Share | 

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
tanuló



A poszt írója Wally T. Wakeland
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 12, 2017 5:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next







Sophie & Wally
The blood donation

V
alahogy mindig is szerettem segíteni másoknak anélkül, hogy mindenért elvártam volna a viszonzást. Persze tudni kell a saját határainkat is, természetesen annyira sosem voltam jószívű, hogy Máltai Szeretetszolgálat helyett is engem keressenek. De fogjuk rá, hogy igyekeztem legalább a barátaimat kihúzni a trágyából. Persze amióta megváltozott a helyzetem, azaz nem igazán tudok járni, leginkább rajtam segítenek mások, ami egy idő után elég idegesítő tud lenni. Mármint persze jó érzés, hogy vannak emberek, akiknek fontos vagyok és szeretnék jobbá tenni a helyzetemet, de azért nem bénultam le. Magamtól is ki tudom nyitni az ajtót, sőt, mily meglepő, még vécézni is tudok magamtól. Eléggé elkeserítő és idegesítő tud lenni, amikor még ilyen alapvető dolgokban is felajánlják a segítségüket. Jó, a vécézést eddig konkrétan még csak egy ember kérdezte meg, az is anya volt, de azért mindennek van határa, ezt neki is elmondtam. Nem szeretem, ha sajnálnak a helyzetem miatt, mert az különben sem olyan reménytelen. Úgyhogy pont ezért minden lehetőséget megragadok, ha valamivel tudok segíteni és esetleg bebizonyíthatom, hogy így is értékes tagja vagyok a társadalomnak.
Ez akkor sem volt máshogy, mikor hívott egy régi jó barátom, Mario, akit még a családon keresztül ismertem meg anno. Mivel van köztünk pár év, ezért azóta amióta nem találkoztunk, ő már megszerezte a diplomát és talált magának állást orvosként a kórházban. Az egyetlen ok, amiért nem találkoztunk az utóbbi időben az volt, hogy egyikünk sem ért rá. Illetve ha ráértünk, akkor pedig másokkal voltunk, mert külön baráti körünk van, szóval ezt így nehéz összehangolni. De ettől függetlenül ugyanúgy beszéltünk facebookon. Megmondom őszintén kicsit váratlanul ért, hogy nem ott keresett meg, hanem hívott, hogy menjek be hozzá. Utólag persze kiderült, hogy azért, mert fontos dologhoz kellek neki és nem akart bunkó lenni, hogy még ilyenre is csak üzenetben kér meg. Hát, mondom oké, persze elmegyek. Igaz időpontot egyeztetni már kicsit neccesebb, mert nekem ugye ott van a gyakornoki melóm is, neki meg a „mezei” munkája.
Őszintén, kicsit váratlanul ért, amikor a megbeszélt helyen, a váróban más is volt rajtam kívül. Úgy arcra egyébként ismerős volt a lány, de fogalmam sem volt mi a neve és ő miért vagy mire vár. Úgyhogy jobb ötletnek tartottam ezt megkérdezni, mintsem ezen agyalni órákig.
-Hello! Dr. Westbrook még rendel vagy te is önkéntesként jöttél? –nem akartam idiótának tűnni, ezért próbáltam egyenesen fogalmazni. Ha őt is megkérte Mario, akkor tudni fogja miről van szó, ha pedig nem, akkor meg semmit sem árultam el neki. De amúgy sem tudtam volna, mert nekem sem mondott ettől az egészről semmit a ’Doktorbá’.
Mialatt az ismeretlen lánytól vártam a választ begurultam a tolószékkel az ajtón és bezártam magam után.



Music ⋮ Words: 434 ⋮ Very Happy
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls & new orleans
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Vas. Szept. 24, 2017 10:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Wally & Sophie

Szerettem érezni, hogy szükség van rám. Sokan ölnének azért, ha az ismerőseik békén hagynák őket, ám én élveztem, ha felkerestek, ha érdeklődhettem arról, hogy vannak, ha pedig segíthettem, az egyenesen melengette a szívemet. Soha nem akartam átlagos vámpír lenni, olyan, aki csak a vérnek él, abban a gondolatnak a bűvkörében leledzik, hogyan tudna minél több áldozatot szedni és szenvedést okozni másoknak, átgázolni az emberek lelkén és játékszerként bánni velük… semmi sem volt fontosabb, mint megőrizni az emberi oldalamat, ápolni annak a lánynak az emlékét magamban, aki tizenhét évesen meghalt és a legjobb barátjának köszönhetően belecsöppent egy létezésbe, ami első nekifutásra nehéznek, elképzelhetetlennek, őrjítőnek, fájdalmasnak és durvának hatott. Ölnöm kellett ahhoz, hogy életben maradhassak, sőt, hogy megkaphassam az örök élet ajándékát: néha úgy éreztem, emiatt tartozom annyival másoknak, hogy nem teszem tönkre az ő életüket, hanem olyan jóvá teszem, amennyire csak tudom. Ezért jártam a világot, segítettem, ahol tudtam, a véremmel meggyógyítottam a sérüléseket, adományoztam, ételt osztottam, nem számított, hogy ehhez Afrikába, az ázsiai országok valamelyikébe vagy éppen a szomszédos kisvárosba kellett átugranom. Mióta lehetőségem volt rá utaztam, barátságokat kötöttem, ismerősöket szereztem, figyeltem, tapasztaltam, százhetven év alatt annyi élményt és emléket gyűjtöttem össze, amelyet temérdeknyi emberrel tudnék megosztani, nekem akkor is maradna. Éppen ezért nem gondolkoztam egyetlen percet sem azon, hogy repülőre üljek-e, amikor megcsörrent a telefonom és egy jó barátom szólalt meg a vonal túlsó végén… szüksége volt rám és a különlegességemre. A telefonban konkrétan nem jelentette ki ezt, de ismerve ő valami ilyesmiről lehet szó.
Seattle sem volt ismeretlen terep számomra, bár ritkán fordultam meg a városban. Nem szerettem az éghajlatát, túlságosan esős, párás, szomorkás, az ősz beköszöntével pedig még zordabbá vált. A kórházi környezethez bőven volt időm hozzászokni, gyakran lopóztam be különböző intézményekbe a tasakos vér miatt: muszáj volt életben tartanom magam, ehhez elengedhetetlen a vér és szerencsére az önkéntes véradók gondoskodtak arról, hogy senkinek ne kelljen fájdalmat okoznom a saját fenntartásom érdekében. A megbeszéltnél kissé korábban érkeztem, az orvos barátom éppen műtött, de megvárhattam az irodájához tartozó váróban. Én lepődtem meg a legjobban, amikor nyílott egy ajtó és egy fiatal srác lépett be rajta. Talán eltévedt? Nem hinném, hogy Mario hívott volna még valakit, főleg, ha... a vámpírságom is szóba kerül majd a beszélgetésünk során.


remélem jó lesz  40  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 11, 2016 1:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Folytatás: -- > itt
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 11, 2016 11:10 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

-Nem kell mondani. Ha meghalsz, feltámadsz, nem volt veszteni valód az emberségeden kívül, nem?– a vérem ugyanis gyógyít, és meg is öl. Ha feltámad, de nem iszik vért, meg fog halni, nem arra találták ki az emberi testet, hogy csak úgy feltámadjon a halálból. Ha megteszi, azt … úgymond, alá is kell írni. Csak itt vért iszol. – Szerintem nagyon is akartad a választást. Élni akartál… úgy, hogy dönthess is. Csak a legjobban kerülték ki a helyzetből. – talán csak fingja sincsen róla, hogy mit tett miért. Nem lenne meglepő, emberből van, ráadásul tovább bonyolítja a dolgot az, hogy nő is, nem csoda, ha gőze sincsen arról, hogy mit akar. – De te nem vagy vámpír, igaz? Lehetnél… de nem vagy. – rázom meg a fejemet. Nem, ő még mindig egy csak egy szaros ember, annak minden hibájával. Gyenge és mulandó. – Szóval, addig ne is játszd azt, amíg közöd nincsen hozzá! – rühellem, mikor valaki azt hiszi, hogy több, mint ami valójában. Ő is csak hús és vér, semmi több, ráadásul halandó. A lehetőségei igencsak korlátozottak.
Pontosan, ezt ne felejtsd el! – mutatok rá bólogatva. Igen, ezt jobb, ha észben tartja, különben soha nem fogják megdugni. Opera… és még meg sem köszönte, hogy helyre raktam azt ízlésficamát. Csak ki kellett lökni egy ablakon. A szavait hallva felnevetek, de persze nem teszek semmit a dolog ellen. Mégis melyik férfit zavarja az, ha fogdossa egy nő? Azt, amelyik amúgy is megérdemelne egy golyót a fejébe. Vannak dolgok, amiket egy férfinak kötelessége elviselni. Ilyen például ez is. Tudom, hogy hol van a bár, eddig soha nem mentem még oda, de ezerszer mentem már el mellette, szóval nem esik nehezemre megtalálni. Tíz méterre a bejárattól állok meg körülbelül, majd a szavait hallva nem reagálok egyből, hagyom, hogy bemenjen, és csak utána pár másodperccel lököm el magamat végül a motortól és indulok el a bejárat felé. – Lepj meg. – mondom, ahogy mögé érek és a fejemmel a pult felé bökök, hogy hozzon valami piát, addig én keresek helyet. Nem könnyű, kurva sokan vannak. – Tűnés! – mondom pár fiatalnak, mikor beülök melléjük a boxba, és először nem igazán akarnak eltűnni, de miután kevésbé kedvesen kérem, már felállnak és arrébb állnak.  Amíg Karinára várok, rágyújtok egy szálra, és türelmetlenül várom, hogy megérkezzen. Rühellem, mikor késik a piám. Nem ez a törzshelyem, ott már megtanulták, hogy kinek hozzák elsőként az italt. Itt viszont… úgy látszik ezt bele kell vernem a seggarcúak fejébe.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Pént. Jún. 10, 2016 8:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Nemrég még lebaszott, hogy csak tíz percet nyertem a nőnek, most meg önző vagyok? Mi a fasz? Felidegesít de nagyon. Úgy jár az agyamban, mintha muszáj lenne neki és mégsem mozdulok erről a nyomorult helyről. - Te talán tudod. Én azt sem tudom szeretem-e a kólát vagy sem. - forgattam meg a tekintetem ahogy lassan kezdtem feladni a rángatózást azért, hogy eresszen ki a karjai közül. - Ki a frász mondta neked, hogy azért zúztam szét a koponyáját, hogy ember maradhassak? - kérdem hirtelen és élesen. Ha emberként sem vagyok hajlandó megtenni amit kell azért, hogy életben maradhassak, vámpírként sem húznám sokáig. Jó egy napig lehet. Azt is csak azért mert azon vacilálnék csillapítsam-e az éhséget vagy szenvedjek, ostorozzam magam, mert erre tanítanak bennünket, mert a morálok mint dominák verik szöges ostorral hátunkat és hajtanak előre. Ezért szar, hogy mocskosul közönyös vagyok... ezért kellene undorodnom magamtól amiért élveztem felülkerekedni, lehullatni az ujjakat a nyakamról és belepüfölni egyet a férfi mellkasába aki kb egy pillanat alatt eltörölhetne a föld színéről. Újabb szemforgatás. - A hídról is csak egy felé lehet ugrani igaz? - keresztbe fonom a karomat előtte. - Önző vagyok? Tudtommal az a vámpírság lényege, hogy kurvára életben maradok. Nem? - oké. Talán visszafoghatnám magam de minek? Elég traumatikus élményen estem át ha azt vesszük figyelembe, hogy ma reggel még majdnem béna voltam, egy gépeken élő test, most meg egy vámpírvérrel telített, két lábon járó gyilkos.
Amikor elém dobja az irataim felvonom a szemöldököm. Miért csinálja ezt? Most megint miért segít nekem? Mi a franc vezérli? Az egyik pillanatból megöletne szórakozásból, a másikban meg pénzt tol a kezembe és a saját irataimat, hogy legalább megtudjam ki vagyok és hol lakom. S a francba is, akármennyire is pipa vagyok, nem bírom ki vigyorgás nélkül a szavait. - Opera? - kérdek vissza értetlenül. - Miért akarna bárki is oda menni? - megcsóválom a fejem. Nem hittem, hogy operába járó nő lennék. S nem is csap belém a villám bármi nemű felismerésről, hogy az miért olyan jó dolog. Huh. Érdekes. S akkor elindul. Elmegy. S én hagyom. Már a harmadik felest húzom le a fejemben ami végre ellazít amikor mégsem megy el, helyette felajánl egy fuvart és mielőtt észbe kapnék és figyelmeztetném magamat, hogy Karina, ez bizony egy kurva szar ötlet, már mögötte ülök. Mondom olyan, mint valami elcseszett drog. Kell nekem miközben menekülnék előle. Fogva tart s szétzúz. - Alibi bár. Hacsak nincs jobb ötleted. - ölelem át derekát, szándékosan tapogatva végig felsőtestét. - Jah, ne viccelj. Kiélvezem. - vigyorodom el és közben magamat átkozom. Mi a francért ülök fel a motorjára? Összesen háromszor próbált eltenni láb alól. Én pedig, mint egy marionett bábu teszek eleget minden parancsának. Függetlenül attól hol kötünk ki, azt tudom, hogy nekem szükségem van egy italra. Másra is de az jöhet később. - Kösz! A vendégem vagy. - mutatom fel neki a doki pénztárcáját – Cserkészbecsszó nem pofázok bele többet a vacsiba sem. - Nem várom meg a válaszát. Ha nem jön, nem jön. Nem fogom okolni érte. Ha viszont igen, akkor jobb ha felkészül, mert úgy érzem az a fajta nő vagyok aki tud és szeret is inni. S ma minden okom megvan rá.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Pént. Jún. 10, 2016 7:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

 Nézzenek oda, tudod használni az agyad! – nevettem fel a szavait hallva. Igaza van, mindenképp megölte volna azt a nőt, de… ha átváltozik, akkor később következett volna ez csak be. Ezt viszont már teljesen mindegy megemlíteni, elvégre elvégezte a dolgát, döntött: megölte azt a nőt, hogy ő élhessen, mint ember. – Az már magas, hogy ezzel nem sokat érsz, mi? – húzom el a számat. Az erőlködésére célzok persze, amivel próbál kiszabadulni a szorításomból. Nem igazán jön össze neki a dolog, de egész nyugodtan próbálkozzon csak, én nem igazán erőltetem meg magamat már most sem. Ellenben vele. Emberek… nem értenek semmiből sem. Komolyan, mint a retardáltak. – Na ugye? Olyan nehéz volt kimondani? – vigyorodom el. Annyira egyszerűek. Nem nehéz kitalálni, hogy mi az, ami mozgat, minden embert. Élni akarnak, és ennek alá rendelnek mindent. Lehet akármilyen kurva jó valaki, ha egyszer az élete forog kockán, megszűnik jónak lenni, és olyan lesz, amilyennek lennie kell: önzőnek. Mert csak így élhet túl. Mert ez az, ami minden mögött ott van. – Mintha már kevésbé akarnád. – mosolygok rá, és ha elengedni nem is engedem el, enyhítek a szorításon. Ha most elengedem, kinézem belőle, hogy elfut. Ha elfut, kénytelen leszek bántani, és, ha bántom, könnyen kiköthet megint a kórházban. Holtan. Majd feltámadva. – Azért ne becsüld alá magad! – mondom széles vigyorral. Az emberi hülyeség határtalan, és akármilyen jól is lehet rajtuk szórakozni, egy idő után ezek az emberek idegesítővé válnak, onnantól pedig elvesztik mindenfajta előnyüket, ami a balfaszságukból eredt. – Mindketten tudjuk, hogy nem vagy te olyan bátor. – rázom meg a fejemet. – Na meg… akkor mégis minek verted szét annak a nőnek a fejét, hm? – persze, mert én azt mondtam neki, hogy ölje meg őt. Ez teljesen logikus válasz lenne. De hagyhatta is volna, hogy megölje őt, ha már úgy is eret akarna vágni. Igazi hős lett volna. Megmentett volna egy életet… egy időre. – Jól hangzik, de te sem a kreativitásodról vagy híres, igaz? – mi a fasznak ugranak le egy hídról az emberek? A legtöbbjük tud úszni, az pedig baromság, hogy belehalnak az ugrásba. A hídról leugrás maximum egy rohadt nagy hidegzuhanynak felel meg, öngyilkossági kísérletnek harmatgyenge. – Látod mennyire emberi vagy? Még ilyenkor is önző vagy, csak saját magadra gondolsz. – mégis miért akar bárki is ilyen maradni? Nem értem. Van egy testvére, nem? Már nem tudom bátya, vagy nővére, de valahol van, ahelyett, hogy megkeresné, inkább megölné magát. Önző dolog. Emberi. Nem igazán találkoztam még olyannal, aki ne így tett volna. – Négyszáz év alatt kiismertem a harcmodorotokat. – vigyorgok rá, mikor leguggolok hozzá. Megszámlálhatatlanul sokszor rúgtak már tökön, megtanultam, hogy mit védjek egy nővel szemben. – Ez kelleni fog. – húzom elő az iratait a mellényem zsebéből és elé dobom őket. – És ezt is kiérdemelted. – a múltkor megölt doktor pénztárcáját is a kezébe nyomom. Jó vastag, annak a köcsögnek a bőre alatt is pénz volt. Nekem viszont semmi szükségem nincs arra. – Vegyél magadnak új ruhákat, rád fér. És… ne menj operába, felfogtad? Huszon…akárhány faszom tudja éves vagy, be se kéne, hogy engedjenek oda. – kéne valami korhatár. Nyolcvan és a halál között el lehet menni oda, amúgy meg takarodj és csinálj valami hasznosat, azon kívül, hogy köcsögöket nézel ugrándozás és éneklés közben. – Egy élmény volt! – mosolyogtam rá, majd felálltam és a motorom mellé léptem. – Tudod, mit? Kapsz egy fuvart. – fordultam vissza hozzá, és intek a fejemmel, hogy álljon fel és üljön fel  mögém, ha élni akar az ajándékommal. Érdekesebb volt, mint a legtöbb fajtársa, ez a jutalma. – Na, hova legyen? – talán most először dönthet bármiről is, mióta találkoztunk. Azonban, ha sokáig tart, mire kinyög valamit, elindulok nélküle. Az, hogy örökké élek, nem jelenti, hogy szeretem a semmire elbaszni az időmet.  



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Pént. Jún. 10, 2016 8:52 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Mi a jó büdös francért kell nekem pont abba az irányba indulnom, ahol újra összefutok ezzel a mocskos rohadékkal? Persze neki sem kell több. Azt hinné az ember, hogy ha egy vámpír ennyire gyűlöli és megveti a fajtámat, nem rostokol és tölt vele napokat. Erre amint ismét a közelébe kerülök, hezitálás nélkül ragad meg, szegez a falhoz és szorítja le csuklóimat, hogy ne menekülhessek el a közeléből. - Mi a francért ne örülnék? Ha meghalok, olyan leszek, mint te és akkor azért ölöm meg. Nem rohadtul mindegy? - nem akarom az érintését. Nem akarom ilyen közel engedni magamhoz, nem akarok a foglya lenni. Olyan nekem, mint valami elcseszett drog. Ahogy szabadulnék, rögtön visszaránt, és én újra beleragadok abba a mocskos masszába, amivel hatással van rám. - Mit akarsz hallani, hm? - kérdem, miközben ismét szabadulni próbálok – Igen. Élveztem. Kurvára élveztem. - hagyom abba egy percre az ellenkezést, ahogy eljut az agyamig a hirtelen vallomás mit a düh ragadott meg és lökött durván a felszínre. Igen. Élveztem, hogy az ösztöneim vezettek és igen, élveztem, hogy felülkerekedtem a nőn, akinek miattam nem volt más választása, mint vakon követni egy parancsot és az életét áldozni azért, hogy megöljön engem. Tekintetem lesütöm. Nem akarom látni a mocskos vigyort a képén, amiért nem szégyenkezem szavaim súlya miatt. - Eressz el. - mondom újra ezúttal fele olyan határozottan, mint az első alkalommal. - Ó, ha tehetném! - nyögök fel, ahogy szorítása erősödik kissé. - Kár, hogy nem vagyok elég hülye egy olyan küzdelemhez, amiben esélytelen, hogy nyerjek. - Felpillantok. Szeretném gyűlölni, amit tett de mégsem tudom. Nem tett mást csupán előhozta az emberi természet legősibb és legvadabb ösztönét. - S mi lesz utána? Követsz hazáig hátha elég bátor leszek ahhoz, hogy felvágjam az ereim? – persze, hogy szabadulni próbálok. Tele vagyok haraggal és adrenalinnal. Senki nem várhatja el tőlem, hogy lenyugodjak. – Ó, ja várj. Inkább levetem magam egy kurva hídról, mert arra legalább emlékszem hol van! – próbálok rajta taszítani egyet de semmit nem használ a világon. Hiába ficánkolok, úgysem fogok tudni elszabadulni ha csak ő nem akarja, hogy menjek. Jobb ötlet híján, kénytelen vagyok lehiggadni vagy legalábbis nem mocorogni és lökdösődni feleslegesen. Ha elenged, nem próbálok meg elfutni vagy támadni. Hülyeség lenne és egy értelmetlen halál, amiből ha jól sejtem, nem térnék vissza mert letépné a fejem. Ha nem szól hozzám akkor percek múlva lecsillapodok és fejemet megcsóválva dőlök a falnak. Felsóhajtok. Hirtelen rohadtul fáradtnak érzem magam, mintha az egész világ súlyát a vállaimon cipelném.  – Jól tetted, hogy védted a töködet. – felelem némileg durcásan, kicsit talán sérelmezve, hogy ennyire esélyt sem adott egy fairebb küzdelemre… vagy legalább arra, hogy istenesen tököm rúgjam. Megérdemelné. – Ha nincs más – tárom szét a karomat – akkor én most elhúzok ünnepelni. – remélem, hogy nem akar velem tartani bár az én ünneplésem a kedvére való volna. El akarok menni és leinni magam de úgy istenesen és kefélni végre egy jót valakivel. Eléggé örülök, hogy a gondolataimat nem hallja és annak is, hogy nem tudja kikényszeríteni belőlem, hogy elmondjam azokat. Nem kell, hogy tudja, hogy kívánom. Bár, hogy őszinte legyek… leszarom, tudja-e. Csak eresszen utamra.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 09, 2016 7:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

Képzelem. – nem igazán hiszek neki. Bár, hozzá kell tenni azt is, hogy nem is igazán érdekel, tényleg így gondolja-e, vagy sem. – Ne sajnáld, így találkoztunk! – mosolyogtam aztán végül rá. Megtörtént, aminek meg kellett történnie, ennyire egyszerű a dolog. Elvesztettem mindent, cserében én is elvettem mindent attól, aki ezt tette velem, mostanra pedig… miért kéne, hogy több száz éves dolgok miatt ostorozzam magam teljesen feleslegesen? Ez az élet, akár tetszik , akár nem, ez is érzelemmentes, csak szeretik keresni az emberek benne a lehetőséget, hogy valamit félreérthessenek. Azt hiszik a tudatlanságuk megvédi őket. Nos, nem. A hülyék mindig hamar halnak meg, ez általános dolog.  – Nem, tényleg nem! – csóválom meg a fejemet, mikor közelebb lépek hozzá. – Az igazság bajnoka… ugye tudod, hogy pont leszarnak? Nem kellenek hősök senkinek sem, az emberek beérik, ha ehetnek egy hamburgert, feladhatják a lottójukat és nézhetik a tévét. – undorítóak, szánalmasak. Azt hiszik, hogy ők mások, hogy azért, mert valami jót tesznek, majd cserébe jó is történik velük. Az emberi természettel nem szabad takarózni, mert az pont az ellenkezőjét mondja ki ennek. Az ember önző, kegyetlen és ez soha nem fog megváltozni. Akad kivétel, de ők olyan hamar megdöglenek, hogy esélyük sem lesz nyomott hagyni maguk után, ahogy arra annyira vágynak.
A falnak dőlve nézem végig a harcukat. Nem szólok bele, nem segítek senkinek sem, csak nézem. Igazságos harcot akarok, hadd lássam, hogy melyikük küzd tovább. Az ápolóval nem lesz baj, ő most életcéljának érzi, hogy végezzen Karinával, szóval, ha megakarja tartani a döntés jogát, kénytelen lesz megölni a nőt. Meg is teszi. Majdnem Mosolyogva figyelem, ahogy a gipsz az ápoló fejébe kerül, majd kissé meglepve ér Karina ütése, ami ki is ül az arcomra, de végül csak elmosolyodom. – Úgy látom, hogy te is! – oh, láttam én, amit láttam. Tudom, milyen az életedért küzdeni. Azt élvezi az ember. Nem tudja, de élvezi minden egyes ütésnél, hogy élhet még egy szaros percet. Utána pedig… egy hegy esik le a szívéről, hogy nem kell tovább küzdenie már. – Minek? Elintézted már. – a nő meg fog halni. Időbe telik majd, sokat fog szenvedni, de meghal,  mire bárki is rátalál majd. Szóval, igen, gyilkos lett. – Ügyes voltál, én rád fogadtam az elején! – szólok be a fürdőbe utána. Persze csak magamban, mivel nem volt ellentábor, így igazságtalan lett volna csak az egyik félt buzdítani. Az igazságos harc pedig fontos a számomra. Kivéve, ha olyan helyzetben vagyok, mikor ez szóba sem jöhet. Akkor megelégszem azzal, ha a másik megdöglik, mindegy a módja.
Nem várom meg, hogy kijöjjön, elhagyom az épületet, leginkább azért, mert már rohadtul unom a kórházakat. Egy darabig biztosan nem fogok ide visszajönni. Karina azonban olyan, mint valami jól idomított kutya, folyton sikerül megtalálnia a gazdáját. Vagyis, engem. A parkolóban jön belém, de nem engedem, hogy tovább menjen, a falnak szegezem és a csuklóit fogva ott is tartom őt. – Mintha nem örülnél, hogy élnél. – mosolygok rá, és még mielőtt jobban elkezdhetne ficánkolni a szorításomban, a jobb lábamat kissé előre tolva fedezem a tökömet. Nem örülnék, ha ott rúgna meg. – Szar, mi? A közöny, hogy nem tudod magad szarul érezni, pedig erre vágysz, a bűntudatra, de nem jön! Élvezted, igazam van? Örültél, hogy megölted, mert meg fog halni, ebben biztos lehetsz! – ez van, gyilkosnak kell lenni, hogy tiszteljék az embert. Engem tisztelnek, legalábbis nem pofáznak vissza, a legtöbben nem, mert tanulnak abból, amit látnak. Ez a példastatuálás lényege. – Na és most mi lesz? Engem is megölsz? Csak nyugodtan próbáld meg… én biztosan élvezném. – vigyorgok rá. Ő már valószínűleg kevésbé. Most nem végeznék félmunkát, biztosra mennék. – Egyezzünk meg, rendben? Eleresztelek, te pedig nyugton maradsz. – kicsit talán remélem, hogy nem fog. Magának ártana vele csak, és okot adna nekem arra, hogy bántsam őt.  



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Szer. Jún. 08, 2016 9:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

- Sajnálom. - van bennem annyi gerinc, hogy ne süssem le a tekintetem. Én kérdeztem, akkor a választ is bírjam elviselni. Soha nem feltételeztem volna, hogy valaha apa volt. Nem feltételezem azt sem, hogy valaha voltak érzései. Most ahogy előttem áll, nem látok mást benne, mint egy érzelmektől mentes gyilkológépet aki kedvére szórakozik. Pedig ő is volt ember. Ő is volt tehetetlen és gyenge. Kellett annak lennie. Nem?
A nővér semmit nem vétett. Rosszkor volt rossz helyen. Emberi ösztön, hogy meg akarom menteni és úgy érzem azzal az egyetlen kérésemmel, hogy várjon, ennek minden lehetőségét elcsesztem. Közelít és az én szívem szaporábban kezd verni a félelemtől. - Nem, én nem. - csóválom meg a fejemet de nem érdekli egy szavam sem. Az ágy rácsának taszít és még közelebb lép hozzám. Félelmetes. Ebben nincs vita. Megrémiszt és a szívem ma már sokadik alkalommal is eljátssza azt, hogy át akar szakadni az egész testemen, hogy kiugorhasson és elmenekülhessen a francba. De meddig juthatnék? Semeddig. Az imént láttam ahogy egyik másodpercről a másikra egyszerűen az ajtónál termett. Esélyem sem lenne a menekvésre. - Én... - belém fojtja a szót a haragja. Úgy érzem alig kapok levegőt így, hogy felém magasodik, így, hogy ennyire fenyegetően szól. Karjaim magam köré fonom és lesütöm a tekintetem. Úgy érzem jobb ha hallgatok, innen már nincs kiút. Akkor is hallgatok, amikor parancsba adja a nőnek, hogy öljön meg.
Az igazat megvallva nem tűnt többnek pár másodpercnél és határozottan nem olyan volt, mint a filmekben. Nem volt szexi. Nem voltak gonosz megjegyzések, provokatív szóváltások vagy drámai szünetek. Az idő sem lassult le. Nem volt más, mint vér és halál és még több kibaszott vér. Legalább a gipsz már nem volt a karomon. Benne volt a nővér fejében. Zihálok mikor felemelkedek és Dariusra emelem a pillantásom. - Remélem kibaszottul élvezted te mocskos rohadék. - vetem oda neki és olyan hévvel vágok bele ököllel mellkasába, amilyen erővel csak bírok. Semmit nem fog érni de leszarom. Legnagyobb meglepetésmre, nincs bennem bűntudat cserébe kurva dühös vagyok. Úgy érzem ő járt jobban azzal, hogy nem én heverek a földön félholtan. Főleg azért mert már most meg akarom ölni a férfit. Ki akarom tépni a mocskos szívét. Fájdalmat akarok neki okozni. Persze több eszem van annál, mint, hogy nekiálljak püfölni egy vámpírt. Semmit nem érnék el vele, annyi szent. - Ha azt akarod, hogy megdögöljön, menj és fejezd be magad! - fordulok el előle és ha nem állít meg, bevágódom a fürdőbe és magamra zárom az ajtót. A tükörképem nem tűnik riadtnak, sőt. Van benne valami abból a vadságból amit Dariusban látok. Vértől mocskosan, ruhástól állok be a víz alá és csak ott állok neki vetkőzni. Nemrég még gipszet viselő karomra pillantok. Ahhoz képest, hogy az imént törtem darabokra valaki fején, a karomon nyoma sincs semminek. A nővér ujjai a torkomra fonódtak amikor ütni kezdtem. Lehunyom a tekintetem. Bevillan ahogy nekem esik, mint egy gép. Nem habozott, azonnal megragadott, a falnak taszított és fojtogatni kezdett. Nem tudom mikor kapcsolt át bennem valami. Már csak az arcomba fröcsögő vérre emlékszem. Arra, hogy sikoltana de épp leverek egy darabot az állkapcsából és nincs rá ideje, hogy felfogja, meg fog dögleni. A falnak dőlök. Tudom, hogy rohadtul pánikolnom kellene de nem érzek mást csak dühöt. Nincs bennem önigazolási kényszer. Nincs bennem vágy arra, hogy valaki a vállamra tegye a kezét és megnyugtasson. Gondolkodás nélkül, gépiesen tusolok le és lépek ki meztelenül. Azt sem tudom Darius a szobában van-e még. Felhúzom a köpenyt. Nem figyelek senkire és semmire. El kell húznom innen, ez az egy amit biztosan tudok. Minél hamarabb. Soha senki nem fogja azt gondolni, hogy én voltam, hiszen nemrég még felülni sem tudtam. Lépteim a ruhatárba visznek és nem időzök sokat. Felkapom valamelyik nővér vagy doktornő utcai ruháját. Fogalmam sincs, hogy bent vagyok-e még vagy kint az utcán amikor nekimegyek Dariusnak.. - Mi a büdös francot akarsz még? - sziszegem és megpróbálok tovább menni. - Eressz! - el akarok tűnni innen, el a közeléből. Fogalmam sincs hova mmehetnék. Semmi iratom nincs nálam. Azt sem tudom ki vagyok. Csak a nevemet tudom és azt, hogy egy rohadt vámpír vére kering az ereimben.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Szer. Jún. 08, 2016 5:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

Mert hülye vagy. – fejtem ki a véleményemet. – Bár, téged elnézve, nem hinném, hogy a kezdeti bajokon kívül lenne más. Túlzottan is… emberi vagy. Mármint elbaszott. – javítom ki magam mosolyogva. Hogy lehet ilyen dolgoktól félni? A legjobb dolog erősnek lenni, ezt is csak az emberek képesek kétségbe vonni. Az olyanok, akik soha nem érezték még magukat igazán erősnek. A vámpírlét felerősít bizonyos érzéseket, ha ő ennyire békepárti és fosik mindentől, ami a javát szolgálná, egy paranoiás hippi lesz belőle. Szóval, nem hinném, hogy emiatt aggódnia kéne, neki van a legkevesebb esélye, hogy majd szörnyeteggé válik, amire igazából gondolt. Mintha bajok lennének a szörnyetegekkel.
Kérdezni bármit megkérdezhetsz, csak nem biztos, hogy választ is kapsz rá. – vonom meg a vállamat. Nem a kedvenc témám ez, bár hozzá kell tenni azt is, hogy nem a leggyűlöltebb. Régi történet, már túlléptem rajta, más ember vagyok, mióta feltámadtam. – Akkor változtam át. – válaszolok végül a kérdésére pár pillanat hallgatás után, és elnyomom közben a cigarettát a falban. – Megöltem a lányomat. – nem hinném, hogy lehet parancsolni a vérszomjnak. Nem is vagyok híve annak, hogy parancsolni kéne neki. Ilyenek vagyunk, ilyen az alaptermészetünk, vérre van szükségünk, emberi vérre, aki állatokra támad az… megérdemli, hogy keresztül döfjenek rajta egy karót. Kettőt is.
Felmordulok, mikor megállít és értetlenül nézek rá. – Mire? – mit csinál majd? Megpróbálja kimenekíteni? Az egyetlen opció az ablak, és azt már sikerült megtudnunk, hogy az ablakon való kiugrás nem éppen a legjobb módszer arra, hogy menekülőre fogja a dolgot valaki. Főleg, ha ember. A szavait hallva pedig nem támad jobb kedvem. Kegyelem. Én inkább csak töketlenségnek hívnám. – Igen, mindenképp, emberből van, valahogy meg kell halnia, nem? – előbb-utóbb az összes megdöglik, ez ellen nincs mit tenni, csak halogatják az elkerülhetetlent és reménykednek benne, hogy minél kevésbé lesz szánalmas, mikor megtalálja őket a halál. A kaszás. Ez egy egész fasza kis becenév lehetne. – Menj, hoz valami normális ruhát neki. – mondtam a nőnek, ahogy magam felé fordítottam, majd kinyitottam neki az ajtót és tette is, amire kértem.– Nos…  - kezdtem bele, mikor becsuktam az ajtót és visszafordultam Karina felé.  … csalódást okozol. Emberek… olyan szánalmasak és érzelgősök tudtok lenni, hogy hányni tudnék tőletek legszívesebben. – csóválom meg a fejemet bosszúsan, és az ablakhoz sétáltam. – Kapott… talán tíz percet még. Esetleg egy órát, egy hetet. Egy ember, akiről nem tudsz semmit, aki csak a munkáját végezte, mégis az élete valamiért fontos neked. Hősnek érzed most magad? – kérdeztem, ahogy közelebb léptem hozzá és mosolyogva pillantottam rá. – Nyomorult vagy. Gyenge! – löktem egyet rajta, hogy az ágynak essen. – Ha hős akarsz lenni, valakinek muszáj meghalnia. – emberek… egy betegségbe is képesek beledögleni, azt hiszik, hogy örökké élhetnek, ha elérik, hogy emlékezzenek rájuk. Nevetségesek. Nem lehet elkerülni a halált, akármeddig is húzzák azt. Közben pedig megérkezett a nő is a ruhákkal, amiket elvettem tőle és Karina-hoz dobtam. Amint pedig sikerült átöltöznie, mosolyogva pillantottam rá. – Tudod, csak egy szavamba kerül, hogy megakarjon ölni téged. És mivel nem döntöttél… azt hiszem kicsit felgyorsítom a dolgokat. Később megköszönheted. Ha megöl téged, átváltozol. Ha te ölöd meg őt… nos, talán megtanulod, hogy legközelebb kussolj, mikor kaja idő van.  – most majd ő azt megadja nekem. Már, ha megöli a nőt, de ha nem, akkor meg ott van Karina vére. Én mindenképp nyerek a dolgon. Ma még nem ettem, itt van az ideje. – Jól van, öld meg! – mélyen a nő szemébe néztem, aki minden további nélkül Karina felé fordult, hogy megtegye, amit mondtam. – Próbálj meg ne csalódást okozni megint, rendben? – pillantottam Karina felé, mielőtt elléptem volna a nő mögül, eleresztve a vállait, szabad utat adva neki Karina felé. Egy vérre menő csajbunyó. Minden férfi álma.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Kedd Jún. 07, 2016 9:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Bólintok. - Igen. Félek attól, hogy erős leszek és féktelen. - Félek attól, hogy szörnyeteggé válok, teszem hozzá gondolatban de úgy hiszem tudja, hogy mire gondolok. Ehhez nem kell túlságosan eszesnek lenni és a férfi mindennek tűnik csak ostobának nem. Félek attól, hogy nem leszek olyan erős, mint ő. Rettegek attól, hogy az elvek és a moralitás amit minden emberbe belenevelnek kölyökkorától kezdve, visszatartana attól, hogy olyan legyek, mint ő. Vad.
Bólintok. Igen. Szélsőségen gondolkodom? Lehet. Cserébe minden opciót számba veszek. Aztán jön az újabb kérdésem. Mi a helyzet a bűntudattal? Elvégre is az embert nem úgy nevelik, hogy gyilkoljon. Nem arra születik, hogy öljön és másokat porba taszítson... nem? Most azonban, hogy belegondolok, mi mást csinál az ember? Nyomorba dönt mindent s mindenkit aki az útjába áll. Értelmetlen kis háborúkat vív a vallás nevében, mészárol gyermeket, csecsemőt, nőt, férfit... mitől rosszabb akkor Darius aki ugyan ezt teszi csak nem milliókkal? Mitől rosszabb ha ezt éhségből tenném és nem fognám vallási fanatizmusra vagy világi politikára?
Egyszer.
Felpillantok. Meglep a válasza. Nem várom az őszinteséget tőle amikor személyes kérdést teszek fel és ő mégis olykor-olykor válaszol. Oldalra ejtett fejjel túrok tincseimbe szabad jobommal, a balt pedig óvatosan az ágy keretének csapdosom, hátha oldja a gipszet. - Megkérdezhetem, mi történt akkor? - nem akarom felránigálni a múltat. Nem azért nem vagyok tapintatlan mert így kívánja az illem hanem mert félek attól, hogy felszakítok valami olyan sebet ami miatt elszáll az agya.
Aztán betoppan a nővér akivel Darius először érkezett. Olyan gyorsan állok talpra ahogy csak bírok. - Várj! - látom, ahogy előtörnek az erek. Szorítása a nő vállán erős aki egy mukkot sem mer szólni. Én biztos visszapofáznék. Gondolom most. Persze lehet valóban megtettem és azért kötöttem most ki itt. Soha nem lehet tudni. Dariust meg szimplán nem érdekli emlékszem-e vagy sem. - Amikor bejöttél a nővérrel azt hitte a bátyám vagy. Nem kértek papírokat? Ilyenkor mindig igazolni kell magát az embernek és mivel nem vagy a testvérem, ilyen papírjaid sem lehettek. - csóválom meg a fejemet, ahogy lassan közelebb lépek. - Biztos volt más módja annak, hogy bejutottál. - fejtem tovább a szálat – És mivel nem öltél meg azóta senkit, ez egy olyan mód amivel manipulálhatod az embereket? - kérdezem, remélve, hogy nem marhaságot. - Mutasd meg, hogyan. Kérlek. - majd utána még hozzáteszem. - Mindenképp meg kell halnia? - Sajnálom a nőt. Lehetnék én is. Nem tudnék mit tenni. Dariusnak igaza van. Gyengék vagyunk. Törékenyek. Szánalmasak.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Kedd Jún. 07, 2016 6:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

Szóval arcfétised van… nem ítélkezem, de kezd kissé sok lenni. – nem mintha bajom lenne azzal, hogy fogdosnak, de elég hülyén érzem magam ebben a helyzetben, és nem éppen… magamhoz méltónak. Azt pedig nem szeretem. Az ember mindig legyen méltó önmagához, ha ezt elveszik tőlünk, azzal egyenesen megaláznak. Én pedig azt nem tűröm. – Pont ezért hibáztathatlak szinte mindenért. – mosolyogtam rá. Ember. Minden döntése egy hiba. Egy hiba, ami vagy megöli, vagy késlelteti a halált, ami egyszer úgy is eljön érte. Mindenki meghal, egyesek azonban utána is élnek, míg mások a föld alatt rohadnak egy fakoporsóban. A halálban is van szerencse, aki megkapja, túlélhet.
Hallom nagyon dolgozol a válaszon. – vigyorodom el az arcától néhány centire. Olyan a szíve, mint valami kibaszott atomerőmű, lehetetlen nem hallani. Elárulja őt. Az embereket minden elárulja. Olyan vagyok velük szemben, mint egy élő hazugságvizsgáló, mondhatnak bármit, engem nem verhetnek át. Általában nem is szoktak, nincs túl sok idejük, hogy beszélhessenek. – Gratulálunk, öné a főnyeremény! Megtarthatja a fejét! – tapsoltam meg őt vigyorogva, mikor elléptem tőle. – Szóval félsz attól, hogy szabad leszel és erős? Vagy, hogy nyers, és féktelen? Ne aggódj, nincs még egy olyan, mint én, és nem is lesz. – mosolygom rá. Tudom én, hogy mit akart mondani, éppen ezért kérdeztem, hogy attól fél-e ezek szerint, amit az imént mondott. Mi van, ha olyan lesz, mint én? Erős, szabad… de ő is mondta, csak ember, ezek még elnézhetőek neki. A kérdése hallatán csak értetlenül ráncolom a homlokomat. – Nem, akár elhiszed, akár nem, de nem meghalni nem olyan nehéz dolog. Szerintem még neked is menne. – elvégre, olyan rohadt béna, hogy az elképesztő. Csak tegnap vagy háromszor halt meg majdnem. – A szabadság magányos dolog. Amúgy meg… nem, erre találták ki a prostikat meg az alkalmi szexet. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Persze, tudom, hogy nem erre gondolt, de mégis mire számít? Örökké él, minden halandó ismerőse megdöglik előbb-utóbb, ő azonban egy évet sem öregedik közben. Szerezhet barátokat, ha akar, aztán majd kiderül, hogy mire megy velük. Túlértékelik az ilyen dolgokat. A magány nem rossz, az a rossz, ha valaki nem képes feltalálni magát. Én nem ilyen vagyok, én tudom mit akarok, és meg is teszem. – Ha ennyire szélsőséges akarsz lenni… akkor igen. – vonom meg a vállamat. Találkoztam olyannal, aki megpróbálta visszafogni az éhségét. Megöltem. Ne hozzon szégyent arra, amik vagyunk. Ez a természetes életmódunk, egy oroszlánt sem nevelnek vegának, ugye? Egy vámpír akkor mégis miért szenvedjen az éhségtől? Az ember csak egy darab véres hús. – Egyszer. – válaszolom, miután kifújom a cigarettafüstöt. Ha zavarja, most már fel tud kelni, hogy kinyissa magának az ablakot. Bár… talán nem szívesen sétálna megint az ablakhoz. – Hízelgő, hogy mindenképpen engem gondolsz a gyilkosodnak. – nevetek fel halkan. Komolyan, mintha más meg sem ölhetné. Ennyire azért nem vagyok önző. – Mi rossz van abban, ha a seggedre csapnak? – nem értem, ezt miért nem veszik bóknak? Sokkal nyilvánvalóbb, mintha csak mondanának valamit. Engem is akartak már ezért kidobni helyekről, de… nem igazán szokott ez sikerülni szerencsétleneknek. – Most mit vágsz ilyen hülye képet? – nézek értetlenül Karinára, majd a nőre, aki bejött. – Akarod látni, hogy működik? – mosolygok rá, de a következő pillanatban a nő mögé kerülök és bezárom az ajtót, hogy ne tudjon kifutni. – Csak állj nyugodtan, és csendben! – suttogom a nő fülébe, és megragadom a vállait, miközben ismét előbukkannak az erek az arcomon.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 06, 2016 9:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Mire észbe kapnék, már ismét a közelében állok és ujjaim már az ereken futnak végig. Nem tudom miért nyűgöz le ennyire a látvány, miért gyökerezik földbe tőle a lábam és ha nem taszít el a közeléből, akkor még egy ideig figyelem kissé talán jobban megbűvölve, mint illene, hogy ismét hátrébb kerüljek, el a közvetlen közeléből. Bár nem mintha számítana. Ha bármi is igaz a vámpír mesékből, legendákból akkor soha a büdös életben nem lennék képes elfutni mert pillanatokon belül utol érne és a fejemet venné. - Ember vagyok. Nem hibáztathatsz érte, hogy kíváncsi vagyok mit hordoz magában a döntésem. - csóválom meg fejemet és hagyom, hogy megvizsgáljon. Persze nem állom meg egy vigyor nélkül a dolgot és muszáj hozzáfűznöm, hogy nem az én hibám, hogy a kórháznak nincs egy normálos gönce sem, amiben mutatok is valahogy. Pedig ha tudnám!
Helyet foglalok és anélkül, hogy jobban belegondolnék kimondom azt amit gondolok. Mi van ha olyanná válok, mint ő? Még nekem is ízlelnem kell a szavakat, mielőtt bármit is mondok, főleg, amikor közel kerül hozzám, vészesen közel. Magam sem tudom, mit értettem ez alatt. Először az jutott eszembe, hogy szörnyeteg. Aztán ahogy a torkomban kezdett dobogni a szívem ami gép nélkül is elárul, majd kipukkad, úgy igyekszik, más szavak is felötlöttek bennem. - Olyan, mint te. - felelem újra. - Nyers. Vad. Féktelen. - keresem a megfelelő szót. - Szabad. - Azt hiszem megtaláltam. Darius nem olyan férfinak tűnik, mint akit bármilyen morális láncok kötnének a földhöz és én ezt irigylem tőle. - Olyan, mint te. Erős. - vonom meg a vállamat, mire az a szar anyag ismét leesik én pedig gyors mozdulattal húzom vissza. - Nem tudom. - csóválom meg a fejemet. - Nem nehéz? Mármint a halhatatlanság. Úgy értem... - felsóhajtok – Nem magányos? - persze felkészülök rá, hogy a képembe röhög majd a kérdésem hallatán. De azt is látom, hogy milyen gyűrűt visel az ujján és őszintén remélem, hogy válasza nem egy paródiája lesz félelmemnek. - Szóval egy újszülött gyilkológép. - egyszerűsítem le a képletet. Egy emberi lélek törékeny. Egy elveszett lélek pedig összetört darabjait próbálja összeragasztani. A kérdés, hogy a gyilkosság ragasztóként funkcionálna vagy inkább porrá örölné a szétszóródott darabokat. - Éreztél valaha bűntudatot? - kérdem hirtelen, újra nem gondolva bele, hogy talán nem kellene minden gondolatomnak hangot adnom de talán ezért is vagyok még életben. - Ha meg akarnál ölni gondolom az akkor sem fog túl nagy problémát jelenteni ha olyan leszek, mint te. Kb nyernék vele kettő percet? - kérdem fejcsóválva és elfekszem az ágyon. - Persze, értem, mire gondolsz. Lenne elég erőm hozzá, hogy letépjem a fejét annak, aki a seggemre csapott az engedélyem nélkül. - mondok egy hülye de annál igazabb példát. Orrnyergemre futtatom ujjam egészen a homlokomig, mintha csak egy fejfájást próbálnék elűzni, sikertelenül. Már épp feltenném a következő kérdésemet, amikor az ajtó kilincsét valaki lenyomja és én meghallom az egyik nővér hangját. Riadtan pillantok Dariusra. Ez a nő kedves volt hozzám. Nem akarom, hogy a férfi az életét vegye csak mert rosszkor toppant be. A baj az, hogy nem gondolom, hogy fikarcnyit is számít a véleményem a vámpírnak. A nővér pedig belép és ahogy az várható, száját eltátva pillant rám, aki könnyedén heverészek, mindenféle cső nélkül, gépek nélkül mintha mi sem történt volna. - A gipszem kicsit útban van de amúgy minden rendben köszönöm. - sejtem, hogy semmi értelme nincs a viccemnek de hátha oldja a hangulatot. Hátha.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 06, 2016 9:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

Nem ez lenne az első eset. Kevesebbért is meglehet halni. – vonom meg a vállamat mosolyogva. Szerettem az életemet. Sokszor megkaptam már az évek során, hogy milyen semmilyen, üres az egész. Azonban, akik ezt mondták, olyan behatárolt barmok voltak, akik számára a szabadság maximum hírből létezett. Én szabad vagyok. Azt csinálom, amit akarok, azzal, akivel akarom, és akkor, amikor akarom. Nem kell betartanom a törvényeket, nem kell foglalkoznom a mágia által szabott határokkal… semmivel. Élek egyik pillanatról a másikra, és ez az, amit szabadságnak lehet nevezni. Nem az, mikor felkelsz és kimész az újságodért az ajtó elé, mert éppen félórával később indulsz el a szar munkahelyedre.
Több komolyságot! Viccelnék ilyennel? – pillantok rá sokatmondóan, ebből talán leszűri, hogy most éppen nem hülyét akarok csinálni belőle. – Amúgy meg… ragadozó. A tökéletes ragadozó. Elég faszán hangzik, mi? – a vámpír úgy hangzik, mint valami történet, amivel kis szarosokat ijesztgetnek a szülei. Kétségkívül ebben is kurva jó lennék, csakhogy ennél azért kicsit komolyabb területeken mozgom. – Mert azt akartam. – válaszolom egyszerűen, és pillanatokon belül láthatja is azt, amiről beszélt. Ez egy ragadozó arca. – Ha ezt látod… jó eséllyel megdöglesz. – mosolygok rá. Nincs ezen mit szépíteni. Ha egyszer meglátja a ragadozó arcát, onnan nincs visszaút, sem menekülés. Próbálták már, senkinek nem jött össze. – He? – kérdezek vissza értetlenül. – Fingom nincs, hogy miről beszélsz. Armand…Pandora… mik ezek, hogy ilyen elbaszott nevük van? – remélem megdöglöttek, akárkik is legyenek. Armand… ennél röhejesebb nevet sem igazán hallottam még. Az emberek néha szeretnek jól kicseszni a gyerekükkel, mikor névválasztásról van szó. Seggfej egy dolog. – Minek nézel engem? – csillogni a napon? Ennél hülyébb kérdést még senki nem tett fel nekem. – Akad pár dolog még. De amíg ember vagy, aligha lesz hozzájuk közöd. – minek idegeskedni amiatt, amiről nem kell, hogy tudjon? Egyszerű ember, senkit nem érdekel, hogy mi van vele, így nem is fontos, hogy mik vannak, és mik nincsenek. – Ebben a cuccban nem látom a segged rendesen, de… ja, fogjuk rá. – bólintok egyet, mielőtt elereszteném őt. A kérdése hallatán mosolyra görbül a szám. – Akkor meghozod életed legjobb döntését. – ez ennyire egyszerű. Nem igazán tudnék olyat mondani, ami miatt szívás lenne ez a fajta lét. A magam ura vagyok, időm rohadt sok van, és úgy alapból… mindent megkapok, amit akarok. – Olyan, mint én? – kérdeztem vissza, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg ezt hallotta. Közelebb megyek és oda hajolok hozzá, csakhogy egy kicsit fenyegetve érezze magát. –Nem hinném, hogy ezt kiakarod fejteni. Igazam van? – nem mintha érdekelne, hogy mit gondol rólam. De éppen most mentettem meg az életét, ennél kicsit hálásabb is lehetne. Rohadt emberek. – Drágám, nem azért vagyok, hogy megöljelek, ha te még erre sem vagy képes. – remélem azért a halálát rábízhatom. Kicsit kiábrándító lenne, ha kiderülne, hogy nincs elég töke végezni magával. Ez az első lépés. – Halhatatlansággal, leginkább. Ahogy átváltozol, szörnyű éhség tör rád, megakarsz ölni mindenkit, a vérük kell majd. Utána… idő, amíg mértéket tanulsz, de közben eltelhet akár… száz év is, nem fog meglátszódni rajtad. Felfokozódnak az érzéseid, meggyógyulnak a sebeid, és ami a legjobb: nem ejthetsz teherbe senkit. Bár… remélem nálad ez amúgy sem opció. – vigyorodtam el. Lehet, hogy ez nincs így, de nem védekezek, és eddig egyetlen egy kölyköt sem szartak a világra a nők, akiknek szerencséjük volt hozzám. – Nem leszel többé ilyen… törékeny, sebezhető, ha megakarnak ölni, akkor nem elég erősen megrántani a nyakad, hanem ki kell tépni a szíved. Vagy levágni a fejed. Esetleg elégetni. A lényeg, hogy nem kell hozzá egy ablak meg egy kis plusz lendület. – célzok itt mosolyogva arra, hogy ő éppen nemrég ebbe halt bele. Ha pedig nem jövök, jó eséllyel bele is döglött volna.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 06, 2016 11:57 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Hirtelen ér minden. Egyszerre zúdítja rám az egészet és egy percet sem hagy arra, hogy feldolgozzam a hallottakat. - Ki tudja. Gondolom azért nem halnál bele a tudatba ha minden célom az volt, hogy letapizhassalak. - Egészen biztosan nagy lehetett a pofám már akkor is mikor megismertem. Elfordulok egy pillanatra. Nem kétlem, hogy milyen ember vagyok. Nagyszájú. Magabiztos. Határozott. Mindezt azonban mire fel ha egy olyan férfi tapos bele az életembe, mint amilyen Darius? Mit érnek a szavak vagy a határozottság ha valaki képes letépni egy másik ember fejét? Semmit. Max nagyon gyorsan hívővé válhat és imádkozhat egy nem létező istennek, hogy mentse meg a tyúkszaros életét amivel eddig sem bírt mit kezdeni és ami idáig sodorta magával.
- Vámpír? - kérdem és hirtelen elnevetem magam. - Vámpír? - kérdezem meg újra de mivel nem látom, hogy ő mosolyogna, hamar megkomolyodom én is. - Mondanám, hogy vámpírok nem léteznek de… - közelebb lépek hozzá. Megemelem a kezemet, hogy megérintsem az arcát de aztán a mozdulatom megakad és mégsem teszem. Inkább kihátrálok a közeléből. - Azok az erek… - figyelem még mindig az arcát – Miért jöttek elő és most miért nincsenek? - kérdem egyszerűen miközben ismét helyet foglalok az ágyon, hogy eljusson az agyamig mit mondott. - Mint Anne Rice regényeiben? Armand, Pandora, Lestat? - tudom, hogy baromság amit kérdezek de valahogy fel kell dolgoznom amit mond. - Kérlek mond, hogy nem csillogsz a napon. - nyögök fel hirtelen ahogy eszembe jut az elfuserált mozi ami pár évig a tinilányok kedvence volt. A csillámvérfarkasokkal meg minden. - Várj, de ha… ha léteznek vámpírok akkor mások is? - kérdem mikor közel int magához és bár hezitálok, úgy hiszem jobban járok ha magam járulok elé mintha makacskodnék. Megragad, nem finoman de nem is töri össze a csontjaim és úgy vizslat végig, mintha valami kísérletii alanya volnék. - Megfelelek? - kérdezek rá mikor elereszt és én törökülésben foglalok helyet az ágyon. Onnan pillantok fel rá. - S ha nem akarok addig várni? - kérdésem hirtelen és talán kicsit zaklatottan is. Abból amit eddig megtudtam magamról, egyedül vagyok. Miért akarnék hát ennyire elcseszettül elesett maradni és törékeny amikor lehet olyan is mint ő? - Mivel jár ha valaki olyan mint te? Az éhségen kívül. - ölelem át saját magam kicsit idegesen ahogy oldalra ejtem fejemet. - S mi van ha nem halok meg? Utánam eredsz? S ha meghalok? Mi van ha olyan leszek, mint te? - lesütöm a tekintetem s nagyot nyelek. Nem így kellett volna fogalmaznom ez egészen biztos. Nem akarok kitérni arra, hogy milyennek látom mert nem szeretném idő előtt elveszteni a fejemet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Vas. Jún. 05, 2016 9:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

Mondtam, hogy nyugodj meg! Megsüketülök ebben a rohadt sípolásban! – morgom dühösen. Pedig direkt szóltam előre, hogy őrizze meg a hidegvérét, mert semmi jó nem származik abból, szirénázni kezdenek a kurva gépek. Erre mi történik? Hát nem ez, baszki? Emberek… nem értenek szóból, csak bólogatnak, mintha értenének is valamit, de aztán kiderül, hogy olyan suták, mint egy fa. Kissé meglepődöm, mikor utánam nyúl, de aztán egyből mosoly ül ki az arcomra. Áh, fáj neki. Tehát működik. Nem, mintha kételkedtem volna a dologban, ez mindig működik. Pillanatok alatt csinálom meg, amit a sok diplomás seggfej nem tud. És még engem tartanak haszontalannak.
Lehetnél egyértelműbb is. – csóválom meg a fejemet, de megmarkolom a csövet, és egy erős rántással ki is húzom azt belőle, majd egyszerűen csak félrehajítom. Utána pedig nézem, ahogy igyekszik  magát összeszedni. – Van is mit! – vigyorodom el, ahogy végig nézek rajta. – Ezek a seggfejek maximum úgy tudtak volna helyrehozni, ha varrnak neked egy új arcot. – célzok itt azokra a barmokra, akik doktornak hívják magukat. Soha nem kedveltem őket. Az okát meg nem mondom, de … nem tetszik, ahogy fehér köpenyben járnak, mintha csak tagadnák, hogy mivel foglalkoznak. Miért pont fehér? Mert az olyan tiszta? A kórház véres, a fehéren pedig meglátszik a vörös. – Nem rossz, mi? Jobb, mint új korában! – nevetek fel, mikor hitetlenkedve nézi magát, ahogy nyoma sincs semminek, ami történt vele. Látná magát belülről, biztos ott is sok minden jött helyre, tekintve, hogy most képes mozogni is. – Ezt már biztos nagyon rég megakartad tenni, mi? – pillantok rá mosolyogva, mikor megérint. Ha ezt pár száz évvel ezelőtt csinálom, már biztosan valami istent mintáznának rólam éppen. Nem lenne ellenemre a dolog, sokkal élőbb vagyok, mint bármelyik rohadt isten ezen a Földön, akikhez az a sok naiv balfasz imádkozik. Hívők… ez a gyűjtőneve a naiv barmok tömegeinek. Jobban hangzik, nem? Ezért találták ki. – Fingom nincs, nem értek hozzá, csak tudom, hogy mit kell csinálni. – vonom meg a vállamat. Mi vagyok én, talán valami tudós, hogy megmondjam miért is gyógyítja meg őt a vérem? Gondolom azért, mert az övé szar, az enyém ellenben kurva jó. Az életét köszönheti nekem. Ez vicces, figyelembe véve mi is történt előtte. – Ezek szerint baszhatod. Ha visszajöttek volna, nem kérdeznél ilyeneket. Picsába, hogy most nincs nálam a pohár. – bosszúsan rázom meg a fejemet. Pedig láthattam volna milyen pofát vág, mikor rájön, hogy egy másik ember vérét issza. Sebaj. Most láthatom a megszeppent képét, mikor elmondom mi vagyok. – Vámpírnak hívnak, de én nem szeretem, olyan… meseszerű az egész, vágod? Én ragadozónak hívom magamat. – biztos érti. A fokhagyma, a szentelt víz meg az összes többi izé, olyan… szar, nem egy rohadt legenda vagyok. A legendák nem ölnek embereket, ugye? És nem is gyógyítják őket meg, miután kilökték egy ablakon. – Na, hadd lássalak! – intettem magamhoz közelebb, és megigazítottam a vállán a köntöst, majd megragadtam a vállait, hogy ne ficánkoljon, miközben alaposabban szemügyre vettem őt. Hangosan hümmögtem, majd megfordítottam, pillanatokkal később pedig vissza. Elégedetten bólogatok, majd elengedem és a falnak dőlve figyelem őt. – Csakhogy tudd, ha huszonnégy órán belül meghalsz, olyan leszel, mint én. – magyaráztam, miközben előkerült a mellényem zsebéből a cigaretta. – Ennyire jól nem fogsz kinézni, de nem öregszel majd, erősebb leszel, gyorsabb és… éhes. Rohadt éhes. – mondtam tovább, miközben a cigimet a szobanövény felé tartottam. Faszért nincs itt egy normális hamutál. – Mint egy kibaszott tündérmese, igaz? – nem is kell egyetértenie, hogy tudjam: tudja, hogy tudom, hogy tudja, hogy igazam van. – Tudod, kurva idegesítő ám, hogy csak én beszélek. Elnéző voltam, mikor egy cső volt a torkodban, de most már igazán elkezdhetnél beszélni. Nem akarod, hogy én beszéljek helyetted. – rázom meg a fejemet mosolyogva, mielőtt újabb slukkot szívnék. Az azt jelentené, hogy én is döntök helyette. Az pedig… számára lehet nem lenne valami túl kellemes.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Vas. Jún. 05, 2016 10:24 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Lassan bólintok. Igen, hallottam valamit kis információt egy harmadik személyről is de éppen kába voltam és már majdnem aludtam amikor a nővérek még lecserélték a tasakokat, az inzulint és előtte megemelték a morfiumot. Annak hála pedig percek múlva úgy elaludtam, mint a bunda és csak az elejét kaptam el a szerencsétlenül járt fiatal srácról a tetőn akinek a jelek szerint lecsapolták a vérét.
Kérdésére megrofgatom a tekintetem. Úgy gondolom ez elég válasz és nem vagyok hajlandó újra mozdulni mert el akarom kerülni a felesleges fájdalmat. Nem teljesen játszom az ő szabályai szerint aminek hála kis mértékben ugyan de némileg körvonalazódik előttem, milyen ember is lehetek. Ebben az összetört testben egy makacs és magabiztos nő lakik. Valaki aki kellően eszes és sejtésem szerint valaki aki nem mindig tudja mikor kell befogni a száját. Persze mindezek csak megérzések. Az is lehet, hogy egy gyámoltalan senki vagyok. Hiszen napok óta fekszem az intenzíven de senki nem jött be hozzám pedig állítólag még egy bátyám is van.
A hogyan igenis kurva fontos de nincs mit tennem; se szavakkal se tettekkel nem tudok harcolni jelenleg azért, hogy mondja el mire készül és hogyan. Így hát nem marad más számomra mint elfogadni ezt a játékot és ezeket a szabályokat. A vérében van. Persze nem hiszem, hogy szó szerint érti. Aztán arra kér maradjak nyugodt, hogy aztán amit utána megmutat majdnem sípolásra késztesse a szaros gépek egyikét ami a szívemre van kapcsolva. Bár sejtem, hogy a félelem az arcomra van írva és ép kezemmel úgy markolom a lepedőt mintha az életem múlna rajta, próbálom leküzdeni a pánikot mielőtt úrrá lenne rajtam. Nem mondom, hogy könnyű. Azt hiszem azon emberek közé tartozom akiknek az életösztöne képes felülírni a pánikot ami megbénítani megbénít de lelassítja a szívemet. Azt is érzem, hogy el kellene pirulnom szavaira és mégsem teszem. Fel sem fogom igazán amit mond. Arra koncentrálok, hogy túl akarok esni ezen és szkepcizimus ide vagy oda reménykedni kezdek, hogy igazat beszél, hogy nem csak valami beteg játékot űz velem és a vére valóban meg fog gyógyítani. Nyelek és nyelek, egészen addig még úgy nem érzi elég, ellép és helyet foglal mellettem. Én viszont semmit nem érzek. A fájdalom épp úgy jelen van mint előtte, sőt, mintha erősödne. A szívverésem gyorsulni kezd. Tekintetem ellepik a könnyek amikor a törött csontokat egymásba kényszeríti bennem a vére. Megemelkedik, hogy lekapcsolja a gépeket és senki nem hibáztathat amiért riadtan kapok jobbommal a karjába, hogy egy pillanatra megállítsam. Őt bámulom mikor felszakad a nyögés belőlem amikor a tüdőm ismét összeáll és kitölti mellkasomat. Eleresztem és bólintok. Hajrá, innen nincs visszaút.
Mire végez, már nincs bennem fájdalom. A tekintetem kitisztul, testem reszketése abbamarad. Egy pillanatra úgy érzem széltrobbanok mikor ismét, magamtól veszek levegőt. Felpillantok a mellettem álló férfire és újra megérintem. Kezét a számból kilógó csőhöz emelem, eleresztem és annyit vések a papírra, hogy „kérlek”. Tudom, hogy ő nem fog hezitálni csak kihúzza minden körítés nélkül. S mikor megteszi egy pillanatra élesen kapok levegő után. Lassan emelkedem meg és ülök fel, óvatosan, mintha minden pillanatban várnám, hogy belém hasítson a fájdalom. Megköszörülöm a torkomat. - Köszönöm. - Még rekedt vagyok de biztosan hamar elmúlik. Végignézek magamon. A látvány... nem is tudom mihez hasonlítani. A karomból húzom ki a tűt és a csövet először. Lassan és óvatosan... és a seb? Pillanatokon belül elmúlok. Kétszer-háromszor is megnézem a bőröm de nyoma sincs. Az oldalamból kioperálni már jóval fájdalmasabb de sikerül. Semmi vér, semmi heg. Már csak a gipszet kell levakarnom magamról. Dariusra pillantok. - Hogyan lehetséges ez? - felállok az ágyból. A lábaim még kicsit reszketnek de megtartanak. A kórházi köntös vagy két számmal nagyobb mint én, lecsúszik az egyik vállamról. Megérintem, mintha ufó lenne. - Mi vagy te? - megcsóválom a fejem és hátrébb lépek. Hajamba túrok. A kötés... leszedem. Alatta sebnek nyoma sincs. S akkor megértem. - Ó. - Az emlékek nem idegek. Nem hús vagy bőr, nem csont vagy erek. Így azokat nem is lehet meggyógyítani.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 04, 2016 8:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

Bocs, de látnom kellett, hogy milyen fejet vágsz! – még mindig röhögtem, de végül erőt vettem magamon és abbahagytam. Nem vagyok én seggfej, ő éppen a halál szélén táncol, én meg röhögök. – Túl… merev vagy kurvának, tudod? Pedig nem lenne baj veled, egész jól nézel ki. Már amikor éppen nem csövek állnak ki belőled. – személy szerint semmi bajom nem volt a kurvákkal. Ez is csak egy munka, ráadásul a legősibb, és az én véleményem szerint az egyik legjobb is. Itt is él az, hogy az ember csinálja, amit akar, és miért csinálná ingyen, ha jó benne? Ez nagyon fontos, aki jó, az védve van, azt akarják, aki nem, azt irányítják, azt csinálnak vele, amit csak akarnak.
Legalább egyszer, igen. – bólintottam. Ez még igaz is. Philipet is hányszor megakartam ölni, sőt, egyszer majdnem sikerült is, de aztán úgy pofán vágott, hogy egy órán át kettőt láttam belőle. – Amúgy meg, te életben vagy, nem? Szóval nem értem, hogy mi bajod van. Jó, néztél már ki jobban is, de… szerintem ez több, mint amit az a két beteg fasz elmondhat magáról. Plusz az ápoló. Tényleg, őt megtalálták már? – neki meg van a feje, őt csak a tetőn hagytam, miután lecsapoltam a vérét a pohárba. Szerencsétlen, ha még mindig ott van… képzelem, hogy rohad a teste. Azt hiszem oda se fogok többet felmenni, hogy szerezzek magamnak vért.
Igen sikerült dönteni, vagy igen, segítsek? – nem mindegy, mert ha csak eldöntötte, akkor mondhat még nemet. Na jó, igazából csak szívatom, hogy írjon még egy kicsit, gondolom nem valami kellemes erőltetni még a legapróbb mozgást sem neki. Csak érezze milyen embernek lenni. Nyomorult dolog. Szánalmas, ebben az esetben. – A hogyan nem számít, aligha hinnéd el, nekem pedig semmi kedvem elmagyarázni. Legyen elég annyi, hogy a véremben van minden, amit ezek a seggfej orvosok nem tudnak. Például segíteni neked. – mert, ha segíteni akarnának, akkor hagynák inkább meghalni őt, legalábbis én a helyében biztos a halált várnám, semmint a következő látogatómat. – Maradj nyugodt, rendben? – mosolyogtam rá, majd megjelentek a szemeim körül az erek, és most már azt az arcomat láthatta, amit mindenki előtte, aki képes volt meghalni. A csuklómba haraptam, majd a szájához emeltem a kezemet. – Tudom, undorító. – az, kissé beteges, de nem rosszabb, mint a csövek, amik szívják ki belőle a szart meg a hugyot. – Csak nyeld le, biztos csináltad már! – vigyorogtam rá, majd amint végre ivott a véremből, visszaültem mellé és a barátságos arcomat vettem elő. – Mindjárt jobban leszel. Szóval, ezekre akkor most már semmi szükség nincs, igaz? – kérdeztem, ahogy felálltam és a gépekhez léptem, amik eddig életben tartották őt. – Lássuk csak… lekapcsolom őket egyesével, rendben? Addigra csak hat már a vérem. – kíváncsi vagyok, hogy az amnéziája is megoldódik-e ezzel. Közben elkezdem megszabadítani őt a gépektől.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Pént. Jún. 03, 2016 7:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Felnyögök. Nem vagyok seggej. Ő a seggfej! Összetöri az egyetlen reményt amivel segítséget hívhatnék. Itt vagyok összetörten és nyomorultul és esélyem sincs arra, hogy megvédjem magamat. Erre játszott talán? Ez volt végig a cél? Ha ő a gyilkosom lehet csak megnyomorítani akart, hogy kiélvezze a hatalmát felettem? Fogalmam sincs. Azt viszont biztosan tudom, hogy a szívem majd ki akar szakadni a helyéről úgy ver félelmemben. Amit persze szóvá is tesz. Nem olyan egyszerű lenyugtatni a saját szervezeted ha nincs felette uralmad. Lassan persze sikerül. Hosszú percek és láthatatlan küzdelem ára mire végre lassabban ver a szívem. No meg azt hiszem a morfium is besegített a dologba. Még én is érzem, hogy szarkasztikus ember lehetek amikor összevonom a szemöldököm kérdése hallatán. Egy rohadt cső megy keresztül a torkomon, egy gépnek köszönhetem, hogy életben vagyok, hogy a francba tudnék beszélni ezzel a szarral bennem?
Óvatosan bólintok. Tisztában vagyok vele, hogy nézhetek ki. A testem minden csontjában érzem a fájdalmat még a morfium ellenére is. Minden sajog. Minden mozdulat meghúz egy újabb varratot, heget, sérülést. Minden levegővétel emlékeztet, hogy nem vagyok ura a testemnek. Gyámoltalan vagyok és elesett és úgy tűnik, rohadtul egyedül.
A stricid. Mi?!! Tudom, hogy a tekintetem elárul. Nem kell ehhez semmit papírra vésnem. Nem. Nem lehetek kurva. Nem mintha bajom lenne a kísérőkkel. Ez is csak egy munka. Kár, hogy a világ még nem áll arra készen, hogy ezt is csak egy melónak lássa és ne többnek. Mégsem gondolom, hogy valaha képes lennék az lenni. Nem vagyok benne biztos, hogy bírnám lelkileg. Bár ki tudja. Egyelőre azt sem tudom szeretem-e a vajas mézes kenyeret vagy sem. Aztán elröhögi magát. Seggfej. Megnyugszom egy pár pillanat erejéig. Nem igazi megnyugvás ez de némi enyhülés ebben a helyzetben. Némi csend a felkavarodott gondolatok szigetén. A tollért nyúlok.
„Minden barátodat meg akarod ölni?”
Mondjuk ahogy belegondolok van logika abban amit mond. A másik két áldozatnak állítólag letépték a fejét a helyéről. Nem, nem arra gondolok, hogy lekiabálták őket. Nem. Arra, hogy leszakították a fejüket. Az én fejemet lehet varratok díszítik de még megvan. Mindenem megvan. Nem hiányzik se karom, se lábam, még egy körmöm sem. Az más kérdés, hogy egy nyomorult gép tart életben, hogy nem emlékszem semmire és hogy olyan tehetetlen vagyok, mint egy giliszta.
„Nem.”
Ki szeretne ilyen helyzetbe kerülni? Ki bírja egyáltalán feltenni az ilyen idióta kérdéseket? Nem hagyja annyiban, folytatja. Mondja és mondja és én egy pillanatra újra várom a röhögést. Mégis miről beszél? Már hogyan lenne képes erre? Ha csak nincs valami csodaszere, kötve hiszem.
„Hogyan?”
A következő kérdésekre nem válaszolok. Próbálom megérteni. Most akkor mégis csak meg akar ölni? Mi az, hogy jobb lesz utána? Valami őrültet hozott elém a sors és elég őrület szorult belé ahhoz, hogy ezt a játékot eljátssza velem... de mit veszíthetek? Ha beállok a sorba van esélyem arra, hogy a benne dolgozó őrület csillapodik és talán megúszom élve. Így semmi. A szívem ismét erőteljesebben, gyorsabban kezd dobogni. Tagadhatatlanul félek tőle. Mégis egyetlen szót írok a papírra.
„Igen.”
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Pént. Jún. 03, 2016 5:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius
Beszarok. Hányszor fordul elő olyan, hogy valaki ennyire ne akarjon megdögleni? De kiérdemelte az… előzetes figyelmemet. Mindig is bírtam, ha valaki kemény, ha túlélő típus. Azonban nem elég túlélőnek lenni. Erősebbnek kell lenni, ezt pedig nem bizonyította. De legalább valamit csinált. Bár, kitudja mennyiben köszönhető a szerencsének az, hogy életben van még. Vigyorogva ülök mellette, ahogy nézem az egyre értetlenebbé váló arckifejezését. Igen, most eshetett le neki, hogy nem a testvére vagyok. Az egy másik szerencsétlen, akinek semmiképpen nem bújnék a bőrébe. Rosszul vagyok az ilyen kötődésektől. Felelősséget vállalni valaki másért… a legnagyobb szívás a világon, főleg, ha nem is tehetsz róla.
Enyje! – csóválom meg a fejemet, mikor a kicsúszik a kezéből a hívógomb. – Az egyetlen látogatódra máris biztonságiakat hívnál? Csak egy seggfej tesz ilyet. Te seggfej vagy? – billentettem oldalra a fejemet, és nemes egyszerűséggel összetörtem a hívógombot. Nem akarom, hogy még egyszer el kelljen ezt neki mondanom. Nem biztos, hogy még egyszer ilyen szerencséje lesz. – Nyugalom, olyan hangosan ver a szíved, hogy nem hallom a gondolataimat! Próbálj megnyugodni, különben tennem kell vele valamit. – nem ez lenne az első eset, hogy valakinek a szívét veszem. Soha nem sikerült még úgy, hogy lássa is, amint kitépem azt belőle. Azaz… még soha nem mondták, hogy sikerült, de a halottak nem gyakran beszélnek, ugye?
Te most csak szívatsz bazdmeg! Beszélni sem tudsz már? – nevettem fel a fejemet csóválva. Hát ez beszarás, mégis mi történhet még, amitől ennél is szarabb helyzetbe kerül? – Bár, ha belőlem szívnák ki a hugyomat, lehet én se lennék túl beszédes. – mondtam, ahogy a csöveket néztem, amik benne voltak. Elég nyomorultul a festett. Nem is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára valakit ennyire szánalmas állapotban. Ez aztán kurva nagy szívás, ahogy mondani szokás.
A stricid. – mondtam halál komoly arccal, mintha csak éppen azt közöltem volna vele, hogy most már élete végéig szivattyúzni fogják a szart is belőle. Ebbe belegondolni is undorító. – Viccelek, nem én vagyok a stricid. – nevetem aztán el magamat, bár gondolom ez nem sokat segít rajta. Sebaj. Tudja a rák, hogy mi a foglalkozása. Mikor utoljára láttam, úgy festett, mint egy prosti. – Hívj csak Dariusnak. Mi… barátfélék vagyunk. Érdekes barátság ez és nagyon új. Ahogy ez is. – mutattam a csövekre meg a gépekre. Nem arra számítottam, hogy robot lesz belőle, hanem arra, hogy megdöglik. Néhány ember még mindig képes meglepetést okozni. Ez mutatja, hogy nem teljesen ment szarrá még a világ. Viszont, ami késik, nem múlik.
Az attól függ, hogy szeretnél-e valaha is valami hasonló helyzetbe kerülni. – válaszoltam a második kérdésére. – Segíthetek rajtad. Néhány perc alatt rendbe jöhetsz, nincsenek törött csontok, sem sérült belső szervek, tudsz majd beszélni, és magadtól szarni. Talán még emlékezni is fogsz. Talán. – ez számomra is hatalmas talán, még soha nem adtam a véremet egy amnéziás robotnak, szóval kitudja, hogy mi fog ebből kisülni. – Ha viszont megadom ezt neked, jobban tennéd, ha meghalnál egy napon belül. Hidd el, utána sokkal jobb lesz. Persze, maradhatsz itt is, úgy… örökké. – nem vagyok orvos, hogy megmondjam mennyi idő, mire meggyógyul, de nem hinném, hogy egy hét múlva már kint lesz. – Miért arccal előre estél? Az a legrosszabb. – fintorgok, ahogy kicsit jobban megvizsgálom az arcát, ami tele van zúzódással és horzsolásokkal. – Na, Karina, sikerült dönteni, hogy akarsz-e még valaha tükörbe nézni? – a helyébe most biztos nem tenném meg. Alapvetően nem egy csúnya látvány, de így… pofásabbat szarok.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 02, 2016 12:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Az este csendesen telik. A gép megállás nélkül pumpálja belém a levegőt. Egyedül vagyok. Egyedül is érzem magam. Többször rám törnek a könnyek. Nem értem, miért nem értesített a kórház senkit. Senkim se lenne akit érdekelne a sorsom? Senki nincs a telefonomban, a tárcámban akit ilyen helyzetek esetén hívni lehet? Felelőtlen ember vagyok talán aki azt hitte vele ilyen soha nem történhet és nem is írt be senkit elérhetőségnek? A másik verziót nem szeretném igaznak. Ki szeretne arra ébredni egy kórházban, hogy napokat töltött kómában és gépek tartják életben, még sincs senki aki eljönne hozzá? Senki. Mindenkinek szüksége van valakire. Akárki is vagyok, nekem biztosan szükségem lenne rá, hogy valaki itt legyen velem és azt mondja, nem fogok belehalni a sérüléseimbe. A nővérek kedvesek és gyöngédek. Az orvosok szemében látom, ahogy megcsillan a sajnálat, a szánalom, amikor beszélnek hozzám. Emberek jönnek és mennek. Infúziót cserélnek. Mikor megnyomom a hívó gombot a nővérek egyikee bejön és megemeli a morfium adagom, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom majd lefürdet. Megalázó ahogy felbontja a köntöst és átmossa a testemet. A cső ami az oldalamon lóg ki segít, hogy elvezesse a vizeletet. Estére már van papírom és tollam. A jobb kezem ép és azzal kényelmesen tudok üzenetet vésni a fehér lapra a kék tintával ha valamit mondani akarok.
Ezek után persze végtelen megkönnyebbülés amikor a nővér nem egyedül de nem is doktorral érkezik, anélkül, hogy hívtam volna. Bár nem emlékszem rá, a férfi állítólag a bátyám. Tehát csak van valakim, egy rokon, akit érdekel a sorsom. Látva Darius tekintetét, gondolom a nővér már beavatta abba, mi történt. Nem tudom teljesen oldalra fordítani a fejem, a torkomban pihenő csőnek hála de valamennyire meg tudom nézni magamnak a magas, láthatóan sportos alkatú férfit. Láttam magamról egy képet egy férfivel. A Ludger nevet viseli. Akkor ő nem tudom ki lehet. Erre a férfire nem nagyon hasonlítok. Ő sem rám. Persze ez a világon semmit sem jelent. Ettől még lehet a legszorosabb kötelék is a kettőnké. Mikor a nővér magunkra hagy és mellém lép, nem értem miről beszél. Összevonom a szemöldököm. A szívem hevesebben kezd verni, a csipogás azonnal erősödik a gépen, ahogy egyre zaklatotabb leszek. Ő akart megölni? Hogy jutott be ide? A saját testvérem akar megölni? Kapkodni kezdek. Meg akarom nyomni a hívógombot de a félelem miatt kiejtem a kezemből és az ágy szélére esik, ahol már nem érhetem el. Remek. Próbálom megnyugtatni magam de nem megy. Nem én diktálom miképp veszem a levegőt. Nem tudok nagyon mozdulni, a szívem pedig a félelemtől verdes. Leül az ágy szélére. Tényleg olyan szar-e, mint ahogy kinéz. Bólintok. Tényleg olyan szar. Szarabb. Újra kérdez. Nem tudom mit vár. Mit akar? Azért jött, hogy befejezze a munkát? A papírért és tollért nyúlok. Felírok valamit majd a férfi felé emelem a lapot.
„Ki maga?”
Tekintetem fátyolos. Érzem, hogy a morfium kezdi teljesen elnyomni érzékeimet. Nagyon álmosnak érzem magam. Hiáb az adrenalin amit a félelem pumpál belém, olyan ez mintha a morfium az egészre ráhúzná az árnyékát és elnyomná. Félek. S az, hogy fogalmam sincs ki kicsoda, még jobban megrémiszt. A férfiről nem is beszélve. Már a jelenléte is fenyeget. Újra írok.
„Meg fog ölni?”
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Szer. Jún. 01, 2016 10:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

Az ablakpárkányra könyökölve várom, hogy megmozduljon, vagy felébredjen, azonban nem történik semmi. – Na, azt hiszem ez is meghalt. – mondtam, ahogy ellöktem magam a párkánytól és elindultam kifelé az ajtón. A csekket a zsebembe csúsztattam, majd elindultam kifelé az épületből. Az első holttestet megtalálták a váróban már, hallottam, ahogy kiáltoznak a nővérek, és mire kiértem, Karina körül is vagy öt ember állt, köztük egy orvos, aki fehér köpenyben volt. Megtorpantam egy pillanatra,  várva a csodát, hogy majd kiderül, mégsem halt meg a csaj, azonban ez elmarad. A motoromhoz sétálok, majd, mint aki észre sem vette volna, hogy mi történt, kihajtottam a parkolóból.
Pár nappal később nézek csak vissza, és azért, hogy megtaláljak egy barmot, akit lőtt sebbel hoztak be. Szükségem lenne rá, hogy letudjak egy tartozást. Azonban mikor a recepcióhoz sétálok, hogy megkérdezzem a nőt, hol van most a férfi, megpillantom az egyik korlapon a Karina Deelman nevet. – Mi a fasz… ?   morgom a papírt bámulva, mire értetlenül néz rám a nő. – Ő itt meghalt. Minek van ez magánál? – bökök a korlapra. A választ hallva viszont megbénulok néhány másodpercre a meglepettségtől. Kétszer kell megkérdeznie, hogy ki vagyok, mire eljut az agyamig a kérdés. – Öhm…. a bátya. Biztos megakarja nézni, hogy így van-e, de arra semmi szükség, ugye? – a nő csak bólint egyet. Olyan vagyok, mint valami kibaszott Jedi. Még szerencse, hogy itt nem iszik mindenki verbénát, egyes helyeken minden második ember azzal issza már a sörét. Így elbaszni a sört… már csak ezért megérdemelnék, hogy felkössék őket a rákba. – Szóval, melyik szobában van? – miközben a nőt követtem, sorra vettem minden lehetséges alternatívát. Hogy a picsába élte túl? Mikor elmentem határozottan megdöglött. A véremből pedig tudtommal nem kapott, így nem látok reális esélyt arra, hogy ezt túlélje. Mielőtt bemegyünk, megállít a nő, mondván, hogy van valami, amiről tudnom kell. Amint viszont elmondja… annyira meglepődöm megint, hogy elfelejtek mosolyogni is. Úgy látszik ez most egy ilyen nap.
Hello! – köszönök rá vidáman mosolyogva, mikor belépünk és alaposan végig mérem őt. A véremből biztosan nem kapott, mert olyan szarul néz ki, mint egy kéthetes vízihulla. Szerencsére a szaga viszont már nem olyan. – Köszönöm! Most már biztosan jó kezekben lesz! – mosolyogtam a nőre. Most, hogy itt vagyok, szinte száz százalékig biztos vagyok ebben. Megvárom, míg bezárul az ajtó, majd mellé sétálok és közelebb hajolva nézem meg jobban a sérüléseit. – Téged aztán nehéz megölni. Más rég meghalt volna. Kétszer. – elismerésem, úgy látszik, hogy kiérdemelte a véremet. Életben maradt, pedig, mikor kilöktem, szinte biztos voltam abban, hogy meghal. Biztosabb a biztosnál is. – Bocs, de nincs itt a székem. – mondtam, ahogy leültem az ágyra mellé. – Tényleg nem emlékszel semmire? Hogy ki vagy, hol laksz… mi a munkád, a pasid neve… semmi? – beszarok, úgy tűnik sikerült újra programoznom egy embert. Ha tudom, hogy ez ennyire egyszerű, nem ő lenne az első, akit kilökök egy ablakon. Na jó, nem ő volt az első, de elsőként élte túl. – Annyira szar, amilyennek kinéz? – böktem a gépek felé, amik az életben maradását segítették. Úgy néz ki, mint valami kibaszott robotember. – Na és… mit mondtak, visszajön majd az emlékezeted, vagy… baszhatod? – nem is tudom, hogy melyik lenne jobb. Hát ez kurva jó. Ha ezt elmesélem Philipnek… olyan irigy lesz, hogy egyből otthagyja azt a picsát!



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Szer. Jún. 01, 2016 5:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Mindig is úgy hittem, ha elérkezik az idő, az élet ösztön, az élni akarás, felülkerekedik az emberben a félelmem. Harcba száll vele, leküzdeni és dícső győzelmet aratva ment majd meg, mentem meg saját magamat. Nem számítottam hát arra, hogy amikor az őrült vámpír kiereszti haragját és magához int miután végzett a ővel és a férfivel is, leblokkolok. Reszkető testem mozdulni képtelen. Hallom a hangját. Tudom, hogy csak még jobban felmérgesítem és azt is, hogy nem fogom túlélni a mai napot. A férfi fog végezni velem. Mégsem tudok lépni se előre, se hátra. Megrekedtem időben s térben és még azt sem igazán érzékelem amikor az ablakhoz rángat és kilök rajta. A szavait nem tudom kivenni. Túl hamar sötétül el a világ ahhoz, hogy felfogjam mi történt. Ahhoz, hogy felfogjam, meg fogok halni. Vér tör fel a számból a mellkasomon tátongó lyuknak hála amit a törött borda okozott. Át a tüdőn, át a húsön és bőrön. Pillanatok alatt eszméletem vesztem
Napokkal később ébredek fel. A testem ezer helyen megtörve. A fájdalom viszont ellviselhető. Csövek állnak ki belőlem mindenhonnan. Az egyik karomon sokkal nagyobb a súly, mint a másikon. Gipsz. Igen, csak az lehet. Szabad kezemmel a fejem felé nyúlok. Lassan, óvatosan. Ahol megvakarnám kötést érzek. Körbenézek. A szoba üres. A cső ami a torkomban van pumpálja belém a levegőt. Egyedül vagyok. Mielőtt felfognám már folynak is könnyeim. Végigmarják a sebeket az arcomon. Zavartan pillantok a mennyezetre. Percek múlva a könnyek újra álomba nyomnak.
Reggel ébredek ismét. Az orvosok elmondják mi történt, hogyan találtak rám és azt is, hogy csoda, hogy életben vagyok. Napokig nem reagáltam semmire, kómába kerültem. A tekintetem ködös mikor beszélnek és nehezen emésztem fel a hallottakat. Válaszolni csak pislogással tudok a lélegeztető gépnek hála. Egy a nem, kettő az igen. Megkérdezik tudom-e hol vagyok. Kettő pislogás. Megkérdezik tudom-e ki vagyok.
Másnap este bejön hozzám a nővér de nincs egyedül. Azt mondja, hogy a férfi aki bejött a bátyám. Azt már tudom, hogy Karina Daalman a nevem. Az irataim a szobában voltak mert már a balesetem előtt is a be voltam jelentve a kórházba. Azt mondják valaki megtámadott és kivégzett két embert és én voltam a harmadik jelölt de túléltem. Amikor lezuhantam egy csőre zuhantam ami eltörte a bordáim. Azok egyike átszúrta a mellkasomat. A fejsérülésem összeöltötték de nem tudtak felkelteni. - Egyenlőre még nem tud önállóan lélegezni. Egy-két nap és sokkal jobban lesz. Erről biztosíthatom Darius. - érinti meg a nővér a férfi karját együttérzően majd megkérdi szükségem van-e bármire. Egyet pislantok. Bólint és magunkra hagy. Én pedig úgy tekintek a férfire mint egy vadidegenre. Nekem az is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Hétf. Május 30, 2016 9:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Karina & Darius

Hé, nem, félreérted! Neked éppen halottnak kéne lenned. Szóval.. kuss! – mosolyodom el lényegre törően. Nem kirúgatni akarom. Azt szeretném, ha soha többet nem találna munkát, ha elvesztené mindenét, ha pár hét múlva egy kuka mellől nézne fel rám, miközben én éppen lehugyozom őt, mert megtehetem. Nem ez lenne az első eset, hogy lehugyozik egy csövest. – Túl sokat gondolkodsz, mondták már? – hogy lehet ennyit gondolkodni és beszélni? – Az emberek szarok, ez tény, nem kell bebizonyítani. Én csak azt akarom, hogy a seggfej, aki meghúzta a motoromat, egy híd alatt kössön ki. – szép kis váltás lenne a mostani élete után. Azt hiszi, mert pénzes, már mindent megtehet? Oh, nem, engem senki nem  küldhet el a picsába anélkül, hogy ne akarnám legalább kétszer leoperálni a fejét a nyakáról. – Oh, ez aztán romantikus. – vigyorodtam el, de megtettem, amire kért. Persze, megnéztem magamnak, de nem voltam elájulva. Nem bírom, ha valaki ennyire törékeny. Ő pedig most éppen szó szerint az. Ezen segíthetne a vérem persze, azt viszont előbb ki kell, hogy érdemelje. Nem olyan nehéz a feladat, egy kurvát szinte minden nő képes hihetően alakítani, igaz? Mármint… minden olyan nő, aki nincs arra rákényszerítve, hogy egy zsákkal a fején menjen ki az utcára. – Gratulálok, most megölted a romantikát! – kiáltottam, hogy zárt ajtón keresztül is meghallja, miközben jót vigyorogtam ezen az egészen. Nem hazudok, szeretem, mikor nálam jóval gyengébbel szarakodását kell néznem. Nálam erősebbekét is szívesen végig nézem,  de ilyenkor meg van az a… bizonyos isteni érzés. Élet és halál ura vagyok a jelen pillanatban, ez pedig kurvára jó érzés. – Legközelebb azért siethetnél egy kicsit jobban is. Nem érek rá örökké. – persze, jól tudom, hogy nem igazán jönne össze neki a gyorsabb tempó, de azért próbálkozzon csak, minél jobban szenved, annál jobban látom, hogy akar élni. Ez is egyfajta visszajelzés, méghozzá az olyan fajtából, amit nem lehet félreérteni. – Operába jársz, ezek után bármit kinézek belőled. – képes elbaszni az estéit azzal, hogy azt a fost hallgatja. Hogy bízhatnék meg így teljesen abban, hogy menni fog ez neki? – Ez a legjobb része, mert még én sem tudom. Majd improvizálok, tudni fogod, ha meghalsz, nyugalom! – ő lesz az első, akiben megfogalmazódik majd a gondolat, hogy az élete hamarosan véget ér. Talán úgy fél percre tűnhetek el, sikeresen megtaláltam a ruhatárt, és bár nem tudom, hogy kié volt a szoknya, de kellően olyan hatása van, mintha egy prostiról szedték volna le, úgyhogy megteszi most. – Nem tudom, nem dugtam meg. – vonom meg a vállamat. Habár, jobban belegondolva, ha megdugom se tudnám a nevét. Valami hülye picsa, ennél többet nem kell tudnia. – Persze, tehetünk. – bólintok a szavaira, azonban megállok és nekidőlök az ajtófélfának. – De ha én is mennék, esélytelen, hogy elhiggye amit mondasz. Na meg… gyakorold kicsit a járást, nehogy elfelejtsd! – kiröhögné a nő, ha meglátna engem is. Persze, majd biztos a doktorral dugatja magát, ha itt vagyok én is, mi? Türelmetlenül nézem Karinát, mikor végre odaér a nőhöz és még mindig nem szólal meg. Most komolyan azon gondolkodik, hogy igazat mondjon-e? Remélem, hogy nem, ennyire hülye nem lehet senki sem. Amint azonban kimondja a szavakat, elégedetten mosolyodom el. Okos kutya. Ami viszont utána történik, nemcsak őt, de engem is pont ugyanannyira lep meg. Mozdulatlanul állok, a gondolataimba merülve átkozódom, mikor azonban Karina mellém ér, elkapom a karját és visszarántom. – Hová mész? Még nem végeztél! – a karjánál fogva indultam el vele vissza a nőhöz, aki továbbra is csak szitkozódott. – Kussolj! – szóltam rá, mire el is hallgatott, bár ebben a meglepettségnek is nagy szerepe volt. Aligha mertek mások így beszélni vele. – A férje kegyetlenül megdugta ezt a kurvát, komolyan nem csinál semmit? Főleg, hogy ez már sokadik alkalom? Milyen elbaszott házasság a maguké? – nekem semmi bajom nincs azzal, ha valaki félredug, én már alapjaiban véve azt nem értem minek horgonyoznak le egyetlen punci mellett, de ez most felcseszett, mert elterveztem a dolgot, erre… erre ez van! – Bazdmeg! – kiáltottam dühösen a nőnek, és olyan erősen vágtam neki a falnak a fejét, hogy… nos, a feje a falon maradt, a teste viszont eldőlt a székben. – Új terv! Te maradsz kurva! Gyere velem! – most nem rángattam, pillanatok alatt máshol voltunk, egy irodában, velünk szemben pedig leesett állal figyelt egy orvos a székéből. –Szevasz, seggfej, emlékszel rám? – köszöntöttem, ahogy megindultam az irányába, és a nyakkendőjét megrántva vágtam a fejét az asztalhoz. – Meghúztad a motoromat, te gyökér! Aztán elküldtél a picsába! Dereng? – nem segítem az emlékezésben különösebben, mert összevissza dobálom az irodában, egyik faltól a másiknak, néha a változatosság kedvéért az egyik polcot is beveszem a játékba. – Írj egy csekket, hogy kifizeted! – minden egyes szónál hozzávágom a fejét a széfjéhez, és bár félájultan, de nagy nehezen összekaparja magát annyira, hogy megtegye, amire kérem. – Köszönöm! Ezért kellett beszólni? – rühellem, ha beszólnak. Nem vagyok valami jó indulat kezelésben, főleg akkor nem, ha egy ilyen pöcs csinálja ezt. Üvölt róla, hogy kasztrálták már. – Ne aggódj, nem tart tovább, mint a feleségednél. – veregetem meg a csávó arcát, majd belemarkoltam a hajába és egy erős rántással megszabadítottam a fejétől. – Na, ezt elintéztük. – mondtam, és félrehajítottam a fejét, majd az ablakhoz sétáltam és intettem Karinának, hogy jöjjön ő is oda. – Azt mondtam, hogy meglátom megérdemled-e, hogy élj. Nos, itt az idő! – ahogy ezt kimondtam, csak annyira erősen löktem meg, hogy kizuhanjon az ablakon, le a parkolóba. Azt hiszem a másodikon lehetünk. Nem kéne, hogy belehaljon, annyira azért nem vagyunk magasan. – Na, élsz még? Csak úgy tudok adni a véremből, ha élsz még! – kiáltottam ki, ahogy kihajoltam, hogy megnézzem egyben van-e még. Hamarosan megtalálják a hullákat, ideje lelépni. Ez volt a kilépő. Milyen fiatal még a nap!



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Vas. Május 29, 2016 11:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darius & Karina
What the fuck happened?

Meglep, hogy válaszol a kérdéseimre. Az pedig még jobban, hogy úgy tűnik, őszintén. Nem fog el a sajnálat de attól még tudom, milyen elveszetni valakit aki fontos nekünk. Ha többet tudnék róla... de nem akarok többet tudni. Nem. Elég annyit tudnom, hogy meg akar ölni. Én pedig nem akarok meghalni. Nem ma. Nem így. - Azt gondolná az ember lánya, hogy egy vámpír ennél azért kreatívabb. Engem megölnél hidegvérrel mert szar helyen voltam, ezt a dokit meg csak kirúgatnád? Pff. - megcsóválom a fejem és képtelen vagyok ezt ennyiben hagyni. - S ez mit bizonyít? Azt, hogy azért, hogy élhessek képes vagyok fájdalmat okozni másnak ezzel is megmutatva, hogy az emberek szarok és szar dolgokra képesek, hogy mentsék a bőrüket? - óvatosan kelek fel. Egyik láb a másik után. Lassan de biztosan. Rohadtul fáj basszus. - Megtennéd? - kérdem mikor végre felállok és óvatosan fordulok. Egyértelmű, hogy a cipzárt kellene lehúzni amit annak a barom vámpírnak és ennek a seggfejnek köszönhetek. Szóval a legkevesebb, hogy oldja, hogy aztán szégyenlősséget félretéve hagyjam a földre hullani és a táskámból előhúzom a topot meg a friss bugyit, hogy aztán elsántikáljak a mosdóig. - Gondolom nem kívánod végignézni amint pisilek és bugyit váltok. - csapom be az orra előtt az ajtót mert innen aztán nincs hova menni, szóval nem kell kutyamód a hátsómban lennie. Percek is eltelnek mire végzek. Többnyire azért mert a tükör előtt állva figyelem meztelen testem amit lila foltok sora díszít. Gyönyörű. Torkom körül fojtogatás nyomok, tincseim megtépázva, arcom nyúzott és fáradt. Habár az operett előtt tusoltam, így koszos nem voltam, a friss bugyi és a combközépig érő, egyszerű fekete top amit csupán egy apró címer díszített, kimondottan jól esett. Arcomat többször megmosva és számat átöblítve lépek ki. Darius tekintetére hanyagul de óvatosan vonom meg vállam. - A világ összes ideje a tied, nem? Gondolom belefért ez a pár perc. - Lassan mozgok. Utálok ilyen nyomorult lenni. Akkor voltam utoljára elesett, amikor az a mocsok vámpír megigézett a bárban és Ludger mentett meg. Akkor is kaptam egy adag fejmosást. De jó is volt... Nem elég, hogy lerészegedtem és az sem, hogy majdnem a bárban dugott meg az a rohadék, még Ludger is lebaszott és lássuk be, most még annál is szarabb helyzetben vagyok. Ahogy visszaérek az ágy mellé látom csak meg a balerina cipőket. Szuper. - Egy szoknya kell, nem több. - ülök vissza és döntöm magam a párnáknak, hogy enyhítsem a nyomást. - Hogy lehet ezt elcseszni? - húzom el a számat és még azért hozzáteszem – S utána? Honnan tudjam, hogy utána nem ölsz meg heccből vagy szórakozásból? - nyúlok ismét a táskám aljára, hogy előhúzzak egy összecukható fésűt amivel aztán lassan de rendbe szedem a frizurámat. - Na mi lesz? Lesz szoknya vagy sem? Gondolom elég egyértelmű, hogy aligha tudok elfutni. - Dobom vissza a táskámba a fésűt és dőlök ismét hátra, hogy aztán csak akkor kelljek fel amikor megérkezik a számomra nem is meglepően oldalt felsliccelt combközépig érő szoknya amibe kényelmesen betűröm a szatén top maradék anyagát. - Ki a nő? - kérdem miközben a férfibe kapaszkodom. - Ne nézz így rám, a hiteles műsör kedvéért tehetünk úgy, mint aki kurvára retteg és támaszra van szüksége nem? - igazából fáj járni. Szóval ha marad mellettem, akkor az oldalán haladok előre az asztalig, ahol a nő a kávéját fogyasztja. Darius persze magamra is hagyhat az ajtótól fogva. Akkor némileg lasabban jutok csak el előre és fáradtan rogyok össze a széken. Így vagy úgy de eljutok a nőhöz aki láthatóan nem érti mi a frászt akarok. Én sem igazán tudom mit akarok. Elmondani, hogy a férje jó ember és menjen el innen amíg teheti... a francokat. Nem fogom beáldozni az életem... bár, most nem az életem a tét. Csak az, hogy jobban legyek. Megér nekem ez ennyit? Képes vagyok átverni a nőt csak, hogy jobban legyek? Hiszen eddig egy szó sem volt arról, hogy ha ezt megteszem akkor a férfi majd nem öl meg. Elkap a bizonytalanság. Önző, mocskos rohadék lennék és még csak az életemet sem kímélném meg vele. Egész eddig nem érdekelt, mert azt bizonygattam magamnak, hogy az életemért küzdök és ebbe a játékba sok minden belefér. Viszont Darius azt is mondta, hogy ha megteszem, utána eldönti életben maradok-e. Akkor végül is csak az életem a tét nem? - A férje egy undorító seggfej. - bukik ki belőlem hirtelen gondolkodás nélkül. - Nem elég, hogy megcsalja magát velem, hogy hetek óta tölti nálam az idejét, a múlt éjjel annyira megvert, hogy... nos, látja, hova jutottam. - A nő bólint. S amikor végre, percek hallgatása után megszólal, a lehető legnagyobbat koppanok. - Azt hiszi maga az első kis fruska, aki így járt? - a nő előrehajol és durván megragadja a karom. Nem fáj még eléggé, kösz! - Mindenről tudok amit tesz. Amíg a hasonló kis cafkákkal szórakozik, mint maga, addig én azt csinálok amit csak akarok. - vigyorodik el kényelmesen, engem pedig egy pillanat alatt annyira elkap az ideg, hogy fájdalom ide vagy oda, felemelkedek, felkapom a forró kávét és az arcába öntöm. A nő felüvölt én meg ártatlanul emelem fel kezeim. -  Oppá. Megbotlottam. - Még ő engem átkoz, visszandulok a szobám felé. Hát én igazán megpróbáltam na. Más kérdés, hogy szar orvost és feleséget fogott ki magának Darius.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Kórház

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Pént. Okt. 20, 2017 8:11 pm
Pént. Okt. 20, 2017 8:09 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3