Share | 

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ seattle
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 14, 2017 1:36 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Milyen szép a mosolya. Bár ezt sikerült már a több hónap alatt leszűrnöm, mióta olykor látom őt a bárban. Látom? Ez enyhe kifejezés, mert inkább a "távolról zaklatom beteges módon, anélkül, hogy hála az égnek, feltűnne neki" illene ide. Nem hiszem el, hogy Louise nem veszi észre, mennyire szerencsétlen vagyok álmaim nőjével szemben. Szerencsétlenebb, mint általában. De persze...miért is venné le a legjobb barátom a szemét arról a nem is olyan jóképű fickóról? Elvégre csak rajtam kéne segítenie valahogy. Akárhogy. Mindegy, bele kell törődnöm, hogy magamra maradtam a nyomorommal, és egyedül kell megpróbálnom a szarból, ami a bénázásomnak felel meg, várat építeni. A lehetetlen küldetés egyszerűbb lenne.
- Molekuláris genetika? Szerintem nagyon is érdekesnek hangzik. Biztos jó vagy benne. - Valahogy mindig eljutok odáig a gondolatmeneteim során, hogy milyen isteni lett volna az utolsó mondatot már nem hangosan kimondani. Most is ez a helyzet. De hát el kell fogadnom, hogy az agyam nem képes kordában tartani a pofázókámat. A fuldoklási akcióm után kissé még kettős látással, de a székről nem leesve igyekszem választ adni aggódó kérdésre, és még a szomorú megjegyzésére is képes vagyok kikerekedett szemekkel meredni rá. Bár jelenleg lehet, hogy a "kiguvadt" jelző jobban passzol. Jó, hogy nincs a közelben tükör. Garantáltan idiótán festek és minden bizonnyal, tiszta lila a fejem az előbbi miatt.
- Persze, jól vagyok. Direkt csináltam... - Ja, persze, Winn. - És hidd el...biztos ír neked valaki, csak...nem tudsz róla. - Megeresztek felé egy félmosolyt, abban reménykedve, hogy az iménti kínos szitun már sikeresen továbbléptünk. Tényleg szomorú a tekintete. Látszik, hogy a szép mosoly mögött sok fájdalom lakozik. Már épp elhatalmasodna felettem a lelkizős énem, akit szeretek mélyre ásni, mert kicsit sem érzem tőle nagybetűs pasinak magam, amikor a kérdésének hála döbbenten meredek magam elé. Még röhögni is elfelejtek. Vagy csak nem akarok?
- Hogy Lou-nak? Dehogy...neki soha...mármint ő csak...ő csak a barátom. Miért írnék neki dalt? - Kicsit talán erélyesebb volt a hangom, így küldök Chantele felé egy bocsánatkérő pillantást. Nem szándékos volt, egyszerűen csak még a feltételezés is olyan...furcsa.

१ megkésve, de szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 03, 2016 4:02 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Hirtelen ült ki mosoly az arcomra, bár az egész helyzetben ez volt a legbiztosabb. A mosolygás. Valószínűleg nem nagyon akadt olyan az életében, akit ne tudott volna feldobni, már csak azzal, hogy az orra előtt esetlenkedett, vagy mondott olyat, amitől ezer wattos vigyorra húzódik az ember szája. Mint most nálam. Az életem nagy része azzal ment el, hogy próbáltam elhinni magamról valamit. Azt, hogy meg tudom változtatni mások életét azzal, hogy megtalálom a természetfeletti ellenszert. Azt, ami ismét emberré tehet. Azt, ami... új életet biztosít. Reményt arra, hogy teljes életet kapjak. Dhámpírként semmit nem fogok megkapni abból, amit akarok. Nem lehet családom, nem lehet az, amit gyerekként magamnak megálmodtam. Emiatt általában elszontyolodva üldögéltem, és hiába voltam én magam is kellőképpen esetlen, saját magamat nem tudtam feldobni a bénázásommal. Ami neki most kínos, az más számára szórakoztató. Teljesen át tudom érezni a helyzetet. Általában ebben élek. - Molekuláris genetika. Eléggé unalmasnak hangzik, szóval... - vontam meg a vállamat, miután felocsudtam. Nem szerettem, ha mások azt hitték, csak mert ez a foglalkozásom, máris öt emelettel fentebb vagyok, mint ők. Sokszor... mindenkinél kevesebbnek éreztem magam, éppen azért, mert ezekkel ellentétben is sikertelennek bizonyult minden próbálkozásom a saját szakterületemen belül. Hiába kutattam azokat a bizonyos sejteket, szinte Ebonyt is kikészítve a kísérleteimmel, és az állandó mániámmal, nem jutottam előre. Emiatt pedig inkább kudarcnak éltem meg az egészet, semmint agytrösztködésnek.
- Hé-hé, minden oké? - kérdeztem aztán látható ijedtséggel, mikor fuldokolni kezdett egy korty víztől, és már készültem felállni, hogy legalább hátba verjem vagy valami, de úgy tűnt, megmarad. Legalábbis... remélem. Nem szeretnék semmilyen halál szemtanúja lenni, túl sokat láttam az elmúlt időszakban. Az persze nem kerüli el a figyelmem, hogy a srác a barátnője asztala felé vizslat. Kezdtem azt hinni, hogy én vagyok ilyen ijesztő vagy idegesítő, habár viszonylag csendes napon fogott ki. Nem beszéltem annyit, mint amennyire képes lennék. Igaz, az ezt követően felmerülő kérdés után szerettem volna, ha inkább kimenti az a barát. A legutálatosabb téma az életemben az a szerelem. Az a bizonyos barát. Túl sok gondolat rohamozta meg az agyamat, láthatta rajtam, hogy némileg alábbhagyott a jókevem, és eltűnt a mosolyom nagy része. - Öhm... nekem senki nem ír dalt - válaszoltam aztán ennyit. Nem fokoztam, nem mondtam ki, hogy nincs barátom, habár ennyiből könnyedén rájöhetett volna. Az egészre nem akartam gondolni, mert jelenleg jó úton jártam, hogy ne úgy gondoljak a mentoromra, mint arra, aki képes lenne mindent lehozni nekem az égről, amit csak szeretnék. Vagy azt, amit nem. - Talán a barátnődnek írod, aki... nem veszi észre, miközben másokkal randizik? - böktem a fejemmel affelé a bizonyos asztal felé.


|| :hug:  ||
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ seattle
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Szer. Aug. 31, 2016 6:03 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Bolondok háza? Pláne érdekes lehet a melója. Jó, ezt nem mondom ki hangosan, mert talán az idiótaságom mellett még pszichopatának is elkönyvel, azt pedig nem szeretnénk ugyebár. Amint kimondja, hogy tudósként tevékenykedik, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne legyen szembetűnő, hogy leesett az állam. Azt hiszem, most csak még jobban csodálom. Szinte késztetést érzek arra, hogy felálljak és itt helyben megtapsoljam. Viszont most még hülyébbnek érzem magam. Mi vagyok én hozzá képest? Ő egy zseni, én meg szivarfüsttel átitatott bárokban énekelgetek.
- Ejha...akkor te baromi okos vagy. Vagyis...basszus...szakterület? Már ha megkérdezhetem. - Ugyan, ez egyáltalán nem volt kínos. Minél többször mondom ezt magamnak, annál inkább el is hiszem. Szóval Winn, ne hagyd abba. Eleve most, hogy megtudtam, mi a munkája, legalább kétszer meg kéne gondolnom, mielőtt bármit is mondok, mivel az IQ-szintünk épp csak egy apró porszemnyit - ami jelen esetben az univerzumméretre hajaz - tér el egymástól. A legegyszerűbben úgy kerülhető el a további égés, ha arról beszélünk, amiben én vagyok jobb, és ő kevésbé ért a dologhoz. Vagyis...öhm...marad az éneklés. Remek. Tényleg lúzer vagyok. Ha ezek után nem néz hülyének, akkor egyrészt túl aranyos, másrészt rászólok, hogy most már én is annak tartom magam, szóval ne legyen túl aranyos. Újabb korty az elém tett vízből, és ismét jöhet a fulladás közeli élmény. Már az első hörpintés tévútra megy, mivel felhozza a témát, hogy a nő tud-e a létezésemről, akinek énekelni szoktam, na meg elárulja, hogy bárcsak neki is énekelne valaki. Erre mégis mit mondjak? Persze van egy kis időm kitalálni, hála a bénázásomnak. Előbb ugyanis vissza kell billentenem a hangszálaimat, amik a félrenyelésem közepette valahova elvándoroltak.
- Ezt is túléltem, nincs itt semmi gond. - Közben intek a pincér felé, hogy még nem kell hívnia a hullaházat. Kedvesen mosolygok Chantele-re, és már-már kétségbeesetten pillantok Lou asztalához, mintha valami mentsvárat keresnék ebből a helyzetből, de látszólag tökéletesen jól elvan azzal a kicsit sem szimpatikus barommal. Persze, én akár hajnalban is órákon át meghallgatom a panaszait, de ő nem tud kimenteni a kellemetlenségből, amibe szépen saját magamat sodortam bele. Elég, nem kenhetem Louise-ra, nem az ő sara. Ennyi, most szépen összeszedem magam és értelmesen fogok válaszolni.
- Ismer, de nem tudja, hogy neki szólnak a dalok. Én meg nem vagyok elég bátor, hogy bevalljam neki. És ki tudja? Lehet, valaki már dalt is írt neked, csak még nem tudsz róla. Biztos sokan vannak, akik szívesen énekelnének neked. Mondjuk a...barátod? Mert van barátod, gondolom. Biztos van. - Pedig olyan jól ment. Majdnem sikerült is betartanom az elhatározásomat. Kár, hogy végül nem jött össze, és ismét túl sokat pofáztam.

१ megkésve, de szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 03, 2016 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy a pincér hogyan méregette a férfit, aki váratlanul leült velem szembe. Igazából inkább volt szórakoztató, mint tolakodó, ráadásul nálam ezt a kettőt eleve egy apró vonal választotta el, nem ismertem tolakodó embert, csak szórakoztatót. Ő pedig igencsak... tudta mondani a magáét. Már a tekintete is annyi mindenről árulkodott, kedvem támadt vágyódni arra, hogy belelássak azokba az agytekervényekbe, és megfejtsem, vajon hol járnak azok a bizonyos hullámok. Bár talán megijedtem volna attól, amit láthatnék ott belül, de próbáltam magam visszafogni, és normálisan viselkedni, habár az néha igencsak nehezen akart összejönni. Ilyenkor általában idegesen gyűrögettem a beszédeimet, miközben megpróbáltam leerőltetni a torkomon pár falat salátát, ami vagy kaparta a torkomat a furcsa öntet miatt vagy sem. Ő viszont elterelte a gondolataimat az esetlenségével, a furcsa humorával, és... talán pont erre volt most szükségem. Miközben menekültem a világ elől, és azt akartam, hogy senki ne lásson, valaki mégis felfigyelt rám. És nem is sorozatgyilkos, legalábbis azt hiszem.
Követtem a pillantását, de mire felfogtam volna, hogy igazából a férfit és a barátnőjét méregeti, ismét felém fordult. - Érdekesnek éppen nem nevezném, inkább bolondok háza - sóhajtottam fel kissé elszontyolodva, letettem a villát, ujjaim pedig a szalvéta szélével kezdtek babrálni. Lemondó sóhaj volt az iménti, láthatta ő is, hogy inkább gondterhes elfoglaltság ez, semmint szórakoztató álommeló. Régen szívesen csináltam, és most is így lett volna, ha megadják a támogatást a projektünkre. Ehhez pénz kellett volna, de a smucig alakok féltettek minden dollárt. Talán mert nem hitték, hogy két nő sikerrel járhat. Pedig Ebonynak és nekem is megvolt a megfelelő háttértudása, nem kellett volna félteniük tőlünk ezt az egész programot. - Tudósok vagyunk. Tudod, kémcsövek és állandó jegyzetelés, na meg fehér köpönyeg. Általában - mosolyodtam el ismét. Túlzás volt, elvégre a munkám nagy része az irodában zajlott, hetente maximum két napot töltöttem lent a laborban. De jó ég, nem kellene erről beszélnem... teljesen idiótának nézhet. Meg amúgy is, mit érdekelne őt egy tudós nő. A tudósok furcsák. Hangyásak. Legalábbis ez az elterjedt nézet.
Ahogy beszélni kezdett, először nevetést váltott ki belőlem a plusz pénzes résszel. Valamiért sejtettem, hogy ez távol áll a valóságtól, és rá pár másodpercre meg is kaptam a rendes választ. Egy nőnek énekelt. - Ez annyira... édes - bukott ki belőlem felsóhajtva, de most nekem kellett volna visszafognom magam. Idiótának éreztem magam. Édes... ezt talán mégsem kellett volna mondanom. - És ő tud róla? Úgy értem, talán ha tudná, ő is felfigyelne rád, vagy nem is tudom - vontam aprót a vállamon, ismét kézbe fogva a villát. - Sok nőnek tetszenek az ilyen apróságok. Ha valaki egyszer nekem énekelne... - bukott ki belőlem váratlanul, de legalább nem hazudtam. Nem volt olyan férfi az életemben, aki színpadra pattant volna, csak hogy daloljon egyet a kedvemért.  


|| :hug:  ||
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ seattle
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Szer. Márc. 16, 2016 11:45 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Nahát, ő is képes össze-vissza beszélni, akárcsak én. Ez megnyugtató. Mármint ezek szerint kikavarta a zavaros szavaimból a lényeget. Szívesen lepacsiznék vele, ugyanis szerintem ő jobban érti, mint én magam. A mindenit, már a saját gondolataimba belefájdul a fejem, szóval jót teszek azzal, ha abbahagyom. De azért tök jó, hogy Chantele olyan, mint én, csak nőben. Na ja...öt másodperccel ezelőtt kellett volna leállnom az agyalással, és akkor ez a baromság még csak a gondolataim közelébe sem tudott volna siklani. Akaratlanul is elmosolyodom azon, ahogy oldalra billenti a fejét. Ez a nő annyira édes, ráadásul van benne valami. Valami, amit nem tudok hova tenni. Szeretném jobban megismerni. Mindezt persze úgy, hogy ne tűnjek nyomulósnak. Vagy erről már letehetek? Mármint szerintem, ha lenne itt egy tükör, még én is látnám, ahogy csorog a nyálam. A lényeg, hogy vissza kell vennem, mert már így is idiótának néz. Ha pedig van akkora mázlim, hogy ő nem, a pincér biztosan. Olyan fejjel méreget, mintha legalábbis hajléktalan lennék, aki betévedt ebbe az elegáns étterembe, hogy mindent bebüdösítsen. Magasról teszek a pasasra, majd a borravaló, amit azért kap, mert jófej vagyok, rögvest vigyort csal a képére. Most Chantele-re fókuszálok, persze kevesebb buzgósággal, ha meg tudom valósítani, hogy normálisan viselkedjek. A mosoly hamar ráfagy az arcomra, mikor azt mondja, Lou vonzó nő. Automatikusan hátrafordulok és végigmérem Louise-t, amit nemsokára önmagam előtt is bőszen tagadni fogok. Aztán, mikor látom, hogy nevetgél az öltönyös csókával, még egy grimaszt is eleresztek. Nem mintha érdekelne, de ismerem Lou-t...ez az alak nem is az esete, mégis úgy viháncol mellette, mintha ő lenne az atyaúristen. Na jó, ennyi. Nem izgat, mit csinál a legjobb barátom, a lényeg, hogy itt ülök Chantele-lel és beszélgetünk. Múlt héten, sőt tegnap még álmomban nem hittem volna, hogy valaha akár csak egy szót is fogunk váltani egymással, erre tessék.
- Tárgyalás? Hű...hát, biztos érdekes a munkád. - Tudom, ez nem épp úgy hangzott, mintha komolyan beszélnék, pedig így van. Hiszen nekem minden érdekes, ami vele kapcsolatos. És milyen király már, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. Eddig egész ügyesen fogom vissza a ciki énemet...ami azt hiszem, eddig tartott. Még jó, hogy épp nem ittam semmit, mert garantáltan a velem szemben ülő hölgyeményen landolt volna, így is félrenyeltem a saját nyálamat, melynek eredménye köhögések sorozata, a pincér még gyűlölködőbben bámul az étterem másik végéből. Ismét Lou felé fordulok vörösödő fejjel. Nem kellett volna, mert a szikrákat szóró szeméből leszűrtem, hogy ma még engem agyonver. Gyorsan kortyolok egy pohár vizet az előttem lévő pohárból, aztán mikor végre nem akarom kiköpni a tüdőm, a szégyentől átjárva megszólalok.
- Igen, fel szoktam lépni egy itteni bárban. Igazság szerint ez a munkám. Énekelek...és olykor ajánlgatok nőknek dalokat, mert azért plusz pénzt kapok. - Ez nagyon gázul hangzott. Most bizonyára felvettem a "mindjárt elásom magam" arckifejezést. Mivel már nagyon nem tudok rontani a helyzeten, szerintem akár abba is hagyhatom a terelést.
- Na jó. Igazság szerint tényleg van valaki, akinek a jelenléte mindig inspirál éneklés közben. És nem tudom megállni, mert amikor meglátom a bárban, egyszerűen minden dalt neki akarok ajánlani. - Még csak lódítanom sem kell, hiszen igazat mondok, csupán egy apró részletet hallgatok el Chantele elől. Az illető személyét, de ennek oka nyilvánvaló, azt hiszem.

१ szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 28, 2016 8:52 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Igazából nem gyakorta volt társaságom ebédelés közben. Na nem mintha ez annyira nagy ebédnek minősült volna, csak ettem belőle pár falatot, közben olvastam ezt a bugyuta akármicsodát, valószínűleg ennél még a Mary Poppins könyvváltozata is maradandóbb és értelmesebb lett volna. De úgy tűnt, megvan a kizökkentőm. Bár úgy vettem észre, inkább én zökkentettem ki őt valamiből, már ha... nem így viselkedik mindig. Mert még sosem beszéltem vele, kicsit furának tűnt maga a szituáció, egyelőre bíztam abban, hogy ebből rossz nem sülhet ki. Vagyis... ugye így van? Nem véletlen féltem megosztani a társaságomat mással. Nem magam miatt, inkább miattuk, mert elég unalmas tudok lenni... annak ellenére, hogy sokat beszélek, nagyjából olyan értelmes témákról, mint másoknál a nagymama cicája. Nekem nem volt macskám, semmilyen háziállatom, elég volt a bennem lakozót kordában tartani.
- Jó, öhm... - vigyorodtam el hirtelen, magam is kissé zavartan, majd összecsuktam a kis könyvecskét. - Megpróbálom úgy gondolni, ahogy gondolom, hogy szeretnéd, hogy gondoljam - billent oldalra a fejem, habár már nem voltam biztos abban, hogy amit én mondtam, értelmes. Elvileg... annak kell lennie, nem ez az első szókaraté, amit az évek során le kellett nyomnom váratlanul. Ebben a munkavilágban már nem készülhettél fel semmmire, mindig jöhetett egy ütődött, aki beléd kötött, én pedig... még inkább sebezhető nyomoroncnak tűntem. Az más kérdés, hogy az is vagyok, de nem abból a szempontból, ahogyan ők azt gondolni próbálják. Talán ennyi pont elég volt a gondolatokból.
Sokat beszélt. Jó ég, de még mennyit. Aztán rájöttem, hogy nagyjából velem szemben is így ülnek az emberek, ha belelendülök vagy netán zavarba jövök. A szám néha be sem állt, bár jelenleg csak szoknom kellett az új szituációt, és megkísérelni azt, hogy magamhoz térjek. Nem készültem társaságra. De nem bántam, ismerkedni mindig. - A barátnőd nem is tűnik olyannak, akit félteni kellene. Vonzó nő - néztem abba az irányba, majd megigazítottam a szemüvegem, ezzel palástolva a saját problémáimat ilyen téren. Csak szerettem volna félig olyan lenni, mint egy ahhoz a nőhöz hasonló valaki. - Egy... tárgyalásra jöttem. Utána indulok haza - vontam egyet a vállamon. - Egy rövidke ebédre még van időm, és... szóval ezért vagyok itt. Amúgy már tudom, ki vagy - dőltem hátra mosolyogva. - Hallottalak énekelni. Mindig egy lánynak ajánlod a dalodat. Te vagy az, nem? - kérdeztem kedves mosolygással. Talán rossz a memóriám, de szerintem ő az.  


|| :hug:  ||
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ seattle
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Vas. Jan. 10, 2016 12:23 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Ahogy így állok az asztalánál vigyorogva egy székre támaszkodva, érzem, mennyire próbálom az előbbi kínos incidens után a magabiztos menő férfi látszatát kelteni, holott a zsigereimből is árad az agyamba az infó, miszerint inkább hasonlítok egy szánalmas terpeszkedő alakra, szóval jobb, ha visszaveszek kicsit. Egy röpke pillanatra Louise asztala felé nézek, ahol úgy beszélget a nemrég megérkezett fickóval, mintha mi sem történt volna, pedig az imént még meg akart ölni a tekintetével. Gyors váltás. Pedig az a pasas nem tűnik nagy számnak, de ha Lou-nak megfelel, nem vitatkozom. Ismét Chantele-re emelem tekintetem, és ez az egész még mindig annyira szürreális. Biztos, hogy tényleg megtörténik? Mi van, ha itt sincs ez a szépség, én meg ideképzelem és magamban beszélek? Végül is ez már csak hab a tortán, ha az előbbi szerencsétlenkedésemre visszagondolnak az emberek. De nem, ez itt mind valóság, ugyanis Louise már rég ideüvöltött volna, hogy "hagyjam abba a magamban pofázást, nem áll jól". Öhm...ideje lenne megszólalnom, ugye? Ez a gyönyörű szempár itt velem szemben nem fog sokáig kedvesen nézni, ha megnémulósat játszom. Így is csoda, hogy még nem küldött el melegebb éghajlatra, pedig bizonyára lúzernek tart. Ő viszont milyen aranyos. Mondjuk a memóriazavarok tekintetében szerintem megnyugtatná, ha elmondanám neki, hogy mikor először megláttam őt, hirtelen a nevemet is elfelejtettem. Azonban hülye leszek még nagyobb idiótát csinálni magamból azzal, hogy ezt benyögöm, arról nem is beszélve, hogy az elijesztési fázis egy még magasabb fokára lépnék így. Szóval kussolok. Legalábbis ezzel az apró ártatlan kis információval kapcsolatosan. Mikor hellyel kínál, kis híján a súlypontom a székre helyeződik, ergo egy majdnem újfent kínos pofára esés van terítéken, azonban egy ügyes mentéssel megoldom, hogy csak billenjek egy nagyot, aztán már a széken is van a hátsó fertályom.
- Köszönöm...ő nem a barátnőm. Vagyis a barátnőm, de nem úgy, ahogy gondolod. Már ha persze úgy gondolod, ahogy gondolom, hogy gondolod. Mert ha igazam van, ne gondold úgy... - Ez mi a jó élet volt?? Fel kéne jelenteni magamat zagyvaságokkal való zavargásokért. Milyen érdekes, mindig azt gondolom, a baromságaimat már nem tudom hova fokozni, de ez a nő mindig eléri, hogy ronggyá égessem magam valamivel, ezzel persze az esélyeimet még inkább elszúrva. Louise mindig mondogatja, hogy biztos van Chantele-nek barátja, és bizonyára igaza is van, de legalább egy kósza kis reménysugaram volt eddig. Ám most a világ legférfiatlanabb férfiját látva még akkor sem lehetne ebből komolyabb dolog, ha kiderülne, hogy szingli.
- Elnézést, alapjáraton nem vagyok ám ennyire...furcsa. Amúgy Louise-nak épp randija van, én meg elkísértem, de persze le is rázott, amint belépett a pasi. Nincs szüksége gardedámra, hiába hiszi ennek az ellenkezőjét. A globális felmelegedést is könnyűszerrel legyőzné, ha harcba szállna vele. Öhm...és te mi járatban? Azon kívül persze, hogy gondolom, éhes vagy. Vársz valakit? Vagy ez a kedvenc éttermed? - Hát ez fantasztikus. Ebből már nem mosom ki magam, még a Niagara vízesés sem tisztíthatna meg a rengeteg baromságtól, amibe az elmúlt pár percben sodortam magam.

१ szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 28, 2015 12:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Láttam rajta a zavarát, de valójában nálam szerencsétlenebb nem igazán lehet egy ember. Jártam már én is hasonlóképpen és éreztem magam rosszul megannyi apró hülyeség miatt, de megpróbáltam ezeket minél előbb elfelejteni, mondván, hogy ha én nem beszélek róla, akkor mások sem fognak, és akkor elkerülhetem ezeket a kínos szituációkat. Szóval végre áldás volt az, hogy nem én voltam a szerencsétlenkedő szerepében, hanem szemügyre vehettem valakit, aki olyan mint én ilyen szempontból. Előrelépés. És pontosan ezért nem jutott eszembe az, hogy esetleg nevessek rajta, elvégre... a mosoly amolyan kis gesztus, ami még nem ijeszti el az embert, és nem érzékelteti azt, hogy milyen nagy szerencsétlennel van dolgunk. De beleröhögni valakinek a képébe, aki így is alig tartja magát a felszínen, egyesen pofátlanság és kegyetlenség.
- Hmmm... értem - jegyeztem meg hirtelen, mikor az orromra kötötte, hogy már láttam, és ő is engem. És koronázásként még leközölt egy számbéli adatot is, ami miatt viszont már halk nevetés bukott ki belőlem. - Jó a memóriád. Én arra sem emlékszem, hogy mit vacsoráztam tegnap - köszörültem meg a torkom kissé zavarban. Jellemző, nem is én lennék, ha egy ilyen szituációban ne én érezném magamat zavarban. Meglehetősen furcsa volt ez az egész, főleg mikor hozzátette, hogy hányszor látott már. Nekem annyi rémlett, hogy hallottam énekelni, méghozzá egynél többször, de az én agyam már így is annyi információval volt tele, hogy az ilyesmi nem fért volna be. Főleg ha éppen tárgyalásra készülök, akkor aztán végképp nem azt számolom, hogy például hány pohár narancslevet ittam meg. - Áh, igen... a bárból - biccentettem aztán megvilágosodva, mintha eddig nem jutott volna eszembe. A tény viszont, hogy nem szoktam hozzá az efféle ismerkedéshez, megint csak feltűnően látszódni kezdett. Tetszett a beszéde, a viselkedése, és ahogy a gondolkodás valahogy elkerülte, mielőtt beszélt volna. De nem akartam még jobban zavarba hozni, úgyhogy inkább csak... csendesen a velem szemközti székre böktem.
- Ha gondolod... ülj le. A barátnőd lerázott? - kérdeztem, az asztal felé sandítva, ahol az előbb még valószínűleg ülhetett, legalábbis ha jól láttam, onnan indult el nem is olyan régen.  


|| nagyon tetszett 40 ||

©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ seattle
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 21, 2015 12:31 am
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Nem tudok továbblépni azon, hogy idiótán odaintegettem Chantele-nek. A jó hír, ennél kínosabb úgysem történhet. Jaj...a rohadt életbe. Ilyet még gondolni sem szabad, mert...remek, addig tördeltem idegesen a kezeim, míg sikerült felborítanom az előttem magányosan lézengő poharat, tele vízzel. Miközben pedig felpattantam, hogy rám ne csorogjon a víz, elakadt a lábam az asztal lábában, aminek eredménye egy majdnem hasra esés. Még jó, hogy a reflexeim rendben vannak. Így is ciki a helyzet, egy eltaknyolás nem segített volna a menő imázsom látszatának fenntartásában. Louise képes egyedül a világon arra, hogy úgy nézzen rám gyilkos pillantással a zörgés miatt, amit a manőverem okozott, hogy azt rajtam kívül mást ne vegye észre. Biztos, hogy egyszerű halandó ez a csaj? Olykor még engem is kiver tőle a víz. Na jó. Ha már úgyis állok, odabaktatok a szép szemű hölgyhöz. A bárban sosem volt elég bátorságom, de ha azt vesszük, a kínos kifejezés skáláján már minden fokot bejártam, szóval mit veszíthetek. Na meg, ő is megszólított. Kivéve persze, ha képzelődtem. Hamar ott termek az asztalánál, és rámosolygok.
- Igen, ismersz. Vagyis láttál. Én is téged. Többször is. Tizennégyszer...kb. - És pont így kell elijeszteni valakit. A pszichopata jellemvonásaim megmutatkoztak, ennyi erővel magamra aggathatnék egy "ne állj szóba velem" feliratú táblát. Nem vicc. Egyszer még meglépem, az fix. Pláne, ha ilyen könnyen írom le magam a nőknél. Főleg egy olyannál, aki még tetszik is. Muszáj összekapnom magam. A magabiztosság látszatát felszedve vigyorgok rá.
- Igazság szerint egy bárban vagyok énekes, és ott láthattál. Meg össze is futottunk, de nem beszélgettünk. Persze miért is tettük volna? - Egy fokkal jobb, de ezt az utolsó mondatot miért tettem hozzá? Nem vagyok normális. Na jó, csak mosolyogjak tovább. Abból nem lehet baj. Ugye?

१ szeretettel *-* १ ××× १ csak stílusosan
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :

● i found him

Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Szer. Dec. 09, 2015 6:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

Chantele && Winn
ummm, i think i know you  

Kimozdulni Mystic Fallsból, az utóbbi időben egyáltalán nem volt rám jellemző. Kisebb túrák végett már kötöttem ki New Orleansban, aztán Chicagoban és New Yorkban, de Seattle még nagyon új terep volt számomra. Zsúfolt volt, amit nem értettem, miért lep meg, tekintve, hogy nagyobb városokban is szálltam már meg konferenciák miatt. Talán a Mystic Falls-i csend után az ilyesfajta környék már egyáltalán nem tartozott a megszokott közegjeim közé, és emiatt néha ki is rázott a hideg. Nagyvárosiból kisvárosi lettem, és most már írtózom az ilyen zsúfolt helyektől. Bár ez inkább annak volt köszönhető, hogy már nem is tudtam, mióta éreztem magamban azt, hogy éhes vagyok. És nem olyan ételre, amit  itt olyan könnyedén felszolgálnának, éppen ellenkezőleg. Matthew megpróbált kísértésbe ejteni, elérni, hogy táplálkozzam egy emberből, ezzel tönkretéve ötven évnyi kemény munkámat. Én nem akartam ölni, tulajdonképpen bántani sem akartam senkit még annyira sem, míg megharapom. Nem tudtam, honnan jött ez a nagy empátia bennem, talán azért alakult ki, mert gyerekkoromban reménykedtem abban, hogy egyszer majd valaki velem is ilyen lesz... aztán rájöttem, hogy túl messze vagyok azoktól, akik képesek lennének segíteni. Egyedül voltam, méghozzá emberek gyűrűjében. És ennél rosszabb igazából nincs is.  
Egy ideje már ott ültem a salátám felett, elrágcsálgatva a tányér tartalmát, miközben néha fél füllel hallottam, miről beszélnek a szomszéd asztaloknál, jót mosolyogva pár kóválygó megjegyzésen, de nem kezdtem el bámulni, hogy melyik asztaltól is jön ez a beszéd. Nem tartozott rám, és ha valami nagyon is ment, az az volt, hogy ne üssem bele magam más dolgaiba. Tanultam a múltbéli hibáimtól.
Csak akkor zökkentem ki, mikor nem túl messze tőlem valaki hirtelen zuttyant bele az egyik székbe, és erre kaptam fel a fejemet. Szemügyre vettem a férfit, az agytekervényeim pedig már nagyban dolgoztak. - Óh - bukott ki belőlem hirtelen, nem is gondolva végig, hogy éppen beszélek, majd halványan elmosolyodtam. - Téged ismerlek. Vagyis... láttalak már - javítottam ki magam egy kis kínos mosolygás kíséretében, majd nyeltem egyet. Nem értem, miért beszéltem hozzá. Inkább a saját dolgommal kellett volna foglalkoznom.
 


|| nagyon tetszett 40 ||

©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Tartózkodási hely :
☆ seattle
Hobbi & foglalkozás :
☆ bárénekes
Humor :
☆ hát hogyne



A poszt írója Winn Landrey
Elküldésének ideje Kedd Dec. 08, 2015 2:19 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Chantele

Úgy tűnik, ma esélyem sincs lekoptatni Louise-t. Pedig mocsokmódon megpróbáltam. Mentségemre szóljon, az elmúlt pár napban folyton rajtam lógott egy rosszul sikerült randevúja után, és többnyire be nem áll a szája. Szóval valamilyen szinten okkal vágyom a nyugalomra. Hát persze, hogy nem jön össze. A tegnapi fellépésem hajnali háromig elhúzódott, és még utána sem keveredhettem be az ágyamba, ugyanis mikor hazaértem, a kanapémon ücsörögve várt Lou, hogy megtartsa az újabb napi monológadagját. Most pedig totál karikás szemekkel, maximum 30 perces alvással még egy étterembe is magával cipelt, de hála az égnek, egy újabb találkáról van szó, mindössze nem mert eljönni egyedül. Egy kicsit itt maradok, aztán mivel árgus szemekkel fürkészi az étterem ajtaját, úgyis szólni fog, amikor ideér a fickó, hogy ezáltal átpaterolhasson egy másik asztalhoz. Kihasználva érzem magam. Normál esetben kiakadnék ezen, de ő a legjobb barátom, és ki más tenné meg ezt neki, ha nem én?
- Na, megérkezett már? Nem bírom nyitva tartani a szemem, örülnék, ha mehetnék kávézni. Tényleg, miért nem rendelhetek kávét? - Nézek rá félig csukott szemmel. Basszus, kéne valami, amivel kitámasztom, mert menten lefejelem az asztalt. Bár lassan tényleg kialszanak a fejemben a fények, de az egyre ritkuló pislogásaim közepette még kiszúrom, mennyire tüskés tekintettel méreget. Olyan tőle nem megszokott éles hangon szólal meg, hogy abban a szent minutumban kipattannak a szemeim. - Winn, ne kérdezz hülyeséget! Az elmúlt napokban szinte belebetegedtem a magányba, ma lehet, találkozom a Nagy Ő-vel, és ha te holmi kávézás miatt idehívod a pincért, nem fogom látni az ajtót, és nem tudlak idejében elküldeni.
- Tudod mit? Már nem is kell az a kávé. A hangerőd és a lelkembe gázoló szavaid elüldözték az álmot a szememből. Nem baj Lou, én megbocsá... - Jellemző. Én is egyszer tervezek előadni egy rövid kis szónoklatot Louise-nak, akkor sem sikerül. Gyors pisszegések közepette rugdos fel az asztaltól, én meg nagy "aú"-zásokkal tarkítva a pillanatot átballagok, bár mivel telibe találta a bokámat a magassarkúja orrával, így inkább átbicegek három asztallal odébb. Amint kényelembe helyezem magam, és akarok inteni a pincérnek, hogy egy kiadós ebédet rendelhessek, megakad a szemem a szinte teljesen velem szemben lévő asztalnál ülő nőn. Ezt nem hiszem el...ő az! Chantele, akibe sikerült férfiatlanul beleesnem. Mit tegyek? Lehet, nem vesz észre. Jaj, remek, idenézett. Most ez komoly? Odaintegettem neki? Szeretném, ha most beásódhatnék a padlóba, jó mélyre.

१ szeretettel *-* १ ××× १ -
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
ξ mystic falls && new orleans
Hobbi & foglalkozás :
ξ ruin your life
Humor :
ξ what are you talking about?



A poszt írója Mackenzy V. Hale
Elküldésének ideje Vas. Aug. 03, 2014 8:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

ART étterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Fáradt ninja étterem
» Uroniko étterem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:20 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3