hogy a saját lakhelyemen meg mertem jelenni az utcán. Már nem kellene hinnem a jó kimenetelekben és a tündérmesékben és egyre csak azon gondolkoztam, hogy tudtam én egyáltalán vele élni, amikor szinte semmi sincs, amiben hasonlítanánk? Semmi. Nem ismeri a felelősségtudat fogalmát, rendszertelen, szétszórt és... idegesítő. Lehet, hogy ő ugyanezt gondolja rólam, de én egyik tulajdonsággal sem élek ezek közül, mindig megfontolom a cselekedeteimet, nem döntök elhamarkodottam, minden lehetőséget megfontolok és ugyan nem hallgatok el, amikor már muszáj lenne, ám neki most el kellene.
- Kettőnk közül mindig te voltál az, aki hajlamos volt lelépni, ha forró lett a lába alatt a talaj. - Fordultam felé most már teljesen. Nem érdekel, egyezség ide vagy oda, ha már így összefutottunk és megszólaltunk, nem fogok elsétálni. Inkább dobjanak mellém bombát, esetleg az elmozdít.
- Nem gondoltam volna, hogy visszajössz oda, ahol akár egy hajszálad is meggörbülhet. - Mondtam némi gúnyt csempészve a hangomba és megcsóváltam a fejem. - És persze ha már olyan szerencsétlen voltál, hogy megölni sem tudtál. Neked kellene óvatosnak lenni, nem nekem. Én meg tudtam védeni magam. - Persze, az érzelmi pajzsom sokat segített és a tudás is, amit ő adott át nekem. Ha ő nem lenne, akkor én sem lennék olyan, amilyen, csupán egy normális nő lennék, akit ugyan nem került volna el a háború, de nem folyt volna bele ennyire. Talán. Semmi sem biztos már.
- Menj el innen, Owen. - Jött ki hirtelen belőlem és mivel már késő volt visszaszívni a tekintetembe megpróbáltam belepasszírozni a lehető legtöbb eltökéltséget és komolyságot, amit találtam magamban.
- Ha megtalálnak, úgyis megölnek. Nem éri meg. - Tettem hozzá. Eddig legalább nem kellett azzal foglalkoznom, hogy baja lesz, de most... nem maradhat, hogy ő is azzal a bizonyos céltáblával a hátán sétálgasson.

- || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Május 15, 2015 10:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

charlice & owen
why can't you just walk away?

Egy részem reménykedett abban, hogy már rég elhagyta a várost, vagy tudjam is én. A helyzet az, hogy mindkettőnket ide kötött elég sok minden, ami miatt nem menekülhetünk el, úgy ahogyan szeretnénk. Megállapodtunk, hogy én nem térek vissza többet, de azért nem tudom betartani az ígéretemet és csak úgy hátat fordítani ennek a városnak. Megvan a maga varázsa és a saját történelme is. Most mégis az egyetlen dolog, ami lekötött, hogy mégis miért nem mozdult meg? Annyira nagy látványosság nem vagyok, hogy csak úgy álljon egy helyben, mintha arra várna, hogy megszólítsam, vagy odamenjek és kezdjem elölről azt, amit azon az estén elindítottunk. Pontosabban, amikor mindennek véget vetettünk.  
- Ha nem álltál volna itt, mint aki rájött, hogy a gatyájába csinált és nem tudja, hogy most megmozduljon-e vagy sem elhiheted, hogy nem szólítottalak volna le. - Két idegen. Most úgy kellene viselkednünk, de ez nehezebb a számunkra, mint azt elsőre gondoltam volna. Akkor, mikor a döntésünket meghoztuk sokkal egyszerűbbnek tűnt most pedig nem is lehetne bonyolultabb.
- Szabad világban élünk. Mellesleg azt hittem, hogy van annyi eszed, hogy elmész innen és te is lazítasz egy kicsit ahelyett, hogy egy céltáblát hordasz állandóan a hátadon talán jelen pillanatban is valaki arra készül, hogy eltegyen láb alól, ha én már voltam olyan szerencsétlen, hogy elrontottam. - Nem mondhatnám egy pillanatra sem azt, hogy én annyira meg akartam volna őt ölni, vagy egyáltalán bármilyen módon bántani, mert nem hiszem, hogy valaha is képes lennék rá. Olyan érzések kötnek hozzá, amiket nem tudok irányítani. Nem is szabadna létezniük.




▲ note ▲ music ▲ 888 ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 14, 2015 7:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to owen
Ha fogadni lehetett volna a helyzet kimenetelére amellett teszem le a voksom, hogy hozzám lép és valami epés megszólalással utamat állja, amit amúgy sem tudtam volna folytatni, de így már teljesen esélytelen volt. Mint egy kisgyerek támadt nekem, hiába próbáltam volna meg elsétálni mellette... de nem is akartam. Egy napszemüveg mögül pillantott rám, míg én hunyorogva védtem a saját retináimat, miközben rá nézve kicsikartam magamból egy apró sóhajt. Nem szerettem sóhajtozni, bánkódni a világ dolgain, ám az ember nem minden nap találkozik szembe azzal a valakivel, aki a társa volt és aki egy nap, mint derült égből villámcsapás meg akarta ölni. Íme, a történetem egy gyönyörű darabkája... csoda, hogy ígéret ide vagy oda, a lábaim olyan nehezek lettek, mint a cementrudak?
- Ha nem szólsz hozzám, akkor most nekem sem kellene. - Állapítottam meg, de hozzá hasonlóan én sem fordultam teljes testtel felé, próbáltam egy képletes és szó szerinti távolságot is tartani tőle. Amikor elment, hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen esélyt kaptam az életben maradásra, újabb napokra, amelyeknek a részesei lehetek, de az emléke képes volt arra, hogy megkeserítse az egyébként édesnek induló időszakomat. Hiányzott. Utána akartam menni, vágytam a közelségére és a legpokolibb a tudat volt, hogy talán ő is ugyanígy érez, ennek ellenére egyikőnk sem tűrhette el a tényt, hogy végezni akartunk a másikkal. Mindkettőnknek túl nagy sérülés esett az egóján.
- Mit keresel itt? Nem úgy szólt az alku, hogy eltűnsz és soha nem jössz vissza? - Kérdeztem. - Ott van neked az egész világ, miért pont itt kell sétálgatnod, amikor nagyon jól tudod, hogy nem költöztem el Seattle-ből? - Képes volt egyetlen másodperc alatt felhúzni akkor is, amikor a legnagyobb volt közöttünk az összhang, nemhogy most. És még én nem tartom magam az egyességünkhöz? Egy egyszerű dolgot kellett volna megtennie és erre sem volt képes.

remélem nem túl béna  27  || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 09, 2015 11:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

charlice & owen
why can't you just walk away?

Jó ideje nem jártam már Seattle-ben. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egy kis kötelező szabadságra száműztem magam. Nem, mintha bárkinek erről el kellene számolnom. Akkor megyek oda, ahova akarok. Amúgy is nem mondhattam volna, hogy az utóbbi időszakban Seattle olyan kellemes emlékeket tartogatott magában, de sajnálatos módon a rémálmok még más kontinensen is utolértek, így teljesen mindegy, hogy mit csinálok. Most már tiszta a számomra, hogy a menekülés nem opció. Mert nem lehet olyan dolgok ellene menekülni, ami az ember fejében van benne.
Kellemesen süt a nap és mondhatni már a levegő is kezd fülletté válni és szinte elviselhetetlenné. A napszemüveg könnyedén pihen az orromon védve a szemeimet a kellemetlen erős sugárzásoktól. Könnyedén sétálgatok az utcákon mintha ez lenne a legtermészetesebb, hogy én a szabadidőmben Seattle utcáit járkálom és teszem magam boldoggá a friss levegővel. A meleg levegő miatt veszek magamnak egy fagylaltot, amit séta közben el is fogyasztom és sikeresen teljesítem a feladatot anélkül, hogy magamra cseppenteném, vagy éppenséggel kikenném magam, mint egy kisgyerek, hogy még a homlokom is fagylaltos legyen. Már kezdeném felfogni, hogy nem is olyan rossz újra visszatérni Seattle-be, amikor csak, mint egy rossz ómen felbukkan a múltam legszebb démona. Megbeszéltük, hogy elhaladunk a másik mellett, mintha nem ismernénk egymást mégis úgy áll ott egy helyben, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Tovább kellene haladnia. Miért nem halad tovább?  
Talán pont ugyanazért, amiért én is képtelen vagyok hátat fordítani neki, de végül összeszedem magam és az eredeti irányomtól egy kicsit elkanyarodva próbálom meg figyelmen kívül hagyni, de rájövök, hogy nem bírok. Mégis miért nekem kell hátat fordítani, ha őt sem bír?
Miért nem tudod tartani magad az alkuhoz? – Teszem fel a kérdést, miközben féloldalasan felé fordulok, hogy mások talán még ne is sejthessék, hogy igazából hozzá beszélek. – Bár talán nem az erősséged tartani magad a megállapodásokhoz. – Talán, ha gyűlölettel fordulok hozzá ugyanezt is fogom visszakapni a részéről megkönnyítve ezzel a saját dolgomat, de ugyanakkor az övét is. Meg kellett volna ölnöm most mégis itt van él és virul.  


▲ note ▲ music ▲ 888 ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 05, 2015 4:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to owen
Végre újra otthon. Nem gondoltam volna, hogy már pár nap elteltével ennyire hiányozni fog Seattle, de sem New Orleans, sem Mystic Falls nem ér fel az otthonomnak tekintett várossal. Rá kellett jönnöm, hogy minden ideköt, ami talán nem túl jó, egy esetleges költözéssel sokat kellene vesződnöm, ha mindent el akarnék intézni. Ugyan itt születtem, egész életemben itt éltem, de lehet nem kellene ennyire kötődnöm... ki tudja, amikor itt jobban elkezd forrósodni a talaj a lábam alatt érdemes lenne tovább állni. Mintha megtehetném, hogy ilyesmire gondoljak vagy úgy ismerném magam, hogy meg is tennék... egy atombombát a hátamra kötve sem tudnának kirugdosni az épülődő frontvonal közeléből, hiába tudja az agyam, hogy nem a legokosabb ötlet volt ennyire belefolyni a készülő háborúba. Mégsem hagyhatom, hogy ostobának nézzenek vagy hogy a természetfelettiek és az emberek önkényesen gyilkolni kezdjék egymást. Szerettem volna a semleges Svájc szerepében tündökölni, de a többieknek nem tetszett ez az ötlet, így kénytelen voltam ha sajátosan is, ám belefolyni a történésekbe, ami majdnem minden nap a vesztemet okozza és az egyik legnagyobb veszteséget köszönhettem ennek a cselekedetnek.
A munkahelyemre ma nem kellett bemennem, a szabadságom egészen holnapig tartott és bár egyáltalán nem voltam császkálós, céltalanul bolyongós típus a város nyakamba vétele mellett döntöttem. Ennyit megérdemlek akkor is, ha valószínűleg semmi célja nem lesz a járkálásomnak és órákat fogok eltölteni a nagy nullával egyenlő cselekedettel. Az idő szép volt, nem volt se nem túl hideg, se nem túl meleg, betértem a kedvenc kávézómba, hogy csak a tudat miatt vegyek egyet abból az isteni kávéból, amit árultak, ezt kortyolgatva indultam el ismét az emberekkel megszórt utcán, hogy pár pillanat múlva aztán megtorpanva nézzek magam elé.
Az egyetlen gondolat, ami eszembe jutott az volt, hogy nem kellene itt lennie. Nem ebben a városban, államban, kontinensen, hanem valahol jó messzire tőlem, mindentől, ami ide kapcsolódik. Hónapok óta nem láttam... és mérget vettem volna rá, hogy nem is fogom, már amennyire ki tudtam olvasni egy ilyesmi szándékot a szemeiből az utolsó találkozásunkkor. Persze nekem kellene megráznom magam és hátat fordítani, hiszen én vettem észre előbb és megbeszéltük.. sokkal inkább csak hirtelen legjobbnak tekintve kimondtuk, hogy ha meglátjuk egymást rá se nézzünk a másikra, sétáljunk tovább, mintha mi sem történt volna.. de miért nem mozdulnak a lábaim? Képtelen vagyok elsétálni...

remélem nem túl béna  27  || one last time || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
Kedvenc dal :
rather be
Tartózkodási hely :
→ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
→ Menekülni és a vérszomjamat leküzdeni



A poszt írója Magdalena Allen
Elküldésének ideje Pént. Feb. 20, 2015 9:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Mag & Ev
New day. New chance

Nem bújtam, ha azt tenném, akkor szerintem most úgy sírnék, mint egy kisgyermek. Sokkal inkább csak egy egyszerű tényt állapítottam meg. - mondom neki egy kissé bosszús hangnemben. Nem értem, hogy miért mondja ezt, hiszen egyáltalán nem bújtam mögé. Egyszerűen csak meignt kimondtam az  igazságot. Nő voltam és egy nőt megütni szerintem a világ legnagyobb gyengesége és legszívesebben az összes ilyen férfinak kitépném a karját. Soha nem értettem, hogy miként képes valaki nőt vagy gyermeket bántalmazni. Nem érdeke, hogy most ez csak egy pofon volt, de vajon mit tenne akkor, ha ténylegesen kiadná magából azt amit érez? Talán felnyársalna vagy egyszerűen addig püfölne, amíg a vérem nem  festené vörösre aj árdát? Nem tudom és nem is akarom megtudni, hiszen már elégszer láttam azt, hogy mire képes egy-egy elborult elméjű férfi.
Igaz, elfelejtettem, hogy sok ember inkább szeret hazugságban élni és a sebeit nyalogatni közben. - mondom neki egy kisebb fejrázás közepette. Tényleg nem értem, hogy mit gondolt. Azt hitte, hogy majd lenyelem a viselkedését, ahogyan esetleg mások tették? Engem nem érdekel, ha nem változik meg, de akkor ne csodálkozzon azon se, ha egyszer bajba kerül és senki se fogja keresni. Talán még a világnak se hiányozna, ha a sötétségben eltűnne. Elismerem, hogy nem voltam kegyes vele és eléggé durván a tudtára adtam a dolgokat, de már elegem volt belőle és a viselkedéséből is. Abból, hogy úgy tesz, mintha ő lenne a kis-herceg és neki mindent szabadna, de a másik félnek meg tűrnie kellene a viselkedését és mindent, ami vele jár.
Talán a másik idegenbe szorul egy kis értelem és érzelem, nem úgy, mint beléd. - mondom egy kisebb fintor keretében, majd lassan ellököm magamat a korláttól és elindulok. Lassan sétálok, majd még mielőtt eltűnnék a sarkon túlra, a tömegben hátra fordulok és újra megszólalok. - További jó seb nyalogatást, Ewan. Örültem a találkozásnak. - mondom neki komolyan, majd felhúzom a kabátom cipzárját, a pulcsim kapucniját az arcomra húzom és elindulok valamerre. Fogalmam nincs, hogy hova megyek vagy mit fogok tenni. Egyszerűen csak sodródni akarok az árral és nem akarok gondolkozni per pillanat.



zeneszám • Köszönöm a játékot! :hug:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 20, 2015 8:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Magdalena - Ewan
Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

Nem értem ezt a piszkosul földbegyökerező gőgöt. Nem értem, hogy egy ilyen ütéssel miért nem sikerült észhez térítenem. Felfogni sem vagyok képes, amiket a fejemhez vág. Betonkemény gyűlölködés. Csak ez uralkodik folytonosan egymás érzésein. A faji rokonság cseppet sem segít. Egy igen nagy hektárú nézetbeli konfrontáció alakult ki köztünk, amit az Istennek se lehet megváltoztatni.  
- Ha olyan erős vagy, hogy hiúságból még fenyegetni is mersz...miért bújsz a női gyengeségeidbe? - kérdezem, ellentmondó szövegelésének közepette. Ha valóban arra szomjazik, hogy komolyan vegyem, miért nem hozza előtérbe az emancipáció közkedvelt formáját? Például, hogy nem takaródzik a nőket védő elvekbe. Nem...tényleg nem értem, mi a logikai kapocs a mondanivalója között. Egyszer kéri, nem, inkább bizonyítja, hogy női erényeit eldobva milyen erőlétnek örvend. Most meg, mikor kiérdemelt pofon ütés éri, azonnal elhúzza az etikettbe foglalt páncélját, hogy nő, és őt nem szabadna megütni. Komolyan, hogy teljesüljön így az egyenjogúság a két eltérő nem között, ha az egyiknek még módjában sem állhat megütni a másikat?
- Nem azért szántam, hogy a büszkeségemnek eleget tegyek, hanem azért, hogy észrevedd végre, mennyi bajt okozol már azzal, hacsak kinyitod a szádat! - egészítem ki feleletem, miközben ő a korlátnak csapja hátát. Feleslegesnek érzem, már csak felvázolni előtte, mit miért teszek, hiszen úgy is tudom, a háta közepére kívánná személyemet. Ettől függetlenül, ezt a véres őszinteségi technikát én is bevetem nála. Leginkább azzal okoz nekem bosszúságot, hogy múltamat a jelenemmel próbálja összevetni. Ahelyett, hogy a saját jövőjéről elmélkedne!  
- Mit is mondjak, a kierőszakolt aranyérmet elnyerted...őszinte elismerésem. - a diadalmas "kihirdetést" jelképesen tapsolással kísérem, mialatt tekintetemet az övébe égetem. - ...remélem ugyanilyen odaadással okozol majd fájdalmat egy másik idegennek. - ironizált dicsőítésemet, egy gúnyos vigyor követ. Bármilyen rosszul hangzik, de az őszinteség nem  jelenti azt, hogy kegyetlennek kell lenni másokkal. Nem kell mindent elmondani, megosztani, ami nem tetszik a másikban, hangoztatva, hogy ezt "az ő érdekükben" teszi valaki! Néha jobb, ha nem tudjuk, hogy lelkük mélyén mások mit tartanak rólunk. Mások önbecsülésének tisztelete megkívánja, hogy néha inkább kevesebb, mint több igazságot mondj. Nála viszont ennek a fogalomnak az értelmezése, a ló túl-oldalára esett. S igenis, most már véglegesen belefáradtam, hogy a dumámmal szó szerint helyrepofozzam a nézeteit.

words: 397  || Music: runnin ||  Note: no problem (;   

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
Kedvenc dal :
rather be
Tartózkodási hely :
→ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
→ Menekülni és a vérszomjamat leküzdeni



A poszt írója Magdalena Allen
Elküldésének ideje Szer. Feb. 18, 2015 11:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Mag & Ev
New day. New chance
Azt hittem, hogy tudom milyenek a gyenge emberek, az olyanok akik félnek saját magukkal szembenézni, a saját démonaikkal. Azt hittem, hogy tudom milyen az, amikor valaki tehetetlen és akaratképtelen, de tévedtem. Egyáltalán nem sejtettem azt, hogy ilyen is lehet valaki, mint amilyen ő. Nem ismertem ez tény, s nem is ítélkezni akarok felette, de ha valaki találkozik valakivel, akkor egyből lesz egyfajta benyomása, majd ha beszélgetnek, akkor ez a vélemény változhat valamilyen irányba. Hogy nálam milyen irányba változott? Nem tudnám megmondani, vagy csak egyszerűen nem akarom, de az biztos, hogy nem gondoltam volna azt, hogy ennyire gyenge. Legalábbis a szememben az volt. Főleg abban a pillanatban tűnt annak, amikor mondhatni már rám kiáltott, hogy hagyjam abba. Mitől félt? Attól, hogy végre valaki nem húzódik meg a sötétségben és nem fog hallgatni? Valaki esetleg a szemébe meri mondani a dolgokat? Egyáltalán nem érdekelt, hogy az őszinteségem nem teszik neki, hiszen sokkal jobb őszintének lenni, mint hazudni, mert ha sokáig hazugságban élne, akkor esélye se lenne változni. Bár mondhatok én bármit, ha nem akar, akkor úgyse fog változni. Ez egyedül csak saját magán múlik, de szemmel láthatóan nem akar tenni semmit se annak érdekében, hogy esetleg ő is jobban legyen.
Amikor pedig megüt, akkor nem mozdulok. Sok pofont kaptam már fizikailag és lelkileg is. Nem eme ficsúr pofonja fogja ketté törni az életemet. Egy darabig csak nézem őt és picit fel is vonom a szemöldökömet, majd könnyedén megszólalok. - Most már jobb? Férfiasabbnak vagy esetleg erősebbnek érzed magad, hogy egy nőt megüthettél? - kérdeztem tőle még mindig rezzenéstelen arccal. Azokat a férfiakat, akik nőket simán megütnek vagy bántalmaznak mindig is gerinctelennek tartottam. Olyannak, akik máson próbálják kitölteni a saját félelmeiket, gyengeségeiket. Majd mielőtt bármit is mondhatna újra megszólalok. - S ne fogd arra, ami vagy. Ha sima halandó lennél akkor is talán megtetted volna. - mondom neki egy kisebb fintor keretében, majd pedig közelebb lépek hozzá. - Ne próbálj meg még egyszer egy nőt bántalmazni, mert az utolsó emlékképed a halálod előtt nem más lesz, mint a saját szíved, amint a markomban tartom. - mondom neki komolyan és kissé fenyegetően. Lehet idősebb nálam, de engem katonának képeztek ki. Egy új világ, új katonájának és pontosan tudom, hogy miként lehet bármilyen eszközből fegyvert csinálni és nem félnék vele se szembe szállni. Majd pedig a korláthoz sétálok, neki dőlök, miközben még mindig őt fürkészem a tekintetemmel. Ha nem ostoba, akkor pontosan tudhatja, hogy nem vicceltem az előbb. Utálom az olyanokat, akik nőket bántanak és ez alól ő se lesz kivétel.


zeneszám • Bocsánat a késés miatt. 40 27©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 15, 2015 6:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Magdalena - Ewan
Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

Miért kell ilyen ellenállásba ütköznöm? Ilyen szöges paradoxként állított hasonmásba? Miért kell tőrként véső szavaival hitegetnie, hogy az igazság csakis az ő szavaiban létezhet? A legjobban fizetett pszichológusok, legjobban hozzáértő filozófusok, de még a legjobban ismert családtagok sem jártak olyan közel, hogy hitem felől a bizalmamat kétségbe vonjam! Erre tessék, itt egy a világot megszégyenítő nyers őszinteségük fruska, aki még az ismerősi kapcsolatot sem üti meg nálam!
- Hagyd abba! - a dohányom érintetlenül hullik az aszfaltra, mialatt finom előzékeny hangnemben figyelmeztetem, hogy mondanivalójának vessen véget, azonnal. Túlságosan finoman fogalmazott, szinte már könyörgőségem azonban nem hat előny helyzetének kiélvezésében. Kioktatásából én nem okulok, mint annak idején hiszékeny kis ficsúrként. Anyám is, egy életen át gyötört ezzel a nevelési technikával...nem játszom el megint, az alárendelt, megtört szellemű kisgyermeket.
A tanulságos előadás alatt, frusztráló, ugyan már gyűlölő érzéseimet egy homlok pöccintéssel tetőzi előttem. Egy hajszál választ már attól, hogy megtegyem...csak egy vékony cérna, amit csak férfias előzékenységem tart vissza, női mivoltja miatt. Megmondja, mit hogyan csináljak...ne ez az egy dolog amivel igazán a gyilkos karmaiba lehet engem kergetni. Önként gerjeszti dühömet, amiben csak egyfajta énem foglalja el az uralkodó szerepet. Vámpír énemet ha nem is kontrollálhatom, de elnyomhatom. A düh ennek az énnek az előidézése...halál sejtése sincs, hogy mit művel!!
- Elég legyen! - az utolsó cérnaszál elszakadását meggátolva, megdorgáló, heves mondanivalójának egy pofon ütéssel vetek véget. Igen, nem kertelek, megütöttem. Épp a végső csapást elkerülve, ami nem egy pofon ütéssel végződött volna le. Zihált testem, mégmindig feszeng a dühtől, amit a helyreintő pofon némileg enyhített. Gondoljon bármit is, de itt már nem csak szöges ellentétekről, feltevésekről van szó, hanem lélekbe maró hibákról, sérelmekről és fájdalmakról, amik ellen semmit sem lehet tenni! Ezt ő is tudja, mégis a gonosz legaljasabb formáját próbálja kihozni természetemből! Hasonló ágról szakadtunk, akkor mégis miért nincs azzal tudatában, hogy egy dhampyral ilyen szavakkal nem lehet hatni, sem fegyelmezni?!!

words: 402  || Music: runnin ||  Note: sorry for my late  Embarassed   

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
Kedvenc dal :
rather be
Tartózkodási hely :
→ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
→ Menekülni és a vérszomjamat leküzdeni



A poszt írója Magdalena Allen
Elküldésének ideje Kedd Feb. 10, 2015 6:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Mag & Ev
New day. New chance

Idősebb vagy nálam, vagyis gondolom, de mégis úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. - mondom neki még mindig úgy, mint aki valami igazság mondó elixírt ivott volna. Egyszerűen nem értem mi van velem. Általában sikerül tapintatosnak maradnom és nem egyből az emberek fejéhez vágni az igazságot, de vele nem igen tudok mit kezdeni. Olyan, mint egy gyerek, aki még mindig nem képes távolabbra látni. Mintha egyedül csakis ő számítana, az ő sérelmei és az ő fájdalmai. És úgy tesz, mintha senki se lenne képes megérteni azt, ami érez. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy aki megpróbálkozik vele azt előbb vagy utóbb elüldözi, vagyis gondolom. Ha én is csak egyszerű ember lennék, akkor lehet én is már rég sarkon fordultam volna, de mondjuk már így is jó párszor megfordult a fejemben, hiszen eléggé idegesítő néha már. Nem akarja, hogy sajnálják, de szinte csak arról beszél, hogy neki milyen rossz és mennyire nehéz.
Téged fejre ejtettek gyerek korodban vagy egyszerűen csak saját magad verted a fejedet a falba? - kérdeztem vissza kissé döbbenten a szavai hallatára, meg a viselkedésének köszönhetően. Egy normális teremtmény se viselkedne így, majd amikor hátat fordít nekem, akkor elkapom a vállát ész szembe fordulok vele. Nem érdekel a füst, nem érdekel a dühe, egyszerűen csak legszívesebben jól fejbe verném már, hogy hátha akkor észreveszi azt, amiket mond és cselekeszik. - Fejtegetni? Ki akarna téged megfejteni, hiszen minden egyes szavaddal elárulod magad. Nem akarod, hogy sajnáljanak, nem akarod, hogy bárki osztozzon a fájdalmadon, de még se vagy képes másról beszélni. Talán te magad se tudod, hogy mit akarsz. Talán nem ártana, hogy végre itt. - s megbököm a homlokát. - helyre rakd a dolgokat és utána végre talán képes lennél úgy viselkedni, ahogyan illik és akkor talán neked is kicsivel boldogabb életed lenne. - mondom neki komolyan, majd hátrálok egy-két lépést és az egyik közeli oszlopnak neki dőlök. Kész szerencse, hogy senki se jár erre, mert lehet jó pár ember megnézni azt, hogy mi is lesz ennek a dolognak a vége. Nem értem magamat se, hogy miért igyekszem végre egy kis értelmet verni abba a csökönyös fejébe. Ez nem az én dolgom lenne, azt neki vagy a családjának kellett volna megtennie egészen addig, amíg volt rá lehetőségük, lehetősége.
Szerintem eddig se láncoltalak ide, így szabadon távozhattál volna, amikor szerettél volna. - mondom neki könnyedén és közben még a vállaimat is megrántom. Figyelem őt és nem engedem el őt a tekintetemmel. - De talán még te magad is élvezted azt, hogy nem sikerült egyből elüldözni engem, ahogyan többieket szoktad. - mondom neki kissé gondolkodva, majd ellököm magamat az oszloptól és újra közelebb lépek hozzá. - Neked talán nagyobb szükséged van segítségre, mint nekem, hiszen nekem egyedül az étkezéssel van gondom, de szemmel láthatóan neked az egész lényeddel és világgal. Kész csoda, hogy még nem ölted meg magadat. - mondom neki egy fintor keretében, majd egy kisebb sóhaj is elhagyja az ajkaimat.

zeneszám • Remélem tetszik! 40©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 12:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Magdalena - Ewan
Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

- Nekem bőven elég a két démonommal egy testben osztoznom!!! - zabosan válaszadásom dühvel és megannyi haraggal társult, aminek mértéke szinte kifejezhetetlen lenne előtte. A megszokott pszichológusi prédikációt ismét megkaptam, most kivételesen az ő szájából. Kioktató nagyzása és próbálkozó segéltségnyújtása nem találnak hallgató fülekre. Éppen szöges paradoxont felállítva, csak mégtöbb dühre, nemelfogadásra. Az emberi ideológia szerint, mi beismerjük a hibáinkat és észre is tudjuk venni azt, az állatvilággal szemben. Hiszen ettől állunk mi a földi rangsor tetején. Intelligenciánk áldás, és átok egyben. Mert, a mostani helyzetben, még állatot nem gyötört bűntudat, ösztönszerű tetteiért. S talán ezért könnyebb neki az élet. Folytonosan törekedtem a hideg, érzelemmentes döntésekre és kijelentésekre. De az a bűn utáni lelkifurdalás minden ésszerű, racionális gondolatomat felzabálja. Nem bírok igazságot, harmóniát teremteni testi és lelki énem között. S legfőképp, nem tudok megbékélni velük.
- Hagyd ezt a kioktató smúzolást...hiszen úgy sem érsz el vele semmit!! - vágom a fejéhez hasonló dühvel mint az előzőkben, miután pöfeteg cselekvésben hátat fordítok és újabb szivarra gyújtok.
- Inkább bökd ki végre...miben kell segíteni, ahelyett, hogy engem próbálsz fejtegetni!! - fűzöm hozzá, a meggyújtott slukk leszívott füstjéből egy jóadag szippantást a tüdőmbe engedve. Magam sem tudom felfogni ezt a mindenre elszánt segédkezést...de sokkal jobb mint lélek tanfolyamot lebonyolítani egymás között. Igazság szerint, nem érdekel milyen mértékben van megelégedve a korcs jellemével. Noha a sorsunk megegyező, ennek ellenére a nézeteink merőben különbözők. Nem is tudom megérteni, ő vajon mit eszik magán azzal, hogy embereket öl néha napján. Talán neki ez még túlságosan új, hogy ne csak játékként tekintsen a tetteire. Becsléseim szerint, még nem olyan öreg ebben a kétlétű életben mint én. Olyan tapasztalatlan...ennek dacára pedig még engem oktat ki? Minél több időt eltöltök itt vele, annál idegesítőbb a jelenléte.
- Nah, még ma elmondod? Vagy mehetek végre a dolgomra?! - fordulok szögegyenest felé, mialatt türelmetlenkedő testtartást felvéve, karomat ás lábamat keresztezem előtte.
words: 386  || Music: here ||  Note: sorry for my late  Embarassed   

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
Kedvenc dal :
rather be
Tartózkodási hely :
→ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
→ Menekülni és a vérszomjamat leküzdeni



A poszt írója Magdalena Allen
Elküldésének ideje Szer. Feb. 04, 2015 7:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Mag & Ev
New day. New chance

Felvontam a szemöldökömet és úgy hallgattam őt. Nem értettem meg őt. Lehet, hogy szörnyeteggé változtatták, de szerintem sokkal inkább a tettek határozzák meg az embert és nem az, hogy melyik fajba tartozik. Nem akartam megváltoztatni azt, amilyen ő. Bár egy kisebb szemléletváltás azért ráférne, mert nem utálhatja egy-két ember miatt a világot. Nekem is nehéz volt és még most is nehéz, de még se az egész világot látom rossznak, egyszerűen csak azokat az embereket, akik ezt tették velem.
Miért kellene bárkire is rázúdítani? Ennyire gyenge lennél, hogy nem vagy képes megbirkózni még a saját érzéseiddel se? Egyszerűen a könnyebbik utat választod és a nap minden egyes percében másra zúdítód, esetleg még másra is hárítod a felelősséget? – kérdeztem tőle kíváncsian és talán kissé hitetlenkedve. Nem értem, hogy mi baja van. A legtöbben nem mi választjuk a sorsunkat, de ha nem is mi befolyásoljuk minden egyes másodpercben attól még mi is beleszólhatunk. Én se élek úgy, ahogyan ő. Lehet, hogy kissé eleinte leharaptam a fejét, de bocsánatot is kértem és minden embernek van rossz pillanata, de nem élhet örökké sötétségben és ilyen haragban, illetve dühben.
Abba nem is gondoltál bele, hogy így igazából csak saját magadnak ártasz és nem másoknak? Mert te maradsz magányos és te leszel képtelen észrevenni a jó dolgokat a világban. - mondom neki még mindig higgadtan. Nem úgy beszélek, ahogyan egy mester tenné a diákjával, mert nem akarom kioktatni őt. Egyszerűen csak segíteni szeretnék neki. Nem tudom, hogy miért érzem így, de nem tudok ellene tenni és egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy neki talán nagyobb szüksége van segítségre, mint nekem. Nekem legalább csak néha vannak hangulatingadozásaim, de szemmel láthatóan neki állandóan és akkor még a düh kitöréséről nem is beszéltem…
Aggatni? – kérdezek vissza nevetve, majd megrázom a fejemet. - Soha nem kértem azt, hogy sajnálj miatta. Te mondtál valamit és én csak válaszoltam. Arról pedig nem én tehetek, hogy képtelen vagy szembenézni és küzdeni a múlt démonaical és inkább hagyod nekik, hogy a jelenlegi életed is uralják. – mondom neki komolyan és összefonom a karomat magam előtt. Figyelem őt és nem mozdulok. Nem értem, hogy mi tart itt és miért nem akarok elfutni, ahogyan a legtöbb ember tenné, ha így viselkednének vele. Sajnálom őt? Talán, de nem azért, amivé vált, hanem azért, hogy ennyi vak és semmi másnak nem tud teret engedni, mint a fájdalomnak, haragnak és dühnek…

zeneszám • Remélem tetszik! 40©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 30, 2015 2:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Magdalena - Ewan
Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

Szertelen nagy bátorságnak örvend, azzal hogy képes nézeteimet elfogadhatatlannak titulálni. Részben meg is értem ezt a fenemód nagy ellenszenvet. Valószínűleg azt sem várhatom el tőle, hogy egyetértsen velem. Mindezek ellenére, mégis kivívja tiszteletemet iránta, hogy ennek dacára is képes volt nyíltan fellépni és más nézetet vallni mint az enyém. Talán ez a fajbeli rokon hovatartozás nem is olyan gátoló tényező, mint azt hittem az előzőkben. Csak akkor vagyok képes kompromisszumot kötni, ha valaki idegen elémbe lép, és racionális érvekkel megdönti az én szikla szilárd hipotézisemet. Ő félig-meddig megkísérelte ezt a bizonygatást, habár nem teljes, helytálló érvekkel.
- Akkor mond meg te, mégis kire zúdítsam a haragomat, ha nem azokra, akik életet adtak egy ilyen állásponttalan alanynak?!! - szegezem mellkasomra mutatóujjamat, mire gerjesztve a hangulatot újra elkap az undor saját személyem iránt. Utálom, mindig is utáltam ilyen lélekben megcsonkított fajzatként élni, tenni, venni. Ha ez nem is támasztja alá igazán elfogadhatatlan előítéleteimet, az biztosan, hogy legalább százszor megpróbáltam tenni ellene. Öngyilkossági kísérletek, ha így jobban hangzik. De amikor eljutnék egy végeleges vérveszteséghez, mindig elkap az aggodalom, és a félelem, értékes vérem pazarlása végett. Önzőségemre az érettségem és a kialakított gyerekorri hátterem ad bizonyítékot. Annyira azonban nem fosztottam magamat a külvilágtól, hogy véremmel ne segíthessek máson. Ez nem valami hősies bevésődés vagy elhivatott tettvágy...csupán csak egy előzékeny szimpátia. Semmi más.
- Nem, nem-nem! Ne aggasd rám a múltbéli gyötrelmeidet mert nem foglak érte megsajnálni! Te se sajnálj engem, csak...zárjuk le ezt a témát!! - vágom fejéhez gyorsan összekapott szavaimat, miközben az idegesség nyomása alatt felé s alá járkálok. Nem akarom még több hiú sebet, együtt-érző csevejt lebonyolítani vele. Bármennyire is tényszerű, hogy ő rokon fajként a legjobban megérheti az érzéseimet, nem adom meg neki azt a szívességet, hogy gyengének láthassam magamat előtte. Annyi elvesztegetett könnycsepp hullott már így is. Kelő mennyiség, melyet lassan kinőttem, végre. Tényleg nem vágyódóm az együttérzésére...az érzelem nem fogja megváltoztatni a jelenlegi helyzetemet. Pedig igazán, most erre lenne a legnagyobb szükségem.
words: 353  || Music: here ||  Note: természetes, hogy tetszik Cool  

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
Kedvenc dal :
rather be
Tartózkodási hely :
→ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
→ Menekülni és a vérszomjamat leküzdeni



A poszt írója Magdalena Allen
Elküldésének ideje Szer. Jan. 28, 2015 9:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Mag & Ev
New day. New chance

Egy pillanatra még az is eszembe jut, hogy még talán egy mérges kígyóban is több a baráti szellem, mint a velem szemben álló fajtársamban. Lehet nem sok mindenben hasonlítunk, hiszen én csak néha nem tudok kedves lenni másokkal, mert olyankor mindig az új énem uralkodik felettem. Az az énem, amelyik erős, vad és talán kissé kegyetlen. Tudom, hogy egyik énem se nyerhet igazán, de néha sajnos valamelyik nagyobb hangsúlyt kap, mint a másik. Pedig foggal és körömmel fogok harcolni azért, hogy ne veszítsem el az új életem miatt a régi énemet, azt aki voltam, mert nem akarok örökké a sötétségben és a vér mámorító ízében élni. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy feleslegesen járatom a számat, mert még talán egy bogár is hamarabb reagálna arra, amit mondok, mint ő.
Végül pedig amikor hirtelen megszorítja a kezemet és képletesen értve leharapja a fejemet, akkor egy kisebb szisszenés hagyja el az ajkaimat és egy pillanat alatt újra dühösen pillantok rá. Lehet, hogy nem olyan régen a földbe döngöltem őt, de akkor se úgy tettem, hogy maradjon nyoma. A szorításának a nyoma pedig tuti percekig ott fog éktelenkedni a karomon, de sokkal inkább az zavart, hogy olyan hirtelen "kattant be", mintha valami örült lenne.
Attól még, hogy félvérnek születtél nem jelentette azt, hogy át is kellett volna változnod. - mondom neki szúrósan, majd egy kisebb keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. - Te tényleg azt hiszed, hogy az a legnagyobb gond, hogy vámpírnak és embernek is születünk?- kérdezek vissza kissé gúnyosan, majd közelebb lépek hozzá és egy pillanat alatt kiszedem az arcomba hulló hajamat.- Tudod, sokkal inkább az a szomorúbb, amikor valaki más dönti el, hogy szörnyeteggé kell válnod és nem csak, mint az egyik faj képviselője, hanem mint egyszerű ember is. - mondom neki rezzenéstelen arccal, mert tisztán emlékszem arra, hogy mit is éltem át Olaszországban. Majd a következő kérdésén egy pillanatra elgondolkozom. Pontosan tudom a választ, de talán most végre még inkább átgondolhatom ezt az egészet. Végül összefonom magam előtt a karomat, majd lassan megszólalok, de továbbra se mozdulok meg.
Nem, nem tudom elfogadni magamat ilyenek, de veled ellentétben törekszem arra, hogy képes legyek úgy élni, hogy ne csalódjak magamban és ne szórjak minden emberbe kést, ahogyan te teszed! Nem okolom ezért a világot! - mondom neki még mindig higgadtan és közben a tekintetemmel továbbra is őt fürkészem.

zeneszám • Remélem tetszik! 40©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 27, 2015 11:53 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Magdalena - Ewan
Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

Bármilyen ellenszenves, és viszketeg az idegeimre menése...a fenébe is, de igaza van! De ugyan milyen tulajdonságbeli változást várna tőlem, amitől rokonszenvesebb lehetnék a szemében? Akkor az egész lényemet át kéne formáznia ahhoz...az pedig még önzőbb dolog volna részéről! Nem gondolom, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldása az ügyben. Az, hogy szembesít a hibáimmal, még nem kelt bennem annyi tettvágyat, hogy tegyek is ellene valamit. Hiszen tudva tudom, hogy hiába tennék ellene, mert ez egy emberi tulajdonság amit nem lehet hipp-hopp kiűzni a testemből.
Néhány percig hezitálok a válaszadáson, majd váratlanul belémar a csontjaimba a düh és a kifejezett csalódottság. Rögvest fordulok egyet, az irányt felé véve. Semmilyen előjelzés nélkül ragadom meg a karját, miközben egy határozott rántással olyan közel húzom magamhoz, hogy érezhetően, közvetlen közelségben lássa gyilkoló tekintetemet.
- Az élet legnagyobb önzőségét kaptam azzal, hogy egymagam nem dönthettem milyen fajba szülessek!! - a hangerőm a szokványost felül teljesíti, a szorításom pedig kelletlenül is férfias erősségűvé válik rajta. - Remélem most már megértetted miért vagyok olyan amilyen!!! - fűzzöm hozzá ugyanolyan habitusban, miután felhagyok a támadó manőveremmel. Miért is pazarlom ilyen szemelverésekre az időmet?! Mintha jelképesen az anyámat testesítené meg előttem. Túl vagyok én már azon a gyámoltalan kis ficsúron, aki próbált volna megbarátkozni a kettős énjével.
Ismét hátat mutatok neki, de egy tampontat sem mozdulok. Mikor ismét felé fordulok, lerántom magamról a düh maszkot és komolyabb arculatra váltok.
- De ha már így állunk, te eltudod magad fogadni ilyennek? - lóbálom ujjaimat testére mutogatva, mialatt egy fancsali fintort vágok az arcomra.
words: 353  || Music: here ||  Note: semmi baj, kedves! (:  

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
Kedvenc dal :
rather be
Tartózkodási hely :
→ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
→ Menekülni és a vérszomjamat leküzdeni



A poszt írója Magdalena Allen
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 10:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Mag & Ev
New day. New chance

Nem is értem, hogy minek próbálkoztam, hiszen szemmel láthatóan ő nagysága soha semmit se akar tenni másokkal szemben, de azt elvárja, hogy mások tiszteljék. Komolyan mondom lassan már minden ember magának való lesz és a világ még inkább romba fog dőlni. Bár ennél jobban elrontani ezt az életet már nem igen lehet, hiszen már így is szinte senki nem törődik mással, mint saját magával. Ez a legszomorúbb és azt hiszem ebben az országban meg pláne igaz. Amikor meghallom a szavait, akkor egy kisebb unott arckifejezés ül ki az arcomra, majd felvonom a szemöldökömet is kicsit. Ezt ő se gondolhatja komolyan. Még is mit vár azok után, hogy úgy viselkedett velem, na meg az se mellékes, hogy mégis miből gondolja azt, hogy kérdőre vonhat.
Szerintem inkább előbb magadba kellene nézni, mint másokat számon kérni. Te vagy az, aki semmit se hajlandó tenni másokkal szemben és te játszod meg magadat kiskirálynak, de valójában egyáltalán nem vagy az. - mondom neki kissé élesen a szavakat, de azért tényleg mindennek van határa. Nem is értem, hogy mit láthattam meg benne, amiért úgy éreztem, hogy tényleg segíthetne nekem. Egyszerűen egyre inkább kezdek arra rájönni, hogy talán a földkerekség legmagánakvalóbb alakjába botlottam bele.
Milyen meglepő, hogy ezt mondod. - majd ellököm magamat a korláttól és elindulok, de pár lépés után megállok és újra az ismeretlen férfira pillantok. - Valaha tettél már valamit önzetlenül? - kérdeztem tőle kíváncsian és közben őt fürkészem a tekintetemmel.


zeneszám • Bocsánat a késés miatt! 27©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 12, 2015 10:50 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Magdalena - Ewan
Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

Fura, szó foszlányok ütik meg a hallójáratomat. Nem vagyok biztos benne, hogy valóban tőle hallottam volna a segélykérést. Pedig elég nyilvánvaló kérésnek tűnt, egy cseppnyit megspékelten a "Kérem" szócskájával. Egy enyhe vigyorban teszem fel magamba a kérdést, hogy "valóban megéltem-e, hogy ez a pimasz fruska segítségért fohászkodva hozzám fordult?" A varázslatos karma vagy visszaütött, vagy csak kiegészítő cselszövést működtet. A mihaszna énem pedig egyszerűen nem tud szemet hunyni afelől, hogy korábban majdnem megkóstoltatta velem a keserű, beton földet. Valamilyen oknál kifolyólag, visszaéltem a hozzájáruló óhajával, s kedvem támad kérdőre vonni, hogy hova ez a nagy változás:
- Most akkor a segítségemet kéred? Álljuk csak meg egy pillanatra...hékás! - kezdtem bele, magyarázó gesztusban a dohányomat kezemben szanaszét hadonászva. - ...nem ismerős neked az a lány, aki az iméntiekben érhetően kifejezte, hogy nem szimpatizál velem? - kérdem tőle, a horizont és az őt bevilágító városnegyedet fürkészve. A délutánt kétségkívül lerázta az este szürkülete. El sem, hiszem, hogy a várt ügyfelem még a füle botját sem mozdította a megkötött alkunkért. Ehelyett, itt van nekem egy 21.századi tündérkirálylány, aki hasonló sorstársként szeretne feltűnni előttem, s mindemellett még segítséget is kér tőlem. Legyünk vulgárisak...én nem a bajba jutott hölgyek segítségére specializálódtam.
- Ráadásul...rossz embert kerestél fel! - teszem hozzá, a kérést letárgyaltnak titulálva, miután a dohányomat méteres távolságban eldobom kezem fogságából. Ideje lenne az este tetthelyeiben ásnom magam. Zúgolódni kezd bennem a bűntett-vágya.

words: 353  || Music: here ||  Note: Cool  

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
Kedvenc dal :
rather be
Tartózkodási hely :
→ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
→ Menekülni és a vérszomjamat leküzdeni



A poszt írója Magdalena Allen
Elküldésének ideje Vas. Jan. 11, 2015 10:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Mag & Ev
New day. New chance

Egy kisebb fajta öröm jelenik meg az arcomon, amikor nem mond semmit se, hiszen a hallgatás valamilyen szinte egyetértést jelent. Biztos voltam abban, hogy nem csak velem viselkedik így, de talán egy kisebb fajta balszerencsének köszönhetően még én is rátettem az elve "udvarias" stílusára, hogy még inkább úgy viselkedjen. Nem értettem, hogy miért pont tőle akarok segítséget kérni, de talán nem véletlenül botlottam belé. Segítség után kutatok és akkor ő megjelenik a semmiből se. Kíváncsi vagyok arra, hogy képes lenne e a modorát kicsit háttérbe szorítani és egy "elesett" hölgyön segíteni, de az is lehet, hogy mára már rég kihalt ez az egész lovagiasság dolog.
Egy kisebb fajta mosoly jelenik meg az arcomon, amikor meghallom a szavait és talán kissé önelégült képpel figyelem őt. Szóval ő nem tudta volna azt, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint ő? Ez érdekes... Lehet még se a legjobb emberhez fordultam, de mind ennek ellenére úgy érzem, hogy még se olyan, aki csak úgy letépkedi az emberek fejét, így ilyen szempontból biztosan hasznát fogom venni.
Ne nézz már rám úgy, mintha kísértetett láttál volna. Biztos vagyok abban, hogy nem csak mi ketten vagyunk, akik ilyennek. - mondom neki kissé bosszankodva, mert még mindig nehezen tudom kimondani azt a fajt, amibe tartozom. Soha nem akartam ezzé válni, de helyettem döntöttek és én még csak ellenkezni se tudtam. Milyenné lett ez a világ?
Nem mondtam, hogy a rokonszenved is kell. - mondom neki komolyan és hirtelen az arcomról minden fajta érzelem eltűnik. - Nem tagadom egy barát is jól jönne, de most inkább segítségre van szükségem, amihez nem éppen kell rokonszenv is. - mondom neki lazán, az arcom még mindig rezzenéstelen, de közben végig őt figyelem. Nem értem, hogy miért hiszi azt, hogy babusgatásra van szükségem, hiszen szemmel láthatóan már bizonyítottam, hogy ha kell megvédem magamat. Egyszerűen csak kell valaki, aki segít megtanulni uralni a vérszomjamat és az indulataimat.
Szóval segítesz vagy nem? - kérdezem tőle kissé türelmetlenül és az ujjaimmal a korlátom kezdek el kopogni miközben újra óvatosan körbepillantok.

zeneszám:angyal:  • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 11, 2015 1:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Magdalena - Ewan
Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

Zsigerből jönne, hogy ellenkezve fellépjek kijelentésével kapcsolatban. Pusztán csak annyi gátol meg benne, hogy bármilyen igazságtalanul hangzik is, de származik igazság a szavaiban. Nem éppen a vendégszerető, könnyen nyílt személyiségű formámról vagyok elhíresült a térségben. Pontosan én sem tudom, védekező vagy támadó célból húzom fel a flegma öltözékemet. Szerintem inkább a semleges pozíciót erősítem. De hiszen, valamennyire érhető is ezen cselekvésem. Mert úgy mond a saját sorsom igazgatásának hiányából, lekicsinylően jelentéktelenné váltak más emberek sorsai. Irigyeltem őket, hogy saját sorsuk felett ők maguk dönthettek. S épp ezért vetem meg őket. Lehet gyerekes, másokat hibáztatni a magunk által elkövetett hibánkért. De az én dhámpírságom egyáltalán nem nevezhető a saját hibámnak! S ez válik a legkülönbözőbbé az én esetemben.  
Későn reagálok közelségére, mellyel pontosan nem tudom mit akar. Így próbálná rám erőltetni barátias gesztusát, vagy csakígy válhat elérhetőbbé a társalgás? Figyelmemet elkerüli, mindig addig, amíg az a mondat ki nem távozik belőle.
- ...tehát ezért... - most végre, minden figyelmemmel őt igézem, s értelmet nyer bennem, az az elképesztően nagy erejű fölénye, amivel az előbbiekben letepert. Ő is egy a fajtámból való lenne? Az meg, hogyan lehetséges? Netán ez valami sorozat merénylet vámpír és ember közt, hogy ilyen fattyút nemzenek?! Borzalmas látvány, most hogy tudom, nem én vagyok az egyetlen.
- Azzal, hogy a közöst keresgéled bennem és benned, azzal azt hiszed rokonszenvesebb leszel a szememben? - kérdem tőle, felívelt szemöldökkel, a cigimet szám között préselve. Attól, - hogy mint kitudódott ő is egy sors-társam, - még nem jelenti feltétlenül azt, hogy keblemre ölelném most azonnal.

words: 345  || Music: here ||  Note: Cool  

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
Kedvenc dal :
rather be
Tartózkodási hely :
→ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
→ Menekülni és a vérszomjamat leküzdeni



A poszt írója Magdalena Allen
Elküldésének ideje Vas. Jan. 11, 2015 12:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Mag & Ev
New day. New chance

Nem volt se rossz, se bunkó, legalábbis eddig nem, de amióta átváltoztam nem tudom uralni az érzéseimet. Lehet, hogy egyik pillanatban még dalolva és mosolyogva sétálok az utcán, de elegendő egyetlen egy dolog, ami kicsit is kibillent ebből az állapotból és máris teljesen megváltozom. Éreztem rajta első pillanattól kezdve azt, hogy nem sima halandó, de minél több időt töltöttem el vele, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy egy faj társamhoz van szerencsém és még talán idősebb is, mint én. Nem értem, hogy ő miként tudja uralni ennyire azt a szörnyet, amivé részben változott, de talán ez az egy dolog miatt nem sétáltam még mindig tovább. Legszívesebben már magára hagytam volna, mert tényleg idegesített az, ahogyan viszonyult másokhoz és igazából csak az ő kedvességét viszonoztam. A szavai hallatára egy kicsit megforgatom a szemeit és ellököm magam a faltól és egy kissé hétköznapibb felállást veszek fel.
Te meg mindenkivel ilyen barátságos vagy? – felelek kérdéssel a kérdésére, de nem mozdulok meg. Tekintetemmel figyelem a pillantásait, majd azt is, ahogyan elfordul, mire egy kisebb sóhaj hagyja el újra az ajkaimat. Nem gondoltam volna, hogy ennyire magának való is lehet egy személy, aki senkit se tart méltónak arra, hogy beszélgessen vele. Komolyan úgy tesz, mintha ő lenne a tökéletesség mintaképe, pedig ez nagyon nem igaz. Figyelem ahogyan egy újabb cigit elővesz, majd rányújt. Teszek felé egy-két lépést, majd megállok mellette és a hátamat a korlátnak döntöm.
Dámfír vagy, ahogyan én is. – mondom neki végül higgadtan, majd egy pillanatra lesütöm a szemeimet is és élvezem az nap gyengéd simogatását. Majd egy kisebb szünet után újra megszólalok. – Lehet rosszul indítottunk mind a ketten, de legalább van valami közös is bennünk. Segíts nekem… kérlek. – biggyesztem oda a ”kérem” szót kissé halkabban, mert kissé nehezen tudtam most azt kimondani. Mindig udvarias voltam és tudtam az illemet is, de mellette most még ez is nehezen ment. Mintha ő pont azért került volna az utamba, hogy a rosszabbik énemet a felszínre hozza és ha ez tényleg így van, akkor nagyon is sikerrel járt.



zeneszám40 27  • ©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Madison Street

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3