Share | 

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 10, 2018 7:25 pm
Ugrás egy másik oldalra




Elias && Harley

Olyan gyorsasággal növekszik bennem a düh, mint amikor egy nagyon erős lóerővel rendelkező autó másodpercek alatt ugrik kétszáz fölé. Abban a pillanatban jobb tenyeremet az asztalon pihentettem, szép lassan pedig markomba gyűröm a terítő azon részét olyan erősen, hogy egyszerűen beleremeg a karom. Nem azzal bőszített fel, hogy épp ő sem kedveli a fajom, valahogy nem érdekel. Nem kell megosztanom vele, de a boszorkányokért sem vagyok oda; mindegyik egytől egyig egy fazékba dobált béka, akik alatt forralják az edényt, míg azok benne vannak. De valahogy a vámpírok és a vérfarkasok olyanok számomra, mint egykor az árja fajnak a zsidóság. Hanem azzal, hogy az ő kis hülye titkát a sírba viszem majd. Habár van pillanat, amikor vágyom a halált, de egyre inkább erősödik bennem az érzés, miszerint túléljem magam és egy örökkévalóságig megkeserítsem az életét. Attól, hogy szabadon dönget még mindig az ellenségével áll szemben. Az már csak tetőzi a dolgot, hogy ő maga szeretne nevelésre tanítani abban az esetben, ha tovább folytatom. Mi van, öregfiú? Nem tetszik az igazság? Nekem sem tetszene, de nem fogok neked hazudni. És azt sem fogom neki hagyni, hogy egy ujjal is úgy nyúljon hozzám, ahogy nem kellene. Ne akarja, hogy szétrázzam a házát és a semmivé tegyem egyenlővé. Vagy ha kell, a tűző napon fogom kiiktatni azt a rohadt gyűrűt az ujján. Úgy látszik, kezdi elfelejteni, hogy nem emberrel, hanem boszorkánnyal van dolga.  Nemrég történt, hogy egymást próbáltuk megölni és én sikeresen megbuheráltam a gyűrűjét; még van bőven annyi erőm, hogy egy életre szóló kárt okozzak neki. Tényleg nem látta még, hogy igazán mire is vagyok képes.
Úgy éreztem, hogy hatalmas nagy nehézség nehezedik rá a mellkasomra és egyre inkább megfulladok alatta. A terítőt kezdem finoman elengedni, ettől függetlenül nem vagyok nyugodtabb, sőt. Iszonyatosan erős forróság önt el, ami által teljesen vörösleni kezd a bőröm felülete. Nem éreztem jól magamat. Egy pillanatra megfordult bennem a gondolat, hogy elegendő pénzt hoztam magammal, amim megmaradt, abból tudnék itt a városon kívül bérelni egy szerény kis lakást. Másfél hónapra pedig bőven marad annyim, hogy enni tudjak. Nem vagyok köteles mellette maradni. Legszívesebben most kiszedtem volna a fülbevalókat aztán egyenesen hozzávágtam volna. Ezért is inkább elvontam tőle szikrázó tekintetemet, egyszerűen képtelen voltam ránézni. Hányingerem volt tőle és nem akartam mindenki előtt botrányt rendezni.  Nem azért, mert tartanék tőle, hanem miatta. Annyi azért van bennem, hogy nem égetem le mindenki előtt. Sem pedig magamat.
Olyan gyorsan kezd el kalapálni bennem a szívem, mint egy meglőtt madáré. Én is felállok a széktől, viszont először a karom nem úgy mozdul, mint aki el akarja fogadni a kérést, hanem aki épp most akar leadni neki egy hatalmas nagy pofont. Először az is volt a szándékom, de szerencsére nem homályosított el annyira a gyűlölet és az utálat, hogy valóban meg is tegyem. Nem tehetem meg. Nem miatta, hanem magam miatt. Képtelen vagyok őt bántani, még ha szavakkal meg is teszem. Pedig valójában mélyen azt akartam, hogy visszahozzam azt a valakit, akit szeretett. De ő ezzel a lehetőséggel nem élt. Sokkal több mindent megtennék érte, mint ő értem. Annyira ostoba, hülye picsa vagyok...
Tenyerem végül nem az arcán csattant, hanem finoman a kezére csusszant, aztán magamhoz húztam őt, hogy arcomat a mellkasába temethessem. Annyira hozzásimultam, mintha a testemnek a folytatódása volna.
- Miért csináljuk ezt? – Kérdezem halkan, miközben érzem, hogy könnyek keletkeznek a szemeimben, de nem csordul ki egy könnycsepp sem. Nem fog engem soha a büdös életbe sem sírni látni. - Sajnálom. - Húzódom el tőle, aztán magam elé meredek összetörten. - Menjünk inkább haza. - Tolom vissza a széket magam után, aztán újra hozzásimulok. Borzalmasan melegem volt, de ahogy hozzábújtam egyszeriben kezdek apránként lehűlni. Szédülni kezdtem. Nem éreztem jól magamat annyira ahhoz, hogy tovább itt legyek.
 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 10, 2018 3:20 pm
Ugrás egy másik oldalra


Harley + Elias



- Tartanék tőle, hogy amennyiben ez előfordulna, a kelleténél keményebben lennék kénytelen elmagyarázni neked, meddig terjed a pimaszságnak az a határa, amit még elnézek bárkinek - válaszolom csípőből Harley mondatára, kb ugyanabban a stílusban, ahogy ő is tette. Az a tény, hogy egyszer kivételesen engedtem egy hisztis nőnek nem fogja azt jelenteni, hogy minden alkalommal amikor csúnyán néz a fülem-farkam behúzva, a félelemtől remegve lepisilem a szőnyeget, mint a kutya, amely rossz fát tett a tűzre. Próbálkoztak már ilyesmivel néhányan, aztán mikor a dagadtra vert ülepüket sírva ápolgatták a szobájukban, nagyon gyorsan rájöttek, hogy ezeket a meddő kísérleteket azonnali hatállyal fel kell adni. Harley csak annak köszönheti a jelenlegi sértetlenségét, hogy egyrészt épphogy belépett a házamba, és nem volt kedvem máris azt nézni, ahogy sarkon fordulva visszautazik N.O-ba, másrészt meg hogy épp kissé jobb hangulatomban talált. Ettől függetlenül nem leszek szívbajos őt is megbüntetni, ha olyasmit csinál, amivel a kelleténél jobban átlép egy bizonyos határon.
Szóba kerül az átváltozás kérdése, és az érzéseim ebben a minutumban meglehetősen ambivalensek. Egyrészt megkönnyebbülök, hogy nem csak tanítanom, de átváltoztatnom sem kell, sőt nem is forgat efféle gondolatokat a fejében, ugyanakkor vérig sértve érzem magam hallván, miféle véleménye van a fajtámról. Amikor ráadásul rátér a vérfarkasokra, olyan keményen harapom be a számat, hogy a fogam kissé felsérti az ajkamat - nincs kedvem az étteremben balhét csinálni, és holnap már a Híradóban látni magam. Alighanem fogalma sem lenne, éppen mi ütött belém, én pedig nem osztom meg vele az információk azon részét, hogy a lány, akit valaha szerettem farkas volt - igaz, nem váltotta ki az átkát, de a születés okán megkapott gének így is rányomták bélyegüket az egyéniségére és életére is.
- Ami a te fajtádat illeti - morgom, még mindig sértett önérzettel - én sem vagyok tőletek elragadtatva. De benneteket meglepően sok mindenre lehet használni - teszem hozzá. Most alighanem arra gondol, ami a szerződés rá eső részét illeti, pedig ez alkalommal én másról beszélek. - Talán egyszer be is avatlak majd. Mondjuk, a leépülésed vége felé. Akkor már úgyis a sírba viszed majd a titkomat - szúrok vissza kb annyi kedvességgel, mint ahogy ő beszél a vérszívókról, aztán töltök inkább egy újabb pohár pezsgőt - úgy érzem sürgősen szükségem van valamire, amitől lezsibbad az agyam.
Megérkezik a desszert, és kanalazgatni kezdek, ettől a sértettségem el is múlik. Tisztában vagyok vele, hogy olyan változékony a hangulatom, mint az időjárás, de ez egy ilyen idegesítő nőszemély társaságában nem hiszem, hogy csodának számítana.
- Eddig úgy tudtam, hogy részben azért jöttél el Seattle-be, hogy összetoborozd a boszi-seregedet, nem azért, hogy nálam végezz házimunkát. De ha téged életed utolsó hónapjaiban a főzés tesz boldoggá, hát tőlem - vonok vállat. Ezt a részt meccsezze le magának Miss Wheels-el. - De hidd el, ha nem akarsz magadra haragítani egy ötvenes, kissé köpcös, mexikói származású vérmes hölgyet, akkor nem ütöd az orrodat a munkájába - teszem hozzá, majd eltolom magam elől az immár üres tálat, kényelmesen hátradőlök, és szemöldökömet összehúzva fürkészem Harley arcát.
- Nos, ha rajtam múlna, akár itt, az étterem asztalán is neked esnék. De semmi kedvem holnap egy magazin címlapján látni magam, meg a meztelen hátsómat sem. Eléggé aláásná a renomémat egy ilyesféle botrány - sóhajtok fel. Az üzleti híremre, na meg az engem övező látszatra úgy vigyázok, mint apáca a szüzességére. Szerencsére a sarokban álló színpadon a kis zenekar egy andalító melódiát kezd el játszani, így kihasználom az alkalmat, hátratolom a székemet, és megállok Harley mellett.
- Hölgyem, boldoggá tenne, ha nekem adna egy táncot - nyújtom oda a kezem. Azok után, hogy nagyjából percenként bánok másképp vele, fogadok, azt fogja hinni vagy bolond vagyok, vagy csak simán skizofrén.


©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -

Vissza az elejére Go down
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Pént. Márc. 09, 2018 12:10 am
Ugrás egy másik oldalra




Elias && Harley

Nos, ráébredek a pillanatra, miszerint eddig tartott az, hogy félretegyük az alkut, a halált, és mindazt, ami végett mi most itt ülünk az asztalnál. Valljuk be, más témát nem igazán tudunk a magunk kis körébe találni; mindkettőnk inkább ragaszkodva titkolja a valóságot magáról és azt hiszem, hogy annyira nincs okom panaszra. Elvégre mégis többet tudok én ő róla, mintsem ő én rólam. Nagyjából nagyon körvonalasan elmesélt magáról amit kell, ellenben én... én csak annyit, amennyi a jelenben történik. Egyébként is felesleges mindazt taglalnom, hogy miket kellett megélnem. Annyi biztos, hogy sohasem voltam boldog.
Mégis a szavain elmosolyodom, de nyilván visszafogottan, hisz ő előtte még igazán vigyorogni sem lehet mert különben a fejemet veszi érte.
- Szerintem azt az énemet nem akarod megismerni. Tartanék attól, hogy abban az esetben még inkább helyretennélek. - Felelem nyersen. Habár eléggé változó, hogy ittasan éppen milyen vagyok. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy egyáltalán nem fognám vissza magamat és akkor bizony Elias szembesülne mindarról amit gondolok róla. Volt alkalmam megosztani vele, de az csak a töredéke volt annak, amit elmondtam. Tudtam volna még taglalni, hogy mi a bajom vele vagy épp mit gondolok róla. Ha viszont nagyon feszíti a húrt, akkor nem is kell ahhoz becsípett állapotba kerülnöm, hogy ténylegesen kiosszam. Mondtam már neki, hogy nem félek tőle még akkor sem, ha sejtem, hogy mit művelt az előző nőkkel. Nyilvánvalóan olyan kurvákat választott maga mellé akik a saját árnyékuktól is megijedtek, de én más vagyok, mint a többi. Nem ember vagyok, hanem egy nagyon erős ágakkal rendelkező boszorkány. Ugyan nem éltem évszázadokat, de épp elég erőm és tudásom van ahhoz, hogy lekörözzem néhány száz meg száz éves boszorkányokat; Tudom, hisz volt alkalmam Lilith anyját is felülmúlni. Bemutattam előtte a hét csodát, aminek az lett az ára, hogy egyszerűen nem hagyta, hogy másoknak is bizonyítsak. Mert tudta, hogy a tanács főbb székéről lemondhat és a helyére én kerülnék. Aztán utána megpályázhattam volna Lilith helyét. A terveim mind jól alakultak volna, ha nem lettem volna egyedül a sok szürke kisegér között.
Látom a szemeiben megcsillanni a nemtetszést, a pár másodperces haragot ami kiülepszik arcainak a vonásaira. Ó, öreg fiú... nem is értem, hogy miért idegeskedsz annyit tucatnyi felesleges dolgon. Akármennyire is akarok én nyerő helyzetbe kerülni, nos, nem hagyja magát lenyomni. Egészen pedig én sem harcolok ellene, máskülönben ráfáznék.
- Annyira azért nem ment el az eszem, hogy vámpír akarjak lenni. Előbb lennék egy bűzölgő, undorító, veszett, korcs vérfarkas ha lehetne. - Elnevetem magam kínból, aztán egészen hamar váltok komoly hangnemre. - Rühellem a vérfarkasokat, ha tehetném, egytől egyig megnyúznám őket és nagyon szép lábtörlőket csinálnék  a bundájukból, de a vámpírok.. - Forgattam a szemeimet. Tudom, hogy ez neki nem fog tetszeni, de nem érdekel. A vámpírokat legszívesebben egytől egyig elégettetném és a hamvaik lennének a macskámnak az alomja.  - Nem is fejteném ki a véleményemet. Ha választanom kéne, akkor inkább megdöglök, de soha nem választanám a vérszívó életet. Szóval aggodalomra semmi ok, miszerint foglalkoznod kellene akkor velem. Ez a veszély nem fenyeget. - Már-már düh képződik bennem ami az első pillanattól kezdve már belém égett és ezt talán még kioltani sem lehet belőlem. - Ha az akarnék lenni se kérném a segítségedet. Sőt, már régen vámpírként járnék-kelnék, de nem. Rengeteg magadfajtát öltem már meg és csak egy csettintésembe került. Nem okozott volna gondot. - Csakhogy nehogy azt higgye, hogy teljes mértékben rá vagyok szorulva. Nem tagadom, hogy nem kicsit felbőszített a szavaival, hogy annyira kényes, hogy még csak megjátszani sem tudja, hogy legalább kicsit segítene. Nem tudom, hogy mit vártam tőle; én naiv, buta lány. Túlbecsültem őt a végére. Viszont most sem mondtam hamis tényeket, valóban megoldhatnám akár most egymagam, hogy egy magafajta semmirekellő lény legyek ami csak arra képes, hogy ide-oda cikázzon meg égjen a napon mint valami forró kerámialapon hagyott rongy. Ne röhögtessen... több vagyok annál, hogy vámpír legyek. Annyira azért nem eladó a lelkem.
Viszont nem tervem, hogy újra olyan helyzet alakuljon ki közöttünk mint amilyen már volt, így hát azonnal igyekeztem más téma felé terelgetni, amivel próbáltam némi kedvességet is gyakorolni. Nem szeretném őt megbántani vagy ehhez hasonló, de vannak dolgok amik nekem sem esnek jól. És azt hiszem, hogy én még mindig jobban tisztelem őt, mintsem ő engem. Márpedig a fordított helyzet elegánsabb lenne, de nyilván nem fogok újra naiv lenni vele kapcsolatban.
- Jézus Mária... - Sóhajtok. - A végén nem az átkomba fogok belehalni majd, hanem az unalomba. - Forgatom a szemeimet, miközben a hajamat babrálom feszülten. - Pedig szívesen készítettem volna neked bármit. Akkor viszont ezek szerint a takarítást is elfelejthetem. - Mint akiben legalább három világ dőlt volna össze. Lehet, hogy nagy a szám és egyebek, de ettől függetlenül ott van bennem az a dolgos nő aki ellátja a környezetét és nem hagyatkozik más szolgálatára. De nyilván, más munkáját nem vehetem el. Mi a fenét fogok én csinálni azon kívül, hogy naponta többször szétteszem a lábaimat? Lesz időm ezen gondolkozni. - Elias, ebben a két napban szinte hívővé tettél. Többet fohászkodom már a kelleténél. - Jegyzem meg finom hangon, egyáltalán nem sértően vagy bántóan. De tény, hogy nem sokáig vagyok képes palástolni a valós jellememet. Hát, ez újra megmutatkozott.
- Bírd ki, Édes. - Piszkáltam tovább a hajamat, miközben szabad tenyeremmel végigsimítok azon a combomon, amit a ruha szabadon hagy. - Csak kímélj meg az autódtól. Az eddigiek alapján inkább a nagyobb terek megfelelőek a számunkra, szóval hazáig bírd ki.- Cukkolom őt kéjes hangon, miközben tovább cirógattam a combomat amit ő is félig-meddig láthat. Igazából magamnak is mondhatnám, hogy bírjam ki, ugyanis elmondhatatlanul kívánom őt főleg az óta, amióta felbosszantott.
Szerencsémre én már befejeztem az evészetet; a felszeletelt sült alma ami köretként szolgált, szinte teljesen megettem, ellenben a hússal. Elegendő mennyiségű falatokat ettem belőle, de nekem ennyi elég volt. Egyébként is most van más, amit jobban akarok mindennél.

 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 08, 2018 3:56 pm
Ugrás egy másik oldalra


Harley + Elias



Alig egy perccel azután, hogy leadja a rendelését, egy pillanatra mintha megbánná a választását - néhány másodpercig nem igazán tudom hová tenni az arckifejezését, mindenesetre a színe vetekedik egy uborka zöldjével. Ha esetleg meggondolja magát, megváltoztathatja a dolgot: tőlem ehet salátát is, igaz, túl sok energiával nem látná el. Ne gyanítom, ha meglátja, főleg megízleli az ételt, már nem fog fintorogni - a puszta illat is képes étvágyat csinálni, és ez az étterem tényleg remek konyhát mondhat magáénak - talán nem véletlenül szoktam itt hagyni egy vacsoráért annyit, amennyiből egy négytagú család vidáman élne egy hétig.
- Megmondom őszintén, megnéznélek milyen vagy spiccesen - vigyorodom el aztán szélesen. Talán némileg rendezetlenebb a külseje, mint jelenleg, a csípős nyelve biztos megbotlik egyszer-kétszer, szórakoztató lehet a látványa. Egyszer elképzelhető, hogy leitatom, és videóra veszem a műsorszámot. Persze nincs kizárva az sem, hogy ha rájön erre, ismét bevágja a durcát - ezt a látványt már akár most is kezdhetem szokni, mert úgy pislog rám, és úgy viselkedik, mint egy hisztis óvodás. Karba fonja a kezeit, felhúzza az orrát mikor azt mondom, nem töltöm vele a délelőttöt. Az isten szerelmére, felépítettem a semmiből egy vállalatot, amely felelősséggel jár, és amelybe munkát kell fektetnem. Az csak a hab a tortán, hogy élvezem is, amit csinálok, és bár az általa nyújtott élvezet alighanem legalább ugyanolyan kellemes lenne, ennek ellenére mégsem hiszem, hogy jó ötlet lenne az igazgatótanácsnál azzal indokolni a tartós hiányzásaimat, hogy épp a legújabb szerzeményemet döngetem mint egy kielégíthetetlen baknyúl.
Még éppen időben nyelem le az újabb falatot ahhoz, hogy ne akadjon a torkomon, és ne kapjak fuldoklórohamot mikor Harley száján kiszalad a következő mondat.
- Kárpótlás? - visszhangzom kissé vészjóslóan, mert egy pillanatra felmegy bennem a pumpa. Épp elkezdeném kifejteni, hogy nehogy már a farok kezdje csóválni a kutyát, egyelőre még ÉN vagyok az, aki a feltételeket diktálja, de lenyelem a nem túl kedves mondandómat, sőt egy elég kaján gondolat kúszik lassan a helyére. Kárpótlást akarsz, szívem? Nos, meglátom mit tehetek majd az ügy érdekében. Talán holnap hazafelé az irodából útba ejtek egy boltot, és szerét ejtem egy apró bevásárlásnak. Ezen a gondolaton azonnal meg is nyugszom, és lehiggadva folytatom a falatozást.
- Mindenki saját maga dönt az élete felől - válaszolom aztán, mikor elutasítja az általam felajánlott lehetőséget, hogy kissé tovább húzza az életét, mint ahogy jelenleg esélye van rá. - Mindenesetre a lehetőség a továbbiakban is nyitva áll előtted, csak egy szavadba kerül ha meggondolod magad. Ami az átváltoztatásodat illeti, valószínűleg nem hozzám kellene fordulnod ezzel a kéréssel - és ha javasolhatom, inkább senkihez. Alighanem nem kell a szádba rágnom, mert magad is tudod, hogy nem lehetsz egyszerre vámpír és boszorkány - fejezem be a táplálkozást, és hátradőlök, mert a desszertre még néhány percet várni kell. - Viszont már láttam, hogy az efféle összeegyezhetetlen fajok közti döntés hogyan is működik a valóságban. Hidd el, hamarabb menne el a józan eszed, mint most az életerőd - biztosítom az igazság felől. Egy ötletet viszont ad: a vérem alighanem kissé visszafelé lökdösné a szakadék széléről, ahol jelenleg áll. Ízesíthetném a kávéját, vagy bármilyen más ételét önmagammal anélkül, hogy neki erről tudnia kellene. Tartok tőle, hogy az előbbi gondolatmenetéből kiindulva, ha megtudná hogy a vérem az ereiben dolgozik, akár öngyilkosságra is képes lenne, hogy vámpírként térjen vissza - na ebben az esetben azt hiszem, az én eszem menne el a leggyorsabban, ha a nyakamon maradna egy mentálisan instabil vámpírboszorkány, akit nekem kellene megtanítanom a vérszívó életre. Nem vagyok bébicsősz, sem pedagógus - tehát maradjunk csak annál, hogy a tudás nem minden alkalommal hatalom, jobb ha nem lesz tisztában a nem éppen tisztességes módszereimmel. És még mielőtt félreértés esne, nem pont és kimondottan miatta akarom bevetni a vérem gyógyító erejét, de ha már fizetek egy finom p*nciért, és a gyönyörökért amiket nyújthat nekem, akkor szeretném a nekem járó örömöket minél tovább kiélvezni.
Hála az égnek továbblépünk a témáról, és csakugyan meglepődöm, mikor felhozza hogy akár ki is egészíthetné a szolgáltatásait, és reggelit, vagy ebédet főzne nekem.
- Köszönöm, de sajnos vissza kell utasítanom az ajánlatot. Hétvégéig legalábbis. Kétlem hogy Mrs. Wheels boldog lenne, ha elvennéd a munkáját, lévén valamiből neki is meg kell élnie. Egyszer felajánlottam, hogy átveszem a reggeli készítését. Rövid úton kidobott a saját konyhámból - nevetek fel röviden. - Csak mondom, hogy ne is próbálj arra a környékre menni amíg ő ott van. A hétvégén viszont a bejárónőm megfoszt engem becses társaságától, így azt hiszem, hogy a hétvégén elfogadom az ajánlatodat, és megnézem, a konyhában is vagy-e olyan tehetséges, mint a hálószobában - biccentem kissé félre a fejem. - Egyébiránt csak felhívnám rá szíves figyelmedet, hogy ha továbbra is így babrálod a hajad, hazafelé már a kocsiban meg foglak dugni. Ne játssz a tűzzel, szívem.


©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -

Vissza az elejére Go down
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Szer. Márc. 07, 2018 11:31 pm
Ugrás egy másik oldalra



Elias && Harley

Jó döntésnek könyveli el a rendelésemet, habár én rá pár másodpercre máris szinte elzöldül az arcom. Nem vagyok finnyás, de az utóbbi időben képtelen vagyok arra, hogy normálisan egyek. Mostanában a húst is rettenetesen kerülöm. Ennek egyszerű, ámde mégis beteges oka van. Laura Howe, vagyis Lilith anyja aki nem mellesleg egy vén banya - érdekes mód még az enyémnél is betegebb elméje van -, néhány hónapja nagyon különös keretek között kínzott meg a kovenből egy boszorkányt. Jelen voltam pontosan úgy, ahogy a többi három tanácstag és Laura is. Kikötöztette a boszorkányt és egyéb eszközökkel megkínozta. Azt mondta, hogy úgy bőg, mint egy állat, ezért úgy is fog bánni vele. Ezért a kikötözött boszorkány fejére egy bikának a fejét húzta. Közben arról mesélt, hogy az apja kiskorában nagyon sok görög mitológiát mesélt neki, de neki még is a Minótaurosz tetszett a legjobban. És szinte büszke volt magára; azt mondta, hogy most végre neki is van egy saját embertestű bikája. Borzalmas látvány volt. Ez persze már régebben történt, de az óta szinte teljesen átálltam a vegetáriánus étrendre. Most viszont igyekeztem eltekinteni ettől az életre szóló traumától. Na meg persze nem olyan fejet vágni a kajára, mint egy macska, aki épp most fog kiköpni egy nagy adag szőrcsomót.
- Ahhoz egy kicsit több kell, hogy becsípjek. - Mélyen beszívom a levegőt a tüdőm járataiba, aztán kifújom azt. Kellően hozzá vagyok szokva annyira az alkoholhoz, hogy ez a kevéske mennyiség még csak kicsit sem fog ártani. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyit bírok el és nyilván van annyi önbecsülésem, hogy nem viszem túlzásba a jelen pillanatban.  Most valahogy egyébként sincs hangulatom ahhoz, hogy ilyesmihez fajuljak. A pezsgőt ő akarta, a Calvados pedig illik az általam választott ételhez. Meg egyébként sem valószínű, hogy az utolsó falatig megeszem.
Egy kicsit csalódottan hallom a szavait, miszerint neki fontosabb a cég és nem szándékozik velem tölteni még azt az egyetlen egy délelőttöt sem. Ha tudná, hogy ezért most mélyen mennyire vérig vagyok sértve... pedig egy kicsit bíztam benne, hogy hatással leszek rá, hát, ez most nem jött össze.
- Hm. - Hümmögtem egyet duzzogva, aztán melleim előtt összefontam a karjaimat miközben hátradőltem a széken. Nem néztem rá, mindössze csak hallgattam mindazt amit mondott. Közben pedig egészen hamar ki is hozták a kívánt ételt is. Egy pillanatra Elias tányérjára néztem, és hirtelen felelevenednek bennem azok a napok amiket Baltimore-ban töltöttem. Nem lehetett mást kapni, csak kiló számra kagylókat és halat... a végén már a templom falat is szívesebben elrágtam volna, mintsem tovább tömjem magam tengeri állatokkal. Nyilván nem azért, mert hatalmas nagy állatvédő luvnya lennék, hanem mert irtózom mindentől ami a tengerhez fűződik. Az utolsó dolog amit ott ettem, az bébirák ollók voltak és nem is kell mondanom, hogy azzal a lendülettel ki kellett rohannom a mosdóba. A gyomrom sem tartotta jó ötletnek.
- Ruha nélkül? Nos, valóban. Kárpótolnod kell azért, amiért akkor délelőtt nem foglalkozol velem. - Szurkálódtam egy sort, habár egyáltalán nincs benne az a kézzelfogható aljas gúny; sokkal inkább lazábbra vettem a figurát. Annyira nem is bánom, ha magamra hagy délelőtt, mert legalább van egy kis időm körbenéznem ebben a betondzsungelben. Már, ha egyáltalán lesz hozzá gyomrom. Így is minden pillanatban szíven döf a tudat, hogy nem New Orleans-ban vagyok. De most a pillanatnyi túlélés sokkal fontosabb.
Ő már régen hozzálátott az ételnek, egészen jóízűen ette aminek indokolatlanul örültem. Én mindössze csak elgondolkoztam a szavain, és csak a fejemet ráztam ellenkezően.
- Nem, nem, nem... - Ráztam a fejemet, miközben félretekintettem elgondolkozva. - Én nem akarok kopasz lenni, megvénülni. - Pótcselekvésként a kézfejemet kezdem el kapargatni. - ... Gyógyszerért könyörögni.- Elmerengek egy pillanatra. - Nem... Szégyenletes életet éltem de stílusosan tettem. És így is fogok meghalni. - Ránézek végre, miközben feszülten kezdem el az egyik tincsemet mutatóujjam köré tekergetni. - Az is lehetne egy alternatíva, ha megitatsz a véreddel és megölsz. De azt én nem felejtem el, hogy az alkunk mindössze annyi időre szól, amíg meg nem erősödöm. De inkább csak gyengülök szépen lassan. Nincs két hónapom hátra. - Hátradöntöm gyengén a fejemet, miközben íriszeimet is lehunyom pihentetve. - Vámpírként mondhatni megerősödnék, nem fenyegetne a koven által rám tett átok. Viszont nem tudnám magamat kontrollálni és egyébként sem lenne utána se hova mennem. Alig húznám pár napig a vadászok miatt. Ez egy lehetetlen labirintus a számomra, az a helyzet. - Dobom le tenyereimet a combjaimra, aztán végre a kezeimbe veszem az evőeszközöket és óvatosan én is nekilátok az evészetnek. Nem nagyon akartam erről beszélni, épp elég, ha nekem nincs étvágyam.
- Ha gondolod, holnap időben felkelek és csinálhatok neked reggelit. Sőt, akár még ebédet is. Amíg a palotában éltem, nagyon sokszor főztem a boszorkányokra. - Dobtam fel a témát tématerelés gyanánt. De egyébként kedvességből is.
 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Szer. Márc. 07, 2018 3:04 pm
Ugrás egy másik oldalra


Harley + Elias



Magamban igazat adok Harley-nek: tényleg megillet bennünket a dicséret, bár azt nem tudom eldönteni, melyikünk nyakába is akasztanám a jelképes aranyérmet. Abban tökéletesen biztos vagyok, hogy az én stílusom, és életvitelem erőteljesen idegrendszert próbára tévő, és rekordidő alatt vagyok képes bárkit kiborítani vagy az öngyilkosság gondolatának szélére taszítani, ugyanakkor ő sem mondhatja el magáról, hogy marha könnyű lehet vele az élet. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy magányosan él, mint egy falkájából kivert farkas, már ha élhetek efféle képzavarral. Ha most ezen gondolatokat hangosan kifejteném, alighanem azonnal hangos tiltakozásba kezdene, és a kovenhez való tartozással indokolná a társtalanságát, de én nem vagyok az a fajta, akit ilyesmivel lehet etetni. Nem bírják őt hosszútávon elviselni, ahogy engem sem, így végeredményben talán kimondhatom, hogy a mi kapcsolatunk tökéletes példája a "zsák a foltját" elnevezésű projektnek.
Kíváncsi vagyok a rendelésére, és elégedetten elmosolygom magam mikor képes normális étel elfogyasztására is. Azt mondják, azok a nők, akik jó étvággyal fognak neki a vacsorának, azok az ágyban is megfelelő eredményt nyújtanak. Igaz, ez számomra már nem zsákbamacska, az utóbbiról már sikerült meggyőződnöm - akár egy strigulát is húzhat a képzeletbeli füzetébe, hogy elsőként számomra engedett olyasmit, amit másnak eddig nem. Nos, nézzük hogy Miss Boszi az étkezésben is képes-e olyan élvezetet találni, mint a velem való fetrengésben.
- Jó választás - nyugtázom egy mosollyal mikor leadja a rendelését. - Bár a Calvados és a pezsgő talán a kelleténél eufórikusabb hangulatba fog majd hozni. Még szerencse, hogy én vezetek - vigyorgok. Elképzelem, milyen lehet spiccesen - remélem a szórakoztató típusba tartozik, és nem abba, aki felszenteli majd az autómat. Nem vagyok szívbajos úgy hazaszállítani őt, hogy a kidugott fejére tekerem az ablakot, nem lenne olcsó a bőrhuzat tisztíttatása, a látvány pedig erőteljesen negatív irányba mozdítaná a libidómat.
- Ami a holnap délelőtti programajánlatodat illeti, rendkívül csábító - sóhajtok fel aztán. - De mivel szeretném fenntartani az üzleti hírnevemet, és a jelenlegi életstílusomat, így foglalkoznom kell a munkával is. Néhány videókonferencia még megoldható, de szeretem rajta tartani a szemem az üzleti élet vénáján - dőlök hátra, ahogy a pincér megjelenik az ételekkel, és magamban áldom a vámpírlét azon előnyét, hogy képes vagyok emberi étel fogyasztására is. Hiányoznának az ilyen ízek, ha ezt másképpen alkotta volna a természet. - A délutánt viszont otthon töltöm. Remélem nem kell mondanom, hogy jobb, ha már most elfelejted, hogy ruhában vársz majd engem haza - fogom kézbe a kést és villát. - Ami a céget illeti, mint ahogy már egyszer elmondtam, van egy másfajta projekt is, amin a kutatók dolgoznak - kezdek bele kényelmesen az étkezésbe, kiélvezve minden falatot. - Nem kenyerem az önismétlés, így hát nem fogom újra elmondani a történetet. Viszont a segítséget felajánlhatom. Alighanem a te számodra is képesek készíteni valamit, akár napokon belül. Nem mondom természetesen, hogy ez egy csapásra megoldja a problémáidat, de ahhoz valószínűleg elég lesz, hogy elég időt nyerj vele, továbbá hogy a fizikai leépülésed ne menjen végbe úgy, mintha gyorsított felvételt néznél. Az ajánlat él, rajtad áll, hogy akarsz-e élni vele. Ha be akarod teljesíteni a bosszúdat, továbbá hosszabb távon szeretnéd mellettem, vagy épp alattam élvezni az élet apró örömeit, akkor ne hezitálj sokáig - öblítem le a mondókámat egy korty pezsgővel.
- Ami pedig az ismerkedést illeti - teszem hozzá - egyszerűen csak nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy az életem történetét elmeséljem másoknak. Mind vámpírberkekben, mind az üzleti életben egyszerű, de íratlan szabály, hogy az életben maradás legfontosabb feltétele az, ha nincsenek nyílt kártyáink, és őrzünk magunkról titkokat. Valójában túl sok mindent nem is mondhatok. A lényeget már láttad - vonom meg a vállamat. - Egyél. Hidegen feleannyira sem fogod élvezni, mint jelenleg - szólok aztán rá, mikor már percek óta állnak kezében az evőeszközök.


©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -

Vissza az elejére Go down
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Kedd Márc. 06, 2018 10:28 pm
Ugrás egy másik oldalra



Elias && Harley

Amióta valóságosan leüvöltöttem a fejét a helyéről, igazán másabb irányt vett a viselkedése, érdekes módon egészen pozitív irányba. Ezzel engem nagyon zavarodottá tesz, már-már idegesítővé válik, hogy igazán nem tudom eldönteni, hogy milyen is ő. Érdekel egyáltalán?
Elmosolyodva nézek az ölemben lévő szalvétára, ahogy elismerően bólogatok. Nos, valóságosan csoda, hogy élve megúsztuk az eddigi két napot de kár is volna tagadni, hogy egyikőnk sem állt közel ahhoz, hogy kitörje a másik nyakát.
- Nos, akkor ez esetben megdicsérhetjük magunkat. - Bólintok, aztán egyszerűen felelevenednek előttem a képek, amikor kíméletlenül öltem meg azokat a férfiakat akiket az ágyamba csalogattam. Az a fajta fekete özvegy voltam aki nem akart semmiféle pozitív érzelmet táplálni irántuk, így hát elvágtam a torkukat. Voltam már nőkkel is, de őket egyáltalán nem bántottam és nem azért, mert éppen őket többre tartottam volna, pont ellenkezőleg. Nem tagadom meg a saját nemem nyújtotta élvezeteket, de úgy még sohasem vetemedtem odáig, hogy ne drogoztam volna be magamat vagy ittam volna le magamat a sárga földig előtte. Tiszta elmével képtelen voltam arra, hogy nőkkel bújjak egy ágyba. Pedig sokszor volt már ilyen is. Nem csoda talán. Sokáig küszködtem kokainfüggőséggel ami a kovenben egyáltalán nem volt ritka. Mindenki szívta az anyagot, hogy a mágiahasználat eredményesebb legyen. Én viszont elég keményen rászoktam. A mai napig is elszívok egy-egy csíkot, habár most körülbelül egy hét kihagyásom volt. A hatása alatt nagyon sok mindenre képes voltam, így például arra is, hogy inkább lányokkal élvezzem tovább az estéket. Őket csak azért nem öltem meg, mert hozzájuk sohasem tudtam volna kötődni; néha elkap a hányinger, ha visszagondolok rájuk. Szóval, mellettem nem volt olyan, aki több napig bírta volna. Nem tudom, hogy a kettőnk közül melyikőnké a jobbik arány.
Meglep a tény, miszerint azt hiszi, hogy szex közben jól érzem magam. Kicsit eltéved ez esetben, ugyanis már igazán régen éreztem jól magamat úgy igazán. A szex nem tesz boldoggá, inkább csak eltompít. Addig sem kell a halálra gondolnom vagy bármi más marcangoló tényre ami körbeövezi az egész lényemet; ezért is igénylem annyiszor, és ezért is fogom annyiszor követelni. Nem tesz boldoggá, korántsem. De annyit elér, hogy közben nem kell szenvednem.
Nem is válaszoltam tehát erre. A mosoly is lefagyott az arcomról, nem mintha az eddigi mosolyaim bármiféle őszinteséget tartalmaztak volna. Az, hogy kíváncsi a további elégedett lényeimre, nos... a jelenlegi helyzetekben ilyesmi nem igazán van és nem is volt. Egyébként régebbi álmom, hogy  a színészeti pályát válasszam - amit a koven miatt nem tűzhettem ki-, nyilván nem véletlen, ugyanis van hozzá tehetségem. A boldogságot is úgy eltudom játszani, hogy talán még a valós öröm is elhamisodik mellette. Ennek fejében újra visszatér arcomra az élet, lágy mosolyra húzva vörös ajkaimat. Nem tartozom a boldog nők soraik közé, ettől függetlenül nem akarom elrontani az estét.
Egyszerű kis kérdést tettem fel neki amelyet látszólag csevegés gyanánt tettem fel neki, pedig lett volna némi szándékom. Mivel valahogy válaszra sem méltat, ezért inkább nem is firtatom tovább. A szándékom pedig nyilvánvalónak tűnhet; hamarosan visszahozok két boszorkányt az élők közé. Így is, úgy is meghalok, ezért sem tartok a feltámasztás mágiájától. Egy harmadik miért ne fért volna bele? Nem tudom, hogy miért akarok Elias-nak örömöt okozni. Ezzel mindössze neki szerettem volna jót, hogy visszakaphassa azt amit talán egykor szeretett. Nekem ilyesmire sohasem lesz alkalmam.
A kérdésére viszont nem tudtam felelni azonnal, ugyanis épp megjelenik az asztalunk mellett a pincér aki a rendelésünket szeretné felvenni. Mivel én eddig nagyon rá sem hederítettem az étlapra, hamar magamhoz vettem, hogy mire rám kerülne a sor valamit tudjak mondani. A leépülésem óta az evészet sem megy olyan egyszerűen. Nemcsak a hajhullással küzdök hanem komoly hasi görcsökkel és hányinger érzettel is. Tudom milyen, ismerem. Három hét múlva a saját szöveteimet fogom majd kihányni. Láttam már boszorkányt ettől szenvedni, tudom, mert amíg a tanácsban voltam hajtottam végre ilyen átkot a koven azon tagjain akik hibát követtek el. Az volt a cél, hogy annyira szenvedjenek, hogy könyörögjenek a halálért. A legtöbbjük öngyilkos lett.
A pincér felém fordult, amikorra már szerencsére sikerült valamit választanom.
- Mézes sertésszűz almával. Egy kis Calvados-szal megbolondítva.- Tettem hozzá, aztán bólintva el is viharzik a szakácsnak leadni a rendelést.
Aztán elmosolyodom újra, habár egészen kínból. Hátradőlök a széken, aztán a díszes, csillogó plafont kezdem el bámulni teljesen céltalanul; annyira beleolvadok a gondolataimba, hogy a valós világ homályossá válik a szemeimnek.
- A holnapok eléggé kérdésesek számomra mostanában. - Pár másodperces szünet után újra visszapillantok rá, aztán végül is folytatom tovább - Semmi különöset nem szeretnék egyelőre a holnapi napon. Körbenézek a városban és pihenek. A holnapi nap egy olyan lesz, ahol élvezem a tényt, miszerint a kovenem távol van. New Orleans-ban a menekülésem után sem volt tőlük nyugtom. -  A fő tervem tulajdonképpen annyi, hogy elhozzak magamnak egy macskát. Ki tudja, talán még Elias-t is meglepem egy döggel. De egyelőre ezt nem dobom fel, még mielőtt határozottan megtiltaná.
- Biztos, hogy nem akarod a délelőttöt is velem tölteni? - nézek rá sejtelmesen, nagyon is pajkos tekintettel miközben az alsó ajkamba is beleharapok. Tisztában vagyok azzal, hogy délelőtt valamit csinálnia kell, hisz ő mondta, hogy akkor nem lesz otthon. De ki tudja, hátha ráveszem, hogy maradjon velem. Nem annyira szeretek egyedül lenni. Inkább már Elias társaságát is elviselném.
- Ahogy látom, ez sem a legalkalmasabb az ismerkedésre. - Forgatom meg a szemeimet, ugyanis magáról eddig sem igazán akart beszélni. Ha még is kitértem rá személyesebben, legutoljára is meg lettem cibálva érte.

 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Kedd Márc. 06, 2018 3:28 pm
Ugrás egy másik oldalra


Harley + Elias



Szeretem, mindig is szerettem azokat a helyzeteket, ahol én vagyok nyeregben. Na jó, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt mondom: soha nem voltam képes más szituációt elviselni, csak az effélét. Ilyen tekintetben a ma esti választás is jó program - noha kétlem, hogy Harley most először ülne étteremben, de Seattle legelőkelőbb éttermében, egy előre foglalt asztalnál ücsörögni, miközben alattunk ott tündöklik a város fényes sziluettje, plusz osztozni a társaságomban, és az engem övező tiszteletben azért nyilván nem túl gyakori alkalom lehet az életében. Számomra ugyanúgy, mint ahogyan sok más is, ez a fajta luxus mindennapos, megszokott, a társaság viszont a legkevésbé sem. A mostani meghívásomat nem csupán az motiválta, hogy ezzel is lenyűgözzem Harley-t, hanem az is, hogy megismerjem őt mélyebben: kíváncsi vagyok a jellemére, és a mozgatórugóira. Annyit már tudok, hogy az ágyban készséges, ugyanakkor nagyszájú és iszonyú csípős nyelvű: alighanem a múlt történéseinek visszfényei vezették őt ezen tulajdonságok irányába. Továbbá van egy mondás, miszerint megismerni valakit a tökéletes megoldás ahhoz, hogy az illetőtől ne lehessen hatalmas meglepetésekre számítani, és - noha ezt sosem fogom bevallani természetesen - de szeretném, ha ő is megismerné azon oldalamat, amely nem egy akkora s*ggfej, mint amit eddig látott belőlem.
- Megérdemled - ismétlem el aztán röviden azt a szót, amelyen hallgatóan rugózik egy darabig. - Vagy ha akarod, mondjuk úgy, hogy mindketten megérdemeljük. Kibírtunk egymás mellett csaknem két napot úgy, hogy mindketten élünk. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de nálam végeredményben egyéni rekord - mosolygok. Persze ez erőteljes túlzás, az a nő aki eddig legtovább bírta velem mind fizikálisan, mind idegileg, az másfél hónapig tűrte a szeszélyeimet. - Örülök, ha jobban érzed magad, mert ez volt a cél - nézek fel, ahogy megjelenik mellettünk a pincér a pezsgősüveggel: szertartásosan felbontja, halkan pukkan a dugó, majd megízlelem az első kortyot, és röviden biccentek, jelezvén, hogy megfelel. Megvárom, míg tölt mindkettőnk poharába, az asztalra időközben elhelyezett pezsgősvödörbe és jégbe állítja a butéliát, majd diszkréten távozik, aztán szétnyitom az étlapot, és fürkészni kezdem a kínálatot.
- Azt már tudom, hogy milyen vagy, amikor dugás közben érzed jól magad. Kíváncsi vagyok az elégedett énedre más körülmények közt is - forgatom meg aztán a szemem beszédesen, mikor rákérdez, ezt most veheti-e randinak. Hát hogyne, pont úgy ismert meg engem, mint aki romantikus típus... a nők láthatóan mind javíthatatlanok az élet bizonyos kérdéseiben, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy ez egy szemét kis poén volt részéről.
A következő kérdésére azonban némi meghökkenéssel engedem le magam elől az étlapot. Nem igazán értem, hogyan jönnek ide azok az emberek, akik múltam részeit képezték, ahogy azt sem, Harley-nek mi köze mindehhez. Azt mindenesetre eléri, hogy elgondolkozzam a kérdésén, bár ez nem tart túl sokáig. A válaszom egyértelmű lenne, ha kimondanám: NEM. Noha nem ítélem el a másságot, az túlmegy a tűréshatáromon, ha én kerülök ennek a célkeresztjébe. Tiszteltem azt, aki festő, és vámpír teremtőm volt egy személyben, mindaddig, míg olyasmire akart rávenni, amitől minden egészséges férfi borzad. Ami pedig a lányt illeti, akit egész életemben talán egyszer, igazi érzelmekkel telve szerettem, nos azt mondtam Harley-nek, hogy szerelmes voltam belé - azt egy szóval sem állítottam, hogy az érzelmeim viszonzásra leltek. Ugyan ki hiányozna valakinek, aki úgy érzi, hogy vehemens emócióinak tárgya kést mártogat a szívébe? Nem mellesleg, az ő életútját és körülményeit figyelembe véve, a halállal járt a legjobban. Piszkos igazság, de tagadhatatlan igazság.
- Tudod már mit tervezel holnap? Elindulsz a magad kis boszi-útjain? - kérdezek aztán vissza jelezvén, hogy nem áll szándékomban beszélni a múltról, és azokról, akik egykoron benne éltek. A választ azonban néhány percig nélkülöznöm kell, mert a pincér visszaperdül, és várakozás teljesen néz rám.
- Pácolt makrélát kérek quinoával. Aztán borotvakagylót sült zöldséggel és rizottóval. Desszertként pedig vanília "Mille Feuille" -t - zárom össze egy előkelő mozdulattal az étlapot, aztán Harley felé pislogok - tőlem ha akarja, felfalhatja az egész éttermet. Remélem nem valami salátát fog rendelni - kimondottan kedvelem, ha egy nő nem a kalóriát számolgatja, és képes a normális táplálkozásra.


©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -

Vissza az elejére Go down
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 05, 2018 12:31 am
Ugrás egy másik oldalra



Elias && Harley

Utoljára akkor voltam ennyire szótlan, amikor a repülőn utaztunk Seattle felé. Habár ott az egész utat végigaludtam, de nem azonnal szenderültem álomba akkor. Az utazás elején még jócskán fent voltam, de csak kifele bámultam az ablakon, épp úgy, ahogy most is. Olyan voltam, mint egy csodálkozó gyerek aki most szemlél meg életében valami egészen újat, valami egészen ismeretlent a számára. Idegennek éreztem most jelenleg mindent. A csend is jól esett, de leginkább az nyugtatott meg, hogy nem vagyok egyedül. S bár nehezen tudjuk egymás jelenlétét kibírni ha nagyon megindul a hév mindkettőnkben, de most kivételesen jól éreztem magamat a társaságában. Nem éreztem benne azt a gyűlöletet amivel tulajdonképpen ok nélkül büntetett eddig. Tény, hogy okoztam neki az elején kisebb-nagyobb károkat, de úgy érzem, hogy már most megfizettem a tettemet. Nem éreztem igazságosnak azt, hogy úgy érjen hozzám. Tudom magamról, hogy jobb, ha néha lakatot teszek a számra de valójában nem vezérelt semmilyen rossz szándék akkor. Még sohasem gyakoroltam azt, hogy hogyan tegyek valaki kedvére, ezért is jutott eszembe az, hogy igyon belőlem. De elutasította. Rosszat akarnék én neki? Messze nem. Igazán én sem tudom, hogy mit akarok tőle. Nem érdekel a pénze. Nem akarok neki ártani és nem akarom tönkretenni. Reménytelenül várnék utolsó vigaszra? Nem tudom, hogy mit akarok. Egyelőre még magamban sem tudom rendszerezni az eseményeket.
Semleges hangulattal mantráztam, miközben pislákoló íriszekkel figyeltem az utat. Nem éreztem magamat szomorúnak, azonban boldognak sem. Mint egy kavics darab, nulla érzelmekkel. Lelkem gyenge fele vigaszt keresne nála, míg a másik fele inkább elpöckölné mintsem bármit is várna tőle. Az elutasítás mindig szíven döfött, így hát hagytam, hogy tátongó űr legyen közöttünk az autóban. Továbbra sem szóltam egy szót sem, csak elvesztem a város gyönyörűségében. Habár, egészen sohasem fogom annyira megkedvelni, mint New Orleans-t. Az otthonomat sohasem felejtem el.
Pillanat alatt eszmélek fel, amikor leállítja az autó motorját és kihúzza a kulcsot a helyéről. Kinyújtózkodva figyelek rá néhány csámcsogással letudva, aztán kíváncsian forgatom utána a fejemet, amint kipattan és kinyitja az ajtót mellőlem. Megszállta valami, vagy mi? Kezdek érte aggódni.
Elkeseredem kicsit, hogy el kell búcsúznom kicsit az autó melegétől ami vegyült Elias parfümjétől. Akár egész nap képes lettem volna az illatot szimatolni, de végül azonnal képen vág az éjszakai hideg levegője. Épp olyan érzés, amikor baromi fáradtan kell kikelni a takaró alól hajnali órákban, és egyszerűen majd' megfagy az ember az álmosságtól. A szomorúságom viszont azonnal tovaszáll, amint hosszabb idő után meghallom Elias hangját, ami nem mellesleg egészen lágynak hatott. akármennyire is kőből van a szívem, de most tényleg nem volt bennem az érzés, hogy felképeljem azért amiért szívemezik megint. Inkább csak szelíd mosollyal jutalmazom őt ezért, és direkt úgy teszem ki az egyik lábamat, hogy az teljesen takaratlan legyen a ruha bevágása miatt. Szeretem őt provokálni és egyáltalán nem bánom meg, ha a provokálásomtól néhányszor majd az ágyban kötünk ki. Vagy ahol épp éri.
- Olyan hűvös van. - állapítom meg amint teljesen kiszállok az autóból. Kisváratva pedig be is csukom magam után az ajtót aztán Elias átfűzi a karját az enyémen amit örömmel hagyok neki. Most valamiért úgy éreztem magamat mint egy hercegnő a hercegével, pedig aztán messze állunk az e féle dolgoktól.
Mégis az sokkol le igazán amint beléptünk, hogy a főpincérnek tűnő pasas úgy hajol meg Elias előtt, mintha csak egy emírt köszöntene így. Óvatosan Eliasra figyelek furcsa tekintettel; sejtettem, hogy elismerik őt, de hogy ennyire... ki tudja, még a végén kiderül, hogy még valamilyen királyi vérvonallal is rendelkezik. Ha viszont tudnák, hogy néha mekkora tahó tud lenni, kétlem, hogy ennyire tisztelnék őt. Egy pillanatra eszembe jutott az is, hogy épp azért ennyire normális velem, mert emberek között vagyunk és bizony nem tenne jót a hírnevének, ha kiderülne, hogy milyen is valójában. Igyekeztem viszont ezt a gondolatot hamar elfelejteni, ugyanis nagyon nem hiányzik, hogy végig morcosan nézzek rá. Lehet, hogy teljesen alaptalanok a gondolatbéli megállapításaim. Lehet, hogy kicsit képes arra, hogy megemberelje magát. Muszáj, mert ha kell, mindenki előtt feszkózom miatta.
Hagyom, hogy a széket magam alá segítse aztán nyugodt pillantással figyelem, amint ő maga is helyet foglal az asztal másik végében, pontosan velem szemben. Azonnal a kezébe kap két lapot, amiből az egyiket azonnal visszapasszolja. A rendelését viszont visszaismételni sem tudnám. Gyönyörű a terem, egyszerűen lenyűgöző. Kissé eltörpülve éreztem magamat a sok szép nő mellett, mert hát mások is voltak itt. Kissé kislányos zavarba jöttem Elias végett is. Nem tudom megfogalmazni igazán, hogy milyen az, amit most érzek, de viszonylag bosszantó. Örültem, hogy itt lehetek vele.
Szavait hallva egyszerűen az ölemben lévő szalvétát kezdem el birizgálni, gyűrögetni. Aztán mély levegőt veszek magamhoz, hogy aztán az elhasználódott oxigént kifújjam magamból finoman.
- Megérdemlem? - Kérdezek vissza képletesen, nem várva erre választ. - Egy kicsit nehéz eltekinteni attól ami vár rám és amiben most vagyok. Ettől függetlenül ezek a dolgok egyáltalán nem szegik jelenleg a kedvemet. - Jelenleg. - Megvallom, ezzel inkább elérted, hogy kicsit jobban érezzem magamat. - Nyilván nem a helyre utaltam, hanem arra, hogy végre emberszámba vett és úgy viselkedett velem, mint egy igazi férfi és nem úgy, mint egy tapló, ahogy azelőtt. Nem várom el, hogy tocsogjon a nyáltól - Isten ments! -, hanem igazán nem tesz most jót a haldokló lelkemnek és testemnek az, ha ok nélkül cibál meg. Ha még leribancoz, azt még elviselem, de azontúl másabb jellegű dolgokat már nehezen tudok lenyelni.
- ... Tekintsem ezt az egészet egy randinak? - Megvonkodtam párszor szépen ívelt szemöldökeimet gyermeki rosszasággal, egyáltalán nem komolyan gondolva a kérdésemet. - Nyugi, csak piszkállak. - Tettem hozzá azonnal, mielőtt még vulkánba váltana át és kitörne, mint valami méregzsák.
- Ne haragudj meg rám, ha esetleg nagyon személyeskednék. De nem hiányzik neked az a férfi, vagy éppen az a valaki, akit régen szerettél? - Kérdezem meg tőle csevegés gyanánt, egyáltalán nem vaktában.

 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Vas. Márc. 04, 2018 3:13 pm
Ugrás egy másik oldalra

(Elias háza)

Leállok az autóval az étterem előtt, és Harleyre nézek. Szokatlan csendben volt az úton, bár kivételesen nem a sértettség, vagy dac motiválta a viselkedését, hanem a lassan sötétbe burkolózó város látványa, amelyet, mint a szivárvány ezer hídja, átszőttek a neonreklámok, és az utcalámpák fényei. Meg tudom érteni, ha elveszi a szavát a környezet: amikor idekerültem, hónapokon át képes voltam órákat tölteni azzal, hogy az irodám, vagy az otthonom hálószobájának ablakában állva gyönyörködtem Seattle-ben.
Lekattintom a halkan duruzsoló autórádiót, belefojtva a refrén legmagasabb hangját Pink-be, aztán kihúzom az autó kulcsát. Igazából furán érzem magam, persze igyekszem titkolni - előbb harapnám el, meg nyelném le a nyelvemet, mint hogy ilyesmi kiszaladjon a számon. Nem hazudtam Harleynek, mikor azt mondtam, másokat is hoztam már vacsorázni, de ez a jelenlegi helyzet most mégis különlegesebb. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért. Talán mert ő boszorkány. Talán mert szebb volt azoknál, akiket eddig szolgaságomba taszítottam, és többet érdemelt annál, hogy úgy használjam, mint egy felfújható szexbabát. Persze simán lehet, hogy azért, mert ő volt az egyetlen az elmúlt néhány évtizedben, akiben még a halál küszöbén állva is volt mersze ahhoz, hogy kiosszon, és néhány mondattal úgy rakjon rendbe, mint egy elkanászodott gyereket.
Kiszállok, aztán fürgén megkerülöm az autót, és úgy nyitom ki Harley-nek az anyósoldali ülést, mint valami grál-lovag.
- Gyere, szívem - adok biztos támaszt, míg kiszáll, és ezt úgy teszi - akarva, vagy akaratlanul - hogy a ruha egy jó darabot fedetlenül hagy a lábából, természetesen úgy vonzza oda a pillantásomat, mint mágnes a vasat. Ugyanakkor ő maga is egy halvány mosollyal díjazza, hogy ez alkalommal a gúnynak és parancsolgatásnak még csak árnyalata sincs a hangomban.
Odadobom a kulcsot az elősiető parkolófiúnak, majd belekarolok Harley-be, és úgy vonulunk be az étterembe, mint az angol hercegi pár tagjai.
- Asztalfoglalásom van Syden névre - fordulok a főpincér felé, aki a név hallatán olyan mélyen hajol meg, hogy az orra csaknem a több ezer dolláros szőnyeget érinti, és miközben a helyünkre kísér, úgy ugrál körülöttünk körbe-körbe, mint a jutalomfalatra váró palotapincsi.
- Köszönöm, magunk is elintézzük - küldöm el egy intéssel, mert halálra idegesít az efféle szolgálatkészség, aztán Harley alá segítem a széket, még mielőtt én magam is helyet foglalok. Szinte még el sem helyezkedtem, mikor feltűnik egy újabb fickó, étlapot nyomva a kezünkbe. Elfogadom, az itallapot azonban félretolom - ebben a tekintetben jártasabb vagyunk bárkinél.
- Egy üveg Methode Traditionelle Pinot Noir Rozé-t - adom le a rendelést. Szeretném, ha Harley is megismerné a minőséget - ez a pezsgő, hogy nevezzük úgy, az italok császára.
Megvárom, amíg a pincér elsiet, aztán finoman az asztalra helyezem a két kezem, és szemügyre veszem partneremet. Az arca kipirult, a szeme csillog - nem tudom, a hely, vagy az én varázsom teszi-e ezt vele. Talán mindkettő - a lényeg, hogy szemmel láthatóan remekül érzi magát.
- Meg fogod kedvelni ezt a helyet - mosolygok rá Harley-re. - Meglehetősen sűrűn szoktam ide járni. Azt szeretném, ha ma este félretennénk mindent - halálvárást, alkukat, veszekedéseket és hasonlókat. Most csak élvezzük a pillanatot. Megérdemled - hallgatok el, és figyelem, hogyan babrálja az ölébe terített szalvétáját zavarában. Nos, ezzel nincs egyedül - csak éppen én jobban tudom palástolni az érzelmeimet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 14, 2017 1:36 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Milyen szép a mosolya. Bár ezt sikerült már a több hónap alatt leszűrnöm, mióta olykor látom őt a bárban. Látom? Ez enyhe kifejezés, mert inkább a "távolról zaklatom beteges módon, anélkül, hogy hála az égnek, feltűnne neki" illene ide. Nem hiszem el, hogy Louise nem veszi észre, mennyire szerencsétlen vagyok álmaim nőjével szemben. Szerencsétlenebb, mint általában. De persze...miért is venné le a legjobb barátom a szemét arról a nem is olyan jóképű fickóról? Elvégre csak rajtam kéne segítenie valahogy. Akárhogy. Mindegy, bele kell törődnöm, hogy magamra maradtam a nyomorommal, és egyedül kell megpróbálnom a szarból, ami a bénázásomnak felel meg, várat építeni. A lehetetlen küldetés egyszerűbb lenne.
- Molekuláris genetika? Szerintem nagyon is érdekesnek hangzik. Biztos jó vagy benne. - Valahogy mindig eljutok odáig a gondolatmeneteim során, hogy milyen isteni lett volna az utolsó mondatot már nem hangosan kimondani. Most is ez a helyzet. De hát el kell fogadnom, hogy az agyam nem képes kordában tartani a pofázókámat. A fuldoklási akcióm után kissé még kettős látással, de a székről nem leesve igyekszem választ adni aggódó kérdésre, és még a szomorú megjegyzésére is képes vagyok kikerekedett szemekkel meredni rá. Bár jelenleg lehet, hogy a "kiguvadt" jelző jobban passzol. Jó, hogy nincs a közelben tükör. Garantáltan idiótán festek és minden bizonnyal, tiszta lila a fejem az előbbi miatt.
- Persze, jól vagyok. Direkt csináltam... - Ja, persze, Winn. - És hidd el...biztos ír neked valaki, csak...nem tudsz róla. - Megeresztek felé egy félmosolyt, abban reménykedve, hogy az iménti kínos szitun már sikeresen továbbléptünk. Tényleg szomorú a tekintete. Látszik, hogy a szép mosoly mögött sok fájdalom lakozik. Már épp elhatalmasodna felettem a lelkizős énem, akit szeretek mélyre ásni, mert kicsit sem érzem tőle nagybetűs pasinak magam, amikor a kérdésének hála döbbenten meredek magam elé. Még röhögni is elfelejtek. Vagy csak nem akarok?
- Hogy Lou-nak? Dehogy...neki soha...mármint ő csak...ő csak a barátom. Miért írnék neki dalt? - Kicsit talán erélyesebb volt a hangom, így küldök Chantele felé egy bocsánatkérő pillantást. Nem szándékos volt, egyszerűen csak még a feltételezés is olyan...furcsa.

१ megkésve, de szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 03, 2016 4:02 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Hirtelen ült ki mosoly az arcomra, bár az egész helyzetben ez volt a legbiztosabb. A mosolygás. Valószínűleg nem nagyon akadt olyan az életében, akit ne tudott volna feldobni, már csak azzal, hogy az orra előtt esetlenkedett, vagy mondott olyat, amitől ezer wattos vigyorra húzódik az ember szája. Mint most nálam. Az életem nagy része azzal ment el, hogy próbáltam elhinni magamról valamit. Azt, hogy meg tudom változtatni mások életét azzal, hogy megtalálom a természetfeletti ellenszert. Azt, ami ismét emberré tehet. Azt, ami... új életet biztosít. Reményt arra, hogy teljes életet kapjak. Dhámpírként semmit nem fogok megkapni abból, amit akarok. Nem lehet családom, nem lehet az, amit gyerekként magamnak megálmodtam. Emiatt általában elszontyolodva üldögéltem, és hiába voltam én magam is kellőképpen esetlen, saját magamat nem tudtam feldobni a bénázásommal. Ami neki most kínos, az más számára szórakoztató. Teljesen át tudom érezni a helyzetet. Általában ebben élek. - Molekuláris genetika. Eléggé unalmasnak hangzik, szóval... - vontam meg a vállamat, miután felocsudtam. Nem szerettem, ha mások azt hitték, csak mert ez a foglalkozásom, máris öt emelettel fentebb vagyok, mint ők. Sokszor... mindenkinél kevesebbnek éreztem magam, éppen azért, mert ezekkel ellentétben is sikertelennek bizonyult minden próbálkozásom a saját szakterületemen belül. Hiába kutattam azokat a bizonyos sejteket, szinte Ebonyt is kikészítve a kísérleteimmel, és az állandó mániámmal, nem jutottam előre. Emiatt pedig inkább kudarcnak éltem meg az egészet, semmint agytrösztködésnek.
- Hé-hé, minden oké? - kérdeztem aztán látható ijedtséggel, mikor fuldokolni kezdett egy korty víztől, és már készültem felállni, hogy legalább hátba verjem vagy valami, de úgy tűnt, megmarad. Legalábbis... remélem. Nem szeretnék semmilyen halál szemtanúja lenni, túl sokat láttam az elmúlt időszakban. Az persze nem kerüli el a figyelmem, hogy a srác a barátnője asztala felé vizslat. Kezdtem azt hinni, hogy én vagyok ilyen ijesztő vagy idegesítő, habár viszonylag csendes napon fogott ki. Nem beszéltem annyit, mint amennyire képes lennék. Igaz, az ezt követően felmerülő kérdés után szerettem volna, ha inkább kimenti az a barát. A legutálatosabb téma az életemben az a szerelem. Az a bizonyos barát. Túl sok gondolat rohamozta meg az agyamat, láthatta rajtam, hogy némileg alábbhagyott a jókevem, és eltűnt a mosolyom nagy része. - Öhm... nekem senki nem ír dalt - válaszoltam aztán ennyit. Nem fokoztam, nem mondtam ki, hogy nincs barátom, habár ennyiből könnyedén rájöhetett volna. Az egészre nem akartam gondolni, mert jelenleg jó úton jártam, hogy ne úgy gondoljak a mentoromra, mint arra, aki képes lenne mindent lehozni nekem az égről, amit csak szeretnék. Vagy azt, amit nem. - Talán a barátnődnek írod, aki... nem veszi észre, miközben másokkal randizik? - böktem a fejemmel affelé a bizonyos asztal felé.


|| :hug:  ||
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Szer. Aug. 31, 2016 6:03 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Bolondok háza? Pláne érdekes lehet a melója. Jó, ezt nem mondom ki hangosan, mert talán az idiótaságom mellett még pszichopatának is elkönyvel, azt pedig nem szeretnénk ugyebár. Amint kimondja, hogy tudósként tevékenykedik, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne legyen szembetűnő, hogy leesett az állam. Azt hiszem, most csak még jobban csodálom. Szinte késztetést érzek arra, hogy felálljak és itt helyben megtapsoljam. Viszont most még hülyébbnek érzem magam. Mi vagyok én hozzá képest? Ő egy zseni, én meg szivarfüsttel átitatott bárokban énekelgetek.
- Ejha...akkor te baromi okos vagy. Vagyis...basszus...szakterület? Már ha megkérdezhetem. - Ugyan, ez egyáltalán nem volt kínos. Minél többször mondom ezt magamnak, annál inkább el is hiszem. Szóval Winn, ne hagyd abba. Eleve most, hogy megtudtam, mi a munkája, legalább kétszer meg kéne gondolnom, mielőtt bármit is mondok, mivel az IQ-szintünk épp csak egy apró porszemnyit - ami jelen esetben az univerzumméretre hajaz - tér el egymástól. A legegyszerűbben úgy kerülhető el a további égés, ha arról beszélünk, amiben én vagyok jobb, és ő kevésbé ért a dologhoz. Vagyis...öhm...marad az éneklés. Remek. Tényleg lúzer vagyok. Ha ezek után nem néz hülyének, akkor egyrészt túl aranyos, másrészt rászólok, hogy most már én is annak tartom magam, szóval ne legyen túl aranyos. Újabb korty az elém tett vízből, és ismét jöhet a fulladás közeli élmény. Már az első hörpintés tévútra megy, mivel felhozza a témát, hogy a nő tud-e a létezésemről, akinek énekelni szoktam, na meg elárulja, hogy bárcsak neki is énekelne valaki. Erre mégis mit mondjak? Persze van egy kis időm kitalálni, hála a bénázásomnak. Előbb ugyanis vissza kell billentenem a hangszálaimat, amik a félrenyelésem közepette valahova elvándoroltak.
- Ezt is túléltem, nincs itt semmi gond. - Közben intek a pincér felé, hogy még nem kell hívnia a hullaházat. Kedvesen mosolygok Chantele-re, és már-már kétségbeesetten pillantok Lou asztalához, mintha valami mentsvárat keresnék ebből a helyzetből, de látszólag tökéletesen jól elvan azzal a kicsit sem szimpatikus barommal. Persze, én akár hajnalban is órákon át meghallgatom a panaszait, de ő nem tud kimenteni a kellemetlenségből, amibe szépen saját magamat sodortam bele. Elég, nem kenhetem Louise-ra, nem az ő sara. Ennyi, most szépen összeszedem magam és értelmesen fogok válaszolni.
- Ismer, de nem tudja, hogy neki szólnak a dalok. Én meg nem vagyok elég bátor, hogy bevalljam neki. És ki tudja? Lehet, valaki már dalt is írt neked, csak még nem tudsz róla. Biztos sokan vannak, akik szívesen énekelnének neked. Mondjuk a...barátod? Mert van barátod, gondolom. Biztos van. - Pedig olyan jól ment. Majdnem sikerült is betartanom az elhatározásomat. Kár, hogy végül nem jött össze, és ismét túl sokat pofáztam.

१ megkésve, de szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 03, 2016 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy a pincér hogyan méregette a férfit, aki váratlanul leült velem szembe. Igazából inkább volt szórakoztató, mint tolakodó, ráadásul nálam ezt a kettőt eleve egy apró vonal választotta el, nem ismertem tolakodó embert, csak szórakoztatót. Ő pedig igencsak... tudta mondani a magáét. Már a tekintete is annyi mindenről árulkodott, kedvem támadt vágyódni arra, hogy belelássak azokba az agytekervényekbe, és megfejtsem, vajon hol járnak azok a bizonyos hullámok. Bár talán megijedtem volna attól, amit láthatnék ott belül, de próbáltam magam visszafogni, és normálisan viselkedni, habár az néha igencsak nehezen akart összejönni. Ilyenkor általában idegesen gyűrögettem a beszédeimet, miközben megpróbáltam leerőltetni a torkomon pár falat salátát, ami vagy kaparta a torkomat a furcsa öntet miatt vagy sem. Ő viszont elterelte a gondolataimat az esetlenségével, a furcsa humorával, és... talán pont erre volt most szükségem. Miközben menekültem a világ elől, és azt akartam, hogy senki ne lásson, valaki mégis felfigyelt rám. És nem is sorozatgyilkos, legalábbis azt hiszem.
Követtem a pillantását, de mire felfogtam volna, hogy igazából a férfit és a barátnőjét méregeti, ismét felém fordult. - Érdekesnek éppen nem nevezném, inkább bolondok háza - sóhajtottam fel kissé elszontyolodva, letettem a villát, ujjaim pedig a szalvéta szélével kezdtek babrálni. Lemondó sóhaj volt az iménti, láthatta ő is, hogy inkább gondterhes elfoglaltság ez, semmint szórakoztató álommeló. Régen szívesen csináltam, és most is így lett volna, ha megadják a támogatást a projektünkre. Ehhez pénz kellett volna, de a smucig alakok féltettek minden dollárt. Talán mert nem hitték, hogy két nő sikerrel járhat. Pedig Ebonynak és nekem is megvolt a megfelelő háttértudása, nem kellett volna félteniük tőlünk ezt az egész programot. - Tudósok vagyunk. Tudod, kémcsövek és állandó jegyzetelés, na meg fehér köpönyeg. Általában - mosolyodtam el ismét. Túlzás volt, elvégre a munkám nagy része az irodában zajlott, hetente maximum két napot töltöttem lent a laborban. De jó ég, nem kellene erről beszélnem... teljesen idiótának nézhet. Meg amúgy is, mit érdekelne őt egy tudós nő. A tudósok furcsák. Hangyásak. Legalábbis ez az elterjedt nézet.
Ahogy beszélni kezdett, először nevetést váltott ki belőlem a plusz pénzes résszel. Valamiért sejtettem, hogy ez távol áll a valóságtól, és rá pár másodpercre meg is kaptam a rendes választ. Egy nőnek énekelt. - Ez annyira... édes - bukott ki belőlem felsóhajtva, de most nekem kellett volna visszafognom magam. Idiótának éreztem magam. Édes... ezt talán mégsem kellett volna mondanom. - És ő tud róla? Úgy értem, talán ha tudná, ő is felfigyelne rád, vagy nem is tudom - vontam aprót a vállamon, ismét kézbe fogva a villát. - Sok nőnek tetszenek az ilyen apróságok. Ha valaki egyszer nekem énekelne... - bukott ki belőlem váratlanul, de legalább nem hazudtam. Nem volt olyan férfi az életemben, aki színpadra pattant volna, csak hogy daloljon egyet a kedvemért.  


|| :hug:  ||
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Szer. Márc. 16, 2016 11:45 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Nahát, ő is képes össze-vissza beszélni, akárcsak én. Ez megnyugtató. Mármint ezek szerint kikavarta a zavaros szavaimból a lényeget. Szívesen lepacsiznék vele, ugyanis szerintem ő jobban érti, mint én magam. A mindenit, már a saját gondolataimba belefájdul a fejem, szóval jót teszek azzal, ha abbahagyom. De azért tök jó, hogy Chantele olyan, mint én, csak nőben. Na ja...öt másodperccel ezelőtt kellett volna leállnom az agyalással, és akkor ez a baromság még csak a gondolataim közelébe sem tudott volna siklani. Akaratlanul is elmosolyodom azon, ahogy oldalra billenti a fejét. Ez a nő annyira édes, ráadásul van benne valami. Valami, amit nem tudok hova tenni. Szeretném jobban megismerni. Mindezt persze úgy, hogy ne tűnjek nyomulósnak. Vagy erről már letehetek? Mármint szerintem, ha lenne itt egy tükör, még én is látnám, ahogy csorog a nyálam. A lényeg, hogy vissza kell vennem, mert már így is idiótának néz. Ha pedig van akkora mázlim, hogy ő nem, a pincér biztosan. Olyan fejjel méreget, mintha legalábbis hajléktalan lennék, aki betévedt ebbe az elegáns étterembe, hogy mindent bebüdösítsen. Magasról teszek a pasasra, majd a borravaló, amit azért kap, mert jófej vagyok, rögvest vigyort csal a képére. Most Chantele-re fókuszálok, persze kevesebb buzgósággal, ha meg tudom valósítani, hogy normálisan viselkedjek. A mosoly hamar ráfagy az arcomra, mikor azt mondja, Lou vonzó nő. Automatikusan hátrafordulok és végigmérem Louise-t, amit nemsokára önmagam előtt is bőszen tagadni fogok. Aztán, mikor látom, hogy nevetgél az öltönyös csókával, még egy grimaszt is eleresztek. Nem mintha érdekelne, de ismerem Lou-t...ez az alak nem is az esete, mégis úgy viháncol mellette, mintha ő lenne az atyaúristen. Na jó, ennyi. Nem izgat, mit csinál a legjobb barátom, a lényeg, hogy itt ülök Chantele-lel és beszélgetünk. Múlt héten, sőt tegnap még álmomban nem hittem volna, hogy valaha akár csak egy szót is fogunk váltani egymással, erre tessék.
- Tárgyalás? Hű...hát, biztos érdekes a munkád. - Tudom, ez nem épp úgy hangzott, mintha komolyan beszélnék, pedig így van. Hiszen nekem minden érdekes, ami vele kapcsolatos. És milyen király már, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. Eddig egész ügyesen fogom vissza a ciki énemet...ami azt hiszem, eddig tartott. Még jó, hogy épp nem ittam semmit, mert garantáltan a velem szemben ülő hölgyeményen landolt volna, így is félrenyeltem a saját nyálamat, melynek eredménye köhögések sorozata, a pincér még gyűlölködőbben bámul az étterem másik végéből. Ismét Lou felé fordulok vörösödő fejjel. Nem kellett volna, mert a szikrákat szóró szeméből leszűrtem, hogy ma még engem agyonver. Gyorsan kortyolok egy pohár vizet az előttem lévő pohárból, aztán mikor végre nem akarom kiköpni a tüdőm, a szégyentől átjárva megszólalok.
- Igen, fel szoktam lépni egy itteni bárban. Igazság szerint ez a munkám. Énekelek...és olykor ajánlgatok nőknek dalokat, mert azért plusz pénzt kapok. - Ez nagyon gázul hangzott. Most bizonyára felvettem a "mindjárt elásom magam" arckifejezést. Mivel már nagyon nem tudok rontani a helyzeten, szerintem akár abba is hagyhatom a terelést.
- Na jó. Igazság szerint tényleg van valaki, akinek a jelenléte mindig inspirál éneklés közben. És nem tudom megállni, mert amikor meglátom a bárban, egyszerűen minden dalt neki akarok ajánlani. - Még csak lódítanom sem kell, hiszen igazat mondok, csupán egy apró részletet hallgatok el Chantele elől. Az illető személyét, de ennek oka nyilvánvaló, azt hiszem.

१ szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 28, 2016 8:52 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Igazából nem gyakorta volt társaságom ebédelés közben. Na nem mintha ez annyira nagy ebédnek minősült volna, csak ettem belőle pár falatot, közben olvastam ezt a bugyuta akármicsodát, valószínűleg ennél még a Mary Poppins könyvváltozata is maradandóbb és értelmesebb lett volna. De úgy tűnt, megvan a kizökkentőm. Bár úgy vettem észre, inkább én zökkentettem ki őt valamiből, már ha... nem így viselkedik mindig. Mert még sosem beszéltem vele, kicsit furának tűnt maga a szituáció, egyelőre bíztam abban, hogy ebből rossz nem sülhet ki. Vagyis... ugye így van? Nem véletlen féltem megosztani a társaságomat mással. Nem magam miatt, inkább miattuk, mert elég unalmas tudok lenni... annak ellenére, hogy sokat beszélek, nagyjából olyan értelmes témákról, mint másoknál a nagymama cicája. Nekem nem volt macskám, semmilyen háziállatom, elég volt a bennem lakozót kordában tartani.
- Jó, öhm... - vigyorodtam el hirtelen, magam is kissé zavartan, majd összecsuktam a kis könyvecskét. - Megpróbálom úgy gondolni, ahogy gondolom, hogy szeretnéd, hogy gondoljam - billent oldalra a fejem, habár már nem voltam biztos abban, hogy amit én mondtam, értelmes. Elvileg... annak kell lennie, nem ez az első szókaraté, amit az évek során le kellett nyomnom váratlanul. Ebben a munkavilágban már nem készülhettél fel semmmire, mindig jöhetett egy ütődött, aki beléd kötött, én pedig... még inkább sebezhető nyomoroncnak tűntem. Az más kérdés, hogy az is vagyok, de nem abból a szempontból, ahogyan ők azt gondolni próbálják. Talán ennyi pont elég volt a gondolatokból.
Sokat beszélt. Jó ég, de még mennyit. Aztán rájöttem, hogy nagyjából velem szemben is így ülnek az emberek, ha belelendülök vagy netán zavarba jövök. A szám néha be sem állt, bár jelenleg csak szoknom kellett az új szituációt, és megkísérelni azt, hogy magamhoz térjek. Nem készültem társaságra. De nem bántam, ismerkedni mindig. - A barátnőd nem is tűnik olyannak, akit félteni kellene. Vonzó nő - néztem abba az irányba, majd megigazítottam a szemüvegem, ezzel palástolva a saját problémáimat ilyen téren. Csak szerettem volna félig olyan lenni, mint egy ahhoz a nőhöz hasonló valaki. - Egy... tárgyalásra jöttem. Utána indulok haza - vontam egyet a vállamon. - Egy rövidke ebédre még van időm, és... szóval ezért vagyok itt. Amúgy már tudom, ki vagy - dőltem hátra mosolyogva. - Hallottalak énekelni. Mindig egy lánynak ajánlod a dalodat. Te vagy az, nem? - kérdeztem kedves mosolygással. Talán rossz a memóriám, de szerintem ő az.  


|| :hug:  ||
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Vas. Jan. 10, 2016 12:23 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Ahogy így állok az asztalánál vigyorogva egy székre támaszkodva, érzem, mennyire próbálom az előbbi kínos incidens után a magabiztos menő férfi látszatát kelteni, holott a zsigereimből is árad az agyamba az infó, miszerint inkább hasonlítok egy szánalmas terpeszkedő alakra, szóval jobb, ha visszaveszek kicsit. Egy röpke pillanatra Louise asztala felé nézek, ahol úgy beszélget a nemrég megérkezett fickóval, mintha mi sem történt volna, pedig az imént még meg akart ölni a tekintetével. Gyors váltás. Pedig az a pasas nem tűnik nagy számnak, de ha Lou-nak megfelel, nem vitatkozom. Ismét Chantele-re emelem tekintetem, és ez az egész még mindig annyira szürreális. Biztos, hogy tényleg megtörténik? Mi van, ha itt sincs ez a szépség, én meg ideképzelem és magamban beszélek? Végül is ez már csak hab a tortán, ha az előbbi szerencsétlenkedésemre visszagondolnak az emberek. De nem, ez itt mind valóság, ugyanis Louise már rég ideüvöltött volna, hogy "hagyjam abba a magamban pofázást, nem áll jól". Öhm...ideje lenne megszólalnom, ugye? Ez a gyönyörű szempár itt velem szemben nem fog sokáig kedvesen nézni, ha megnémulósat játszom. Így is csoda, hogy még nem küldött el melegebb éghajlatra, pedig bizonyára lúzernek tart. Ő viszont milyen aranyos. Mondjuk a memóriazavarok tekintetében szerintem megnyugtatná, ha elmondanám neki, hogy mikor először megláttam őt, hirtelen a nevemet is elfelejtettem. Azonban hülye leszek még nagyobb idiótát csinálni magamból azzal, hogy ezt benyögöm, arról nem is beszélve, hogy az elijesztési fázis egy még magasabb fokára lépnék így. Szóval kussolok. Legalábbis ezzel az apró ártatlan kis információval kapcsolatosan. Mikor hellyel kínál, kis híján a súlypontom a székre helyeződik, ergo egy majdnem újfent kínos pofára esés van terítéken, azonban egy ügyes mentéssel megoldom, hogy csak billenjek egy nagyot, aztán már a széken is van a hátsó fertályom.
- Köszönöm...ő nem a barátnőm. Vagyis a barátnőm, de nem úgy, ahogy gondolod. Már ha persze úgy gondolod, ahogy gondolom, hogy gondolod. Mert ha igazam van, ne gondold úgy... - Ez mi a jó élet volt?? Fel kéne jelenteni magamat zagyvaságokkal való zavargásokért. Milyen érdekes, mindig azt gondolom, a baromságaimat már nem tudom hova fokozni, de ez a nő mindig eléri, hogy ronggyá égessem magam valamivel, ezzel persze az esélyeimet még inkább elszúrva. Louise mindig mondogatja, hogy biztos van Chantele-nek barátja, és bizonyára igaza is van, de legalább egy kósza kis reménysugaram volt eddig. Ám most a világ legférfiatlanabb férfiját látva még akkor sem lehetne ebből komolyabb dolog, ha kiderülne, hogy szingli.
- Elnézést, alapjáraton nem vagyok ám ennyire...furcsa. Amúgy Louise-nak épp randija van, én meg elkísértem, de persze le is rázott, amint belépett a pasi. Nincs szüksége gardedámra, hiába hiszi ennek az ellenkezőjét. A globális felmelegedést is könnyűszerrel legyőzné, ha harcba szállna vele. Öhm...és te mi járatban? Azon kívül persze, hogy gondolom, éhes vagy. Vársz valakit? Vagy ez a kedvenc éttermed? - Hát ez fantasztikus. Ebből már nem mosom ki magam, még a Niagara vízesés sem tisztíthatna meg a rengeteg baromságtól, amibe az elmúlt pár percben sodortam magam.

१ szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 28, 2015 12:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Láttam rajta a zavarát, de valójában nálam szerencsétlenebb nem igazán lehet egy ember. Jártam már én is hasonlóképpen és éreztem magam rosszul megannyi apró hülyeség miatt, de megpróbáltam ezeket minél előbb elfelejteni, mondván, hogy ha én nem beszélek róla, akkor mások sem fognak, és akkor elkerülhetem ezeket a kínos szituációkat. Szóval végre áldás volt az, hogy nem én voltam a szerencsétlenkedő szerepében, hanem szemügyre vehettem valakit, aki olyan mint én ilyen szempontból. Előrelépés. És pontosan ezért nem jutott eszembe az, hogy esetleg nevessek rajta, elvégre... a mosoly amolyan kis gesztus, ami még nem ijeszti el az embert, és nem érzékelteti azt, hogy milyen nagy szerencsétlennel van dolgunk. De beleröhögni valakinek a képébe, aki így is alig tartja magát a felszínen, egyesen pofátlanság és kegyetlenség.
- Hmmm... értem - jegyeztem meg hirtelen, mikor az orromra kötötte, hogy már láttam, és ő is engem. És koronázásként még leközölt egy számbéli adatot is, ami miatt viszont már halk nevetés bukott ki belőlem. - Jó a memóriád. Én arra sem emlékszem, hogy mit vacsoráztam tegnap - köszörültem meg a torkom kissé zavarban. Jellemző, nem is én lennék, ha egy ilyen szituációban ne én érezném magamat zavarban. Meglehetősen furcsa volt ez az egész, főleg mikor hozzátette, hogy hányszor látott már. Nekem annyi rémlett, hogy hallottam énekelni, méghozzá egynél többször, de az én agyam már így is annyi információval volt tele, hogy az ilyesmi nem fért volna be. Főleg ha éppen tárgyalásra készülök, akkor aztán végképp nem azt számolom, hogy például hány pohár narancslevet ittam meg. - Áh, igen... a bárból - biccentettem aztán megvilágosodva, mintha eddig nem jutott volna eszembe. A tény viszont, hogy nem szoktam hozzá az efféle ismerkedéshez, megint csak feltűnően látszódni kezdett. Tetszett a beszéde, a viselkedése, és ahogy a gondolkodás valahogy elkerülte, mielőtt beszélt volna. De nem akartam még jobban zavarba hozni, úgyhogy inkább csak... csendesen a velem szemközti székre böktem.
- Ha gondolod... ülj le. A barátnőd lerázott? - kérdeztem, az asztal felé sandítva, ahol az előbb még valószínűleg ülhetett, legalábbis ha jól láttam, onnan indult el nem is olyan régen.  


|| nagyon tetszett 40 ||

©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 21, 2015 12:31 am
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Nem tudok továbblépni azon, hogy idiótán odaintegettem Chantele-nek. A jó hír, ennél kínosabb úgysem történhet. Jaj...a rohadt életbe. Ilyet még gondolni sem szabad, mert...remek, addig tördeltem idegesen a kezeim, míg sikerült felborítanom az előttem magányosan lézengő poharat, tele vízzel. Miközben pedig felpattantam, hogy rám ne csorogjon a víz, elakadt a lábam az asztal lábában, aminek eredménye egy majdnem hasra esés. Még jó, hogy a reflexeim rendben vannak. Így is ciki a helyzet, egy eltaknyolás nem segített volna a menő imázsom látszatának fenntartásában. Louise képes egyedül a világon arra, hogy úgy nézzen rám gyilkos pillantással a zörgés miatt, amit a manőverem okozott, hogy azt rajtam kívül mást ne vegye észre. Biztos, hogy egyszerű halandó ez a csaj? Olykor még engem is kiver tőle a víz. Na jó. Ha már úgyis állok, odabaktatok a szép szemű hölgyhöz. A bárban sosem volt elég bátorságom, de ha azt vesszük, a kínos kifejezés skáláján már minden fokot bejártam, szóval mit veszíthetek. Na meg, ő is megszólított. Kivéve persze, ha képzelődtem. Hamar ott termek az asztalánál, és rámosolygok.
- Igen, ismersz. Vagyis láttál. Én is téged. Többször is. Tizennégyszer...kb. - És pont így kell elijeszteni valakit. A pszichopata jellemvonásaim megmutatkoztak, ennyi erővel magamra aggathatnék egy "ne állj szóba velem" feliratú táblát. Nem vicc. Egyszer még meglépem, az fix. Pláne, ha ilyen könnyen írom le magam a nőknél. Főleg egy olyannál, aki még tetszik is. Muszáj összekapnom magam. A magabiztosság látszatát felszedve vigyorgok rá.
- Igazság szerint egy bárban vagyok énekes, és ott láthattál. Meg össze is futottunk, de nem beszélgettünk. Persze miért is tettük volna? - Egy fokkal jobb, de ezt az utolsó mondatot miért tettem hozzá? Nem vagyok normális. Na jó, csak mosolyogjak tovább. Abból nem lehet baj. Ugye?

१ szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Szer. Dec. 09, 2015 6:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Kimozdulni Mystic Fallsból, az utóbbi időben egyáltalán nem volt rám jellemző. Kisebb túrák végett már kötöttem ki New Orleansban, aztán Chicagoban és New Yorkban, de Seattle még nagyon új terep volt számomra. Zsúfolt volt, amit nem értettem, miért lep meg, tekintve, hogy nagyobb városokban is szálltam már meg konferenciák miatt. Talán a Mystic Falls-i csend után az ilyesfajta környék már egyáltalán nem tartozott a megszokott közegjeim közé, és emiatt néha ki is rázott a hideg. Nagyvárosiból kisvárosi lettem, és most már írtózom az ilyen zsúfolt helyektől. Bár ez inkább annak volt köszönhető, hogy már nem is tudtam, mióta éreztem magamban azt, hogy éhes vagyok. És nem olyan ételre, amit  itt olyan könnyedén felszolgálnának, éppen ellenkezőleg. Matthew megpróbált kísértésbe ejteni, elérni, hogy táplálkozzam egy emberből, ezzel tönkretéve ötven évnyi kemény munkámat. Én nem akartam ölni, tulajdonképpen bántani sem akartam senkit még annyira sem, míg megharapom. Nem tudtam, honnan jött ez a nagy empátia bennem, talán azért alakult ki, mert gyerekkoromban reménykedtem abban, hogy egyszer majd valaki velem is ilyen lesz... aztán rájöttem, hogy túl messze vagyok azoktól, akik képesek lennének segíteni. Egyedül voltam, méghozzá emberek gyűrűjében. És ennél rosszabb igazából nincs is.  
Egy ideje már ott ültem a salátám felett, elrágcsálgatva a tányér tartalmát, miközben néha fél füllel hallottam, miről beszélnek a szomszéd asztaloknál, jót mosolyogva pár kóválygó megjegyzésen, de nem kezdtem el bámulni, hogy melyik asztaltól is jön ez a beszéd. Nem tartozott rám, és ha valami nagyon is ment, az az volt, hogy ne üssem bele magam más dolgaiba. Tanultam a múltbéli hibáimtól.
Csak akkor zökkentem ki, mikor nem túl messze tőlem valaki hirtelen zuttyant bele az egyik székbe, és erre kaptam fel a fejemet. Szemügyre vettem a férfit, az agytekervényeim pedig már nagyban dolgoztak. - Óh - bukott ki belőlem hirtelen, nem is gondolva végig, hogy éppen beszélek, majd halványan elmosolyodtam. - Téged ismerlek. Vagyis... láttalak már - javítottam ki magam egy kis kínos mosolygás kíséretében, majd nyeltem egyet. Nem értem, miért beszéltem hozzá. Inkább a saját dolgommal kellett volna foglalkoznom.
 


|| nagyon tetszett 40 ||

©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Kedd Dec. 08, 2015 2:19 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Úgy tűnik, ma esélyem sincs lekoptatni Louise-t. Pedig mocsokmódon megpróbáltam. Mentségemre szóljon, az elmúlt pár napban folyton rajtam lógott egy rosszul sikerült randevúja után, és többnyire be nem áll a szája. Szóval valamilyen szinten okkal vágyom a nyugalomra. Hát persze, hogy nem jön össze. A tegnapi fellépésem hajnali háromig elhúzódott, és még utána sem keveredhettem be az ágyamba, ugyanis mikor hazaértem, a kanapémon ücsörögve várt Lou, hogy megtartsa az újabb napi monológadagját. Most pedig totál karikás szemekkel, maximum 30 perces alvással még egy étterembe is magával cipelt, de hála az égnek, egy újabb találkáról van szó, mindössze nem mert eljönni egyedül. Egy kicsit itt maradok, aztán mivel árgus szemekkel fürkészi az étterem ajtaját, úgyis szólni fog, amikor ideér a fickó, hogy ezáltal átpaterolhasson egy másik asztalhoz. Kihasználva érzem magam. Normál esetben kiakadnék ezen, de ő a legjobb barátom, és ki más tenné meg ezt neki, ha nem én?
- Na, megérkezett már? Nem bírom nyitva tartani a szemem, örülnék, ha mehetnék kávézni. Tényleg, miért nem rendelhetek kávét? - Nézek rá félig csukott szemmel. Basszus, kéne valami, amivel kitámasztom, mert menten lefejelem az asztalt. Bár lassan tényleg kialszanak a fejemben a fények, de az egyre ritkuló pislogásaim közepette még kiszúrom, mennyire tüskés tekintettel méreget. Olyan tőle nem megszokott éles hangon szólal meg, hogy abban a szent minutumban kipattannak a szemeim. - Winn, ne kérdezz hülyeséget! Az elmúlt napokban szinte belebetegedtem a magányba, ma lehet, találkozom a Nagy Ő-vel, és ha te holmi kávézás miatt idehívod a pincért, nem fogom látni az ajtót, és nem tudlak idejében elküldeni.
- Tudod mit? Már nem is kell az a kávé. A hangerőd és a lelkembe gázoló szavaid elüldözték az álmot a szememből. Nem baj Lou, én megbocsá... - Jellemző. Én is egyszer tervezek előadni egy rövid kis szónoklatot Louise-nak, akkor sem sikerül. Gyors pisszegések közepette rugdos fel az asztaltól, én meg nagy "aú"-zásokkal tarkítva a pillanatot átballagok, bár mivel telibe találta a bokámat a magassarkúja orrával, így inkább átbicegek három asztallal odébb. Amint kényelembe helyezem magam, és akarok inteni a pincérnek, hogy egy kiadós ebédet rendelhessek, megakad a szemem a szinte teljesen velem szemben lévő asztalnál ülő nőn. Ezt nem hiszem el...ő az! Chantele, akibe sikerült férfiatlanul beleesnem. Mit tegyek? Lehet, nem vesz észre. Jaj, remek, idenézett. Most ez komoly? Odaintegettem neki? Szeretném, ha most beásódhatnék a padlóba, jó mélyre.

१ szeretettel *-* १ ××× १ -
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
ξ mystic falls && new orleans
Hobbi & foglalkozás :
ξ ruin your life
Humor :
ξ what are you talking about?



A poszt írója Mackenzy V. Hale
Elküldésének ideje Vas. Aug. 03, 2014 8:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

ART étterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Fáradt ninja étterem
» Uroniko étterem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3