A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 
Földszinti nagyelőadó


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
scared wolf
† Kedvenc dal :
best day of my life
† Tartózkodási hely :
₪ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
₪ how to become a killer
† Humor :
₪ sour



Sean Kyle Claflin ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 25, 2014 11:59 pm

sean & juliette
oh, hell no  
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem tudom, hogyan szüntethetném meg magamban ezt a vég nélküli undort, amit iránta érzek. Ez a természetemmel együtt jár és az csak tetézi, hogy a szüleimet vámpírok mészároltak le. Egyszerűen nem tudom nem gyűlölni a vámpírokat. Egyszer még nevetségesen elbeszélgettem eggyel és felajánlotta a segítségét nekem. Akkor még együtt voltunk a menyasszonyommal és azt próbáltuk kitalálni, hogy miképpen alakíthatnánk a sorsunkat úgy, hogy egy kicsit jobb legyen mindkettőnknek és egyikünk se szenvedjen a folyamat közben. Mondanom sem kell, hogy ez nem jött össze, hiszen akkor már nem azt mondanám, hogy együtt voltunk. Fáj, hogy már nem szoríthatom a karjaim között és meg kellett volna őt látogatnom mindig megnézni, hogy jól van-e. De attól féltem, hogy tovább lépett és abba beleroskadtam volna. Ha látom, hogy valaki más teszi boldoggá az megőrjített volna. Szeretem. Őrülten és visszavonhatatlanul. Ugyanígy szeretem Juliette-t is, de természetesen rá úgy tekintek, mint a testvéremre. Mindketten nagyon fontosak a számomra mégis ellököm őket magamtól azzal, aki vagyok. A menyasszonyomat a folyamatos aggódás miatt és azért, mert önmagamat hibáztattam a sok szenvedésért, amin keresztül ment, de erre még rátettem egy lapáttal azzal, hogy véget vetettem a kapcsolatunknak, amit szintén nem lehetett egyszerű feldolgozni. Akkora egy seggfej vagyok. Rendbe kell tennem magamban ezt a sok baromságot különben egyedül fogok szembenézni a világgal, mert mindenkit elmarok magam mellől.
Mindenképpen keresni foglak. – Csak ennyit tudok kinyögni. Mennyire szánalmas alak vagyok. Csak figyeltem az elhaladó alakját, ami a tömeg közepén helyezkedett el, majd egy idő után a tömeg hatására, már felfedezhetetlen volt a számomra. A legjobb barátommal így viselkedtem. Ezek után még képes leszek a tükörbe nézni? Nem ítélkezhetek mindenki felett a faj alapján. Főleg nem, akkor mikor mélyen valahol láttam megcsillanni a tekintetében azt a lányt, akit annyira szerettem. El kell fogadnom, hogy immár felnőtt nő lett és jó pár évszázadig így is fog maradni ez az egész. Nem tehetek semmit csak annyit, hogy elfogadom. Ezt pedig kénytelen leszek megtenni, ha meg akarom tartani a barátságát, mert én vagyok az egyetlen, aki gátat szab ennek. Legszívesebben már most utána mentem volna, de erre minimum egyet vagy kettőt aludnom kell. El kell vonulnom egy kicsit a külvilág elől, hogy a gondolataimra hagyatkozhassak és az érzéseimre.

|| köszöntem. 40 ||
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Kedvenc dal :
♪ Shape of my heart
♪ Oats in the water
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Gyógyítás, másodállásban regényírás



Juliette Holmes ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Szept. 22, 2014 10:48 am



Sean & Julie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz, hogy örülnöm kéne, hogy találkoztam vele, vagy inkább gyorsan távozni, hogy ne legyen rossz mindkettőnknek. Látni az arcán azt az undort, amit a sajátomon is láttam hónapokig minden egyes reggel a tükörbe nézve... egyáltalán nem valami szívmelengető érzés. Fájdalmas, talán fájóbb mint az, amit magamról gondolok. Hiába tudod, hogy gond van veled, mégis csak reménykedsz abban, hogy mások ezt megcáfolják, mint ahogy az anyám is tette. Egyszer nem láttam rajta, hogy máshogy nézett volna rám, maximum sajnálattal, ahogy látta, hogy szenvedek, szomorúsággal, amikor meghallotta, hogy nem akarom ezt, amikor próbált meggyőzni, hogy ne adjam fel és ne válasszam a biztos halált, hanem legalább próbáljam meg. Tudom, hogy ha mégis azt mondanám, hogy elég, hogy nem megy és nem akarom, akkor már képes lenne elfogadni a döntésemet, de azt akarta, hogy ne futamodjak meg mielőtt még elkezdtem volna. Még mindig nem tudom, hogy igaza volt-e, hogy jó megoldás volt-e ez az egész, vagy inkább maradtam volna ténylegesen halott. Sean pedig most kicsit sem erősít meg abban, hogy jó döntés volt... élni, még ha ilyen formában is.
- Nem hibáztatlak érte Sean hidd el. - egy fájdalmas mosoly jelenik meg az arcomon, épp csak egy pillanatra. Nem akarom itt előtte kimutatni, hogy mit érzek. Így se tudom teljesen leplezni, de nincs szükség rá, hogy szánalomból próbálkozzon. Megértem őt, tudom, hogy ez az egész számára iszonyatos lehet, és nem is várom el, hogy megkínozza saját magát. Nem kell, hiszen már jó ideje nem találkoztunk, meg leszünk ugyanúgy egymás nélkül, mint eddig nem igaz? - Nem változtathatok a múltok. Ha megtehetném, gondolkodás nélkül döntenék e mellett, de sajnos... nem lehetséges. - hátrébb lépek kicsit, de csak azért, hogy még e miatt se érezzen semmiféle kényszert. Már nyitnám a szám, amikor mögöttünk kinyílik az ajtó, és szépen elkezdenek kifelé szállingózni a teremből az emberek, de én most rá koncentrálok legalábbis még, ameddig szeretné. - Pár napig leszek még a városban, itt szálltam meg a hotelben, lesz még pár kisebb előadás, aztán megyek vissza New Orleansba. Azt is megértem, ha... ha nem megy neked ez, rendben? - szeretném megölelni, vagy legalább a vállára tenni a kezem, de nem merem. Hiába a késztetés tudom, hogy ez most nem szülne semmi jót, ezért tartom a távolságot. Egy pillanatra sütöm csak le a tekintetemet, hogy ne lássa a fájdalmat, amit ez a találkozás szült. - Ha nem találkoznánk, akkor remélem minden rendben van veled Sean! - magamra erőltetek egy halvány mosolyt még és csak aztán indulok meg a lépcső felé. Fel kell mennem a szobámba, muszáj. Délután lesz csak egy előadás, amire be akarok ülni, addig összeszedem magam valahogy, addig megpróbálom kitörölni a pillantását a fejemből, elfeledni ezt az undort, amit irányomba táplál jelenleg.

//Köszönöm a játékot! Aztán majd még koccanhatunk, ha Sean össze tudja szedni magát valamilyen úton-módon. ^^//

©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
scared wolf
† Kedvenc dal :
best day of my life
† Tartózkodási hely :
₪ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
₪ how to become a killer
† Humor :
₪ sour



Sean Kyle Claflin ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 19, 2014 10:43 pm

sean & juliette
oh, hell no  
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem tudom, hogy történhetett ez az egész. Mintha vakon jártam volna az utamat egészen idáig. Nem elég, hogy Aurora is miattam váltotta ki az átkát, de még itt van ennek tetejében az is, hogy a legjobb barátom most egy szörnyeteg. Mindig is megértettük egymást és találtunk megoldást arra, hogy megoldjuk a dolgokat, de most nem tudom, hogy mit tehetnék. Egyszerűen a zsigereimbe van kódolva az, hogy gyűlölnöm kell a vámpírokat, ha félig azok, ha csak negyedrészt, akkor pedig ha teljes mértékben, akkor pedig nincsen kérdés, ami felvetődhetne. Ez az egész annyira zavaros. Önző voltam, mikor eljöttem, ha elvarrom a szálakat és utána jövök el, akkor minden másképpen alakult volna. A barátom még mindig úgy vágyna a levegőre, mint minden ember és nem, mint valami szörnyeteg. Aztán ott van Kendra is. Ha vele rendezem a dolgokat, akkor talán soha nem jön utánam és kavar bele a kapcsolatomba. Bár be kell vallanom ez volt az, aminek köszönhetően egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz és sokkal inkább vágytunk a másik társaságára. Be akartuk bizonyítani, hogy a mi szerelmünk mindent kibír. De volt egy olyan pillanat, amikor már nem volt visszaút. Nem volt miért küzdeni, hiszen én nem okoztam neki semmi mást, mint fájdalmat. Azt pedig nem vagyok képes elviselni, hogy minden áldott nap a szemében lássam a szenvedést. Inkább vetek véget az egésznek, ami szintén nem könnyű sem nekem sem pedig neki, de nem fogom az élete végéig megbélyegezni az érzéseit egyfajta állandó szenvedéssel, ami sosem múlna el. Már azt is csodálom, hogy az emlékelvétel vagy mi történt velem Kendra még nem bukkant fel az életemben. Azt pedig még inkább, hogy én nem bukkantam fel az életében. Pedig megérdemelte volna, hogy kapjon tőlem egy fejmosást azok után, ami tett.
 Fáj, hogy ezt kell mondanom elhiheted, de egyszerűen nem tehetek róla.  – Meg akarom ölelni és ugyanabban a pillanatban ki akarom tépni a szívét ezért inkább feltartom a kisebb távolságot, ami szükséges ahhoz, hogy ne bántsam őt, mert ha megteszem, akkor soha többé nem tudnék tükörbe nézni és, akkor nem is ő a szörnyeteg, hanem én, aki képtelen elfogadni, hogy mindez mögött még mindig ott van benne a barátjának a lelke. Mikor lesz egyszer normális, nyugodt életem? A válasz egyszerű. Soha. Valami mindig jön, hogy felkavarja az éppen megnyugvó víz felszínét. – Tudod jól, hogy értettem. Lehettél volna óvatosabb is. Lefogadom, hogy a gondolataidba temetkeztél és azért nem voltál száz százalékosan ott. Ha ez az egész nem történik meg most ugyanúgy állnál itt előttem, de én nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet.. Egyszerűen nem megy. Nekem ehhez időre van szükségem. – Át kell gondolnom és ezt az undorhoz rettenetesen hasonló érzés el kell nyomnom magamban, mert még a végén kárt tennék benne. Vagy tudom is én. De meg kell próbálnom elfogadnom őt. Bármennyire is ellenkezik az ösztöneimmel. A barátom.. Vagy már nem? Nem tudom. De az emlékek, amik hozzáfűznek megkövetelik ezt az áldozatot tőlem, hogy legalább megpróbáljam.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Kedvenc dal :
♪ Shape of my heart
♪ Oats in the water
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Gyógyítás, másodállásban regényírás



Juliette Holmes ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Szept. 15, 2014 4:24 pm



Sean & Julie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Iszonyatos volt magamhoz térni, felfogni lassan, hogy miről is van szó, aztán eltűnni, még mielőtt nem bírom ki és egyszerűen nekiesek a boncorvosnak, akit a tetejében még ismertem is. Kínzó volt a késztetés, amivel a vérét akartam venni... meg akartam ölni. Nem én, hanem... mintha nem is csak én lettem volna akkor a testemben és ez volt benne a legrosszabb. Az emberi élet védelmére esküdtem fel és pont én váltam ilyenné. Ha az anyám nem tud meggyőzni, ami nem volt könnyű feladat, akkor feladtam volna. Inkább vállalni akartam a halált, mint hogy így éljek, szörnyetegként, aki mások halálát okozhatja, ha nem képes visszafogni magát, ha megérzi a vér ízét a szájában. És most pont azt látom a szemében, amit a sajátomban is láttam, amikor az első napokban a tükörbe néztem, és még a mai napig is ugyanez a helyzet, csak talán már kicsit enyhült, megpróbálom elfogadni és megpróbálom a legjobban kihozni belőle. Anya azzal próbált győzködni, hogy mivel élek továbbra is megmenthetek másokat, csak túl kell jutnom a nehezén és ha már képes leszek kontrollt tartani, akkor nem lesz gond. Folytathatom a munkámat, élhetem az életem, mint eddig és még nagyon sokáig segíthetek azokon, akik rá szorulnak. Sejtelmem sincs, hogyan volt képes ezt ennyire... egyszerűen kezelni, én még a mai napig sem tudom, hogy mikor jön el ez a pont, eljön-e valaha is.
- Tudom, megértem. Én se tudok magamra úgy nézni. - sóhajtok egyet, de látszik az arcomon, hogy akármit is mondok nem kezelem ezt olyan jól, mint ahogy mutatom, hiába az a gyenge, fájdalmas mosoly, amivel próbálom azt mutatni, hogy nincs gond, hogy értem őt, hogy ez a normális. Vérfarkas, én vámpír és... képtelen elviselni azt hiszem a jelenlétemet is. Rettenetes érzés... persze, hogy fáj azt látni valakin, aki valaha olyan jó barátod volt, mint nekem Sean, hogy most undorral néz rám. Legszívesebben faképnél hagyna, vagy ami még rosszabb talán... meg is ölne, ha akár csak egy csepp okot is adnék rá, vagy talán még az sem kellene. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, hogy mivel győzzem meg, hogy ettől még én... én vagyok. Anya is ezt hajtogatta, hogy nem más lettem. Maradtam, aki voltam, csak lett egy nehezebb... veszélyesebb oldalam is, akit kordában kell tartanom. Érthető, hogy próbált meggyőzni, a lánya vagyok, nem akart elveszíteni és főleg nem akarta végignézni, ahogy szép lassan elszáll az erőm, mert nem fejezem be az átváltozást. Egy szülőnek sem szabad az átélni, hogy elveszítse a gyereket, én már így is túl sokszor láttam ilyet a kórházban.
- Szerinted direkt nem vigyáztam? Hogy... hogy lehet egyáltalán vigyázni? Csak hazamentem és kész, este, akkor is haza kell menni. Te is tudod, hogy gyorsabbak, erősebb és halkak, mit tehettem volna? - jó persze aztán jött az a kocsi, de vannak dolgok, amikben az ember egyszerűen nem hibás. Túlságosan gyorsan történt minden, és én akármennyire is figyeltem, még sem volt elég. Nem tudom, hogy miért történt, semmit sem, azt sem tudom, hogy ki volt az és hogy miért nem ölt meg. Jó eséllyel, ha nem támad meg simán hazajutok, de az is lehet, hogy akkor tényleg elgázol az az autó és szimplán csak végem lesz. - Sajnálom... tényleg... - teszem még hozzá lassan. Nem az én hibám, de mégis én kérek elnézést tőle azért, amit más valaki tett velem. Mennem kéne, talán az lenne a legjobb, hogy őt se zaklassam fel, hogy elfelejtse és kész. Erős... tovább lép és nem gondol rá, rám... arra, hogy mi vagyok. Csak rövid időre jöttem a városba, rég találkoztunk, simán lehet, hogy nem is találkozunk újra évekig.

©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
scared wolf
† Kedvenc dal :
best day of my life
† Tartózkodási hely :
₪ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
₪ how to become a killer
† Humor :
₪ sour



Sean Kyle Claflin ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 13, 2014 1:17 am

sean & juliette
oh, hell no  
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas lesz viszont látnom őt. Igazából arra sem számítottam, hogy pont itt fogom őt újra látni. Vagy, hogy egyáltalán itt bárkivel is találkozom a múltamból. Az egyetlen személy, akire számítottam az nem ő volt Határozottan nem ő. A családom gyilkosára számítottam, de azt hiszem őt, ha eddig nem találtam meg soha nem is fogom. Talán jobb lenne, ha egy kis időre hanyagolnám a várost. Bármennyire is szeretném nem tehetném. Most kezdtem el kiépíteni magamnak a saját kis életemet. Van munkám és egyiket sem érzem tehernek. Hol edzéseket tartok, hol pedig a kocsik felett görnyedek vagy éppen alatta fekszem. Mindkettő elég közel áll hozzám. A második talán egy kicsit jobban, hiszen mindig is szerettem bütykölni az autókat, ha csak hobbi szinten akkor is rendkívül kellemes kikapcsolódást nyújtott a számomra. Igaz, hogy utána többnyire az egész testemet olaj borította, de ez akkor nem igazán számított csak az, hogy jól érezzem magam.
Nem tudtam elrejteni az arcomról az utálatot bármennyire is próbáltam. Semlegesen akartam ránézni. Külső szemlélőkkel elhitetettem valószínűleg, hogy tényleg semmilyen érzelem nem köt hozzá, de ő nagyon is jól tudta, hogy mit érzek. Ha valaki igazán ismer engem, akkor ő az. A barátom, aki most egy szörnyeteg tekintetével néz rám. A testemben összerándulnak az izmok és azt kiáltják ölj vagy rohanj. Nincs harmadik opció. Bármennyire is szeretném beiktatni és felfedezni ebben a szempárban a legjobb barátomat.
Követtem őt a folyosóra, hiszen egyértelmű volt, hogy nem kell mindenkinek hallania azt, hogy mégis miről is folyik a beszélgetésünk. Egy ideig némaságba burkolóztam és miután teljesen végighallgattam csak akkor kezdtem el beszélni. – Értem, hogy nem te akartad ez idáig rendben is van, de nem tudok ugyanúgy rád nézni.. Egyszerűen nem megy.  – Ez olyan, mintha megcsalt volna Aurora, mikor még jegyben jártunk volna. Nem csak csók. Hanem annál sokkal több. Összetört bennem a világom. Azt hittem képes vagyok elszakadni a múltamtól ezért is jöttem ide és követtem a nyomokat. Most mégis úgy érzem, hogy hibát követtem el azzal, hogy hátat fordítottam a múltamnak. – Mégis miért nem vigyáztál?  – Bukott ki belőlem eléggé ingerülten a kérdés. Ha vigyázott volna most nem lenne ebben a helyzetben. Nem érzeném ezt az undort, ami abból adódik, hogy két ellentétes faj vagyunk. Ha nem utálnám a vámpírokat eléggé, akkor most itt van még egy ok. A legjobb barátomat is a saját képükre formálták. A rohadékok.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Kedvenc dal :
♪ Shape of my heart
♪ Oats in the water
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Gyógyítás, másodállásban regényírás



Juliette Holmes ÍRTA A POSZTOT
Pént. Aug. 29, 2014 3:29 pm



Sean & Julie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Látom, az a baj, hogy túlságosan is jól látom, hogy hogyan vélekedik rólam, bármennyire is ki akarom zárni. Azok az apró rezdülések... Ez van ha régről túl jól ismersz valakit, nehezen játssza meg magát előtted. Azt sem tudom, hogy egyáltalán akarná-e, hogy ne lássam az érzéseit, hogy ne érezzem a gyorsuló szívverést. Én is pont ugyanúgy néztem magamra a tükörben az első napokban és még most is nagyon nehezen küzdöm ezt le, épp ezért olyan rémes ezt még tőle is látni. Nem arról van szó, hogy ujjongó örömöt vártam volna, amikor meglát, de... talán mégis egy kicsivel ennél jobbat. Véletlenül futottunk össze, talán jobb lenne az egészet hagyni és nem menni bele semmibe. Még sem tudom megállni, hogy ne menjek oda hozzá, amikor készen vagyok, még akkor sem, ha így néz rám. Kissé megremeg a szám, mielőtt újra megszólalnék, és akármennyire is akarok, nem megy az, hogy most akár egy kis mosolyt is az arcomra erőltessek. Teljesen esélytelen lenne.
- Eltűntél Sean, mint a kámfor, de... igaz, ami velem történt az... - megrázom a fejem. Talán nem itt kéne, az utolsó sorokban fülelő kollégák mellett. Hülye ösztönös reakció, ahogy a karja után nyúlok, aztán gyorsan vissza is rántom a kezemet. - Kimehetnénk a folyosóra. - javaslat, kérés inkább, hogy jobban fogalmazzak, de tényleg jobb lenne mindkettőnknek, szóval nem is nagyon húzom az időt én elindulok és remélem, hogy hajlandó követni. Nem itt akarom neki felvázolni, hogy mi is történt velem és végképp nem itt fogom elmagyarázni, hogy nem én akartam és ettől még én maradtam, csak... egy kicsit más fizikai adottságokkal.
- Nem én akartam ezt és tudom, hogy mit gondolsz most rólam, szóval nem haragszom, ha képtelen vagy úgy kezelni, mint régen. - az még csak nem is kifejezés, hogy nem akartam. Ha rajtam múlik, akkor nem lennék itt. Anyám erőltette, ő beszélt rá, hogy ne adjam fel, hogy nem haltam meg... nem teljesen, akkor ne válasszam önként a halált. Persze csak akkor szólalok meg, amikor már a folyosón vagyunk és akkor is viszonylag csendesen, mert nem tartozik ez akárkire. Azt viszont szeretném, ha tudná, hogy megértem, hogy nem tudja kezelni ezt, főleg nem ilyen hirtelen. - Röviden megtámadott valaki pár hónapja, majdnem megölt, de valami miatt még sem. Azt hiszem adott a véréből, de nem sokra emlékszem. A sors fintora, hogy aztán elütött egy kocsi. - fájdalmasan elmosolyodom, mert hát így van. Nem történt volna semmi, nem is kellett volna, de ez lett a vége, egy hülye baleset miatt. Én pedig teljes pánikban ébredtem fel a boncasztalon. Nem volt kellemes.

©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
scared wolf
† Kedvenc dal :
best day of my life
† Tartózkodási hely :
₪ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
₪ how to become a killer
† Humor :
₪ sour



Sean Kyle Claflin ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Aug. 28, 2014 8:55 am

sean & juliette
oh, hell no
[You must be registered and logged in to see this image.]
Ha akartam volna se lettem volna képes leplezni a meglepettségemet. Mégis hogyan rejthetem volna ezt el, de komolyan? Nem csak azért lepődtem meg, mert ennyi idő után látom és pont is. Ó, bárcsak ennyiről lett volna szó! De a meglepettségemet az okozta, hogy már nem a gyerekkori barátomra tekintetem, hanem egy szörnyetegre. Vegyes vibrálást éreztem felőle, ami arra utalt, hogy nem veszítette el az erejét, de akkor is egy vérszívó szörnyeteg volt. El akartam menni innen látni sem bírtam, de a lábaim, mintha helybe gyökereztek volna. Nem tudtam elmozdulni egyszerűen csak figyeltem az előadását, amiben egy csomó olyan szó elhangzott, amiről egyáltalán nem hallottam vagy életemben először szembesültem ezzel a kifejezéssel ebből is látszik, hogy ő igazán sok idejét fektette bele a tanulásba. Engem ez természetesen nem kötött le annyira, mint másokat. Másrészt pedig a családom meghalt nem volt kinek lerakni valamit az asztalra csak saját magamnak bizonyíthattam én pedig tökéletesen megelégedtem azzal, amit eddig véghez vittem. A bosszúm nem áll sehol. Az ex mennyasszonyomat is elhagytam, mert úgy gondoltam, hogy így lesz neki a legjobb. Kendra így nem férhet közel hozzá. Ó, hogy mennyire gyűlölöm azt a nőszemélyt. Talán még a vámpíroknál is jobban. Lehet, hogy azt a gyűlöletet, amit jelen pillanatban Juliette iránt érzek felé kellene irányítanom, hiszen ő mégis a gyerekkori barátom nem valami idegen szörnyeteg. Legalábbis remélem, hogy annyit azért nem változott az idők során. Mégis csak a barátom volt.. Nem tudom, hogy mihez kezdenénk, ha egy kegyetlen gyilkos vált volna belőle. Bár a sok latin kifejezésből arra tudnék gondolni, hogy orvostudomány. Bár sosem értettem ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le a dolgokból ezért jobb lesz, ha egyszerűen csak befogom a számat és a gondolataimat is visszafogom. Nem szólaltam meg az előadás végéig. Még akkor sem. Egyszerűen megtapsoltam, ahogy a többiek tették, de a tekintetem egy pillanatra sem hagyta el az alakját, mikor közelebb ért hozzám egyfajta undor járta át a testemet.
Ezt inkább én kérdezném, ha nem gond. Mégis mi ez az egész? – Nem akartam kimondani hangosan, de szerintem pontosan tudta, hogy mégis mire gondolok.
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Kedvenc dal :
♪ Shape of my heart
♪ Oats in the water
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Gyógyítás, másodállásban regényírás



Juliette Holmes ÍRTA A POSZTOT
Pént. Aug. 22, 2014 7:53 am



Sean & Julie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Itt kell lennem, mert sajnos nem mondhattam nemet. Ha szeretném újra felépíteni az életem, a karrierem, akkor kénytelen leszek legalább próbálkozni. Talán így elég, talán a haj, a szemüveg, a más smink, a talán kicsit határozottabb külső... no meg ez amúgy sem egy nagy konferencia, hogy összefuthassak olyannal, aki esetleg ismer. Ilyenkor jó, hogy soha sem volt jó és túlságosan mély viszonyom a kollégákkal, hiszen a legtöbbjük talán épp e miatt nem is gondolna rá, hogy én vagyok, ha meg is látna. Persze arról volt szó, hogy változtatnom kéne, ha már minden más lett, de ez nem olyan könnyű, most sem lett túl sok minden más, az új munkahelyen sem, főleg hogy a legtöbb kollégám ember, én pedig még nem vagyok éppenséggel a legjobb önuralom terén. Zűrös ez az egész... épp nekem, aki mindig arról voltam híres, hogy tökéletesen oda tudtam figyelni magamra, mindenre. Nem azt mondom, hogy irányítás mániás vagyok, de szeretem kézben tartani a dolgokat és a vámpír lét az pont nem olyasmi, ami tökéletesen irányítható. Persze idővel, de ha még ennyire friss a helyzet, akkor cseppet sem, én pedig szeretném, ha idővel már nem ez uralná az életemet és minden lépésemet.
De most nem ez számít, hanem hogy itt vagyok, hogy elmondjam, amit kell, aztán végre visszaüljek a helyemre és eltűnjek a színről, hogy még csak esély se legyen a bajra. Egészen a vége felé közeledek már, amikor meglátom az ajtóban az ismerős arcot. Enyhén szólva is sikerül lefagyni. Összekuszálódnak a szavak, amikor találkozik vele a tekintetem, és a szerencse csak az, hogy ott vannak előttem a jegyzetek, így az elakadó szavakat ki tudom védeni azzal, hogy nehezen, de végül elszakítom a tekintetem, hogy összeszedjem a gondolataimat és befejezzem az előadást. Nagy küzdelmek árán sikerül végül, és szinte már menekülök le a pulpitusról. Nagyot nyelek és persze eszem ágában sincs a helyemre sétálni, hiába a furcsálló tekintetek, amik követnek és Sean felé veszem az irányt, bár sejtelmem sincs mit mondhatnék neki. Vámpír lettem... ha ezt nézzük, akkor az ellensége, még ha én nem is merültem el soha annyira a természetfelettit érintő kötelezőségekbe, mint a faji ellentétek. Csak akkor torpanok meg, amikor elé érek, és finoman szólva is bizonytalanul pillantok rá.
- Sean... szia! - oh, remek nyitás, mintha csak semmi nem lenne ebben furcsa. Vajon tud róla, hogy mi történt, hallott róla, hogy meghaltam, érdekelte? Jó ideje nem beszéltünk. A munka... akárhogy is nézzük, de a rengeteg munka elég szépen elmart mellőlem mindenkit. - Szóval... mi van veled? - most komolyan... egy kicsit megpróbálhatnék értelmesebbeket kérdezni igaz? Főleg a megdöbbent tekintetét látva. Mindenesetre megpróbálom kiterelgetni, mert az utolsó sorokból már így is túlságosan sok kérdő tekintet vetül ránk.

©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
scared wolf
† Kedvenc dal :
best day of my life
† Tartózkodási hely :
₪ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
₪ how to become a killer
† Humor :
₪ sour



Sean Kyle Claflin ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 19, 2014 11:51 pm

sean & juliette
oh, hell no
[You must be registered and logged in to see this image.]
Szerencsére ma már nem kell bemennem. Sem autókat bütykölni sem pedig a nőknek mutogatni magam, mert az edzést, amit művelek inkább nevezném annak, hogy magamat mutogatom a hölgyeknek, mint bármit is csinálok, hogy mégis miért? Mert egyik sem fejlődik. Gondolkozom, hogy átadom őket Gabriella-nak. Az a nő.. Komolyan a frászt hozza rám. Erőteljes határozott hanggal rendelkezik és még engem is vérfarkas létemre elég könnyedén maga alá gyűr. Ami pedig a hab a tortán, hogy nem egy óriási két méter magas nőről beszélünk, hanem egy igen dögös hölgyeményről. Férfiból vagyok ezt észreveszem, de azért nem fogok rányomulni, mert az teljes mértékben nem az én asztalom. Nem keverek a munkatársakkal és nem is ott szerzem meg a legújabb barátnőjelöltet. Bár még ki tudja. Mondjuk sosem buktam az üresfejű nőkre, akik egyszerűen csak azt akarják elérni, hogy a közelemben lehessenek. Kidobnak egy csomó pénzt, mert elméletben meg akarják védeni magukat aztán a vége az lesz, hogy már lassan azért fizetnek, hogy velem edzhessenek. Pedig van bőven még választék az edzők között és tisztában vagyok adottságaimmal.. Egyik kollégámnak sincs beverve a képe, szóval mondhatjuk azt, hogy jó állapotban van.
A hotel földszintjére tévedek, amikor észreveszem az egyik ajtó mellett, hogy valami előadás zajlik. Hm. Nem kenyerem az orvostudomány, de azért kíváncsi vagyok egy mondatból hány szót fogok megérteni az előadók között. Hangtalanul belépek, majd pedig az éppen akkor előadást tartó hölgyeményre fut a tekintem. Egy pillanatra nem ismerem fel aztán, mintha belém csapna a villám úgy önt el a felismerés. – Mi a..? – Régen elváltak már az útjaink, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogom viszont látni és így.. Vámpírként.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Kedvenc dal :
♪ Shape of my heart
♪ Oats in the water
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Gyógyítás, másodállásban regényírás



Juliette Holmes ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 12, 2014 9:50 am



Sean & Julie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Tudom, hogy nem kellett volna vállalnom, de mégis csak egy kis konferenciáról van szó, egy kis városban és ha minden lehetőséget visszautasítok az egy idő után kicsit sem segít majd, hogy előre léphessek, már pedig akarok. Új élet, új név, legalábbis a vezeték, amit használok, új munkakör, bármennyire vágyom is a sürgősségire, de majd talán idővel tényleg képes leszek uralni ezt az egészet és akkor már könnyebb lesz... remélem. Addig pedig a kifogások maradnak, ami miatt az én tudásommal nem vállalok komolyabb feladatokat, pedig lehetőségem lenne rá. Ezért nem tudtam kihúzni magam végül a kórház igazgató kérlelése - már-már parancsa - alól, hogy jöjjek el. Hallgassam meg az előadásokat, véleményezzek, a fontosabb információkat jegyezzem fel, ami a mi kórházunkat is illeti és ami a legrosszabb szóljak pár szót én magam is. Ez a kellemetlenebb része, mert bármennyire is kis város, bármennyire is távol van Seattle-től akkor is meg van az esélye, hogy olyan valakibe botlom, akit ismertem régről. Az talán az egyetlen szerencsém, hogy ez nem sebészeti, csak általános orvosi konferencia, én pedig az utóbbi időben gyakrabban viselek szemüveget, a hajam is vörös. Tudjátok, mint Suparman, ő is simán elrejtőzött egy szemüveg mögé, talán nálam is beválik. Persze azért azzal nyitok, hogy felmérem akadnak-e ismerős arcok, de nem fedezek fel első pillanatban egyet sem, így már bátrabban indulok meg a pódium felé a konferencia immár második napján, hogy a rövid fél órát kis előadásomat tálaljam, ami természetesen a kórházunkat illeti, annak fejlesztéseit, távlatait, hiszen akadnak itt befektetők is, akiktől pénzeket lehet kicsikarni, ha az ember elég hatásosan adja elő magát.

©
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 2:53 am
Vissza az elejére Go down
 

Földszinti nagyelőadó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Belváros :: Hotel-