Share | 

avatar
Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



A poszt írója Pascal Johnson
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 02, 2015 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Wrenmyne & Pascal
Az emlékezet mindig próbálja elcsitítani a lelkiismeretet.


Még tisztán él bennem az emlék és be kell vallanom, egy kicsikét tartok az ismétlésektől. Vagyis pontosabban attól mindez pont egy előadás során fog megtörténni és mindenki látni fogja, vagy legalábbis az aki háttal ül nekem s, mellettem foglal helyet, biztosan. Minél többet gondolok rá, egyre jobban foglalkoztat. Amivel nincs baj, csak ne most történjen meg. Az utcán rengeteg a járókelő ha észrevesznek vagy bármi, nekem végem. Nem engedhetem ezt meg magamnak. Az irányításom alá kell kerülnie, bármi áron. Csak még ki kell találnom, hogyan és miként. Szokatlan. Attól tartok, hogyha kiderülne akkor már nem fogadnának el. Utálom ezt! Én teljes mértékben megvagyok elégedve magammal, olykor teszek mások felettébb kacifántos véleményére és képes vagyok becsukni a szemem ha rossz dolog történik rosszkor s, mindennek a tetejében még rossz helyen is. De ha már egyszer valaki kialakítottam rólam egy képet, ami talán pozitív vagy akár negatív, annak nincs értelme csalódást okozni. Ha hű vagyok önmagamhoz és mindenkivel úgy viselkedem ahogy szoktam nem lesz baj. Pont ezért mégis úgy döntöttem, hogy megállok és kicsit nézelődöm. Ráérek, nem sietek haza. Úgyis csak a szokásos várna, anyának biztos rohannia kell valahová vagy éppen egyszerre készülnénk belépni a házba. Sok a lehetőség, rengeteg a véletlen. Persze nem csak az otthoni megérkezéssel kapcsolatban, hanem mással is, mint például... Valójában ilyen hirtelen nem tudnék példát adni, nem is áll szándékomban. Hiszen mindenki szembe ütközött már valami olyasmivel az életében amire éppen akkor nem számított. Sőt még fel sem merült a fejében! Aztán egyszer csak tessék, itt az élő példa az iménti esetre. Olyan mélyen elvoltam a gondolataimban és a semmibe bámulással ami igazából a kirakat volt, de ki gondolná, hogy azt nézhetem ilyen odaadóan méghozzá! Az ismerős hang irányába pillantok, amit megjegyzem nem számítottam, hogy valaha viszont fogom hallani. Mégis jólesően egyből feldereng az a rengeteg emlék vele kapcsolatban. Azt szokták mondani az első szerelmére mindig mindenki emlékszik, mélyen a szívében őrzi azokat az érzéseket, amiket csakis az irányába táplálhat és senki máséba. Persze időközben bárki elhitetheti önmagával, hogy ezek az érzések elmúltak és nem többek már őszinte szeretetnél, ami barátok között szokás, de ez akkora nagy kamu, ha az illetőt viszont látják! Az utána következő szerelmeket rögvest elfelejti és nem marad más csak a kellemetlen felismerés, hogy elsőnek lenni igenis valami s, most is ez volt a bökkenő. Nem azt mondom, hogy még mindig szerelmes vagyok belé, de azzal, hogy itt áll előttem teljes valójában, megmelengeti a szívemet.
– Wren! – leplezetlenül örültem neki, mit sem törődve azzal, hogy megnéznek az utcán vagy sem, rögvest megöleltem és még meg is pusziltam volna, ha fel nem teszi a kérdését, amire gondolom nem volna helyes hazudni valami igazán frappánsat, ami korántsem volna igaz. Biztos átlátna rajtam és tudná, hogy füllentek neki. Elengedtem, nem szerettem volna ha a szorító már-már gyermeki ölelésem lenne az ami megfosztaná őt az élettől.
– Egészen eddig azt hittem ez lesz életem egyik legunalmasabb napja, de te bebizonyítottad, hogy meg tudsz lepni és ez nem lesz így. Most határozottan biztos vagyok abban, hogy örülök és feldobtad a napomat. – tőlem elvárhatóan Wren sejtheti, hogy nem fizetem őt ki egy vagy két szavas válasszal ami lényegében kifejezi mennyire jól vagyok, holott mindenki tudja, hogyha ezt mondanám akkor az azt jelentené, igazán lehetnék jobban is, de nem tehetek ellene semmit.
– Te, hogy kerülsz ide? Azt hittem nem fogsz visszajönni.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 06, 2015 9:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Pascal & Wrenmyne

Milyen nehéz összerakni a kirakós darabjait. Nem illeszkedik, szétcsúszik, felidegesít, ledobom a darabokat, majd higgadtan szedegetem újra össze. Ennek mi értelme?! Abszolút semmi. Talán abba kéne hagynom, hogy folyton magamtól kérdezem ugyanazokat a francos kérdéseket. Az amnézia nemigen akar úgy működni, hogy nekem kedvező legyen, és mondjuk, ha erősen koncentrálok, beugrik pár dolog. Nincs olyan, hogy lemegyek alfába, s majd jönnek a dolgok... nem. Itt nincs. Csak a kérdések halma, amely nem kívánkozik csökkenni. Ez pedig egyre inkább őrli az idegeimet.
Így hát, mint rájöttem, egyedül nem fogom tudni végigcsinálni ezt az egészet. Oké, Mr. Andre sokat segít, nem mondom, hogy nincs így. Ő viszont nem fogja a szemembe mondani azt, amivel szembenéztem a múltamban, hiszen feltételezem nem ismert közelebbről. Anyám meg apám még mindig nem tud az egészről, nincs elég bátorságom ahhoz, hogy felhívjam őket, esetleg írjak nekik, harmadik eshetőségben pedig meglátogassam őket azzal, hogy ugyan nem tudom miért, de nem emlékszem az egész életemre. Az elég... érdekes lenne. Nem szeretném őket kellemetlen helyzetbe hozni azért, mert én valószínűleg béna vagyok. Esetleg akkora sokk ért, hogy kiesett minden, rengeteg opció van, fogalmam sincs melyikre gondoljak. A lényeg a lényeg, hogy üres a múltam. Fel szeretném tölteni gyönyörű emlékekkel, sőt! Még a legrosszabbakat is vissza szeretném kapni. Minden szívfájdalmat, gyötrelmet ami ért, csak... térjen már vissza minden!
Seattle. A hely, ahol születtem, s gondolom felcseperedtem. Ez az egyetlen biztos, amit tudok, hiszen mikor New Orleansnak búcsút intettem egy kis időre, majd üdvözöltem Seattlet, valami otthonos melegség öntött el: egy olyan telítettség, 'mely abban a városban sosem volt még.
Mindenfelé magas épületek tornyosultak felém. Néha-néha a tekintetemmel végigkövettem párat, mintha jól szemügyre venném, s szint feltérképezném a felépítését. Eszem ágában sem volt, inkább úgy nevezném, hogy rácsodálkozok a világra. Azt hiszem ez nekem teljesen elnézhető, hiszen minden új nekem. Persze, láttam már épületeket, az alap dolgok megvannak, de ez teljesen más környezet. Valamiért nincs az a kínzó honvágy bennem, mint máshol. Ez pedig sokkal kecsegtetőbb a kedvemnek.
Normális, ha úgy érzem legszívesebben átfutnám az összes utcát, utat, útkereszteződést? Reménykedve abban, hogy belebotlok valakibe, aki felkiáltja a nevem, majd beszélgethetek vele. Nem vagyok önközpontú, így leginkább arról a személyről lenne szó, aki épp velem van. Ez természetes.
Nem is figyeltem merre mentem, csak hagytam, hogy sodorjon az ár. Minek figyelném? Ha úgy nézzük, eleve el vagyok tévedve. Inkább csak tekintetemmel pásztáztam a kirakatokat, feliratokat, még az embereket is. Mindenkiről beugrott valami, de semmi kézen fogható. Próbáltam a negatív energiát kizárni most, és csak élvezni, hogy otthon vagyok. Otthon? Valóban van nekem olyanom?
Betértem egy utcába, ahol kissé kevesebb ember volt, de ezt nem is bántam. Kicsit kezdett már tömegiszonyom lenni. Akkor pedig... egy ismerős arcot pillantottam meg. Ez... Ez nem lehet ő!
Közelebb mentem hozzá pár lépést, majd még. Teljesen ugyanaz, nem tudnám összekeverni mással.
- Pascal...? - szólítottam meg kicsit remegő hangon, de remélem nem vette észre. Úgy hangzott, mintha önmagamban sem lennék biztos, nemhogy abban, hogy kit szólítok éppen Pascalnak. Próba szerencse, maximum nem ő az.
Viszont ő az. Ebben olyan biztos vagyok, minthogy mind a tíz ujjam a helyén van.
- Hogy vagy? - dobtam be a világ legsablonosabb, de legfigyelmesebb kérdését. Valamiért tényleg érdekelt, nem csak letámadni akartam, hogy mondjon el mindent. Nem hinném, hogy rosszban lennénk, így nem lephettem meg annyira. Remélem.

xxx || remélem tetszik :hug: || shadow preachers || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



A poszt írója Pascal Johnson
Elküldésének ideje Kedd Okt. 06, 2015 4:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Wrenmyne & Pascal
Az emlékezet mindig próbálja elcsitítani a lelkiismeretet.


Kellett egy kis idő míg összeszedem magam és sikerül mindenki előtt megjátszanom magam, hogy rendkívül jól vagyok, holott dehogy. Még nem tudtam mivel magyarázni, valójában nem is akartam választ kapni rá, túlságosan tartottam attól, hogy a válasz korántsem lesz olyan kecsegtető, mint gondolnám. Az egy dolog, hogy az egyik kevésbé értelmes társam amint meglátta azt a kis nyércet rögvest veszettségre gyanakodott és szaladt is, mint egy őrült. De ha meghallgatta volna az én történetemet, százszázalékosan kilökte volna a testéből a lelkét, mert annyira hihetetlen lett volna. Mégsem kürtölöm szét, feltett szándékom hallgatni, megőrizni a titkom még ha ennyire nehéz is. Senki sem hinne nekem, vagy ha mégis azt hinnék képzelem az egészet és rögvest bezárnának egy szanatóriumba, ahol kezelni próbálnák a meggyógyíthatatlan betegségemet. Mert mi másnak néznék? Az önmagukat normálisnak nevező személyekről jót s, rosszat egyaránt lehetne mondani. Főleg rosszat, ha kihasználják a páciens helyzetét és... Ilyen téren nagyon nagy a fantáziám, gondolom azért mert még sosem kellett kikötnöm egy kórházban vagy elmegyógyintézetben, határozottan örülök is neki. Annak viszont nem, hogy ekkora nagy a fantáziám ha az egészségügyről van szó. Biztos senki se venné jó néven az ismerőseim közül akik orvosnak vagy ápolónak készülnek, hogy mit is gondolok a jövendőbeli szakmájukról. Az igazság azonban az, hogy csak kinéztem a fejemből, támasztottam az államat és nem tettem semmit. Pedig lehet jobb lett volna felállni az asztaltól becsukni a könyvet, visszatenni a helyére és elmenni. De nem. Fél órán keresztül az egyetem könyvtárában kellett ücsörögnöm míg rá nem jöttem, hogy most semmi keresnivalóm nincs ott. Mindenki próbált informálódni, választ találni a feladat megoldására ahol éppen elakadt, bennem azonban még annyi fáradtság sem volt, hogy legalább utánozzam őket és úgy tegyek, mintha olyan izgalmas volna a könyv amit lapozgatok, de nem olvasok. Egy lökés, ami belülről jött kellett ahhoz, hogy felálljak, visszategyem a könyvet oda ahonnan elvettem és elhagyjam a könyvtárat, meg úgy igazából az egyetemet magát is – persze nem véglegesen, csak amíg eljön a következő nap – s, azt tegyem amihez a legjobban értek. Elvegyülni a sétáló tömegben és legbelül azt hinni, hogy nincs bennem semmi feltűnő. Talán volt – remélem nem nőttek ki semmiféle állatian vicces füleim – mintha az a mosoly az arcomon gyakorlatilag arról szólt, hogy semmi sincs rendben, mert annyira természetellenes vigyornak tűnt. Holott csak próbáltam felébreszteni a bennem szunnyadó jókedvet, valójában semmi okom sem volt a szomorúságra, mégis fenyegetve éreztem magam, elveszítve a biztonságérzetet, amiért aztán meg végképp nem volt semmi okom a pánikra. Végül is, nem mindennap változik át az ember fia ilyesmivé. Miért volna baj, nem igaz? Ez akár egyfajta adomány lehetne? Ki tudja mikor jön jól besurranni valahová, kihallgatni ezt meg azt, amire ilyen magasan mondjuk nem lennék képes. Azonban még van mit tanulnom. Egy adott pillanatban újra azon kapom magam, hogy már nem sétálok tovább, nem tűnök olyan tucat személynek aki igyekszik valahová. Megálltam. A kirakat felé pillantottam vagy inkább épület felé, mindez nézőpont kérdése és azon kezdtem el filozofálgatni, hogy bemenjek vagy folytassam a sétámat hazáig.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 14, 2015 6:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

A játéktér felszabadult!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 17, 2015 11:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


A férfi nem volt jól, ezt a vak is láthatta. Megtisztogattam a sebeit, amennyire lehetett pár zsepivel, de tudtam, hogy ezzel meg meg a homlokára ragasztott sebtapasszal semmire sem megyek. Mivel én nem voltam olyan jó erőben, hogy támaszt nyújtsak neki és ugyan mit is kezdhettem volna egy idegennel? Hazavinni őrültség lett volna. Ezért logikusan pötyögni kezdtem a mentők számát. Közben a férfi bemutatkozott és azt kérte, hogy hagyjam felülni. Felálltam a guggoló pozíciómból, miközben megnyomtam a hívás gombot. Eszembe sem volt hallgatni rá, még hogy kutya baja! Mikor így is nehézkesen ment neki a felállás. Már épp meg is szólalt egy barátságos hangú férfi a vonal mögött, mikor a lesérült Luca nevezetű férfi egy hirtelen mozdulattal kikapta a kezemből a mobilt. Ahhoz képest, hogy alig tudott feltápászkodni, elég gyorsan kommunikációs eszköz nélkül hagyott. Nem tetszett a dolog, nagyon nem. Én csak segíteni akartam neki, ő pedig csak ellenkezett és hátráltatott. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Hééé, erről nem volt szó! A szép szóból is értek! Csak segíteni szerettem volna, itt nem maradhatsz ilyen állapotban. - hagytam el a magázást, karbafont karokkal. Már nem volt szükség rá, ő is letegezett. Kicsit durcásan néztem rá, miközben ő megtámaszkodott a térdén, majd egy levegővételnyi szünet után a hátam mögé mutatott és közölte, hogy ott van egy elsősegély doboz. Ez eddig szép és jó, de a belső vérzés ellen nem sokat ér. Körülbelül annyit mint az én sebtapaszom. Fejcsóválva sóhajtottam. Ha ez a Luca nevű férfi így akarja, hát legyen így, nem az én bajom.  
- Rendben. Nincs mentő, megértettem. De szeretném visszakapni a mobilomat. - néztem a kezében lévő telefonra, majd megfordultam és a fémszekrényhez léptem. Azt hittem, zárva találom, de meglepő módon nyitva volt. Vajon minek van egy bár mögötti sikátorban egészségügyi csomag egy falra szerelt koszos fémládában?  Talán a hasonló esetek miatt, mint ez a mostani is. Kivettem a piros kis dobozt, a tetején ott virított egy fehér plusz jel. Lefújtam róla az utca porát, majd visszaballagtam a férfihoz és megálltam előtte.
- Légyszi fogd meg. - nyomtam a kezébe a dobozt, majd kinyitottam a fedelét és kotorászni kezdtem benne. Találtam fertőtlenítőszert, kötszert és ragtapaszt is. Leszedtem az általam a homlokára ragasztott sebtapaszt, majd egy kevés fertőtlenítőszert öntöttem egy vattakorongra.
- Gondolom sejted, hogy ez csípni fog. - figyelmeztettem azért a biztonság kedvéért, mielőtt a fertőtlenítős pamacsot a bőréhez érintettem. Óvatos voltam. Szépen megtisztogattam a sebeit. Közben szöget ütött a fejemben, hogy vajon miért nem hagyja, hogy felhívjam a mentőket? Talán fél a kórháztól? Ez egy lehetséges válasz lett volna, mivel annyi fóbiával találkozik manapság az ember. Én sem szerettem kórházba kerülni, rosszul voltam attól a barátságtalan, steril fertőtlenítő szagtól. Ha történt velem valami, mindig meggyógyítottam saját magam. Amint végeztem a sebtisztítással, befedtem a sebeit. Lassan már úgy nézett ki, mint egy múmia. A fejét csak három helyen fedte kötszer, de a hasfalát is letapaszoztam, biztos, ami biztos alapon. Az apró sebekre elég volt csak a ragtapasz. Miután végeztem, felé nyújtottam a tenyerem.
- Kérem vissza a mobilom. - néztem rá határozott cicaszemekkel. Közben kinyílt a hátsó bejárat és egy jól megtermett, mondhatni kolosszális férfi lépett ki egy gitártok társaságában, majd a szája sarkában gunyoros vigyor jelent meg.
- Hé te! Ezt bent hagytad! - azzal a lendülettel a férfihez vágta a gitártokot, de olyan erővel, hogy az elsősegélydoboz a földre esett. Mielőtt még felháborodásomnak szót emelhettem volna, hogy ezt mégis hogy képzelte, mikor épp hogy segítenie kellett volna, végimért, megnyalta a szája szélét, majd ismét szóra nyitotta a mocskos száját.
- Látom már össze is szedtél egy csinos kis ápolónőt. Ma szerencsés vagy. Holnap már nem biztos, úgy vigyázz! - azzal odalépett elém és szó szerint felém tornyosult.
- Nem akarsz inkább bejönni velem és meginni valamit? Ezzel a szerencsétlennel ma már nem sokra mész, fel sem fog állni neki. - magyarázott, miközben a vállamra tette a méretes tenyerét. A vigyora éppoly széles volt, mint amekkora az én meglepettségem és az undorom.
- Non! Tu t’es pas regardé! Dégage!* - küldtem el melegebb éghajlatra a vadbarmot elhúzott szájjal franciául majd lesepertem a kezét a vállamról és visszaléptem a sérült Lucahoz, hogy felszedjem a dobozka kiborult tartalmát. A férfi értetlenül nézett utánam.
- Á, egy külföldi ribanc! Ez sem tudja, mi a jó. - jött a válasz, majd hallottam, amint becsapódik az ajtó. Aztán csend lett. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. A pasas valószínűleg nem tudott franciául, mert ha tudott volna, lehet most nekem kellene mentőt hívni. De jól esett a szemébe mondani, amit gondoltam méghozzá kertelés nélkül.

megjegyzés: *Nem! Nézz már magadra! Inkább húzz el!
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
i don't need anyone ∁
Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
Humor :
bitter ∁



A poszt írója Luca Campanella
Elküldésének ideje Szer. Júl. 08, 2015 9:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

michelle & luca
i saw you there

Tetszett, ahogyan megpróbált leápolni, hangjából pedig sütött az aggodalom. Majdnem meghatódtam, ha nem fájt volna annyira a fejem. Már azt sem tudtam, hogy melyik testrészemből ömlik a vér, amit a számban éreztem. Kesernyés íz. Ezért nem lennék én soha a büdös életben vámpír. Még hogy ezt igyam egész nap... nyeltem én anélkül is eleget, mert elég gyakorta fordult elő, hogy valaki szimplán beveri a pofámat, amiért nem tetszett neki a viselkedésem. Ezt mindig megjegyezték, de az sem volt ritka, hogy én okoztam ilyen vitát, én mondtam ki az utolsó szót, amely után már egy jól irányzott ütés volt a következő lépés. Kérdem én: ezt érdemlem? Mert szerintem nem. Jól esett a lány törődése, hisz itt is hagyhatott volna, mikor meglátott, de nem tette. Helyette elkezdet csörgetni a mentőket, vagy legalábbis belekezdett, miközben vadul nyugtatni próbált. Uram... az istenit, mennyivel vagyok nála idősebb, cirka öt évvel?
- Luca vagyok. És kutya bajom. - prüszköltem, mint valami láncdohányos. A véremet a torkomban is éreztem, a fémes íz kellemetlen hatásokat váltott ki a gyomromban. - Hagyj felülni. - kezdtem el ismét mozgolódni, de csak akkor sikerült feltornáznom magam végre, mikor már láttam, hogy kezében ott a telefon, és nyomkodja azt a vackot. Ezek a mai fiatalok... nem lépnek ki a házból enélkül a szarság nélkül, és persze, hogy rögtön értesíteni kell a hatóságokat, a mentőket. Ha a rendőrség is kijön, nekem végem. De nemcsak képletesen értve, hanem tényleg, szó szerint. Kicsinálnak.
- Hagyd! - kaptam ki a kezéből a telefont, majd a térdemre támaszkodtam, miután nagy nehezen végre felálltam. Még a talpam is sajgott, a tenyeremről nem is beszélve, miközben arra koncentráltam, hogy képes legyek rendesen levegőt venni. - Nincs szükség ilyesmire. Ott hátul... - böktem az ajtó felé. - Van egy kis egészségügyi láda a falon lógó szekrényben. Az ilyen esetekre. Az pont elég lesz, nem kell ide hadsereg. - ráztam a fejemet, de nem adtam vissza neki a telefont. Még tényleg kihív valamit vagy valakit.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 29, 2015 7:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Karina & Ludger
..i want to teach you a lesson
Újra és újra el-elveszti az eszméletét, majd magához tér.. Ahogy letekintek a most különösen törékenynek tetsző testvéremre elönt a méreg, hogy valaki ebbe az állapotba juttatta. Szinte egy hajszálon múlik, hogy ne szoruljon vasökölbe a markom, mikor előmerészkedik eddigi menedékhelyéről az elkövető és a csuklóját megragadva lököm félre a hajba matatni kívánó kezét. Ha lassan növelném a nyomást nagyott fájdalmat okozhatnék neki, miként érezhetné az első ízben zúzódó majd darabokra roppanó csontját.. Megfordul a fejemben a gondolat, de a lidércálmából felszuszogó suttogása, mintegy mementó emlékeztet; ő élvez prioritást, nem az öntelt hólyag. Finoman érintem a kézfejét, nyugtatólag, mielőtt - egyelőre - látszólagos békével szélnek ereszteném a férfit s Claire gondjaira bíznám.
Nem tűnök el a közeléből, még abban a pillanatban sem engedek az agyamat vörös felhőként elöntő dühnek, amikor amaz a vállamhoz kap, hogy erejét demonstrálhassa. Nehezen, de visszafogom magam és végső intelemmel küldöm útjára a nyomorultat, az arcát megjegyeztem, udvarias viselkedésem, pedig egyes egyedül a húgomra való tekintettel vettem elő. Máskülönben.. Rég beépült volna az arca a sikátor betonjába a hiányos önkontroll jóvoltából.
- Innentől átveszem, kössz. - nyúlok az egyre rosszabbul festő húgom térde alá, egyértelműen távol áll egy támolyogtatásra szorulótól. Könnyebb lesz mindkettőnknek, mindhármónknak, ha nem a saját lábán távozik a szórakozó helyről.
Az odakinn várakozó Gregnek intek, hogy jöjjön át az útnak erre a felére, ő intézi Claire fuvarját, míg mi az ő hite szerint a pár méterrel odébb parkoló taxival fogunk hazamenni, amint ő beszáll az autóba.. Csak elmélet, számára ennyi több is, mint elegendő ahhoz, hogy rábólintson a döntésemre - nekem eszem ágában sincs a jármű lassúsága miatt várakozni..

A rövid távnak köszönhetően két perc múltán már a lakás hűvös falai között gondoskodhatok a szétcsúszott lányról. Hallom a szívverését, egyenletlenül zakatol és megfordul a fejemben a gondolat, hogy egy kis adagnyi a véremből jó szolgálatot fog tenni az állapotának csitításában.. Előtte viszont mindenképp szükség van egy hideg zuhanyra, a bőre tűzforró és gyöngyödzik a homloka.
- Nemsokára jobban leszel. - a füle mögé húzom a haját, ahogy egy pillanatra megállok vele a kád szélénél azon morfondírozva hogyan lenne a legjobb számára a bedöntés helyett, hogy csak fejét érje a frissítő zuhany, de végül eldöntetik. Beülök vele, önmagát úgysem képes még megtartani.. Sokkal jössz még ezért.
Beállítom a vizet, a langyostól pár fokkal hidegebbre, hadd mossa el a nyűgét. Szöszke szálait hátra-hátra terelem, míg alább nem hagy a nyugtalansága pár perc elteltével és esély nyílik a hatásosabb módszerre a csuklómon lévő bőr átszakításával. Nem akarok néhány kortynál többet adni neki és olybá tűnik ő sem kíván többet, még annyit se. A hüvelykujjammal törlöm le szájának széléről a karmazsin maszatnyomot, utolsó igazításként kétesnek ható külcsínén ennyivel is javítva. Csuromvíz, a sminkje elmosódott, bőre a márvány hókaságával vetekszik egyelőre.. Az alsó neműje kivételével minden ruhát levetek róla, hogy a fürdőköntösébe bugyolálva fektessem be az ágyába. Innentől csupán idő kérdése, mikor lesz jobban.
Megnyitom az ablakot, hogy a levegő megtegye a hatását és leülök az ágy szélére, hogy onnan tartsam szemmel az átokkal illetett Csipkerózsikát. Kezemben egy könyv pihen, amit elsőként martam el a polcáról. Balomat pihentetem csak a fejbúbján, mikor épp kínlódón moccanna legyen mi enyhítse amazt.
...s mikor hirtelen pattan fel helyet hagyok neki, ne akadjon meg a kezemben s essen vissza, esetleg a kobakját az ágytámlába beverve, minek épp én támaszkodom a párnákat a hátam mögé halmozva.
- Hey, hey, nyugalom. Itt vagyok, ne hozd rám a frászt olvasás közben. - húzom végig pimaszul a hüvelykujjamat a keskeny állcsúcsán és megjátszottan forgatom a szemeimet. - Igazán eldönthetnéd kellek-e vagy se. Megérkezek és hálátlanul fogadsz, most, pedig tessék.. - nem is fejezem be, évődjön csak az élcelődésemen, megérdemli teljes mértékben. Az arcába toluló szalmaszálakat, mint mindig, most is helyére hessintem, végül oldalra fordulok, a könyvet az éjjeli szekrényre téve.
- Mesélj, hogy érzed magad? - megszelídül az arcomon tanyázó eddig önelégültnek nevezett vigyor, amint elhangzik a kérdés.

one ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
fire meet gasoline
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 29, 2015 2:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ludger & Karina
So I am in trouble now?
Halványan dereng a fény a rések között. A nap melege festi meg arcomat, lehunyt tekintetemet. Elakad a lélegzetem, amikor belép a szobába. Elém lép. A gomb köré fonja ujjait. Számat a kezem elé kapom, hogy elfojtsam lélegzetem. Ellép. Hallom még, hogy a nevemet suttogja és azt, hogy úgyis megtalál, nincs hova bújnom. Nem talált meg, még nem! Két perc múlva már a nyomában vagyok. A háta mögül támadok. A nyakába vetem magam. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna őt így nevetni. Persze, hogy tudta, hogy a szekrényben bújtam el, ahogy azt is, hogy követem. - Ludgeeeer! - kiáltom el mikor végre elkap és csiklandozni kezd.
- Ludger. - lehelem halkan ismét a nevét. A bátyámét. Nincs senki a földön akiben ennyire bíznék. Nem akarom elereszteni. Kell nekem az érintése. Önző vagyok. Akarom ujjait a tincseimmel játszani. Megnyugtat. Azt akarom, hogy altatót dúdolva mentsen meg ebből a rossz álomból. Alig kapok levegőt... az a rohadt zene meg egyre hangosabban lüktet. Ujjak akadnak a tincseibe. Fájón szisszenek fel. - Ne... - suttogom mikor Ludger elszakad tőlem. Érzem, hogy könnyek folynak végig arcomon. Az érzelmek olyan hévvel tekerednek lelkemre, hogy majd belehalok! A zene meg csak dobog, mintha minden olyan rohadtul rendben lenne.
A férfi meg rászorít bátyám vállára. Arrébb készül taszítani. Fel akarok sikoltani. Elnyeli a hangomat a zene. A következő pillanatban pedig mintha mi sem történt volna, a férfi sarkon fordul és eltűnik. Egyre homályosabb a kép előttem. A zene most végre megállt? Vagy én álltam meg? Mi történt? Annyira rohadtul forog minden. Egy sikátor képe. A barátnőm taxiba száll. Ludger csókja a homlokomon. Szőke tincsek hullanak az arcomba a kád felett. Felsikoltok a hideg víz nyomán. Valami forró folyik le a torkomon. Sós. Nem kell. Elrántom a fejem. A kanapé megfordult. Sötét van még mindig. A teraszról finom szellő nyúl értem és cirógat. Pislogok. A terasz ajtaja zárva. Még mindig sötét. Felriadok. - Lu! - kiáltok fel rémületem közepén és felülve az ágyban keresem a bátyámat. Az ölelését. Az érintését. Az ujjait a hajamban, ajkait a homlokomon, szavait a fülemben.

fairytale • megjegyzés • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 11, 2015 6:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Luca & Shelly

Már a mentők számát nyomkodtam be a telefonomon, mert mikor először megkérdeztem, jól van e az illető, csak egy nyöszörgést kaptam válaszul. De aztán halkan megjegyezte, hogy nem szükséges. Hát nem győzött meg a férfi, de kitöröltem a számot egy x-et nyomva. Közelebb merészkedtem hozzá, ekkor láttam meg, hogy milyen szörnyen festett, mindenhol merő seb, vér és duzzanat, jól helyben hagyták. Meg is sajnáltam szegény pasit, senki sem érdemel ilyen bánásmódot, csak mert leitta magát a sárga földig. Vagy talán rossz ember lehet, ezért verték meg? Sosem lehet tudni. Minden esetre megcsapott az alkohol bukéja, szóval az előbbire voksoltam. Majdnem én is berészegültem tőle, nagyon nem bírtam a szeszes italokat, hamar illuminált állapotba kerültem tőlük. A pasas megpróbált felállni, de nehezen ment neki. Talán kicsit túlságosan is ijedtnek tűntem, mert megjegyezte, hogy ne féljek tőle, nem ő a Hasfelmetsző Jack. Haha, nagyon jó poén ez egy ilyen helyzetben. A feje rettenetesen vérzett, segítségre szorult, ráadásul képzelődhetett is, mert azt mondta, hogy látott engem bent. Fogalmam sem volt, mire gondolhatott, ha a bárra, akkor tényleg csak hallucinált, mert én nem jártam olyan helyekre. Főleg nem egyedül. Mivel nem éreztem a közelében semmilyen szakrális mozgolódást, csak a tömény részegség szagát, így odaléptem mellé és óvatosan a vállára tettem a kezem.
- Maradjon fekve kérem! Most megnézem a sérüléseit. - kértem tőle kedvesen, majd finoman felhúztam a pólóját és szemrevételeztem, hogy van e rajta valami belső vérzésre utaló jel. Ó, de még mennyi véraláfutás volt az oldalán és a hasfalán is. Megnyomogattam az említett területeket, de persze, hogy fájt neki. Mindenkinek fájna, ha így elagyabugyálnák. Leengedtem a pólóját, majd kitapogattam a pulzusát, kicsit szaporábbnak tűnt, mint az enyém. Nem voltam orvos, de tudtam egyet, s mást a gyógyításról a bosziságom révén.
- Uram, szédül? Esetleg szomjas? Mennyire fáj a gyomra? Hol fáj a legjobban? - tettem fel egy csomó kérdést neki, mert csak úgy tudtam volna megállapítani, mekkora lehet a probléma. Ha túl nagynak ítélném meg, akkor azonnal hívnám a mentőket, nem érdekelne mit gondolna. A belső vérzéssel nem lehet viccelni. Fogalmam  sem volt arról, mennyi ideje szenvedhetett ott a kukák mellett, de talán nem a gyomra és a tüdeje vérzett be, mert akkor nehezen venne levegőt. A táskámból előbogaráztam pár zsebkendőt, hogy letöröljem a vérét, mielőtt rászárad a fejére. Óvatosan megtörölgettem az említett részt, bár még így is maradt rajta egy kis alvadt vér. A szájáról is letöröltem a felesleges vért. A végén még vámpírvacsora lenne, mert a vére biztosan idevonzana egyet-kettőt. Csodálkoztam is, hogy még nem bukkantak fel. Ezek szerint nem vergődhetett itt olyan régóta. A verbénás láncom a nyakamban volt, de a futással még mindig hadilábon álltam. Éspediglen nagyon olyan kis sötét helyecskén voltam egy talpig lesérült férfi társaságában, amilyen tökéletes helynek bizonyult egy vámpírvacsorára. Szóval a túlélési esélyeink egy vámpírtámadáskor a zéró felé hajlottak. Miután végeztem a sebei megtisztításával, egy jó nagy ragtapaszt nyomtam a homlokára. Mindig volt nálam egy dobozzal arra az esetre, ha a magassarkúm vagy a topánkám feltörné a sarkamat. Nem szívesen akartam ott maradni az említett vámpírok miatt és őt sem szívesen hagytam volna ott feltálalva az agyarasoknak, ezért ismét a telefonom után nyúltam.
- Uram, kérem, hagy hívjam a mentőket, ők majd megfelelően el tudják látni magát. Itt semmiképpen sem maradhat ilyen állapotban. - magyaráztam a sérültnek, majd nyomkodni kezdtem a virtuális billentyűzetemet.

megjegyzés: Shelly nővérke akcióban
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
i don't need anyone ∁
Tartózkodási hely :
you can find me the best place ∁
Hobbi & foglalkozás :
lazybones ∁
Humor :
bitter ∁



A poszt írója Luca Campanella
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 06, 2015 7:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

michelle & luca
i saw you there

Szerettem csak úgy bóklászni az utcákon nap közben. Az egész valószínűleg annak volt köszönhető, hogy nincs állandó lakhelyem még mindig. Mikor akad annyi pénz a zsebemben, egy-egy éjszakára kiveszek egy motelszobát a város szélében, de nem igénylek nagy kényelmet. Miután árva lettem, hozzászoktam ahhoz, hogy nincs semmim, csak a tehetségem, a furfangos agyam és az, ahogyan rafináltan képes vagyok felhasználni mindezt azért, hogy ne legyek két nap múlva a címlapon, mely szerint kivéreztettek egy klub melletti sikátorban. Napról napra élni sokak számára elképzelhetetlen ebben a nagy mennyei paradicsomban, bár beismerni azt, hogy léteznek szegények is, és minden városban akad egy olyan rész, amelyről süt a szegénység, már luxus. Ez a valódi luxus. Közömbösek lettünk egymás irányában, mindannyian csak azt akarjuk, ami önnön érdekeinket szolgálja. Ha viszont valaki megszán, vagy pénzzel vagy étellel, még ha utóbbi nem is esik nehezemre hogy beszerezzem, hát nem magamnak tartom meg az egészet. A szegények, az otthontalanok jobban összetartanak mint a nagyvárosi újgazdagok, és emiatt nem akarok innét kitörni soha. A művész lelkem visz előre, és teljes tudatában vagyok annak, hogy a festők nagyjából akkor lesznek elismertek, ha már meghaltak. Van Gogh például holtáig festett, ahogyan  jó pár kortársa is. És ha ez kell ahhoz, hogy boldogan élhessek a halálom után, hát legyen.
Csak zenélni akartam. Kaptam is felkérést estére. Vagy inkább... kikönyörögtem magamnak, hogy adjanak egy lehetőséget. Túl jól sikerült.
- Hé, haver! Mintha sokat ittál volna! - kezdett el szabályosan oltani egy féleszű a második boxból. Ki nem állhatom, ha ezt mondják nekem, akkor sem, ha valóban igaz minden egyes szó, mely elhagyta az amúgy cseppet sem józan száját.
- Kösz, ha tanácsra szorulok, majd hozzád fordulok. - mordultam oda, majd nyeltem egyet, és behúztam az utolsó felest is. A szék eléggé ingatagnak tűnt alattam, de mit sem törődtem vele már.. szükségem volt lazításra.. azok után, amit ma megtudtam, mindenképpen! A szüleimről tudtam meg információt.. a kilétükről.. a nevük ugyan még rejtély számomra, de már tudom, hogy New Orleansban éltek egy ideig... az apám legalábbis.. már ez is elég információ volt, hogy tudjam, oda kell költöznöm egy időre.. igen. Tudni akarom, hogy ki vagyok.
Mire felfogtam, már nem is ott voltunk... hanem kinn.
- Na gyere! Üss még egyet! - nevettem fel halkan, tekintetem pedig enyhén mutatta, hogy ismét túllőttem a célon, és többet ittam a kelleténél. Nem hiányzott ez a balhé most.. de mégis csak megtörtént. Én csak zenéltem.. valaki röhögni mert.. én pedig nem tűrtem.
A szám széle felrepedt. Körülbelül öt izomagyú vett engem körül, de be kell vallani, hogy hiába vagyok jó kondiban, ez még nekem is túlzás.
Újabb és újabb jól irányzott ütések.. hol a gyomromba, hol az arcomba.. de a többire már nem emlékszem.. egy hangot hallottam.. nyilván meghallotta nyöszörgésemet, amiket hallattam. Büdös van. Konténer. Jellemző. Csak engem tudnak ilyen helyre betuszkolni. Mintha egy angyal szállt volna le mellém... nő volt... de újabb fájdalom a következő pillanatban.
- Nem... szükséges. A mentő. - nyögtem halkan, majd felsóhajtottam, és megpróbáltam kikászálódni onnan. - Meg ne ijedj nekem, nem vagyok Hasfelmetsző! - bukott ki belőlem teljesen őszintén, de a halándékomon éreztem hogy végiggördül egy csepp vér. - Téged láttalak bent. - mértem végig, és próbáltam felhúzni magam. Kevés sikerrel.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 19, 2015 2:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Luca & Shelly

Csodálatosan szép idő köszöntött Seattle városára a hétvégén.  Egyedül voltam otthon, mert Detty randizni ment, Riv pedig konferenciára Párizsba. Nem akartam a tévé előtt kuksolni egész nap és főzőműsorokat nézni, miközben kint százágra sütött a nap, ezért felhívtam két kollégámat, Nikkyt és Mitchet, hogy vegyük nyakunkba a várost. Először is bevásárlókörútra indultunk a plázába, amit mondanom se kell, Mitch a legkevésbé se pártolt, mert nagyon jól tudta, hogy majd neki kell cipelni a megannyi táskát és szatyort. Nikkyvel vidáman válogattunk a jobbnál jobb ruhaneműk között, míg Mitch a táskáinkat tartotta. Még egy rövid divatbemutatót is rendeztünk a próbafülkéknél. Ez már azért jobban tetszett Mitchnek, néha még bele is szólt, hogy mi áll jól nekünk a legjobban. Azonban mikor egy fehérnemű üzletbe akartunk besétálni Nikkyvel, Mitch közölte, hogy ne adjuk alá a lovat, oda már nem kísér be minket. Inkább elvonult meginni egy kávét. A plázázás után betértünk a kedvenc cukrászdánkba és nyaltunk egy fagyit. A felszolgálók annyira rendik voltak, már betéve ismerték a kedvenc ízeimet, és mindig kaptam egy pirosló kis epret a fagyim tetejére. Most is kijárt nekik a szokásos borravaló. A következő program a listán a mozi volt. Filmválasztás terén nem volt túl nagy egyetértés. Nikky valami vígjátékot vagy romantikus filmet akart megnézni. Én hevesen tiltakoztam a nyálas romantika ellen. Mitch rá akart venni minket egy horrorfilmre, mire Nikkyvel heves fejrázásba kezdtünk.
- Ma egyedül alszom otthon, semmi kedvem nincs ijesztő filmeket nézni elalvás előtt. - érveltem a horrorfilm ellen, mire Mitch elvigyorodott.
- Ezen könnyen segíthetünk Shelly. - vigyora még szélesebbé vált. Nyelvet öltöttem rá válaszképpen.
- De tényleg Mitch, ne rontsuk már el a napot vértől csöpögő halomra gyilkolással! - nyavajogta Nikky.
- Ha már itt tartunk nyáltól csöpögéssel se. - kontrázott rá a csapat egyszem sráca. Végül a vígjátéknál maradtunk. Mire vége lett a filmnek én jól laktam, ugyanis nemcsak a saját cheddar sajttal ízesített popcornomat faltam fel, hanem Mitch barbequesát is. Már ismert, ezért akkora adagot vett, hogy mindkettőnknek elég legyen. Nem tehettem róla, filmnézés közben mindig megéheztem és olyankor senki emberfia kajája nem volt biztonságba tőlem. A film végeztével hazavittük Nikkyt, majd Mitch engem is hazaszállított. Csibészes mosollyal felajánlotta, hogy ha szeretném, maradhat éjjelre, csakhogy ne kelljen egyedül lennem, mire én homlokon pöcköltem és közöltem vele, hogy mindenki a saját ágyába fogja ma álomra hajtani a fejét. Elköszöntem tőle, majd berobogtam az épületbe és felcaplattam a liftel a 12. emeletre. Otthon lepakoltam a bevásárlókörúton beszerzett cuccaimat. Mivel még nem voltam álmos, úgy döntöttem, elszaladok a közeli közértbe, veszek egy kis rágcsát és beülök a tévé elé. Útközben azon gondolkodtam, milyen rágcsára is vagyok éhes. ”Vagy ne is rágcsát, hanem egy doboz fagyit vegyek?” Nem tudtam dűlőre jutni. Éppen egy bár mögötti kis utcában sétálgattam, mikor a konténerek felől nyöszörgő hangot hallottam. Azt hittem először, hogy valami cuki kis sorsára hagyott kutya nyöszörög a kuka mellett, ezért közelebb sétáltam. Ám mikor megláttam, hogy két emberi láb kandikált ki a konténer mögül, kicsit megijedtem. Nem mertem közelebb menni.
- Jól van? - érdeklődtem biztos távolságot tartva a kikandikáló lábaktól és tulajuktól, mert sohasem tudhatod, mi tárul a szemed elé, ha közelebb mész. Lehet, hogy a férfi éppen haldoklott. A cipője alapján és a morgásokból ítélve legalábbis férfi lehetett.
- Esetleg értesítsem a mentőket? - kérdeztem és elkezdtem előbányászni a mobilomat a táskám mélyéről.

zene: Sunny day | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 23, 2015 6:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

- szabad játéktér -
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
My soul
Kedvenc dal :
Stone Cold
Tartózkodási hely :
♡ Whitmore & Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
♡ Find out the secrets of the people
Humor :
♡ Strange



A poszt írója Wanda Melinda Carson
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 28, 2015 3:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




to Andreas ©
Amikor megpillantottam őt, talán abban a pillanatban kellet volna sarkon fordulnom és magára hagynom. Soha nem volt jó dolog Andreas közelében lenni, mert tele volt veszéllyel és olyan dolgokkal, amiktől már gyerekként óva intik az embert, de én nem ilyen voltam. Szerettem a veszélyt és ha ezzel is bosszúságot okozhatok az apámnak, akkor el fogom viselni ezt a férfit. Minden egyes vonását figyeltem, amikor hirtelen nem mondott semmit se, de egyáltalán nem aggódtam. Csendesen vártam azt, hogy végre mondjon vagy esetleg tegyen valamit. A percek szinte csak teltek és a némaság nem akart tovatűnni, de én meg nem akartam megtörni ezt a békés, viszont cseppet se idilli állapotot. Végül, amikor megszólal, akkor picit rosszallóan húzódik kicsit feljebb a szemöldököm. Hallgatom őt, de nem mozdulok meg egy darabig, de azok után újra belekortyolok a nedűbe, hogy erőt merítsek ehhez.
Ismerlek Andreas, s pontosan ezért mondtam azt, amit. - szólalok meg higgadtan, majd közelebb hajolok hozzá, kiszedem az arcomba hulló szőke tincseket. - Lehet a szavak neked sokat számítanak, de részben hasonlóak vagyunk, illetve tudom, hogy milyen körökben forogsz, így szerintem érthető, hogy nem bízom meg teljesen mértékig benned. - Arcomon semmilyen fajta ijedtség nem tükröződik, hiszen nem félek tőle. Mind a ketten tudjuk, hogy mit jelent egy-egy információ, s milyen uralni azokat, hiszen a legnagyobb kincs ebben a világban, ami igazi hatalmat adhat valaki az a tudás és a különböző információk birtoklása.
Ha még a saját kezedet is képes lennél bepiszkolni, akkor már csak az kérdés, hogy miért? Miért ennyire fontos számodra az a hölgy? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd újra hátra dőlök, ha információhoz akar jutni, akkor itt lenne az ideje, hogy ő is elárulja azt, hogy mihez is akar vele kezdeni. Nem szeretek ártani másoknak, s szemmel láthatóan a szembeülő társamnak semmi se szent.






Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 25, 2015 8:21 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Laura + Andreas

are you here darling? perfect!

Nem, egyáltalán nem lettem szerzetes, s szavaim ellenére is tartom azt, hogy nem vetem meg a női nemet, csupán... mondjuk úgy, hogy hanyagolom őket kissé. Mikor valakinek olyan komoly elhatározásai vannak mint nekem, nincs ideje azzal foglalkozni, hogy vajon egy nő hogyan tudna vigaszt adni. Nincs szükségem ilyesmire, csak ha kudarc ér, márpedig az utóbbi időben eléggé jól mentek a dolgaim. Ergo... miért is kellene bárminemű boldogság vagy vígasz? Vagy ez a nő azt gondolja, hogy egy férfinak csupán a szexen jár az agya? MEglehet, hogy akivel eddig neki dolga volt, mind ilyen volt. Ebből kifolyólag elég könnyen megmondható, hogy ő milyen nő. De ez egy egészen más fejezet. Nem válaszolok rá, mert nem esne jól ezt vitatni.
- Kedvesem, kedvesem... - dőltem hátra. - Igazán tudhatnád már, hogy ebben az átkozott városbn egyedül én vagyok az, aki ad némi jogot a szavaknak, s én vagyok az egyedüli, aki zokszó nélkül betartja azt. Szóval kérlek, ne kételkedj bennem, számomra ez nem esik jól egyáltalán. - köröztem ujjammal a poharam peremén, majd belekortyoltam.  
- Hm... - gondolkodtam aztán el, egy ujjam pedig az állam alá csúszott. - Meglepődnél. hogy mi mindenre lennék képes egyetlen információért is, amely hasznos lehet a számomra. - jegyeztem meg, tekintetemben pedig ördögi fény gyúlt.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
My soul
Kedvenc dal :
Stone Cold
Tartózkodási hely :
♡ Whitmore & Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
♡ Find out the secrets of the people
Humor :
♡ Strange



A poszt írója Wanda Melinda Carson
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 07, 2015 10:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Laura & Andreas

Ohh, damm! Again you?
Minden ember életében vannak olyan személyek, akiket kedvel és akiket nem. Akkor van igazán gond, ha olyan személlyel akad össze az illető, akit nem tud igazán sehova se sorolni. Nem mondanám, hogy Ő annyira kedvelt személy lett volna a köreimben, de annyira talán nem is utált, mint az apám. Egyszerűen csak tudtam azt, hogy ő is veszélyes, de ennek ellenére még se merne bántani, vagy legalábbis nem itt. Ezeknek a tudatában igazán könnyű volt önmagamat adni, hiszen a következményekkel esetleg ráérek később foglalkozni, nem mintha tartanom kellene bármitől is. Maximum akkor, ha esetleg túl sok információt húz ki belőlem.
Egy kicsit feljebb szalad a szemöldököm, amikor kis drágámnak hív, de pár pillanattal később újra minden a régi lesz. Figyelem őt, az ujjamat a pohár szélén végig húzom, majd egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat. - Biztosan érdekes lehet, ahogyan megdorgálja a picike Andreas-t, de őszintén szólva nem érdekelnek a széjjel hagyott festékeid. - mondom neki komolyan, majd megrázom a fejemet az újabb következtetésén. - Lehet nem falod őket úgy, ahogyan megtehetnéd, de azért azt ne mond nekem, hogy hirtelen szerzetesnek álltál. - mondom egy kisebb gúnyos mosoly keretében, majd amikor újabb kört rendel, akkor helyeslően bólintok. Hosszú lesz még ez a keringő és ahhoz, hogy kibírjam jó pár italra szükségem lesz.
Honnét tudjam, hogy tényleg állni fogod a szavadat, hiszen eléggé nagy gazfickó tudsz lenni, ha úgy diktálja a helyzet. - mondom neki komolyan, amikor arra utal, hogy a véleményét, majd a beszélgetés végén fogja elmondani nekem. Bízom- e benne? Annyira nem, hogy az életemet is rábíznám, így még szép, hogy óvatos vagyok vele szemben, majd amikor fordul a kocka és ő tenne meg nekem bármit, azért cserébe, hogy megtudja, amit szeretne, akkor széles mosoly ül ki az arcomra. Ez már tetszik. Tudom, hogy gonosz vagyok és talán még inkább az leszek, de soha se mondtam, hogy mindig tiszta lapokkal játszom.
Tényleg bármire képes lennél? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd kicsit közelebb hajolok hozzá. - Képes lennél akár még ölni is érte? Megtennéd értem, az információért? - kérdeztem tőle egy ártatlan pillantás keretében. Nem mintha tényleg meg akarnék ölni valakit, de tudnom kell, hogy mennyire fontos számára eme információk, illetve hogy képes lenne-e értük még a tiszta és márkás zakóját is összevérezni, vagy nem.


credit by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 24, 2015 8:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Laura + Andreas

are you here darling? perfect!

Meglehetősen nagy a szája, de ebben a helyzetben jelenleg ez most egyáltalán nem tud felzaklatni. Most, ebben a helyzetben... itt, Seattle-ben... nos, nem. Azt hiszem, jobb lesz ezt az egészet másra terelni. Nem pedig arra, hogy milyen nagy a szája, s milyen bátran képes kiállni ellenem, ha úgy adódna, hogy meg kell tennie. Igaz, most egyáltalán nincs rá indoka, hiszen én nem vagyok az, akitől félnie kellene. De talán ellenséget lát bennem? Ugyan, kérlek. Én sosem festenék a vásznadra. Ezt csak magamban címeztem neki, ám véletlenjében azon kaptam magam, hogy végigmértem őt. - Nem vágyom arra, hogy kivétel legyek. Én egészen más akarok lenni. - húztam ki magam, kissé jobban mint eddig, és széles vigyor kúszott ajkaimra. Nem tudom, vajon mit fog kihallani ebből a mondatból. Mindenesetre én megmondtam, amit ehhez hozzá tudtam fűzni. Ha úgy érzi, fel kell, hogy vágják a nyelvét, én nem fogom útját állni. Egyelőre.
Felnevettem. - Kis drágám... nem vagyok a női nem szakértője, még ha elegáns küllemem és lehengerlő modorom erre is enged téged következtetni. - nevettem még mindig, majd újabb kör italt rendeltem mindkettőnknek. - Az egyetlen női hang, melyet a szobáim falai eddig hallottak, a bejárónőm hangja volt, mikor azért kiabált, amiért széthagytam a festékeimet. - MEgrántottam a vállam. Lehet, nőcsábásznak néz? - Csak nem azt gondolod, hogy élek-halok a női társaságért? - vontam fel kérdőn a pillantásom, és jót derültem arckifejezésén.
- Szóval a véleményem érdekel. - kezdtem el dörzsölni az állam, mintha gondolkodnék. - Maradjunk annyiban, hogy a társalgásunk végén megosztom veled a gondolataimat. - hívtam őt képletesen keringőre. Remélem, belemegy a játékomba. Szükségem van egy aktív partnerre, aki részt vesz benne. Ő pedig eddig tökéletesen megfelel erre a célra.
Végül húzni kezdte az agyam. Rafinált. A módszerei azonosak az enyémmel. Rettentően csábos, ahogyan kihasználja, hogy ezúttal én vagyok a tudatlan. - Nos... bármit kérhetsz, hiszen tudod, hogy én képes vagyok számodra megadni bármit. Amit csak akarsz. Mit akarsz az információért cserébe? - tettem fel a nagy kérdést. Látta rajtam, hogy állom a szavam. Bárhol és bármikor.  


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 14, 2015 12:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Karina & Ludger
..i want to teach you a lesson
Kitombolhatja magát, annyiszor áll be a klubok hosszasan kígyózó sorába amennyiszer csak akar, elvégre minden államban elérte már a nagykorúság lépcsőfokát és ki vagyok én, hogy szabályozzam a terét? Mindent megtehet - amíg okosan cselekszik, nem keveredik bajba.. A maga módján kíváncsivá tett Claire hívása, nem számít gyakori esetnek a segítésem kérése, főleg nem ilyen alkalmakkor. Sok volt az ital, biztos keverte és egymás után csúsztak le, mint a víz. Biztos volt is, aki harmad kezet nyújtson a dologban..
Kedélyesen állok elébük, mit sem sejtve a helyzet komolyságáról s csak akkor kezd borzolódni a szemöldököm, amikor a derekánál megragadva húzom közelebb, hogy inkább az én lábamon álljon meg a sajátjai helyett. A barátnője tekintete is árulkodó, hát még a szívverése.. Majd` megmakkan a csontketrec belsejében.
Felciccegek. A gyenge távoltartási próbálkozásnak nem engedek.
- Nem hiszem, hogy szeretnél elesni. - pislogok le rá, majd oldalra Claire-re némán. Épp kérdeznék tőle, hogy az eddig elmondott részletek mellé újabbakat kaphassak, amikor megérzem a billegő súlyát és felvágott nyelvével büszkélkedik dacosan. Elmosolyodom rajta, mintha semmi igazságtartalma nem lenne és a helyzet fényében nem is lenne okom aggodalomra az állapotát tekintve - mindenki túlélt már egy macskajajt és egyszer túl is kell neki.
- Nem is tudom ki szokta szívni a vérem. - nyomok gyorsan egy csókot a szőke loboncába és berogyasztom a térdem, hogy jobban meg tudjam fogni. Szökik ki belőle az erő, amivel a koordinációját szabályozta, ebbaleset. - ...a szórakozásodról, meg majd később tárgyalunk. - mintha csak én lennék a szigorú ítélőszékben helyet foglaló bíró.. S pár másodperccel később kiderül, hogy jó döntés volt a fogásomon javítani: majd` elesik, ahogy megbicsaklik a lába. Hjaj Karinám.
- Itt vagyok, igen..? - megállok vele, hadd mondja el, ami kikívánkozik belőle. Már szinte érzem a levegőben terjengő megbánás vaníliaillatát. Egyik kezem a derekán, a másikkal a vállát tartom és nyugtató szándékkal simítom, ne érezze magát rosszabbul a kelleténél. Megpihenhetünk még így egy kicsit, addig is figyelek Claire-re, akinek észrevétele akad. Fentebb is ugrik tőle a szemöldökvonalam, miközben melengetőn simítom a gömbölyded vállat.
- B*sszameg. - szitkozódom enyhén oldalra fordítva a fejem és a reszketése ellen dolgozó balommal finoman az álla alá nyúlok, hogy felemelve a fejét nézhessek a szemébe. A vegyesen kavargó érzelmek zavarodottságot tükröznek.. Megszívom a fogam. Miért nem lehetett a baj egy egyszerű lerészegedés?
- Van ötleted ki lehetett? Kivel volt, amikor egy pillanatra elváltatok egymástól? - kérdezem bajtársnőjét, miközben csitítólag visszadöntöm kobakját a mellkasomnak. A szétnyílt kabát melege jót fog tenni neki. - Máris indulunk. - ..amint kimondom úszik be a képbe egy potenciális gyanusított, mint azt kiolvashatom Claire arcvonásaiból is, de a mozdulatából bizonyosodhatok meg erről igazán. Finoman megemelem a pillesúlyú testvéremet, hogy elrántsam a kezéből, de igyekszem nem hirtelen tenni a rosszul léte okán. A hajába azonban beleakadnak a mocskos ujjai a féregnek. Szempárommal hívom az oldalamra Karina barátnőjét, legyen szíves tartani, míg én lerendezem az ügyet.
- Ne engem hibáztass, amiért rosszul van tőled és nem ragaszkodott a maradáshoz.. - mikor Claire már stabilan fogja Karinát nyúlok a pasas csuklója után, hogy elvezessem a húgom hajától egy nyájas mosoly kíséretében az arcomon, ami nyomatékosítja szerintem mi számít helyesnek.. Ajánlottnak. Mélyen a szemébe nézek. Legszívesebben képen törölném, hogy az anyja se ismerje fel másnap, de hallottam Karina mit mondott.. Menni akar.
- Tudom, hogy nem akarsz balhét és most szépen el fogsz sétálni, mielőtt a biztonságiak véletlenül megtudják, hogy nőket drogozol be, hogy megtűrjenek maguk mellett.. - más lehetősége hogyan is lehetne? Moccanni fog az a láb, ha én mondom és el fog vonulni, mert ő is ezt gondolja..

one ©



Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
fire meet gasoline
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Szer. Jan. 21, 2015 1:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ludger & Karina
So I am in trouble now?

Tik-tak. Megcsókolja a nyakamat. Átöleli a derekamat. Ujjaim elvesznek az inge alatt. Már nem figyelek a zenére. Nem érdekel, hogy mi lesz ma este. Végre elengedhetem magam, csak most, csak egyszer.

Tik-tak. Claire hangja. Clair ujjai. Hirtelen vakító fények, újra hangosan üvöltő zene. Víz folyik le kiszáradt torkomon, ajkaimon a vér színezi meg vörössé, ahogy lefut államról egy csepp.

Tik-tak. Az én hangom. Az én ujjaim. Reszketés a hidegben amit elfeledtet velem, miközben a falnak nyom és ott csókol tovább a mocskos, dohányfüstös sikátorban. Légykupac emelkedett a kukák tetejéről, ahogy a levegő moraja elkapta őket is.

Tik-tak. Egy férfi karja a derekamon. Egy szó mely végigmarja füleimet. Lejárt az idő.

Ludger könnyedén karolja át derekamat és már csak újra a klubban kapok észbe. – Engedj el… - megpróbálom ellökni magamtól de persze, minek is próbálkozom? Ha nem elég, hogy férfi, a bátyám, hát ott van az az aprócska titok amiről jobb ha nem tud a világ. – Nézzenek oda a nagy és rossz vámpír szórakozhat de én nem? – kérdem és kicsit megszédülve kapaszkodok bele karjába, mielőtt még teljesen maga alá temetne a hirtelen meleg a sikátor hűvöse után. – Lu… - ejtem ki halkabban a nevét és érzem, összerogynak a lábaim. Ha bátyám nem tart meg akkor összeesek. Ha elkap, mellkasára hajtom a fejemet. – Nagyon szédülök. – suttogom halkan. – és fázom… - kezdek el reszketni. Claire alakja vonja el a figyelmem, ahogy elénk lép. – Ludger… - tekintetét nem süti le, sőt. Claire meglehetősen magabiztos nő. – Szerintem bedrogozták. – jelenti ki de nem tudok tiltakozni, hiába akarok. Csak odáig jutok, hogy átkaroljam a testvérem nyakát. – Vigyél el innen. – suttogom halkan és a hirtelen pálfordulás egyetlen oka, hogy nincs még egy olyan ember akiben jobban bíznék, mint a testvéremben. Ráz a hideg épp ezért olyan forró az érintés ami megragadja a csuklómat. A férfi az, akivel nemrég még csókolóztam. – Kölyök… nagyon modortalan dolog elrabolni előlem a hölgyet. – ejti ki a férfi józan határozottsággal a szavait, miközben tincseim kezdi cirógatni.

i bet my life • megjegyzés • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 13, 2015 2:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Karina & Ludger
..my favourite problem
Öt perce tértem vissza a kisboltból. A szatyrot ledobtam a konyhapultra, hogy majd a cigaretta elszívása után betegyem a hűtőbe a benne lévő kenyér kivételével. Kimásztam az ablakon, hogy a tűzlépcsőn ülve szívjam el a szálat, amikor a negyedik slukk után megcsörrent a telefonom.
Claire..
Megugrik a szemöldököm a név láttán, úgy rémlik elment szórakozni a húgommal: ötletem sincs afelől mit akarhat, gyanútlanul fogadom a hívását.
- Szia, mi a helyzet? – eresztek útjára egy füstpamacsot az éjszakai levegőbe és ahogy elregéli a történetet kis híján felnevetek, amit ő azon nyomban meg is érez. – Jól van, jól van, nem vicces. Máris indulok, maximum tizenöt perc és ott vagyok. – neki lehet nem mulatságos, de én a maga módján annak találom a szituációt. Felállok a lépcsőfokról és a szám sarkába veszem a dohányrudat, míg visszalépek a lakásba, lehúzom az ablakot, hogy pár másodperc múlva az ajtónál teremve ragadjam ki a kulcsot a zárból: nincs olyan messze a bár, a taxi hívásával csak Karinának adok időt megemészteni és felfogni az érkezésemet. Nem áll szándékomban egyből elrontani a szórakozását, negyed óra alatt, pedig kevés extravagáns eset történhet meg a barátnője felügyelete alatt, ami gyorsabb közlekedést igényelne.
- Hé, Greg, a közelben vagy igaz? Gurulj már a ház elé. – bonyolítom le a rövid értekezést, míg a földszint felé tartok. Két saroknyira van, pont ideér, mire én le: milyen szép is a mi barátságunk, amióta merő véletlenségből áttették ebbe a körzetbe..

Negyed óra, egy picivel több időbe telik a lámpák miatt, de végül..
- Pontosan hol is vagytok odabenn? – intek Gregnek, majd megindulok a bár belseje felé, követve a lány instrukcióit, noha a hangjára koncentrálva egész könnyen meg tudom állapítani magam is, de tartani kell a látszatot. A nadrágzsebembe suvasztom a készüléket, kezemmel együtt ott marad a helyén és átvágok a benn tartózkodók közegén, ráérősen szlalomozva. Tekintetem néha óhatatlanul is ott marad egy-egy szabadon hagyott nyakfelületen, de nem ezért jöttem..
A felmentő sereg mondhatni vigyorogva érkezik – valójában csak egy szelídebb mosollyal az arcán. Ciccegve csóválom meg a fejemet és biztatóan teszem a kezem Claire vállára, innentől egyszerűbb lesz számára.
- Te céda.. – szélesedik a mosolyom. – Gyere, hazaviszlek, rendesen eláztál. – hogy ott van e még a közelében az említett srác vagy se, nem nagyon számít, legfeljebb a következő lépésemnél.

i know what you did in the dark ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
fire meet gasoline
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Vas. Jan. 11, 2015 6:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ludger & Karina
So I am in trouble now?
Már vagy a nyolcadik idióta viccel bombáz és én megint felnevetek. Nem vicces, egyáltalán nem, de nagyon tetszik ahogy a derekamat fogja és ahogy megcsókolja a nyakamat. Lassan, aprólékosan halad, elidőzve a fülem tövénél majd újra ajkaimra tapad és fogságba ejti a nyelvemet. Nem bánom, sőt… nagyon is tetszik amit csinál, rettentően lázba hoz… bár, bevallom, huszonnégy évesen, szűzként, kevés dolog nem hoz lázba. Elnézést kér és elereszt mert el kell mennie a mosdóba. Engem megragad a barátnőm Claire és arrébb rángat abban a pillanatban, hogy az idegen eltűnik a színről. – Megyünk haza Karina! Úgy viselkedsz, mint egy… - a sokadik pohár boron vagyok túl. Fárasztó nap van mögöttem, három meghallgatáson vagyok túl, a csuklómban folyamatosan pulzál a fájdalom és azt akarom, hogy az a férfi akarjon engem. Mi olyan rossz ebben? – Úgy viselkedek, mint egy mi?  - kérdem miközben kirángatom magam a kezei közül. – Felejtsd el Karina. Csak menjünk. Kérlek. Rossz előérzetem van. – nem érdekel mit mond, már magam mögött is hagytam. Még csak az kéne, hogy ne legyen ott, mikor kijön. Amint megérkezik derekam után nyúl és magával visz. Ügyel rá, hogy ne botladozzam végig az utat a hátsó részig, a VIP szektorig, ahol leül, az ölébe húz és tenyere gondolkodás nélkül fut a szoknyám alá, olyan sóhajokat csalva ki belőlem, amiket csak egyedül, a négy fal fogságában szoktam megengedni magamnak… és azt is csak akkor, amikor tudom, hogy a bátyám nincs otthon. Még csak az kéne, hogy meghalljon engem! Már a blúzom gombjainál jár mikor Claire ujjai vállamra fonódnak. – Ne haragudj de nem adtál nekem más választást. – Tudom, hogy mostanában többször járok el bulizni, mint kellene… és tudom, hogy mi Claire fegyvere az ellen, ha túl akaratossá válnék. Belenyögök a csókba és elhúzódok. – Claire… mit csináltál? – kérdem pánikolóvá váló szívveréssel. Tudom mit csinált. – Azt mondta, mindjárt itt van. – Tekintetem szikrákat kezd hányni a barátnőmre. Hogy árulhat így el?! Miért kellett felhívnia a bátyámat? Remek! Felnőtt nő vagyok és nem mehetek el szórakozni anélkül, hogy ne kelljen megjelennie a nagy testvéremnek és kimentenie… tulajdonképpen mi is a bűnöm?

i bet my life • megjegyzés • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
My soul
Kedvenc dal :
Stone Cold
Tartózkodási hely :
♡ Whitmore & Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
♡ Find out the secrets of the people
Humor :
♡ Strange



A poszt írója Wanda Melinda Carson
Elküldésének ideje Vas. Dec. 28, 2014 9:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Laura & Andreas

Ohh, damm! Again you?

Te tudhatnád a legjobban, hogy soha nem teszek lakatot a számra és mindig is kimondom azt, amit gondolok és ez alól még te se élvezel kivételt Andreas. - mondtam neki komolyan, de igazából lazán. Nem túlzottan érdekelt, hogy a szavaim, vagy a szavaim hangsúlya milyen hatással vannak rá, de nem is érdekelt. Mindig is olyannak mutattam magamat, amilyen vagyok. Soha se féltem kimondani azt, amit gondolok. Azt is mondhatnám, hogy ami a szívesen az a számon.
Bánatos kis zugban? - kérdeztem vissza kissé hitetlenkedve, majd mosolyogva megrázta ma fejemet.- Miért érzem azt, hogy azt a bánatos kis zugot sokszor töltik meg női hangok. - mondtam neki egy féloldalas mosoly kíséretében, majd pedig a ruhámmal kezdtem elbíbelődni, mintha a jelenléte semmilyen hatással nem lenne rám. Pedig kicsit tartottam tőle, mert tudtam jól, hogy kissé örült személy és nem éppen jó dolog kihozni a sodrából, de talán én lassan lehet az idegein fogok táncolni.
Lehet nem vagy az, de mindig van mindenkiről és mindenről véleményed. Gondolom most is van. Esetleg meg tudhatom, ha már amúgy is rólam van szó? - kérdeztem tőle komolyan, majd egy újabb tincset tűrtem el az arcom elől, hamarosan pedig kortyoltam egyet az italomból. Unottan visszatettem a poharat az asztalra, amikor hirtelen Cora-ról kérdezett. Végig mértem őt és tudatlan arcot vágtam. Egy-két dolgot tudtam, de miért is osztanám meg vele. - Talán tudok, talán nem, hiszen amint tudod én nem itt élek. Illetve azt is pontosan tudod, hogy tisztában vagyok azzal, hogy egy-egy információ mennyit ér. Szóval miért is mondanám csak úgy el neked? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd egy kisebb unott képet vágtam hozzá. De egy pillanatra se engedtem el őt a tekintetemmel, miközben az ujjam a pohár szélén körözött.

|| Bocsánat, kicsit gyenge lett. :/

credit by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 16, 2014 2:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Laura + Andreas

are you here darling? perfect!

- Óh, kedvesem, nem kell gúnnyal fűszerezni a hangod! - vigyorodtam el, ahogyan az áldozatokról beszélt. Ezt az életet én midnig a lehető legnagyobb titokban éltem, senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit és hogyan csinálok. Elvégre... ez Seattle! Talán természetfeletti lény vagyok, de tudom, hogy hová kell mennem ahhoz, hogy erről senki ne szerezhessen tudomást. - Mindenesetre néha vannak olyan napjaim, amikor rájövök, hogy élvezetesebb más emberek társaságát élvezni, mintsem... khm... - dőltem hátra, de tekintetét nem engedtem el. - egyedül iszogatni egy bánatos kis zugban. Még ha ez a kis zug egy hatalmas kúriát is takar - sóhajtottam fel, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon ú mit tudhat az új viszonyokról. Vajon többet mint én? Nem, olyan ember nincs. Főleg ő nem lehet az, aki inkább lelép egy távoli főiskolára, mintsem hogy itt legyen, s felmérje azt, hogy mi minden történik a városban.
- Nem hiszek a pletykáknak, ne is érts félre. Nem vagyok ilyen ostoba, hogy bedőljek ezeknek a kis mendemondáknak, főleg hogy a legtöbbet csupán azért kreálják, hogy az ostobák bedőljenek neki. Én pedig sem ostoba nem vagyok, sem pedig egy pojáca, aki ezt mind beveszi - vontam meg a vállam. - Hallottál mostanában Cora-ról? Eléggé eltűnt. Úgyhogy azt hiszem, nagy durranásra készül most, hogy az apja meghalt... és a teljes uralom az övé ebben a városban... - forgattam meg a szemem. Cora Taylor mindannyiunk ellensége. Méghozzá legnagyobb és legveszedelmesebb ellensége.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
My soul
Kedvenc dal :
Stone Cold
Tartózkodási hely :
♡ Whitmore & Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
♡ Find out the secrets of the people
Humor :
♡ Strange



A poszt írója Wanda Melinda Carson
Elküldésének ideje Vas. Nov. 30, 2014 12:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Laura & Andreas

Ohh, damm! Again you?
Kezdtem lassan azt hinni, hogy ebben a városban csak olyan személyekkel lehet összefutni, mint amilyen az apám vagy annak a társai. Egyikről se gondoltam azt, hogy szívesen tartoznék a társaságukba. Mind örült volt és fura nézeteik voltak. Untam már az állandó vitákat arról, hogy kinek kellene uralni a földet, mert úgy gondoltam, hogy a legtöbb ember pont annyira zsarnok és eszement, mint a legtöbb természetfeletti lény. Mivel lenne jobb a helyzet, ha esetleg apám vagy Andreas-hoz hasonló örült uralná a bolygót? Talán minden sokkal rosszabb lenne, hiszen elég csak abból kiindulnom, hogy mit képes tenni egy apa a lányával, akkor vajon mire lehet képes egy egész világgal? Soha nem tudtam neki igazán megbocsájtani azt, hogy szörnyeteggé tett, de a velem szemben ülő fél szemszögéből kellene néznem a dolgokat, akkor ő ezt biztosan áldásnak érzi, hogy farkas lehet.Vajon mennyi embert ölhetett már csak meg azért, mert éppen unatkozott? Hmm, fogalmam nincs, de nem is akarom inkább tudni, hiszen még egy pillanatra a hideg is kirázott tőle.
És eddig, hogy tetszik a terep és a felhozatal? Esetleg a mai napra jutó áldozatodat is megpillantottad már? - kérdeztem tőle kíváncsian és talán egy leheletnyi gúny is társult a hangomba. Andreas-t valahogyan mindig is egy igazi ragadozónak gondoltam, minden téren természetesen. Figyeltem arcának minden apró rezzenését, mert lehet mind a ketten farkasok vagyunk, de talán ő azok közé tartozik, akikkel nem szívesen rúgnám össze a port, de még az ő kérésére se hajtanék fejet az örült elméletei ellen, ahhoz azt hiszem jóval több minden kellene, hogy a lábaim előtt heverjek egyszer csak. - És te mióta is hiszel a pletykáknak?  - kérdezem tőle kíváncsian, miközben egy szőke tincset a fülem mögé igazítok és egy pillanatra még félre is billentem a fejemet.- Minden pletyka csak részben igaz és te pontosan az a személy vagy, aki inkább utána jár a pletykákban elhangzott dolgoknak, mint egyből elhiggye, de lehet tévedek. - mondom neki még mindig komolyan és a pillantásom megállapodik rajta. Részben igaz, hogy a főiskolán tanulok, de ez inkább csak egy ok arra, hogy elhagyhassam ezt a várost és a szülői házat. Szívesen laknék itt, mert a város csodálatos, de amíg apámmal szemben nem tudom megvédeni magamat, addig csak kényszerből fogom betenni ide a lábamat.
Köszönöm és látom még mindig lovagias vagy, de az is lehet, hogy egyszerűen csak valamire készülsz.- mondom neki elgondolkozva kicsit, majd belekortyoltam az innivalómba és éreztem, amint az alkohol átjárja az egész lényemet.


credit by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 29, 2014 9:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Laura + Andreas

are you here darling? perfect!

Csak a szokványos félmosolyomat erőltettem az arcomra, bár van egy olyan érzésem, hogy még egy pohár ital, és magától fognak mosolyok rajzolódni az amúgy általában érzelemmentes arcomra. Nem hiszem, hogy annyira... lehetetlen az, hogy boldog legyek vagy őszinte örömet érezzek. Csupán soha senki nem szolgál rá arra, hogy mnindez így legyen. Pedig szoktak próbálkozni. Vagy mi a fene. De leginkább lerázom azokat, akik ezen próbálnak segíteni. Nekem végképp nincs szükségem arra, hogy mások megmondják, minek örüljek. A mosolygás amúgy sem fér össze a terveimmel. Azokban nincs mosolygás. A jövőmben sincs, amíg emberek fogják uralni a várost. Ez egyszerűen csak nincsen rendjén, és kész!
- Meguntam, hogy otthon csak egymagam iszogatok, és úgy döntöttem, felfedezem a terepet. Jó ideje már nem mozdultam ki az otthonomból - fűztem aztán még hozzá, majd legyintettem. - De ha jól értesültem, akkor te nem élvezed itt minden napi kellemes levegőt, hanem valami... ostoba főiskolai akármivel cseszed el az időt - fintorodtam el kissé, miközben újra belekortyoltam az italomba. Nem arról van szó, hogy nem helyeslem, amit csinál. Csupán megvan a véleményem róla. A tanulásé a jövő. De ha nem éli meg a holnapot, akkor teljesen mindegy, hogy mennyire és hogyan tanul.
- Én állom a hölgy italát! - szóltam oda végül, mikor a felszolgáló kihozta Laura kért italát. Udvarias vagyok. Senki ne mondja nekem, hogy nem.


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
My soul
Kedvenc dal :
Stone Cold
Tartózkodási hely :
♡ Whitmore & Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
♡ Find out the secrets of the people
Humor :
♡ Strange



A poszt írója Wanda Melinda Carson
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 20, 2014 2:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Laura & Andreas

Ohh, damm! Again you?
Ritka pillanat volt az, amikor haza látogattam, hiszen mióta lehetőségem volt innét elmenni egyből el is mentem és képes voltam bármire azért, hogy még nyáron se kelljen be tennem ide a lábamat. Nem a várossal volt a bajom, hanem szüleimmel. Apám túlzott fegyelme az őrületbe tudott kergetni. Pontosan tudom, hogy jó pár éve milyen veszteség érte a családomat, de ez még akkor se jogosítja fel arra, hogy még mindig úgy kezeljen, mint egy ötéves kislányt. Meg persze más okból is szerettem a Whitmore egyetemen lenni, hiszen ott soha nem állt meg az élet. Mindig történt valami izgalmas dolog, ha nem is a rivalda fényben, akkor pedig megbújva a sötétségben, a színfalak mögött. Sokkal inkább szeretettem azokat a dolgokat, amik így zajlottak, hiszen sokkal több mindent tudhattam meg az emberekről.
Amióta egyetemre kerültem sokat változtam én is. Egyre magabiztosabb, talpra esettebb, de talán sokkal inkább rejtélyesebb lettem és persze keményebb, illetve talán még kegyetlenebb is. Sok ember kidobta volna már a taccsot attól, amiket én láttam lent a pincében, vagy az akták fényképein. Engem kíváncsibbá tettek és most is részben emiatt jöttem ide, hogy valamire fényt derítsek. Alig, hogy beléptem a bárba elindultam a pult felé, de pár lépés után hirtelen hallottam, mintha valaki a neven szólítana. Körbe pillantottam és pontosan annak a személynek a tekintetével találkoztam, akire nem igen vágytam. Emlékeztem az első találkozásunkra és talán Ő még rosszabb volt, mint az apám, de még se tudtam volna eldönteni, hogy gyűlölöm őt vagy inkább sokkal inkább kíváncsibbá tesz azzal, amilyen. Lassan elindultam felé, majd egy hamiskás mosoly jelent meg az arcomon.
De jó újra látni Andreas. - mondtam neki még mindig bájologva, de persze ez nem teljesen volt igaz. Végül pedig helyet foglaltam mellette. Mindig is sejtettem, hogy egy ördög lakozik benne, de szerencsére még soha nem láttam azt, hogy mekkora is ez az ördög. Figyeltem őt és nem engedtem el a tekintetemmel, majd újra megszólaltam.
Mi szél fújt erre, hiszen ritka az, amikor téged itt lehet látni. - mondtam neki könnyedén és közben rendeltem magamnak egy italt. Bár az is lehet, hogy csak én tettem be ide a lábamat nagyon régen és azért gondolom így. De biztos voltam abban, hogy nem ok nélkül van most itt és nem azért ücsörög itt, mert itt jobb lenne a kiszolgálás, mint máshol.

credit by lena
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Alibi bar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Yesterday at 4:41 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3