Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Május 20, 2015 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Május 17, 2015 9:11 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Talán a hormonok, talán a túl sok érzelem vagy egyszerűen csak túl sokáig nem hallattam a hangomat és emiatt tört ki a vulkán. Nem tudom, hogy miért nem bírtam most lakatot tenni a számra vagy éppen a cselekedeteimet miért nem bírtam kontrollálni. Egyszerre éreztem szabadnak magamat és egyszerre lettem még inkább szomorúbb, ahogyan a szavak elhagyták az ajkaimat. Minden szó, amit mondtam vagy mindent tett valódi volt. Nem azért tettem, mert nem éreztem, hanem azért tettem, mert így éreztem és ezt gondoltam az indulat hevében. Tudom, hogy hallgatnom kellett volna és nem felvenni a dolgokat, de nem ment. Elegem volt abból, hogy mindent el kellene viselnem, ahogyan azt is, hogy a családomra mit mondott. Legbelül fájt, de még se mondtam neki. Lehet azt hiszi, mert kikapcsolva voltam egyszerűen nem érdekel, pedig nagyon is érdekel. Lehet nem a családomat kell szeretnie, de örültem volna annak, ha az évek alatt csökken a gyűlölete irántuk. Ha őket ennyire megveti, akkor vajon miként képes engem szereti? Miként képes kedvesének hívni?
Szerettem volna újra megszólalni, de annak mi értelme lett volna? Semmi. Ajkaim elváltak egymásra, szóra nyílt a szám, de végül egyetlen egy hang se jött ki rajta. Megrázom a fejemet, majd egy kisebb sóhaj keretében becsukom és lesütöm a szememet. Figyelem a gyűrűt a földön és nem értem, hogy miként került újra oda. Egyszer már az elmúlt egy napban kikötött a földön, csak akkor a pincében. Talán ez valami jel lenne? Vagy mit akar ez jelenti, hogy a gyűrűnek mostanában ez a sorsa? Szeretem őt, de mégis annyira zavaros minden. Egyszerűen nem tudom mit kellene tennem. Nem akarom, hogy teher legyek számára. Azt hiszem előbb újra magamat kell megtalálnom. Rá kell jönnöm, hogy ki vagyok most és merre tartok. Gyermeket várok, de még se tudok örülni. A két legfontosabb személy az életemben itt van velem, de mégis úgy érzem, hogy valamit elcsesztem, hogy valami gond van velem.
Nem akarom, hogy miattam halj meg újra vagy, hogy bajod essen. Szeretlek, így nem jöhetsz velem. Egyedül kell szembe néznem velük. - mondom neki komolyan, majd egy kósza tincset kiszedek az arcomból. Figyelem őt és viszonozom a csókját, majd pedig hagyom, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt újra. Nem sokkal később pedig jó pár perc erejéig újra a karjai között próbálok megnyugodni. Amikor elválunk egymástól, akkor végig simítok az arcomon és csendesen hallgatom, amit mond.
Miattam nem kell semmit se csinálnod. Nem vagyok éhes, illetve köszönöm a tippeket.- mondom neki egy félszeg mosollyal az arcomon. Közelebb lépek hozzá és egy gyengéd csókot nyomok az arcára. - Én inkább lefekszem aludni. Jó éjt Enzo. - mondom neki barátságosan, majd mielőtt bármit is tudna mondani eltűnök a szeme elől. Hamarosan már forró zuhanyt veszek, tiszta ruhába bújok és bevackolom magamat az ágyamba. Felhúzom a lábaimat, már amennyire tudom a hasamtól és a gondolataimba merülve szép lassan elalszom.


Breathe me || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 29, 2015 10:15 am
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie



Mi ütött belém, azt én sem tudtam. Egyáltalán mi ütött belénk. Normál párok mézes heteket töltenek együtt, majd mikor híre kél annak, hogy gyerekük fog születni, egyszerűen babaváró bulit tartanak, ahol a nők csacsogásától lesz hangos a ház. Ennek ellenére, s a puszta tényt sem figyelembe véve, hogy egyáltalán nem vagyunk normális párok kategóriába sorolhatóak, mi inkább a másik nyakának ugrottunk, ami könnyebb volt, mint normálisan átbeszélni a dolgokat.
A gyűrű úgy csapódik hozzám, majd zuhan a földre, mintha legalább egy mázsa lenne, és az elmúlt pár nap után kijelenthetem, sokadjára érzem azt, hogy a foglalatban lévő kő az örökös ide-oda csapkodást nem fogja sokáig a helyén tűrve túlélni. A hang ismét fülembe szökik, ahogy a fém a fa parkettához csapódik, és olyan, mintha valami láncot szakítottak volna el. Nem veszem fel a földről, igazából tudomást se akarok venni róla, de mégis lenézek rá a földre és arcomra furcsa grimasz ül ki, nemtetszésem jeléül.
-Meglehet.-jegyzem meg, halkan, de hallhatóan, hisz az ő hallását nem kell félteni, és a hangot se adnék ki is értené, amit mondtam.
Majdhogynem mosoly szökik arcomra a "kedves kis bókja" hallatán, de ehelyett ezt csak magamban morzsolom el és megkeményedett, szoborszerű arccal nézek rá. Szó se volt arról, hogy hős szerepet akartam magamra vállalni, ha ezt hitte, ajtót tévesztett ismét, de bizonyos döntéseknek ára van. S ezt az árat nem hagyhattam, hogy ő vagyis ők szenvedjék el. Az én keresztem volt, nem az övé, és soha nem is kértem, hogy annak gondolja a gondjaim. az ő családja nem sokat segített abban, hogy mindennek vége legyen, ellentétben vele, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy van kiút a pokolból is. A helyzet kifordult abszurdsága, hogy nemrég magát nem tudta megvédeni a pokoltól, s valahol mindig is tudtam, hogy én leszek számára az, aki ezt az érzést megmutatja és előidézi.
-Nem, valóban nem kértél. De tudom, hogy vagy olyan makacs, hogy akkor sem kérsz segítséged, ha az életed kerül veszélybe. Ehhez neked semmi közöd nem volt. Engem tartottak fogva, nem téged, én szöktem meg előlük. Tudtad jól, hogy nem fogom hagyni magam, nem értem hát, mire volt ez a nagy meglepődés.-nem hiszem, hogy oltanám, inkább csak tovább szítom a tüzet, magam ellen, vagyis inkább magunk ellen, a vitát elmélyítve.
Nem engedem útjára, magamhoz húzom és megcsókolom, úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy karjaimban tarthatom. A gyermek szívverése eleve gyorsabb egy felnőtténél, de ez a heves dobogás nem annak volt a jele, hogy élvezné a helyzetet, sőt. Olyan volt, mintha parancsot akarna nekünk adni, moderáljuk magunkat, mert ő is ott van és hall mindent. Mikor elszakadok tőle, olyan kérdést szegez nekem, amire a választ nem tudom. Megrázom a fejem, és vállat vonok, ahogy a gondolataim is előtörnek mimikámra és mozdulataimra zúdítva a tudatlanság jeleit.
-Semmit. Nem tudom... fogalmam sincs. De azt tudom, hogy maradnod kell.-szólalok meg végül, hangom pedig épp annyira bizonytalan, mint amilyen a válaszom volt.
Olyan egyszerűnek tűnt megtartani, de olyan egyszerű volt elveszteni is mindazt, amit felépítettünk, de harc nélkül nem voltam hajlandó semmit sem feladni ilyen egyszerűen.
-Akár hagyod, akár sem, de nem engedem, hogy hozzád érjenek, vagy ártsanak neked. Se most, se máskor, soha. Elég volt az örökös csatákból, a túlélésből, ideje lenne élnünk, cipelve a terheinket, amiktől nem szabadulhatunk, de velük élve, nem elnyomva miattuk.-nézek rá, gyengéden végigsimítva könnyáztatta arcán, letörölve annak jeleit is, még ha a vörös szem mindent el is árul.
Egy másodpercre elengedem, lehajolok a földre és felveszem a gyűrűt, majd megfogom kezét, és újra gyűrűsujjára húzom az aprócska ékszert, ami ismét túlélte, hogy a földre hullott.
-Összedobok valami vacsorát, te pedig pihenni fogsz mostantól. Semmi idegeskedés, semmi felesleges izgalom. Helyette nézegethetsz új konyhabútort és azt hiszem pár vázát, vagy amit akarsz a nappaliba. -adok ötletet arra, hogy mit csináljon, szándékosan nem arra, hogy mit ne csináljon. Csak egy kis nyugalomra volt szükségünk, hogy felépítsük ugyan azt, amit leromboltunk, ehhez pedig nem kellett sem közönség, sem pedig segítség, csak Mi.

▲ music: Don't Cry▲ ▲Words: 649▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 25, 2015 7:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Nem akartam belemenni ebbe a vitába, elegem volt a vitákból. Fáradt voltam, s őszintén szólva az érzéseim se voltak helyén. Nem vágytam arra, hogy még inkább valaki a földbe tiporjon. Lehet, hogy sokat kértem vagy esetleg sokra vágytam, mert azt szerettem volna, ha egyszerűen a karjaiba zár, de tudtam jól, hogy erre nem fog sor kerülni, ezért is indultam el inkább kifelé a konyhából, hogy ne legyen egy újabb csatatért itt, de a szavai egyszerűen megállásra kényszerítettek. Lassan fordulok meg, majd úgy nézek rá, ahogyan talán még soha.- Még mennyiszer fogod a képembe vágni, hogy kikapcsoltam? Olyan voltam, ami ellen mindig is küzdöttem? Még mennyiszer akarsz újra a sárba tiporni?! -kérdezem tőle hevesen, majd az utolsó kijelentésére lekapom a gyűrűt az ujjamról és újra hozzá vágom.- Akkor menjél! Biztosan jobb lesz, mint én! Biztosan kevesebb gondod lesz vele, mint velem! - mondom csöppet se kedvesen és hiába hullik darabokra a szívem minden egyes másodperccel, ahogyan a gyűrű egyre távolabb kerül tőlem nem érdekel. Ezt akarta? Akkor megkapja! Felőlem lehet szabad! Nem kell itt lennie és kitartania mellettem. Nem muszáj velem lenni azért se, mert a gyermekét várom! Semmi se kötelező, hiszen szemmel láthatóan a vadbaromnak sokkal fontosabbak az ő érzései, mint egy visszakapcsolt állapotban lévő terhes nőé.
Fogalmad se volt még akkor, hogy a gyermekedet várom! Amikor holtam beállítottál az nap tudtam meg én is!! És tudod mit? Rohadtul nem kértem, hogy védj meg minket, mert ha rám hallgatsz és nem mész el oda, akkor nem is kellett volna ezt a hős szerepet vállalnod idióta, magának való barom vagy! - mondom neki csöppet se kedvesen, miközben egyre hevesebben kezdenek hullani a könnyeim. Érzem, amint a gyermek szíve is egyre gyorsabb lesz és azt is, ahogyan egyre erősebben rugdosni kezdi a hasamat. Nem lenne szabad veszekedni, de szegény csöppségnek semmi más nem jutott eddig, mint egy őrült édesanya, majd egy veszekedő szülőpáros. Sokkal jobbat érdemelne ennél, de mégis a sors kegyetlen vele. Egy pillanatra lesiklik a kezem a gömbölyödő pocakomra és lassan simogatni kezdem őt, mert szeretném, ha megnyugodna. De nem kérhetem ezt tőle, hiszen édesanyja is éppen a lehető legrosszabb passzban van. Végül eljutok arra a pontra, amikor úgy érzem, hogy mindegy mit mondok, mert olyan mintha a falnak beszélnék. Elhiszem, hogy neki is nehéz, de akkor mennyire lehet nekem nehéz? Miért nem képes ezt látni? Miért nem képes csak egyszerűen mellettem lenni és segíteni, ahogyan régen tette? Vajon most már nincs innét menekvés? Romokba dőlt az eddig boldogságunk. Egy pillanatra lenézek az üres kezemre, s figyelem a gyűrű nyomát, ujjammal lassan megérintem és érzem, hogy menyire mardos már csak ennek a gondolata, hogy idáig jutottunk, de ha neki ez kell, a szabadság, akkor legyen. Lassan végül megfordulok és elindulnék le a szobába, de nem enged. De mielőtt bármit is mondhatnék, ajaki az ajkaimat érintik. Viszonozom a csókját és lassan a karomat a nyaka köré fonom és egy pillanatra elhiszem azt, hogy minden rendben lehet.
De így nem mehet tovább. Nem veszekedhetünk örökké. Hibáztam, de mégis mit vársz tőlem, Enzo? - kérdezem tőle szipogva, de nem mozdulok meg. Érzem, hogy a tökmag még mindig túlzottan mozog legbelül, de tényleg nem tudom ezt tovább csinálni. Akarok minden egyes pillanatban veszekedni vele, azt szeretném, ha boldogok lennénk úgy, mint a baleset előtt. - Nem akarom, hogy bajod essen. Talán megkímélnek addig, amíg a csöppség a hasamban van, de a tetteimért vállalnom kell a felelősséget. Ezen te se tudsz változtatni. Nem emészthet fel a lelkiismeretem, mert nem mondom el nekik vagy mert nem vállalom a következményt. Az emberek megölését már nem hozhatom helyre, de talán ezt még igen... - mondom neki sietve, majd eddig amennyire engedi a pocakom hozzábújok. Szorosan a karjaimat a dereka köré fonom és nem mozdulok. Egyszerűen csak ott maradok az ölelésében és próbálok megnyugodni.



Breathe me || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 18, 2015 8:15 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie



Beismertem, hogy ez így nem mehetett tovább, és jómagam tudtam, hogy képtelen vagyok nem önző mód kezelni a helyzetet, de a mai nap elég indokot adott arra, hogy ismét így viszonyuljak mindenhez. Kezdtem fáradt lenni, elegem lett és valahol legbelül, valamiért némi magányra vágytam, semmi másra. A takarítás már értem, hogy a nők többsége szerint miért jó arra, hogy az agy kikapcsoljon, de nyugalom addig tart csupán, míg a hullák eltüntetése után visszatérek a konyhába, ahová lassú léptekkel besétál és leül az asztalhoz, társául egy tálca süteményt választva.
Töltök magamnak egy italt, majd még egyet, közben csípős megjegyzéseket téve, és hidegen hagy a reakciója, az, hogy mennyire kínzom vele. Ehhez értek. Mások lelkét eltaposni, fájdalmat okozni, én ez vagyok, és ha azt hiszi, hogy a valódi énem elrejtése a házasságunkban mindennapos cselekedet lesz tőlem, nagyot téved, és erre most tanúbizonyságot is teszek. Vagyok, aki vagyok, nem fogok megváltozni.
A villa az asztalon csattan, majd hasonló hévvel kapja ki kezemből a poharat, ami a nemrég lemosott asztalon eltörve hagyja, hogy a drága ital kifolyjon és előbb befejezett munkám kárba vesszék.
Halom, amit mond, vagyis inkább üvölt, és ahogy a nappaliba indul, az már-már színpadias jelenetre emlékeztet.
-Nem úgy néztél ki egy napja, mint akit bármi is rohadtul megviselt volna. Másrészről pedig, hidd el, találnék olyat, de ahhoz még csak innom sem kellene.-válaszolok neme egyszerűséggel, talán az éhgyomorra lenyomott italok nem tettek jót nekem, s meglehet, hogy csattanni fog keze az arcomon, de megéri.
Látom a szeméből alágördülő könnycseppet, hallom a baba szívverésének hangját, ami egyértelmű, hogy a normálisnál gyorsabb és érzi, hogy idekinn a helyzet nem éppen a legvirágosabb.
Újabb kör jön, szavai csak úgy ömlenek belőle, és igaza van, s bár ezt tudom, külső jelét nem mutatom, csak az ajtófélfának támaszkodom és semmitmondó arccal nézek rá, mérem végig.
-Kisétáltam azon a rohadt ajtón, mert nem bírtam nézni, ahogy emészted magad a múlt miatt, mintha változtathatnál rajta bármit is.-csattanok fel, ellökve magam az ajtófélfától, eddig semmit mondó arcom most megkeményedik, és hangom szinte megfagyasztja a kettőnk között lévő levegőt, olyan hűvös és dühtől izzó. Soha nem kiabáltam vele, nem ilyen hangnemben, de egyszerűen megborult bennem és a kettőnk közt lévő egyensúly, és mintha egy sebesen, de egyenletesen folyó patakból egy sebesen zuhogó vízeséssé változott volna minden. -Hónapokig halott voltam, hogy téged és a gyerekem védjem attól, hogy az idióta bérenc ne rajtatok bosszulja meg a szökésem vagy az isten tudja mit, amiért célkeresztbe kerültem. Óvatos voltam, kitéptem a saját szívem, hogy ne kellejen szenvedned a gondolattól, hogy nem jöhetek vissza. Volt félbehagyott dolgom, tudtam, hogy úgyis a két világ között fogok ragadni.-lépek hozzá még közelebb egy lépéssel, szemem dühtől csillogó feketén mered övébe és mintha valóban kifordítottak volna, sejtelmes és vészjósló arcot vágok, egyszerre ijesztően és fájdalmasan őszintén kiadva a gondolataim magamból.
Megtorpanok, és nem mozdulok, csak arcát fürkészem, de ahogy hátat fordítana és távozna, mindegy, hogy mit mond vagy tesz, elkapom kezét, magam felé fordítom, és kezeimmel szorosan megtartva arca két oldalát, megcsókolom. Nem túl gyengéden, határozottan mégis becézgetve ajkait, nem hagyva, hogy elszakadjon tőlem, csak érezni akarom a mellkasomban a szorítást, hogy érzek, érzek iránta, hogy törődni akarok vele, hogy nem változtam meg, mióta visszajöttem, hogy minden lehet olyan, mint régen. Olyan, mint amikor a gyűrűt az ujjára húztam.
-Nem megyek sehová.-jelentem ki, mikor elszakadok tőle, és csupán annyira húzódok távol, hogy beszélni tudjak, homlokom homlokának támasztva hagyom, és nem engedem, hogy szabaduljon. Hasa ebből a közelségből enyémnek simul, és érzem, ahogy valami erőteljesen megmozdul, mintha a gyermekünk rugdosva jelezné, hogy ő is itt van.-Nem kell egyedül eléjük állnod és cipelned ezt, és ha bárki is egy ujjal hozzád akar nyúlni, eltöröm a kezét, mielőtt kigondolhatná, hogy mit akar tenni.-adom tudtára, könnyektől kissé vörös szemébe nézve. Mintha visszatalálnék régi önmagamhoz, próbálok nem a múltra gondolni, így mikor elengedem, kezem hasára teszem és elmosolyodom.

▲ music: Don't Cry▲ ▲Words: 633▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 18, 2015 6:23 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Hirtelen nem tudtam volna megmondani azt, hogy mivel volt nehezebb szembenézni. Enzo-val vagy esetleg a bennem tomboló érzésekkel, illetve esetleg azzal, ahogyan hirtelen rájöttem arra, hogy édesanya leszek?  Kerekedő pocakom volt már, de ennek ellenére olyan volt az egész, mintha én is csak ezen a napon tudtam volna meg. Eddig nem túlzottan számított az, hogy éli fog-e eme csemete vagy nem. Emiatt igazán gyűlöltem magamat, mert mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer édesanya leszek, de egy pillanat alatt megfosztottak ettől az álmomtól abban a pillanatban, amikor megöltek. Elvették tőlem az életet, kihúzták alólam a biztos talajt és fogalmam nem volt, hogy mit kellene tennem. De aztán szép lassan sikerült felállnom és célt találnom magamnak. Lehet, hogy nem volt mindig könnyű és voltak olyanok, akik hátat fordítottak nekem. S erre a gondolatra eszembe jutott az is, hogy megöltem... megöltem egy férfit, akit nem kellett volna. Nem vétett akkorát számomra, legalábbis Stefan ezt nem érdemelte meg, de én vétettem és egy jó embert megöltem. Tudom jól, hogy mára már megváltozott, mert hallottam a hírét, de abban a pillanatba és olyan állapotban egyáltalán nem érdekelt és nem számított. Mintha a jó hirtelen nem létezett volna, csak a rossz.
Fogalmam nem volt arról, hogy Enzo mit csinál vagy esetleg itt van-e még a házban azok után, ahogyan magamra hagyott. Nem akartam rágondolni és próbáltam minden neszt kizárni, ami előbb-utóbb sikerült is. Csak én maradtam, a fájdalom és a tökmag szívdobogása, ami fura módon segített megnyugodni. Egy darabig csak hallgattam azt az egyenletes ütemet, majd óvatosan megérintettem a pocakomat, mintha attól tartanék, hogy nem fogom őt ott érezni, hanem csak valami tréfa, elmém elmebeteg játéka lenne. A szemeim lassan lecsukódtak, a pocakomat idővel egyre bátrabban kezdtem el simogatni, miközben elmorzsolta egy-két könnycsepp kíséretében egy bocsánatot, majd miután sikerült összeszedem magamat éreztem, hogy éhes vagyok, de fura módon nem vért kívántam. Annak a puszta gondolatától is felfordult a gyomrom. Hamarosan meg is találtam egy falatnyi boldogságot sütemények formájában, de persze nem sokáig élvezhettem a csöndet és a gondolataim rendezését, mert Enzo megjelent, viszont nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy nem bírt csöndben maradni. Eleinte sikerült kizárnom őt, de minél több szó hagyta el az ajkát, annál inkább éreztem, hogy hamarosan egy újabb vulkán fog kitörni. Végül kissé hangosa csattant a villám az asztalon, majd mit sem törődve vele, egyszerűen csak kikaptam a kezéből a poharat és az asztalra vágtam a tartalmával együtt. Nem érdekelt, hogy széttörik és kifolyik mindent beborítva. Elegem volt ebből a vádaskodásból, mert úgy adta elő az egészet, mintha csak neki lett volna az a helyzet és a jelenlegi is rossz. - Te tényleg ennyire idióta? Ennyire vak lennél, hogy nem vennéd észre azt, hogy nem csak téged viselt meg az elmúlt hónapok vagy az, ami ma történt? - kérdezem tőle és az ujjammal megbököm a mellkasát, de a szemeim csak úgy izzanak. - Inni akarsz? Sajnáltatni magadat? Akkor gyerünk menj el, ha annyira rossz neked. Biztos találsz egy megfelelő kuplerájt magadnak, ahol olyan nőt is meglelsz, aki képes kevesebb fejtörést okozni, mint én!!! - mondom szinte üvöltve, majd kikerülve őt elindulok a nappali felé, de még egy pillanatra hátranézek és megrázom a fejemet. Lassan az ajkamba harapok és sietve törlöm le azt a pár könnycseppet, amit megjelenik a szemem sarkában, majd elindul elfelé az orcámon. - Szeretlek Enzo és soha nem fog változni, de szerintem azzal, hogy visszahoztál és utána magamra hagytál minden rendben van? Nem a szavaidra lett volna szükségem utána, hanem arra, hogy egyszerűen a karjaidba zárj és újra biztonságban érezhessem magamat! Arra, hogy a megtépázott lelkem meg tudjon nyugodni, de ehelyett te csak kisétáltál az ajtón. -  mondom neki egyre halkabban, de még mielőtt közbe tudna vágni folytatom tovább a mondandómat.-  Sajnálom. Tényleg sajnálom, de nem gondolod, hogy részben te is hibáztál? Ha óvatosabb maradsz, akkor nem történt volna meg ez az egész. Nem lettél volna hónapokon keresztül távol, nem fordultam volna ki ennyire magamból. De tudod mit legyen igazad, minden az én hibám. Én voltam gyenge és túl sok baj van velem. - adom meg magamat annak, ami elkerülhetetlen. Elegem volt a veszekedésekből és annak ellenére, hogy tényleg megfogadná a tanácsomat és elmenne szórakozni ugyanúgy szeretném, annak ellenére is, hogy fájdalmat okozott nekem. Nem lehet mindig minden tökéletes. Ezt már megtanultam, ahogyan azt is, hogy mind a kettőknek nyitni kell a másik felé, ha ezt helyre akarjuk hozni. Lehet nem a legjobb taktikát választottam azzal, hogy mindent a nyakamba vettem, de legye. Ha neki az kell, hogy mindennek én legyek az oka, akkor leszek.... Majd elindulok kifelé a konyhából, de még mielőtt eltűnnék teljesen újra felpillantok rá és az otthagyott dolgokra az asztalon. - Nem neked kell majd Caroline, Bonnie és a többiek elé állnod azzal, hogy megölted Stefan-t, hanem nekem. Szörnyeteg voltam és a tetteimért vállalnom kell a felelősséget és ezen te se változtathatsz. Maximum annyit tehettél volna, tehetsz, hogy mellettem maradsz és nem nekem esel megint. Fáradt vagyok, így inkább lefekszem. Te megy tegyél belátásod szerint. - a végére szinte elbicsaklik a hangom és már szinte rá se nézek, mert nem akarom látni a fájdalmat, illetve a gyűlöletet se a szemeiben. Túl sok mindent történt, amíg távol volt, így jobb, ha tőlem tudja meg a dolgokat és nem mástól. Ezek után pedig a könnyeimmel küszködve fordítok neki hátat és elindulok a szobánk felé.





Breathe me || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 18, 2015 5:28 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


Elegem lett abból, hogy a lelkét ápolgassam feleslegesen, hisz a döntését jól láthatóan meghozta, és esze ágában sem volt hallgatni a józan eszére, csak makacskodni. A konyha csendes békéjében és fertelmesen tömény vérszagát próbáltam kizárni. A múltam megengedte, hogy ellenkezzek ilyen dolgok ellen, ahogy rövid ideig kis adag verbéna sem okozott nehézséget. De Maggie-t nem tudtam csak így kizárni, még ha próbáltam volna sem hiszem, hogy előrébb jutottam volna a helyzetből, amiben most voltam.
A szivaccsal végigsikálom a falat, majd a véres vizet a lefolyóba öntöm, tisztára cserélem és folytatom az asztallal. Eszembe jut a nő, aki átváltoztatott, az éhség, ami nem sokkal ébredésem után, mondhatni másodpercek elteltével magába kerített. Ennek ellenére most nem érzem a torkomban kaparó éhség jelét, amit a kezemhez tapadt vér keltene fel bennem, de meglepő mód annál jobban kezdek undorodni tőle.
A szellőztetés hatásosnak bizonyul, az ablakon friss levegő áramlik be, a fertőtlenítő szagával társulva, mintha nem is lett volna soha vérszag. A két hullát ideiglenesen a pincébe cipelem, letakarva őket, és úgy döntök később majd erről is gondoskodom. Nekitámaszkodok a falnak, és eszembe jut a pillanat, ahogy pár órával ezelőtt itt hallottam meg először a gyerekem szívének heves dobogását. A gondolattól a hideg ráz ki, s jóérzés helyett furcsa ellenszenv uralkodik el rajtam.  
Lassan visszaindulok, először a nappalit mérem fel, és a sötétben leülök az egyik kanapéra. Ahogy meghallom, hogy a csigaházként szolgáló szobából előjön, a konyhába sietek, és mit sem törődve a lehetséges reakciójával, egy kis italt töltök egy pohárba, és a pultnak támaszkodom. Figyelem, ahogy besétál, kiveszi a hűtőben lévő süteményt, de nem szólal meg, szemeit lesütve mereven bámul maga elé.
-Ennyire sok mondanivalód ne legyen.-jegyzem meg, igen rideg hangnemet megütve vele szemben, és látszik arcomon a közönyösség, szememben pedig a belső harc, amit magammal vívok.
-Egy bocsánatkérés, vagy valami azért kitelhetne tőled is. Nem tudom, feltűnt e, de az elmúlt fél napban mást se próbáltam, csak a tiéd elérni. Erre egy kikapcsolt, tomboló nőbe botlok, aki miután visszakapcsol, olyan lesz, mint egy zombi. Az esélye annak, hogy egy percig örüljek a gyerekem hírének, eddig nulla volt, és ha rajtad múlik nem fog változni. Azt pedig ne is várd, hogy esedezni fogok, mert ma belefáradtam abba, hogy másokat a józan eszükre való hallgatásra beszéljek rá, és kirángassam őket a tébolyból.-csapom a poharat a pultra és töltök magamnak újabb italt, de tekintetem egy percre sem veszem le róla, és bár nehezemre esik megállni, hogy ne öleljem magamhoz, ez a lépés most rá vár. Azt hiszem eleget tettem ma, hogy kirángassam a saját maga poklából, az elkövetkező döntések az ő döntései, csak az övéi. Nem sétált el, tehát maradni akar, vagyis egyenlőre, viszont szavaimból kiszűrhette ismét, ha menni akar, nem állítom meg, ha nehezemre esik is így tenni.

▲ music: Dream▲ ▲Words: 455▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 13, 2015 6:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Enzo mindenkinél jobban ismert, neki meg kellett volna érteni azt, hogy miért érzem így a dolgokat és miért gondolom azt, hogy szörnyeteg vagyok, de olyan volt, mintha a falnak beszélnék és semmit se értene meg a fájdalomból. Nem kértem tőle, hogy törölje az emlékeimet, ahogyan gyűlölni se szerettem volna, de ebben a pillanatban talán a szerelem mellett az volt a legerősebb érzelem. Egyszerűen teljesen elvesztem és ne láttam a kiutat ebből a dologból. Túlzottan fájt minden egyes levegő vétel. Nem értettem, hogy miért nem tud csak ott lenni mellettem szavak nélkül és egyszerűen a karjaiba zárni. Helyette még ő is nekem esett. Legalábbis most teljes mértékben úgy érzetem, hogy ő is milliónyi darabra szakadt szét. El akartam tűnni onnét, elsúlyosodni a föld alá és soha többé nem kikerülni onnét.
Nem vágytam arra, hogy ne tartson szörnyetegnek, de legalább ne vágta volna a fejemhez. Hallottam a szavait, de szép lassan minden összefolyt és csak ugyanaz zakatolt a fejemben, hogy gyilkos vagyok és ennek nem kellene számítani, mert ragadozó vagyok. Nem akartam az lenni, de nem volt választásom. Meghaltam és visszatértem. Megöltem már egy-két ártatlan embert, de most szinte úgy öltem az embereket, mintha ez lenne a hobbim. Undorodtam magamtól, egyszerűen minden annyira borzalmas volt, hogy egyetlen egy szép dolog nem jutott eszembe. Amikor pedig a gyerekről kezd el beszélni, vagyis azt hiszem az került szóba. Őszintén szólva fogalmam nincs, hogy miről is beszélt. Annyira nem jutottak el a tudatomig a szavak, hogy csak na. Mintha valami zombi lennék, aki csak úgy van, de közben még sincsen. Talán tényleg meghaltam, csak még magam sem tudok róla. Végül a gondolataimból az térít észhez, amikor egyszer csak valaki elkap és az ágyra dob. Még nagyobb zokogásban török ki, de nem amiatt mert fájna az, ahogyan kiszedi a karomból a szilánkokat, hanem sokkal inkább amiatt, amit csinál. Majd amikor kisétál egyszerűen csak az ajtón, akkor még jobban sírni kezdek. Felhúzom a lábamat, s szorosan átölelem. Már amennyire a kerekedő pocakom engedi. Szorosan ölelem a lábaimat, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, akkor darabokra hullok és onnét már nem lesz visszaút.
Miért nincs itt? Miért nem képes csak magához ölelni és megvárni azt, hogy megnyugodjak? Nem kérek tőle túl sokat, csak azt, hogy magához öleljen és hallhassam a szívének a ritmusát, s újra biztonságban érezhessem magamat, de helyette csak az üres ágy és a fájdalom van. Lassan magamra húzom a takarót és próbálok megnyugodni. Figyelem az ablakon keresztül a fa levelek játékát a széllel, de nem mozdulok. Látom, ahogyan szép lassan a nap is lenyugodni készül. Fogalmam nincs, hogy mennyi ideje kuporoghatok sírva az ágyban, de végül kimászok az ágyból és lezuhanyozom. Lemosom magamról az erős sminket, majd valami kényelmes ruhadarabot veszek magamra. Tudom, hogy beszélnünk kellene, de nem megy, így nem, hiszen mégis csak magamra hagyott és nem volt ott mellettem. Lassan elindulok a konyhába, de megállok az ajtóban. Veszek egy mély levegő, majd végül újra elindulok befelé, de nem szólalok meg. Egyszerűen csak kiveszek egy kis süteményt a hűtőből , majd leülök az egyik székre és csendesen elkezdem majszolni, hiszen fogalmam nincs arról, hogy mit mondhatnék.


Breathe me || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Aug. 12, 2014 10:21 am
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Konyha

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Étkező és konyha [régi]
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Enzo és Maggie lakása
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Yesterday at 4:41 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3